Bezárkózó
| a tenger meghívóját is összetépem. |
|
| ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket, |
| szemem láttára gázolta el őket a háború. |
| Elég az elsötétített nappalokból. |
|
| Mindenütt voltak imaházak és laktanyák, |
| giordanó brunók és rettegett ivánok, |
| véres ingeket bámuló kisfiúk, |
| nők, akik besétáltak a versbe, |
| aztán hazaosontak ártatlanul. |
|
| s idekötözöm magamat egy székhez; |
| akinek hiányzom, majd fölkeres, |
| naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit |
|
| Havanna ablakait ide várom, |
| Prága izzó utcáit, éjszakáját, |
| a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat, |
| ki mozdíthatatlanságom társa lesz. |
|
|
Zúzmara koszorút a sírra
|
Visky Árpádnak
|
Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk. |
| Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy |
| sírra: a behavazott ország szemérmes ajándékát. |
| Mert el kell hitetni a világgal s magunkkal is, |
| hogy értünk a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, |
| a föltámasztás ingerlő mesterségéhez. |
|
Higgyük és hitessük is el, de közben jól |
| vigyázzunk, be ne következzék a csoda, mert akinek az |
| emlékét most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb |
| fajtájú föltámadásra várakozó. |
|
Közönséges nevén Ady Endre, |
|
Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó, |
|
Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás |
| magyar, ki fölnyomulva minden halottak élére, |
| földrengéses virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények. |
| Puha macskatalp-sarukba, emlékezők! |
| vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a |
| legzsengébb sarokvas csikordulására is magához |
| térhet és vége zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak |
| diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát |
| koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek |
| s a páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek. |
| Vége kicsinyes szerelmeinknek: a |
| Léda-fátylakat lebegtető sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe. |
| nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat, |
| a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát |
| Gyémántlanak jég-Bakonyok, |
| s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak |
| ki egymásután. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők! |
| Koszorút a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé, |
| csak túléljük ezt a gyönyörű, |
| ezt a fulladásos napot is. |
|
Vendégeim
|
Páskándi Gézának
|
Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj |
| menekültjei. Ez itt a legkisebb haza; az utolsó |
| búzaszemből kicsírázott ország. Nektek is, |
|
Itt fáradtságtok is hazatalál s a másutt |
| semmitmondó nyelv itt még a világ ura. Gyere, |
| Örömrontó Angyal küldöttje, te, bor-tócsák közt |
| száguldó motoros, a bőröd benzinszagú, |
| halálszagú, megérkezésed: seb s üszkösödés |
| ellen kiáltó száj is. A Kárpátok keménygallérját |
|
S te Apa s te apának Fia, gyertek ti is! |
|
véső-karúak, koronás gyökerek szobrászai, |
|
a házam teli tuskókkal, kezetek hiányával. |
|
Az ideiglenes szállások küszöbére odaszögezve a nyár, |
| esély napszámosai, át a tűzön, a keresztbefekvő |
| isten testén át, ahogy lehet! Látnunk kell |
| egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk |
|
Sirályvonal
| Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az |
| ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég |
|
A Dunán jég-oféliák lebegve, |
|
őrült fehérség-torlaszok. |
| A tél világosságában kinek kell szemem |
| erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át |
| vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba s |
| ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes |
| sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok. |
| Zúzmara-piac koldusa, röpíts! Farsangoljunk |
| fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A |
| holtak üres székében nincs kedvem |
| dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik, a |
| megdicsőülőket itt körbehordják. |
| Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban. |
| Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! |
| Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a |
| megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék |
| föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre |
| visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak |
| vasturuljával versenyezve, időm avatva |
| történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva |
| testemet magam után sirályvonalban, mint a |
