Csoóri Sándor válogatott versei

Tíz felé nem futhatok,

tíz halált nem halhatok,

hát kivárom azt az egyet,

amelytől leroskadok.

Országlásom a télben,

hópehely-királyság csak,

száz felé indulásom:

egyetlen indulás csak.

Virágvasárnap

Cseresznye-ballada

Piros csillag, egyszem cseresznye,

rigó csőrében hova szállsz?

A rigó csőre csont-koporsó,

fúródik veled végtelenbe.

Kicsattantál, meggömbölyödtél,

akartál lenni piros kedvem,

s lenyakaztak: most véres fej vagy,

barbár jelkép suhanó versben.

Nézek utánad, s magam látom:

fölkap, elvisz az idő csőre,

látomás leszek eltűnőben,

s amit itthagyok, minden az lesz.

Kék hó, kék madár

Kék a hajnali hó,

kék a hajnali szél,

kék a nők szeme alján

a patkós hold-karéj.

Bujkál a villamos,

kék barlang most az utca,

ha szállna száz madár,

gyöngy-villámként suhanna.

A hólapátolók

körmüket fújják fázva,

mert kék az is, mint széthullt

csillagok kék szilánkja.

Megyek munkába reggel,

nincs semmi vígaszom,

csak a hó katonazenéje

a csontkemény hídon.

Asszonyom fölkel, mosdik,

csipogó vize kékes –

kintről ibolya árnyak

hajolnak a szeméhez.

Megáll és rámgondolván

egy percre meg is retten:

nem keresem-e sorsomat

ibolyakék szemekben?

Aztán egy nagyot sóhajt,

továbblép s tűnődően

dúdol egy kék madárról,

ki sétál kék mezőben.

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,

nem iszik feketét –

anyámnak fáj a feje,

nem szed be porokat;

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jöttment idegenek?

anyám az ijedtségtől

dadog és bereked;

sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze;

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

s nem jut el sehova –

szegénység csillagától

sebes a homloka;

vállára még az orgona-

virág is úgy szakad,

mintha csak teher volna,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

segítek, azért jöttem.

Anyámnak fáj a feje,

anyámnak fáj a semmi,

anyám fekete rózsa,

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi –

Bejön egy madár érte

s csőrében elviszi.

Motyogók

Nyöszörgő villamosokon

s elszabadult utcáin Budapestnek,

jönnek elém márványos arccal,

akik magukban beszélgetnek.

Mint a magoló diákoknak,

szemük lebágyad, jár a szájuk,

mintha csak nem evilágból való

ördöggel folyna ősvitájuk.

Sovány kosarú nénikék

motyognak ki az utcazajból

s ránduló arcuk visszarémlik

a csúfolódó kirakatból.

Nők jönnek, mozgó csípejű,

elringató-szerelmű szépek

s kísértés közben borzongok meg,

hogy ők is, ők is dödörésznek.

S a nagy színész, ki tegnap este

fölzaklatta a közönséget,

magátfeledve, utcahosszat

valami titkot kibeszélget.

Mit beszéltek ki, motyogók?

Mit beszélsz ki te, nénike,

míg a piacról mész haza?

Pénzed osztod be télire,

ne legyen vődnek panasza

s nyolcszáz forintból jusson is

ruhára, szénre, kosztra is?

Mit beszéltek ki, motyogók:

hajnal-csípejű asszonyok,

tört-virágszemű asszonyok?

Árva szerelem szavait

ismétlitek el, kedvesek?

Vagy épp hazudni készültök

a gyanakodó kedvesnek?

Mit beszéltek ki, motyogók?

Miket motyogsz ki, nagy színész?

A régen írt tragédiák

időzített döbbenetét?

Vagy tán a vad, a mindig-kész

remény zöld villogású szavait,

melyektől a letérdelt lélek

lázadóvá magasodik?

Mit beszéltek ki, motyogók?

Ez idegbajos századot?

E háborús, kenyérjegyes,

emberpróbájú századot?

Jöttök, jöttök az utcán szemközt

s megszólít hangos gondotok –

azt mondjátok, mit nékem kéne,

ha üvöltök, ha dadogok.

Látok kék lámpát lengeni

Nem erdők hűvösében:

férfikarok homályán

rejtőzik Magda –

fülében virág-függő

s derekán aranykígyó

nyújtózkodik a Holdra.

Első szerelmem, hold-leány,

te más egekre szálló,

parázsló tenyerembe

mernél-e még zuhanni?

Tíz ujjam emlékezik,

tíz körmöm fölhasad,

hogy szenvedve láthassam

elfordult arcodat –

Vasárnap van: hallod-e?

búgnak templomi orgonák,

zsoltárt énekelsz hozzám,

zsoltárt éneklek hozzád.

Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk

fehér oszlopok árnyán

jelenvalók és hitvallók

szerelem áldozásán.

Vasárnap van: tudod-e?

Nagy eső zuhog: látod-e?

Villám sétál az utcán.

Ha rádnéz, meg is halhatsz.

Bújj ide ballonom alá,

bújj ide örömöm alá,

soha meg nem halhatsz.

Tíz ujjam emlékezik,

ruhám is emlékezik

butácska örömömre.

Nem volt füledben függő,

derekadon se kígyó

s nem tudtam, hogy a tested

hajolna szerelemre.

Orgonazúgást hallottam,

liliom hegedűszavát –

Hallok most tompa dobszót,

bűnért jajgató zongorát

s látok kék lámpát lengeni,

sötét szobába hívót,

hogy megfojtsam derekadon

a hideg aranykígyót.

Barbár őszi vers

Szabó Lőrinc halálára

I.

Ablakpárkányon napfény rozsda,

erdők taraján vér pirossa,

arcok zuhannak köd-tükörbe,

szédül a világ megint őszbe.

Csillag és szél összeverekszik,

ravatalon egy költő fekszik,

szeretők szeme égő gyertya,

loboncos fejét belobogja.

Aki megnézi: csönddé válik,

sírkő-utcákon fut hazáig,

felhőt töröl le homlokáról,

örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

II.

Sárga réteken bikák bőgnek,

az őszi napnak felköszönnek

s a vakondtúrást, mint a sapkát,

nyers örömükben égre dobják.

Virág-hamuban lépegetnek,

kikerics szagtól részegednek

s tejes fényben vetkőző nőket

látnak lebegni, űzik őket.

Még álmukban is földobognak,

leánytestekért hadakoznak,

szarvuk hegyén az arany szalma,

mintha a lányok haja volna.

III.

Az éjszakában hosszú kések

darabolják föl a vidéket,

bagolysuhanást kettévágnak,

szoborfejeket lenyiszálnak.

Ami földre hull, puhára hull,

tompa mohába hangtalanul,

fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,

csobbanatlan, deres vizekbe.

S messziről mintha tücsök szólna,

seregnyi tücsök befalazva,

sírkamra falba befalazva,

borostyánkőbe befalazva.

Falusi délután

Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.

Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.

A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,

szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.

Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,

totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.

A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,

széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.

Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,

szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,

farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,

a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.

Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,

újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,

van abban épp elég lelket borzongató:

rossz hír, gond, háború, nem embernek való.

Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,

a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.

A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált

példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.

Határba aki ballag, határból aki jön,

látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.

De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,

megáll előtte, nézi, bennreked a szava,

zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék

és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,

követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja

s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:

valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.

Pihenés patakparton

Mint kerek betonkeverő,

forog ottfönn a nyári Nap,

dőlnek belőle remegő,

finom szemcséjű sugarak.

Egy patak partján hűsölök,

árnyékot vet a parti sás.

Szemembe piros derű gyűl:

katicabogár-villogás.

Dél van, kábító június,

delelni ledől a világ,

csupán az erdő fekszik ki

a dombra, süttetni magát.

Ritkás széliben rózsaszín

csorda ácsorog – s tehenek

lelógó farka meg-meging,

mint lusta harangkötelek.

Pihen, hever a pásztor is,

újságot forgat álmosan.

Kutyája vízben lefetyel,

tűzpipacs nyelve lázban van.

Boldog vagyok, mert szép a nyár

s végre nyűg nélkül lehetek.

Ahhoz se kell most értenem,

mit a világból megvetek.

Csak hang, csak szín, csak mozdulat

férkőzik hozzám – épp elég,

hogy én dúdoljam nektek el

a pompázó nyár énekét.

Kotyog a patak, hallgatom,

vízében kölökgólya áll,

lábát csiklandja liliom

s átfonja selymes békanyál.

Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne nézz vissza a fordulónál,

ne áruld el, hogy visszajössz

s ha szólnék, visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad:

ördögpille vérselyem szárnya,

bújj el mögé, hogy így lehess

szemem örökös látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne tudjam soha, kinek szánod

sejtelmes sürgésed és kényes

énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,

büntettelek nyíltan, titokban,

add vissza most a büntetést,

míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

látom most is egy búcsúzásod:

lépdelsz s mögötted fal zuhan,

vörös homály, téglapor, átok.

Játék a tengeren

I.

Bújócskáztunk a víz alatt,

gyöngyvető, bolondos halak.

Csapkodtál felém a kezeddel,

szempilla-verdeséssel.

Szerelem volt neked a tenger,

fölzaklató világ –

nyitott szemeden úsztam át,

de láttam még: utánam nézel.

II.

A zöld folyók mind odafolytak,

a kék folyók mind odajöttek,

s hasad lebegő szigete alatt

összefutottak, ölelőztek.

A vízbefúltakat feledték

s a szenny sodródó rakományát –

csípőd köré, mint Isten gyolcsát,

az egész tengert rátekerték.

III.

A föld csak emléknek maradt,

házaival, köveivel –

vékonyka hajszál volt a part,

valamelyik nő hagyta el.

A narancsvörös sátrak is,

mint a káprázat karikái,

vagy mint izzó gömb-madarak

kezdtek az időn kívül szállni.

Tisztátalan sóval a számon

a vízről énekeltem hosszan,

s mert éltél, örömömben én

a tenger arcát megcsókoltam.

IV.

Hullámok hab-szarvú bikái

hozták a napot közelebb.

Vállamra álltál, hogy elérd,

s mire elérted, este lett.

Halak úsztak éjjel álmodban,

ablakunkon bejött a víz –

Két melled kincs volt, gyöngy-kavics,

mire fölhoztam, fuldokoltam.

Szeptemberi nők

Megint túl sok nő kószál az utcán,

megint túl sok nő kószál szívemben –

Kövek közül néznek rám a rózsák

világvégi nagy ijedelemben.

Aranyszájú szeptember a dombon,

kiáltani kéne most a nőknek:

vessék le a felhőket magukról,

rúgják le a kígyóbőr cipőket:

hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,

hideglelős reggelek zörögnek –

mezítelen talpuk parazsával

forrósítsák újra át a földet:

melegítse Afrika-csípőjük,

hogy hózuzmó soha ne borítsa

s ne ússzon a világ, ez a bolygó,

vacogtató korszakokba vissza.

Városok, mint fecskék gyülekeznek,

csattognak a tetők: bádog szárnyak –

Nők: páráló, nyári világrészek,

ami csak él, tifelétek árad,

hazán-túli hazák, másvilágok –

arcotokba diólevél csattan,

őszi pofon, de ti tovább mentek

súlyos porban, nehéz sugarakban.

Egy kiáltás a hóesésbe

Hideg vasak reggele ez,

hideg szemek reggele ez,

siető lábak hétköznapja –

fejem fölött a hó harangja

a szél tornyában meg-megkondul.

Egy borzongásban bent van a sors,

egy ásításban bent a világ –

a tegnap esti ezüst Hold most:

zsebemben alvó ötforintos.

Boldog vagyok, mert nincsen másom,

csak ez a zúzmarás szegénység,

e szívet zaklató kivertség.

Kirakatokba nézek hosszan,

árnyékom ismer csak magára,

tükör-időmbe nézek vissza

s múltam nem ismer önmagára.

Így jó, így jó, emlékek nélkül,

múlt és jövő közt csavarogni

s várni a megbontott időben:

lángok sebezzék föl a számat.

Mi nem voltam, mi nem lehettem,

vérem szerint még lehetnék:

egy kiáltás a hóesésbe,

kétkedők első nevetése,

jókedvű őrült, aki békül,

hogy fogadják el ellenfélül,

országos vad, akit ha űznek,

hideg szemhéjak fölhasadnak

s loboncos, zöld fák üszkösödnek.

Zöld utak és mély földutak

Nem indult el velem hajó

tengeren túlra, új hazákba,

elindulok hát hajó nélkül

tavaszba, télbe, őszbe, nyárba.

Zöld utak és mély földutak,

csapzott faluk, kökényes dombhát,

búvóhelyeim ti lesztek, míg

bűneimet összeírják.

Búvóhelyeim, messze Pesttől,

mint régi erdő régieknek,

mert futnia kell ma is annak,

ki a szemébe lángot ültet

s hangosan dong, dünnyög vagy átkoz,

öklén a kék eret mutatja

s nem cicázgat cicuska fajjal,

ha torkát jajszó fojtogatja.

Hadd múljanak hidak és tornyok,

fekete bárok asztalai!

Arcom helyére tölgylevél hull,

ha puskát fogna rám valaki.

Láthatatlan leszek, de látó,

bogáncsos, tüskés életű,

betyár a magam sorsa ellen

s nagykedvemben is keserű.

Carmina burana

Hányfelé, élek, istenem!

a házam itt van, ott a kenyerem,

asztalom holdsütésben, székem fagyban,

szemem sajduló gyászban hagytam.

Csellengő napok pásztora –

vagyok a Mindig, vagyok a Soha,

szakadt estéken nő alszik velem,

vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

Budán vagy Pécsett, egyre megy –

ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,

ott éledek, hol mások föllazulnak,

borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

Talán ha volna otthonom

s körülmoházna gyöngéd oltalom,

ez a világ mézesen rámtalálna

s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

Hát élek, ahogy élhetek,

avas deákként mondok éneket,

torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –

nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

Háborús mondóka

Csiga-biga, gyere ki,

ég a házad ideki –

Katonák lefagyott füle,

kék csigahéj, látod-e?

Csiga-biga, gyere ki,

Ég a házad teteje,

szomszédunk háza is leégett,

meg se kérdezte, éghet-e.

Repülők folyója az égen

kiáradt

s hömpölyget három világtájat.

Csiga-biga, gyere ki,

nincs tankom, repülőm, se ágyúm,

egyedül vagyok a világon,

ki a világot szereti.

Csiga-biga, gyere ki,

háromlábú lovakat láthatsz,

a háború csodái ők,

meg-se-született csecsemőt láthatsz,

a háború csodája ő.

Ég a föld, ég a hó,

légnyomásos harang dadog,

ágyúcsövek zöld kígyói

nyalják végig az ablakot,

fonódnak szűzlány derekára,

kisbikák kolompos nyakára.

Csiga-biga, gyere ki,

holnapután lesz karácsony,

ültess hátadra pici Jézust,

hadd ámuljon a világon.

Csiga-biga, gyere ki,

tanítsuk meg a holtakat

pohárból inni és beszélni

s fényszóró-fűszálra tapadva

az élők fölé menekülni.

Emlékezés egy régi utcára

Kis görbe utca:

eldobott dinnyeszelet.

Köveid: fekete magok,

elleptek a legyek.

Zsinagógád homloka:

kitömött borjú homloka.

Kis zsidóid pajesza göndör,

laskát lapít sovány kezük,

nincs áruházuk, csak istenük,

szél hátán jöttek Betlehemből.

Ki látta Mózest kócszakállal?

Minden éjszaka erre jár,

vizet fakaszt a kövekből,

vizet fakaszt a falakból

s járdád hajnalra csupa sár.

Kedvetlenségem rádtekint,

tűnődő szemem hátranéz,

zsidóleányka köszön vissza,

szeme hatágú rettegés.

Egy szalmaszál most fölrepül,

elevenek látjátok-e?

A kis zsidólány sárga csontja

repül a sárga semmibe.

Anyjához száll: zöld gáz az űrben,

apjához száll: lámpaernyő a Holdon,

öccséhez száll: négyszögű, száraz szappan

egy túlvilági kirakatban.

Kis utca, kis utca, Európa

mákszem utcája, fekete

saradban a halál nyomát

gyöngülő szemmel látod-e?

Elköltözöm belőled mindörökre,

csak emlékeim hagyom itt:

szélmalom-fáid majd megőrlik,

madaraid majd fölzabálják.

Tükör-csapda

Domború üveg-váza

tested tükör-csapdába zárja

s pici vagy, mint egy gyufaszál.

Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,

nem temetnélek el soha.

Belsőzsebemben hordanálak

s játszanék veled éjszakánkint.

Eléghetetlen hajad lenne,

azt gyújtanám meg minden este,

tű foka lenne ablakod,

azon át lesnél szemlesütve.

Veszprémben a sziklák alatt,

a balladás idők előtt

Szent Margit lépdelt föl a Napba –

utánaszóltam s rám te néztél,

kislány-kezedben vizeskanna.

Ha meghalnál, e vizeskannát

ellopatnám az anyádtól;

ivóvizemben fürdetnélek,

arcod nézne rám vízhomályból.

S mire nem volt sohase pénzem,

vennék neked egy zongorát

s eljátszanám rajt a halált,

hogy kinevesd ügyetlenségem.

Domború üveg tükre bezár,

pici vagy, mint egy gyufaszál,

árnyékod ment meg: fölnagyítva

vetít a kék-fehér falakra.

Kísérő dal

Hidakon tankok vonulása,

remeg az asztalon a váza.

Hó hull, hó hull a láncnyomokra,

hó hull a belső látomásra.

Két ág között rigó repül,

két szárnya szememben marad,

fekete rigószárnyak

borzolják össze a hajad.

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.

Falusi árnyképek

Templomtorony, fehér májusfa,

holdfény rajtad a szalag;

két liba csavarog az égen,

a nyájtól elszakadtak.

Az egyik szárnya véres,

a másiké meg sáros,

nővérem fűzkosárral

hívja őket magához.

Hótündöklés a kövek élén,

háromszögű a kazlak árnya –

háromszögek csapdái közt

jeget okád a szél kutyája.

Apám riadtan alszik ottbent, apám dadogó álma fáj.

Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár.

Ez a ló, ez a ló hurcolta meg a háborúban,

Patkója helyén éles gránát, nyakán babéros koszorú van.

Itt egy fa, amott egy másik:

a homály emlékművei –

Állnak akár az időtlenség

görcsberándult istenei.

Kerek Hold, televízió,

vetíts ide egy világvárost,

eiffel-tornyokat, filmparádét,

lángok ablakán kihajló

nőket, akiknek ég a mellük:

hadd legyen miről beszélgetnünk,

mert mi már mindent elbeszéltünk.

Recseg a szérűnk, mint agyagtál

talpam alatt, pusztul a múltja –

Fölnyög apám elásott ökre,

földet rendít meg hegyes szarva.

Nekem most elég, hogy süt a nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap.

A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.

Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl

a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,

mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:

szemem vonzáskörében itt remegnek

s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap.

Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,

látom az arcod a délutáni álom tenyerében

s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,

csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.

Fejet hajtok jövendő létem előtt,

mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,

hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –

Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,

hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

Szőlőhegy, háború előtt

Akkor még nem volt háború

s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:

a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –

A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.

Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,

egyetlen hosszú nap volt itt az életem.

Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken

s nem is emlékszem igazán:

gyerek voltam-e vagy madár.

Akkor még nem volt háború

s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt

feküsznek, mint a rongybabák –

Vasárnapló legények itták a vad novát

s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,

melyet egy betyár az ég gerendájába belevág.

Akkor még nem volt háború

s nem kellett egyetlen szorongás

és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –

Úszott a Nap a szarvasok szemében

s szép neve volt a Földnek,

gyermeki szép neve volt.

Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,

a piros szőlővessző időmön átparázslik.

Mindenütt nyár van most is,

de ez már másik –

visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.

Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség –

s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés –

s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya

szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

Nevetnem kell ezen a buta magányon,

mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra,

nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!

s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

Szükségem van az ifjúságra,

mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre,

hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott

igazságokat porba köpjem –

elvész a föld, ha nem élhetek

boldogítóan s vakmerően.

Utak röppennek el szemem előtt,

mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

El kell indulni minden útra,

az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra,

csak a találkozásra s a kalandra –

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,

záporozzatok tavaszt a magasba!

Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben

nagyon magányos lett az erdő.

Madarak torkában a lángot

elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak

a szomorúság jászolánál;

baljós tükröket rejt a hegyhát

s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél, most elaludnék

s nem gondolnék semmi örömre,

sem a víz citera-szavára,

sem ágyékod villámaira.

De fölkönyöklök nyavalyámból,

az elmúlásból fölkönyöklök

s téged látlak, egyetlen élőt,

kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott,

akárcsak egy boglyatüzet,

a nyár, mely olyan zaklató, mint

a szerelem vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod te

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:

ha fölnézel; ragyog a Nap

s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám,

vendégem és varázslóm vagy –

Eláll az eső szívverése

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak

Kialszik a pulykák vörös lebernyege:

alkonyodik.

Jönnek haza szalmával megrakott kocsik

s ráalvad a homály a tengelyekre.

A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták,

égő holdak felé mutatnak –

Gyerekek suhognak hamvas házak előtt,

csillagai ők az utaknak.

Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát,

megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot,

belenéztek a kútba, hűs vize csillogott

s pillantásaikat

az ég földjébe elvetették.

Nem történt itt ma semmi,

csak valaki valakire megharagudott,

ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra

s örül, ha a templom tornya

elindul így a felhők közé gyalogolva.

Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt

meglátta kedvese testét és megvakult;

a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt,

míg arcába a széna gomolygó szála hullt.

A falu fölötti dombon egész nap

a szédület sárga trombitái szóltak –

aki hallotta őket,

megirigyelt a haláltól minden nyarat

s kertjébe édesgette a villámló rigókat.

Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem,

eljutva ennyi otthonos látomásig –

Állok most csak egy száraz orgonafa tövében,

fölnézek rá és kivirágzik.

Egy templom falára

Fehér falak,

ti függőleges hómezők,

fehér falak,

ti isteni téglalapok,

fölhólyagosodtatok

a zsoltáros szájak szélétől.

Apró mész-buborékok, csönd-kupolák,

az én gyerekhangom is őrzitek.

Énekeltem a vasárnapok tisztaságában,

mint hegyeken futó,

gyerekarcú vizek –

Az orgona szólt, mintha az ég

ereszkedett volna közénk.

Néztem a férfiakat:

az ökör előtt ballagókat,

a kazalrakókat,

a májfadöntögetőket:

megilletődve énekeltek.

S tán nem is az istent dicsérték,

csak a megszólalás örömét,

a száj kinyílásának mámorát

egy egész heti hallgatás után;

a földek jó szagát,

a hajnal cserepébe elültetett Napot,

mennydörgések csordáit,

bikák tömör vállát és homlokát,

a rongyok levetésének ünnepét,

az evés és az alvás örömét.

Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé,

hosszasan és fenségesen,

lángol még ma is előttem,

hosszasan és fenségesen.

Templomi falak, köztetek emelkedtem

a szegények együgyűbb egébe,

ahol az Isten helyett Nap süt

s földet szánt az ének ekéje.

Sárga madárra vadászok

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.

Hadd ábrándozzak rólad hosszan e nyárvégi napokban.

Látlak az árny-ivó sövény előtt, szaladsz ki épp a kertbe,

zöldség és hagymaszár kell már csak a levesbe.

A fák szemhéja csukva van, mint bágyadt tyúkoké,

de tőled fölneszelnek s futnának százfelé.

Sürögsz mint a szegények, kikre örökös munka várt

s örökségül se hagytak mást, csupán e rohanást.

A Nap: búgócsiga, gyerekjáték az egek asztalán.

Gondolsz-e néha láthatatlan ujjakra, melyek pörgetik

s csodálkozó szememre? Vagy erre se telik

idődből? Lótsz-futsz anyám helyett s ez a te vallomásod?

Porzik a vén szőlőföld, kapád ha belevágod.

Porzik a múltam is, gyerekkorom fölébred

s elhagyott arcaim váratlan ugranak elébed.

Egyik a padláslépcső homályából riadtan;

a másik gyors esők mögül, mikor már a vihar almája letoccsan

s habosan fut a boldog víz, mint én futottam hajdan. – –

Naponkint fogy időm, mit veled tölthetek,

múltamból pótolom hát holnapi veszteségem:

követ dobálok kedvedért, átmászok égi kerítésen,

vadászok sárga madárra, Holdat zaklató galambra,

szakadt ruhám a szél titkon majd összevarrja.

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.

Kik veled élnek ott, általad kedvesebbek –

Látlak, vizet húzol s hallom, beszél hozzád a kút,

mint földalatti tenger, mely kövek közt aludt.

Virágvasárnap

Valahol most egy tulipán-szájú,

kicsi szamárka ordibál,

hátára odaképzelem magam

s vagyok Jézus király.

Förgeteg-fehér szilvafák közt

máris a borhegyre megyünk,

hozsannázó bokrok fölött

apostol-felhő jön velünk – –

Jártak itt ólom-zord hadak,

lánctalpukat a sár fedi,

sisakjukon, mint sastojáson,

tapos a kis csacsi –

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék

homályában bort nyakalunk

s kőből-kihasított fejű

rokonokkal dúdolgatunk:

Szent István, térdepelj közénk,

magyarok térítő királya,

nagyobb király térített minket,

idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,

nézzük, hogy nő a völgyi búza

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra.

Így éneklünk s az ördöglábú

asztal lesz majd a nagydobunk –

parasztok és Jézus király,

egymást karolva mulatunk.

Zápor utáni táj

Sár, sár a földön

s fönt az ég múzeumában

mezítláb lépked a Nap –

Állnak az esőverte fák:

csordultig megtelt, talpas poharak.

Kiinnálak, elfogyhatatlan világ,

de kívánságomtól hirtelen elgyöngülök –

Látom még a legutolsó villámot is,

mint falba a szög: a hegy csontjába beletörött,

de sértetlenül gőzölög a hegy,

szőlők zöld tajtéka elborítja

s tövében, lent,

mintha a szívem mellékfolyója volna,

áradva fut egy forrásvíz patak.

Átázott beton-városokból,

villámló autók közül is idelátnék,

csigák jönnek az úton: fű-ország lassú ökrei

s áthúz fölöttük egy-egy gólya-árnyék,

s ömlik a zöld, akár a szöcskevér,

mint ittfelejtett tenger könnyű habja – –

A teremtés hányadik napja ez?

Bokáig lépek sugárzó iszapba!

A fekete-tenger partján

Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország.

Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek

a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;

földed a messzeség nagy fái eltakarják.

Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a

magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –

s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák

is gyönyörű pusztulással röppennének magasba.

Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek

s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország?

Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák?

s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,

hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében,

kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?

Sarkadi imre halálára

Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.

Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.

Önkéntelenül is pusztulást idéz

e zöldbeforduló, korláttalan napon.

Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a

mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.

Drámád a föld alatt tovább nem élheted:

széthasadt koponyád a semmi buboréka.

Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.

Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,

nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

A fák részegségét csodálja egy madár.

Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa

csonton is átderengő értelme s víziója.

Éjszaka, a város utcáin

Céltalan utcák a széllel egyirányban,

visszhang-nélküli város, éjszaka.

Nincs látható út, amelyen hazajutnék:

állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?

Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban,

vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban,

minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd

s közel, közel a föld választott dombjaihoz.

Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya,

elveszteni való csomag a boldogság előtt.

Város, vezess el engem a szerelemhez.

A fák, a fák holnapra kiragyognak.

A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas,

és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.

Vörhenyes köveken

Ültem az oroszlánszobor tövében

vörhenyes köveken,

nem tudtam semmit életemről,

csak azt, hogy egyszer újrakezdem.

