Töredék a hetvenes évekből

Önarckép, párás tükörben

Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek

malachússal –

loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.

Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;

a tavaszi hóolvadásról is

csak azt tudom, amit a szemem tudhat –

a szél bádog-szonettjeit

hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin

s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,

csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,

csak néha várom, hogy majd a tengert

visszacsalja valaki a bordáim mögé

s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

És megszaporodtak

És megszaporodtak a csömörös levelek,

a hallgatások, a nyájas meghívók

s a város fölött virrasztó mosolyt

elejtette a száj: nem esőzött több röpcédula

a földre: röpcédula-hó, röpcédula-nyár –

És megszaporodott a szégyen, a bukás kacatja,

a hiábavaló remény hajat növesztett, mint a fiúk,

országok vakvágányra tolva

dohogtak homlokomnál

s koromfák mögött vasajtó dörrent,

vaspántok, vascipők

s nők jöttek arany öngyújtót csattogtatva, mint a kémek,

kicserélhető fejjel,

szipkával, esernyővel,

tejeskukorica fogukon vérnyomok.

A kis fenevad

Jön, jön a kis fenevad hozzám

körömcipőben,

jön a hídon át, idáig hallom –

A lecsupaszodó Margitsziget tölgyfái fölött

varjak forognak, mint a gyászkocsi

kerekei –

Hó készülődik, hó, írja az újság,

lassan a szobámban is már megered,

de ő csak jön kirügyezve, mint akit zene kísér:

hanyatló, nyári délutánok

dobszólója –

Néger lányokat láttam így egyszer

közeledni Havannában,

a homokzsákokkal és a vörös dáliákkal eltorlaszolt utcán

narancsot ettek,

mintha a fenyegetett világ nevében

tüntettek volna édes mozdulatokkal –

Hogy prüszkölne a vén Bakkecske-Anakreon,

ha a szélverte hídláb tövéből látná:

fölötte micsoda mennyország vonul,

micsoda tüntető cipőkopogás a halál ellen,

gyöngéd comb-súrlódás zaja

s fekete sásé.

A hegyi lány

Szakítsd ki a fejed a sötétségből,

ő üzent újra,

az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:

a havasi gyopár száraz csillagát

ő küldte el a küszöbödig.

Tejjel telik meg mindig a kút,

ha emléke fölé hajolsz,

ugatnak a fekete kutyák

s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,

nem hunyja le benned a testét.

Hallgasd a kőzuhanást,

a torlódást, a robajt a bezárt völgyből

és szeress bele, ha többé

elérhetetlen is ez a zene –

Bámész tehenek édeskés szagával

az a lány üzent újra:

a havasi gyopár száraz csillagát

ő küldte utánad a világ tetejéről.

Töredék a hetvenes évekből

Csonka szonett

Aludtam, várakoztam, töredeztem,

egyetlen fűszál árnyékában fakultam évekig,

lestem az égre fölérő kezeket, mit kutatnak,

a Holdra induló szemek fölajzott seregléseit,

de csak a képek, a hírek, a megunható csodák szaporodtak,

szemétbe hulló hajszálaim, de csak a bujtogató

ipari álom nyomult felém éneklő kilincsekkel

s a földrészeket egymásba pörgető, nagy szárnyas ajtó,

de csak Magyarország korán jött zúzmarája

ült rá megint a küszöbömre. Hiányos életemmel

hát fényeskedhetek újra: magam gyártva magamnak

még a levegőt is; világűr-farsang másnapján az árva

szavakat, ideg-fényt, ideg-csodát; ami sír, ami ölel

s a csontomon át üzen a szememnek.

Búcsúztató

Szabó István halálára

Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?

hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,

a bazaltlángon megpirult barack,

a vasnyelű kés hűvöse ugye jó volt?

Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:

vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,

jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?

Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is

s az égen rozmaring-villám ágbogasan,

jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt

s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?

Megyek a szélben veled,

viszem a vállamon holttestedet,

lepkesúlyú, koravén halott,

sörszagod van és rumszagod.

Nőkhöz cipellek: lássanak,

legalább egyszer szánjanak,

szeressenek és fázzanak,

sírt a körmükkel ássanak –

de még a halálodban is engem bámulnak szemérmetlenül,

engem, az életbenmaradót, a sikereset;

csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is

havazni látják,

pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:

istenek havas ruhatárából öltözködtél mióta élsz,

lucernaszagú ingbe a Hungária kávéház csillárjai alatt

s a csalódott újságolvasók tömegéből is mint

nagyothalló herceg vonultál ki

és el merted mindig rontani, amit szerettél,

ami tetszett neked.

