Carmina burana

Hányfelé, élek, istenem! a házam itt van, ott a kenyerem, asztalom holdsütésben, székem fagyban, szemem sajduló gyászban hagytam. Csellengő napok pásztora – vagyok a Mindig, vagyok a Soha, szakadt estéken nő alszik velem, vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen. Budán vagy Pécsett, egyre megy – ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy, ott éledek, hol mások föllazulnak, borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak. Talán ha volna otthonom s körülmoházna gyöngéd oltalom, ez a világ mézesen rámtalálna s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna. Hát élek, ahogy élhetek, avas deákként mondok éneket, torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr – nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!