Verebek ugráltak a fűben, akár a hülyék,

fejüket földre húzta néha

valami nehezék.

Hallottam: dühös ág ropog

mögöttem,

mint forradalmakban a géppisztolyok

s üveg sikolt,

autók szirénáznak

s egy lány haja vörösen, mint a vér

elborította az utcákat.

Nem volt még semminek jövője

s nem volt már múltja se –

a nyár, mint halotthamvasztó izzott:

rózsával befűtött kemence.

Csak a kövekben mozdult valami,

csak az elpusztíthatatlan vízben a hidak alatt –

rohanó őrültek háza: sárga villamos,

csak a te kerekeidben,

csak a te vasaidban.

Szálltak az aranyfácánok

Itt futott el minden a szívem mellett:

a március végi szél, apám parázsló fejű lova,

itt futottak el harmatos-lábú pajtásaim

a föld nagy örömével.

Szálltak az aranyfácánok az erdő kapuján át,

szállt, szállt a megcsonkított Hold, sodorta mennyei huzat,

s a felhők balszerencséje közt születő záporokban

oly szép volt a világ, mint jövendő bibliákban.

Lombok arca, emberek arca, vizek arca és lányoké,

a boldog hajszában ti sose hagytatok el.

A kövek titkos mozdulatlanságán úgy léptünk át,

mint elfelejtett halottakon.

S ó, tenger, egyszer láttalak csak, de megkóstoltalak,

a nyár bora voltál, a mindenség hűtött itala,

csapkodó szárny, mely belülről emelt

a száraz józanság fölé és halálom fölé.

Hol vagy, tenger, s hol vagytok, híd alatt bújó pajtásaim?

s ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a Napot?

Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma,

ki mellé pártoltatok, hogy elhagytatok engem?

Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom.

Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is.

Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is,

s nincs más örömöm csak az, hogy kiabálhatok értük.

Idegszálaival a szél

Tavaszi előjáték

A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól,

nyomul már felénk, akár a fecske-had –

fölizzanak déltájt a tűzfalak

s a gyár körüli kőpalánkok.

Tócsák, kültelki vadvizek,

megéltem ismét ezt az órát:

itt járhatok, ahol a kormos utcák

pontosan olyan hosszúak,

ahogy szerelmes lábak elgondolták.

Amerre nézek, mindenütt

saját fényességem vakít –

Szárnyaló vízsugárral mossák

a csarnokok ablakait –

s a vékony jegenyék fölött,

a szénnel rajzolt láthatáron

fémgömb villódzik, mint galambbegy

kúpcserepeken vagy faágon.

Mit álmatlanul elvesztettem,

megkeresem most a tavaszban:

Nap-üstben olvadó vasakban,

szerelemben, mely megoszt engem

s ha elárul is, halhatatlan.

Vonat fut, hajrá csak vonat,

sodródó árny a korafényben,

olyan vagy, mint kalandorarc,

mit irígykedve sokszor néztem.

Ne állj meg, szél dönt sorompókat,

a tavasz gyalog jár, mint Vénusz,

utak és felhők fordulóin

várja a fényes csavargókat.

Faggatódzó óda a nőkhöz

A föld alól nézzek vissza rátok?

a jóvátehetetlen éjből,

midőn kő és virág egymásnak támad

valami ősi gyűlölségből?

Midőn a tenger kosarából

szétgurul a mélységek gyöngye

s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?

a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?

Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,

míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?

Elmerült tank csöve lenne a távcsövem

s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,

szállna fölöttem kihívó suhanással.

Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.

Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.

Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:

süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.

Amit megérintettem eddig, el is hagytam,

csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,

melyet naponta meghódítanék.

Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:

alul a halálos víz, fölül az ég.

Rejtsétek el a csodát

Olyan meztelen minden s olyan kiszámított.

Rejtsétek el a csodát, hogy megszeressem!

Mint háromszög-fejű sáskák, idegesen

fölzabálják a világot a magyarázatok.

Nem kapok szívdobogást már semmitől sem.

Úgy nézem meg az égbontó csodákat,

mint zsákruhás nőt, labdázó elefántot,

türelmetlenül, dúltan, ideiglenesen

s egy őrültet keresek magamban folyton,

gépeknek, földrészeknek beszélő szentferencet:

gyógyíthatatlan szájú rajongót, ki szenved,

ha nincs veszélyes titka s kivédhetetlen álma,

mert így reménye sincs – zuhog csak rá a nap,

mint lenyűgözött fűre, ijesztő kőpofákra.

Búcsú Kubától

Hátranéztem

s hol voltál már te, szigetország!

Pálmafalombjaid, mint a vízre lecsapó madarak

ottragadtak

a napsütésben,

s kátrányos csónakjaid, mint a vizek

elöregedett lovai.

A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól –

én vártam, hogy majd utánam szalad,

de csak felém forduló arca lángolt.

Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól,

mint néger faszobraid.

Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít

s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével,

tízezer tonna kormával,

szemethígitó ködével,

utcáival, melyek mint a cseppkőbarlang alagútjai,

sehova se vezetnek

s várnak a kétezeréves művelt mosolyok,

a reklámozható elvek,

a csitító szavak,

hogy: nem szabad,

hogy: nem lehet;

a kávéházakban fölravatalozott barátaim

cigerettafüst-szemfedővel leterítve. – –

Nőid miatt és napsütésed miatt

hazaáruló lettem.

Vakmerőségedtől meg gyermek,

ki a Föld minden szabadságharcát

képzeletben már befejezte,

szétnyitott ingben jár

s nem készül többé háborúra,

csak szerelemre.

Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói,

itt csapódnak le a közelembe.

Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára

Turista-bakancsban a férfi

átgyalogolt a túlvilágra

s a felesége most sírva nézi:

visszagurult a hátizsákja.

Paprika, sajt, kenyér, szalvéta

fordul ki félszegen a zsákból

s egy Villon-kötet – zöld címlapján

hazátlan nőalak világol. – –

Tanár úr, kérlek, hova mentél?

a túlvilágon nincsen tenger,

se föld, se földgömb, arány, lépték,

tantárgyadat ott eltörölték.

Én láttalak még a katedrán,

pucér ujjad, akár a néger,

ott futkosott az egyenlítőn,

árnyéktalanul, pici széllel…

Egy sötét bagoly szárnyverése

szemed immáron eltakarja

s nem láthatod, hogy vonzó földed,

Afrika, e bronzkori balta,

hogy vág bele az üveg-század

kivilágított éjjelébe.

Kígyókoponya, majomcsontváz

virít a Hold-sátor előtt –

ha arra tévedsz, el ne mélázz,

szörnyeket látó faszobrok

varázsolják el az időt:

rabszolga-századokat űznek

föld alá, déltől estelig:

szegény négerek erdejéből

a gazdag istent kiverik. – –

Te, halálontúli turista,

holtak közt is földrajztanár,

Afrika sivatag nyarából

száll föléd egy korom-madár.

A szökevény

Menni csak, menni mindig,

ottlenni mindenütt,

négy égtáj légtornásza

lengni a Hold-gyűrűn;

fuldokolni kőportól, fénytől,

elcsöppenő vértől ragyogni,

városok neon-körhintáján

ájulásig körbeforogni.

Menni csak, menni mindig,

ottlenni mindenütt,

nád-ország titkos fölgyújtója,

lesni, hogy száll a füst;

földönfutó zenét követni,

országföldúló szeretőt,

idegen lenni a szerelemben,

idegen a halál előtt.

Vendéglátóm: az éj

mindig más szélben bontson ágyat,

más égre nyisson ablakot,

más földet mutasson hazának.

Egyetlen életem elárul,

befalaz romlandó húsomba –

csapjon rám vihar kalapácsa,

hasadjak tömérdek darabra

s bárha sebekben, bárha jajban,

minden élet vérembe szálljon,

s amerre út van, elvigyen

hajón, repülőn, taligákon.

Menni csak, menni mindig,

ottlenni mindenütt

s várni vagy nem is várni:

győzelmes szökésemben

egy villám szivenüt.

Váltóláz

Mi ez a váratlan tolongás?

ez a sirály-özön,

nősikoly,

óceán-zajongás?

Fák csuklanak össze,

mint napszúrást kapott férfiak.

Az előbb még

szőlőszem volt a számban,

most pedig tengeriszap.

Kezemen nyúlvér,

békanyál

s hálóing selyme szárad.

Lomb-hintóban a nyár kocsiztatja a koponyámat.

Eső ébreszt,

víz altat,

háborúra készül a test –

Gyerünk, a bátrakat is szájba rúgom,

ha butaságuk nem ereszt.

Mi ez a düh, váltóház, fordulat?

Versek robognak rajtam át, mintha tehervonat.

Szétszórva csontom,

csigolyám,

agyam.

Kezem, mint lelőtt katona fekszik

idegen ágyak lövészárkaiban –

Boldogtalan ujjak babrálnak velem,

kék éggel bekötöznek,

folyó gézével becsavarnak

s visznek a szélre fektetve,

de hova, hova?

Sem halál, sem kő-cserép

Mikor már szép lenne a földi nyár

s a csontvázas test szárnyalni tanulna:

korommal temeti be a nap gödreit

s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa.

Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja,

a megálmodott fák közt eléd futó vidék

s vakaródzhatsz, akár a bibliai ember:

nem segít sem halál, sem rücskös kő-cserép.

Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat

s betonparton a fák

személytelen sorát;

még látni a hazafutó gyerekek arcán

a délutáni hóesést.

De lassan bekormozódik a víz

s a test éjszakája is leszáll.

Az elpusztíthatókra gondolok,

akiket nem véd semmi álom.

Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó

s az egyedüllét, mint a gyászhír.

Az elpusztíthatókra gondolok,

teli van velük a Föld.

Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,

sem a pénz ezüst kerítései,

sem a szerelem.

És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

Az elpusztíthatókra gondolok,

csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,

csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

Házimuri

Arany-zöld bort nyakaltunk

harangszájú pohárból,

s éjfél felé már minden

megkondult, mihez értünk:

a félhomályú bura,

az üvegtál, az ágyvég –

s a szekrényajtó dobján

végigszaladt az ujjak

zápora, förgetegje.

– Gyerünk, a széket szórd ki,

legyen helye a táncnak!

jaj, meghalnak a lányok,

szoknyájuk mennybeszáll majd,

szeressük előbb őket.

Anakreont is hívtuk,

de ő csak rádiózott

és egyre sápadtabb lett.

Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna:

ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd

s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla –

Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,

vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,

földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha sebesülésed ideköt,

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj bele a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess vagy vicsorogj – –

Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.

Arcomra sárt kenek

Napok, hetek…

A csillagos ég: homokóra,

megfordítja egy kéz, fogy az időm.

Arcomra sárt kenek: ne ismerjetek rám,

ha találkoznánk moziban, utcán, hegytetőn.

Hiába vártam:

nem vagyok, aki voltam,

aki látta a fákat megszületni,

vérben úszni a halottakat

s elképzelte, hogy a világgal egy napon,

mint zsebtükrével, magára marad.

Nem a nap jött el, nem az a csönd,

hanem a szél: mellem kosarát földöntő szerelem,

csak a homály bandái jöttek:

részeg vadászok, át a földeken,

csak a tortahab-szájú szónokok,

csak a papírzsák-fejű rémek;

rikkancsok, háborús földrészeket lobogtatva,

ágyúcső-trombitát hangoltató zenészek.

Csak a szemhéj alatt összetorlódó keresztutak,

ártatlan holtak, elcserélt-fejű társak,

tévedéseim,

szégyeneim, mint hosszú gyászmenet

számonkérő kezei hazának és családnak.

Kőrózsák világtalan szeme tapad szememre –

így nézek én is magamba, világtalan.

Együtt van minden: életem és halálom,

csak az nincs sehol, aki ezt elviselje.

Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak

s már nem is tiltakozhatok.

Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,

hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,

attól piros a képem:

járok azóta hömpölygő huzatban,

utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,

ahol velem szerettél volna járni –

A hajad, a hajad fészket kereső fecske,

a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:

jobban szeretsz te, jobban:

Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék

hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.

Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.

A nyár ideszalad, a tavasz itt topog

s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

Barbár imádság

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

fogadj méhedbe vissza.

Tévedés volt a születésem;

én a világ akartam lenni:

oroszlán és fagyökér együtt,

szerelmes állat, nevető hó,

a szél eszméje és a magasság

széjjel csurgatott tintafoltja –

s lettem felhőbe vesző ember,

egyetlen út királya,

hamu-csillagú férfi

s amit magamban egyesítek,

rögtön megoszt, mert mulandó

s csak sóvárgásomat csigázza…

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

méhed küszöbe előtt állok.

Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,

hidak,

hólepte cementgerendák,

égve felejtett villanyok csigolyasora!

Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,

kék vagy és összefagyott,

takarodj haza!

Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,

kémények maffiája köpi rád a kormot,

jó reggelt, világ!

Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti

a kerítésen át.

Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,

a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok

elúszó foszlányai,

vasgyárak tüzes hasmenése,

atom-nyavalyák!

Sem az ólombetűs újságok habogása.

Halottaidat s örök háborúidat lenézem

s hozzád igazodó gyöngeségemet is!

Repülőid: megsokszorozható koporsók,

minden éjjel fölszállnak ellenem

s dobhártyáimat bevérzik.

De most nem érdekel a vérem, a sebem!

Az a perc,

melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,

fényesedjen!

Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,

leheletemben derengő fák,

jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

Bölcsőhelyem, esőben

Tollászkodom, feketén tollászkodom,

nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék,

villámlik felhős jobb karom s a szérűn

sújtottan ázik két árva kocsikerék.

Bölcsőhelyemre zene, vér

és megöregedett rozsda nyomul –

szép, hattyúnyakú ostornyelek körül

rég elporladt lovak párája úszkál

fehéren, gazdátlanul.

És sárba fekszik le minden tavaszom,

sárba fekszik le bogáncsos hajam,

hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben

s körték hullnak álomba darazsasan.

S a fészer falán kezek, vasvellák árnya

a vakolatba beleégve, mint hirosimai emberárny –

Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe,

himbálva poros ingemet

a fényes rudalófán.

Valami most múlik el, valami végleg elmúlt,

lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul,

zsoltáraim, ingem, ökreim sziklafeje

ti is elmúltok bennem

magammal együtt, múlhatatlanul.

Tollászkodom, feketén tollászkodom,

zuhog az eső, minthogyha én hullanék,

villámlik felhős jobb karom s a szérűn

sújtottan ázik két árva kocsikerék.

Rejtelmeket szólongatok

Ha nem szeretsz még láthatóbban

s még láthatatlanabbul,

veszendő életemre gondolok:

az állatarcú éjszakákra,

az összevissza nappalokra

s utaim tüske-torlaszára.

Tökéletes egyesüléssel

kívánom csak a szerelmet –

Fákat akarok látni, hol

arcod az én arcomba olvadt

s felhők suhanó karzatát,

ahonnét otthonunkra látunk.

S rejtelmeket szólongatok:

nyugtalanabb legyen a föld

kérdéseimtől, válaszodtól

s alkalmasabb így a gyönyörre,

ha már annyi titokra, kínra

alkalmas néha öntudatlan.

Kétségeimtől nem véd semmi,

csak a te boldogságod védhet –

Tested a legszebb jelű zálog,

hogy látható legyen szerelmed

és szemed gondolata is, mely mindig

az élénk világba sodortat.

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,

visszahívnálak,

nagy vízben vetnék neked ágyat

s fáradhatatlan tengerészed,

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél,

mennék utánad.

Nyár van,

kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a Nap, mint a végzet –

egész testemmel

égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad

s holnapi romlása a vágynak –

Darazsak golyózápora

luggatná át a koponyámat,

venné a világ véremet,

de én csak mosolygok,

mert látlak.

Elengednélek –

visszahívnálak –

hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Porból fölszedve vizet adnék,

sebed kimosnám szavaimmal.

Melléd feküdnék s a világot

elsötétíteném

hajaddal.

Ez a nap

Egy nap veled,

egy nap megint az őrület:

szobád és tested félhomálya,

csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más –

ott kint vadszőlő villogás:

az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,

melledért, szádért megszületni,

földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,

összeomlik, mint birodalmak:

virág-romok,

levél-halottak

gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap

bebalzsamozza ágyadat,

kezedet, hallgatásodat

s fekszem melletted akkor is,

mikor az álom hazavisz,

mikor már nem lesz több szavam,

csak ennyi:

szél van,

este van.

Ha megérintlek

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

Csak azért,

hogy az időt kicifrázzam

és szaporítsam a szót?

Kézbe kapom inkább a Napot,

mint a kugligolyót

s a láthatár erdeit

döntögetem a kedvedért

halomba,

egy rakásra.

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok

és a szád, mint a legmeztelenebb rím.

Nyár van,

kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,

a hasadtól meg átforrósodik

a tóparti homok.

Madarak járnak feléd

s vonatok.

Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,

szemem kapkodva levetkőztet –

Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?

Ha nádas volnál: a nádast nézném

Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?

Ha nádas volnál: a nádast nézném

s ha föld: a földet.

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,

meghalnak, mint az emberek,

de ha megérintlek,

az érintés halhatatlan marad:

nem akar jövővé változni,

se emlékezetté –

Mért írjak verset,

ha mindenestül a tied lehetek?

A lábadé,

a kezedé,

a leheletedé!

Ballada a régi idők modorában

Hol a vaktükör

s a koronás hajcsat?

Százesztendős fiókból szedd elő!

Hol a rozmaring-sebző csizmasarkak,

vérágas keszkenő?

A múlt idő jege, hava,

és széttört-üvegű lámpája: a Hold?

Halott nagynénéd teste hol van?

Betyárok szeretője volt.

Szűzmária arca aranyban,

az övé erdő-harmatban ázott.

Présházak templomfala közt

őt imádták, ő volt az áldott;

hodályok boldogasszonya,

zöld vásárok szerencsehozó nője.

Szoknyája: erdőtűz – a fél Bakony

ötször leégett tőle.

Virágai üszkös facsonkok,

ijedtsége a halvány tél volt.

Almában kés úszott a két melle felé,

de a pengébe belemarkolt,

és mint a jogart, úgy tartotta,

haláláig szorította.

Ajánlás

Ha ölellek, ölelem őt is,

a kést, az erdőt s ami nincs már,

betyárlovak csontos fejét

egy éjszakai csordakútnál;

a földet, amely téged is vár:

csípőd, derekad temetőjét;

a hajnali fák országát, hol elrejtőzhetsz

és kiabálhatsz a jövődért.

Nyári dél

Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,

hová a nyár taszít?

Arany csordában járnak a darazsak

inni a vályuig.

A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,

kellékekkel tele.

Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt-Hamlet

éppen beillene.

Vakít az ól, falára lovat vés egy gyerek

s a lóra katonát.

Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le

s elvezeti lovát.

Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,

szérűkön fölpúpozva –

aranykor-végi fényed odaégeti testem

árnyát a kertkapukra.

Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,

homok- vagy kő-világ,

s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók

szállnak a kerten át.

Mit irigyeltek tőlem

Mit irigyeltek tőlem, állatok:

ablakom alatt parázsló kutyák,

kocsirúd mellett homályló lovak?

Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat?

Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú, nyári délelőtt,

áttüzesíti a krétapor-időt?

Mit irigyeltek, maszatos dögök:

faluvégi sárkocsmák töltelékei?

Az ágyamat, melyben majd meghalok?

Folyóba rakott kövek a csillagok –

ugrálok rajtuk,

hátha elérek valami túlsó partot.

E mindennapi szökdelést irigylitek?

Vagy hogy fölfalhatlak benneteket?

Véretek mocska; szentkép a falon.

Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene –

Mit irigyeltek tőlem, állatok?

A szerelmet, mert kettéhasított

s a város kapujára kiszegelt?

A jóságot?

a bűnt?

a bemeszelt

emberarcok körém épülő kerítését?

S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek?

Ezt a verset?

ezeket a kölcsön-szavakat,

melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek

s visznek lappangó háborúkba?

A test fenyegető csöndjét,

mellyel a vihart fölruházza?

A végtelenség szálkáját

s a véges himnuszokat agyamban?

sejtjeim utolsó érvét,

melyet, mint bádog-kést, emelhetek a halálra?

Sóvárgás nemlétező sárkány után

Sárkány,

ha volnál,

Szent György lehetnék:

gyönggyel-kirakott szakállú ellenséged.

Kezemben vaskos dárda,

páncélruhám: a kiveret ég.

Jönnél,

romlás-lakodalom násznagya,

körötted sistergő nyál, hamu-tajték

s én már

a közelségedbe beleszeretnék.

Leheletedbe, húsodba,

kacsalábakon vonagló szörny;

rücskös hátad tejutam lenne,

országutam kimeszelt mennybe.

Táncolnék előtted, mielőtt beléd kötnék,

megmutathatnám: ki vagyok,

a fejemben lakó tűzvészt,

a lábamban lakó csillagot,

undoromat s aranyszabályát gyönyörömnek.

Recsegne alattam a föld, mint a venyigekéve:

halálzaj a fülednek.

A szerelem sovány angyalai

kikönyökölnének az ablakokba,

lesnék: hogyan rúgom be koponyád ajtaját szögcsizmámmal

s hogyan vágom a vasat oldaladba.

Recsegne húsod, véred falai beomlanának –

Harangszót küldene isten utolsó biztatásnak.

S csődöröm mintha bádogon taposna,

bőröd mezején tiporogna.

Férfi diadalomat szétnyerítené,

hogy a szája is fölhasadna.

Fejében isten kantárja: a Hold,

minden időket beragyogna.

Sárkány,

ha volnál,

Szent György lehetnék,

magam vitéze, ellenséged

s a halálodba beleszeretnék.

Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;

hazám, mert veled alszom el benne.

Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.

Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák

s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –

szeretlek, mert eljöttél ide

csomagokkal, sírni és fázni,

enni velem húst, kenyeret, kalácsot

s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –

szeretlek, mert itt múlt el az év,

mint a szerelmek egy szobasarokban,

mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek

s láncos botok valahol messze,

közeledve, majd távolodva.

A te időd

Ez volt a te időd a napból:

ez a fél-este,

ez a majdnem-már-sötét,

mikor a lámpák megmozdulnak

s a Gellérthegy, mint a kályha,

fűteni kezdi a várost –

ez volt a legtágasabb,

a legismeretlenebb,

minden idő közül mégis a leghihetőbb:

tudtam, mire való a lábam,

mire való a nevetésem,

vállad és vállam helye egymás mellett;

eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom

és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek:

a villamosok hazáig vittek mindig.

Ez volt a te időd minden időkből:

a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan,

a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca

s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék

és árnyékos levelek napján se mehetünk el mindenhová;

hogy fénycsövek börtönéből

csak hajad szökdöshet északnak, délnek,

de tested verseket szült nekem mégis,

hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el

s legyen a nappali fűnek folytatása

a szavakban is,

a hátad mögül fölemelkedő Holdnak

legyen helye az ablakon túl.

Fűre, madárra

Ahogy a fájdalom visszavonul,

a test síkságai kiragyognak.

Látom magam a tükörben:

szökevény-mása vagyok egy halottnak.

Most kell a szélbe gyöngyöt szórni,

nevet adni elárvult kőnek

s hatalmas kátránypapírokkal

letakarni a temetőket.

Most kell a föld szárnyaira

gondolni s húsvét délutánra:

föltámadt a krisztusi meggyfa

s madarat lő fel íjas ága.

Vonatok ablak-tüneményét

most kell bámulni izzó délben

s a száguldás aranyszabályát

ráhúzni a szív ütemére.

S pusztán mert jó volt látni téged,

szobádat kell most fölidéznem;

a képen a piros lovat,

dögtipró útra indul éppen.

Most kell a legszomorúbb Holdat

kiköpni, mint a csontot: éljen

a világot újraszülő test… most kell

fűre, madárra bízni a reményem.

Valaki súgja

El akarom hagyni

El akarom hagyni,

ami nem én vagyok,

ami csak rám ragadt, mint utazás pora.

Az idő mozdonyfüstje arcomon,

jóságos kezek szennye,

szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,

a rámkérgesedett csöndet,

a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –

Elsötétített fejetekből

úgy lépek ki,

akár a temetőkből.

Hiába vártam,

nem növesztett szárnyat a test,

sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –

El akarom hagyni a szerelmet is,

kész vagyok minden árulásra.

A mennyei kések helyén

magukra hagyott tollpihék remegnek.

Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,

hogy eget és látszatot

fuldokolva is megőrizzek?

El akarom hagyni, aki nem én vagyok:

a lámpasor-gerincű férfit,

ki csak ragyogni tudott,

rögtönözni gyönyört és sebeket,

de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,

hülyítő köd,

türelem középkora.

Lecsatolom derekamról a kort:

hadd legyek végleg kiátkozott.

Egyetlen robbanás

Miattad gyűlölöm

magamat,

tavaszi Nap,

mert egyszer megszerettelek.

Álltam a nedves fahídon,

az elárasztott, zámolyi faluvégen,

német katonabakancsban,

rühesen,

éhen

s püffedt venyigekévék himbálóztak,

mint a halottak.

Kívántam: hajtson gyökeret a víz,

lombosodjék ki tőled

s az imbolygó Pálinkaház, mint Noé-bárka,

induljon el az Ararátra.

Aznap lett vége a háborúnak,

a mindennapos halálnak.

Sárga ing voltál, beléd bújtam,

sárga bőrszandál, lábamra húztalak,

aranyesőág, letörtelek.

A jövőm voltál, hát elképzeltelek.

Az orra bukott ágyúk csövéből

folyt ki a sár.

Tavaszi Nap, a lövészárok-sebhelyes földek

ápolónője voltál;

az egyetlen robbanás,

amelytől nem remegtem;

az egyetlen láng-bozót!

Úgy hajtogattalak szét,

hogy minden ágad külön

égesse rám a bélyegét.

Miattad gyűlölöm magamat

tavaszi Nap,

mert azóta is csak te kellenél nekem:

bőrömön átvillámló borona.

A nyaraimból is te hiányzol,

húsom és csontom legforróbb évszakaiból.

Sárga inged szétrongyolódott mellemen,

s nélküled én csak önmagam emléke vagyok:

a hiábavaló háború vége,

elárasztott faluvég,

fahíd lemetszett szárnya –

s az égbolt is,

mint ázott zsuppszalma, szétkuszálva,

hullik bele a sárba.

Csokonai

Üdvözlet neked, te, szegény,

a búsképű költők

halhatatlan bandájában is elárvult!

Lángoló méhkas volt a melled

s viola-légbe épített

kastély a koponyád.

Meghajigált az Isten tulipánokkal,

nárciszokkal,

dobtad volna vissza kővel,

betyár-baltával,

ólombottal –

remény szegénylegénye,

sárga viasz-király,

a földönfutó füst volt a te országutad.

Feküdtél rózsalevelek

alá,

hová nem folyhatott be vér,

hová a hóhér

nem dughatta el kardját.

Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák

s a jövő indult világgá

a fűszálak a hegyén.

Tündérek és diákok poétája,

somogyi kanászoké!

hiába volt szép, bársonyos beszéded:

hamvas folyóid a pokolba folytak

és gyöngylepkéid

sírokra petéztek.

Se haza,

se király,

se szerelem,

csak a megváltó láz

s a Holdba fölszálló test

uralta a világot, mint az Isten.

De az is elveszett, szétszóratott.

Fekszel, csitíthatatlan halott –

Kár volt várnod boldogabb korokra,

korán meghalnak,

akik várakoznak.

Ha nem tudnám

Már rég meg kellett volna szöknöm,

már rég meg kellett volna halnom:

a földalatti nagy képtárnak

fölajánlani arcom.

De minden nap visszatart valami:

egy temetés, egy meghívás, egy hajszál,

mit úgy emel föl két ujjam a földről,

mint fémcsöveket daru, hajó-berakásnál.

