Zápor utáni táj

Sár, sár a földön s fönt az ég múzeumában mezítláb lépked a Nap – Állnak az esőverte fák: csordultig megtelt, talpas poharak. Kiinnálak, elfogyhatatlan világ, de kívánságomtól hirtelen elgyöngülök – Látom még a legutolsó villámot is, mint falba a szög: a hegy csontjába beletörött, de sértetlenül gőzölög a hegy, szőlők zöld tajtéka elborítja s tövében, lent, mintha a szívem mellékfolyója volna, áradva fut egy forrásvíz patak. Átázott beton-városokból, villámló autók közül is idelátnék, csigák jönnek az úton: fű-ország lassú ökrei s áthúz fölöttük egy-egy gólya-árnyék, s ömlik a zöld, akár a szöcskevér, mint ittfelejtett tenger könnyű habja – – A teremtés hányadik napja ez? Bokáig lépek sugárzó iszapba!