|
Óda egy kamaszfiúhoz
| te bicikliző és cigarettázó tuskó, |
| hóhéros füst takar el szemem elől, |
|
| de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod: |
| mert nem a kivilágított lomb kell, |
| hanem a lomb közötti hasadékok |
| s rejtek-nyílások édene mindenfelé! |
| látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák |
| s kezed barlangi ösztönétől |
|
| Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni, |
| te fecskékkel vontatod magad, |
| ordítanál, de csak röhögsz, |
| apa- és anya-hordák közt lecsapódsz. |
|
| Koponyákra sandító Hamlet, |
| az újság-álarcos banditákon csak nevess! |
| Téged jóllakat még az idő jó hírekkel, |
| egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban – |
|
| csordában járok árnyékoddal. |
|
|
Incselkedni vadhírek jönnek
| Új nap jön, új év, hószüret |
| s a csodák mégis elmaradnak, |
| szederágat zörget a felszél, |
| merev bagolyszem minden ablak. |
|
| Incselkedni vadhírek jönnek |
| Nyugat felől, havakban kúszva: |
| kérges, bankrabló Mikulások |
|
| S családfők deres bajusszal |
| nem sejtve, hogy bombát cipelnek |
| s melltartójukban arzén vagy cián. |
|
| Forgóajtók, röpterek, túszok, |
| a kicsempézett egeken vérfolt, |
| mintha tanúnak szülne újjá |
| mindegyik nap, mely ígéret volt. |
|
| dugig a szemünk csillogással, |
| dugig a fülünk mézes hírrel, |
| játékos és igaz halállal. |
|
| megszokásból túléljük mindig, |
| remélve, hogy a cifrább élet |
| egyszer velünk is megtörténik. |
|
Ajánlás
| Új nap jön, új év, hószüret – |
| hozzád bölcsülök, mester Villon: |
| kapkodhatja fejét az ember |
| zúzmarában vagy égi síkon: |
| nyakában, mint a fagyos szalma, |
| ropognak csak a meszes csontok |
| s a csoda az lesz, amit lerág, |
| mint vadkutya a talált csontot. |
|
|
Levél Gregory Corso amerikai költőnek
| Bejárnám a világot veled, |
| Csíkos trikód emlékeztet a rabruhára, |
| költészet megszökött fegyence, |
|
| Gyerünk, rángasd föl tornacipődet, |
| s jókedvünk fővárosa: Spoleto! |
|
| Márványkockák úszkálnak a sötétség poharában, |
|
| Hajtsuk ki a várost egy ivásra! |
|
| Menotti nem zenét szerez ma, |
| kertjében milliomos szajhák |
| szebben tudsz káromkodni, |
| gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára. |
|
| ha már halhatatlanságot nem lehet, |
|
| s konzervdobozzal harangozni, |
| ha már Krisztus lábával nem lehet. |
|
| Játsszunk – Te szeretsz játszani: |
| szúrjuk ki egymás szemét, |
| talán kedvesebbek leszünk így, |
| Bombáidat üssük föl tükörtojásnak |
| s Európa új szakácsművészetért rajonghat. |
|
| S hülye! hülye! – üvöltsük oda |
| a Jegesmedve-Szenátornak, |
| a kormányfőknek, kik a hétvégét |
| ó, Fehér Házak! Parlamentek! |
| csigaházatokból mindenütt |
| s nyálkás nyomukon hanyattvágódnak a költők. |
| Hülyék! hülyék! – üvöltsük oda a költőknek, |
| nem érdemlik meg a kenyeret, |
| nem érdemlik meg a halált. |
|
| hogy dagadt tőle a szánk. |
| Corso, süllyesszük el a nyelvünket, |
| a Saturnus-dobot verjék a marslakók. |
|
| Minden megtörténhet velünk, |
| minden, ami már megtörtént velünk. |
| amely elcsavarog mindenfelé, |
| hazát cserél, hogy a másikét megszeresse, |
| aláírja a tengert, mint valami képeslapot |
| hogy a városok is megpihenjenek |
| ha pörbefogják azért a vonulásért, |
| amit a hetedik napon megszeretett. |
|
|
Májustól májusig
| Esténkint ittuk a bort, kint az eső esett |
| mindig egy idegen kéz kotorászott |
| és hallgattuk: most foghíjas fésűt recsegtet, |
| most üveget, most porcelánt, most láncot |
| óriás tűket szurkál bele a levegőbe. |
|
| El kellett veszítenem a szememet, a fülemet, |
| hogy egyedül lehessek veled, |
| el kellett veszítened magadat, hogy tested kártyáit |
|
| Nyúltam a csuklódért, a melledért, mint aki |
| lábujjhegyen érkezik haza – |
|
| májustól májusig álmatlanul. |
|
|
Már nem én ülök ott
| Szelíd lettem, lassú és belenyugvó: |
| csak bámulom a napok fölszálló buborékát, |
| csak bámulom, amit néznem kellene. |
|
| Eljön hozzám hétfő mezítláb, |
| leveles ággal eljön kedd is, |
| eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden |
| a csütörtöki, a pénteki szónokok, |
| hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek, |
| s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni, |
| megisszuk a boromat, nézzük egymást |
| és mosolygunk egymásra belülről kifelé, |
| de holdfényes fogsorukról |
| eszembe jut a Jeges-tenger |
| s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig |
| s már nem én ülök ott köztük |
| a szobanagyságú képkeretben, |
| nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal, |