Egy síró test, egy eszelős papírlap,

száműzött kéz, mely simogatni vágyik

s lávát ömlesztő, sárga napraforgók

tombolnak életemért a kifulladásig:

Fölkap a szél egy maroknyi hazát

s kiszámítottan a szemembe vágja,

hogy amit kikönnyezek, az legyen jövője

s pillám gyepűje: országhatára.

Ha nem tudnám, hogy semmi se marad

a könnyekből, hazákból, mosolyokból,

már rég elárulom ezt a rémuralmat

s nézem a földet nyirkos kutyaólból.

Cantata profana

Bartók Béla emlékére

Nem mentünk haza ma sem,

nem mentünk haza, fiúk.

Hiába sikálta el anyánk a késeket,

hiába mosta le

a görcsös asztalt.

Átmetszett nyakkal,

vére iszapjában

hiába jajdult föl a lúd.

Nem is üzentünk,

nem is írtunk –

mintha árvíz sodorta volna el kezünket.

Húsvét nem húsvét többé,

a kisöpört ház

nem a mi házunk.

Ki az az öregember ott?

ül a fehér fal lidérce előtt,

ül a világvégi cigarettafüstben.

Arca szétnyomott vesszőkosár.

Talán minket vár,

minket keres,

minket szeretne látni,

az ablakon túli utcában,

rövidlátó életében.

Ne keress bennünket,

ne várj,

te, dohányszagú öregember,

te, kutyaól-mellű szegény.

Nem vagyunk már a te fiaid.

Ha ajtó nyílik, mintha kések.

S ha szólunk,

félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,

rázkódnánk melletted,

mint a villanytelep.

Széthasadna a tányér,

a borospohár

s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,

átszőné gyomrodat,

s lenne belőled szőr-kosár,

szőrember,

fölpörzsölhető halott.

Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai,

hajnalonkint

a földre szálltak;

folyók fémdrótjait,

mert gyerekesen elbotlottak.

De a víz alatt már

becsukott szemmel feküdtünk –

Külön országa volt már a hajadnak,

külön ágya a mosolyodnak.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt.

Menny dörgött? Rá mondtuk:

a fal vakolata serceg,

vagy a padlórések kis tüzérei

ágyúzzák szét a csendet.

Hazudtunk és nevettünk.

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak,

de mint az árulók, féltünk:

ittuk az időt, akár a rumot

s egymás gyalázatában hittünk.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

veszteségünket, mely mint a belső vérzés,

elárasztotta testünk,

átszivárgott a bordák közén,

az ingek hajnalát beszennyezte

s terjedt tovább kenyérre, sóra,

földre száll fákra, reggelekre.

Mindennapi történelem

Fölkelni

s begyújtani a kályhát,

a füst billegése után az agyat,

az álmatlanságtól kihűlt csont járatait

s keresni az utat a kézhez,

a kéztől a vizespohárig,

az arc gödreiben a tegnapi hamu maradékát,

hátha egy madárból fújó szélvész

még föléleszti

és vándorolni

egyik testtől a másikig

s mint nomád királyok: keresni a mindennapos hazát

és megtalálva

vagy nem találva,

egyetlen mosoly sátrában éjszakázni

és járni idegenül a teremtésben,

belélegezni a fák

hajnali mérgét,

városok vasporát,

elmenni minden háborúba,

hordani nyakba akasztva az orgonák lombjait,

mint a dögcédulát

és mindent értve

és semmit se értve megválni attól, amit szeretek,

s őrjöngeni azért, amit szerettem,

arcátlanul, mint saját életem

napszámosa.

Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?

hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.

Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,

megyek felétek az úton.

Kipattant a barackfa, megvirágzik:

az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,

nem kérdez semmit, nem felel semmire,

szemébe felhő száll bele,

vagy eltévedt bogár.

A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:

primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;

gyufaszál-lábú nők lebegnek,

zuhanó repülők

s a másneműség ijesztő jelképei.

Így egyesülünk ott az életünkkel!

Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk

és élni fogunk még sokáig a Földön.

E kezdetleges ragyogásban

a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.

Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,

jó hallgatni messziről, mikor a felhők is

zajjal mennek.

A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,

egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.

Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,

boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.

Ha hittem volna

Ha hittem volna suttogásnak, szélnek,

bölcsőben fölnevelt jóslatoknak,

most nem volna hosszú ez az éj,

szemetrohasztó ez a fal

s az ágyvég ütközőjén se utazna

hazátlanul a lábfej

s talán sötét se volna ennyire –

Ülnék

az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt

dicsőségem magas székében

s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat,

sarkantyús madár-sereg,

ejtőernyős lányhajak tapsviharban

és nem szarvazhatna föl senki

roncstelep-agancsokkal,

fejemet se vihetnék országos mulatságba,

mint késsel ékesített

ökörfejet –

S a szép, búgócsiga-esteken

beárnyékolnának a kertek,

a fák küllői

és lenne időm evésre,

ivásra,

meghalásra,

fészket rakni a bazalthegy alá

s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira,

bókolva kárörömmel:

jól van, világ! lebegünk, forgunk,

áttetszők vagyunk,

minek is más bizonyság nekünk?

Csak magamat nem láttam

Láttam alkonyodó házfalakat,

sovány fák árnyékával

fölszarvazva;

átmetszett torkú folyót magányosan elvérezni;

kavicsbányákat napsütésben, mikor a kövek,

mint a gyíktojások, fölhasadnak.

Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,

mint akasztottak dagadt lábaszára.

Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek

nézték a levert katonákat.

Láttam világos erdőket,

napraforgótáblákat:

a föld kitüntetéseiként ragyogtak.

Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel

törölte le a mocskot magáról.

Láttam szabályos emberarcokat,

néztek a tükörbe

s a tükrök meghomályosodtak.

Csak magamat nem láttam még nélküled,

kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,

könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,

csak a világot nem láttam még, melyben szállásom lehetne,

ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Egyszer majd ez is elmúlik

Kósa Ferencnek

Egyszer majd ez is elmúlik,

ez a zűrzavar

s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,

hetekig hintáztat majd a szél

s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok

se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt

nem riasztanak.

Aki enni kér belőlem, enni kap,

aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,

mint háborút átvészelt cimbalom

szól majd mindenkinek.

Erősebb leszek, mint a vértanúk

s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:

egyikük arca nyugtalan külváros lesz,

a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –

Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat

s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek

ezt a nevet adom: világ.

S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,

földre nyomó súlyom,

Dózsa-koronám.

Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,

bogárfaló

és gyökerek közt éjszakázó!

szököm a sírásod elől,

a tested elől

kopár szobákba,

s kilakoltatott szemek pusztaságába;

és másznak rám a kövek, mint a tetvek,

a hernyó-éj,

a hétköznapi hangyák.

S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,

a szerelmesekhez, mert szerelmesek,

de mindenütt ugyanazok az esték, ugyanazok a hallgatások.

Elkerülöm a városokat is,

de megugatnak messziről, mint a kutyák,

az erdőket, mert kifosztották őket a baglyok.

Futnék inkább vissza a hajadhoz,

a szádhoz,

nyikorgó szekrényeidhez

s etetnélek magammal, te örök éhes!

világosságommal,

őrületemmel, tessék, itt van a nyár,

akácvirág

s tengerek kék szilvája: a Föld

és szeretnélek

és szeretnélek.

Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda,

fölkantározott késen érj oda

s ha nincs út: te légy az út oda,

mert nélküled csak bűn van ott s csoda,

elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,

zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,

sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,

sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima

fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,

valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda.

Elmosódó arc

Ki akart engem kitépni innen?

Keze azóta már a tengerre néző ablakokban sütkérezik,

tapsol a hullámoknak

s fogsora kirakati tűzvész Floridában.

Már az emlékezők se emlékeznek rá,

csak mintha láttak volna erre

egy gerenda-nyakú férfit őgyelegni,

kese szemhéja lángolt,

megrágott zászlók mögül lépett elő,

szerencsétlen, kis halottak mögül.

Azt mondták róla: narancsot zabál a sírok mellett,

azt mondták róla: beköltözik a fülekbe

s krétával jelöli meg, akit bűnösnek akar látni –

ó, örök győzni tudó,

befutó lovakkal remeg azóta orrcimpája,

befutó világszépségek

medencevölgyéből

nézi a napfölkeltét,

de ostyában lenyeletett kései

gyomromban úszkálnak ma is,

köhögök át az óceánon,

vért köpök,

de az idő fölissza, mint a hamu –

Ki volt? Ki lehetett?

Ki küldte ránk

sivatag-vörös nyakkendővel?

Pohárköszöntő

Macedon barátaimnak

Ha itthon vagytok

hadd legyek itthon-én is,

hadd legyek itthon köztetek.

A földrengések fészke most üres,

kenyeretek az asztalon,

hegyi bárányok húsa tányéromon.

Cseréljünk ruhát és dobot,

ti, sötétarcúak, sötétek, mint én,

ti, világosság szerelmesei, világosak, mint én.

Skopje tücskeit fölmorzsolta sorra a gyász

s a szakadékokba szorult hegedűk

hallgatnak három éve,

de a zöld hegyi folyók fölött

sasok szárnya ver hidat

s fanyerges öszvér cipeli föl hegyre

a Napot –

Szegény vagyok, szegények vagytok,

még elfér kezünkben a dob,

hadd legyek dobbal ékesített ikonotok,

balkáni barát s fémselyem ingem

rostjai közt

bolyongjon csak a fehér sziklapor,

a vadkecskék szaga,

a szokrátészi huzat –

Kések és bürökpoharak

vadoni árnya olvad össze mindig

a szélben megterített

asztalokon,

együnk és igyunk mégis,

keserűek és boldogok.

Talán még van idő

Nem fértem el rövid sorokban –

a nyárban –

a tél istállóiban –

nem fértem el az életemben.

A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:

süvítsenek!

Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,

a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,

a hosszú böjt,

az út hajnali fölébredésből homályba,

homályból kő alá,

elég a semmi: semmiért –

Talán még nem késő partra szállni

egy világba vesző falevélen

és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!

vesztemet akartam mindig,

tüntetően a bukást,

mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,

sok a világbajnok,

a fölpumpált fejű üregi király,

a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –

talán még van időm megelőzni

sikeres halálomat.

Zuhanni,

hömpölyögni,

elmúlni tanítom magamat

s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!

A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,

hogy mindent elfelejtsek;

a második arra, hogy mindenre emlékezzek.

S a harmadik nap esni kezdett a hó.

És megszületett a sejtelem,

hogy mostmár mindig esni fog,

homlokodtól a szádig,

szádtól az ágyékodig,

végig a tested hosszán,

végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,

ha fölemelem,

az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.

Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is

csak a hó kísértete kószál,

az elsötétített földeken megül,

a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,

elkísér ez a hóesés, ahova megyek,

leül mellém a vonatba,

átkel velem a tengeren,

füstölgő autógumik s levegőtlen városok

éjszakájában

megszólít anyanyelvemen

s országokat hódít nekem,

mert országot hódítani

te akartál

s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm

vallani róla,

bezárkózom ebbe a havazásba,

mint aki fehér inget vesz föl,

fehér inget az utolsó napon.

Biztató

Csak úgy, mint a vakond a földalatti éjszakában,

csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,

e világvégi galambházon,

csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik

a testbe arcra bukva,

csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét

átszakítja,

csak úgy, mint a szeretők, akik fölélik életüket

s nem hagynak a halálra semmit,

csak kabátjukat, esernyőjüket;

csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég

fegyence, ki azért száll

egyre magasabbra, hogy a földet

múlhatatlanul megszeresse;

csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,

pedig hát nem hisz másban,

csak az embert megszülő földben,

arcán egy szerelem nyoma, akár

a vaspatkóé, halványulóban, eltűnőben.

Jóslás a te idődről

Bezárkózó

Ne hívjatok,

nem megyek sehova –

a tenger meghívóját is összetépem.

Elég volt a sziklába

ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket,

elég a városokból,

szemem láttára gázolta el őket a háború.

Elég az elsötétített nappalokból.

Mindenütt voltak imaházak és laktanyák,

giordanó brunók és rettegett ivánok,

véres ingeket bámuló kisfiúk,

nők, akik besétáltak a versbe,

aztán hazaosontak ártatlanul.

Lesöpröm asztalomat

s idekötözöm magamat egy székhez;

akinek hiányzom, majd fölkeres,

naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit

otthon hagyja.

Havanna ablakait ide várom,

Prága izzó utcáit, éjszakáját,

a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat,

az első férfit,

az első nőt,

ki mozdíthatatlanságom társa lesz.

Zúzmara koszorút a sírra

Visky Árpádnak

Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk.

Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy

sírra: a behavazott ország szemérmes ajándékát.

Mert el kell hitetni a világgal s magunkkal is,

hogy értünk a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz,

a föltámasztás ingerlő mesterségéhez.

Higgyük és hitessük is el, de közben jól

vigyázzunk, be ne következzék a csoda, mert akinek az

emlékét most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb

fajtájú föltámadásra várakozó.

Közönséges nevén Ady Endre,

Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó,

Eltévedt lovas,

Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás

magyar, ki fölnyomulva minden halottak élére,

földrengéses virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények.

Lábujjhegyre, emlékezők!

Puha macskatalp-sarukba, emlékezők!

vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a

legzsengébb sarokvas csikordulására is magához

térhet és vége zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak

diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát

koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek

s a páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek.

Vége kicsinyes szerelmeinknek: a

Léda-fátylakat lebegtető sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe.

És dózsás szemek

nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat,

a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát

odafönt.

Gyémántlanak jég-Bakonyok,

jég-hazák,

jég-Párizsok

s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak

ki egymásután. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők!

Koszorút a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé,

emlékezők! Majd

csak túléljük ezt a gyönyörű,

ezt a hideglelős,

ezt a fulladásos napot is.

Vendégeim

Páskándi Gézának

Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj

menekültjei. Ez itt a legkisebb haza; az utolsó

búzaszemből kicsírázott ország. Nektek is,

nekem is maradék.

Itt fáradtságtok is hazatalál s a másutt

semmitmondó nyelv itt még a világ ura. Gyere,

Örömrontó Angyal küldöttje, te, bor-tócsák közt

száguldó motoros, a bőröd benzinszagú,

halálszagú, megérkezésed: seb s üszkösödés

ellen kiáltó száj is. A Kárpátok keménygallérját

gombold ki nyakad körül.

S te Apa s te apának Fia, gyertek ti is!

véső-karúak, koronás gyökerek szobrászai,

a házam teli tuskókkal, kezetek hiányával.

Az ideiglenes szállások küszöbére odaszögezve a nyár,

mint a tűzvész. Utolsó

esély napszámosai, át a tűzön, a keresztbefekvő

isten testén át, ahogy lehet! Látnunk kell

egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk

egymást, hogy hallhatók.

Sirályvonal

Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az

ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég

hó-mocskos határköve.

A Dunán jég-oféliák lebegve,

őrült fehérség-torlaszok.

A tél világosságában kinek kell szemem

erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át

vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba s

ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes

sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok.

Zúzmara-piac koldusa, röpíts! Farsangoljunk

fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A

holtak üres székében nincs kedvem

dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik, a

megdicsőülőket itt körbehordják.

Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban.

Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek!

Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a

megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék

föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre

visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak

vasturuljával versenyezve, időm avatva

történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva

testemet magam után sirályvonalban, mint a

füstöt.

Óda egy kamaszfiúhoz

Te bakancskirály,

te gyalogember,

te bicikliző és cigarettázó tuskó,

hóhéros füst takar el szemem elől,

haj és zene –

A tavasz

gólyalábakon kopog eléd,

világot gyújt,

de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod:

ne legyen világosság,

ne legyen,

mert nem a kivilágított lomb kell,

nem az ág,

hanem a lomb közötti hasadékok

s rejtek-nyílások édene mindenfelé!

Látom: homokba írsz,

faággal,

fácántollal,

látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák

s kezed barlangi ösztönétől

szállni tanul a kő.

Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni,

te fecskékkel vontatod magad,

ágyékod áttüzesedik,

ordítanál, de csak röhögsz,

eső oltja ki parazsad,

gőz vagy,

pára vagy,

apa- és anya-hordák közt lecsapódsz.

Koponyákra sandító Hamlet,

az újság-álarcos banditákon csak nevess!

Téged jóllakat még az idő jó hírekkel,

megitat záporokkal,

mintha fa volnál,

kihajtott gallérú fa,

egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban –

Vad városlakó,

csordában járok árnyékoddal.

Incselkedni vadhírek jönnek

Új nap jön, új év, hószüret

s a csodák mégis elmaradnak,

szederágat zörget a felszél,

merev bagolyszem minden ablak.

Incselkedni vadhírek jönnek

Nyugat felől, havakban kúszva:

kérges, bankrabló Mikulások

mosolyognak a kisfiúkra.

S családfők deres bajusszal

bámulnak bomba nők után,

nem sejtve, hogy bombát cipelnek

s melltartójukban arzén vagy cián.

Forgóajtók, röpterek, túszok,

a kicsempézett egeken vérfolt,

mintha tanúnak szülne újjá

mindegyik nap, mely ígéret volt.

Félreértettség vadona,

dugig a szemünk csillogással,

dugig a fülünk mézes hírrel,

játékos és igaz halállal.

De túléljük halálainkat,

megszokásból túléljük mindig,

remélve, hogy a cifrább élet

egyszer velünk is megtörténik.

Ajánlás

Új nap jön, új év, hószüret –

hozzád bölcsülök, mester Villon:

kapkodhatja fejét az ember

zúzmarában vagy égi síkon:

nyakában, mint a fagyos szalma,

ropognak csak a meszes csontok

s a csoda az lesz, amit lerág,

mint vadkutya a talált csontot.

Levél Gregory Corso amerikai költőnek

Bejárnám a világot veled,

Corso,

idő kisiklatója,

huszadik század vagánya.

Csíkos trikód emlékeztet a rabruhára,

költészet megszökött fegyence,

házasságtörés apostola.

Gyerünk, rángasd föl tornacipődet,

irány a Hold,

a Szahara

s jókedvünk fővárosa: Spoleto!

A Dóm téren éjszaka van.

Márványkockák úszkálnak a sötétség poharában,

mint kesernyés whiskyben

a jégdarabkák.

Hajtsuk ki a várost egy ivásra!

Menotti nem zenét szerez ma,

estélyre hív,

kertjében milliomos szajhák

várják a költészet

vasvillás szatírjait –

Corso,

vasvilla a kezed,

lángszóró a szád,

szebben tudsz káromkodni,

mint imádkozni a pápa,

gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára.

Autót lopni jó lehet,

ha már halhatatlanságot nem lehet,

s konzervdobozzal harangozni,

ha már Krisztus lábával nem lehet.

Játsszunk – Te szeretsz játszani:

szúrjuk ki egymás szemét,

talán kedvesebbek leszünk így,

mint akik mosolyognak.

Bombáidat üssük föl tükörtojásnak

s Európa új szakácsművészetért rajonghat.

S hülye! hülye! – üvöltsük oda

a Jegesmedve-Szenátornak,

a kormányfőknek, kik a hétvégét

egy ágyúcsőben töltik.

Ó, hétvégék!

ó, vasárnapok!

ó, Fehér Házak! Parlamentek!

csigaházatokból mindenütt

tankok másznak elő

s nyálkás nyomukon hanyattvágódnak a költők.

Hülyék! hülyék! – üvöltsük oda a költőknek,

akik hanyattvágódnak,

nem érdemlik meg a kenyeret,

a nőket,

nem érdemlik meg a halált.

Motyogtunk már annyiszor

fönségesen,

hogy dagadt tőle a szánk.

Corso, süllyesszük el a nyelvünket,

akár egy anyahajót.

A röpködő égi hárfákat

csörömpöltessék mások,

a Saturnus-dobot verjék a marslakók.

Minden megtörténhet velünk,

ha maradunk,

minden, ami már megtörtént velünk.

Gyerünk,

mi legyünk az a menet,

amely elcsavarog mindenfelé,

hazát cserél, hogy a másikét megszeresse,

aláírja a tengert, mint valami képeslapot

s megpihen a városokban,

hogy a városok is megpihenjenek

s nem kér kegyelmet,

ha pörbefogják azért a vonulásért,

amit a hetedik napon megszeretett.

Májustól májusig

Esténkint ittuk a bort, kint az eső esett

s a nap törmelékei közt

mindig egy idegen kéz kotorászott

és hallgattuk: most foghíjas fésűt recsegtet,

most üveget, most porcelánt, most láncot

s a padlónyíláson át

óriás tűket szurkál bele a levegőbe.

El kellett veszítenem a szememet, a fülemet,

hogy egyedül lehessek veled,

el kellett veszítened magadat, hogy tested kártyáit

újra kioszd.

Nyúltam a csuklódért, a melledért, mint aki

lábujjhegyen érkezik haza –

májustól májusig álmatlanul.

Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:

kitömött vízisárkány

egy vízalatti múzeumban,

csak bámulom a napok fölszálló buborékát,

csak bámulom, amit néznem kellene.

Eljön hozzám hétfő mezítláb,

leveles ággal eljön kedd is,

eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden

turistái:

a csütörtöki, a pénteki szónokok,

hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,

eljönnek szeretni a nők

s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,

megisszuk a boromat, nézzük egymást

és mosolygunk egymásra belülről kifelé,

de holdfényes fogsorukról

eszembe jut a Jeges-tenger

s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig

gyalogolok

s már nem én ülök ott köztük

a szobanagyságú képkeretben,

nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,

szemem és fülem testemtől eltávolodik,

kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

Che Guevara búcsúztatója

Szerethettek volna a nők,

szerethetett volna a tenger,

te mindenütt otthonos és otthontalan,

lehettél volna Brazília selyemfiúja,

lokálok helytartója,

éjszakákkal karambolozó költő –

mert a vakság hamujában

gyönyörű lábak járnak mindig,

mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.

S boldog, ki el tudtad árulni az édent,

lettél a század partizánja,

emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,

szakállas forradalmár,

géppisztolyos szépfiú,

Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

Én láttalak és irigyeltelek:

vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.

Vászon katonazubbonyodban

a szabadság verítékezett

s a jövő izzadság-szaga csapott

orromba akkor,

erősebb volt, mint a narancskerteké.

Havanna boldog volt, mert ismert téged,

Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.

Bolívia erdeiben

nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,

nem a fűrész,

nem is madarak.

A fák leadóállomásai

lélegzetvételed sugározták.

A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.

A test, ha megölik, hiánya testté válik:

adni kell neki kenyeret,

adni kell neki szabadságot.

Szerethettek volna a nők,

szerethetett volna a tenger,

te mindenütt otthonos és otthontalan.

Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem

s most már mindig tudom,

merre bujkálsz.

Talán egy golyó

Talán a hideg csapvíz lenne jó,

talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,

talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,

madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,

talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,

az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,

talán egy testvéri könyök nyomódása

a bordám közé,

talán egy golyó az ablakfába.

Mert volt idő

Mert volt idő, hogy napok se voltak,

se délelőtt, se dél, se délután,

csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,

csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.

Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,

csak a színváltó ribizlisövény a kertben,

csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,

csak elfutottam és visszatértem,

csak ott voltam, ahol seb voltam,

csak a testem voltam, kezem és lábam,

csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,

édes és savanyú esők háltak a számban,

csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.

Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez

Mielőtt elveszítenél, Uram,

s agyagos földdel végleg betakarnál,

keress nekem egy áldott, szép napot,

reggeltől estig tartó szép napot:

a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,

a hazug játékok s a megszokott vérengzések

színhelyéről bogáncsok közé,

fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon

s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,

egyek cseresznyét, levegőt

s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken,

dobhártyám örülni akar,

szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,

mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,

sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok

elúsznak,

életem ott múlik el, ahol az akáclevelek

a földre lefeküsznek,

a hangya földrengést jelez

a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek

a fanedv csurranását is fölhangosító

ideghártya.

Jóslás a te idődről

Mert eljön,

meglátod, eljön,

még hanyatlásod előtt eljön,

a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,

újra nyár,

elfüggönyzött ágyékok hosszú napja

s víz üti át majd vászoningedet,

a csontok is vízben áznak,

úsznak előre,

hátra, fölfelé,

mintha a tenger kriptáját

fosztogatnád –

eljön,

meglátod, eljön,

még hanyatlásod előtt eljön,

mélyrepülésben egy galamb

vérzi föl hasát a köveken

s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég

s az áthevült körutakon

autók,

szavak,

szavak,autók,

kiáltások száguldoznak majd,

mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,

ott jársz közöttük

füstbe

és porba takarva,

félrebillenéseidben a halál kihívása,

de sebezhetetlen leszel,

mert emléktelen,

sebezhetetlen,

mert sebekből kilakoltatott –

Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,

mint vízköpő csövek

s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól

a megkérgesedett beton –

Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok

arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd

és hangyák lesznek a kirakatban,

hangyák a sétáló utca szürke medrében,

hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,

hangyák a szétrúgott órák belsejében,

jönnek,

mennek,

bozsognak,

fogaskerék-koszorúkkal

koszorúzzák meg majd

az ürességet,

gyönyörű lesz,

én mondom, gyönyörű lesz,

mert utánuk már csak te következhetsz,

te, aki várni tudtál

az első fájdalom után a másodikra,

bújni vörösből feketébe,

feketéből vissza,

és megtestesülni naponta,

verítékezni,

meghasadni, folytatódni.

Töredék a hetvenes évekből

Önarckép, párás tükörben

Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek

malachússal –

loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.

Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;

a tavaszi hóolvadásról is

csak azt tudom, amit a szemem tudhat –

a szél bádog-szonettjeit

hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin

s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,

csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,

csak néha várom, hogy majd a tengert

visszacsalja valaki a bordáim mögé

s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

És megszaporodtak

És megszaporodtak a csömörös levelek,

a hallgatások, a nyájas meghívók

s a város fölött virrasztó mosolyt

elejtette a száj: nem esőzött több röpcédula

a földre: röpcédula-hó, röpcédula-nyár –

És megszaporodott a szégyen, a bukás kacatja,

a hiábavaló remény hajat növesztett, mint a fiúk,

országok vakvágányra tolva

dohogtak homlokomnál

s koromfák mögött vasajtó dörrent,

vaspántok, vascipők

s nők jöttek arany öngyújtót csattogtatva, mint a kémek,

kicserélhető fejjel,

szipkával, esernyővel,

tejeskukorica fogukon vérnyomok.

A kis fenevad

Jön, jön a kis fenevad hozzám

körömcipőben,

jön a hídon át, idáig hallom –

A lecsupaszodó Margitsziget tölgyfái fölött

varjak forognak, mint a gyászkocsi

kerekei –

Hó készülődik, hó, írja az újság,

lassan a szobámban is már megered,

de ő csak jön kirügyezve, mint akit zene kísér:

hanyatló, nyári délutánok

dobszólója –

Néger lányokat láttam így egyszer

közeledni Havannában,

a homokzsákokkal és a vörös dáliákkal eltorlaszolt utcán

narancsot ettek,

mintha a fenyegetett világ nevében

tüntettek volna édes mozdulatokkal –

Hogy prüszkölne a vén Bakkecske-Anakreon,

ha a szélverte hídláb tövéből látná:

fölötte micsoda mennyország vonul,

micsoda tüntető cipőkopogás a halál ellen,

gyöngéd comb-súrlódás zaja

s fekete sásé.

A hegyi lány

Szakítsd ki a fejed a sötétségből,

ő üzent újra,

az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:

a havasi gyopár száraz csillagát

ő küldte el a küszöbödig.

Tejjel telik meg mindig a kút,

ha emléke fölé hajolsz,

ugatnak a fekete kutyák

s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,

nem hunyja le benned a testét.

