Idegszálaival a szél

 

 

 

 

Tavaszi előjáték

A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól,
nyomul már felénk, akár a fecske-had –
fölizzanak déltájt a tűzfalak
s a gyár körüli kőpalánkok.
Tócsák, kültelki vadvizek,
megéltem ismét ezt az órát:
itt járhatok, ahol a kormos utcák
pontosan olyan hosszúak,
ahogy szerelmes lábak elgondolták.
Amerre nézek, mindenütt
saját fényességem vakít –
Szárnyaló vízsugárral mossák
a csarnokok ablakait –
s a vékony jegenyék fölött,
a szénnel rajzolt láthatáron
fémgömb villódzik, mint galambbegy
kúpcserepeken vagy faágon.
Mit álmatlanul elvesztettem,
megkeresem most a tavaszban:
Nap-üstben olvadó vasakban,
szerelemben, mely megoszt engem
s ha elárul is, halhatatlan.
Vonat fut, hajrá csak vonat,
sodródó árny a korafényben,
olyan vagy, mint kalandorarc,
mit irígykedve sokszor néztem.
Ne állj meg, szél dönt sorompókat,
a tavasz gyalog jár, mint Vénusz,
utak és felhők fordulóin
várja a fényes csavargókat.

 

 

 

Faggatódzó óda a nőkhöz

A föld alól nézzek vissza rátok?
a jóvátehetetlen éjből,
midőn kő és virág egymásnak támad
valami ősi gyűlölségből?
Midőn a tenger kosarából
szétgurul a mélységek gyöngye
s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?
Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
szállna fölöttem kihívó suhanással.
Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
melyet naponta meghódítanék.
Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
alul a halálos víz, fölül az ég.

 

 

 

Rejtsétek el a csodát

Olyan meztelen minden s olyan kiszámított.
Rejtsétek el a csodát, hogy megszeressem!
Mint háromszög-fejű sáskák, idegesen
fölzabálják a világot a magyarázatok.
Nem kapok szívdobogást már semmitől sem.
Úgy nézem meg az égbontó csodákat,
mint zsákruhás nőt, labdázó elefántot,
türelmetlenül, dúltan, ideiglenesen
s egy őrültet keresek magamban folyton,
gépeknek, földrészeknek beszélő szentferencet:
gyógyíthatatlan szájú rajongót, ki szenved,
ha nincs veszélyes titka s kivédhetetlen álma,
mert így reménye sincs – zuhog csak rá a nap,
mint lenyűgözött fűre, ijesztő kőpofákra.

 

 

 

Búcsú Kubától

Hátranéztem
s hol voltál már te, szigetország!
Pálmafalombjaid, mint a vízre lecsapó madarak
ottragadtak
a napsütésben,
s kátrányos csónakjaid, mint a vizek
elöregedett lovai.
A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól –
én vártam, hogy majd utánam szalad,
de csak felém forduló arca lángolt.
Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól,
mint néger faszobraid.
Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít
s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével,
tízezer tonna kormával,
szemethígitó ködével,
utcáival, melyek mint a cseppkőbarlang alagútjai,
sehova se vezetnek
s várnak a kétezeréves művelt mosolyok,
a reklámozható elvek,
a csitító szavak,
hogy: nem szabad,
hogy: nem lehet;
a kávéházakban fölravatalozott barátaim
cigerettafüst-szemfedővel leterítve. – –
Nőid miatt és napsütésed miatt
hazaáruló lettem.
Vakmerőségedtől meg gyermek,
ki a Föld minden szabadságharcát
képzeletben már befejezte,
szétnyitott ingben jár
s nem készül többé háborúra,
csak szerelemre.
Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói,
itt csapódnak le a közelembe.

