Tavaszi előjáték
| A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól, |
| nyomul már felénk, akár a fecske-had – |
| fölizzanak déltájt a tűzfalak |
| s a gyár körüli kőpalánkok. |
|
| Tócsák, kültelki vadvizek, |
| megéltem ismét ezt az órát: |
| itt járhatok, ahol a kormos utcák |
| ahogy szerelmes lábak elgondolták. |
|
| saját fényességem vakít – |
| Szárnyaló vízsugárral mossák |
| s a vékony jegenyék fölött, |
| a szénnel rajzolt láthatáron |
| fémgömb villódzik, mint galambbegy |
| kúpcserepeken vagy faágon. |
|
| Mit álmatlanul elvesztettem, |
| megkeresem most a tavaszban: |
| Nap-üstben olvadó vasakban, |
| szerelemben, mely megoszt engem |
| s ha elárul is, halhatatlan. |
|
| Vonat fut, hajrá csak vonat, |
| sodródó árny a korafényben, |
| olyan vagy, mint kalandorarc, |
| mit irígykedve sokszor néztem. |
| Ne állj meg, szél dönt sorompókat, |
| a tavasz gyalog jár, mint Vénusz, |
| várja a fényes csavargókat. |
|
|
Faggatódzó óda a nőkhöz
| A föld alól nézzek vissza rátok? |
| midőn kő és virág egymásnak támad |
| szétgurul a mélységek gyöngye |
| s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje? |
|
| Agyag-homályból s gyökér-függönyön át? |
| a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól? |
| Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve, |
| míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor? |
| Elmerült tank csöve lenne a távcsövem |
| s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj, |
| szállna fölöttem kihívó suhanással. |
|
| Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké. |
| Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet. |
| Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek: |
| süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület. |
| Amit megérintettem eddig, el is hagytam, |
| csak ti vagytok az egyetlen gyarmat, |
| melyet naponta meghódítanék. |
| Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra: |
| alul a halálos víz, fölül az ég. |
|
|
Rejtsétek el a csodát
| Olyan meztelen minden s olyan kiszámított. |
| Rejtsétek el a csodát, hogy megszeressem! |
| Mint háromszög-fejű sáskák, idegesen |
| fölzabálják a világot a magyarázatok. |
|
| Nem kapok szívdobogást már semmitől sem. |
| Úgy nézem meg az égbontó csodákat, |
| mint zsákruhás nőt, labdázó elefántot, |
| türelmetlenül, dúltan, ideiglenesen |
|
| s egy őrültet keresek magamban folyton, |
| gépeknek, földrészeknek beszélő szentferencet: |
| gyógyíthatatlan szájú rajongót, ki szenved, |
|
| ha nincs veszélyes titka s kivédhetetlen álma, |
| mert így reménye sincs – zuhog csak rá a nap, |
| mint lenyűgözött fűre, ijesztő kőpofákra. |
|
|
Búcsú Kubától
| s hol voltál már te, szigetország! |
| Pálmafalombjaid, mint a vízre lecsapó madarak |
| s kátrányos csónakjaid, mint a vizek |
|
| A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól – |
| én vártam, hogy majd utánam szalad, |
| de csak felém forduló arca lángolt. |
|
| Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól, |
| Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít |
| s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével, |
| utcáival, melyek mint a cseppkőbarlang alagútjai, |
| s várnak a kétezeréves művelt mosolyok, |
| a kávéházakban fölravatalozott barátaim |
| cigerettafüst-szemfedővel leterítve. – – |
|
| Nőid miatt és napsütésed miatt |
| Vakmerőségedtől meg gyermek, |
| ki a Föld minden szabadságharcát |
| képzeletben már befejezte, |
| s nem készül többé háborúra, |
| Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói, |
| itt csapódnak le a közelembe. |
|
|
Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára
| Turista-bakancsban a férfi |
| s a felesége most sírva nézi: |
| visszagurult a hátizsákja. |
| Paprika, sajt, kenyér, szalvéta |
| fordul ki félszegen a zsákból |
| s egy Villon-kötet – zöld címlapján |
| hazátlan nőalak világol. – – |
| Tanár úr, kérlek, hova mentél? |
| a túlvilágon nincsen tenger, |
| se föld, se földgömb, arány, lépték, |
| tantárgyadat ott eltörölték. |