Egy fiúcska-Dosztojevszkij

hátán csattan a szíj,

egy fiúcska-Dosztojevszkij

leül és baltákról ír –

Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,

zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,

nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet

a hasad, mint a legillatosabb angol teák,

nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –

Szól a bazilika harangja, nem neked szól,

Cserszegtomajon verik a karót –

jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,

ment le a földbe, ment le a karó.

Nagy üregek visszhangja

Megyek hozzátok házról házra

s a bujtogató szobanövények mögül hallgatózom:

éltek-e még?

ti vagytok-e ti?

s az elalvás előtti csöndben tüdővel lélegzetek-e?

Kihűlt cigarettáitok feküsznek ravatalon,

nyakkendők, táskák, csikóbőr-kabátok székre dobva,

és sóstó-szemű családfők üveg alatt.

Valamikor a kapucsengő még sűrűen szólt,

a padlón könyvek hemzsegtek, mogyorószemét, füst és hamu

s a tanyautaktól elnehezült cipőkből

bíbicek szálltak föl, szavak és szitakötők a mennyezetre.

S a költők se szégyellték még a szerelmet,

mint ahogy ma szégyellik,

hozták magukkal ajtón át, ablakon át,

hozták az istentelenek, hogy minden üresség

megteljen öleléssel.

Mondjátok: mikor láttatok vendégül esőt utoljára?

Mikor fektettetek magatok mellé nagyhajú, déli szelet?

Cső-horkolásokat hallok az ágyatok felől,

nagy üregek visszhangját éjről éjre,

soha egy nyárfa dorombolását álmotokban,

soha egy madárként fölhussanó háztető reccsenését.

Kivilágított éjszakában

Mikor a kádba beletérdelt,

mikor odahajtotta hosszú nyakát az édeni zuhany alá

s a fürdőszoba vad tigris-szerelem párájával telítődött,

hirtelen azt gondoltam: jobb lenne

kiszöknöm a hegyre,

ki a májusi virágzajlásba,

huzatos pincék közé,

hol reszketve nyújtóznak el a duzzadt szőlővesszők

és reszketve tágul a Föld orrlika is, mint fiatal csődöröké,

jobb lenne gyalogolni vagy ordítozni habosan,

ággal cserélni ki a bal karomat,

diólevéllel a szívemet,

jobb, jobb, mint végigásítozni majd egy női hangra írt operát,

melyben köszörűkövek

és fejvadász férfiak énekelnek,

de elgyöngültem és maradtam

s a csönd visszhangzó gömbjében

hallgattam fölerősödő sóhajait,

szólni nem szóltam, mint aki előre tudja már a végítéletet

s vízszintes ágyékán is úgy nyújtóztam el,

mintha görcsös motorversenyző oldalkocsisa volnék –

kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel,

kivilágított bogarak

robbantak szét a homlokomon.

Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!

Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.

Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,

mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

Húsvét van, mondják, újra húsvét –

Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –

ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,

hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.

Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,

hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,

pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,

hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.

Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú

himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,

disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?

már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,

virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –

lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,

de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül

s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

A föltámadás első pillanatai

Ott ült a kutya szalmatörekkel és sebekkel borítottan

a ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya.

Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim-bam

s a tarkón lőtt házak falából is elébújt egy-egy darázs,

de senki se hitte el, hogy föltámadunk.

A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a

gyors kezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le,

zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák

a bemocskolt göncöt: édes istenem, hol jártatok, sze-

rencsétlenek, disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott

ádámcsutkátok, véres kobakotok!

Súrolt a déli szél s ujjbegyem bimbósodott is a halál

szérűjében, de leverhetetlennek egyedül csak a magnak

megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjá-

val kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl

a végét a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból,

szinte szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön

a világ leghosszabb tavaszi gilisztáját.

Leltár, tűnődve

Hát voltak erdők?

patkós madarak?

napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak?

szobák, világvégi ablakokkal?

hát voltak gyaloglásomat

hazáig kísérő

mezőtüzek?

lángok a kertkapuig?

