Valaki súgja

El akarom hagyni

El akarom hagyni,

ami nem én vagyok,

ami csak rám ragadt, mint utazás pora.

Az idő mozdonyfüstje arcomon,

jóságos kezek szennye,

szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,

a rámkérgesedett csöndet,

a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –

Elsötétített fejetekből

úgy lépek ki,

akár a temetőkből.

Hiába vártam,

nem növesztett szárnyat a test,

sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –

El akarom hagyni a szerelmet is,

kész vagyok minden árulásra.

A mennyei kések helyén

magukra hagyott tollpihék remegnek.

Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,

hogy eget és látszatot

fuldokolva is megőrizzek?

El akarom hagyni, aki nem én vagyok:

a lámpasor-gerincű férfit,

ki csak ragyogni tudott,

rögtönözni gyönyört és sebeket,

de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,

hülyítő köd,

türelem középkora.

Lecsatolom derekamról a kort:

hadd legyek végleg kiátkozott.

Egyetlen robbanás

Miattad gyűlölöm

magamat,

tavaszi Nap,

mert egyszer megszerettelek.

Álltam a nedves fahídon,

az elárasztott, zámolyi faluvégen,

német katonabakancsban,

rühesen,

éhen

s püffedt venyigekévék himbálóztak,

mint a halottak.

Kívántam: hajtson gyökeret a víz,

lombosodjék ki tőled

s az imbolygó Pálinkaház, mint Noé-bárka,

induljon el az Ararátra.

Aznap lett vége a háborúnak,

a mindennapos halálnak.

Sárga ing voltál, beléd bújtam,

sárga bőrszandál, lábamra húztalak,

aranyesőág, letörtelek.

A jövőm voltál, hát elképzeltelek.

Az orra bukott ágyúk csövéből

folyt ki a sár.

Tavaszi Nap, a lövészárok-sebhelyes földek

ápolónője voltál;

az egyetlen robbanás,

amelytől nem remegtem;

az egyetlen láng-bozót!

Úgy hajtogattalak szét,

hogy minden ágad külön

égesse rám a bélyegét.

Miattad gyűlölöm magamat

tavaszi Nap,

mert azóta is csak te kellenél nekem:

bőrömön átvillámló borona.

A nyaraimból is te hiányzol,

húsom és csontom legforróbb évszakaiból.

Sárga inged szétrongyolódott mellemen,

s nélküled én csak önmagam emléke vagyok:

a hiábavaló háború vége,

elárasztott faluvég,

fahíd lemetszett szárnya –

s az égbolt is,

mint ázott zsuppszalma, szétkuszálva,

hullik bele a sárba.

Csokonai

Üdvözlet neked, te, szegény,

a búsképű költők

halhatatlan bandájában is elárvult!

Lángoló méhkas volt a melled

s viola-légbe épített

kastély a koponyád.

Meghajigált az Isten tulipánokkal,

nárciszokkal,

dobtad volna vissza kővel,

betyár-baltával,

ólombottal –

remény szegénylegénye,

sárga viasz-király,

a földönfutó füst volt a te országutad.

Feküdtél rózsalevelek

alá,

hová nem folyhatott be vér,

hová a hóhér

nem dughatta el kardját.

Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák

s a jövő indult világgá

a fűszálak a hegyén.

Tündérek és diákok poétája,

somogyi kanászoké!

hiába volt szép, bársonyos beszéded:

hamvas folyóid a pokolba folytak

és gyöngylepkéid

sírokra petéztek.

Se haza,

se király,

se szerelem,

csak a megváltó láz

s a Holdba fölszálló test

uralta a világot, mint az Isten.

De az is elveszett, szétszóratott.

Fekszel, csitíthatatlan halott –

Kár volt várnod boldogabb korokra,

korán meghalnak,

akik várakoznak.

Ha nem tudnám

Már rég meg kellett volna szöknöm,

már rég meg kellett volna halnom:

a földalatti nagy képtárnak

fölajánlani arcom.

