A hó emléke

 

 

 

 

Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.
S a szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön;
kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillásrétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.
Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázom benne, csontig ázom,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.

 

 

 

A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.
Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

 

 

 

A költészet agglegénye

Még a barátaim is azt susogják:
nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad,
te szépségkirálynő vagy,
egyszemélyben nagyszűz és kurva,
szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak,
én meg csak hajcsár vagyok
s nyakig sárosan caplatok utánad
a mostani tavaszban is.
Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló,
ahol megvártál volna engem,
nincs város, ahol a tornyokra hulló
embervértől
megtántorulnál
s a karomba dőlnél falfehéren,
pedig futottam érted Varsótól Havannáig,
tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik
emlékével, hogy megigézzelek,
de csak vas-fátyolod
s tenger-fátyolod csücskét láttam.
Egy félretaposott élet szégyenével
s dühével gondolok rád,
ha féltékenyen is, mégse vádlón:
kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod,
fölhevült combjaidról
silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz,
nekem már hársfavirág-szagod is elég,
s a levéleres égbolt, mit lélegzeted
arcomba kerget.

 

 

 

Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban

Sára Sándornak

 
Fúj a szél, egész nap fúj a szél,
Saint Étienne verebei fáznak,
beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel
magamat kísértetem –
Utak, hófelhők, havak istene
hát ide is elhurcoltál!
eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt,
a zolai szegények százesztendős szájával eszem.
Megkésett tüntetés ez,
jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros
neon-lepkék verdesésében
én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz,
a száj mohósága,
a botokkal szétvert emlékezet,
a város nagyra nőtt feje vagyok:
hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi
halottakból,
hallom a megvakult bányalovak
trappogását a kövek alatt.
A kivilágított, hosszú utcákon végig
valamennyi múltammal megjelenek,
valamennyi szegénységemmel, himnuszommal –
Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul,
mint a zsák,
a megvásárolható tűzvészek fényében
megöregszik,
mégis valami győzelmes sajgást
viszek a közeledő este elé,
a bankok túlfűtött anyaméhe előtt
átfázott, makacs testet,
mint aki egyenesen a föld alól jön,
horpadt cinklavórok és csontok közül.

 

 

 

Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

 

 

 

Megkívántam a bujdosást már

Ébredek, csupa hó az utca,
délre már csupa mocsok –
A kémények vén királyai
bagótól bűzlenek,
füstös a szív, füstös a torok.
Ragyognék,
de mint a téglabánat: vörös Nap,
vörös a fönti ködben.
Nincs kedvem vele vetélkedni –
Leszek inkább egy feketedő
fa gondolata, szem a szemekben,
csuromvér állathomlok
a bársonnyal bélelt kirakatban,
hisz túl sok a csőd úgyis naponta
s eljön valamennyi kísérteni,
korom-szmokingban,
halál-szmokingban,
benzinbe fulladt lepkével tenyerében;
eljön a csábos húsdaráló
maszkjában; rózsacsokrukat
különrepülő hozza!
Ha jönnek, jöjjenek, akár a katasztrófa,
csak ne én legyek mindig a bamba,
a zuzmarás ripacs, ki tüntet s ágál.
Megkívántam a bujdosást már
magam elől is napvilágnál.
A másnapot! A másnap fényét!
A hó hálóján fönnakadt kéz
szaggatását, mikor a csontban
a behavazott világűr fáj.

 

 

 

Délutáni kávé

Megiszom a délutáni kávét
s maradék óráimat megszámolom;
a bronzvörös, nyugati háztetők fölé
a galambok utoljára még kisuhognak,
mintha az elszaporodott múzsák
divatbemutatója most kezdődne.
Pedig csak a megunt szárnyalások órája közeledik,
a fecske hazaröpül,
a varjú hazaröpül,
a ragadozó sóhajok hazaröpülnek
s tehozzád én, hogy a levegőég magas útja
ma se maradjon bejáratlan.
Most indulnak haza
a munkátlan, hűvös próféták is,
most éri el őket a menetrend szerinti mélabú,
kémények, lombok és esti hírek
hiába tömörülnek,
megjósolhatatlan az éj, megjósolhatatlan a másnap.
Lehet, hogy öldöklésről álmodom ma is újra
és viszem haza a halált,
mint aki játékot visz a gyerekének,
pedig milyen nehéz kieszelni egyetlen tompa golyót is,
gazdátlan kézfejet a sárban,
vérrel befröcskölt kamrafalat.

