Rejtett önarckép
| Cigánynak néztek? Rájuk hagytam. |
| Kunnak? spanyolnak? kistatárnak? |
| Metszett szemmel csak mosolyogtam: |
| röpdösött bennem egy madárhad. |
|
| S a szárny is voltam és az ég is, |
| arcomon túli arc a kékben; |
| öklöm a Holdban: görcsös fétis, |
| dúlt néger-isten a mesékben. |
|
| Amit megéltem: az voltam én, |
| naponkint más jaj, más öröm, |
| a halál közelében nagy szél, |
|
| kihantolt hadseregek csontja |
| ott, ahol a kamillásrétek |
| ágyús telekbe visszanéznek. |
|
| Prága és Varsó homlokfénye, |
|
| s elázom benne, csontig ázom, |
| borzas pünkösdirózsás férfi, |
| vándor-arcom a másnapi szél |
| napos égboltra kicseréli. |
|
|
A csavargó elégiája
| Nemcsak menni: elmenni kellett volna, |
| sóbánya-fényességű arccal |
| az egykedvűek poros menetéből kiszakadni |
| és kevesebbet hazudozni a testről, |
| ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor. |
|
| Nemcsak sírni: siratni kellett volna |
| magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat, |
| a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban, |
| minden utcámat, ahol az éjfélutáni |
| mocskos esőkben is magammal háborúztam. |
|
| Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél |
| méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá |
| s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém. |
| Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb: |
| az útszéli istenülés sárban és levélszagban. |
|
|
A költészet agglegénye
| Még a barátaim is azt susogják: |
| nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad, |
| egyszemélyben nagyszűz és kurva, |
| szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak, |
| én meg csak hajcsár vagyok |
| s nyakig sárosan caplatok utánad |
| Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló, |
| ahol megvártál volna engem, |
| nincs város, ahol a tornyokra hulló |
| s a karomba dőlnél falfehéren, |
| pedig futottam érted Varsótól Havannáig, |
| tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik |
| emlékével, hogy megigézzelek, |
| s tenger-fátyolod csücskét láttam. |
| Egy félretaposott élet szégyenével |
| ha féltékenyen is, mégse vádlón: |
| kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod, |
| silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz, |
| nekem már hársfavirág-szagod is elég, |
| s a levéleres égbolt, mit lélegzeted |
|
Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban
|
Sára Sándornak
| Fúj a szél, egész nap fúj a szél, |
| Saint Étienne verebei fáznak, |
| beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel |
| Utak, hófelhők, havak istene |
| eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt, |
| a zolai szegények százesztendős szájával eszem. |
| jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros |
| én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz, |
| a botokkal szétvert emlékezet, |
| a város nagyra nőtt feje vagyok: |
| hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi |
| hallom a megvakult bányalovak |
| trappogását a kövek alatt. |
|
| A kivilágított, hosszú utcákon végig |
| valamennyi múltammal megjelenek, |
| valamennyi szegénységemmel, himnuszommal – |
| Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul, |
| a megvásárolható tűzvészek fényében |
| mégis valami győzelmes sajgást |
| viszek a közeledő este elé, |
| a bankok túlfűtött anyaméhe előtt |
| mint aki egyenesen a föld alól jön, |
| horpadt cinklavórok és csontok közül. |
|
|
Hó emléke
| Néha meggondolja magát a tél |
| sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, |
| Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt, |
| belelapozni elmúlt levelekbe |
| s úgy nézni vissza az életemre is, |
| mintha nem történt volna meg. |
| Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se, |
| elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért, |
| és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás, |
| óceáni távlatban újra várna – |
| Legjobb ilyenkor elképzelni, |
| hogy sírhatok még elveszett fejem után, |
| ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé |
| s az utolsó földi ítélkezésen |
| ott állhatok majd jó társak oldalán |
| könnyű ingben, könnyű kabátban, |
| túl füstön, kocsmákon, temetőkön, |
| egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, |
| hó, hó, mintha egy katedrális vakolata |
|
Megkívántam a bujdosást már
| Ébredek, csupa hó az utca, |
| füstös a szív, füstös a torok. |
|
| de mint a téglabánat: vörös Nap, |
| Nincs kedvem vele vetélkedni – |
| Leszek inkább egy feketedő |
| fa gondolata, szem a szemekben, |
| a bársonnyal bélelt kirakatban, |
| hisz túl sok a csőd úgyis naponta |
| s eljön valamennyi kísérteni, |
| benzinbe fulladt lepkével tenyerében; |
| maszkjában; rózsacsokrukat |
| Ha jönnek, jöjjenek, akár a katasztrófa, |
| csak ne én legyek mindig a bamba, |
