Sóvárgás nemlétező sárkány után

Sárkány, Sárkány, ha volnál, Szent György lehetnék: gyönggyel-kirakott szakállú ellenséged. Kezemben vaskos dárda, páncélruhám: a kiveret ég. Jönnél, Jönnél, romlás-lakodalom násznagya, körötted sistergő nyál, hamu-tajték s én már s én már a közelségedbe beleszeretnék. Leheletedbe, húsodba, kacsalábakon vonagló szörny; rücskös hátad tejutam lenne, országutam kimeszelt mennybe. Táncolnék előtted, mielőtt beléd kötnék, megmutathatnám: ki vagyok, a fejemben lakó tűzvészt, a lábamban lakó csillagot, undoromat s aranyszabályát gyönyörömnek. Recsegne alattam a föld, mint a venyigekéve: halálzaj a fülednek. A szerelem sovány angyalai kikönyökölnének az ablakokba, lesnék: hogyan rúgom be koponyád ajtaját szögcsizmámmal s hogyan vágom a vasat oldaladba. Recsegne húsod, véred falai beomlanának – Harangszót küldene isten utolsó biztatásnak. S csődöröm mintha bádogon taposna, bőröd mezején tiporogna. Férfi diadalomat szétnyerítené, hogy a szája is fölhasadna. Fejében isten kantárja: a Hold, minden időket beragyogna. Sárkány, Sárkány, ha volnál, Szent György lehetnék, magam vitéze, ellenséged s a halálodba beleszeretnék.