|
| Én láttalak még a katedrán, |
| pucér ujjad, akár a néger, |
| ott futkosott az egyenlítőn, |
| árnyéktalanul, pici széllel… |
| Egy sötét bagoly szárnyverése |
| s nem láthatod, hogy vonzó földed, |
| Afrika, e bronzkori balta, |
| hogy vág bele az üveg-század |
|
| Kígyókoponya, majomcsontváz |
| virít a Hold-sátor előtt – |
| ha arra tévedsz, el ne mélázz, |
| szörnyeket látó faszobrok |
| rabszolga-századokat űznek |
| föld alá, déltől estelig: |
| szegény négerek erdejéből |
| a gazdag istent kiverik. – – |
| holtak közt is földrajztanár, |
| száll föléd egy korom-madár. |
|
|
A szökevény
| Menni csak, menni mindig, |
| fuldokolni kőportól, fénytől, |
| elcsöppenő vértől ragyogni, |
|
| Menni csak, menni mindig, |
| nád-ország titkos fölgyújtója, |
| lesni, hogy száll a füst; |
| földönfutó zenét követni, |
| idegen lenni a szerelemben, |
|
| mindig más szélben bontson ágyat, |
| más égre nyisson ablakot, |
| más földet mutasson hazának. |
| befalaz romlandó húsomba – |
| csapjon rám vihar kalapácsa, |
| hasadjak tömérdek darabra |
| s bárha sebekben, bárha jajban, |
| minden élet vérembe szálljon, |
| s amerre út van, elvigyen |
| hajón, repülőn, taligákon. |
|
| Menni csak, menni mindig, |
| s várni vagy nem is várni: |
|
|
Váltóláz
| Mi ez a váratlan tolongás? |
| mint napszúrást kapott férfiak. |
| szőlőszem volt a számban, |
| Lomb-hintóban a nyár kocsiztatja a koponyámat. |
| Gyerünk, a bátrakat is szájba rúgom, |
| Mi ez a düh, váltóház, fordulat? |
| Versek robognak rajtam át, mintha tehervonat. |
| Kezem, mint lelőtt katona fekszik |
| idegen ágyak lövészárkaiban – |
| Boldogtalan ujjak babrálnak velem, |
| folyó gézével becsavarnak |
| s visznek a szélre fektetve, |
|
Sem halál, sem kő-cserép
| Mikor már szép lenne a földi nyár |
| s a csontvázas test szárnyalni tanulna: |
| korommal temeti be a nap gödreit |
| s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa. |
|
| Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja, |
| a megálmodott fák közt eléd futó vidék |
| s vakaródzhatsz, akár a bibliai ember: |
| nem segít sem halál, sem rücskös kő-cserép. |
|
|
Hogy ne legyen sötét
| Még látni a merész hidakat |
| még látni a hazafutó gyerekek arcán |
|
| De lassan bekormozódik a víz |
| s a test éjszakája is leszáll. |
|
| Az elpusztíthatókra gondolok, |
| akiket nem véd semmi álom. |
| Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó |
| s az egyedüllét, mint a gyászhír. |
|
| Az elpusztíthatókra gondolok, |
| Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek, |
| sem a pénz ezüst kerítései, |
|
| És hiába halnak meg, mert hiába születtek. |
|
| Az elpusztíthatókra gondolok, |
| csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen, |
| csak egy másik test, hogy ne legyen sötét. |
|
|
Házimuri
| Arany-zöld bort nyakaltunk |
| megkondult, mihez értünk: |
|
| – Gyerünk, a széket szórd ki, |
| szoknyájuk mennybeszáll majd, |
|
|
Idegszálaival a szél
| s cintányér-arcod itt csattan a földhöz. |
|
| Nincs másik idő, mely befogadna, |
| másik ország, mely nevet adna: |
| s a végső türelem is ideötvöz. |
|
| Elsüllyedt szekértengelyek |
| A szőlőkarókkal kivert hegy: |
| Szent István ittmaradt koronája. |
|
| csikónyerítés, patadobaj. |
| S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké. |
| Ezer esztendő törik szét velük: |
| Hunyadi László nyakszirtje, válla – |
| Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé, |
| vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé, |
|
| Mint húsba vándorló szilánkot, |
| borona-rücskös tüske-ágyba, |
| nevess vagy vicsorogj – – |
| Ölelni másutt is ölelhetsz, |
| de ölni csak itt maradt jogod. |
|
|
Arcomra sárt kenek
| Napok, hetek… |
A csillagos ég: homokóra, |
| megfordítja egy kéz, fogy az időm. |
| Arcomra sárt kenek: ne ismerjetek rám, |
| ha találkoznánk moziban, utcán, hegytetőn. |
|
| Hiába vártam: |
nem vagyok, aki voltam, |
| aki látta a fákat megszületni, |
| vérben úszni a halottakat |
| s elképzelte, hogy a világgal egy napon, |
