Csokonai

Üdvözlet neked, te, szegény, a búsképű költők halhatatlan bandájában is elárvult! Lángoló méhkas volt a melled s viola-légbe épített kastély a koponyád. Meghajigált az Isten tulipánokkal, nárciszokkal, dobtad volna vissza kővel, betyár-baltával, ólombottal – remény szegénylegénye, sárga viasz-király, a földönfutó füst volt a te országutad. Feküdtél rózsalevelek alá, hová nem folyhatott be vér, hová a hóhér nem dughatta el kardját. Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák s a jövő indult világgá a fűszálak a hegyén. Tündérek és diákok poétája, somogyi kanászoké! hiába volt szép, bársonyos beszéded: hamvas folyóid a pokolba folytak és gyöngylepkéid sírokra petéztek. Se haza, se király, se szerelem, csak a megváltó láz s a Holdba fölszálló test uralta a világot, mint az Isten. De az is elveszett, szétszóratott. Fekszel, csitíthatatlan halott – Kár volt várnod boldogabb korokra, korán meghalnak, akik várakoznak.