A börtön szaga

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, amikor megismertelek Kolozsváron, keringett rólad néhány furcsa mendemonda. Mi volt például az a sepsiszentgyörgyi véres éjszaka?

 

Hű, az nagyon rég volt. Idestova harminc éve. Azért megpróbálom fölidézni. Csattanója, hacsak sebtében ki nem találok valamit, nincs a történetnek, tanulsága is legfönnebb annyi, hogy ott a végeken, a földrész egyik keleti szegletében egy egészében komor korszakban mégsem búskomorságban teltek napjaink.

Sepsiszentgyörgy a maga fénykorában még egy bohém természetű, edzett fiatalember számára is életveszélyes hely volt. Amikor az ember kietlen szelektől látogatott vasútállomásán leszállt a vonatról, a lét különleges szférájába lépett, a zabolátlan provincia világába, és ezzel hihetetlen kockázatoknak tette ki magát. Nem ellenszenves környezet volt ez, csak öntörvényű, telve ezernyi veszedelemmel. A bukás, egy buta kaland lehetősége minden utcasarkon kísértett. Rettenetesen kellett ott inni – az alkohol talán a levegőből, a pórusokon át is behatolt a gyönge, kiszolgáltatott szervezetbe –, ezért aztán az emberrel bármi megtörténhetett. Olyasmi, például, hogy délután gyanútlanul beült egy kávéra a Sugás vendéglőbe, aztán egy dermesztő kora hajnalon a fogarasi halpiacon ébredt dideregve. Lehet, hogy megismerkedett valakivel? Egy férfival? Egy nővel? Talán éppen egy kalauznővel? Nincs is élő ember, aki megmondhatná.

Én többször megfordultam Szentgyörgyön, és megvallom, sosem unatkoztam. Az a bizonyos véres éjszaka nem a hírhedt Sugás vendéglőhöz kapcsolódik, akkor már inkább egy hasonlóan legendás helyhez, a Kolcza kerthez, mert ezzel szemben laktak a minden tekintetben kitűnő és vendégszerető Strömpel lányok, otthonuk számtalan mulatság színhelye volt. Szentgyörgyön magyar hetilap is működött, egy-egy ilyen összejövetel fényét olyan ismert fiatal írók, szerkesztők emelték, mint Csiki László, Vári Attila, Bogdán László, vagy Farkas Árpád, és akkor még nem beszéltem azokról a mindkét nembeli rátermett cimborákról, akik a színjátszás berkeiből kerültek ki. Azon a bizonyos véres éjszakán, ha már így neveztük, telt ház volt. Éjféltájt Strömpel Migdál – a két lány közül akkor csak ő volt otthon – bizalmasan érdeklődött, nem vagyok-e éhes, mert ha igen, levághatnánk egy tyúkot, biztos megfő reggelig. Egy tyúk, amely reggelig illatos zöldségek között rotyog, kissé kapatosan ennél pompásabbat el sem lehetett képzelni. Kivonultunk a baromfiak éjszakai szálláshelyére, a kertbe, Strömpel Migdál kezében egy hatalmas konyhakéssel válogatott a rossz előérzettől gyötört szárnyasok között, én egy elemlámpával világítottam neki. A tyúkot rövid úton előállítottuk, Strömpel Migdál annak rendje-módja szerint elnyisszantotta a nyakát, én pedig, amíg lábánál fogva hagyta kivérezni, letettem mellé az elemlámpát és elkértem tőle a kést. Várj meg itt, kérlek, mondtam neki, mindjárt jövök. Kezemben a vértől csöpögő konyhakéssel betámolyogtam a házba, kikapcsoltam a magnót, és megálltam a terem közepén. „Gyerekek – szólaltam meg halkan, rekedten a döbbent társaság előtt –, megöltem Migdált.” A bűnbeesés balladai pillanata volt ez: a helyiség fülledt párájában az alkoholmolekulák között még úszkáltak a magnóba fojtott rockzene utolsó foszlányai, a késről a vér, amelyről mindenki azt hitte, a Strömpel Migdálé, a végzet könyörtelen egyhangúságával csöpögött a padlóra. Elcsukló sóhajok emelkedtek a női keblekből, a férfiak fogukat csikorgatták. A jelenet forgatókönyvét nem dolgoztam ki, pedig a helyzetből sürgősen ki kellett volna mászni, rögtönöznöm kellett volna valamit, valami förgetegesen jópofa feloldozást, még mielőtt meglincselnek. Ám többé nem is juthattam szóhoz, mert az élet váratlanul a segítségemre sietett: a ház egyik büszkesége, a hatalmas üvegcsillár kiszakadt a mennyezetből, és rettenetes robajjal a szoba közepére zuhant. Jutott belőle a zongorába is, a húrok közé, gyászos akkordok zümmögtek a falak között. Ez most már kataklizma volt, végpusztulás a javából. A konyhából és a szomszédos helyiségből szűrődött be kísérteties pászmákban némi fény, a levegőben kiömlött pálinka illata és a fölkavart por keveredett, a hölgyek jajveszékeltek, a férfiak ordibáltak. Ekkor rontott be a házba kezében az elemlámpával és a még vergődő, véres tyúkkal Strömpel Migdál: Tisztára megőrültetek! Mi folyik itt? Elemlámpája fényében, amely arcát alulról érte, inkább kísértetnek hatott, a társaságon mintha a rosszallás moraja hullámzott volna végig: ejnye, mégiscsak él. Jóllehet az éjszaka dramaturgiájában a csillár döntő szerephez jutott, az esemény mégis az én nevemhez kapcsolódott. Erdély-szerte többféle változatban is keringett, ellegendásodott a történet. Volt, aki meglepődve állított meg az utcán, hogy szabadlábon vagyok.