| mint zsebtükrével, magára marad. |
|
| Nem a nap jött el, nem az a csönd, |
| hanem a szél: mellem kosarát földöntő szerelem, |
| csak a homály bandái jöttek: |
| részeg vadászok, át a földeken, |
| csak a tortahab-szájú szónokok, |
| csak a papírzsák-fejű rémek; |
| rikkancsok, háborús földrészeket lobogtatva, |
| ágyúcső-trombitát hangoltató zenészek. |
|
| Csak a szemhéj alatt összetorlódó keresztutak, |
| ártatlan holtak, elcserélt-fejű társak, |
| szégyeneim, mint hosszú gyászmenet |
| számonkérő kezei hazának és családnak. |
|
| Kőrózsák világtalan szeme tapad szememre – |
| így nézek én is magamba, világtalan. |
| Együtt van minden: életem és halálom, |
| csak az nincs sehol, aki ezt elviselje. |
|
|
Homlokod homályából
| Kiszolgáltatsz a boldogságnak |
| s már nem is tiltakozhatok. |
| Elmentél s nyomban esni kezdett a hó, |
| hogy itt maradjon belőled valami. |
|
| És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből, |
| járok azóta hömpölygő huzatban, |
| utcákat fölsebző zenében. |
|
| S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket, |
| ahol velem szerettél volna járni – |
| A hajad, a hajad fészket kereső fecske, |
|
| Elképzelem a szerelmet is, de csalódom: |
| jobban szeretsz te, jobban: |
| Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék |
|
| A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben. |
| Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok. |
| A nyár ideszalad, a tavasz itt topog |
| s homlokod homályából csapkod felém egy lepke. |
|
|
Barbár imádság
| Kisimíthatatlan ráncú kő, |
| Tévedés volt a születésem; |
| én a világ akartam lenni: |
| oroszlán és fagyökér együtt, |
| szerelmes állat, nevető hó, |
| a szél eszméje és a magasság |
| széjjel csurgatott tintafoltja – |
| s lettem felhőbe vesző ember, |
| s amit magamban egyesítek, |
| rögtön megoszt, mert mulandó |
| s csak sóvárgásomat csigázza… |
| Kisimíthatatlan ráncú kő, |
| méhed küszöbe előtt állok. |
|
Jó reggelt, világ!
| Jó reggelt, hűvös kapualjak, |
| égve felejtett villanyok csigolyasora! |
| Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat, |
| kék vagy és összefagyott, |
| Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város, |
| kémények maffiája köpi rád a kormot, |
| Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti |
| Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid, |
| a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok |
| vasgyárak tüzes hasmenése, |
| Sem az ólombetűs újságok habogása. |
| Halottaidat s örök háborúidat lenézem |
| s hozzád igazodó gyöngeségemet is! |
| Repülőid: megsokszorozható koporsók, |
| minden éjjel fölszállnak ellenem |
| s dobhártyáimat bevérzik. |
| De most nem érdekel a vérem, a sebem! |
| melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem, |
|
| Jó reggelt, éjszakai vércsíkok, |
| leheletemben derengő fák, |
| jó reggelt, megnyerhetetlen életem! |
|
|
Bölcsőhelyem, esőben
| Tollászkodom, feketén tollászkodom, |
| nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék, |
| villámlik felhős jobb karom s a szérűn |
| sújtottan ázik két árva kocsikerék. |
|
| és megöregedett rozsda nyomul – |
| szép, hattyúnyakú ostornyelek körül |
| rég elporladt lovak párája úszkál |
|
| És sárba fekszik le minden tavaszom, |
| sárba fekszik le bogáncsos hajam, |
| hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben |
| s körték hullnak álomba darazsasan. |
|
| S a fészer falán kezek, vasvellák árnya |
| a vakolatba beleégve, mint hirosimai emberárny – |
| Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe, |
|
| Valami most múlik el, valami végleg elmúlt, |
| lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul, |
| zsoltáraim, ingem, ökreim sziklafeje |
| magammal együtt, múlhatatlanul. |
|
| Tollászkodom, feketén tollászkodom, |
| zuhog az eső, minthogyha én hullanék, |
| villámlik felhős jobb karom s a szérűn |
| sújtottan ázik két árva kocsikerék. |
|
|
Rejtelmeket szólongatok
| Ha nem szeretsz még láthatóbban |
| veszendő életemre gondolok: |
