Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – s a házakban nem lakik senki. Fákat ültet körém a képzelődés – s a fáknak nem támaszkodik senki. Gyerekkoromból egy fekete kutya szaglászgat erre, habos a szája széle, fölnéz az égre s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. * Nevetnem kell ezen a buta magányon, mint egy kitalált állatfajon, nem ezért születtem én a világra, nevetnem kell hát magamon. Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet. A képzelt fák közé tévedjen be a Nap éles fejszével és sikoltó körfűrésszel. * Szükségem van az ifjúságra, mint útlevélre az utazónak; szükségem van a kezetekre, hogy minden magányt leromboljak; a szátokra, hogy a megromlott igazságokat porba köpjem – elvész a föld, ha nem élhetek boldogítóan s vakmerően. * Utak röppennek el szemem előtt, mint éjjel fénycsóvás bogárkák. El kell indulni minden útra, az embert minden úton várják. Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra – Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, záporozzatok tavaszt a magasba!