Hallgasd a kőzuhanást,

a torlódást, a robajt a bezárt völgyből

és szeress bele, ha többé

elérhetetlen is ez a zene –

Bámész tehenek édeskés szagával

az a lány üzent újra:

a havasi gyopár száraz csillagát

ő küldte utánad a világ tetejéről.

Töredék a hetvenes évekből

Csonka szonett

Aludtam, várakoztam, töredeztem,

egyetlen fűszál árnyékában fakultam évekig,

lestem az égre fölérő kezeket, mit kutatnak,

a Holdra induló szemek fölajzott seregléseit,

de csak a képek, a hírek, a megunható csodák szaporodtak,

szemétbe hulló hajszálaim, de csak a bujtogató

ipari álom nyomult felém éneklő kilincsekkel

s a földrészeket egymásba pörgető, nagy szárnyas ajtó,

de csak Magyarország korán jött zúzmarája

ült rá megint a küszöbömre. Hiányos életemmel

hát fényeskedhetek újra: magam gyártva magamnak

még a levegőt is; világűr-farsang másnapján az árva

szavakat, ideg-fényt, ideg-csodát; ami sír, ami ölel

s a csontomon át üzen a szememnek.

Búcsúztató

Szabó István halálára

Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?

hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,

a bazaltlángon megpirult barack,

a vasnyelű kés hűvöse ugye jó volt?

Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:

vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,

jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?

Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is

s az égen rozmaring-villám ágbogasan,

jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt

s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?

Megyek a szélben veled,

viszem a vállamon holttestedet,

lepkesúlyú, koravén halott,

sörszagod van és rumszagod.

Nőkhöz cipellek: lássanak,

legalább egyszer szánjanak,

szeressenek és fázzanak,

sírt a körmükkel ássanak –

de még a halálodban is engem bámulnak szemérmetlenül,

engem, az életbenmaradót, a sikereset;

csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is

havazni látják,

pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:

istenek havas ruhatárából öltözködtél mióta élsz,

lucernaszagú ingbe a Hungária kávéház csillárjai alatt

s a csalódott újságolvasók tömegéből is mint

nagyothalló herceg vonultál ki

és el merted mindig rontani, amit szerettél,

ami tetszett neked.

Egy fiúcska-Dosztojevszkij

hátán csattan a szíj,

egy fiúcska-Dosztojevszkij

leül és baltákról ír –

Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,

zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,

nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet

a hasad, mint a legillatosabb angol teák,

nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –

Szól a bazilika harangja, nem neked szól,

Cserszegtomajon verik a karót –

jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,

ment le a földbe, ment le a karó.

Nagy üregek visszhangja

Megyek hozzátok házról házra

s a bujtogató szobanövények mögül hallgatózom:

éltek-e még?

ti vagytok-e ti?

s az elalvás előtti csöndben tüdővel lélegzetek-e?

Kihűlt cigarettáitok feküsznek ravatalon,

nyakkendők, táskák, csikóbőr-kabátok székre dobva,

és sóstó-szemű családfők üveg alatt.

Valamikor a kapucsengő még sűrűen szólt,

a padlón könyvek hemzsegtek, mogyorószemét, füst és hamu

s a tanyautaktól elnehezült cipőkből

bíbicek szálltak föl, szavak és szitakötők a mennyezetre.

S a költők se szégyellték még a szerelmet,

mint ahogy ma szégyellik,

hozták magukkal ajtón át, ablakon át,

hozták az istentelenek, hogy minden üresség

megteljen öleléssel.

Mondjátok: mikor láttatok vendégül esőt utoljára?

Mikor fektettetek magatok mellé nagyhajú, déli szelet?

Cső-horkolásokat hallok az ágyatok felől,

nagy üregek visszhangját éjről éjre,

soha egy nyárfa dorombolását álmotokban,

soha egy madárként fölhussanó háztető reccsenését.

Kivilágított éjszakában

Mikor a kádba beletérdelt,

mikor odahajtotta hosszú nyakát az édeni zuhany alá

s a fürdőszoba vad tigris-szerelem párájával telítődött,

hirtelen azt gondoltam: jobb lenne

kiszöknöm a hegyre,

ki a májusi virágzajlásba,

huzatos pincék közé,

hol reszketve nyújtóznak el a duzzadt szőlővesszők

és reszketve tágul a Föld orrlika is, mint fiatal csődöröké,

jobb lenne gyalogolni vagy ordítozni habosan,

ággal cserélni ki a bal karomat,

diólevéllel a szívemet,

jobb, jobb, mint végigásítozni majd egy női hangra írt operát,

melyben köszörűkövek

és fejvadász férfiak énekelnek,

de elgyöngültem és maradtam

s a csönd visszhangzó gömbjében

hallgattam fölerősödő sóhajait,

szólni nem szóltam, mint aki előre tudja már a végítéletet

s vízszintes ágyékán is úgy nyújtóztam el,

mintha görcsös motorversenyző oldalkocsisa volnék –

kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel,

kivilágított bogarak

robbantak szét a homlokomon.

Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!

Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.

Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,

mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

Húsvét van, mondják, újra húsvét –

Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –

ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,

hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.

Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,

hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,

pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,

hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.

Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú

himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,

disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?

már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,

virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –

lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,

de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül

s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

A föltámadás első pillanatai

Ott ült a kutya szalmatörekkel és sebekkel borítottan

a ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya.

Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim-bam

s a tarkón lőtt házak falából is elébújt egy-egy darázs,

de senki se hitte el, hogy föltámadunk.

A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a

gyors kezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le,

zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák

a bemocskolt göncöt: édes istenem, hol jártatok, sze-

rencsétlenek, disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott

ádámcsutkátok, véres kobakotok!

Súrolt a déli szél s ujjbegyem bimbósodott is a halál

szérűjében, de leverhetetlennek egyedül csak a magnak

megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjá-

val kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl

a végét a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból,

szinte szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön

a világ leghosszabb tavaszi gilisztáját.

Leltár, tűnődve

Hát voltak erdők?

patkós madarak?

napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak?

szobák, világvégi ablakokkal?

hát voltak gyaloglásomat

hazáig kísérő

mezőtüzek?

lángok a kertkapuig?

A kutya boldogan úszta

körbe az udvart –

Hát voltak udvarok,

kutyák,

édeni nyüszítések?

s csapzott lövészárkok felől szivárgó füttyszók?

jövések-menések a nyárban?

jövések-menések az időben?

a fölkorbácsolt repülők engem vittek odafönt?

húsom és csontom királyát?

s szemembe

Kaukázus zománca pattogott?

Hát voltak egymáson áttetsző kezek?

egymásba égő arcok: a halálból visszacsalt

zene fölött megpihenők?

szatyrok közös kenyérrel?

sírásók közös könnyel?

országok közös lábnyomokkal?

Anyám anyja

Anyám anyja, Gémesi Éva,

te kút-nevű,

te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,

húztalak behavazott kocsin a háborúban,

húztalak púpos kordén a háborúban,

húztalak halálosan,

hová? hová? magam se tudtam: hová –

A kihűlő répaföldekről

tankok lestek az útra

s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –

bakancsos lovad voltam,

hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával

fölitatott

asszony-világ –

Meghalsz, meghalsz, suttogták

hátad mögött

a pokrócos menekülők

s torod se lesz,

harang se szól majd

és meg se mosdatnak utoljára –

de én csak nevettem rád,

de én csak nyerítettem neked a rúdnál

s a repülőroncsból

színes drótokat téptem ki új istrángnak

s Pákozd és Baracska között már

megrágtam neked e levegőt is,

téli szilváid ízét éreztem benne,

aszalt körtéid ízét éreztem benne,

a homlokodon lecsurgó,

fájdalmas mézet éreztem benne.

Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,

mert mi már olyan öregek vagyunk,

mint fönt a padláson az a falióra

s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.

Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?

Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,

de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,

hányszor megemlegetem azt a körtefát,

amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,

meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.

Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!

Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el

a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.

Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –

A múltkor is, amikor Amerikába mentél,

a szemem belülről kisebesedett:

eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?

mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor

és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,

hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?

és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet

és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,

de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,

nem féltelek a kilengő, magas házaktól

s a krokodilusos tavaktól se,

a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak

vagy csak játszanak,

álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön

s bohócos nagykalap,

de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,

ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

Reggeli szekérúton apámmal

Megyünk apámmal szekéren,

megyünk két kis ökörrel,

harmat gurul utánunk

s csöppecske méz a Napból.

Balról illatos mákföld,

jobbról a temetőkert

s romtemplom vörös fala:

megkövült királypalást.

Szúnyog sír arcunk mellett?

Vagy tán egy régi halott

nyüszög a pangó földből?

a csősz, a vén Böde,

kit megütött a villám?

Kalapját sasok hordják,

zsebóráját az Isten.

Látni néha: az égből

ezüst lánc lóg a földre,

ott leng az Irtás fölött,

a nagy itató kútnál,

az ostorfának koccan,

a káva oldalának.

Kinek szemébe villan,

megáll egy pillanatra

s kapáját félrelökve

holt őseire gondol,

a hűvös rozmaringot

szétmorzsoló kezekre…

Megyünk apámmal szekéren,

megyünk két kis ökörrel,

harmat gurul utánunk

s csöppecske méz a Napból.

Balról illatos mákföld,

jobbról a temetőkert –

rozmaring hajladozgat

felénk az árkon túlról.

Vadfiú hajjal

I.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

korom-pióca dőzsöl a combomon

s a madarak egész nap fejest ugrálnak még a sűrű lombba,

vizet viszek a számban a császártói tücsök-lakodalomba

s úgy lélegzek, mint aki énekel

és léggömb-tüdővel álltóhelyéből égre kel

és alászáll és fű lesz és folyó

és hangyavár fölé kitűzött, fekete lobogó –

esőt álmodok, vízözönt, fákat kidöntő Nagy Halat,

bal szemében egy város vörös tornyai látszanak,

a jobb szemében én, megsokszorozva, csapatosan,

vadfiú hajjal, futóbajnokok mezében csatakosan.

II.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

túl nagy a fény, hogy láthatatlan szavak bozótjában

elrejtőzzek,

túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak –

a hajamat, mint a nádast, zúgni hallom

s a parázna utak porában magam vagyok a költemény,

a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok,

röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél,

járomcsontom fölött vadászok sortüze

s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan,

valaki sír, valaki elsirat,

de hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is

a teljes életemre emlékezem.

III.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon

s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,

szívethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.

A hó emléke

Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.

Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?

Metszett szemmel csak mosolyogtam:

röpdösött bennem egy madárhad.

S a szárny is voltam és az ég is,

arcomon túli arc a kékben;

öklöm a Holdban: görcsös fétis,

dúlt néger-isten a mesékben.

Amit megéltem: az voltam én,

naponkint más jaj, más öröm,

a halál közelében nagy szél,

nyársuhanás és hóözön;

kihantolt hadseregek csontja

ott, ahol a kamillásrétek

emlékezve és undorodva

ágyús telekbe visszanéznek.

Bakonyerdő a vállaimnál,

Prága és Varsó homlokfénye,

ezeresztendős eső sétál

elém egy májusvégi éjben

s elázom benne, csontig ázom,

borzas pünkösdirózsás férfi,

vándor-arcom a másnapi szél

napos égboltra kicseréli.

A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

sóbánya-fényességű arccal

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

és kevesebbet hazudozni a testről,

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

A költészet agglegénye

Még a barátaim is azt susogják:

nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad,

te szépségkirálynő vagy,

egyszemélyben nagyszűz és kurva,

szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak,

én meg csak hajcsár vagyok

s nyakig sárosan caplatok utánad

a mostani tavaszban is.

Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló,

ahol megvártál volna engem,

nincs város, ahol a tornyokra hulló

embervértől

megtántorulnál

s a karomba dőlnél falfehéren,

pedig futottam érted Varsótól Havannáig,

tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik

emlékével, hogy megigézzelek,

de csak vas-fátyolod

s tenger-fátyolod csücskét láttam.

Egy félretaposott élet szégyenével

s dühével gondolok rád,

ha féltékenyen is, mégse vádlón:

kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod,

fölhevült combjaidról

silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz,

nekem már hársfavirág-szagod is elég,

s a levéleres égbolt, mit lélegzeted

arcomba kerget.

Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban

Sára Sándornak

Fúj a szél, egész nap fúj a szél,

Saint Étienne verebei fáznak,

beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel

magamat kísértetem –

Utak, hófelhők, havak istene

hát ide is elhurcoltál!

eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt,

a zolai szegények százesztendős szájával eszem.

Megkésett tüntetés ez,

jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros

neon-lepkék verdesésében

én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz,

a száj mohósága,

a botokkal szétvert emlékezet,

a város nagyra nőtt feje vagyok:

hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi

halottakból,

hallom a megvakult bányalovak

trappogását a kövek alatt.

A kivilágított, hosszú utcákon végig

valamennyi múltammal megjelenek,

valamennyi szegénységemmel, himnuszommal –

Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul,

mint a zsák,

a megvásárolható tűzvészek fényében

megöregszik,

mégis valami győzelmes sajgást

viszek a közeledő este elé,

a bankok túlfűtött anyaméhe előtt

átfázott, makacs testet,

mint aki egyenesen a föld alól jön,

horpadt cinklavórok és csontok közül.

Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél

és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot.

Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,

bort forralni a kályhán,

belelapozni elmúlt levelekbe

s úgy nézni vissza az életemre is,

mintha nem történt volna meg.

Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,

elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,

és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,

óceáni távlatban újra várna –

Legjobb ilyenkor elképzelni,

hogy sírhatok még elveszett fejem után,

ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé

szél hajt be orgonákat

s az utolsó földi ítélkezésen

ott állhatok majd jó társak oldalán

könnyű ingben, könnyű kabátban,

túl füstön, kocsmákon, temetőkön,

egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,

fejemben hó emléke,

hó, hó, mintha egy katedrális vakolata

hullna csöndben.

Megkívántam a bujdosást már

Ébredek, csupa hó az utca,

délre már csupa mocsok –

A kémények vén királyai

bagótól bűzlenek,

füstös a szív, füstös a torok.

Ragyognék,

de mint a téglabánat: vörös Nap,

vörös a fönti ködben.

Nincs kedvem vele vetélkedni –

Leszek inkább egy feketedő

fa gondolata, szem a szemekben,

csuromvér állathomlok

a bársonnyal bélelt kirakatban,

hisz túl sok a csőd úgyis naponta

s eljön valamennyi kísérteni,

korom-szmokingban,

halál-szmokingban,

benzinbe fulladt lepkével tenyerében;

eljön a csábos húsdaráló

maszkjában; rózsacsokrukat

különrepülő hozza!

Ha jönnek, jöjjenek, akár a katasztrófa,

csak ne én legyek mindig a bamba,

a zuzmarás ripacs, ki tüntet s ágál.

Megkívántam a bujdosást már

magam elől is napvilágnál.

A másnapot! A másnap fényét!

A hó hálóján fönnakadt kéz

szaggatását, mikor a csontban

a behavazott világűr fáj.

Délutáni kávé

Megiszom a délutáni kávét

s maradék óráimat megszámolom;

a bronzvörös, nyugati háztetők fölé

a galambok utoljára még kisuhognak,

mintha az elszaporodott múzsák

divatbemutatója most kezdődne.

Pedig csak a megunt szárnyalások órája közeledik,

a fecske hazaröpül,

a varjú hazaröpül,

a ragadozó sóhajok hazaröpülnek

s tehozzád én, hogy a levegőég magas útja

ma se maradjon bejáratlan.

Most indulnak haza

a munkátlan, hűvös próféták is,

most éri el őket a menetrend szerinti mélabú,

kémények, lombok és esti hírek

hiába tömörülnek,

megjósolhatatlan az éj, megjósolhatatlan a másnap.

Lehet, hogy öldöklésről álmodom ma is újra

és viszem haza a halált,

mint aki játékot visz a gyerekének,

pedig milyen nehéz kieszelni egyetlen tompa golyót is,

gazdátlan kézfejet a sárban,

vérrel befröcskölt kamrafalat.

Szóljon a csörgődob

Elálmosodom a vers fölött,

magam fölött,

mintha vasárnap délután volna már hetek óta

s az ég kifordult szemefehérjét

nézném csak egyfolytában.

Készül esni a hó, megszólalni a telefonom,

az imbolygó tetőantennáról lezuhanni

az elgémberedett galamb,

de a világűr fáradt képzeletében

most ez a zuhanás is félbemarad.

Bekapcsolom a rádiót, a múltat,

az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon

felém egy zöld rét

félrebillenő lepkékkel a Vértes alól

s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó.

Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből,

a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit,

amitől a dobhártya megszégyenül;

házasságtörő testeket s országokat,

hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el.

Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok,

a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe,

szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene,

remegni, borzongani szeretnék

mint a meghajszolt lovak.

Földközelben

De jó, hogy lent maradtam,

orgonák, füvek egyszinten veletek,

eljár ide a szél közétek,

eljár az eső.

Talán már gép lettem volna rég,

ha följebb török,

farsangi műmosoly a felhők alatt,

madárban súlyos mélabú.

De jó, hogy lent maradtam:

a bozontos pünkösdirózsák között

Balassit látom kiterítve,

megalvadt vérét hangyák nyargalják körül.

Jó lovak, jó vitézek, jó halálok,

újra és újra elvérző őseim,

itt, földközelben,

még az emlékezet is hatalmasabb.

De jó, hogy lent maradtam:

az életem itt el nem avulhat soha,

szeret engem a por, a földi árnyék,

a hant hűsében zenélő bogár.

Ünnep a hegyen

Ott jártam a pincék közt újra,

a kádak must-szagában.

Szeptember sárgába öltözött leveleit

tangóztatta a fákon a szél.

Eszembe jutott, hogy végre

megünnepelhetném én is az életemet

seregélyek és darazsak bandájában fönt a hegyen.

A csőszök kihaltak már,

a szüreti énekek elkorhadtak,

a bujdosó, boros poharak

a régi kezekkel együtt földre estek,

de a delejes őszök bujasága

poharakon és holtakon átbukdosva is

visszatér mindig kísérteni.

Duzzadtak a tőkén a fürtök,

mint egy gimnáziumi leányosztály:

a hosszúkás csöcsszemek szétálltak ferdén,

leültem hát eléjük melegedni egy kőre.

Odagyűlt körém minden dió és méz délutánja,

muskotályos szélütéseim minden emléke odagyűlt

s elmúlt, de édes bűneimért

magamnak újra hálát adtam.

De az a víz még itt folyik

Majd meghalok

és meghalsz majd te is;

áthömpölyög fogunk között a sár,

ínyünk helyén a víz –

de az a víz még itt folyik

lábunk előtt,

itt gőzölög.

Madár zökken rá,

mint kifutópályák betonjára a gép,

ló gázol bele szügyig

s döcög, mint halhatatlan postakocsi,

üzenettel a tengerig;

városok lábafejét mossa,

mint Magdolna Krisztusét –

de az a víz még mi vagyunk:

szerelem,

hűtlenség,

harag,

villámokat elnyelő aranylap,

halak játszótere,

gyereket mosdató mosoly,

óceánok harmatos ága –

de az a víz még mi vagyunk:

nyárnak levelesláda,

tükre a repülőknek,

a fönnröpködő háborúknak –

nézheti bennünk magát a világ,

mert nem múlik el:

a halálnak háttal élők

nézhetik földi arcukat.

Kihívó vers Bella Ahmadulinához

Szélhámos tündér,

te női Jeszenyin,

vodkában fürdő apáca –

tatár hordák verődtek össze benned

és zúdulnának Európára.

A múzsák kertjében kancaszag

s a nyírfák törzsén fehér tajték:

önkívületed édes nyála.

Imádlak, te esztelen nagylány,

villámló éghajlat-kisasszony,

tanítgatod Moszkvát a selypegésre,

Párizst a csodálkozásra.

Nem kellene félnem, hogy becsapsz,

hűtlenséged ott ég a szádon –

kétezeréves varázsdobozból bújsz elő,

szerelem artistája.

Világosságot arcodnak

mégsem a gyönyör ad,

hanem a hiánya.

Majd megköveznek és imádnak,

nyíltságodnak piaci híre lesz,

de irigyelt ára.

A folyó

Hová viszel, folyó?

Az iszapod vagyok,

világító tajtékod, habod.

Hová viszel, folyó?

A tavalyi nád

úgy metszené a torkomat át,

mint a kéjgyilkosok.

Hová viszel, folyó?

A szeretőd vagyok!

Állnak partodon a fák,

mint vonatot búcsúztatók,

városok, vasművek, temetők,

löszfalak: madárpaloták.

S éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek,

mellkasom ütik át.

Halottad mégsem leszek!

Hová viszel, folyó?

Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok.

Befogva a szélbe: négy jegenye

partodról a mennyboltra robog.

Hová viszel, folyó?

Végig fél Európán,

napsütötte beton közt,

kődíszes vaskapukon.

Hová viszel, folyó?

Testemen túlra,

határaimon át – –

Ég ablakmosói, fák,

ne kenjétek szét arcomat,

odafönt ragyog.

Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az

elpilledt levélrések között

csak a habókos legyek bújócskáznak.

Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban

s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.

Most születik az arany, a tűz, a méz

s a gyönyör karikái is most

szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:

sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása

szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről

hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan

júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül

s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenségbe, minden határon túlra,

ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,

hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,

emberi tűz. Ha nem tudnád még:

nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.

Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg

dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.

Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,

forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.

Vers két nőhöz, egy időben

Jöttök, csöngettek,

egymás kezébe adva a kilincset.

Te szőkén s gyászfeketében,

ő kimarjult, kék farmerszoknyában,

mint aki csuromvizes hetek után

egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.

Veled az erdő is jön, a temető is,

országok, eltitkolt érzékiséggel,

a méz,

a káromkodás,

a káromkodás,a méz,

az alkohol fojtott anarchiája

s őrült muslica-bandák

hopszaszáznak a fejed fölött.

S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,

csak láz van a bordákon belül, nagy kékség

és vetkőző szavak a szájban.

Ő meg csak betoppan mindig,

mint aki jó hírrel jön,

mintha saját magától hozna üzenetet.

A szempillája: fekete sás,

csípője körül egyszerre két tavasz

és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy

fehér vonat

futna el hangtalanul.

Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,

nem is gyanítva, ki a másik:

barát-e?

barátnő-e?

álmok takarítónője?

hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,

én játszom titkon a kezetekkel is

egy ágyban,

egy időben

egy hiányban –

a világ kiszáradt gödreiből is

én nevetek föl külön-külön a kedvetekért

s nem szomorít, hogy kárhozat ez:

a halálomban megoszthatatlan

leszek úgyis.

Hozsánna, rózsák

Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt,

ami igaz volt: hasztalan volt,

ami élet volt s fájdalom volt:

az ég süket fülein átfolyt.

Selyemharisnyák többet értek,

ha megpörkölte őket az ének,

a kamillával leöntött dombok,

ha mögöttük egy konty leomlott.

Évek, éveim, jobb lett volna

térdig járni a virágporban,

szeszpalotákban ferdén állni,

Magyarországot ködben látni,

ködben, hó mögött, hideg este,

lámpa-szemű macskákat lesve,

zenebonázni vagy csak bőgni,

hóban vérfoltot örökölni.

Jobb lett volna magamat lánggal

etetnem s nem politikával –

Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű

virág-kutyák s hozsánna, tetűk!

támadjatok rám s marjatok vadul,

hadd nyögjek én is halhatatlanul,

sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal,

számon a vihar zsoltáraival.

Lámpák és öklök elé

Hogy mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett

jósok sem tudják. Lehet, hogy egy napon már senki se

marad a közelünkben, csak a bőröndjeink, csak a hajszálaink,

csak bevetetlen ágyunk a napsütésben.

A könyveink nagyon okosak lesznek, mint a sértetlenül

kihantolt sírleletek. Írva áll bennük a jóváhagyatlan élet

eposza, a pünkösdi seregszemlék napiparancsa vérbetűkkel,

az esők verse,

az emberárulás verse,

a versben megromlott világ verse,

de mindez oly túlvilágian messzi lesz már,

mintha egy hangyát néznénk a szakadékban.

Lehet, hogy nyár lesz,

lehet, hogy dohánysárga ősz,

gesztenye kopog a padra s a szomszéd házból

egy megőszült háború zokog föl női hangon

s egyszerre, mint a fantom-fájdalom,

sajogni kezd az életünk hiánya,

a szerelem, mint lefűrészelt jobb láb

s elmennénk már egy kihallgatásra is boldogan,

lámpák és öklök elé.

Az útra induló

Félórám van még az indulásig,

verset írok hozzád a vonatablak

hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország

minden jázminja

s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül,

végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat.

A megkeseredett szökevények útját

könnyeid követeként járom végig:

bátyád szétporladt lábnyomában

alszom el majd egy este.

Ha sírsz, hát őt sirasd!

beárnyékolt fejében,

mint vasszilánk bolyong Magyarország

s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni

minden karácsony estén.

Elhullatott szavaiba

talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok,

sajtot eszem zsebből a földalattin,

hogy félszeg mozdulataimmal

húsz év után is megidézzem.

Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át,

mikor Európának esőben búcsút mondott.

Ha sírsz, hát őt sirasd!

Én elmegyek s visszajövök,

csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled?

vén paloták, szobrok és üvegszállók

magányából hiányzik-e mellőlem hajad?

hiányzik-e kezed

a mindennapi ébredésből?

Sötétségből sötéten

Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara,

kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja,

megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat,

visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak.

Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett,

abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet,

hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig,

a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik,

s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt

is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt,

csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog –

afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok.

És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok,

a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod

s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed,

ahogy a sötétségből sötéten rám emeled.

A hosszú tél zsoltára

Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha.

Belerokkantak már az egyéves galambok is.

Elloncsosodva topognak a háztetőkön,

mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen.

Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda,

de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik,

pedig a régi hó még

ott ül a köszvényes bokrok alatt.

Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák

roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak

tudom elképzelni belül a szívemet is.

Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele.

Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák.

Az egymást figyelő szemek közt is

csak egy dermedt komp úszik oda-vissza,

egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten.

Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra.

Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt,

de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak,

ha emlékeimben meg is bíznék.

Isten elaludt. Alszik az ősremény is.

A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók

csak ellustítanak. A bőrömön belül

magamnak kell új vágyra biztatnom magam.

A tél emigránsait hallom toporogni

minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést.

S megcsap valami forróság is: a régi szájakból

tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé.

Levél Rotterdamból

Alszom,

ébredek,

hallom a kanálcsörgést.

Bejön a hagyma szaga

s a sülő vér szaga szállodaablakomon.

Bejönnének a verebek is,

de mint a borzas utcakölkek,

párkányom szélén megtorpannak –

meztelen lábukon

a tengeri só morzsája fehéredik.

Egész nap itt kéne feküdnöm

ebben a havasra meszelt, szűk szobában

és versekre gondolnom hanyatt,

hogy ne legyek háládatlan

Rotterdam nyári ragyogásához

s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok,

az autók között csak átszaladnak.

Vendég vagyok itt, akár a hajók,

akár a tenger –

Lélegzetemtől megnő mellkasom

s a szívem is nagyobb.

Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak,

délről narancsfény s kormos mellek –

El-eltántorgok órákig

az egymást keresztező áramokban,

mint heroinos matróz az utcán

és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz.

A Városház órája tízet kondít,

Európa, ó, Európa –

Századokat üt el az Idő,

Európa, ó, Európa –

Van-e még hátra annyi múlt,

amennyi eddig eliramlott?

annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn,

romlatlan, bátor szerelem,

amennyi csipkés tornyaid körül

megikrásodva fölgyülemlett?

Európa, ó, Európa –

Habzol örökké, mint százezer

fölbontott pezsgősüveg

Európa, ó, Európa –

Ide csapsz föl most is a számig

és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani.