| az összevissza nappalokra |
| s utaim tüske-torlaszára. |
|
| kívánom csak a szerelmet – |
| arcod az én arcomba olvadt |
| s felhők suhanó karzatát, |
| ahonnét otthonunkra látunk. |
|
| S rejtelmeket szólongatok: |
| nyugtalanabb legyen a föld |
| kérdéseimtől, válaszodtól |
| s alkalmasabb így a gyönyörre, |
| ha már annyi titokra, kínra |
| alkalmas néha öntudatlan. |
|
| Kétségeimtől nem véd semmi, |
| csak a te boldogságod védhet – |
| Tested a legszebb jelű zálog, |
| hogy látható legyen szerelmed |
| és szemed gondolata is, mely mindig |
| az élénk világba sodortat. |
|
|
Elengednélek, visszahívnálak
| nagy vízben vetnék neked ágyat |
| s fáradhatatlan tengerészed, |
| kezemmel körülhajóználak. |
| süssön a Nap, mint a végzet – |
|
| Erőt az elérhetetlen jövő ad |
| s holnapi romlása a vágynak – |
|
| luggatná át a koponyámat, |
| hangya-gyászmenet hömpölyög, |
| Porból fölszedve vizet adnék, |
| sebed kimosnám szavaimmal. |
| Melléd feküdnék s a világot |
|
|
Ez a nap
| egy nap megint az őrület: |
| szobád és tested félhomálya, |
| csöndje és határtalansága. |
|
| Kitakart szád és semmi más – |
| ott kint vadszőlő villogás: |
|
| Vakmerő remény így szeretni, |
| melledért, szádért megszületni, |
| földdel, egekkel keveredni. |
|
| A nyár, mint a vér, megalvad, |
| összeomlik, mint birodalmak: |
| gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak. |
|
| Ne félj, nem félek, ez a nap |
| s fekszem melletted akkor is, |
| mikor már nem lesz több szavam, |
|
|
Ha megérintlek
| Kézbe kapom inkább a Napot, |
|
| Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok |
| és a szád, mint a legmeztelenebb rím. |
| kézfejed éget, mint a nagyítóüveg, |
| a hasadtól meg átforrósodik |
|
| Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst, |
| szemem kapkodva levetkőztet – |
| Nem is tudom, mért akarlak folyton látni? |
| Ha nádas volnál: a nádast nézném |
| Nem is tudom, mért akarlak folyton látni? |
| Ha nádas volnál: a nádast nézném |
|
| A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók, |
| meghalnak, mint az emberek, |
| az érintés halhatatlan marad: |
| nem akar jövővé változni, |
|
| ha mindenestül a tied lehetek? |
|
|
Ballada a régi idők modorában
| Százesztendős fiókból szedd elő! |
| Hol a rozmaring-sebző csizmasarkak, |
| és széttört-üvegű lámpája: a Hold? |
| Halott nagynénéd teste hol van? |
|
| az övé erdő-harmatban ázott. |
| Présházak templomfala közt |
| őt imádták, ő volt az áldott; |
| zöld vásárok szerencsehozó nője. |
| Szoknyája: erdőtűz – a fél Bakony |
|
| Virágai üszkös facsonkok, |
| ijedtsége a halvány tél volt. |
| Almában kés úszott a két melle felé, |
| de a pengébe belemarkolt, |
| és mint a jogart, úgy tartotta, |
|
Ajánlás
| Ha ölellek, ölelem őt is, |
| a kést, az erdőt s ami nincs már, |
| betyárlovak csontos fejét |
| egy éjszakai csordakútnál; |
| a földet, amely téged is vár: |
| csípőd, derekad temetőjét; |
| a hajnali fák országát, hol elrejtőzhetsz |
| és kiabálhatsz a jövődért. |
|
|
|
Nyári dél
| Miféle álom úszkál a szilvafák alatt, |
| Arany csordában járnak a darazsak |
|
| A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház, |
| Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt-Hamlet |
|
| Vakít az ól, falára lovat vés egy gyerek |
| Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le |
|
| Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök, |
| aranykor-végi fényed odaégeti testem |
|
| Lehetne vad e föld, játéktalan, borús, |
| s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók |
|
|
Mit irigyeltek tőlem
| Mit irigyeltek tőlem, állatok: |
| ablakom alatt parázsló kutyák, |
| kocsirúd mellett homályló lovak? |
| Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat? |
| Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú, nyári délelőtt, |
| áttüzesíti a krétapor-időt? |
| Mit irigyeltek, maszatos dögök: |
| faluvégi sárkocsmák töltelékei? |
| Az ágyamat, melyben majd meghalok? |
|
| Folyóba rakott kövek a csillagok – |
| hátha elérek valami túlsó partot. |