 

 

 

Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára

Turista-bakancsban a férfi
átgyalogolt a túlvilágra
s a felesége most sírva nézi:
visszagurult a hátizsákja.
Paprika, sajt, kenyér, szalvéta
fordul ki félszegen a zsákból
s egy Villon-kötet – zöld címlapján
hazátlan nőalak világol. – –
Tanár úr, kérlek, hova mentél?
a túlvilágon nincsen tenger,
se föld, se földgömb, arány, lépték,
tantárgyadat ott eltörölték.
Én láttalak még a katedrán,
pucér ujjad, akár a néger,
ott futkosott az egyenlítőn,
árnyéktalanul, pici széllel…
Egy sötét bagoly szárnyverése
szemed immáron eltakarja
s nem láthatod, hogy vonzó földed,
Afrika, e bronzkori balta,
hogy vág bele az üveg-század
kivilágított éjjelébe.
Kígyókoponya, majomcsontváz
virít a Hold-sátor előtt –
ha arra tévedsz, el ne mélázz,
szörnyeket látó faszobrok
varázsolják el az időt:
rabszolga-századokat űznek
föld alá, déltől estelig:
szegény négerek erdejéből
a gazdag istent kiverik. – –
Te, halálontúli turista,
holtak közt is földrajztanár,
Afrika sivatag nyarából
száll föléd egy korom-madár.

 

 

 

A szökevény

Menni csak, menni mindig,
ottlenni mindenütt,
négy égtáj légtornásza
lengni a Hold-gyűrűn;
fuldokolni kőportól, fénytől,
elcsöppenő vértől ragyogni,
városok neon-körhintáján
ájulásig körbeforogni.
Menni csak, menni mindig,
ottlenni mindenütt,
nád-ország titkos fölgyújtója,
lesni, hogy száll a füst;
földönfutó zenét követni,
országföldúló szeretőt,
idegen lenni a szerelemben,
idegen a halál előtt.
Vendéglátóm: az éj
mindig más szélben bontson ágyat,
más égre nyisson ablakot,
más földet mutasson hazának.
Egyetlen életem elárul,
befalaz romlandó húsomba –
csapjon rám vihar kalapácsa,
hasadjak tömérdek darabra
s bárha sebekben, bárha jajban,
minden élet vérembe szálljon,
s amerre út van, elvigyen
hajón, repülőn, taligákon.
Menni csak, menni mindig,
ottlenni mindenütt
s várni vagy nem is várni:
győzelmes szökésemben
egy villám szivenüt.

 

 

 

Váltóláz

Mi ez a váratlan tolongás?
ez a sirály-özön,
nősikoly,
óceán-zajongás?
Fák csuklanak össze,
mint napszúrást kapott férfiak.
Az előbb még
szőlőszem volt a számban,
most pedig tengeriszap.
Kezemen nyúlvér,
békanyál
s hálóing selyme szárad.
Lomb-hintóban a nyár kocsiztatja a koponyámat.
Eső ébreszt,
víz altat,
háborúra készül a test –
Gyerünk, a bátrakat is szájba rúgom,
ha butaságuk nem ereszt.
Mi ez a düh, váltóház, fordulat?
Versek robognak rajtam át, mintha tehervonat.
Szétszórva csontom,
csigolyám,
agyam.
Kezem, mint lelőtt katona fekszik
idegen ágyak lövészárkaiban –
Boldogtalan ujjak babrálnak velem,
kék éggel bekötöznek,
folyó gézével becsavarnak
s visznek a szélre fektetve,
de hova, hova?

 

 

 

Sem halál, sem kő-cserép

Mikor már szép lenne a földi nyár
s a csontvázas test szárnyalni tanulna:
korommal temeti be a nap gödreit
s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa.
Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja,
a megálmodott fák közt eléd futó vidék
s vakaródzhatsz, akár a bibliai ember:
nem segít sem halál, sem rücskös kő-cserép.

 

 

 

Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat
s betonparton a fák
személytelen sorát;
még látni a hazafutó gyerekek arcán
a délutáni hóesést.
De lassan bekormozódik a víz
s a test éjszakája is leszáll.
Az elpusztíthatókra gondolok,
akiket nem véd semmi álom.
Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó
s az egyedüllét, mint a gyászhír.
Az elpusztíthatókra gondolok,
teli van velük a Föld.
Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,
sem a pénz ezüst kerítései,
sem a szerelem.
És hiába halnak meg, mert hiába születtek.
Az elpusztíthatókra gondolok,
csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,
csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

 

 

 

Házimuri

Arany-zöld bort nyakaltunk
harangszájú pohárból,
s éjfél felé már minden
megkondult, mihez értünk:
a félhomályú bura,
az üvegtál, az ágyvég –
s a szekrényajtó dobján
végigszaladt az ujjak
zápora, förgetegje.
– Gyerünk, a széket szórd ki,
legyen helye a táncnak!
jaj, meghalnak a lányok,
szoknyájuk mennybeszáll majd,
szeressük előbb őket.
Anakreont is hívtuk,
de ő csak rádiózott
és egyre sápadtabb lett.