A kutya boldogan úszta

körbe az udvart –

Hát voltak udvarok,

kutyák,

édeni nyüszítések?

s csapzott lövészárkok felől szivárgó füttyszók?

jövések-menések a nyárban?

jövések-menések az időben?

a fölkorbácsolt repülők engem vittek odafönt?

húsom és csontom királyát?

s szemembe

Kaukázus zománca pattogott?

Hát voltak egymáson áttetsző kezek?

egymásba égő arcok: a halálból visszacsalt

zene fölött megpihenők?

szatyrok közös kenyérrel?

sírásók közös könnyel?

országok közös lábnyomokkal?

Anyám anyja

Anyám anyja, Gémesi Éva,

te kút-nevű,

te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,

húztalak behavazott kocsin a háborúban,

húztalak púpos kordén a háborúban,

húztalak halálosan,

hová? hová? magam se tudtam: hová –

A kihűlő répaföldekről

tankok lestek az útra

s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –

bakancsos lovad voltam,

hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával

fölitatott

asszony-világ –

Meghalsz, meghalsz, suttogták

hátad mögött

a pokrócos menekülők

s torod se lesz,

harang se szól majd

és meg se mosdatnak utoljára –

de én csak nevettem rád,

de én csak nyerítettem neked a rúdnál

s a repülőroncsból

színes drótokat téptem ki új istrángnak

s Pákozd és Baracska között már

megrágtam neked e levegőt is,

téli szilváid ízét éreztem benne,

aszalt körtéid ízét éreztem benne,

a homlokodon lecsurgó,

fájdalmas mézet éreztem benne.

Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,

mert mi már olyan öregek vagyunk,

mint fönt a padláson az a falióra

s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.

Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?

Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,

de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,

hányszor megemlegetem azt a körtefát,

amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,

meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.

Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!

Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el

a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.

Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –

A múltkor is, amikor Amerikába mentél,

a szemem belülről kisebesedett:

eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?

mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor

és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,

hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?

és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet

és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,

de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,

nem féltelek a kilengő, magas házaktól

s a krokodilusos tavaktól se,

a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak

vagy csak játszanak,

álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön

s bohócos nagykalap,

de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,

ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

Reggeli szekérúton apámmal

Megyünk apámmal szekéren,

megyünk két kis ökörrel,

harmat gurul utánunk

s csöppecske méz a Napból.

Balról illatos mákföld,

jobbról a temetőkert

s romtemplom vörös fala:

megkövült királypalást.

Szúnyog sír arcunk mellett?

Vagy tán egy régi halott

nyüszög a pangó földből?

a csősz, a vén Böde,

kit megütött a villám?

Kalapját sasok hordják,

zsebóráját az Isten.

Látni néha: az égből

ezüst lánc lóg a földre,

ott leng az Irtás fölött,

a nagy itató kútnál,

az ostorfának koccan,

a káva oldalának.

Kinek szemébe villan,

megáll egy pillanatra

s kapáját félrelökve

holt őseire gondol,

a hűvös rozmaringot

szétmorzsoló kezekre…

Megyünk apámmal szekéren,

megyünk két kis ökörrel,

harmat gurul utánunk

s csöppecske méz a Napból.

Balról illatos mákföld,

jobbról a temetőkert –

rozmaring hajladozgat

felénk az árkon túlról.

Vadfiú hajjal

I.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

korom-pióca dőzsöl a combomon

s a madarak egész nap fejest ugrálnak még a sűrű lombba,

vizet viszek a számban a császártói tücsök-lakodalomba

s úgy lélegzek, mint aki énekel

és léggömb-tüdővel álltóhelyéből égre kel

és alászáll és fű lesz és folyó

és hangyavár fölé kitűzött, fekete lobogó –

esőt álmodok, vízözönt, fákat kidöntő Nagy Halat,

bal szemében egy város vörös tornyai látszanak,

a jobb szemében én, megsokszorozva, csapatosan,

vadfiú hajjal, futóbajnokok mezében csatakosan.

II.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

túl nagy a fény, hogy láthatatlan szavak bozótjában

elrejtőzzek,

túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak –

a hajamat, mint a nádast, zúgni hallom

s a parázna utak porában magam vagyok a költemény,

a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok,

röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél,

járomcsontom fölött vadászok sortüze

s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan,

valaki sír, valaki elsirat,

de hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is

a teljes életemre emlékezem.

III.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon

s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,

szívethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.