Önarckép, párás tükörben
Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek |
loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek. |
Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt; |
a tavaszi hóolvadásról is |
csak azt tudom, amit a szemem tudhat – |
hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin |
s élek, mert megszoktam már, hogy éljek. |
|
Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva, |
csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap, |
csak néha várom, hogy majd a tengert |
visszacsalja valaki a bordáim mögé |
s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek. |
|
|
|