 

Azért gondolom, nem véletlen, hogy pont veled történik meg ilyesmi. Szinte beleillik az életművedbe…

 

Nem egy könyvmoly voltam, az biztos. Mindmáig nagyfokú késztetést érzek mindenféle huncutság, móka iránt. Lehet, már nem is lesz időm kinőni. De azért nem sok vér tapad a kezemhez.

 

Érdekes név, valóban Strömpel Migdálnak hívták? Mert olyan, mintha te találtad volna ki.

 

Nem, nem, ez a szülők leleménye, ez az ő rendes neve. Migdál, amikor a világra jött, a köztiszteletben álló Strömpel szülők kívánságának megfelelően anyakönyvileg is ezen a néven lett bejegyezve.

 

És akkor hogyan kerül a családneved, egy valódi név a Sinistra körzet című regényedbe? Méghozzá abban a formában, ahogy az egy romániai személyi igazolványban szerepelhetett?

 

Csak sejtem. Az ismeretlen rokon, Andrej Bodor egyszer csak ott állt a küszöbön, dörömbölt, hogy bocsássam be. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A Sinistra keletkezése idején, amikor ősállapotában már mocorgott valami, és már kezdett alakulgatni a történet, középpontjában ezzel a félig-meddig megfoghatatlan alakkal, egészen szokatlan módon még nem volt neve, ekkor hirtelen, mintegy megvilágosodás hatására behelyettesítettem egy képzeletbeli rokonéval. Azonnal életre kelt, föltalálta magát a környezetében, annyira megerősödött, hogy később már nem mindig tűrte az „én”-alak alanyiságát, néha el kellett őt küldeni harmadik személybe.

 

Édesapád mit szólt volna ehhez?

 

Hm, nehezen bírom elképzelni, hogy örülni tudott volna ennek a kis szakmai leleményességnek. Nem értette volna meg. Ő még a tizenkilencedik században született… Egyszóval régi vágású ember volt, megingathatatlan értékrenddel és tabukkal, valószínűleg a név szentsége is közéjük tartozott. Az a Bodor, akiről én írok, nem egészen tiszta ember, nemes terveket forgat ugyan a fejében, de amint közeledik céljai felé, rettenetesen bemocskolódik, cinkossá válik maga is. Apám ezt bizonyára nem vette volna jó néven, őbelé sokkal kevesebb kétkedés szorult. Ha nem is rosszallólag, de legalábbis értetlenül vette volna tudomásul, hogy becsületes jó magyar családnevünk ily módon meghurcoltatott. A Bodor, egyébként, úgy találom, jó név, nekem legalábbis tetszik. Jó volt vele dolgozni.

 

Úgy tűnik, hogy életedet és írásműveidet ritka nevek népesítik be. Honnan származik például a Sinistra körzet nevezetes Mukkermanja?