 

 

 

Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.
Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.
Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.
Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,
földed nyomorúsága.
Mint húsba vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj – –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

 

 

 

Arcomra sárt kenek

Napok, hetek…
Napok, hetek… A csillagos ég: homokóra,
megfordítja egy kéz, fogy az időm.
Arcomra sárt kenek: ne ismerjetek rám,
ha találkoznánk moziban, utcán, hegytetőn.
Hiába vártam:
Hiába vártam: nem vagyok, aki voltam,
aki látta a fákat megszületni,
vérben úszni a halottakat
s elképzelte, hogy a világgal egy napon,
mint zsebtükrével, magára marad.
Nem a nap jött el, nem az a csönd,
hanem a szél: mellem kosarát földöntő szerelem,
csak a homály bandái jöttek:
részeg vadászok, át a földeken,
csak a tortahab-szájú szónokok,
csak a papírzsák-fejű rémek;
rikkancsok, háborús földrészeket lobogtatva,
ágyúcső-trombitát hangoltató zenészek.
Csak a szemhéj alatt összetorlódó keresztutak,
ártatlan holtak, elcserélt-fejű társak,
tévedéseim,
szégyeneim, mint hosszú gyászmenet
számonkérő kezei hazának és családnak.
Kőrózsák világtalan szeme tapad szememre –
így nézek én is magamba, világtalan.
Együtt van minden: életem és halálom,
csak az nincs sehol, aki ezt elviselje.

 

 

 

Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni –
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

 

 

 

Barbár imádság

Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
fogadj méhedbe vissza.
Tévedés volt a születésem;
én a világ akartam lenni:
oroszlán és fagyökér együtt,
szerelmes állat, nevető hó,
a szél eszméje és a magasság
széjjel csurgatott tintafoltja –
s lettem felhőbe vesző ember,
egyetlen út királya,
hamu-csillagú férfi
s amit magamban egyesítek,
rögtön megoszt, mert mulandó
s csak sóvárgásomat csigázza…
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
méhed küszöbe előtt állok.

 

 

 

Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,
hidak,
hólepte cementgerendák,
égve felejtett villanyok csigolyasora!
Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,
kék vagy és összefagyott,
takarodj haza!
Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,
kémények maffiája köpi rád a kormot,
jó reggelt, világ!
Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti
a kerítésen át.
Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,
a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok
elúszó foszlányai,
vasgyárak tüzes hasmenése,
atom-nyavalyák!
Sem az ólombetűs újságok habogása.
Halottaidat s örök háborúidat lenézem
s hozzád igazodó gyöngeségemet is!
Repülőid: megsokszorozható koporsók,
minden éjjel fölszállnak ellenem
s dobhártyáimat bevérzik.
De most nem érdekel a vérem, a sebem!
Az a perc,
melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,
fényesedjen!
Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,
leheletemben derengő fák,
jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

 

 

 

Bölcsőhelyem, esőben

Tollászkodom, feketén tollászkodom,
nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék,
villámlik felhős jobb karom s a szérűn
sújtottan ázik két árva kocsikerék.
Bölcsőhelyemre zene, vér
és megöregedett rozsda nyomul –
szép, hattyúnyakú ostornyelek körül
rég elporladt lovak párája úszkál
fehéren, gazdátlanul.
És sárba fekszik le minden tavaszom,
sárba fekszik le bogáncsos hajam,
hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben
s körték hullnak álomba darazsasan.
S a fészer falán kezek, vasvellák árnya
a vakolatba beleégve, mint hirosimai emberárny –
Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe,
himbálva poros ingemet
a fényes rudalófán.
Valami most múlik el, valami végleg elmúlt,
lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul,
zsoltáraim, ingem, ökreim sziklafeje
ti is elmúltok bennem
magammal együtt, múlhatatlanul.
Tollászkodom, feketén tollászkodom,
zuhog az eső, minthogyha én hullanék,
villámlik felhős jobb karom s a szérűn
sújtottan ázik két árva kocsikerék.

