A föltámadás első pillanatai

Ott ült a kutya szalmatörekkel és sebekkel borítottan a ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya. Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim-bam s a tarkón lőtt házak falából is elébújt egy-egy darázs, de senki se hitte el, hogy föltámadunk. A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a gyors kezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le, zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák a bemocskolt göncöt: édes istenem, hol jártatok, sze- rencsétlenek, disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott ádámcsutkátok, véres kobakotok! Súrolt a déli szél s ujjbegyem bimbósodott is a halál szérűjében, de leverhetetlennek egyedül csak a magnak megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjá- val kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl a végét a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból, szinte szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön a világ leghosszabb tavaszi gilisztáját.