|
| E mindennapi szökdelést irigylitek? |
| Vagy hogy fölfalhatlak benneteket? |
|
| Véretek mocska; szentkép a falon. |
| Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene – |
|
| Mit irigyeltek tőlem, állatok? |
| A szerelmet, mert kettéhasított |
| s a város kapujára kiszegelt? |
|
| emberarcok körém épülő kerítését? |
| S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek? |
| ezeket a kölcsön-szavakat, |
| melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek |
| s visznek lappangó háborúkba? |
|
| A test fenyegető csöndjét, |
| mellyel a vihart fölruházza? |
| s a véges himnuszokat agyamban? |
| melyet, mint bádog-kést, emelhetek a halálra? |
|
|
Sóvárgás nemlétező sárkány után
| gyönggyel-kirakott szakállú ellenséged. |
| páncélruhám: a kiveret ég. |
|
| Jönnél, |
romlás-lakodalom násznagya, |
| körötted sistergő nyál, hamu-tajték |
| s én már |
a közelségedbe beleszeretnék. |
|
| kacsalábakon vonagló szörny; |
| rücskös hátad tejutam lenne, |
| országutam kimeszelt mennybe. |
|
| Táncolnék előtted, mielőtt beléd kötnék, |
| megmutathatnám: ki vagyok, |
| a fejemben lakó tűzvészt, |
| a lábamban lakó csillagot, |
| undoromat s aranyszabályát gyönyörömnek. |
| Recsegne alattam a föld, mint a venyigekéve: |
|
| A szerelem sovány angyalai |
| kikönyökölnének az ablakokba, |
| lesnék: hogyan rúgom be koponyád ajtaját szögcsizmámmal |
| s hogyan vágom a vasat oldaladba. |
|
| Recsegne húsod, véred falai beomlanának – |
| Harangszót küldene isten utolsó biztatásnak. |
|
| S csődöröm mintha bádogon taposna, |
| Férfi diadalomat szétnyerítené, |
| hogy a szája is fölhasadna. |
| Fejében isten kantárja: a Hold, |
| minden időket beragyogna. |
|
| s a halálodba beleszeretnék. |
|
|
Tűz árnya, semmiség
| Földrészem ez az idegen szoba; |
| hazám, mert veled alszom el benne. |
| Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne. |
| Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák |
| s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái – |
| szeretlek, mert eljöttél ide |
| csomagokkal, sírni és fázni, |
| enni velem húst, kenyeret, kalácsot |
| s eláztatni ünnepi hajadat a hóban – |
| szeretlek, mert itt múlt el az év, |
| mint a szerelmek egy szobasarokban, |
| mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek |
| s láncos botok valahol messze, |
| közeledve, majd távolodva. |
|
A te időd
| Ez volt a te időd a napból: |
| mikor a lámpák megmozdulnak |
| s a Gellérthegy, mint a kályha, |
|
| minden idő közül mégis a leghihetőbb: |
| tudtam, mire való a lábam, |
| vállad és vállam helye egymás mellett; |
| eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom |
| és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek: |
| a villamosok hazáig vittek mindig. |
|
| Ez volt a te időd minden időkből: |
| a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan, |
| a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca |
| s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék |
| és árnyékos levelek napján se mehetünk el mindenhová; |
| hogy fénycsövek börtönéből |
| csak hajad szökdöshet északnak, délnek, |
| de tested verseket szült nekem mégis, |
| hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el |
| s legyen a nappali fűnek folytatása |
| a hátad mögül fölemelkedő Holdnak |
| legyen helye az ablakon túl. |
|
|
Fűre, madárra
| Ahogy a fájdalom visszavonul, |
| a test síkságai kiragyognak. |
| szökevény-mása vagyok egy halottnak. |
|
| Most kell a szélbe gyöngyöt szórni, |
| nevet adni elárvult kőnek |
| s hatalmas kátránypapírokkal |
|
| Most kell a föld szárnyaira |
| gondolni s húsvét délutánra: |
| föltámadt a krisztusi meggyfa |
| s madarat lő fel íjas ága. |
|
| most kell bámulni izzó délben |
| s a száguldás aranyszabályát |
|
| S pusztán mert jó volt látni téged, |
| szobádat kell most fölidéznem; |
| dögtipró útra indul éppen. |
|
| Most kell a legszomorúbb Holdat |
| kiköpni, mint a csontot: éljen |
| a világot újraszülő test… most kell |
| fűre, madárra bízni a reményem. |
|
|
|