 

 

 

Szóljon a csörgődob

Elálmosodom a vers fölött,
magam fölött,
mintha vasárnap délután volna már hetek óta
s az ég kifordult szemefehérjét
nézném csak egyfolytában.
Készül esni a hó, megszólalni a telefonom,
az imbolygó tetőantennáról lezuhanni
az elgémberedett galamb,
de a világűr fáradt képzeletében
most ez a zuhanás is félbemarad.
Bekapcsolom a rádiót, a múltat,
az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon
felém egy zöld rét
félrebillenő lepkékkel a Vértes alól
s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó.
Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből,
a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit,
amitől a dobhártya megszégyenül;
házasságtörő testeket s országokat,
hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el.
Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok,
a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe,
szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene,
remegni, borzongani szeretnék
mint a meghajszolt lovak.

 

 

 

Földközelben

De jó, hogy lent maradtam,
orgonák, füvek egyszinten veletek,
eljár ide a szél közétek,
eljár az eső.
Talán már gép lettem volna rég,
ha följebb török,
farsangi műmosoly a felhők alatt,
madárban súlyos mélabú.
De jó, hogy lent maradtam:
a bozontos pünkösdirózsák között
Balassit látom kiterítve,
megalvadt vérét hangyák nyargalják körül.
Jó lovak, jó vitézek, jó halálok,
újra és újra elvérző őseim,
itt, földközelben,
még az emlékezet is hatalmasabb.
De jó, hogy lent maradtam:
az életem itt el nem avulhat soha,
szeret engem a por, a földi árnyék,
a hant hűsében zenélő bogár.

 

 

 

Ünnep a hegyen

Ott jártam a pincék közt újra,
 
a kádak must-szagában.
Szeptember sárgába öltözött leveleit
tangóztatta a fákon a szél.
Eszembe jutott, hogy végre
 
megünnepelhetném én is az életemet
seregélyek és darazsak bandájában fönt a hegyen.
A csőszök kihaltak már,
a szüreti énekek elkorhadtak,
a bujdosó, boros poharak
a régi kezekkel együtt földre estek,
de a delejes őszök bujasága
poharakon és holtakon átbukdosva is
visszatér mindig kísérteni.
Duzzadtak a tőkén a fürtök,
 
mint egy gimnáziumi leányosztály:
 
a hosszúkás csöcsszemek szétálltak ferdén,
leültem hát eléjük melegedni egy kőre.
Odagyűlt körém minden dió és méz délutánja,
muskotályos szélütéseim minden emléke odagyűlt
s elmúlt, de édes bűneimért
magamnak újra hálát adtam.

 

 

 

De az a víz még itt folyik

Majd meghalok
és meghalsz majd te is;
áthömpölyög fogunk között a sár,
ínyünk helyén a víz –
de az a víz még itt folyik
lábunk előtt,
itt gőzölög.
Madár zökken rá,
mint kifutópályák betonjára a gép,
ló gázol bele szügyig
s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
üzenettel a tengerig;
városok lábafejét mossa,
mint Magdolna Krisztusét –
de az a víz még mi vagyunk:
szerelem,
hűtlenség,
harag,
villámokat elnyelő aranylap,
halak játszótere,
gyereket mosdató mosoly,
óceánok harmatos ága –
de az a víz még mi vagyunk:
nyárnak levelesláda,
tükre a repülőknek,
a fönnröpködő háborúknak –
nézheti bennünk magát a világ,
mert nem múlik el:
a halálnak háttal élők
nézhetik földi arcukat.

 

 

 

Kihívó vers Bella Ahmadulinához

Szélhámos tündér,
te női Jeszenyin,
vodkában fürdő apáca –
tatár hordák verődtek össze benned
és zúdulnának Európára.
A múzsák kertjében kancaszag
s a nyírfák törzsén fehér tajték:
önkívületed édes nyála.
Imádlak, te esztelen nagylány,
villámló éghajlat-kisasszony,
tanítgatod Moszkvát a selypegésre,
Párizst a csodálkozásra.
Nem kellene félnem, hogy becsapsz,
hűtlenséged ott ég a szádon –
kétezeréves varázsdobozból bújsz elő,
szerelem artistája.
Világosságot arcodnak
mégsem a gyönyör ad,
hanem a hiánya.
Majd megköveznek és imádnak,
nyíltságodnak piaci híre lesz,
de irigyelt ára.

