Búcsúztató

Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?

hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,

a bazaltlángon megpirult barack,

a vasnyelű kés hűvöse ugye jó volt?

Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:

vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,

jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?

Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is

s az égen rozmaring-villám ágbogasan,

jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt

s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?

Megyek a szélben veled,

viszem a vállamon holttestedet,

lepkesúlyú, koravén halott,

sörszagod van és rumszagod.

Nőkhöz cipellek: lássanak,

legalább egyszer szánjanak,

szeressenek és fázzanak,

sírt a körmükkel ássanak –

de még a halálodban is engem bámulnak szemérmetlenül,

engem, az életbenmaradót, a sikereset;

csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is

havazni látják,

pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:

istenek havas ruhatárából öltözködtél mióta élsz,

lucernaszagú ingbe a Hungária kávéház csillárjai alatt

s a csalódott újságolvasók tömegéből is mint

nagyothalló herceg vonultál ki

és el merted mindig rontani, amit szerettél,

ami tetszett neked.

Egy fiúcska-Dosztojevszkij

hátán csattan a szíj,

egy fiúcska-Dosztojevszkij

leül és baltákról ír –

Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,

zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,

nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet

a hasad, mint a legillatosabb angol teák,

nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –

Szól a bazilika harangja, nem neked szól,

Cserszegtomajon verik a karót –

jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,

ment le a földbe, ment le a karó.