Barbár őszi vers
| Ablakpárkányon napfény rozsda, |
| erdők taraján vér pirossa, |
| arcok zuhannak köd-tükörbe, |
| szédül a világ megint őszbe. |
|
| Csillag és szél összeverekszik, |
| ravatalon egy költő fekszik, |
| szeretők szeme égő gyertya, |
| loboncos fejét belobogja. |
|
| Aki megnézi: csönddé válik, |
| sírkő-utcákon fut hazáig, |
| felhőt töröl le homlokáról, |
| örül, hogy él, hogy lépcsőt számol. |
|
|
| Sárga réteken bikák bőgnek, |
| az őszi napnak felköszönnek |
| s a vakondtúrást, mint a sapkát, |
| nyers örömükben égre dobják. |
|
| Virág-hamuban lépegetnek, |
| kikerics szagtól részegednek |
| s tejes fényben vetkőző nőket |
| látnak lebegni, űzik őket. |
|
| Még álmukban is földobognak, |
| leánytestekért hadakoznak, |
| szarvuk hegyén az arany szalma, |
| mintha a lányok haja volna. |
|
|
| Az éjszakában hosszú kések |
| darabolják föl a vidéket, |
| bagolysuhanást kettévágnak, |
| szoborfejeket lenyiszálnak. |
|
| Ami földre hull, puhára hull, |
| tompa mohába hangtalanul, |
| fűrészpor-ágyba, mészgödörbe, |
| csobbanatlan, deres vizekbe. |
|
| S messziről mintha tücsök szólna, |
| seregnyi tücsök befalazva, |
| sírkamra falba befalazva, |
|
|
|
|