Egy templom falára

Fehér falak, ti függőleges hómezők, fehér falak, ti isteni téglalapok, fölhólyagosodtatok a zsoltáros szájak szélétől. Apró mész-buborékok, csönd-kupolák, az én gyerekhangom is őrzitek. Énekeltem a vasárnapok tisztaságában, mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek – Az orgona szólt, mintha az ég ereszkedett volna közénk. Néztem a férfiakat: az ökör előtt ballagókat, a kazalrakókat, a májfadöntögetőket: megilletődve énekeltek. S tán nem is az istent dicsérték, csak a megszólalás örömét, a száj kinyílásának mámorát egy egész heti hallgatás után; a földek jó szagát, a hajnal cserepébe elültetett Napot, mennydörgések csordáit, bikák tömör vállát és homlokát, a rongyok levetésének ünnepét, az evés és az alvás örömét. Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé, hosszasan és fenségesen, lángol még ma is előttem, hosszasan és fenségesen. Templomi falak, köztetek emelkedtem a szegények együgyűbb egébe, ahol az Isten helyett Nap süt s földet szánt az ének ekéje.