 

Számomra úgy hangzik, mint amikor valaki hirtelenében, kínjában, vagy a tréfa kedvéért rögtönöz egy németesen hangzó nevet. Nyilván a muki, a muksó búvik meg az eredet homályában, mégis, hangzása teljesen autentikus. Van tartalma, ritmusa, lejtése. A világirodalom tele van emlékezetes nevekkel, bizonyságul, hogy semmilyen körülmények között nem mindegy, hogyan hívnak valakit. Olykor a hősi szerep is fölmagasztosít egy-egy köznapi nevet, én mégis azt hiszem, egy történetnek már eleve része az a hangulat, ami a névből árad, és ami megmozgatja a képzeletet. Egy jól kitalált név, a maga klímájával befolyásolja az eseményeket, könnyebb vele dolgozni, mert rendszerint magával hozza a képzeletbeli alak személyiségét is. A közömbös nevű hős rendszerint közömbös, jelentéktelen alak, és ihlető erejének ez a tompaság határt szab. Mert minden névnek egyénisége van, rejtett előjele, bűvköre, és az ilyesmi a hétköznapi életben is előbb-utóbb beleszól az ember sorsába. Én például nem szeretném, ha Mukkermannak hívnának, és ez valószínűleg arról árulkodik, hogy azt, akinek a neve ekként hangzik, én merőben másként képzelem el, mint magamat. Mindez fokozottan érvényes az irodalom stilizált világában, ahol minden fuvallatnak, árnyalatnak jelentősége van.

Az mindenesetre elég rettenetes dolog lehet, amikor az író valamilyen kényszernek engedve átkereszteli hőseit. Annak idején, amikor a Sinistra német kiadása készült, a szöveg egyik ismerője, gondozója kritikusan megjegyezte, álljunk csak meg, jó lesz vigyázni: Mukkerman, ilyen német név nincsen. Annál jobb, feleltem, mert akkor mostantól van. Semmi pénzért le nem mondtam volna róla, hiszen ez az alak a nevével egyszerre bukkant fel a képzeletemben, és mire a fejezet elkészült, körülötte kialakult a mukkermani világ, az alak mukkermanosította a légkört, az egész környezet Mukkermann-függővé vált. Hogy hívhatnák akkor másként? Sarkalatos dolgok ezek, ilyenekben az író nem engedhet. Egyébként a jó szándékú közreműködőnek nem volt igaza, a múltkorjában találtam egy Muckermannt a berlini telefonkönyvben. Kíváncsi is lettem hirtelenében, vajon hogyan nézhet ki, valamilyen ürüggyel becsengethettem volna hozzá – címe ott szerepelt a telefonszáma mellett –, de én igen rossz színész vagyok, és nehezen viselem az ilyen hamis helyzeteket. És talán jobb is így, hogy én csak a magamét ismerem. Mi tagadás, Mustafa Mukkermant magam is megkedveltem, bizarr nevével bizonyára valamelyest tágítja az elbeszélés térségeit.

 

A Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszélésben is és a Sinistrában is fontos dolgok kapcsolódnak hozzá. Különben az alakjaid többnyire keverékek, többnemzetiségűek. Azt gondolom, hogy ez az otthoni, erdélyi viszonyokból adódik. Ez a hatszázkilós figurád engem a gyermekkoromban látott, a vándorcirkusz sátrában mutogatott, kitömött óriásbálnára emlékeztet, és Fellini filmvilágát idézi föl. Az is érdekes, hogy alakjaid mindig valamilyen határvidéken bukkannak föl.

 

Én most nem tudom pontosan megítélni, valójában mennyire emlékeztet mindez Fellinire, mivelhogy ezt a Mukkermant a nevével, a hatszáz kilójával és a kamionjával együtt én találtam ki. És amint ez a lény megszületett a képzeletemben, máris ott láttam őt megfordulni időről időre Kelet-Európa valamelyik eldugott zugában. Mint gyanús idegent, egy idegengyűlölő környezetben. Mondjuk egy határátkelőhelyen, ahol aztán mindjárt történni fog vele valami. Például levetkőztetik és megmotozzák, a hús, a háj labirintusában keresnek valamit. Mindez pedig azért történik így, mert ennek a helynek, amelyről én írok, ilyen a természete. Ennek pedig nem a cirkuszok, mutatványosok világához van köze, hanem Kelet-Európához.

Ami a határvidéket illeti, természetesen nem véletlenségből oly gyakori helyszín az írásaimban. A határ és vidéke, bárhogy is nézzük, mindig sokkal izgalmasabb hely, mint az ország belseje. Varázslatos, bűvös térség, a kockázat, kaland titokzatos helye, ahol a táj és annak minden rezdülése feszültséggel van tele. Ez Európa keletibb vidékein általában szögesdróttal, sorompóval lezárt területet jelentett, fenyegető őrtornyokkal a vizesárkok fölött, ahol még a szárnyaló madár is bennfentesnek számított. A határ nem volt könnyűszerrel átjárható, jámbor halandó ilyen helynek még a közelébe sem igen merészkedhetett. Aki pedig lakóhelye szerint a határ közelében élt, vagy éppen egy határövezetben, annak a gondolkodását, azt hiszem, valami egészen abszurd tudat határozhatta meg. Mert előfordul, hogy egy önkényesen átrajzolt határvonal éppen lakott települést oszt ketté, ilyenkor reggeltől estig belelátsz egy másik országba. Olykor a határt egy aránylag keskeny folyóvíz képezi, mint például a Tisza Másmarosban, ahol a két parton élő rokonok akár át is kurjanthatnának egymásnak, ha nem tartanának attól, hogy beléjük lőnek.

