Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben nagyon magányos lett az erdő. Madarak torkában a lángot elfújta kedvetlen, hanyag szél. Állnak a lombok, mint lovak a szomorúság jászolánál; baljós tükröket rejt a hegyhát s bennük ég és föld öklelését. Ha nem élnél, most elaludnék s nem gondolnék semmi örömre, sem a víz citera-szavára, sem ágyékod villámaira. De fölkönyöklök nyavalyámból, az elmúlásból fölkönyöklök s téged látlak, egyetlen élőt, kiben a nyár még folytatódik. A nyár, mit az eső kioltott, akárcsak egy boglyatüzet, a nyár, mely olyan zaklató, mint a szerelem vagy mint a rózsák. Az évszakokat folytatod te azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem: ha fölnézel; ragyog a Nap s ki is nyílik, mint egy kapu. Ezen át lépsz be újra hozzám, vendégem és varázslóm vagy – Eláll az eső szívverése s a fű zöld parazsa fölizzik.