A fekete-tenger partján

Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország. Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged; földed a messzeség nagy fái eltakarják. Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák – s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák is gyönyörű pusztulással röppennének magasba. Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország? Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák? s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet, hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében, kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?