Ugyanakkor, ha a határ el is választ egymástól embereket, rokonokat, ismerősöket, megoszt történelmileg egységes területeket, egyben a kisülések helye, vagy éppen az ozmózisé, ahol megütköznek, illetve átszivárognak egymásba két kultúra, kétféle mentalitás elemei. Hogy közeledjünk a lényeghez: nem véletlen, hogy írásaim helyszíne gyakran egy képzeletbeli határ közelébe tevődik, és hogy többnyire egy határövezet viszonyai között gondolkodom, hiszen néhány évtizeddel korábban, az én ifjúkoromban tágabb értelemben határvidék volt maga Erdély is, az a hely, ahol volt szerencsém felnőni, életem nagyobbik részét leélni, és ahonnan meghatározó élményeim is származnak.

 

Miféle határvidék volt ifjúkorod Erdélye?

 

Erdély három jelentősebb kultúrája, a magyar, a román és a német mindig is érezhetően elkülönült egymástól – más viselet, más konyha, más háztáj, és más, ezeknél sokkalta kényesebb egyebek –, egyazon földrajzi koordináták mellékén szembeötlő eltérések mutatkoztak az életvitel majd minden területén. A három, egymással semmilyen rokonságban nem lévő nemzet léte egyazon térségben, hogy a többi, lélekszámban kisebb nemzetiségről és a felekezetekről most ne is beszéljünk, ezt a helyet hallatlanul színessé, változatossá tette. Bármilyen irányba mozdult ki az ember Kolozsvárról, tüstént meglegyintette a változatosság, olykor éppen a másság levegője. Ott volt mindjárt az örmény Szamosújvár, aztán a Kalotaszeg, közvetlen szomszédságában a tömény Mócvidékkel. És ha földrajzilag, történelmileg nem is volt az, de lassacskán már erdélyi városnak számított Nagyvárad, a magyar polgári települések egyik legmutatósabbika. Kicsivel odébb, a Bánságban a nyitott, mondén, kozmopolita Temesvárral a nagyvilág, aztán visszakanyarodva, a Kárpátok déli karéjában Nagyszebennel, Brassóval, a maguk zárt, patrícius világával egy nagy európai kultúra volt tapintható közelségünkben. Északon Nagybánya jószerével a szepességi bányavárosok hangulatát árasztotta, Máramarossziget pedig galíciai kapcsolataival, titokzatos fényeivel már egy kicsit Chagall világát idézte. Erdély közepén pedig a hatalmas sziget, a Szigethegység, a Mócvidék mesevilága. Akár önálló tömbökben laktak ezen a tájon a különböző nemzetiségek, akár elkeveredve, egymás közvetlen szomszédságában, a hétköznapokban alig volt érzékelhető jele a felszín alatt rejlő feszültségeknek. Megfértek egymás mellett, s amint említettem, az Erdélyt benépesítő három nagyobb nemzetiség nemigen keveredett egymással. Erdélyt keresztül-kasul falak vagy láthatatlan gyepük szabdalták, mégis ennek a történelmi adottságnak néhány évtizeddel ezelőtt, leszámítva a kommunizmus intézményét, némi derűlátással még volt némi pozitív perspektívája. Ma ez már merő illúzióként hangzanék: hogy ez a térség, amint arról álmodoztunk, egyszer talán tényleg a viszonylagos türelem, a békesség földjévé válik, olyan értelemben, hogy a háború után kialakul valamiféle egyensúly, stabilitás, és ha a status quo nem is változik, de megmaradásunk esélyei sem romlanak.