 

 

 

A folyó

Hová viszel, folyó?
Az iszapod vagyok,
világító tajtékod, habod.
Hová viszel, folyó?
A tavalyi nád
úgy metszené a torkomat át,
mint a kéjgyilkosok.
Hová viszel, folyó?
A szeretőd vagyok!
Állnak partodon a fák,
mint vonatot búcsúztatók,
városok, vasművek, temetők,
löszfalak: madárpaloták.
S éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek,
mellkasom ütik át.
Halottad mégsem leszek!
Hová viszel, folyó?
Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok.
Befogva a szélbe: négy jegenye
partodról a mennyboltra robog.
Hová viszel, folyó?
Végig fél Európán,
napsütötte beton közt,
kődíszes vaskapukon.
Hová viszel, folyó?
Testemen túlra,
határaimon át – –
Ég ablakmosói, fák,
ne kenjétek szét arcomat,
odafönt ragyog.

 

 

 

Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az
elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban
 
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.
Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:
 
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.
Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása
szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan
júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül
 
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.
Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,
 
emberi tűz. Ha nem tudnád még:
 
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.
Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
 
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.

 

 

 

Vers két nőhöz, egy időben

Jöttök, csöngettek,
egymás kezébe adva a kilincset.
Te szőkén s gyászfeketében,
ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
mint aki csuromvizes hetek után
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
Veled az erdő is jön, a temető is,
országok, eltitkolt érzékiséggel,
a méz,
a méz, a káromkodás,
a káromkodás,a méz, az alkohol fojtott anarchiája
s őrült muslica-bandák
s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
és vetkőző szavak a szájban.
Ő meg csak betoppan mindig,
mint aki jó hírrel jön,
mintha saját magától hozna üzenetet.
A szempillája: fekete sás,
csípője körül egyszerre két tavasz
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
fehér vonat
futna el hangtalanul.
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
nem is gyanítva, ki a másik:
barát-e?
barát-e? barátnő-e?
 
álmok takarítónője?
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
én játszom titkon a kezetekkel is
egy ágyban,
 
egy időben
 
egy hiányban –
a világ kiszáradt gödreiből is
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
a halálomban megoszthatatlan
leszek úgyis.

 

 

 

Hozsánna, rózsák

Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt,
ami igaz volt: hasztalan volt,
ami élet volt s fájdalom volt:
az ég süket fülein átfolyt.
Selyemharisnyák többet értek,
ha megpörkölte őket az ének,
a kamillával leöntött dombok,
ha mögöttük egy konty leomlott.
Évek, éveim, jobb lett volna
térdig járni a virágporban,
szeszpalotákban ferdén állni,
Magyarországot ködben látni,
ködben, hó mögött, hideg este,
lámpa-szemű macskákat lesve,
zenebonázni vagy csak bőgni,
hóban vérfoltot örökölni.
Jobb lett volna magamat lánggal
etetnem s nem politikával –
Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű
virág-kutyák s hozsánna, tetűk!
támadjatok rám s marjatok vadul,
hadd nyögjek én is halhatatlanul,
sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal,
számon a vihar zsoltáraival.

 

 

 

Lámpák és öklök elé

 
Hogy mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett
jósok sem tudják. Lehet, hogy egy napon már senki se
marad a közelünkben, csak a bőröndjeink, csak a hajszálaink,
csak bevetetlen ágyunk a napsütésben.
 
A könyveink nagyon okosak lesznek, mint a sértetlenül
kihantolt sírleletek. Írva áll bennük a jóváhagyatlan élet
eposza, a pünkösdi seregszemlék napiparancsa vérbetűkkel,
 
az esők verse,
 
az emberárulás verse,
 
a versben megromlott világ verse,
de mindez oly túlvilágian messzi lesz már,
mintha egy hangyát néznénk a szakadékban.
Lehet, hogy nyár lesz,
lehet, hogy dohánysárga ősz,
gesztenye kopog a padra s a szomszéd házból
egy megőszült háború zokog föl női hangon
s egyszerre, mint a fantom-fájdalom,
sajogni kezd az életünk hiánya,
a szerelem, mint lefűrészelt jobb láb
s elmennénk már egy kihallgatásra is boldogan,
lámpák és öklök elé.