| a zuzmarás ripacs, ki tüntet s ágál. |
|
| Megkívántam a bujdosást már |
| magam elől is napvilágnál. |
| A másnapot! A másnap fényét! |
| A hó hálóján fönnakadt kéz |
| szaggatását, mikor a csontban |
| a behavazott világűr fáj. |
|
|
Délutáni kávé
| Megiszom a délutáni kávét |
| s maradék óráimat megszámolom; |
| a bronzvörös, nyugati háztetők fölé |
| a galambok utoljára még kisuhognak, |
| mintha az elszaporodott múzsák |
| divatbemutatója most kezdődne. |
|
| Pedig csak a megunt szárnyalások órája közeledik, |
| a ragadozó sóhajok hazaröpülnek |
| s tehozzád én, hogy a levegőég magas útja |
| ma se maradjon bejáratlan. |
|
| a munkátlan, hűvös próféták is, |
| most éri el őket a menetrend szerinti mélabú, |
| kémények, lombok és esti hírek |
| megjósolhatatlan az éj, megjósolhatatlan a másnap. |
|
| Lehet, hogy öldöklésről álmodom ma is újra |
| mint aki játékot visz a gyerekének, |
| pedig milyen nehéz kieszelni egyetlen tompa golyót is, |
| gazdátlan kézfejet a sárban, |
| vérrel befröcskölt kamrafalat. |
|
|
Szóljon a csörgődob
| Elálmosodom a vers fölött, |
| mintha vasárnap délután volna már hetek óta |
| s az ég kifordult szemefehérjét |
| nézném csak egyfolytában. |
|
| Készül esni a hó, megszólalni a telefonom, |
| az imbolygó tetőantennáról lezuhanni |
| de a világűr fáradt képzeletében |
| most ez a zuhanás is félbemarad. |
|
| Bekapcsolom a rádiót, a múltat, |
| az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon |
| félrebillenő lepkékkel a Vértes alól |
| s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó. |
|
| Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből, |
| a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit, |
| amitől a dobhártya megszégyenül; |
| házasságtörő testeket s országokat, |
| hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el. |
|
| Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok, |
| a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe, |
| szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene, |
| remegni, borzongani szeretnék |
| mint a meghajszolt lovak. |
|
|
Földközelben
| De jó, hogy lent maradtam, |
| orgonák, füvek egyszinten veletek, |
| eljár ide a szél közétek, |
|
| Talán már gép lettem volna rég, |
| farsangi műmosoly a felhők alatt, |
|
| De jó, hogy lent maradtam: |
| a bozontos pünkösdirózsák között |
| Balassit látom kiterítve, |
| megalvadt vérét hangyák nyargalják körül. |
|
| Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, |
| újra és újra elvérző őseim, |
| még az emlékezet is hatalmasabb. |
|
| De jó, hogy lent maradtam: |
| az életem itt el nem avulhat soha, |
| szeret engem a por, a földi árnyék, |
| a hant hűsében zenélő bogár. |
|
|
Ünnep a hegyen
| Ott jártam a pincék közt újra, |
| Szeptember sárgába öltözött leveleit |
| tangóztatta a fákon a szél. |
| Eszembe jutott, hogy végre |
|
megünnepelhetném én is az életemet |
| seregélyek és darazsak bandájában fönt a hegyen. |
| a szüreti énekek elkorhadtak, |
| a régi kezekkel együtt földre estek, |
| de a delejes őszök bujasága |
| poharakon és holtakon átbukdosva is |
| visszatér mindig kísérteni. |
| Duzzadtak a tőkén a fürtök, |
|
mint egy gimnáziumi leányosztály: |
|
a hosszúkás csöcsszemek szétálltak ferdén, |
| leültem hát eléjük melegedni egy kőre. |
| Odagyűlt körém minden dió és méz délutánja, |
| muskotályos szélütéseim minden emléke odagyűlt |
| s elmúlt, de édes bűneimért |
| magamnak újra hálát adtam. |
|
De az a víz még itt folyik
| áthömpölyög fogunk között a sár, |
| de az a víz még itt folyik |
| mint kifutópályák betonjára a gép, |
| s döcög, mint halhatatlan postakocsi, |
| mint Magdolna Krisztusét – |
| de az a víz még mi vagyunk: |
| villámokat elnyelő aranylap, |
| de az a víz még mi vagyunk: |
| a fönnröpködő háborúknak – |
| nézheti bennünk magát a világ, |
|
Kihívó vers Bella Ahmadulinához
| tatár hordák verődtek össze benned |
|
| A múzsák kertjében kancaszag |
| s a nyírfák törzsén fehér tajték: |
|
| Imádlak, te esztelen nagylány, |
| villámló éghajlat-kisasszony, |
| tanítgatod Moszkvát a selypegésre, |
|
| Nem kellene félnem, hogy becsapsz, |
| hűtlenséged ott ég a szádon – |
| kétezeréves varázsdobozból bújsz elő, |
|
| Majd megköveznek és imádnak, |
| nyíltságodnak piaci híre lesz, |
|
|
A folyó
| világító tajtékod, habod. |
| úgy metszené a torkomat át, |
| mint vonatot búcsúztatók, |
| városok, vasművek, temetők, |
| S éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek, |
| Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok. |
| Befogva a szélbe: négy jegenye |
| partodról a mennyboltra robog. |
| ne kenjétek szét arcomat, |
|
Nyári óda
| Áll mozdulatlanul minden. Az |
| elpilledt levélrések között |
| csak a habókos legyek bújócskáznak. |
| Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban |
|
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik. |