Kolozsváron a hatvanas években a fiatalság esténként megtöltötte a korzót, a Mátyás király tér négy oldala társadalmi rétegek szerint oszlott meg, a nyugati és a déli oldal volt a diákoké, végig a Deák Ferenc utcán, le egészen a Román Operáig. Itt magyar, román és német szót egyaránt lehetett hallani – akár csak a piacon, a boltokban vagy a hangversenytermek előcsarnokában. A hovatartozásnak megfelelően a fiatalok másként beszéltek, másként öltözködtek, más volt a hajuk színe és még az illatuk is, és ez a tarkaság amellett, hogy hallatlanul izgalmas volt és gazdagító, mint a világ legtermészetesebb dolga, látszólag senkit sem bántott. Akkor úgy tűnt, ez a hely jellegéből, természetéből adódik, így az identitásunkhoz tartozik. Az igaz, ezek a társaságok meglehetősen lazán kapcsolódtak egymáshoz, sőt alig-alig volt közöttük átjárás, de érzékelhető feszültség sem. Az én eszmélésem egy ilyen többnemzetiségű környezetben történt, ahol a válaszfalak és mezsgyék nem ellenfelek, legfönnebb vetélytársak vagy inkább partnerek között húzódtak. Ez a másság nyilvánossága volt, a különbözőség nyílt vállalása. Miközben nem keveredtünk egymással, mégis összetartoztunk, mintha az öröklött történelmi ellentétek dacára élt volna bennünk valami közös transzszilván öntudat, a közös örökség féltése: azok a nemzedékek még kölcsönösen tisztelni tudták egymást. Pedig hát akkoriban az introvertált nemzetállam gondolata már rég kiérlelődött, és észrevehetően a napi politika és kultúrpolitika részévé, majd vezérmotívumává vált. Ebben pedig benne foglaltatott az is, hogy a közös sorssal, közös jövővel kapcsolatos valamennyi elképzelést, a szolidaritás bármely gondolatát, az Erdélyben való gondolkodás és egy esetleges közös identitás eszméjét megmérgezze. Akkoriban még nemigen vettünk tudomást arról, hogy valamikor a harmincas években román gondolkodók megtervezték a románságképet, meghatározták a néplélek mitológiai dimenzióit, amelyek révén markánsan megkülönböztetendő más nemzetekétől.

Ezzel párhuzamosan az is igaz, hogy Erdélyben, mint Európa egyik jellegzetes peremvidékén, másvalami is érződött: a Kárpátok szorosain át olykor besüvített a keleti síkságok egy-egy rideg fuvallata, nemegyszer a sarkkörön túli birodalom dermesztő hidege. Vidékenként más és más volt a táj képe, és néhol már fenyegető komorsággal jelentkezett Kelet-Európa elesettsége, kiszolgáltatottsága, igénytelensége és szegénysége. Egyúttal olyan közállapotoknak a kezdeményei, amelyek a romlás egy bizonyos további szakaszában már elviselik a diktatúrát. Nos, ami az én életemben fontosnak bizonyult, az mind, mind ezen a helyen történt.

A szülőföld élménye számomra mindmáig ez a kultúrájában sokszínű és geográfiai megjelenésében is impozáns, mégis, kissé letargikus táj, gondolkodásomban, emlékezetemben ez vált meghatározóvá, és az most már a legtermészetesebb dolog, hogy ettől a modelltől sem elszakadni, de még eltávolodni sem bírok, ezért az elbeszélés színteréül is csak olyan térséget tudok elképzelni, ahol különböző származású emberek élnek, és nem is a magyarok vannak többségben. Még ha orrolnak is ezért rám itt-ott, hogy úgymond benépesítettem Erdélyt mindenféle nációval. Én csak megválni próbáltam attól az idillikus képtől, amelynek már semmi köze nem volt az én nemzedékem igazi szülőföld-élményéhez.

 

Írásaidban nagy szerepe van a határvidéknek, az elzártságnak. Annak, hogy azt a területet mindig őrzik, annak, hogy a Stalker-filmből ismert rezervátumra vagy egy Gulag-szerű elkerített helyre emlékeztet. Régebben nemcsak Románia, hanem minden szocialista ország határövezetében többször igazoltatták az embert, ha odatévedt. Egy ilyen környezetben a szituációk eleve élesebbek.

 