| szemem és fülem testemtől eltávolodik, |
| kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után. |
|
|
Che Guevara búcsúztatója
| Szerethettek volna a nők, |
| szerethetett volna a tenger, |
| te mindenütt otthonos és otthontalan, |
| lehettél volna Brazília selyemfiúja, |
| éjszakákkal karambolozó költő – |
| gyönyörű lábak járnak mindig, |
| mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak. |
|
| S boldog, ki el tudtad árulni az édent, |
| lettél a század partizánja, |
| emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben, |
| Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító. |
|
| Én láttalak és irigyeltelek: |
| vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály. |
| Vászon katonazubbonyodban |
| s a jövő izzadság-szaga csapott |
| erősebb volt, mint a narancskerteké. |
|
| Havanna boldog volt, mert ismert téged, |
| Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is. |
|
| nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven, |
| lélegzetvételed sugározták. |
|
| A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad. |
| A test, ha megölik, hiánya testté válik: |
| adni kell neki szabadságot. |
|
| Szerethettek volna a nők, |
| szerethetett volna a tenger, |
| te mindenütt otthonos és otthontalan. |
| Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem |
|
|
Talán egy golyó
| Talán a hideg csapvíz lenne jó, |
| talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek, |
| talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött, |
| madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon, |
| talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente, |
| az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl, |
| talán egy testvéri könyök nyomódása |
| talán egy golyó az ablakfába. |
|
Mert volt idő
| Mert volt idő, hogy napok se voltak, |
| se délelőtt, se dél, se délután, |
| csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak, |
| csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni. |
| Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul, |
| csak a színváltó ribizlisövény a kertben, |
| csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék, |
| csak elfutottam és visszatértem, |
| csak ott voltam, ahol seb voltam, |
| csak a testem voltam, kezem és lábam, |
| csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött, |
| édes és savanyú esők háltak a számban, |
| csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség. |
|
Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez
| Mielőtt elveszítenél, Uram, |
| s agyagos földdel végleg betakarnál, |
| keress nekem egy áldott, szép napot, |
| reggeltől estig tartó szép napot: |
| a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre, |
| a hazug játékok s a megszokott vérengzések |
| színhelyéről bogáncsok közé, |
| fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon |
| s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap, |
| egyek cseresznyét, levegőt |
| s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken, |
| szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni, |
| mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat, |
| sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok |
| életem ott múlik el, ahol az akáclevelek |
| a hangya földrengést jelez |
| a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek |
| a fanedv csurranását is fölhangosító |
|
Jóslás a te idődről
| még hanyatlásod előtt eljön, |
| a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz, |
| elfüggönyzött ágyékok hosszú napja |
| s víz üti át majd vászoningedet, |
| a csontok is vízben áznak, |
| mintha a tenger kriptáját |
|
| még hanyatlásod előtt eljön, |
| mélyrepülésben egy galamb |
| vérzi föl hasát a köveken |
| s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég |
| szavak,autók, |
kiáltások száguldoznak majd, |
| mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok, |
| félrebillenéseidben a halál kihívása, |
| mert sebekből kilakoltatott – |
| Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak, |
| s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól |
| Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok |
| arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd |
| és hangyák lesznek a kirakatban, |
| hangyák a sétáló utca szürke medrében, |
| hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán, |
| hangyák a szétrúgott órák belsejében, |
| fogaskerék-koszorúkkal |
koszorúzzák meg majd |
| gyönyörű lesz, |
én mondom, gyönyörű lesz, |
| mert utánuk már csak te következhetsz, |
| az első fájdalom után a másodikra, |
| és megtestesülni naponta, |
|
|
|