Zúzmara koszorút a sírra

Visky Árpádnak   Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk. Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy sírra: a behavazott ország szemérmes ajándékát. Mert el kell hitetni a világgal s magunkkal is, hogy értünk a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, a föltámasztás ingerlő mesterségéhez.   Higgyük és hitessük is el, de közben jól vigyázzunk, be ne következzék a csoda, mert akinek az emlékét most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb fajtájú föltámadásra várakozó.   Közönséges nevén Ady Endre,   Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó,   Eltévedt lovas,   Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás magyar, ki fölnyomulva minden halottak élére, földrengéses virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények.   Lábujjhegyre, emlékezők! Puha macskatalp-sarukba, emlékezők! vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a legzsengébb sarokvas csikordulására is magához térhet és vége zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek s a páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek. Vége kicsinyes szerelmeinknek: a Léda-fátylakat lebegtető sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe. És dózsás szemek nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat, a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát odafönt. Gyémántlanak jég-Bakonyok, jég-hazák, jég-Párizsok s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak ki egymásután. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők! Koszorút a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé, emlékezők! Majd csak túléljük ezt a gyönyörű, ezt a hideglelős, ezt a fulladásos napot is.