Igen, az írói környezet mindig legyen olyan, ahol egy banális helyzet is bármikor élessé válhat. Úgy vélem, ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon, kettős látással kell bírnia a világról. Kell egy inspiráló környezet testközelben, és valahol a képzelet messziségében annak elvonatkoztatott mása. A két kép között foglal helyet a novella. Az elbeszélés helyszíne akkor szerencsés, ha egyben alkalmas terep az írói tapasztalatok lecsapódására, vagyis ahol az írói látomás a leghitelesebben tud kibontakozni. Az én esetemben életrajzi és alkati adottságoknál fogva a kelet-európai történelmi táj, a sorompók, a szögesdrótok szövevényes világa, az ebből eredő közérzet és életszemlélet ez a terület. Egyszersmind olyan hely, amelynek az alkotás, a képzelődés során megnyílnak a rejtekei, feltárulnak a mélységei, olyan meglepetésekkel, amelyek a történetet fordulatról fordulatra tovább vezetik. Azért fontos ez, mert még ha vannak is sejtéseim afelől, amiről írni szándékozom, a novella belső tája számomra a munka folyamatában bontakozik ki. Nem is nagyon jó dolog, amikor egy-egy elbeszélés indításakor előre tudható, hogy a továbbiakban pontosan mi fog történni, sokkal szerencsésebb, ha a cselekmény fordulatait és az egész belső hangulatot a kitalált környezet természete alakítja és szabja meg. Képzelete az írót ösztönösen mindig olyan területek felé tereli, ahol otthonosabban mozog, és ahol nagyobb készséggel fogadja a rá váró meglepetéseket.

 

Miben áll a meglepetés a saját írásaidban?

 

Abban, ahogy a történet a maga természete szerint alakulni kezd, és ahogy egy-egy kitalált személy benne életre kel, föléled. Semmi nincs előre készen, számomra is majdnem minden az írás folyamatában bontakozik ki. Kiindulópontnak olykor elég egy helyszín, egy érzés, egy illat, egy hely, ahol történni kezd valami. Vagy egyszerűen csak egy hangulat. Valami, amit nem lehet előre kicédulázni, rögzíteni. Ez a megfoghatatlan valami, titkos fuvallat a novella lelke. Ha ez nem lebeg valahol ott a közelünkben, jobb a dolgot nem erőltetni…

 

Úgy érzed, ha ez a sejtelem nem elég erős, akkor nem érdemes megírnod a novellát?

 

Úgy van, tényleg nem mindig érdemes. De ettől az ember néha mégis megírja. Mert ez a foglalkozása. Így aztán, még a legelhivatottabbak munkássága sem áll kizárólag remekművekből. Mindenki előbb-utóbb kienged a keze alól közepes vagy annál is gyengébb darabokat, és ez így is van rendjén, ezek a többivel együttesen képezik az alkotói pálya vonulatait. Mégis, amikor nekifogok valaminek, nem egy fércmű képe lebeg a szemem előtt, ennél nemesebbek a szándékaim. És a magamfajta szerző már akkor is elégedett lehet, ha munkájából sikerül a hamis hangot kiiktatni. A rutin nagy kísértése az, amikor az író gyakorlatára hagyatkozva csak „nyomja a sódert”: nyelvével a szája csücskében írja tetszetős mondatait, később aztán már nem bír tőlük megválni, s azok maguk körül idegen levegőt gerjesztve benne maradnak egy olyan műben, ahova nem valók. Olykor az író akaratlanul is már saját paródiáit írja. Ezért aztán kész művekből is bízvást ki lehetne hagyni sok-sok mondatot, egész bekezdéseket, vagy akár egy-egy sok műgonddal megalkotott fejezetet. Manapság minden rettenetesen túl van írva, ebben a masszában inflálódnak az irodalmi kifejezésmód értékei. Az írói szándék, elv ellenére a fogalmazás mechanizmusából adódóan rengeteg fölösleges adat képes belekerülni a szövegeinkbe. Ezek inkább homályosítják, mintsem gazdagítják a képet, de az alkotás hevében még azonosíthatatlanok. Az idegen test fertőzi a környezetét, mérgezi a szomszédos szövegeket is. Én úgy vettem észre, ha sikerül néha idejében megszabadulnom tulajdon kakukkfiókáimtól: hirtelen visszamenőleg megtisztul a mű egész teste is. Nem kizárt, ezt csak én érzem ennyire kényes kérdésnek. Hihetetlenül tud bosszantani, amikor fölösleges szöveget vagy valami silányságot találok megjelent dolgaimban – márpedig találok. Hogy csak a magam eljárásainál maradjunk, elmondhatom, az alkotás folyamatának boldog pillanata az, amikor a széttépett papírral teli kosárral elballagok a kuka felé. Ilyenkor mindig megkönnyebbülök, az elégedettség bizsergése hullámzik végig a bőröm alatt: érzem, hogy dolgoztam, hogy sikerült túllépni valamin. Fölemelő érzés fölösleges és terhes dolgoktól idejében megszabadulni.

 

Nem úgy történik ez, hogy az ember leírja a szöveget egy lendületből, aztán javítgatja, kihúzza azt, amit fölöslegesnek érez? Mit nevezel hamisnak? Mi a hamis hang?