De minden nap visszatart valami:

egy temetés, egy meghívás, egy hajszál,

mit úgy emel föl két ujjam a földről,

mint fémcsöveket daru, hajó-berakásnál.

Egy síró test, egy eszelős papírlap,

száműzött kéz, mely simogatni vágyik

s lávát ömlesztő, sárga napraforgók

tombolnak életemért a kifulladásig:

Fölkap a szél egy maroknyi hazát

s kiszámítottan a szemembe vágja,

hogy amit kikönnyezek, az legyen jövője

s pillám gyepűje: országhatára.

Ha nem tudnám, hogy semmi se marad

a könnyekből, hazákból, mosolyokból,

már rég elárulom ezt a rémuralmat

s nézem a földet nyirkos kutyaólból.

Cantata profana

Bartók Béla emlékére

Nem mentünk haza ma sem,

nem mentünk haza, fiúk.

Hiába sikálta el anyánk a késeket,

hiába mosta le

a görcsös asztalt.

Átmetszett nyakkal,

vére iszapjában

hiába jajdult föl a lúd.

Nem is üzentünk,

nem is írtunk –

mintha árvíz sodorta volna el kezünket.

Húsvét nem húsvét többé,

a kisöpört ház

nem a mi házunk.

Ki az az öregember ott?

ül a fehér fal lidérce előtt,

ül a világvégi cigarettafüstben.

Arca szétnyomott vesszőkosár.

Talán minket vár,

minket keres,

minket szeretne látni,

az ablakon túli utcában,

rövidlátó életében.

Ne keress bennünket,

ne várj,

te, dohányszagú öregember,

te, kutyaól-mellű szegény.

Nem vagyunk már a te fiaid.

Ha ajtó nyílik, mintha kések.

S ha szólunk,

félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,

rázkódnánk melletted,

mint a villanytelep.

Széthasadna a tányér,

a borospohár

s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,

átszőné gyomrodat,

s lenne belőled szőr-kosár,

szőrember,

fölpörzsölhető halott.

Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai,

hajnalonkint

a földre szálltak;

folyók fémdrótjait,

mert gyerekesen elbotlottak.

De a víz alatt már

becsukott szemmel feküdtünk –

Külön országa volt már a hajadnak,

külön ágya a mosolyodnak.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt.

Menny dörgött? Rá mondtuk:

a fal vakolata serceg,

vagy a padlórések kis tüzérei

ágyúzzák szét a csendet.

Hazudtunk és nevettünk.

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak,

de mint az árulók, féltünk:

ittuk az időt, akár a rumot

s egymás gyalázatában hittünk.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

veszteségünket, mely mint a belső vérzés,

elárasztotta testünk,

átszivárgott a bordák közén,

az ingek hajnalát beszennyezte

s terjedt tovább kenyérre, sóra,

földre száll fákra, reggelekre.

Mindennapi történelem

Fölkelni

s begyújtani a kályhát,

a füst billegése után az agyat,

az álmatlanságtól kihűlt csont járatait

s keresni az utat a kézhez,

a kéztől a vizespohárig,

az arc gödreiben a tegnapi hamu maradékát,

hátha egy madárból fújó szélvész

még föléleszti

és vándorolni

egyik testtől a másikig

s mint nomád királyok: keresni a mindennapos hazát

és megtalálva

vagy nem találva,

egyetlen mosoly sátrában éjszakázni

és járni idegenül a teremtésben,

belélegezni a fák

hajnali mérgét,

városok vasporát,

elmenni minden háborúba,

hordani nyakba akasztva az orgonák lombjait,

mint a dögcédulát

és mindent értve

és semmit se értve megválni attól, amit szeretek,

s őrjöngeni azért, amit szerettem,

arcátlanul, mint saját életem

napszámosa.

Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?

hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.

Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,

megyek felétek az úton.

Kipattant a barackfa, megvirágzik:

az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,

nem kérdez semmit, nem felel semmire,

szemébe felhő száll bele,

vagy eltévedt bogár.

A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:

primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;

gyufaszál-lábú nők lebegnek,

zuhanó repülők

s a másneműség ijesztő jelképei.

