Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó: kitömött vízisárkány egy vízalatti múzeumban, csak bámulom a napok fölszálló buborékát, csak bámulom, amit néznem kellene. Eljön hozzám hétfő mezítláb, leveles ággal eljön kedd is, eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden turistái: a csütörtöki, a pénteki szónokok, hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek, eljönnek szeretni a nők s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni, megisszuk a boromat, nézzük egymást és mosolygunk egymásra belülről kifelé, de holdfényes fogsorukról eszembe jut a Jeges-tenger s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig gyalogolok s már nem én ülök ott köztük a szobanagyságú képkeretben, nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal, szemem és fülem testemtől eltávolodik, kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.