 

Nagyjából az, amiről az előbb beszéltem. Az, ami nem illeszkedik a történet, illetve a szöveg természetes környezetébe, öncélú, mesterkélt, ennélfogva nem is lehet kellő művészi hitele. Az író csak azt képes elhitetni, amiben éppen akkor valamelyest maga is hisz, márpedig a rutinnak kevés köze van az ihlethez. De azt hiszem, nem bölcs dolog, ha én most megpróbálok mások számára is érvényes szentenciákat összetákolni. Bizonyára akad olvasó, akinek elvárásai ellentétesek az enyéimmel, és talán éppen az általam hamisnak tartott szövegekben leli örömét. Én csak arról beszélhetek nyugodt lelkiismerettel, amiben otthonosan mozgok, ami fölött rendelkezem, ez pedig a saját szövegem. Ez nem jelenti azt, hogy kiadói lektor koromban nem volt velem pechje néhány szerzőnek.

Egyébként, hogy a kérdést érdemben is érintsem, számomra tényleg a legkényelmesebb egy lendületből megírni a történetet, aztán már csak kószálni benne, korrigálni, törölni. Ez egyszersmind az író kivételesen szerencsés napja. Mert arra a bizonyos lendületre legtöbbször hosszasan várakozni kell, törölni pedig korántsem olyan egyszerű: csak a kész szövegből érdemes. Akkor ajánlatos kéziratot újra kézbe venni, amikor már valamelyest kiléptél az írás bűvöletéből. És igazából akkor sikerül szerencsés módon eltávolítani a kéziratból az éppen mellőzni kívánt darabot, ha azért egy kicsit mégis benne marad. És láthatatlanul tovább kísért, mint egy távoli, föl nem fedezett bolygó, amelynek a létére csak gravitációs teréből és az általa okozott perturbációkból lehet következtetni. A prózai szövegben egy kicsivel több van, mint amennyit az egyes szavak hordoznak, és ha ezekből a tudósításokból kicsit elveszünk, talán még több lesz. A keletkezett üres teret kitölti valami más, az olvasó képzeletéből. Azzal, hogy valamit elhallgatok, éppen hogy elárulok valami mást, fontosat, titokzatosat. Emlékeztet ez némileg a művészi filmek avatott vágásmódjára, de még inkább az álom természetére, „kihagyásos” szerkezetére. Gondoljunk csak arra, egy-egy emlékezetes, elmesélhetetlen álom attól felkavaró, és még éber állapotunkban is nyugtalanító, hogy szokványosan fontos strukturális elemei hiányoznak. Mégis az álombeli táj, jelenség, esemény a maga világán belül megfellebbezhetetlen és hiteles. A művész hitele is jórészt abbéli szuggesztivitásán múlik: mennyiben képes látomásait elfogadtatni. Semmi esetre sem azáltal, hogy történései valamennyi körülményét, a cselekvések indítékait készségesen föltárja, folyamatosan érvel igaza mellett, hanem sokkal inkább azzal, hogy alkotásán meghagyja a talány, a kétség fehér foltjait, s a köznapi információkból bizonyosakat elhallgat. Mindez persze, lehet, megint csak az én világomra vonatkozik. Az biztos, amíg elérkezem a végső formához, megtelik a papírkosár. Amíg nem számítógépen dolgoztam, ha jól ment a munka, egész paksamétákat dobtam el örökre.

 

Kár. Egy fiatal prózaíró sokat tanulhatna ebből. A hasonló makulatúrák fölbecsülhetetlen értékűek. Deák Tamás mesélte, hogy amikor Németországban járt, egy irodalmi múzeumban látott egy Hölderlin-kéziratot, ott voltak a vázlatok is: milyen megrendítő élmény volt látnia, mi van az író fejében, hogyan írja meg a vázlatot, milyen kihagyások találhatók a kéziratban, hogyan alakul a mű. Hölderlin végigírta a verset, de kihagyott helyeket, üres sorokat, amelyeket később szándékozott kidolgozni. Az tűnt érdekesnek, hogy inkább üres sorokat hagyott, nem tömte ki a versvázlatot töltelék szöveggel. Tanulságos.