Így egyesülünk ott az életünkkel!

Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk

és élni fogunk még sokáig a Földön.

E kezdetleges ragyogásban

a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.

Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,

jó hallgatni messziről, mikor a felhők is

zajjal mennek.

A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,

egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.

Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,

boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.

Ha hittem volna

Ha hittem volna suttogásnak, szélnek,

bölcsőben fölnevelt jóslatoknak,

most nem volna hosszú ez az éj,

szemetrohasztó ez a fal

s az ágyvég ütközőjén se utazna

hazátlanul a lábfej

s talán sötét se volna ennyire –

Ülnék

az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt

dicsőségem magas székében

s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat,

sarkantyús madár-sereg,

ejtőernyős lányhajak tapsviharban

és nem szarvazhatna föl senki

roncstelep-agancsokkal,

fejemet se vihetnék országos mulatságba,

mint késsel ékesített

ökörfejet –

S a szép, búgócsiga-esteken

beárnyékolnának a kertek,

a fák küllői

és lenne időm evésre,

ivásra,

meghalásra,

fészket rakni a bazalthegy alá

s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira,

bókolva kárörömmel:

jól van, világ! lebegünk, forgunk,

áttetszők vagyunk,

minek is más bizonyság nekünk?

Csak magamat nem láttam

Láttam alkonyodó házfalakat,

sovány fák árnyékával

fölszarvazva;

átmetszett torkú folyót magányosan elvérezni;

kavicsbányákat napsütésben, mikor a kövek,

mint a gyíktojások, fölhasadnak.

Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,

mint akasztottak dagadt lábaszára.

Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek

nézték a levert katonákat.

Láttam világos erdőket,

napraforgótáblákat:

a föld kitüntetéseiként ragyogtak.

Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel

törölte le a mocskot magáról.

Láttam szabályos emberarcokat,

néztek a tükörbe

s a tükrök meghomályosodtak.

Csak magamat nem láttam még nélküled,

kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,

könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,

csak a világot nem láttam még, melyben szállásom lehetne,

ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Egyszer majd ez is elmúlik

Kósa Ferencnek

Egyszer majd ez is elmúlik,

ez a zűrzavar

s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,

hetekig hintáztat majd a szél

s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok

se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt

nem riasztanak.

Aki enni kér belőlem, enni kap,

aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,

mint háborút átvészelt cimbalom

szól majd mindenkinek.

Erősebb leszek, mint a vértanúk

s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:

egyikük arca nyugtalan külváros lesz,

a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –

Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat

s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek

ezt a nevet adom: világ.

S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,

földre nyomó súlyom,

Dózsa-koronám.

Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,

bogárfaló

és gyökerek közt éjszakázó!

szököm a sírásod elől,

a tested elől

kopár szobákba,

s kilakoltatott szemek pusztaságába;

és másznak rám a kövek, mint a tetvek,

a hernyó-éj,

a hétköznapi hangyák.

S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,

a szerelmesekhez, mert szerelmesek,

de mindenütt ugyanazok az esték, ugyanazok a hallgatások.

Elkerülöm a városokat is,

de megugatnak messziről, mint a kutyák,

az erdőket, mert kifosztották őket a baglyok.

Futnék inkább vissza a hajadhoz,

a szádhoz,

nyikorgó szekrényeidhez

s etetnélek magammal, te örök éhes!

világosságommal,

őrületemmel, tessék, itt van a nyár,

akácvirág

s tengerek kék szilvája: a Föld

és szeretnélek

és szeretnélek.

Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda,

fölkantározott késen érj oda

s ha nincs út: te légy az út oda,

mert nélküled csak bűn van ott s csoda,

elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,

zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,

sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,

sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima

fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,

valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda.

Elmosódó arc

Ki akart engem kitépni innen?

Keze azóta már a tengerre néző ablakokban sütkérezik,

tapsol a hullámoknak

s fogsora kirakati tűzvész Floridában.

Már az emlékezők se emlékeznek rá,

csak mintha láttak volna erre

egy gerenda-nyakú férfit őgyelegni,

kese szemhéja lángolt,

megrágott zászlók mögül lépett elő,

szerencsétlen, kis halottak mögül.

