A te időd

Ez volt a te időd a napból: ez a fél-este, ez a majdnem-már-sötét, mikor a lámpák megmozdulnak s a Gellérthegy, mint a kályha, fűteni kezdi a várost – ez volt a legtágasabb, a legismeretlenebb, minden idő közül mégis a leghihetőbb: tudtam, mire való a lábam, mire való a nevetésem, vállad és vállam helye egymás mellett; eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek: a villamosok hazáig vittek mindig. Ez volt a te időd minden időkből: a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan, a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék és árnyékos levelek napján se mehetünk el mindenhová; hogy fénycsövek börtönéből csak hajad szökdöshet északnak, délnek, de tested verseket szült nekem mégis, hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el s legyen a nappali fűnek folytatása a szavakban is, a hátad mögül fölemelkedő Holdnak legyen helye az ablakon túl.