 

 

 

Rejtelmeket szólongatok

Ha nem szeretsz még láthatóbban
s még láthatatlanabbul,
veszendő életemre gondolok:
az állatarcú éjszakákra,
az összevissza nappalokra
s utaim tüske-torlaszára.
Tökéletes egyesüléssel
kívánom csak a szerelmet –
Fákat akarok látni, hol
arcod az én arcomba olvadt
s felhők suhanó karzatát,
ahonnét otthonunkra látunk.
S rejtelmeket szólongatok:
nyugtalanabb legyen a föld
kérdéseimtől, válaszodtól
s alkalmasabb így a gyönyörre,
ha már annyi titokra, kínra
alkalmas néha öntudatlan.
Kétségeimtől nem véd semmi,
csak a te boldogságod védhet –
Tested a legszebb jelű zálog,
hogy látható legyen szerelmed
és szemed gondolata is, mely mindig
az élénk világba sodortat.

 

 

 

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

 

 

 

Ez a nap

Egy nap veled,
egy nap megint az őrület:
szobád és tested félhomálya,
csöndje és határtalansága.
Kitakart szád és semmi más –
ott kint vadszőlő villogás:
az égen véraláfutás.
Vakmerő remény így szeretni,
melledért, szádért megszületni,
földdel, egekkel keveredni.
A nyár, mint a vér, megalvad,
összeomlik, mint birodalmak:
virág-romok,
levél-halottak
gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.
Ne félj, nem félek, ez a nap
bebalzsamozza ágyadat,
kezedet, hallgatásodat
s fekszem melletted akkor is,
mikor az álom hazavisz,
mikor már nem lesz több szavam,
csak ennyi:
szél van,
este van.

 

 

 

Ha megérintlek

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.
Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –
Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!

 

 

 

Ballada a régi idők modorában

Hol a vaktükör
s a koronás hajcsat?
Százesztendős fiókból szedd elő!
Hol a rozmaring-sebző csizmasarkak,
vérágas keszkenő?
A múlt idő jege, hava,
és széttört-üvegű lámpája: a Hold?
Halott nagynénéd teste hol van?
Betyárok szeretője volt.
Szűzmária arca aranyban,
az övé erdő-harmatban ázott.
Présházak templomfala közt
őt imádták, ő volt az áldott;
hodályok boldogasszonya,
zöld vásárok szerencsehozó nője.
Szoknyája: erdőtűz – a fél Bakony
ötször leégett tőle.
Virágai üszkös facsonkok,
ijedtsége a halvány tél volt.
Almában kés úszott a két melle felé,
de a pengébe belemarkolt,
és mint a jogart, úgy tartotta,
haláláig szorította.
Ajánlás
Ha ölellek, ölelem őt is,
a kést, az erdőt s ami nincs már,
betyárlovak csontos fejét
egy éjszakai csordakútnál;
a földet, amely téged is vár:
csípőd, derekad temetőjét;
a hajnali fák országát, hol elrejtőzhetsz
és kiabálhatsz a jövődért.

 

 

 

Nyári dél

Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,
 
hová a nyár taszít?
Arany csordában járnak a darazsak
 
inni a vályuig.
A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,
 
kellékekkel tele.
Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt-Hamlet
 
éppen beillene.
Vakít az ól, falára lovat vés egy gyerek
 
s a lóra katonát.
Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le
 
s elvezeti lovát.
Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,
 
szérűkön fölpúpozva –
aranykor-végi fényed odaégeti testem
 
árnyát a kertkapukra.
Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,
 
homok- vagy kő-világ,
s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók
 
szállnak a kerten át.

 

 

 

Mit irigyeltek tőlem

Mit irigyeltek tőlem, állatok:
ablakom alatt parázsló kutyák,
kocsirúd mellett homályló lovak?
Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat?
Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú, nyári délelőtt,
áttüzesíti a krétapor-időt?
Mit irigyeltek, maszatos dögök:
faluvégi sárkocsmák töltelékei?
Az ágyamat, melyben majd meghalok?
Folyóba rakott kövek a csillagok –
ugrálok rajtuk,
hátha elérek valami túlsó partot.
E mindennapi szökdelést irigylitek?
Vagy hogy fölfalhatlak benneteket?
Véretek mocska; szentkép a falon.
Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene –
Mit irigyeltek tőlem, állatok?
A szerelmet, mert kettéhasított
s a város kapujára kiszegelt?
A jóságot?
a bűnt?
a bemeszelt
emberarcok körém épülő kerítését?
S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek?
Ezt a verset?
ezeket a kölcsön-szavakat,
melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek
s visznek lappangó háborúkba?
A test fenyegető csöndjét,
mellyel a vihart fölruházza?
A végtelenség szálkáját
s a véges himnuszokat agyamban?
sejtjeim utolsó érvét,
melyet, mint bádog-kést, emelhetek a halálra?