Azt mondták róla: narancsot zabál a sírok mellett,

azt mondták róla: beköltözik a fülekbe

s krétával jelöli meg, akit bűnösnek akar látni –

ó, örök győzni tudó,

befutó lovakkal remeg azóta orrcimpája,

befutó világszépségek

medencevölgyéből

nézi a napfölkeltét,

de ostyában lenyeletett kései

gyomromban úszkálnak ma is,

köhögök át az óceánon,

vért köpök,

de az idő fölissza, mint a hamu –

Ki volt? Ki lehetett?

Ki küldte ránk

sivatag-vörös nyakkendővel?

Pohárköszöntő

Macedon barátaimnak

Ha itthon vagytok

hadd legyek itthon-én is,

hadd legyek itthon köztetek.

A földrengések fészke most üres,

kenyeretek az asztalon,

hegyi bárányok húsa tányéromon.

Cseréljünk ruhát és dobot,

ti, sötétarcúak, sötétek, mint én,

ti, világosság szerelmesei, világosak, mint én.

Skopje tücskeit fölmorzsolta sorra a gyász

s a szakadékokba szorult hegedűk

hallgatnak három éve,

de a zöld hegyi folyók fölött

sasok szárnya ver hidat

s fanyerges öszvér cipeli föl hegyre

a Napot –

Szegény vagyok, szegények vagytok,

még elfér kezünkben a dob,

hadd legyek dobbal ékesített ikonotok,

balkáni barát s fémselyem ingem

rostjai közt

bolyongjon csak a fehér sziklapor,

a vadkecskék szaga,

a szokrátészi huzat –

Kések és bürökpoharak

vadoni árnya olvad össze mindig

a szélben megterített

asztalokon,

együnk és igyunk mégis,

keserűek és boldogok.

Talán még van idő

Nem fértem el rövid sorokban –

a nyárban –

a tél istállóiban –

nem fértem el az életemben.

A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:

süvítsenek!

Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,

a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,

a hosszú böjt,

az út hajnali fölébredésből homályba,

homályból kő alá,

elég a semmi: semmiért –

Talán még nem késő partra szállni

egy világba vesző falevélen

és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!

vesztemet akartam mindig,

tüntetően a bukást,

mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,

sok a világbajnok,

a fölpumpált fejű üregi király,

a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –

talán még van időm megelőzni

sikeres halálomat.

Zuhanni,

hömpölyögni,

elmúlni tanítom magamat

s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!

A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,

hogy mindent elfelejtsek;

a második arra, hogy mindenre emlékezzek.

S a harmadik nap esni kezdett a hó.

És megszületett a sejtelem,

hogy mostmár mindig esni fog,

homlokodtól a szádig,

szádtól az ágyékodig,

végig a tested hosszán,

végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,

ha fölemelem,

az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.

Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is

csak a hó kísértete kószál,

az elsötétített földeken megül,

a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,

elkísér ez a hóesés, ahova megyek,

leül mellém a vonatba,

átkel velem a tengeren,

füstölgő autógumik s levegőtlen városok

éjszakájában

megszólít anyanyelvemen

s országokat hódít nekem,

mert országot hódítani

te akartál

s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm

vallani róla,

bezárkózom ebbe a havazásba,

mint aki fehér inget vesz föl,

fehér inget az utolsó napon.

Biztató

Csak úgy, mint a vakond a földalatti éjszakában,

csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,

e világvégi galambházon,

csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik

a testbe arcra bukva,

csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét

átszakítja,

csak úgy, mint a szeretők, akik fölélik életüket

s nem hagynak a halálra semmit,

csak kabátjukat, esernyőjüket;

csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég

fegyence, ki azért száll

egyre magasabbra, hogy a földet

múlhatatlanul megszeresse;

csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,

pedig hát nem hisz másban,

csak az embert megszülő földben,

arcán egy szerelem nyoma, akár

a vaspatkóé, halványulóban, eltűnőben.