Szorongó, belső csönded, melyben a világ

magáról álmodhatott és ítélhetett,

sehol, sehol, sehol,

Európa, ó, Európa –

Valami mindig csikorog nevedben

s neved mögött,

valami mindig sistereg, üvölt –

A kikötőbe kényszerített tenger is

fehér fogait vicsorítja.

Gyolcslepedőbe öltözve

borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok

őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között.

Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofonvert lepkék.

Ők már elhagytak téged, Európa.

Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük,

csupa szantálfüst-foszlány –

Ők már elhagytak téged, Európa.

Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak

s elindulnak a tenger felé.

Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok.

Semmi sem oly visszahozhatatlan,

mint ami idegenben múlik el velünk.

Megnézem hát az egeket magamnak,

a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ

s egy ferdén zuhanó sirály szemében

az árbocrudakkal fölmagasló várost:

Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem,

az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal.

Furulya-csonk a szánkon

Ünnepek után

Enyhe kocsmaszag

a száguldó földalattin

s karácsony ezüst rongyai a lucskos járdán.

Földig lelógó vörös sál a fiúk nyakában,

mintha a torkuk vérzene –

Ó, békebeli szép haldoklások hótalan harcmezőkön!

Valaki Mozartot fütyöl, fönt magasan

a város fölött,

de az is lehet, hogy csak én emlékezem

havazó, tágas ünnepekre,

amikor még a harangszó elé is

galambok fogták be magukat nagy csapatban

és suhogtak vele hosszan, amerre fújt a szél.

Ó, másnapos világ, dobhártya-emlékezés,

micsoda üresség fölé

nyomulna most is a zene, a hó, a megizzadt galambcsapat,

itt forog, itt röpdös,

itt hánykolódik a bőröm alatt,

mintha minden múlt, amit szerettetek és minden sajgás

bennem adott volna találkozót az égnek.

Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,

teli van csönddel a világ,

rossz csönddel, nehéz csönddel,

mintha egy néma kakukk fészkelte volna

fülembe magát.

Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,

hiába lövöldöznek próbabábukra

vérengzésre készülő, titkos terroristák:

doboz-mindenség süketsége bujkál

a hallójáratokban.

Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.

Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára

föltűzött, rongyos baglyok.

Talán meg kellene szeretnem valakit újra,

lélegzetét,

fapapucsa zaját a lépcsőházban

s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.

Elmúlna közben egy év,

elmúlna kettő

s visszatérnének hozzám a hangok,

akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,

tányérok hangja,

országok hangja,

párkányt rugdaló esőké,

a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása

s levélke-hangok

súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:

emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

A lángész itt sétált mezítláb

Kodály Zoltán emlékére

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,

túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,

de látszott rajta, hogy közben

a lepkékre gondol,

azokra a hancúrozó kék, fehér, sárga láng-darabkákra,

melyek fölgyújthatnák az erdőt.

Megállt s lába nagyujja

ámulva nézett egy vakondtúrást.

Mozgott, púposodott a porhanyós föld,

mintha rég halott barátai keresnének

vészkijáratot a temetőből.

Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte nekik kajánul,

a csontom még teli muzsikával

s ha fölértek,

zene fogad majd benneteket,

fűsusogás és mátrai szél

és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan

betyárkoporsókra húsvét napján

s jártok a gyöngyön mezítláb,

ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,

szemetek helyén kék mennydarabkák,

hogy látva lássatok,

hogy látva lássatok.

GALYATETŐ, 1981

Éjszaka, otthon

Kerek a Hold ma,

nem alszom éjjel,

nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza,

bogár vitorlázik el a fejem fölött

s kutya ugat.

A vályúnk teli van megöregedett vízzel,

teli van árnyékommal

s az istálló,

mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva.

Ki néz itt körül éjszakánkint?

s lefekvés előtt

ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót?

Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban,

anyám a temetőben.

Fejénél ott az erdő,

életem minden csöndje ott van.

Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét,

hátha a halála is csak tévedés volt

és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni.

De csak egy lúd kiált föl álmában

gyászos hangon,

de csak egy siralomházi denevér

sodorja le a kútról

az üres bádogkannát.

A bokrokat figyeltem

Háborús hírek este a rádióban

s a végtelent lezáró fasorban katonák –

Le se húnytam a szememet egész éjjel,

mintha egy elgázolt asszony holtteste mellett

virrasztottam volna a rendőrségen.

Négyet ütött a szomszéd órája, mikor fölöltöztem

és céltalan elindultam.

Az utcák dermedten hevertek még,

mint sárba lefektetett villanydúcok.

Erős kátrányszag émelyített.

A bokrokat figyeltem, mi történik?

az ablakokat,

a horpadásokban összegyűlt, mocskos vizet,

s fejem sodródó árnyékát a tócsák fölött.

A szemközti parkban

mintha gödröt ásott volna

valaki magának a fák közt,

csuklók mozogtak, göröngy huppant – –

Lehet, hogy újrakezdődik minden végítélet, letarolás?

és kezeken, halott szemgolyókon

legyek sétálnak majd,

mint kiégett villanykörtén?

A tizedik este

Este van újra,

már a tizedik este.

A jegenyék ma is leengedik

a hajukat éjszakára

s talpig feketében a kertkapu páros dúca.

Olyan a csönd,

mintha valaki

verset írna egy haldoklóról.

Olyan a csönd,

mintha egy haldokló írna verset.

Valahol most

egy éjszakai gyorssal kéne robognom

Belgrád és Fiúme között

s követnem titkos küldetéssel

a történelem néma átutazóját

a halál-fésülte tájon:

mit ír, milyen térképet rajzol

egy újabb szenvedéshez

és közben nézni hosszan a karszti hegyek

Fekete Madonna képét,

de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal,

mintha még nem volna vonat,

nem volna történelem, szorgalmas álom

csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének

a földön

mind a négy égtáj felől.

Este van újra,

már a tizedik este.

Olyan a csönd, mintha valaki verset írna

egy haldoklóról.

Olyan a csönd,

mintha egy haldokló írna verset.

Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal.

Ez az éjszakám megint az ördögé volt.

Nagy árkot ástam, bokáig vízben.

Sárga agyagfalából

megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen:

ingujj és kabát

s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja.

Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér:

itt történt valami, miről még én se tudok,

valami céltalan, mámoros bűn:

embereket öltek meg cirkuszi mutatványként,

nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem

a szivarzsebben!

El az ásót,

a megtalált bűvészpálcát, el az árkot

s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem

kihantolni az elegyengetett mezőt?

üres az országút,

a híd,

az erdőben üres hinták lengnek

a magas fákról,

az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja,

nagy kék mennydarabok

huppannak le a tisztásokra,

füst és láng csap föl, ahol elhevernek,

de sehol egy ember,

sehol egy nyüszítő kutya,

csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák –

megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom,

az erdőn túl nádas vöröslik,

mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.

Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,

birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;

nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,

amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,

lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,

madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,

rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,

kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,

földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,

nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.

Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,

de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,

ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,

te, álomtalan,

bogárzó szemű asszony,

te, szépfekvésű, hullámos délvidék.

Nagy melledig bármikor keresztüllátok

az éjszakákon.

Ez hát a testi szerelem, a poklokba

sodró paráznaság – csárogták volna régen

vaspapok s kemény szüzek.

Ez, ez! – bólogatok utólag én is,

most amikor a júniusi erdő testszagában

combhajlatodét érzem.

Frontra induló, konok katonákat

temettek annyi hajba,

annyi utolsó éjszakába,

amennyibe te engem betakartál –

Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is

és golyóálló öleléseid megvédenek.

Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,

se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –

az októberi esők

mégis veled tudták kisírni magukat igazán.

Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,

mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.

Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem

tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt

álcázott ajtót nyitnak:

zúdult velem beléd napfény és

fekete, éji szeder. A világ tűzmagja

voltam, ha benned voltam.

Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly

most is ez a nyáreleji erdő

sétáló emlékedtől.

Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.

Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja

s kinyíló szád íze édes szeder a számban.

Verssel vigasztal valaki

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,

vigasztal halottaimért,

magamért,

havazást ígér homlokomra,

havat a közös fekhelyünkre,

ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé

s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,

hol földarabolt szilvafatuskók

égnek majd lobogva,

az asztalon bor lesz,

kenyér

és vöröshagyma,

éles kés fénye, mint a túlvilágé

s az időtlen, fehér pincefalon

a jövő századok felé vonul

egy seregétől elszakadt hangya.

Hallod? amit mond, neked is mondja:

nagy, fekete szárnyakkal

ne csapkodj bele az éjszakába,

gyászba, koromba,

nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,

egy édes ország egyetlen lakója vagy,

halálraítélten is az enyém!

a kontyod csuklómra

zuhan minden este

s hátaddal együtt fordulok

az északi csillag felé –

Nézhet ránk holnap fegyver is,

bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,

nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:

mindent megéltünk, ami élet,

mindent, ami korai haldoklók gondja –

Nézd: szállong is már a megígért hó

párban haladó lábnyomunkra.

Az alvó

Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

Amazonok fekete húga

Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,

a hányódó árvízi csokrok majd

a szemétre kerülnek;

szétázott újságpapír a téli ég is,

olvasatlanul odakerül.

A hátam még havazik néha-néha

s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,

de szemem, amely a havazásban

sokáig utánad járt,

délen keresne már hajadnak tengerpartot.

Betegek voltunk, nagy pólyakötések

lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,

a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,

a halál görbülő kése sem, mint amekkorát

meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben

a Nap. Mutasd meg csonkaságod

az első zöld levélnek,

minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,

amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,

ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.

Harangoznak s már nyílnak

a törpe margaréták.

Elindulnak az első méhek is földközelben,

mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,

összeharapdálható nyakadra –

a tüzes fűzbokrok mögött

akkora ég kezdődik, akkora rét,

mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,

tudom, a bőröd is idevágyik,

mind a tíz ujjad idesiet,

megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,

virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást

miattad, mint a századforduló ámokfutói.

Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már

s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket

kapkodják föl a földről.

Napi halálommal

Innék, babonából is innék érted, hogy meg ne halj,

csömörödésig vodkát, bort,

paprika-mérgű szeszeket.

Vinné a Duna éjszakáimat, napjaimat,

árnyékomat, mint gyűrött zsákdarabot vinné a Duna,

elrongyolódott ingujjam ott lebegne

a parti bokrokon

s én epe-sárga rózsákkal koccintgatva

napi halálommal váltanálak meg, egyetlenem,

beborult sejtjeidnek

gyógyító istent keresnék térdencsúszva.

Levél, északról

Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.

Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.

Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.

Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?

Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.

Furulya-csonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,

a hétfőnek is vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége.

Versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulya-csonk a szánkon,

himnuszod, indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse –

vendégként vár a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt-szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végigúszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.

Ott még a Napé voltál

Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,

mint a folyton éneklő madár szája

s a hantokat is körbeállja a fű,

de te már nem mosolyogsz többé

semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,

ujjongó gólyahírt a malomsánc alól,

ott fénylik rajtuk Isten pillantása

s az első világgá induló gyalogbogáré,

de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,

de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,

erre a fekete lukakat égető szemedre:

száll az iskolai, meddő krétapor bele,

mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.

Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.

Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:

kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem

beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.

Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.

Elcsattog egy vonat a házad előtt

s katonák integetnek az ablakokból,

de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.

Aztán minden ott folytatódik újra,

ahol már az előbb is

folytathatatlanul állt az idő.

Fák bámészkodnak a nyárban,

mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt

s egy kérődző tehén

idézi meg köztük a világ végét:

semmi vér;

semmi tűz,

semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,

semmi szállást kereső vízözön,

csak elszaporodó legyek,

pestises bokrok

és ganyédombok a délutánban.

Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.

Valami, aminek szállni kéne

a homlokom felé,

ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő

atlanti habok suhogtak valamikor

vagy a rovarszemeket is kiégető,

háborús tüzek,

de csak egy kilúgozott galamb húz el

ferdén az arcom előtt.

Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén

hosszú fénycsíkok:

kén-pántlikák tükörbe fagyva.

Föl-föllobban tőlük a szemem

vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:

vaáli erdőben vajda jános,

korán vénülő költő, szent és buta,

fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák

követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország

a fejem fölött!

micsoda siratnivaló, magas haza,

honnét én már csak a föld alá eshetek,

korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor

és rádiumszenny,

elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,

mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,

mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.

A magukra maradt fák a szélben

az eget karmolásszák.

Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon

hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:

a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.

Nyár van azóta is, nyár van már évek óta

s te egyedül élsz,

egyedül a ketreces házban.

Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,

mert eljöhet még a világ érted.

Iszol, ha sírnod kéne,

iszol, ha névnapod jön,

iszol, ha elsötétített combokat látsz

összefonódni titkos ágyban

s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.

Mindegy már, mi történt s hogyan történt:

a tőled ellopott öröklétemet

eltékozoltam hanyagul;

a családom most: bicska és kenyér,

zöld fák országa

a fejem körül

s egy halállal eljegyzett nő édessége –

Velük vagyok,

ha nálad keres a bodzaillat,

az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,

velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,

szép hosszúban, takarja bokámat is,

mert már a nyári fűben is fázom,

hajam tövéig fázom.

A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,

megint teli van hóval –

Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?

Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.

Itt van egy sál a nyakamban,

mintha öltöznék s mennék hozzád,

pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt

a kihalt hegyen,

sálamon még itt van a kezed nyoma.

Aranyvasárnap

Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?

Nyitva az ég, nyitva a boltok.

Egy kis életet kellene még, ha lehetne,

tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik

s néhány napos napot az esztendőből

és engesztelhetetlen, nagy téli esőt,

amely veled együtt a földbe mosna.

Amíg te éltél s a gesztenyelombokat

itt bókoltattad a fejem körül,

nem is volt halál –

S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem!

Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek

homályos domborulatán is körbesétál,

előmászik a könyveimből,

mint kenyeresruhából éhes hangya,

jön a sötétség vele,

a düh, a szégyen,

jön a tolongó semmi a lépcsőházból,

hálóinged helyett a szemfedőd –

Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült,

akit a halál megérint

és szájába kihűlt hajszálat kever –

Te is csak beszéltetsz engem

végig a Mártírok útján magamban,

csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,

csöppre csöpp, mint az elítéltre.

Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,

hadd láthassam újra a Mátra

vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,

a tűzvörös lepketábor helyét

a forráskút közelében. Ott még

sértetlen voltál: áthevült remekmű

a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja

nem rád esett – bele a szakadékba.

Megyek megnézni azt a szakadékot;

a szurokvirágok árnyékát körülötte.

S megyek tovább a medvecsont-szikla

előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még

a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,

gyönyöröd s húsod páráján; megyek a

fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,

mert látni akarom, ami tégedet látott

s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,

mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,

mióta a halál nevető számba ömlött

s beszorulok az esők közé,

mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:

egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan

a szemem előtt.

Közeledik, eltűnik, újra följön,

mintha imbolygó vérág hipnotizálna

reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom

a ferdén bezuhanó napsütésben,

szobrok hó-szája előtt januárban

és nők arca mellett piacon, utcán,

a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.

Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,

mint amikor a villanyt lekapcsolják.

Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,

hogy a holtak is csapodárok

és nem hagyják abba titkos játékukat,

ha már elkezdték életükben.

Forog a szél, forog a szikár rakpartokon,

kalapot billent meg és háztetőket,

vizet csal föl a magasba a Duna közepéből

s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó

víztölcsér körül,

húzza szememet, csalja maga után,

mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón

az ideiglenes faházban –

nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták

s a bokros futóka fehér lámpácskái.

Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,

talán megölöm,

hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,

sírni, hogy élsz még,

hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,

tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,

ha rég elveszett hegyeire gondolt.

Esztergom felől harangszót himbált a szél

minden ébredéskor,

látlak most is, ahogy belekapaszkodsz

a korai kondulásba

és hintáztatod magad a dombok fölött.

Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek

a gyönge bodzák,

megyek köztük a temetőd felé,

kissé ittasan s ágrólszakadtan,

mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor

gyémánt hegedűvel

s denevér bóklászgat alacsonyan.

Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni

a bokrok alján,

álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.

Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat

és rád kell gondolnom folyton, aki

elgondolhatatlan lettél,

mint a világ délutánja s a levegő sebe

szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.

Egy másik azt: e földút emléke vagy,

amelyen vakoskodom

s lábad parázna nyomát

a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai

bennem: meghalni járó szavak,

mint ahogy meghalni járok esténkint

én is a közeledbe,

végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Az ábeli füst

Titkokat súg a hó

Nem tudom, hova indul velem

ez a januári hóesés? Megunt körutak

kényszerképzete vagyok: kirakatok

tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.

Én e városba élni jöttem: ideget

s álmot fölajánlani, zöld emlékeit

huszonegy tavaszomnak, most pedig

muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni

rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.

Néha óriásnak képzelem magam,

aki betonfelhőket lököget arrébb,

néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is

alakomat, mint a menekülésre

kényszerített Isten. Lökdös a szél

a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!

A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.

Megnézem jól magamnak s elfordulok.

Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

Verődöm, vonszolódom

Hol a hazám? S hol vannak határai?

Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél

s hurcol északra, délre, délkeletre.

Az erdők megfeketedve állnak alattam,

mint kiégett, gyalogsági laktanyák.

Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának

s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak.

Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

a mienk legyen.

Verődöm, vonszolódom régi határtól

új határig s fölnyög hozzám a letaglózott

Börzsöny, Balassi horpadt sírja

és én újra rémülten nézek hátra:

mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla

kavarogna a vörösödő alkonyatban.

Jók voltunk, jók és engedelmesek

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

mint a cigánymeggyel teleaggatott kisfiúk a sétatéren,

nem tapostuk le a gyöpöt s nem aknáztuk

alá a parkba kiültetett dáliákat.

Jók voltunk, jók és engedelmesek:

a hátbarugdosott, kósza kutyákért

még álmunkban is fölszisszentünk,

de a meghunyászkodó férfiak szemét,

mint egy karambol vértócsáit, kikerültük.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

láttuk Grúzia szikláit bátor napsütésben,

ittuk borát,

láttuk a hazaballagó Fekete-tengert alkonyatkor

s a száj nélkül maradt ősi isteneket

és bársonyos gyomorral vacsoráztunk meg csakazértis.

A tormás fartőhöz Mozart muzsikált nekünk

hideg csillagon állva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

szél fújt, félrebillentek velünk az évek,

mint lassan forduló repülőgép egy kivilágított

város fölött,

fölcsapott hozzánk a reklámtűz s a világtűz

finom pernyéje,

a fogadásra siető tábornokok váll-lapja sárgán izzott

de mi inkább Jancsó paradicsomi nőit néztük

a mozivásznon

s a sírkeresztekre aggatott, perverz kis bugyikat

fogvacogva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

sajgó orrcsontunk fölött szoknyásan

lépkedett át a balszerencse,

céljához ért velünk a múlt,

de mi még mindig egy trombitás bál emlékét

dédelgettük a háborúból,

mintha egy megtömött, rózsaszín zsák

álmodott volna helyettünk éjszakánkint.

Jó volt nekem

Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely,

horpadt ágyak fölött

a kalapos lámpafény,

jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom.

A Hold, mint késleltetett halálfélelem,

gyakran megérkezett

s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret,

de jó volt nekem még félnem is babonásan.

Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia

hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe,

idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban,

de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem.

És jó volt itt, jó szemek fényében járnom,

mint ama soványan sugárzó

Názáretinek bevonulni a Városba

virágvasárnapi, kócos szamáron.

Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben,

mint epilepsziás katona –

engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így,

ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka.

Sütött ágyékuk, égetett,

akár a jeruzsálemi homok,

rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,

most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok,

amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot

búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat.

Nyomukban kisüt a Nap, mint az örökélet

s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.

Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:

fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.

Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak

csakhogy összébbszoruljanak szívem körül a fák

s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,

egy ismeretlen idő osztódó sejtje,

rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére

s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.

Mint titkos megbízatás

Jönnek sokan és nézik arcomat,

megsüppedt szemem elborulásait nézegetik:

maradt-e bennem élet

a késsel rám támadó, mocskos Kéz után,

a léleksebzés után maradt-e mosoly?

Szobám négy sarkából cigarettafüst

tekerőzik föl kígyózva a tompa mennyezetre,

mint testvéri jelzőtüzeké.

Faluk üzentek így egymásnak némán:

mikor ölni és fosztogatni zúdult a török.

Ottkint jegenye zúg s egy fáradt

utasgép araszolgat az égen hazafelé.

Húznák szememet magukkal ők is,

de nagy térségek nyílnak ki bennem váratlanul:

hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik

értem a végvári ősz. Hallom és látom:

szalma ropog, csont ropog s fakó nádkúpok közt

fölriasztott tüzek csaponganak,

s űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen,

mint lenyakazottakból a vér.

Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn.

Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok.

Hányadik testemet tapossák újra bele

hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban.

S édes hazám földjétől öklendezem.

De érzem s tudom: rám talál majd a szél,

hajammal elszalad s holtak kezét

érintve visszatér újra.

S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben,

mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.

A faparázs a hóra kivilágít

Itt rekedtem megint a patkós völgyben.

Körülsáncolt a hó s nem látok embert

napok óta.

Csak varjúk ólálkodnak faházam körül

s az éjszakánkint hallucináló róka.

Amire vágytam, a tél most megadja:

magam lehetek végre és bámulhatom hosszan

az erdőt, a hegyet

a semmi csontozatát, vagy megrepedt

körmöm visszfényét fönt az ónos égen.

Nagy, fehér csontok úsznak a Dunán is,

nézhetem őket, mikéntha mozgó képen…

S ó, régiek, régvoltak, eleim,

váratlanul ti sajdultok meg bennem

a hótól roskadó diófa alatt.

Mintha vadhattyúcsordát hajszolna felétek egy farkas:

hordja rátok a szél, hordja a havat.

A kútba is, az ablakba is hordja,

az utakra is, szemetek elé.

A favágítón kísértet-lepelben

fát vág a vihar, gyors fejszéje csattog

és fehér forgács röpköd ég felé.

És búg a kémény, a kazlak sziszegnek,

az istállóban ló nyerít föl nyersen,

ráspolyos hangja belétek hasít:

rátok szakad, hogy se újság, se isten

nem juthat át a havon tavaszig.

De én átjutok! Át, át az időn is!

A világoskék gerendák alatt

a csizmakapcagőzben ott leszek,

arany kukoricát és csöves szegénységet

morzsolgatok majd együtt veletek.

A vendégetek, fiatok leszek? Vagy csupán

a jövő szökevénye? Szabad lidérc,

ki bort kér borotokból s a szátokról meg világot les el?

Sült almátok az édeninél jobb volt,

ízén az ember holtig kitelel.

Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc,

beállítok hozzátok éjszakáig:

faparazsatok fénye a hóra kivilágít.

Életrajzi töredék

Egy horpadt, öreg zsidónál laktam

a Csengery utcában, ötvennégyben.

Agglegény volt, bánatos, fóka-szemű.

Az utcalányok Gézukámnak hívták.

Füst, füst és nagykabátos varjak

jártak csak hozzánk vendégségbe

meg a kövér Margot-ra emlékeztető macskák.

Őt a reménytelenség, engem a remény

hajtott föl Pestre s félúton találkoztunk.

Pedig ha akkortájt ujjat mozdít:

rozsdavörös kézzel és oltottmész-egyenruhában

visszalopóznak hozzá halottai

s kinyitnak előtte minden ajtót.

De intés helyett vásott cipőit

nézte inkább az ágya előtt,

mintha egy mindennapi tömegsír száját nézné.

Tudtam, ha dúdol, ordítani szeretne

és szőrös Ézsau-kézzel leszaggatni a lombokat.

A Hunyadi tér ilyenkor gyorsan besötétedett

s a kigyúló lámpákból riadt ökörszem-csordák

menekültek sikongva Ukrajna felé.

Ha matróz lettem volna,

ha pap, ha Isten,

nem osztja meg a szobáját velem,

de mert verset írtam egyszer a sóról,

mely kiült kézfejemre, mint tenger sirályai a sziklafokra,

máris halhatatlannak látott

és főzte nekem a teát sípoló teafőzőn.

Élő társa voltam, de én voltam

minden halottja is. A fojtogató angyalok öccse.

Loboncos, nagy hajamban jobban bízott,

mint Sámson a magáéban.

Csámpás ikerpár: gyakran ácsorogtunk

együtt a Hősök terén, még bejegyzetlen

áldozataiként az elárult jövőnek.

Néha egy hattyú sántikált felénk

a városligeti tó fái alól,

és bal szeméből vér csurdogált

a koszos kőre.

Senkid, barátod

Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor,

megfeketedő sebeid körül

cirkál a júliusi napfény

s legyek csókolgatják a csontodat újra.

Rosszkedvű vagyok érted,

mintha egy büdös kamrában feküdnék én is letaglózva

s korpaleves tükrében

néznék egy szegfűszálat.

Lehetnék Rákóczi kis úrfid, lovatlanul,

templomaid falát támasztó diák,

hársfaillatú katona, aki most ér csak haza

egy hosszúra nyúló háborúból,

halottai a földben, ruha nélkül,

s fölötte fecskék, bódult bogarak

és romvárosok égre vágódó füst-kalapja –

dehát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország?

Senkid, barátod, csalános magyar,

ki címeres utcáidon lődörög áfonyaízű délben

s igaz gyászában is

szeretőt keres magának lányaid közül,

mert érinteni akar,

mert szorítani,

tombolni veled levél- és sugár-zenére,

tűrni a poshadt cékla szagát órákon át

a zöldségbolt előtt,

tűrni a tűrhetetlent,

a legvadabb reményért sorban állva.

Jelenés

Tompán fehéredik a tó a domb alatt,

mint ledöntött sírkő a napsütésben.

Jobbra tőle ligetes facsoport.

A fák közt, zsákvászoningben,

leborotvált fejű lány térdepel

és hegedül magányosan.

Izgatott, kék lepkék csapongnak válla körül.

Biciklit tolok a lompos fűben

s megállok, hallgatózom:

talán filmet forgatnak angyalokat öldöklő időkről?

talán egy hasadt lélek társalog titkos Istenével?

Vagy támadnak még ma is a porból

muskátliszagú Szent Johannák?

Jajgat a hegedűje, mint amikor élve

hasítanak szíjat vértanútestből,

jajgat mint karóba zuhant vércse

virágos szőlőhegyen.

Dobogó torokkal indulok felé

és vérezni kezd lassan a kézfejem:

ó, hát mégiscsak ember vagyok,

aki alkalmas csodákra is?

Kezem a kormányon, fejem az égben s véremből

lepkék isznak

és könnyülök tőlük, mint akit a bűnösök is

szeretni tudnak és az őrültek is:

csupa bogárdongás a mellem: csupa kamilla-remegés,

biciklim feszes küllőit vadmuhar recegteti.

Vers, Diogenészhez

Mondd, ki venné ma már észre

a parkban fölállított, zömök hordód

s benne téged: nagyhajú, nagykörmű hordólakót?

Hacsak az elszaporodó kutyák s döglegyek nem!

Dombosodna a szemét körülötted:

sajtpapír,

tejeszacskó,

sonkacafat

s kóbor nyelvek járnának oda lakmározni,

te meg csak dörmöghetnél naphosszat, epeömléses, szent öreg,

hogy vége a tüntetésnek, a lázadásnak,

a vigyor leszárad az arcról, mint a töklevél

s a különcök nem istenek többé

ebben a nyers világban,

arany se, rongy se, vér se, belek se,

a kifordított gyomor kékes mocsara se hánytató már

s nincs az undornak jövőideje,

mint ahogy remélted még!