 

 

 

Sóvárgás nemlétező sárkány után

Sárkány,
Sárkány, ha volnál,
Szent György lehetnék:
gyönggyel-kirakott szakállú ellenséged.
Kezemben vaskos dárda,
páncélruhám: a kiveret ég.
Jönnél,
Jönnél, romlás-lakodalom násznagya,
körötted sistergő nyál, hamu-tajték
s én már
s én már a közelségedbe beleszeretnék.
Leheletedbe, húsodba,
kacsalábakon vonagló szörny;
rücskös hátad tejutam lenne,
országutam kimeszelt mennybe.
Táncolnék előtted, mielőtt beléd kötnék,
megmutathatnám: ki vagyok,
a fejemben lakó tűzvészt,
a lábamban lakó csillagot,
undoromat s aranyszabályát gyönyörömnek.
Recsegne alattam a föld, mint a venyigekéve:
halálzaj a fülednek.
A szerelem sovány angyalai
kikönyökölnének az ablakokba,
lesnék: hogyan rúgom be koponyád ajtaját szögcsizmámmal
s hogyan vágom a vasat oldaladba.
Recsegne húsod, véred falai beomlanának –
Harangszót küldene isten utolsó biztatásnak.
S csődöröm mintha bádogon taposna,
bőröd mezején tiporogna.
Férfi diadalomat szétnyerítené,
hogy a szája is fölhasadna.
Fejében isten kantárja: a Hold,
minden időket beragyogna.
Sárkány,
Sárkány, ha volnál,
Szent György lehetnék,
magam vitéze, ellenséged
s a halálodba beleszeretnék.

 

 

 

Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;
hazám, mert veled alszom el benne.
Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.
Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák
s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –
szeretlek, mert eljöttél ide
csomagokkal, sírni és fázni,
enni velem húst, kenyeret, kalácsot
s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –
szeretlek, mert itt múlt el az év,
mint a szerelmek egy szobasarokban,
mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek
s láncos botok valahol messze,
közeledve, majd távolodva.

 

 

 

A te időd

Ez volt a te időd a napból:
ez a fél-este,
ez a majdnem-már-sötét,
mikor a lámpák megmozdulnak
s a Gellérthegy, mint a kályha,
fűteni kezdi a várost –
ez volt a legtágasabb,
a legismeretlenebb,
minden idő közül mégis a leghihetőbb:
tudtam, mire való a lábam,
mire való a nevetésem,
vállad és vállam helye egymás mellett;
eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom
és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek:
a villamosok hazáig vittek mindig.
Ez volt a te időd minden időkből:
a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan,
a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca
s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék
és árnyékos levelek napján se mehetünk el mindenhová;
hogy fénycsövek börtönéből
csak hajad szökdöshet északnak, délnek,
de tested verseket szült nekem mégis,
hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el
s legyen a nappali fűnek folytatása
a szavakban is,
a hátad mögül fölemelkedő Holdnak
legyen helye az ablakon túl.

 

 

 

Fűre, madárra

Ahogy a fájdalom visszavonul,
a test síkságai kiragyognak.
Látom magam a tükörben:
szökevény-mása vagyok egy halottnak.
Most kell a szélbe gyöngyöt szórni,
nevet adni elárvult kőnek
s hatalmas kátránypapírokkal
letakarni a temetőket.
Most kell a föld szárnyaira
gondolni s húsvét délutánra:
föltámadt a krisztusi meggyfa
s madarat lő fel íjas ága.
Vonatok ablak-tüneményét
most kell bámulni izzó délben
s a száguldás aranyszabályát
ráhúzni a szív ütemére.
S pusztán mert jó volt látni téged,
szobádat kell most fölidéznem;
a képen a piros lovat,
dögtipró útra indul éppen.
Most kell a legszomorúbb Holdat
kiköpni, mint a csontot: éljen
a világot újraszülő test… most kell
fűre, madárra bízni a reményem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]