 

 

 

Az útra induló

Félórám van még az indulásig,
verset írok hozzád a vonatablak
hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország
minden jázminja
s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül,
végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat.
A megkeseredett szökevények útját
könnyeid követeként járom végig:
bátyád szétporladt lábnyomában
alszom el majd egy este.
Ha sírsz, hát őt sirasd!
beárnyékolt fejében,
mint vasszilánk bolyong Magyarország
s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni
minden karácsony estén.
Elhullatott szavaiba
talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok,
sajtot eszem zsebből a földalattin,
hogy félszeg mozdulataimmal
húsz év után is megidézzem.
Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át,
mikor Európának esőben búcsút mondott.
Ha sírsz, hát őt sirasd!
Én elmegyek s visszajövök,
csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled?
vén paloták, szobrok és üvegszállók
magányából hiányzik-e mellőlem hajad?
hiányzik-e kezed
a mindennapi ébredésből?

 

 

 

Sötétségből sötéten

Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara,
kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja,
megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat,
visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak.
Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett,
abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet,
hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig,
a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik,
s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt
is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt,
csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog –
afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok.
És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok,
a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod
s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed,
ahogy a sötétségből sötéten rám emeled.

 

 

 

A hosszú tél zsoltára

Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha.
Belerokkantak már az egyéves galambok is.
Elloncsosodva topognak a háztetőkön,
 
mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen.
Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda,
de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik,
pedig a régi hó még
 
ott ül a köszvényes bokrok alatt.
Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák
roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak
tudom elképzelni belül a szívemet is.
 
Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele.
Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák.
Az egymást figyelő szemek közt is
csak egy dermedt komp úszik oda-vissza,
 
egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten.
Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra.
Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt,
de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak,
 
ha emlékeimben meg is bíznék.
Isten elaludt. Alszik az ősremény is.
A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók
csak ellustítanak. A bőrömön belül
 
magamnak kell új vágyra biztatnom magam.
A tél emigránsait hallom toporogni
minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést.
S megcsap valami forróság is: a régi szájakból
 
tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé.

 

 

 

Levél Rotterdamból

Alszom,
Alszom, ébredek,
hallom a kanálcsörgést.
Bejön a hagyma szaga
s a sülő vér szaga szállodaablakomon.
Bejönnének a verebek is,
de mint a borzas utcakölkek,
párkányom szélén megtorpannak –
meztelen lábukon
a tengeri só morzsája fehéredik.
 
*
 
Egész nap itt kéne feküdnöm
ebben a havasra meszelt, szűk szobában
és versekre gondolnom hanyatt,
hogy ne legyek háládatlan
Rotterdam nyári ragyogásához
s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok,
az autók között csak átszaladnak.
 
*
 
Vendég vagyok itt, akár a hajók,
akár a tenger –
Lélegzetemtől megnő mellkasom
s a szívem is nagyobb.
Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak,
délről narancsfény s kormos mellek –
El-eltántorgok órákig
az egymást keresztező áramokban,
mint heroinos matróz az utcán
és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz.
 
*
 
A Városház órája tízet kondít,
Európa, ó, Európa –
Századokat üt el az Idő,
Európa, ó, Európa –
Van-e még hátra annyi múlt,
amennyi eddig eliramlott?
annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn,
romlatlan, bátor szerelem,
amennyi csipkés tornyaid körül
megikrásodva fölgyülemlett?
Európa, ó, Európa –
Habzol örökké, mint százezer
fölbontott pezsgősüveg
Európa, ó, Európa –
Ide csapsz föl most is a számig
és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani.
Szorongó, belső csönded, melyben a világ
magáról álmodhatott és ítélhetett,
sehol, sehol, sehol,
Európa, ó, Európa –
Valami mindig csikorog nevedben
s neved mögött,
valami mindig sistereg, üvölt –
A kikötőbe kényszerített tenger is
fehér fogait vicsorítja.
 
*
 
Gyolcslepedőbe öltözve
borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok
őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között.
Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofonvert lepkék.
Ők már elhagytak téged, Európa.
Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük,
csupa szantálfüst-foszlány –
Ők már elhagytak téged, Európa.
 
*
 
Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak
s elindulnak a tenger felé.
Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok.
Semmi sem oly visszahozhatatlan,
mint ami idegenben múlik el velünk.
Megnézem hát az egeket magamnak,
a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ
s egy ferdén zuhanó sirály szemében
az árbocrudakkal fölmagasló várost:
Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem,
az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]