|
| Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is. |
| Most születik az arany, a tűz, a méz |
| s a gyönyör karikái is most |
| szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom: |
|
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt. |
|
| Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása |
| szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről |
| hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan |
| júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül |
|
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony. |
|
| Út a végtelenségbe, minden határon túlra, |
| ez voltál nekem nyár, ez is maradsz, |
| hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog, |
|
emberi tűz. Ha nem tudnád még: |
|
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött. |
|
| Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is. |
| Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg |
| dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt. |
| Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg, |
|
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel. |
|
|
Vers két nőhöz, egy időben
| egymás kezébe adva a kilincset. |
| Te szőkén s gyászfeketében, |
| ő kimarjult, kék farmerszoknyában, |
| mint aki csuromvizes hetek után |
| egész májusban egy dombtetőn szárítkozott. |
| Veled az erdő is jön, a temető is, |
| országok, eltitkolt érzékiséggel, |
| a káromkodás,a méz, |
az alkohol fojtott anarchiája |
| s őrült muslica-bandák |
hopszaszáznak a fejed fölött. |
| S nincs tél, ha jössz, nincs nyár, |
| csak láz van a bordákon belül, nagy kékség |
| és vetkőző szavak a szájban. |
| Ő meg csak betoppan mindig, |
| mintha saját magától hozna üzenetet. |
| A szempillája: fekete sás, |
| csípője körül egyszerre két tavasz |
| és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy |
|
| Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve, |
| nem is gyanítva, ki a másik: |
| hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe, |
| én játszom titkon a kezetekkel is |
| a világ kiszáradt gödreiből is |
| én nevetek föl külön-külön a kedvetekért |
| s nem szomorít, hogy kárhozat ez: |
| a halálomban megoszthatatlan |
|
|
Hozsánna, rózsák
| Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt, |
| ami igaz volt: hasztalan volt, |
|
| ami élet volt s fájdalom volt: |
| az ég süket fülein átfolyt. |
|
| Selyemharisnyák többet értek, |
| ha megpörkölte őket az ének, |
|
| a kamillával leöntött dombok, |
| ha mögöttük egy konty leomlott. |
|
| Évek, éveim, jobb lett volna |
| térdig járni a virágporban, |
|
| szeszpalotákban ferdén állni, |
| Magyarországot ködben látni, |
|
| ködben, hó mögött, hideg este, |
| lámpa-szemű macskákat lesve, |
|
| zenebonázni vagy csak bőgni, |
| hóban vérfoltot örökölni. |
|
| Jobb lett volna magamat lánggal |
| etetnem s nem politikával – |
|
| Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű |
| virág-kutyák s hozsánna, tetűk! |
|
| támadjatok rám s marjatok vadul, |
| hadd nyögjek én is halhatatlanul, |
|
| sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal, |
| számon a vihar zsoltáraival. |
|
|
Lámpák és öklök elé
|
Hogy mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett |
| jósok sem tudják. Lehet, hogy egy napon már senki se |
| marad a közelünkben, csak a bőröndjeink, csak a hajszálaink, |
| csak bevetetlen ágyunk a napsütésben. |
|
A könyveink nagyon okosak lesznek, mint a sértetlenül |
| kihantolt sírleletek. Írva áll bennük a jóváhagyatlan élet |
| eposza, a pünkösdi seregszemlék napiparancsa vérbetűkkel, |
|
a versben megromlott világ verse, |
| de mindez oly túlvilágian messzi lesz már, |
| mintha egy hangyát néznénk a szakadékban. |
|
| lehet, hogy dohánysárga ősz, |
| gesztenye kopog a padra s a szomszéd házból |
| egy megőszült háború zokog föl női hangon |
| s egyszerre, mint a fantom-fájdalom, |
| sajogni kezd az életünk hiánya, |
| a szerelem, mint lefűrészelt jobb láb |
| s elmennénk már egy kihallgatásra is boldogan, |
|
|
Az útra induló
| Félórám van még az indulásig, |
| verset írok hozzád a vonatablak |
| hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország |
| s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül, |
| végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat. |
|
| A megkeseredett szökevények útját |
| könnyeid követeként járom végig: |
| bátyád szétporladt lábnyomában |
|
| mint vasszilánk bolyong Magyarország |
| s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni |
|
| talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok, |
| sajtot eszem zsebből a földalattin, |
| hogy félszeg mozdulataimmal |
| húsz év után is megidézzem. |
|
| Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át, |
| mikor Európának esőben búcsút mondott. |
|
| Én elmegyek s visszajövök, |
| csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled? |
| vén paloták, szobrok és üvegszállók |
| magányából hiányzik-e mellőlem hajad? |
|
|
Sötétségből sötéten
| Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara, |
| kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja, |
| megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat, |
| visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak. |
|
| Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett, |
| abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet, |
| hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig, |
| a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik, |
|
| s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt |
| is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt, |
| csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog – |
| afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok. |
|
| És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok, |
| a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod |
| s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed, |
| ahogy a sötétségből sötéten rám emeled. |
|
|
A hosszú tél zsoltára
| Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha. |
| Belerokkantak már az egyéves galambok is. |
| Elloncsosodva topognak a háztetőkön, |
|
mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen. |
|
| Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda, |
| de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik, |
|
ott ül a köszvényes bokrok alatt. |
|
| Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák |
| roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak |
| tudom elképzelni belül a szívemet is. |
|
Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele. |
|
| Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák. |
| Az egymást figyelő szemek közt is |
| csak egy dermedt komp úszik oda-vissza, |
|
egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten. |
|
| Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra. |
| Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt, |
| de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak, |
|
ha emlékeimben meg is bíznék. |
|
| Isten elaludt. Alszik az ősremény is. |
| A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók |
| csak ellustítanak. A bőrömön belül |
|
magamnak kell új vágyra biztatnom magam. |
|
| A tél emigránsait hallom toporogni |
| minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést. |
| S megcsap valami forróság is: a régi szájakból |
|
tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé. |
|
|
Levél Rotterdamból
| s a sülő vér szaga szállodaablakomon. |
| de mint a borzas utcakölkek, |
| párkányom szélén megtorpannak – |
|
| a tengeri só morzsája fehéredik. |
|
| Egész nap itt kéne feküdnöm |
| ebben a havasra meszelt, szűk szobában |
| és versekre gondolnom hanyatt, |
| hogy ne legyek háládatlan |
| Rotterdam nyári ragyogásához |
| s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok, |
| az autók között csak átszaladnak. |
|
| Vendég vagyok itt, akár a hajók, |
|
| Lélegzetemtől megnő mellkasom |
| Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak, |
| délről narancsfény s kormos mellek – |
| az egymást keresztező áramokban, |
| mint heroinos matróz az utcán |
| és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz. |
|
| A Városház órája tízet kondít, |
| Van-e még hátra annyi múlt, |
| amennyi eddig eliramlott? |
| annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn, |
| romlatlan, bátor szerelem, |
| amennyi csipkés tornyaid körül |
| megikrásodva fölgyülemlett? |
|
| Habzol örökké, mint százezer |
| Ide csapsz föl most is a számig |
| és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani. |
|
| Szorongó, belső csönded, melyben a világ |
| magáról álmodhatott és ítélhetett, |
|
| Valami mindig csikorog nevedben |
| valami mindig sistereg, üvölt – |
| A kikötőbe kényszerített tenger is |
|
| borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok |
| őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között. |
| Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofonvert lepkék. |
|
| Ők már elhagytak téged, Európa. |
|
| Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük, |
| csupa szantálfüst-foszlány – |
|
| Ők már elhagytak téged, Európa. |
|
| Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak |
| s elindulnak a tenger felé. |
| Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok. |
| Semmi sem oly visszahozhatatlan, |
| mint ami idegenben múlik el velünk. |
|
| Megnézem hát az egeket magamnak, |
| a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ |
| s egy ferdén zuhanó sirály szemében |
| az árbocrudakkal fölmagasló várost: |
| Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem, |
| az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal. |
|
|
|