Kirakhatnád akár csömböllékes alfeledet is díszszemlére,

buta, mitugrász verebek bámulnák csak meg

azt a mozit,

még a kislányok is lustuló babaarccal

ballagnának tovább az iskolába

s a város is zúgna csak egyhangúan,

mint reggeltől estig tartó motorverseny.

Talán a parkban, egy rádióból zene is szüremlene,

zene rólad, kiérdemesült, vén huncutról,

zene, zene, részvéti dal, melyben temetői macskák

nyaldosnák hordóból kilógó kézfejedet.

Éjszakai utazás Némethonban

Sötétség, szél. Az Elbán lefelé

valami ormótlan teher úszik lassan.

Talán egy roppant zsák.

Talán hajó.

Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

Kint hideg az éj,

hideg a víz,

mint parancsuralmi rendszerek.

A rohanó vonat minden vasa is hideg.

Behúzódva a fülkezugba,

Németország sebei mellett utazom

szemlesütve.

Láttok-e engem most, holtak szemei,

elsuhanni a folyóparton?

Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem?

Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után

most ébred föl a romok közül,

égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára

s vernem a vonat ablakát ököllel,

hogy múlhat a múlt, de itt van

minden aljasság emléke

a bőröm alatt,

amit a háború reánk hagyott,

itt, itt mint kígyó a cukros tálban.

Véres szoknyácskák: front pipacsok

és fejbe lőtt templomtornyok

néznek hanyatt a földről engem.

És mégse mozdul meg tőlük

ölembe ejtett kezem,

nem nyílik meg a torkom,

mintha valaki bársonnyal

vagy rózsával

tömte volna teli a szám.

A tájon körös-körül

tagolatlan púpokban áll a sötét.

Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű

sasok az űrből

s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele.

A folyón lefelé

úszik tovább az ormótlan lidérc.

Talán egy puffadt zsák.

Talán hajó.

Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

Álom-jelenet

Itt járt megint caplató csizmáiban

az az elhagyott-szemű kisfiú.

Köszönés nélkül nyitott be hozzám.

Zsebéből nagyfejű szögek

potyogtak ki padlómra hangosan.

„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral

az ablakon beáradó napsütésben – elkábított,

kék madarak vagy halott gyerekek,

kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?”

Oldalról lestem: figyel-e rám és

játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott?

s fölszáll-e tekintete,

mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék?

Bátorításul dobolni kezdtem

a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.

A feszes ablaküveg recegve visszahangozta

a deszkát, de a véremből való fiú

csak állt s nézett rám idegenül,

mintha először látna. „Azt se tudod már,

ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára

légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt,

fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből

láng csap elő, akkorka csak,

mint lábujjra álló őszi kikerics

és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól

s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni,

valahol itt a tuskószék alatt,

mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is

látni meg lassú havazást is.

De a kilincs csak fénylett tompán,

mint hideg ereklye. Megmarkoltam és

vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből!

Valaki erre fölsikoltott a falban:

„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna

a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!”

Megzavarodott szemmel a fiút kerestem

a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú

nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak.

A nyitva maradt ajtó egyenesen

az égre és egy szakadékra nyílott.

Az ábeli füst

Most a földön vagyok,

a sárban,

a holtak mellett,

elázott újságpapír a szám előtt

és kibelezett, karácsonyi gyertyák.

Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok,

sötét a délelőtt is, nem látni át az égen,

nem látni át a szemeken,

homlokokon

s most az északi szél is segíthet

lendíteni a lábatokat –

és még csak szemtanúk se lesznek:

a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza

az alacsonyra szállt mennyezet alatt –

ha rám akartok csapni, most jöjjetek

haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel,

elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot,

mint a labdát,

pattanjon

ferdén

magasra,

ahogy ti szeretnétek látni,

legjobb lenne egy labda a szív helyett is,

műbársony kéz a kéz helyett,

gomolygó, édes vattacukor a koponyába:

ne legyen emlékezet

s az emlékezetnek folytatása!

Ha erőm fájt nektek,

ha gyöngeségem,

ha arcélem nomád villanása,

most essetek nekem! a világ most

saját zavarától is tehetetlen,

szavak és csizmasarkak jövője éledezik

újra a sárban

és ábeli füst tekeredik

a beláthatatlan egek felé.

Láttam arcodat

Bibó István emlékére

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor a piac káposztaszagában sorára vár az ember

s az élet olyan, mint beázott cséplőgép

egy messzi szérűn.

Sokáig nem tudtam: ki vagy;

talán egy megviselt, özvegy férfi,

gondoltam némi részvéttel

hónapokig,

talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött

hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó.

Aztán a név. A neved. A kézfogásod.

Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged.

Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal

ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.

Köhögsz a hideg emlékektől,

de nyomban mosolyogsz is,

mint a sors jólneveltje és a történelem

utolsó úriembere, aki kezet csókol sután

a századokon átvonuló Antigonének

s a tömegsírok árva halottai mellé is leül,

bűntelenül vállalva el az élők

bűnét.

Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék,

végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesett, önemésztő,

ki a mézelő akácosban

s nők hullámzó szája közelében is félve nézi:

nem szállták-e meg sasok a kezét

s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét

e délelőttön

s láttam szemedet is:

a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy

virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,

ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,

de szégyenében csak a földet nézi.

Így lásson, aki látni akar

Mint tékozló fiúval kéklángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.

Végre a világban, magam is világ.

Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,

mely eltakarná a háztetőket.

És sírni se sír most senki

a hideg lépcsőházban.

Hűségem és hűtlenségem áldozatai

talán egymást keresik épp a városban,

hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.

Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a

falban, de én most nem vagyok ott,

ahol a szavakkal ölni szoktak.

Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,

csuszkorál jobbra-balra csalfán,

ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.

Percek futnak el, mire megértem:

a mindenség játszik velem,

mint tékozló fiúval kéklángú lepkék.

Hazaértem volna hát én is?

kusza, tékozló fiú, haza, magamba?

Vörösbejátszó óceánpart homokján

valaki ott sétál még, aki

három napon át nevetett. A fákról

szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé

nem akartam más lenni, csak fény, fény,

ki eltársalog Istennel, el a nyárral!

Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,

az is villámcsapásos anarchiában.

És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,

nő mögötte a csönd, ahogy tiktakkol órám.

Rőt háztetők hullámlanak elém a

délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.

De bent, magamban, szabad vagyok, mint

senki más. Az vagyok, ami a végtelenség

szeretne lenni: magáraébredt arc

és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

Napról napra

Napról napra hegyesebbek a tüskék;

napról napra fenyegetőbben villog július:

mintha egy szörnyetegnek

aranyból csináltak volna fogat.

Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva

már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat,

tányért vagdos a földhöz

s napozó macskákba rúg bele,

mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót,

régi keservek visszhangját hangosítva.

Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik,

csontos mefisztó-arcán barna májfolt.

Napról napra idegenebb tőle a mosoly,

az akácvirág, a küldetését bevégzett halott

s minden csak töredékként

éri el benne saját dicsőségét.

Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!

kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem

s aki Krisztust árulta volna el valaha rég,

most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra,

szívével nagy vadak játszadoznak,

mint körmös cicák a gombolyaggal.

A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni

kint egy hegy tetején, de nem jön ki

hang a torkán.

Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl,

mintha megfertőzött madarak máját

etették volna meg vele szürkületkor.

Tapsok és lámpák fényporában

Gügyögjünk, gügyörésszünk,

beszéljünk pöszén a halálunk előtt,

hadd röhécseljen rajtunk az arcrángásos múzsa,

foszforeszkáló hajában döglött pillangókkal

hadd viháncoljon Szent Iván éjszakáján.

Itt mindenki úgyis csak hacacárézni akar

s velőtrázóan szórakozni. Rázza farát

a zene is, akár a hideg kurvák.

A stadion megvilágított gyöpén

ő most a bálkirálynő.

Minden jövőnk elmúlt már részletekben,

elmúltunk kicsit mi is: hát elő

a nyakban lógó cuclikat, fiúk!

A hamis anyacsöcs kései gyönyörétől

összeszalad majd bandzsán a szemünk,

összeszalad szánkban a nyál és csiklandozva

megiramodnak tán még a nedveink is!

Egy fehér ökörfejet nekem, hogy vihogjatok,

neked pedig egy karneváli patkányt.

Földrésznyi disznóólakat, romokat s földrésznyi

kaszárnyákat avatnak a nevünkben folyton.

Fölcsattan az ünnepi zene mindig, de a tamburmajorok

már derékig vérben állva csontváz-trombitásoknak

vezényelnek, hát mért ne pukkadozhatnánk mi is, mi

felnőtt senkik, a bordák mögött suppogó tüdőkön?

Mért ne göcöghetnénk kéjesen, mint a

Századvég Vidám Kocája, aki rohamsisakban ül

egy cirkuszi selyemágyon s tapsok és lámpák fényporában

kifent henteskésekkel csiklandoztatja magát?

Te, napra éhes

A Pergőtűz forgatása közben

Mit tudtál volna mondani

a haldoklóknak?

Mit tudtál volna mondani nekik ott,

a rögtönzött, harctéri szalmaágyon?

A sarokban géz,

vatta,

jód,

véres kitüntetések

s kint, az elgazosodott kertben kutyatej,

homokvirág

és doni tulipánok

s a futóárkos, tavaszi földek fölött is

úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók,

mint bogarakra vadászó fecskék.

Mit tudtál volna

mondani nekik ott, a hullámzó

front-recsegésben,

akna-bűzben?

Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk

és pünkösdirózsa-nagy sebetektől

gyógyul a haza?

Hogy az otthoni kutak vizéből

majd a ti mélyben vándorló arcotok

néz föl a vizet húzó nőkre

és sajogni fog a nyár utánatok?

Sajogni? égni?

s nagy vella szalmák

felhősítik értetek el az eget?

Vagy hogy a hosszú nyárfasorban

szakadék nyílik ott, ahol nevettetek?

Mit tudtál volna mondani nekik épp te,

aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve

az élet irgalmáért

könyörögsz folyton?

Harsog most is a retek a fogad alatt,

s már mennél, suhannál szökevényként,

virágöl vonz magához délutánra.

Mit tudtál volna mondani nekik,

te, Napra éhes, te örökéletre éhes?

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak

Istenem, az a sok elmulasztott út

Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám

rajtuk a földet. Sárga rekettyefény

járna előttem várostól városig

s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.

Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok

erdőben kallódó cipői jönnének velem

tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,

jól belehúzva egy csillag homlokába,

sötétbe borítana előttem országokat.

Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos

gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?

Fogam közt szikrázó aranypénzzel

az elrabolt temetőket kutatnám föl

s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva

a fejszével levágott fejekről, ha már az élők

szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták

csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó

és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a

kanyart-jelző, élénk rekettyefény a királyhágói

meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út

számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt

ösvény is csak a szívekben visz föl, ahol annyi a kő

mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

Hetedik napja

Neked írom ezt a suhanó verset,

siess, ha tudsz,

ne várd meg a holnapi estét.

Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat

ebből a kopár szállodából s az unatkozó, kis erdőt.

Óriás varjú eszi benne a havat,

topog, cikákol, aztán elrepül ferdén

észak felé. Mintha fekete húscsomó

szakadna ki belőlem szárnyra kapva.

Nem akarok már az órára nézni egyedül,

a kenyérre, a késre, a test

hirtelen támadt, sötét krátereire.

Valami elfojthatatlan, földi susogás

készül a számmal újra megszólalni,

s nem akarok már többé

egyedül reménykedni magamban.

Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt

az ország szélén,

fázik a kezem nélküled,

mint az őrtálló katonáké.

Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről

zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.

Egy vakmerő rigó

cikázva röpdösi körül őket,

mint ámokfutó vércsék a Niagarát.

Neked játszik tán? Neked udvarol

ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?

Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?

Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:

lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol

tollán a gyász színével?

Nyakunk behúzva szökdelünk,

mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,

gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át

a nyár-éjféli zápor.

Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,

ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.

Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni

s olyan volt ez a félnomád, félvad álom

mint a szerelem veled.

Testem egész hosszában éreztem a testedet

az égből lezuhogni.

Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.

Esztergomi töredék

Alvó kutyák feje a nehéz porban

s itt-ott szétszórva kövek,

kidöntött fák és bazilika-árnyak:

Esztergom augusztus-éji töredékei.

Hazaérni én már csak itt érek haza.

Egy harang ballag velem a dombok

közé némán, mintha Isten bolondja volna.

Ling-leng a diófák közt, én meg mosolygok.

Minden porszem a házam népe itt

s minden fűszál. A kígyó is csak annyira

fél tőlem, amennyire a teremtmények félnek

egymástól kezdet óta.

Egyszál gyufa és egyszál csillag

kivételes tüzében látom a kezem:

itthon van,

ajtót nyit nekem

s oszlatja el az örök sötétséget.

A járdára ejtett szőlőszemben

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,

de mindenfelé csak öregek ténferegtek,

lassan mozogtak a verőfényben,

mint kukoricát morzsoló öklök.

Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.

Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem

csak a te újra és újra kitavaszodó

tested emlékeztet.

A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:

hátha meglátom benne édes mozgalmasságod

utcai jelenetét,

az égbolttal összejátszó mosolyodat,

körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,

kéken kapaszkodik a füst magasba

s október göröngyös egén kicsi apácafelhők

suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Órákig elhallgatom,

micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,

pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd

s lábad nagyujjához a forrongó csírák.

Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,

mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok

s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?

Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától

a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,

mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?

Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot

s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Itt kéne még élnem

sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,

közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Szendergés vonaton

Himbál a vonat, lecsukom szemem,

benne marad egy tántorgó fasor,

egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút

s az árokpart ragyás védőszentje.

És lebeg valami levélféle is zölden

ég és föld között,

de soha többé nem ér már földet.

Kialszik lassan minden ingerültség

a tájból s belőlem is. Az erőszak

idült emléke, mint veszett kutyák

szája széléről a hab, fehéren foszladozik.

Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék

és elhagyom, amit a háborúskodó

test naponta rám hoz: a zsaroló jelenidőt.

Félálom ez? Halálelőtti vagy halálutáni

játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött

s lengeteg harangkötelek.

Nem ér halántékomhoz semmi, ami

hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt

s messze vetkőzik,

aki meleg esőkben vetkőzött nekem.

Tücsök-motozást hallok megfonnyadt,

távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos

reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem,

száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a

végtelenbe velem a vonat

s egyre suhantatóbb síkságok jönnek,

egyre hosszabbra nyúló árokpartok.

Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,

László, aki hozzámsimult az autóban,

hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át

szerelmes tudnál lenni,

kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben

suhantunk éppen.

Én szökésben voltam akkor is,

te pedig bearanyozott darazsakat

hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan

csillant meg a Tisza,

mintha pántlikás regruta-kalapokat

himbált volna egy kaszárnya felé,

máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én

fölcsigázott káprázatom volt csak,

mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.

Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó

Istenre gondoltam, aki új nyelvet

talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,

a sasok, a seregélyként elsuhanó

meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,

s a világ megnagyobbodott szíve is

ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is

ott megyek veled azon az úton.

A Napból izzó gombostű potyog elénk.

E rossz előjelekből jósolhatnál

bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Meghallod-e még?

Fakó nép, mennek a napok, az évek,

meghallod-e még néha

cipőd ideges kopogását a kövezeten

s elcsukló himnuszaidat?

Kivirágzik az idén is minden akác,

minden gesztenye, minden somfa.

Az országalapító kéz

naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben

s végigsimítja valamennyit.

Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,

akaratos kézre a lombok között?

Ráismersz-e suhanására magadban?

Vagy neked is már csak a balsors magyar?

Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:

sok már a sorvadt kísértet soraidban,

a megkérgesedett szemű távolodó;

sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is

úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit

hallgatna épp egy utcasarkon.

Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben

beszéljek rólad, kihaló madárfajok

és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,

mint a költészetem: a fájdalmakból is

világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.

Fakó nép, mennek a napok, az évek –

meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban

s agyonénekelt himnuszaidat?

Átengedem magam

Ország, országom, gazdátlan ország,

tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!

Fölötted, fönt, a huzatos űrben

elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak,

mintha magasvasúton sebzett lelkekkel

megtömött vonatok robognának az éjszakába,

szerelvény szerelvény után. Félálomban

és dadogva hazámnak is mondhatlak téged.

Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem

a szórakozni vágyó város légterében

s borotvaéles költeményed pedig, mint késes

angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél

világos délben is, hogy a romlás turistái

legalább a bennem kinyíló egeket

ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar

Holddal harmadszor üzenik nekem,

hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már

siratnak is minket föld alatt futó vizek…

Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs

szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt.

Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló

pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának:

e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem.

A mestereim

Hol vannak, hol a mestereim?

Valamikor még hívás nélkül is megjelentek.

Jöttek a legkoraibb harangszó előtt

a kihalt udvarokon át: őrültek, költők,

alkoholista szentek, jöttek az éj mocsarai felől,

Magyarország félbetört pünkösdirózsájával a kezükben.

Volt, aki árvízzel érkezett,

volt, aki csörömpölő sínpár közül,

volt, aki sántítva, vállán bakonyi dérrel.

És én moccanatlan szájukról

olvastam le mindig az üzenetet.

Hol időzhetnek most? Hol rostokolnak?

Kivel osztják meg halálukat,

mint hadifogolytársak az egyszem krumplit?

Mintha szégyellnék már

ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat

és bemocskolódott küldetésüket.

Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek

siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett.

Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek

s nagymessziről elszuvasodott akadémiák

recsegtek-ropogtak az alkonyatban.

Minden kéz, amely Fölajánlotta a jövőt nekem,

üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret.

Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal,

néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

Jóslat

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti

utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.

A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,

az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,

ki a szabadba, a fák közé

és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.

A parkokban tücskök,

a jövendőmondó szobrok tövében

részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.

A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

Vallomás a városhoz

Mennyi szélsodorta szemét az utcán,

mennyi kiüresedett, kóbor arc

s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt!

És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött!

De ha a szenvedély zöldre vált át,

mint átkelőhelyek lámpái kis időre,

meglódulnak a visszafogott lombok, az esők,

a magasból csipkefüggönyök havaznak

s a villamos vágányain

végigszáguld valami fényes őrület,

sípol és sír, mint a fejhangon

sikoltó furulya.

Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár

lapjait tépkedem, Város, harminc éve.

Csavargok utcáidon,

de nem tudom, hova megyek.

Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez,

közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz,

a bojlerek sárkánytorkaiból

lángok lövellnek arcomig, mint a mesében

és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban

folyvást zuhog az öröklétű mocsok.

A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a

foglyod vagyok?

Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda,

ahol a tüzek úgy feküsznek le

most is a földre,

mint kimerült, igás állatok,

s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa,

de bársonyos mocorgásában egyszer csak

megcsikorgul százezer ablakod, vasad

és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván

s én máris ott vagyok velük újra

a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban,

a földalatti vonat hajat úsztató huzatában

megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és

őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz,

talán csak egy erdő gondolkodik velem

s a Holdra könyöklő halál

és a világ nem jön el értem válságos óráiban,

nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét,

amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér

hártyáimon ott remegsz izgatóan,

mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el?

Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város,

veled veszek.

Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni

szépen ezt az arcot,

ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét

s nem taposták le durva póklábak közönyösen.

Hadd lásson, aki látni akar

a gesztenyelombok emlékezetéből

kikopni csöndben

s ebből a városból is,

amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

Szemem a szobrok arcáról

ma is a tornyokéra vándorol,

aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát

az elüszkösödött királyi várban

és vérben vonagló tömeget az Országház körül.

Hadd lásson így, aki látni akar

tonnás halántékcsonttal

ballagni a mindennapi sötétség felé,

mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

Lehettem volna léha szökevény itt,

szemfüles világ-tanú,

de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők

barátja lettem inkább,

aki hátracsavart fejjel is

a maga megtérítethetetlen álmát

álmodja végig:

a félresiklatott remény évszázadában

az erőtlen szabadokét.

Még jönnek évek, talán még jönnek,

de aki látni akar engem,

így lásson majd gyöngén is erősnek,

az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.

Megőrzött arcomon a ráncok,

mint költők összegyűjtött versei,

távozásommal hódítsanak!

Megáll még tán egyszer a gőgös város is,

bevallhatatlan gyászát elrejteni.

A meghasonlott évszak

Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák,

látom őket, mintha visszapillantó tükörben

állt volna meg bennük az idő.

Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak

a körutak kusza forgatagában,

de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente:

kik vagyunk? hova sietünk?

s kinek a világát nézzük mi napról napra?

Látom a szemeket, látom a vért is bennük,

a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel,

a megfegyelmezett márványerdőt

s a golyók villámló emlékét

egy csömörödésig újraképzelt háborúból,

s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?

hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj?

hány földúlható fény- és lombkazal?

Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek,

föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak,

mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok.

Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot,

csapkodja föl a világ füstjét

s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan:

van-e még föld a földön kívül?

s szép, céda holdak – vagy már csak űr van?

Látom a szemeket, s magamat látom bennük:

egy másik szem hiányát, mely összekötne

engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal.

Mozdulna csak s én mozdulnék vele

észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt

városok héja alól el az éjszaka csúcsáig,

hol két szem nézné betelve egymást,

két szem: egymás megistenülő vendégei.

Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?

Kemény játék, felnőtt bújócska

vagy álarcosbál a halottasházak közelében?

Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó

előtt huszonhét lepke szárítkozik.

Van-e még hátra valami csoda,

mely igazolását keresi bennem,

hogy porral s lepkékkel együtt

még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli

szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.

A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –

Van-e még hátra valami gyámolító,

asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,

hogy egyszer még második pokoljárásom

is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek

lennem negyven év lágerében, de erősnek,

mint most az összemaszatolt remény urának.

Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,

idegbeteg violákkal, akár a délvidéki

menekültek, akik elhagytak mindent,

csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig

járatom szemem: hol villan meg

az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is

megfordulnak? Talán egy rigó szemében?

Egy égre fölcsapódó, női sálban?

Talán az alvajáró, temetői porban,

mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova

menni: se dísztermekbe, se a politika

csarnokaiba, se tengerpartra.

A római Kolosszeum nekem elüszkösödött

napraforgó s London lámpaoszlopai

kinyűhetetlen gazok. Itt még a

megcsavarodott fűszál is elevenebb:

susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló

kutya halántékának. Hát még a kosbor,

a vadszegfű, a vadmák! Versenyt

pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,

körre kört, és versenyt a halállal.

Amit látnom kellett eddig a földön,

mindent láttam: országok színes

legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,

s celofán-zörgésű városokat. De a füvek

szívét s az árnyékok szívét soha.

A mindennap meghaló Istenét sem.

Ha megint elmennék innen, tudom,

örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,

amelyet elkapartak, seb lennék, amely

boldogtalanul utazik, seb, amelyben

szétlőtt faluk árvái harangoznak.

Sarolta napján mellemre ejti

fehér tányérját a bodza. Belecsöndül

csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák

lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt

a hullámokban szétgyűrűző hangot

s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.

Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.

Azt akarom: maradjon minden így,

derengésben, ahogy az ég akarja.

Hol maradnak megint a jobbak?

Csonka szonett

Hol maradnak megint a jobbak:

a suhantató agyúak, a szentek,

a félőrült föltalálók, akik a Holdnak

zöld hátú, fényes bogarakkal üzengetnek?

Tán ők is, mint a selyemhercegek,

szigetek és tengerek közt csatangolnak?

vagy görög romokkal hálnak, istenek

lusta szemhéja alatt?

Miért nem itt isszák sörüket az ól

fala mellett, ahol a gyászoló kutya

egy lángész koponyáját őrzi? Itt, itt, ahol

a szívek naponta hanyatt esnek,

és halál-ábécét tanul a

porban a gyerek költőktől s bolondoktól?

Zörög az újság

Zörög az újság, mocskolnak megint.

Fizetett, nagy köpködők céloznak meg

bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti

tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel

kiabálják, hogy az elaltatott

kígyót én rejtettem el a szétdöncölt

virágcsokorban, én, én az epres tálban is.

Ma még csak sima cselszövő vagyok

nekik, jég-tűkkel alvó vezér, háborúk

megtervezője, hattyúkkal ágyútűzben,

de holnap már, mint csapongó tolvaj,

lopni is fogok: pénzt, harangot, kegytárgyat,

makarónit s égen nyargaló kiscsikót,

mert odáig is fölér a kezem.

Hajrá csak megiramodó képzeletű macskajancsik,

elő a bűneimmel! Hadd tudjam meg végre,

mi lappang rejtve bennem: a paplanos

szerénység alatt micsoda villoni merényletek!

De vigyázzatok: az ócska vér és az ócska

arany egybejátszatása hamar elunalmasul

a pestises hírekben s izgatószernek

már csak a nők maradnak: a falhoz

szorított tomporok és a martinivel lelocsolt mellek!

Vagy ők már rég kipusztultak belőletek,

mint a mocsári tölgyek a Hortobágyról?

Ki, még a látomásaitokból is?

Ne tudjátok meg soha, üvöltő jótevőim,

micsoda édenkertekbe járok még ma is éjszakázni,

megmenteni tőletek magam s nézni alulról

hosszan az átvilágított jegenyék csúcsát.

Özvegy nők táncoltak

Micsoda korszak volt ez a mienk!

Micsoda század! Özvegy nők

táncoltak egymással a bálban

szomorún mosolyogva, harsány zenére.

Laposak voltak, akár a téli csókák,

és kövérek, akár a dagasztott kenyér.

Néha meg-megbillent mögöttük

az üstdob réztányérja,

mint a teli Hold,

mikor katonatemetők fölé csusszan.

A termekben már nem jajveszékelt senki,

csak a villany aludt el többször.

Járták az özvegyek így is,

járták sötétben,

járták elvásott szandáljukban

és cipőjükben,

nyögött alattuk az olajospadló szaggatottan,

nyögött, mintha gazos árokban

egy hasba lőtt férfi nyögne.

Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,

ha már a szemetekben is tél van, hófúvás

és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.

Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók

szűk rekeszében ott esetlenkedik

közöttetek a halál, de ti már őt se

veszitek észre, mint akik eladták

szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk

együtt. Mind a húsz körmünk

kint éjszakázott a hortobágyi hóban.

Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők

bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan

s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal

tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.

A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült

forradalmak hevernek temetetlenül –

S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.

De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás

fényébe kellett volna odaállnunk

egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal

csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket

ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön

a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,

próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt

hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának

bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.

A ferde síkok és a ferde szobasarkok

illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott

hattyúként lógó törülközők.

Hol van, hol keringőzik most az a sok

epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel

táncolt el gyakran ablakod előtt,

míg te éjszakáról éjszakára Istennel

verekedtél? S hol az Adriai-tenger,

mely szép fogait mutogatta neked

Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,

mint egy zárkózott, férjes asszony,

ki csak álmában merne rád mosolyogni.

A csont roskadt meg benned? A hús,

az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó

szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős

bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta

eddig világodat? Arcod mellett a polcon

borotva alszik: fölhúzott térdű kés.

Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.

Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni

hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább

mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész

közepét. Maradék végtelenséged még ott

örvénylik benne, mint megfeszült

pupillában a reggeli világosság.

Bolyongás egy hajdani pártházban

Ajtók nyílnak ki előttem újra,

s nagy, szürke termeken lépkedek át.

Ismerős minden: a küszöb, a csillár

s a történelmi freskók is ismerősek.

De a zugokban itt-ott letördelt

kezek rémlenek, poros vallatólámpák

s kifakult vér a padlón. Nem értem:

hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide

madzaggal átkötött herezacskók?

Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos

selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt

közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések,

a mahagóni asztalok alatti, nagy szakadékok

testcsonkokkal? Bárhová lépek, most

látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt

nincs talpalatnyi hely sem, ahol

ne követtek volna el bűnt

a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak

megmaradt, faragott dísz sem a

szekrényeken. Te árva Isten, a metszett

kristálypoharakból törpe hóhérok

ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át,

és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve.

Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom

darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített

test késői képzelete? A megkoronázatlan

tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte?

Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent

egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja,

milyen időszámítás kezdődik újra holnap?

Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!

Lassulj le végre halálod előtt.

Mindenütt találsz egy borzongó fát,

melyben az erdő mozdul,

s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé

és Dél felé. Hangárok párkányairól

himbálódzó harangra ugranak át,

onnan toronyházakra s az égbe

gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet

hajszolnának; mintha egy anyacsókot.

Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön

látni, hogy már hazájuk sincs,

csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,

hol vörös, kék s szürke foltokban

hal el a világ. Őket követnéd?

Az örökké éhes és örökké

kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a

páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.

Fejed hullámzó billegésével századok

mozdulnak majd egy ütemre. Egyik

század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied

lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,

robajos alagutak. És ráérsz majd

átölelni a pihenő hegyeket is,

mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,

nem ugrál már alattuk rigó.

Átlátni ágaik közt,

mint rommá lőtt házak falán.

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás,

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök,

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból.

A fecskék elmentek rég,

koporsókat vittek magukkal,

mert ismét túl sok a halott körülöttünk,

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól –

Úristen, mit kezdesz te a Délre

vándorló kezekkel s koporsókkal?

Évszak évszak után hasonlik meg

szemünk láttára önmagával. Rozsdás

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk.

Kószál az édes bánat az Adriától

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már

nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi

arra, ami vesztébe sodorhatja.

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük?

S megremeg-e bőrük kezemtől,

mint megszelídített csikóé? Vagy már

csak rossz emlékeink ők is,

akár a múzeumokba behurcolt századok?

Énekek éneke

Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.

Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.

Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy

üstökös csóva-fénye siet át rajta.

Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel

az elgazosodott temető közelében.

Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak

hódolok neked kalandos ujjaimmal?

Kezem egy elsötétített városban

évek múlva is rádtalálna.

Mindenem, amim volt

Aludni, aludni

Aludni, aludni, mindegy, hogy hol:

templomküszöbön, árokban, padon, gazban,

nagy lapulevelekkel az arcomon

vagy a mélyre ereszkedő éggel.

Zöröghetne a nyár fülem mellett,

mint száradni kiakasztott lóbőr,

zöröghetne kútlánc és vonat,

az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka,

s közben én csak süllyednék alá

abba a vízmélyi, csöndes tompaságba,

ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek,

halottaim gyapjúsálai. És senki se

kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki,

hogy mért járok évek óta összeszorított

szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt,

mint favágó a temetőben? Senki,

senki, hogy élet-e most az életem

vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna

fölém körtelevél, körte és margaréta,

elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab,

mint halottra göröngy. Talán hullámos

homok lenne az ágyam, talán

gyötrető kavics. És lecsukott szememben

aludnának a vérágak is szelíden, hosszan.

Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon

az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek

s falhoz szorítják néha a szívem.

Némelyik olyan, mint egy leborotvált,

fiatal apácafej: izzik körülötte

a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,

ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.

A másik meg holdkóros csontváz, de

napernyővel érkezik délről, bokáján

rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.

A régi Velence haláltáncosa? Vagy a

háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,

harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú

kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg

a tereken, a föllármázott

szobrok tövében, hogy megborzongjon?

Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a

rémület és a szeretet egyszerre álljon

talpra? Még a költők sem! Még ők sem!

Még ők is csak őgyelegnek az utcákon

magukban, mint akik néhány világvéget

átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak

és hol szívják utolsó mérgezett

cigarettájukat éjfél után, még én is

azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.

A kifestetlenül maradt szemek elégiája

Levél Andrew Motion angol költőnek

Sose láttalak, nem tudom, ki vagy.

Miféle álmok alkalmazottja s miféle

polgár? Testes? Nyúlánk? Bolyongó, finom

ködember Angliából? Lovak, kutyák

barátja? Vagy a csipkés öbölben

horgonyzó sirályoké? Csak néhány

versedet olvastam ma éjjel egy vadonatúj,

csikorgó könyvben. Hó, hó mindenütt,

ahova lépsz, ahova nézel, ahova

zsebkendőt ejt le a földre Isten.

Talán a hófehér alkonyatot is

te találtad ki Essex körül, te, aki évek óta

egy kórházi ágyhoz zarándokolsz. Sehol

semmilyen hosszanti gyászcsík a tájban

Angliád földjén. Sehol egy levéltelen

fekete fa, fekete pózna, fekete erdő.

Sehol egy könnyű koporsót cipelő,

fekete madárcsapat. Áruld el nekem,

ki az a titokzatos élőhalott nő fehérben

ott az ágyon? Az az örökre behavazott,

lélegző test? Anyád? Barátnőd? Feleséged?

A kívülről szétzüllesztett éden Oféliája?

Mintha valahonnét én ismerném azt a

lélegző asszonyt. Fején és mellén

a kés vágta sebeket, szemében a felejtés szakadékát.

Kihullott, fekete haja ott hánykolódik

ma is a benzinpárás, utcai forgatagban,

a villamosok tengelyére rátekeredik,

sziszeg, sír, forog, aztán kivágódik

a munkába siető vállak fölé s föl ide, hozzám,

a világtalan, remegő szobába, hol

szemfestékes doboza is itt van,

mintha kiszáradt tó volna vagy kialudt vulkán.

Ha majd találkozunk egyszer, elmondom

neked is a kifestetlenül maradt szemek

történetét, s a korán elaludt

kórházi gyertyákét is a havazásban.

Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős,

hány isten mellé fektettek oda

nagylelkűen, melleden a Vezúv

nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt

mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban?

Gondold csak el: még merev és cingár

kisujjad is halhatatlanabb, mint az én

tízezer csonka napot, csonka éjt és

tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy,

pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg

őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is

a mindenség öröme közben. Narancsfagally,

pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül

lakodalmi menetben. Körülöttem viszont

újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál

kavarog zölden, hadsereg-ürülék és

fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova

s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér

égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint:

zsoldosokat toboroznak a baglyok,

hogy elállják az utakat arrafelé.

Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott,

mocskos frontkatona: hadonászó

s lövöldöző rumhős, rumvitéz,

a halál ivócimborája, ki hátratolt

rohamsisakban jár és szuronnyal

csiklandozza meg az összegömbölyödött

sündisznók és a reszkető nők

hasaalját, aztán egy birsalmát

szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

Készen volt hozzá minden: ég, föld,

behívó, parázna dobolás, készen a

végtelen utak. A holtak legújabb

szótára, melyben a csontnak

s az elveszett szemnek több neve van.

Készen az anyasírás az elsötétített

házban, ahonnét minden éjjel megindultak

volna a meleg pogácsák és a forró

kanalak a hómezők felé.

Hallom kattogni most is

a lángolva futó vonatokat,

vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket

az erdőn, melyek még mindig engem keresnek

fától fáig. Hol maradtam el tőlük?

S hol a tetűktől: a tökéletes,

kis halál csicskásaitól?

Angyal vigyázott rám? Elrühesedett

ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?

A kihaló istenek közül Egyvalaki,

aki rám csukott titokban minden

ajtót s harangzúgásba öltöztetett?

Zúg, zúg bennem most is a harang,

de összekormozott szobákról álmodom mégis

és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.

Húsvét után még egyszer húsvét

Benő a fű, a repce, a paréj.

Közülük pislogok ki,

mások kedve miatt

ebből a gyilkos nyárból.

Fönt, a helyemen, vércsék köröznek büszkén,

mályvaszínű májuk hízik a kárörömtől.

Valamikor a húsom is lobogott,

nemcsak a hajam. S nem féltem

magamat eladni

egy-egy virágáruslánynak.

És most fülbemászó hangyák járnak keresztül-kasul rajtam,

s hallom, hogy csöndben énekelnek.

Nem, nem. Inkább a néma por öle

vagy a kegyetlen föltámadás:

húsvét után még egyszer húsvét!

Kések, virágok az ujjaim közt

s fűszálként fölmagasló templomtornyok,

melyek itt a kertemben is az égig nőnek.

Gyertek el hozzám, akik minden életemet

ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet.

Nem vagyok nála több,

de nem vagyok kevesebb se:

susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam:

a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet.

Nem tagadom: a szemem sötétebb

Itt vagyunk még zavartan együtt

egymással, barátaim, s mi történik velünk

ebben a selyemkendőként lángra lobbant

nyárban? Van, aki jön-megy, ordibál

közöttünk, könyököl egy késen;

van, aki almacsutkákat rágcsál idegesen,

s elveszett kabátgombját

keresi kint a temetőben. És van, aki

a szentivánéji szamárbőr szagát érzi

lengedezni az Országház felől,

és menekül, menekül.

Hát ezek történnek velünk, nevetni való,

egykori győztesekkel a – vereségben?

Ezek a kis laposságok, suta mesék?

Látom a félárbocra leeresztett díszzsebkendőket,

ott lengedeznek sorban halántékaitok

fölött, mint félresikerült szerelemben.

Már csak az árnyéklovas vagy az árnyékautós

bujdosások hiányoznak az örök Bakonyban!

Már csak a konyakban oldódó altatók és a

fésűmuzsikán is följajduló Bartók!

Egy hínárral megrakott szekér fordul be

épp a templomkertbe – súgja valaki

váratlanul mögöttem a tízezres utcán.

Egy hínárral megrakott szekér

a semmiből! Talán egy ismeretlen versből

üzeni, talán egy halott naplójából. Halljátok

ezt a csupa zöld, csupa lucsok, csupa

dögnehéz remény-mondatot ti is, barátaim?

A nyár megsütheti kezünk fejét a

homokban, a rücskös kőasztalon, a hegy

tetején, de látó és halló szemeink

az ámulatban még találkozhatnak újra.

Ne felejtsétek: ez az idő a mi örökölt

időnk! A szerelmek ilyenkor szoktak

a leveretésben leginkább ránk találni,

s a tüskefáról lepattanó fények is

ilyenkor rajzolják rá arcunkra

legszívósabb halottainknak arcát.

Nem tagadom: a szemem sötétebb,

mint a falban elszenesedett gerendavég

vagy az útfélre rugdalt bazalt,

de tudom, amire most ránézek vele,

újra remegni kezd, és megadja magát.

Megint a cukortalan, keserű teák

íze a számban. Megint a szégyené.

Megbuktam újra? Vagy csak veszítettem?

Nyitott ablakomon

fecskék röppennek be,

mintha részvétüket fejeznék ki

némán, tanúk nélkül.

Le kéne ütnöm őket is

meghosszabbított kézzel, mint azt a sok

riherongy, utcai kárörvendőt.

Lődörögnek csak és fagylaltoznak

végig a körutakon,

és szemembe vihognak pimaszul

a sétáló csípejű árnyak közül.

Sok kicsi púderes halálfej!

Ha ötször születnének a földre,

akkor se értenék meg, mi fájhat nekem.

Hiányzik hozzá öt szívük,

öt agyuk

s ötvenezer emlékük a múltból.

A Vérmezőn öt lenyakazott

pünkösdirózsa fekszik.

Senki se tudja közülük,

hogy hanyatt lökött szülőhazámra

gondolok mindig,

ha azt az öt, sorba fektetett rózsát látom.

Sebaj! táncoljanak csak vihorászva

arcom előtt, fagylalttal

vagy idomított vércsékkel jobb kezükben.

Legyen néhány nyár megint az övék.

Legyen a könnyű pipacsokkal együtt,

és a reklámként fölgyulladó planétákkal!

Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,

hát kimartak;

nem sír utánam horpadt

vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.

Magam kipróbált társként

nézek az égre újra.

Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

A legyőzőim sorban

fönt a hegyeken járnak,

s várják a suhanó, tüzes

lángnyelveket fejük fölé:

a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után

övék legyen a

dicsőség is… Legyen! legyen!

visszhangozza bennem a szív:

e riadoztató, tihanyi sziklafal.

Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam

csodája már.

Rámosolygok egy döglött kő alól

kinőtt fűre, mint ahogy

boldog összeesküvők szeme villan össze,

s a mosolytól máris az vagyok

újra, aki régen egy csillagról

zuhant alá,

át a felhőkön, madarak

hullámzó, sötét kárpitján át

s úgy ért földet, mint az esők,

mint éjjel is sugárzó napdarab.

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.

Hazátlanul

hazámban és csak Isten zöld

sétaterein hallom megszólalni

bátorítón a tücsköket. A legázolt

fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:

az Örök Por

országából. A tüzes nyelvek

helyett a holtakén. Halljátok,

micsoda zsibongás ébred,

s micsoda dohogások erősödnek?

Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül

tolong a téli szél a stockholmi,

belső kikötőben.

Havat, sirályt és szemetet hord

fenséges lábuk elé.

A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak.

Vasárnapi, hideg szemével

engem, az idegent is

csak kényszeredetten követ.

Nem is gyanítja,

hogy a százados kardok

és a kilengő árbocrudak között

veled melegíttetném magamat

szeles utcái hosszán.

Veled vagy valaki mással,

aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével

te volnál, leginkább te.

Kinek vallanám be,

ha nem éppen neked,

hogy minden szembejövő nővel

összetévesztlek napok óta?

S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel,

nemcsak a zöld szemű

álmodozókkal, akik a földhöz

vagdosott poharak cserepein is

úgy táncolnak,

mintha tört havon táncolnának,

vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon.

A szőkék, a félbarnák,

a templomba siető gyertyacombúak

és a sálukat magasban úsztató,

királyi kurvák is mind

a te irgalmasságod ütemére közelednek.

Fönt felhők: hóvitorlák,

lent jégorchideák a vízben

s megfagyott verítékoszlopok.

Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon,

a magát száműző ember,

ki szigetek, pálmák s napsütés helyett

nők lélegzetében

keres új hazát magának.

Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:

időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen

délutánját. A lecsupaszított,

téli erdőt, amely messziről óriás

sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,

a szánalmas pénzt is, mint aki

Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy

hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért

jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek

reggel és este; jöttek megfeketedve

a félredobált vasúti talpfák közül,

a városi neonlepkék színes csődületéből,

jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,

nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.

Egy szépreményű, független lator, aki

irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,

de egyszer még kitüntetett helye lehet

a Golgotán, és el lehet majd nevezni

róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló

mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még

valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra

ketyeg mögöttem, mint fának rohant

autó sértetlenül maradt órája. De hol

keressek most magam helyett egy jól látható

istent, egy kinevethető ősbolondot,

aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,

a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket

és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott

novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük

szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.

Veszett fejjel a halálba rohan.

A féltékenykedéseim cikáztak

rajtam át így, még ifjan

s bután, amikor minden szerelemben

a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és

nem félek semmitől. Túl sok

háború volt az életemben, túl sok

álmatlan év és töredék-szerelem.

Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,

de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen

eső szakad! Hány apró láncszem

Isten ujjai közül! S nemcsak a

tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.

Halottaim fényes homlokán, amelyek

mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük szép

rejtekhelye is idelátszik.

A visszaszökdöső

Kié ez a holdfényes csípő?

Ez a dombtetőt beborító, tömérdek haj?

A visszaszökdöső halotté,

kivel lepkecsordát néztünk együtt

a hegyi kútnál

s Isten kinyitott ablakait

annyi de annyi délutánon?

Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,

mintha tulipánok

jártak volna itt gyászolni téged.

Tudom, tudom: jobban szeretted őket,

mint a nagyzoló liliomot

vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt

világot látni, lakni idegen városokban,

hol nem kell lesütött arccal járnod

szobrok és templomok körül

és száz méter magas kőkeresztek

állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,

féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,

féltél a tengertől is,

amely Kanada partjainál úgy nézett rád,

mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én

mindennapi életem kellett:

ugráló, bolond szavaim

a hóval elfüggönyzött Alagútban,

a szobám, az ágyam, ahol szemedből

minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem

osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,

sem a gazdátlanul maradt

szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.

Hisz szörnyű merényletek

központja vagyok évek óta:

szétvert csomópont, rom romok fölött,

vádló törmelékhegy és véres forgács.

De tulipánjaid még így is

eljönnek újra hozzám,

minden májusban szegényen s irgalmasan.

Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,

vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.

Szél igazoltatott minden hazátlanul

kószáló falevelet az utcasarkon,

minden rohamsisakos gesztenyét.

És szél igazoltatott engemet is.

Vékony, tavaszi felöltőben

dideregtem a Boráros tér közelében,

mint dércsípte,

pokrócos menekülők a határsávban.

Fegyver nem volt nálam,

zászló se,

kés se,

árulkodó szobor-töredék se,

de a Mária Terézia laktanya előtt

kivégzett forradalmárok

nevét és arcát

ott rejtegettem a bőröm alatt.

Csak rám kellett volna valakinek

ordítani a magasból: állj! ki vagy?

s miféle gyászos röpcédulákkal

járkálsz a romos városban ide-oda?

Talán még egy rám szegezett

mesterlövész-ujj is elég lett volna.

Elég, elég s én rögtön bevallom,

hogy a vértanú-ország

minden körözött halottjára

hasonlítok,

s hiába indulok el

észak felé vagy dél felé:

nincs kiút magamból.

Nincs, nincs semerre,

hisz még a versekben is

maszatos tankok és szétzüllesztett,

rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak

recsegtek volna

s bakancsok alatt szétroppanó

zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor

rám kiáltani ott az őszben?

Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám

megjósolt halálomat?

Februári látomás

Nagy László halálának tizenötödik évében

Ki táncol a sírodon, László,

kora reggel? Zúzmarás tán még

a bokája is. A foga, a tarkója,

a másnapos ökle. De döngöli, döngöli

lábbal a bitang agyagot, mintha

a halántékod kellene neki. Mintha az a

szíved helyén kinyíló, másik űr,

melyben kökényszem-bolygók és

ezüst zsebóra-holdak keringenek.

Csupasz ágakon és finom ködön át

bámulom csak a kis duhaj sehonnait,

a temető parkett-táncosát: gajdol,

nyerít, csettetget s csókokat

dobál a távolról figyelő varjúknak.

Még hosszú, nikotinos ujjai is

táncolnak vele a ködben. A lábra állt,

meddő giliszta – gondolom róla

megrendülve. Talán még a halálodat is

irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat,

melyektől a ruganyos húsú hölgyek

teje mindig megeredt… László,

hallod te egyáltalán ezt a hajnali

dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?

A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék

tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,

kinek naponta megüzenik a világ végét?

Ha volna életem

Szilveszteri tánc

Megint egy év. Megint tizenkét

óraütés utoljára. A kristályok

tisztulnak tovább, mint a lassan

kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli

szél is komolyodik, de vannak, akik

foszló papírtrombiták recsegésében

befőttesüvegek celofánján

táncolnak égő gyufaszállal.

Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük

és szerelemtelenül is ott forgatják

maguk körül az elmúlt évszakokat.

Ha tudni akarjátok: az én bandám

ropja előttetek. Nincs az ujjukon

arany, se ezüst, kemény bokájuk körül

se pönög mélabús citerahúr,

de Magyarország minden falhoz vágott

tányérja ott robban föl újra

a halántékuk mellett. Katonatánc?

hajdútánc, amit járnak? Vagy összeesküvésre

készülő szíveké? Ugyan ki tudna

még jövendölni a hajladozó gyufalángból

s a verítékből, mely a mennyezetről is

nagy cseppekben csobban alá

a pezsgőspoharakba? S ki a trombitások

dagadó nyakeréből, mely egyre kékebb?

Szigorú kék, mint a hegyek felől közeledő hajnal.

A barbár

Háború utáni emlék

Talán az voltam én is – barbár!

Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam

a lucsakos réten, kutyával és

görcsös, nagy bottal szövetkezve.

Törtettem, mint aki vért akar inni

napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért

vagy csak bezúzni annyi bíbickoponyát,

amennyit tud. A Ráchalom felől,

hol összeégett tankroncsok hevertek,

hallottam néhány földi szót, sziszegő

tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással

s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant

lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött? Ez a

megszakadt hang? Állat-ima? Állat-káromkodás?

A felhők fölöttem hosszúak voltak,

mint a tömegsírok. Hosszúak, mint

idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki

hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó

kezefeje a foghíjas akácsor mögött,

s ekkor hallottam a szaladó kutyát is

a torkomban először fölugatni.

Haragos óra

Mit szoktam én meg?

Az ide-oda járkáló Napot?

Az orrlikak körül tolongó levegőt?

Kézfejemet ajtókilincseken

s disznók habos vérét

a hideg cseréptálban?

A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban,

amikor a fölforrósodott, nyári deleken

a tenger érkezett el az udvarunkig?

Vagy tán az estékre

rányíló szemeket,

melyekben fehér ingek világítanak

a halottak fölött?

A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít,

de minden ég: a bőr, a haj, a csont,

a nagyapás mestergerendák

s az istállóból kiúszó lósörény?

Éjjelente rekedt nótaszót hallok

a kaszárnyák felől és a temetőkből.

Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági

kocsma-operettet

a magam hangja

és a te hangod helyett?

Ki az a bitang hasbeszélő,

aki itt bujkál közöttünk

s el akarja hitetni velünk,

hogy már az igaz se igaz,

a bűn se bűn

s a világ se más,

csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk?

Ki szülte és ki küldte őt ide

ingatag hazámba?

ahol, ha megjelensz,

még mindig becsukódnak a sebek,

mint este a tulipánok.

Túlélt halálaimmal

Hosszú idő után itt jövök megint

én, én a megtépázott ember,

hullámzó cipőmben

s túlélt halálaimmal itt jövök.

Épp csak a félig elfagyott

mogyoróbokrok kifakadását

akartam meglesni kertetekben

s a nikotinos kezek

garázdálkodását

kitavaszodó lányszobákban,

de ti rámcsaptok újra,

mint hetek óta éhező csókák,

csikogtok fejem körül

s leszálltok minden hajszálamra.

A húsom kell nektek?

Az életem?

A bőröm alatt kóválygó égitestek?

Vagy kizökkenthető csontvázam,

mely éjszakánkint

ott ólálkodik már a Farkasréten?

Ha öltem volna a nevetekben,

most kiszakállasodó szentetek volnék,

szegény és szánnivaló,

ki a Hősök terére kocsin berobogó

angyal helyett

gyalog érkezik el a szívetekig.

De én csak lángfújó szátok elé

álltam oda egy deszkapajzzsal:

az gyulladjon meg tőletek,

ne a világ

s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek

láttatok rögtön,

növekvő sokaságnak, amely

kelbimbóként

zsenge csecsemőöklöket zabál.

Tavasz jön újra,

hamvazó, fényes tavasz.

A hegyek megborzongnak sorban,

mint tojásfehérjétől

megcsömörlő, terhes asszony

Nekem az ő istene

és az ő borzongása kell:

a legutolsó titkát is eláruló

gyönyörű undor.

Olyan semmicske, varázsos test

Ki jár az erdőn? Ki motoz?

Az előbb csak egy katicabogarat láttam.

Lassan araszolgatott nyugat felé

a megrozsdásodó fűben.

Olyan semmicske, varázsos test volt

a szálegyenes gyertyánok alatt,

mint amilyen én voltam hatévesen,

otthon, a szérűben

a földet szúrkáló villámok között.

Mégis ahogy mozgott, mocorgált:

ment vele a fény,

mentek vele a felhők

s ment vele Isten is,

nagy októberi árnyként húzva mögötte

fájós lábát.

A páfrányok, a lapuk

mind lehasaltak előttük a földre –

én meg csak álltam ott magamban

az erdő huzatos, zöld kolostorában,

s nem tudtam, hogy az égbe

vagy a földbe kell-e mennem?

Ez hát az én országom?

Az én népem?

Ez, ez az ide-oda lökődő,

megfakult sokaság?

Nyaranta hinták

és hosszanti lángok

suhannak el a feje fölött,

mintha elvarázsolt

cirkuszban bámészkodna.

Ilyenkor él igazán s rendületlenül.

Ilyenkor bízná rá magát

forgószélre, futóhomokra,

légtornász tüzekre

és forró áhítatában

ilyenkor tapsol meg buzgón

még egy csörgősipkás papagájt is,

vagy bika-álarcos költőt,

ki végpusztulását jósolgatja.

Nemrég még emlékezett,

hogy kiárusított szívét

kik vették meg a zsibvásáron,

de ma már csak

csonka neveket emleget

s egymásba mosódó országokat.

Így ősz felé, mikor az eső ömlik

s a jegenyék, mint züllő Góliátok,

szemérmetlenül levetkőznek,

elhúzódik lustán

a maga felhői mögé

s délceg varjakkal őrizteti

huzatos házatáját.

Bátortalan óda a rímekhez

Mi lett veletek, konduló szavak?

Harang-testetek széttört, meghasadt?

S ti, üveg-igék, mivé lettetek?

Halottak vagytok? Üveg-szemetek?

Ócska szilánkok kint a faluvég

bokrai közt, hol kiszolgált fazék

s lavór hever? Vagy hámló égdarab?

Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag?

Emlékszem: régen velem voltatok,

minden költővel hozzám szóltatok,

léphettek könnyű sárba vagy a tél

halálmenetébe – senki, senki,

csak ti tudtátok őket ölbe venni.

Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült,

záport hozó, nagy nők és megőszült

állatok. Hol vagytok? Hol lapultok?

Nélkületek futnak a vonatok.

Nélkületek ölnek és szeretnek

s ki csöndes szent volt, mára már eretnek.

Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek.

A földön, a földben kereslek titeket,

levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban,

rémületes hazákban, otthonokban.

Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente,

hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre

a körmömön, a számon, hátha, hátha

megszólít újra hársfa és akácfa,

Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő,

mely, mint kis esticsillag, ma is feljő,

föl, föl a másvilágból, vak növények

sóhajtásával szállva, szállva.

Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva.

Kimeszelt szobám sikoltásra vár,

egy halálos, nagy ordításra…

Ajánlás

Ha jöttök újra, lopva jöjjetek,

mint titkos szeretők a lépcsőházban:

szorítsátok oda melletekhez

himbálódzó, dús nyakláncotokat.

Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra

őszi esődben.

Megmosdatsz tetőtől talpig,

mintha még most is a régi,

zsoltáros fiad volnék.

Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek

templomod körül

halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk

s kökényfa-ujjaikon is

ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,

hogy én velük és veled

egyszerre találkozzam?

egy napon, egy órában,

amikor a közelben járó fácánok szeme

az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?

Rejtelmesebb

és akaratosabb nálad?

aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,

nem válaszol,

de hét varjúval viteti magát

most is az égbe,

hóna alatt harang és katicabogár,

mögötte hosszan suhogó vizek,

mintha földtől az alacsony Holdig

fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem

kívül, belül.

Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.

Minden lépésemre

egy-egy életet veszítek el,

egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –

Mintha magamat kéne

a végső életre megteremtenem.

Isten lépked

Cziffra György emlékére

Isten lépked

a zongora billentyűin,

nem sápogó kacsa.

Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –

s ha tud, hát most pusztítson el

a csúszómászó éjszaka!

Bűnbánó vers

A barátaimnak írom

Már csak magamra figyelek,

mint akit lesnek valahonnan:

padlásablakból, fák mögül,

vagy követnek egy alagútban.

Járkálok tavaszok s telek közt

s köztetek is, ha cipőm orrán

megáll kicsit a Hold pihenni,

vagy hogyha somvirágot szór rám

valamelyik ismerős szél. De

veletek is úgy vagyok csak,

mint akit egy koccanó kés

váratlanul is riadóztat.

Egy kés, egy csonka szó, egy trágár

óraütés jóslatos hangja –

Miféle bűnbe keveredtem,

hogy elveszett szívem hatalma

magam fölött s fölöttetek?

Szelídebb voltam tán, mint Isten

s ostobább, mint a tagadói?

A tüzes nyelvet csak mímeltem?

s a tetoválók hosszú tűit

is csak néztem: hogy táncolnak

mellkasokon és koponyákon

s csúfítanak el mellbimbókat?

Világokat láttam meghalni

elárvult szekerek és tankok

mellől, ülve egy lusta hanton.

De, úgy tetszik, mindez kevés volt!

Kevés a bűn s a bűntelenség.

Ezért kell most füstölgő lécek

között aludnom, fuldokolva,

háttal Istennek, Napnak, égnek.

Hétfő van, kedd van, józan szerda?

Hernyók ünnepe vagy a lassan

fölfelé szálló csontoké

a féregtelenített tavaszban?

Rimbaud csészéjéből

Csonka szonett

Rimbaud csészéjéből vadméhek isznak:

naplopó, szárnyas dandyk, hangos korhelyek.

Afrika faistenei csak nézik őket

s arcuk, akár egy tuskó, hosszában megreped.

A vadkölyök sehol. Csak egy nadrág a házban,

s nagy tételben a csönd, az ostoros magány.

Fegyvert árul talán ma is a sivatagban?

Lángszórót, tankot, száján és hasán

okádó ágyút, mely a versnél szilajabban

üvölti, hogy minden homokszemért

ölni kell? Minden elfutó madárért?

Meddig üzletel még a szent fiú a földön

s meddig szorítja aranyát hasához,

hogy gyulladt mája örökre lehűljön?

Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,

Isten könnye egy szakadékban,

körülállható test, mely folyton vérzik,

mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem

az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy

a kezem emelem most is; ahogy a szívem

esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt

agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig

súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők

vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok

s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

A szemfényvesztő

Csonka szonett

Azt mondják: lángész ő is, mint a többiek.

Mindegyik hajszálára jut egy angyal.

Ha forog velük: szárnyas körhinta forog

fejmagasságban, farsangi ricsajjal.

Én is csak bámulom őt számat tátva:

csiribű-csiribá s kézárnyéka akár

tűzfalakra vetített óriásé

a februári égen föl-le csuszkorál,

mintha egy kihegyezett zabszemet

öltöztetne felhőbe vagy a semmi

bábjátékát adná elő… Lehet,

hogy csak a Föld szélhámosa? Tengernyi

trükk mestere, ki a hűtlen látszatokat

szaporítja, miként Jézus a kenyeret?

Egy erdélyi város dombján állva

Balogh Júliának

Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.

Röpült zuzmarás szobraid feje

téli kertekbe

s a malomárok mocskai közé.

Régi palotáidba pedig

az élők mellé

beköltöztek a svábbogarak.

Húsz éjszakán át

ordítoztam egyedül a temetődben:

Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,

de a holtaknak kiásott, sárga földed

minden érkezésemet visszajelzi.

Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.

Szólíts meg engem a mai havazásban.

Bárhova hányódhatok,

megkínzott zsoltáraidat

éneklem egyedül is.

Város, ha elhagylak,

első hazámban is száműzött vagyok.

Egy arc a tüntető tömegben

Ott állt mögöttem az émelygő tömegben,

őszen, csontosan, hajadonfőtt.

Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel.

Először arra gondoltam: csakis egy

böhöm szarvasbogár

túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond.

De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés.

A hús rózsája,

a belső trópusok robbanó lávacsokra.

Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt.

Egyszólamra a csődületben.

Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát,

a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton,

a Napból potyogó, hosszú tűket,

merthogy mindent megölnek: füvet,

iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak

még élni, minket,

a lealjasodás népét, kik az Országházat

bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés

és ragyás szikláját

s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg!

morogta feszes szájjal. Nem, nem,

hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra,

mintha gulyáslevesre várna.

Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam

s bőrömön piros foltok ütköznek ki,

mint áttüzesedett angyalszeplők.

Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy

bujtogató, húsvéti üzenet keres engem.

Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak.

Együtt megint

Orbán Ottónak

Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!

S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.

Együtt a betűkben, a versben,

a lefelé hulló égdarabban.

Veszett körfűrész sikong az erdő felől.

Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,

amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig

loholva te ordítsz folyton,

hogy bűn ez a század, hulla-fejezet;

egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap.

Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz

s az alvadt vért is nevetve köpöd ki.

Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?

Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok

s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban

csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást?

És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc

fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled.

Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,

mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna.

Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból

s a bokrok alatt meddő fatojások.

Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,

mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben.

Ilyenkor januárban

Ilyenkor januárban,

amikor kinyitott borotvával

rohangálnak a szelek az erdők között

s a be-beszakadó hóban

négykézláb vonszolja magát a Nap is,

mindig a télben elesett katonákra gondolok.

Ott feketednek egymás után

az összegyüremkedett fehérségben,

mint menekülő kocsikról

ledobált csomagok.

Nem kellenek már senkinek.

Nem kellenek már a kárhozatnak sem.

Karácsony elmúlt,

az óév elmúlt,

az élet elmúlt

s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.

Ilyenkor januárban,

mikor a keletre szálló varjúk

recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,

mindig elindulok én is

az elbitangolt halottak útján.

Sínek kísérnek hosszan

és Ukrajna sebe kísér,

ágyúlövések és Oroszország,

elüszkösödött szájak

a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,

zsákok,

melyekre vérrel írtak,

templom-kupolák,

melyekhez agonizáló szemek menekültek.

Ilyenkor januárban,

mikor meghosszabbodnak az utak

idegen alföldeken,

de bent lerövidülnek a halál felé,

mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,

hogy húsom elevenebb volt,

mint a dinnye húsa,

elevenebb, mint a karmoló fáké

s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,

még nyári lombok is csuszkoráltak.

Menjünk haza?

Testvéremnek: Cs. Juliannának küldöm

Menjünk haza? Mi maradt ott nekünk?

Az üres ház fölött az üres ég!

Fönt a padláson öreg csizmák

s a kamrában a vasfazék.

Szekérkerekek küllős árnya,

beleveszve hódító gazba.

Nyugszik velük már minden sürgés:

lábak, villámok riadalma.

Ha nyár volna, a körtefákra

visszajárnának most a méhek:

jó, céhbeli iparosok

s elhitetnék, hogy újra élet

költözik föl a magasba. Föl,

a lombvilágba, hol kis rigók

járnának sátras iskolába

s onnan lesnének ludat, csikót,

onnan a fejsze tükrös fokát.

De ábránd ez is, merthogy tél van:

hideg faágak zörmölődnek

s nyű didereg a dióhéjban.

Hallod? itt-ott kútkáva koccan,

fahorog, vödör, vályú, korsó.

Mintha egy pókos múzeumban

reccsenne meg az örök padló.

Régen ilyenkor lovas szánok

siklottak az egynapos hóban.

Kipirulva mi szálltunk rajtuk,

a harangokkal egymagasban.

Fiúk és lányok pántlikásan,

beleveszve egymás hajába.

Mint akiket a szekerező

Illés hívott meg tüzes bálba…

Ó, mennyi, mennyi lakodalmi

csontot nyelt el a föld azóta!

Hallok valami éneket is,

de dadog már csak az a nóta.

Dont emleget és messzeséget,

halál-szánkókat lovak húznak.

Az egyiken ott állunk mi is,

látom lelkét a sóhajunknak.

Háborúk, hazák múlásában

árva lécek parazsa izzik.

Ez a parázs lett kerítésünk,

ez vár csak haza most már mindig.

Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém!

Testvérnélküli ez az élet.

Legalább mi feszüljünk szembe

homlokunkkal az ónos szélnek.

Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.

Azt mondják: fetreng az idő

nagy magasságokban,

ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?

Semmi, mondja egy angyal

unottan

s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!

Dehát a körték zöld köldöke a kertben!

Dehát szakadár verseim

meztelen napozása a templomtetőn!

S a holtak becsületsértési pöre!

S azok a szétdúlt, illatos romok,

melyek szerelmeim helyén ragyognak,

mind, mind

Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.

Te nyitsz rám végre ajtót.

Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!

A hazahozott magasság megnyugvása.

Vers a határon túlra

Esztergomból Párkányra

Minden nap látom azt a házat:

házadat, innen a dombtetőről.

Minden nap látom.

Ablaka néha vakmerőn idevillan,

mint eldobott tükördarab.

Hirtelen arra gondolok: talán a

hollók égnek ilyenkor párkányodon,

a hollók, akik odaszálltak őrizni téged,

vagy tán az Isten szeme,

hogy hajnaltól estig tudjak rólad.

Merthát a határ mindig!

Merthát a lefektetett kések és kaszák!

Merthát a kettéhasított Duna,

amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben!

Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid

a kimért hóhérok könyöke alatt!

Merthát apád elveszett féllába

az északra tartó marhavagonok vaspoklában!

Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket?

Azt kérdik egyre: lesz ház?

lesz kenyér?

lesz tűz,

lesz haza?

Aztán a csattanás: nem lesz semmi!

Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan,

mintha levelet hozna tőled.

Vagy már ő is csak ripacskodik?

Zöld, zöld körülötte minden:

a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek

s a mögötte tolongó földi kísértetek

arca is zöld.

Mint kárörvendő szökevények

Hol kujtorognak most a versek?

Jégveremben vagy cinteremben?

Egy gyufaszál hegyén lobognak

árnyas, darazsas kocsmakertben?

Nyár van; az ég felé is por száll

s csak a halottak mennek földbe,

sértetten, összecsukott szájjal –

Utánuk mentek tán örökre?

Vagy ott bujkálnak fától-fáig,

hol terepszínű zubbonyokban

a halál katonái járnak

s egy lepkétől is akna robban?

Ott, ott, ahol a bölcsők égnek

és az elhagyott fürdőszobák

tükreiben nézi magát a

boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák

zűrzavarában? S ha ott vannak,

kit keresnek? A túszul ejtett

Istent vagy egy öklendő szájat,

mely vakolattal s vérrel telt meg?

Egy kertben állok, rücskös fák közt

s múlik életem, mint a hangyák

délutánja. Csak szégyenem nő,

hisz gyöngébb vagyok, mint a világ

egyetlen kése, háborúja.

Gyöngébb, mint ami sóvárogtat.

Sárga meggylevél pörög elém –

Az ősz küldi egy haldoklónak?

Vagy csak a versek üzengetnek

valahonnét, a Nap-közelből,

mint kárörvendő szökevények

az országhatár túlfeléről?

Esti kergetőzés

Kis, légi törpék: denevérek,

szállunk az estben, kergetőzünk.

Nyarunk még van, ihaj-csuhaj,

de nyarunk után lesz-e őszünk?

Egész nap csak az aszály cirpelt,

mint bolond tücsök bolond lukban,

és csak a szálkák keményedtek

vén fákban s kint a gyalulatlan

deszkakupacban. De ki tudja:

mi keményszik vagy lágyul bennünk,

mire a vadkörték megérnek

s a zuzmarás ég lesz a telkünk?

Hazákat hord el a szél most is

lábunk alól és mi csak állunk

tovább a teknősödő földön;

csúszik félre derekunk, vállunk,

csúszik az egész csigolyasor.

S a nyakkendőnk is, mint az inga,

kileng a halál szíve felé –

Meddig bírja még, aki bírja?

Ferde tornyok és ferde népek –

Buta látványnak maradunk meg?

Buta csodának? Víg turisták

tátott szájába hulló csendnek?

Kivilágított hajók úsznak

lent a Dunán, mint mozgó várak.

Múltunkból is csak ennyi marad?

Úszó romok, fénysebek s fáradt

zene a görcsös Börzsöny alatt?

Denevérek: kis, légi törpék,

a kergetőzést hagyjuk abba.

Remeg a testem, mint egy gőzgép.

Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.

És rajongva is, mint aki mögött

ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna

helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,

mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.

Akkor is, amikor három se lett volna elég.

A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?

Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám

s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.

Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?

Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Álmatlanság

Hiába minden: imák, altatók,

az egyszeregy s a csitító teák,

a Dante pokla hátulról előre,

a Balatont utánzó gumiágy:

az álom így se jön és úgy se,

édes méze marad a kasban

s ég csak az agy, mint villanykörte,

egy elhagyott, sötét lugasban.

Két szemgolyóm: két kupálatlan

zöld dió. Nézem velük a semmit:

a testetlen szekrényt a falban,

az árnnyá változott hokedlit

s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta

utoljára és hal-e, él-e:

magamat látom beszorulni

a holtak közé, keskeny résbe,

honnan nem látszik más, csak ami

volt valaha: pupilla-ködben

futó lovak és kitört lécek,

tankágyúcsövek dérütötten,

melyekről szalmaszálak lógnak,

s lángok, lángok a disznóólban! –

Ki küldi rám újra meg újra

e holt tüzeket – rohamokban?

Talán a horpadt, megviselt test,

mert elfogyott már minden csöndje

és öröme, ahogy a világé is

elfogy lassan és átok földje

lesz a jövőnk. Szahara-táj.

Madár-karnevál helyett máris

homok csapódik fölém Délről

s velem virrasztva éjszakázik.

Száműz az ágy, le a padlóra,

mintha egy ország száműzne ki

holdsütésbe, kövek közé.

Tapogatok, de nincs itt semmi,

mitől a szemem kialudna

néhány napra vagy néhány évre,

mint a vulkánok. Csak egy szögfej

villan bele a merev éjbe.

Kalifornia ege alatt

Törőcsik Irénnek és Jánosnak

Hurrá, itt mindig nyár van!

Egész évben forró a fű, forró a homok,

s még tán a legyek is halhatatlanok,

nem vonszolják magukat reumásan

ragacsban, sárban.

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok,

dacos növény-dinasztiák!

Jónapot, kaliforniai ég!

Az óceánnal éled mézesheteidet,

s ha fölnézek rád,

dorombolsz fölöttem, mint a macskák.

Hajlottam feléd, futottam hozzád,

akár a bujdosóink.

Hoztam összezúzott életem én is,

gyolcs nélkül, remény nélkül,

hoztam egy romló ország

koronás roncsalékát.

Körös-körül fullasztó városok,

könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek,

millió csípő ringása összevissza,

egymásba csúszó, csontszínű terek

s hajak a lámpaoszlopokon, a

kirakat-dzsungel tükrei között,

de itt a kizöldített sivatagban

mellém állhat a Hold,

s a Hold mellé meg egy tücsök.

És most nekem elég is ennyi,

mint szenteknek az egyszeregy,

hogy az lehessek, aki voltam,

mielőtt végleg más leszek.

Bolond, kis altatóimat is

eltemettem fekete ingben:

ne mások álmát álmodjam tovább a

csillagokkal körülvett ringben.

Idegen nyár, idegen ország –

Itt legalább a magamé vagyok.

Még szégyeneim is elférnek velem

a fák kérge alatt s a röpülő homok

hajában. El minden vereségem.

S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom:

áldassál, Föld, hazátlan messzeség,

felejteni és élni akarok.

Ha volna életem

Ha volna életem, most várnék

ráérősen itt a hegyen,

ötvenöt karó-árnyék

sétálna körül lábujjhegyen.

Ötvenöt napóra árnya

lassítaná az iramom.

A fejem alatt hant volna a párna

s egy diófa: az irgalom.

Ha volna életem, most várnék,

mint aki meg se született,

csak egy burokban száll még

a szeplős anyaföld felett.

Várnék, mert itt már senki se vár,

porban, havakban gázol,

viszi magával a lófogú halál

rémét s távolodik magától.

Úszhatna kastélyszemű hattyú

a félsötétben, le a Dunán,

kísérhetné ágyúszó s lassú

percekig hangzó szívrobbanás,

nem állna meg akkor se senki,

elmúlt a csodák napja rég

s el minden ádvent. Kis szentjei

tömegsírban foszlanak szét,

koporsó nélkül, mint a lepkék.

Haló poruk itt érzem ujjamon,

mintha virágport dörzsölgetnék

egy időzített tavaszon.

Ha volna életem, most várnék,

magamra várva itt a hegyen.

Ötvenöt karó-árnyék

sétálna körül lábujjhegyen.

Utószó

Önéletrajz, harminchét sorban

1930. február 3-án születtem a Székesfehérvár melletti Zámolyon. Egy fogcsikorgásos, kemény tél és hasonlóan zord gazdasági válság közepébe. Szüleim szegényparasztok voltak és protestánsok. Gazdaságilag megnyomorítottak, hitükben s meggyőződésükben azonban nyakasak.

Tizenkét éves koromig boldog kis barbár voltam. Szabadon növő, természeti lény. A világról jobbára csak paraszti képzeteim voltak. A nyarat például még ma sem tudom elképzelni szalmapattogás nélkül, poros akácfák és bóbiskoló tyúkok nélkül. Megesett velem később is – épp a Mexikói-öböl partján állva –, hogy a magasba csapó tengerhabokban seregélycsordát hallottam visongani.

Felnőtté a második világháború avatott, szinte egyik napról a másikra. Felnőtté? Hadd mondjam inkább keserű szájjal, hogy „modernné”, hogy „egyetemessé”. Az ökrök harmonikázó bordája mellől egyenesen a sztálinorgonák közelébe jutottam. Az idillből a katasztrófák örvényébe. A falum 1944 decemberétől 1945 kora tavaszáig tizenhétszer cserélt gazdát.

A front elvonulása után két hétig embereket és három hétig elhullott állatokat temettünk. Utána pedig lövészárkokat és föld alatti bunkereket egész évben. Legutoljára a boszniai háború idézte föl nekem a testközeli emlékeket.

Első írásaimat a megdöbbenés és a fölháborodás szülte. Ahogy visszaemlékszem rájuk, több volt bennük az erkölcsi, mint az esztétikai érték. Időnként még ma is e kettőnek a fojtott küzdelme figyelhető meg verseimben s prózába ojtott, lírai szövegeimben.

Iskolai végzettségem: gimnáziumi érettségi a nagymúltú Pápai Református Kollégiumban, utána háromnegyedéves szédelgés az Egyetemi Orosz Intézetben. Aztán pedig szökés mindenféle dogmatizmus és erősen irányított pedagógia elől.

Rövidre fogva a szót: autodidakta, azaz: önképző értelmiségi vagyok.

Eddig huszonhét könyvem jelent meg, verses és prózai kötetek vegyesen. Ezenkívül még hat nagy játékfilm forgatókönyvét is megemlíthetem, amelyet Kósa Ferenccel és Sára Sándorral írtunk közösen. Köztük a Cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett Tízezer napot, aztán a Földobott követ, a Hószakadást, a Nincs időt, a 80 huszárt, a Tüske a köröm alatt címűt. Idesorolhatom Sára Sándor ötrészes dokumentumfilmjét: a doni katasztrófáról készült Pergőtüzet is, amelynek megszületéséhez volt némi közöm.

A sokféle műfaj kezdettől fogva egy gond irányába sodor. Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban. Mert hiába történnének akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek minket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.

Budapest, 1997. szeptember 16.

Csoóri Sándor

Egy költészet holdudvara

Csoóri Sándor talán a kortárs magyar líra legtalányosabb alakja. S a legmegfejthetetlenebb is? Azt azért nem mondanám. Rejtélyessége abból fakad, hogy a mára már jól megkülönböztethető arcvonásait a magyar irodalmon századok óta áthúzódó bajvívó szellem – a Zrínyitől idáig világló honvédelem példája – éppúgy alakította, mint a nyugatosok artisztikus létimádata. Aki etikáját hangsúlyozandó, Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára. Nem tett különbséget érték és érték között.

Ami izgatta, annak oltárán elégett. Naiv hite már-már ünnepet látott a habzsolásban: fölgyűjteni mindent, ami ész és ideg, forma és szokásmód, érzés és tapasztalat. Ösztönösen is egy cél vezérelte: hogy személyisége gazdagodjék. Ha ehhez a közelről megélt forradalmi láz élménye kellett, egészen Kubáig utazott, ha elég volt a széki keserves szemnyitogató, a hegedű vonításával százados fájdalmakat fölpanaszló, szemérmes történelmi leckéje, akkor Erdély felé vette útját.

Kóborlásaiban megcsalta a falut a várossal és a várost a faluval, s hazája különleges sebzettségét tudva, de attól meg nem nyomoríttatva olyan hercegnek képzelte magát, aki nemcsak amaz égi Úr vendége lehet, hanem – még előtte – a tündökletes természeté is: a Napé, a Holdé, a csillagoké, s nem utolsósorban az Ady Oceánját is magában foglaló Tengeré.

Vonulásában, amely sohasem valami elől való megfutás, ott van a vándormadarak méltóságos röpte éppúgy, mint a nyugodni sohasem tudó láb hódítása. Miközben Sinka István balladáit s vele együtt az annak is alapot adó magyar népköltészet sötét izzású, gyakran szürreális képekben jelentkező fájdalmát a halállal csaknem minden szavában kacérkodó García Lorca tájaira vitte, a Folyóba hulló égi kék káprázatában megjelenő „kozmikus paraszt”, Jeszenyin emlékének is áldozott, és – nem kevesek megbotránkoztatására – a 20. század vagányát, a „költészet megszökött fegyencének” nevezett Gregory Corsót ugyancsak üdvözölte. Ezek a külön-világok: Csokonai Vitéz bársonyos beszéde és Corso lángszóró szája egyként vonzzák. Ha botrányhős kell a világnak, aki a bámész fejek különlegesség iránti érdeklődését kielégíti, odaáll ő maga: Közép-Európa és a világ tánctermeinek padlóját ugyanolyan intenzitással tapodja, mint bármely parasztház szobájának döngölt agyagját.

Ebben az őrült, szinte az utolsó lélegzetig tartó táncban benne van minden – értéket óvó féltése, hűsége, kitárulkozása. Mintha a szilajságukban is megfegyelmezett, ám azért szabad és vad mozdulatokkal megmenthető volna a haza, elfeledhető volna zimankós történelmünk és a bukott szabadságharcok utáni megvesszőzések. Ha bibliai példával él, csak azért, hogy minél jobban kifessék sok részből összetevődő igazsága. Az elégikus hangoltság ellenére a líráját jellemző lázbeszéd – annak legalábbis egyik rétege – ha keserűen vádol is, a meglopottak panaszát egészen az égig tolmácsolva, tele megbocsátó gesztussal, hótisztaságú gyöngédséggel.

A kortárs magyar költészetben külön út az övé. Bár a fényes szellők nemzedékével indult – így az alulról jöttek töretlen hite, a bartóki példát idéző honfoglalása stb. az ő lírájában is föllelhető –, hamar rátalált az egyéni hangra. Elsősorban két fényes névtől: Juhász Ferenctől és Nagy Lászlótól, az ő sodró erejű versbeszédüktől kellett különböznie. Mindkét nemzedéktársa, nyilván Adytól is véve a példát, már a kezdet kezdetén zúzmarás lélekkel, örök megfeszítettségben élte a költő (és a magyarság) sorsát. Kozmoszi szavaiknak, melyet a vers látomásos szerkezete: a metafora mint átvilágító lámpás közvetített, súlya volt. Egy-egy nagy vers külön is ráirányította a figyelmet a váteszként is működő lángoszlop – idejétmúlt a szó, de nincs pontosabb – társadalmi hatékonyságára.

Csoórit a lobogó hit éppúgy kalandokba vitte, mint nemzedéktársait. S ha nehezen tápászkodott is föl egy-egy botlás után, hamar talpra állt. Mi segítette magára eszmélését? Valaminő megnevezhetetlen, a túlcsorduló tisztasággal elemi erejű örömöt sugárzó naivság. Verseinek ez adott különleges csillogást. Líradarabjait, jóllehet nem egy kivétel sorolható, a feszesen végigvitt forma helyett a természetes versbeszéd uralja. Amikor a költő rácsodálkozik a valóságra, egy pillanat alatt színessé válik az. Mintha egészséges lelkülettel megálmodott tündéri tájai fölött mindig aranyfácánok szállnának. Mintha megszelídített női – halhatatlan szerelmei – olyan kútba, a lobogó mélység mellett gyakran fekete gyászba vetnék, ahonnan alig van menekvés, az el- és el nem követett bűnök alól pedig szinte nincs is föloldozás.

Éli és álmodja magának a terepet, azt a líra-terrénumot, amelyet hite szerint meg tud hódítani. Úgyszólván nincs is szerepverse, harlekini maszkja. Minden szerepben ő maga. Ő, a legkisebb fiú, idézi meg – jelentéses időben: Virágvasárnap – Szent István királyt, hogy magyarság-élményéről, erről a térítő-megtartó csodáról vallhasson. S az ő látomásaiban válik a próbák elé állított Lengyelország „villámsújtotta Krisztus-szoborrá” (Senkid, barátod), érzékletessé – vádolóan érzékletessé – téve egy testvérnép szenvedését. S a bolyongó lírahőst, akit a politika kései ugyancsak összevissza szabdaltak, ki más mosdatná meg őszi esőjében, mint Isten. Aki a hajdani zsoltáros fiára, a bűn nélkül is bűnnel megbélyegzettre a megnyugvás palástját teríti.

Látványtól a látomásig feszül a csaknem öt évtized költészetének íve. S ha a fejlődésnek észlelhetőek is a fokozatai – jobbára a hetvenes évektől lesz egyre markánsabb, letisztultságában ugyancsak fölkavaró, a lét teljességét drámaian megélő s azt fölmutatni igyekvő ez a líra –, szinte minden pályaszakasz megtermi a maga nagyversét. Ebből a szempontból az Anyám fekete rózsa s a Virágvasárnap közeli rokona A kifestetlenül maradt szemek elégiájának vagy a Keserű, pünkösd előtti éneknek, noha születésüket tekintve több évtized a köztük húzódó szakadék. Csoóri köz- és magánügyei, a balladás szerkezetet szétfeszítő fájdalma s nem kevésbé a politika bakugrásai és a nemtelen támadások során csak mélyülő, mérhetetlen keserűsége minden korban értékhozadékok. Főképp ha érvényes líradarabok közvetítik az élményt: az elíziumi mezőkön, legalábbis a költő víziójában hatalmas kráter tátong, amely az üdvözülni akarót magába szippantja.

Győzelem, vereség? Szerencsére a bukásoknak és a megpróbáltatásoknak is megvan a mitológiájuk. Gyakran az ünnepi díszletezettség, a szürrealitástól sem idegenkedő plasztikus kép árulkodik kedélyvilágáról. Nincs az a tragédia, ami után ne lehetne fölragyogtatni a veszteségeket. A legegyszerűbb, hétköznapian metszett képe is valaminő emelkedettséget sugall. Méltóságot. Szeretetigényében megejtően gyermeki. Mintha meghódított szerelmével, élettársával együtt visszaszerezhető volna a Trianon által elorzott város is. Közép-Európa kedélybetege ő, aki gyönyörű esszékben barangolta be – s tette láthatóvá – a múltat, s idegrángásos történelmünk nem egy véghetetlen hómezejére, dacolva a fölengedni nem akaró faggyal, ültetett virágot.

A Csoóri-vers varázslata is innen – a tartásból – ered. Részegíthette „mediterrán mámor: narancsos meztelenség”, sújthatta hideglelős félelemmel az orvlövészi gyilkos indulat, páncélja a makulátlanság. Ha mágikus köreit újra és újra bejárjuk, találkozhatunk versbe invitált hőseivel is; azzal a Kodály Zoltánnal, Sarkadi Imrével és Nagy Lászlóval, akik példaerővel bizonyították: a magatartás hatalom. Ám a tisztaság, a megtisztulás iránti örök igény költészetében másutt is ott van. Leginkább a szállingózó vagy egy katedrális vakolataként hulló hóban. A költő amikor „kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának” ütődik, egyben alázatos lesz, törvénytisztelő.

Fejet hajt a nagy fehérség előtt, s gesztusával tudatosítja: ha valami, talán ez megmenthetné a koromban fuldokló világot.

Szakolczay Lajos