 

Én nem hiszek ebben. A művészi alkotás egyik titka éppen az, hogy keletkezésének mechanizmusa mások számára hozzáférhetetlen, mivelhogy meghitt módon kötődik az alkotó személyiségéhez. Ez azt jelenti többek között, hogy ahogy én „húzok”, úgy nem húz például Parti Nagy, mivelhogy ő nem én vagyok. A húzás mikéntje nem elsajátítható, annak igazi indítékai hál’istennek még számomra is jobbára ismeretlenek, esetleg érzelmi hátterűek, ezért manipulálhatatlanok. Egy szöveg karcsúsításának elve, egyáltalán a művészi gondolkodás ökonómiája mint teória, talán bárki számára elfogadható, de annak iránya már nem, az a személyiségben rejlik, ösztönös indíttatásaink között. Az megint más kérdés, hogy egy-egy ilyen törölt szövegrész a véglegeshez való viszonyában filológiai szempontból kétségtelenül hordoz kitapintható tanulságokat. Mindig izgalmas lehet – annak számára, persze, akit az ilyesmi érdekel – egy közismert, kanonizált szöveg összevetése az ősváltozattal, követni ekképp a mű metamorfózisát. De mindenki számára érvényes tanulsága egy ilyen filológiai kitérőnek egyetlenegy van. Az, hogy a végeredmény, a kristálytiszta opus, amit én a kezemben tartok, és amiről eddig azt képzeltem, hogy szikra módjára csak úgy előpattant az alkotó fejéből mindannyiunk bámulatára, az rengeteg töprengés, gyötrelem, vívódás gyümölcse.

Gondoljunk csak József Attilára. Negyvenhatban vagy negyvenhétben a kolozsvári Józsa Béla Athenaeum kiadásában, talán a Révai-féle kiadás utánnyomásaként, silány kötésben, korán barnuló papíron megjelent egy teljes József Attila, benne a kezdeményekkel, töredékekkel, zsengékkel, és néhány nagy költemény korai változatával. Végig lehetett követni az Eszmélet, az Óda, a Külvárosi éj és sok más jelentős költemény keletkezésének különböző szakaszait. Kiderült, hogy egy ilyen formátumú költő is nyugtalanul vissza-visszatért darabjaihoz, át- meg átírta őket, mígnem a végső formához eljutott.

 

Láttam valahol egy fotót vagy facsimilét egy József Attila-kéziratról. Az a két szó, amelyet kihúzott, elhagyott és behelyettesített, megváltoztatta a vers jelentését – és miért? A nem-író ember furcsállhatja, hogy miért volt szükség erre a változtatásra. Nemcsak metrikai vagy rím-okokból cserélt a szerző, hanem más miatt is… Azt gondolom, az újkori próza nyelve erősen hatott az újabb kori költészetre, és viszont. Vershatásra azonban esetedben nem gondoltam, arra, hogy kifejezetten költői előzményei is vannak az írásmódodnak. Hatott rád József Attila költészete?

 

Ez nem vershatás. Nincs honnan. Nagyon kevés verset olvastam, merőben prózai alkat vagyok. Ettől persze József Attilát még nagyon szerettem.

 

És kit még?

 

Nem fontos, nem is jellemző. Mondom, verset keveset olvastam, rendszerint csak alkalomszerűen, majdhogy véletlenségből. Tulajdonképpen ifjúkoromban magyar irodalmat is keveset. Miután Nagy Gézát, kedvenc irodalomtanáromat letartóztatták, aki előtt röstelltem volna gyengén szerepelni, helyébe olyan ember lépett, akit zsíros, kajla kalapja miatt már nem vettem túlságosan komolyan, és elég közömbössé vált számomra az irodalom mint tantárgy is. Az én barátkozásom az irodalommal ugyanúgy a Micimackóval, az Egri csillagokkal vagy más hasonló alapművekkel kezdődött, de igazán meghitté akkor vált, amikor megismertem az Így írtok ti paródiáit. Át- meg átlapoztam őket vagy százszor. Az olvasmányok során vált számomra is megfoghatóvá, mi is az a stílus, lassacskán kezdtek megvilágosodni az irodalmi szövegek rejtekei. Rendszerint, mire kezembe került egy-egy jeles szerző műve, én már ismertem Karinthy szeretetreméltó értelmezésében. Amikor később írásra adtam a fejem, az irodalmi előtanulmányokat ezek a pompás paródiák jelentették. Diákkoromban legjobb barátaim verselgettek, irodalmi önképzőkörre jártak, de én oda már nem követtem őket. Az ilyen önképzőköri foglalkozásokat halálosan untam, máig azt tartom, a versolvasás az ember magánügyei közé tartozik. Engem a földrajz érdekelt elsősorban, a történelem, a természetjárás, ha művészet, akkor pedig elsősorban a zene, nem is igen értettem barátaim túlzott lelkesedését, tőlem távol állt minden ömlengés, kitárulkozás és pátosz. Akkoriban a franciák voltak divatban, az angolok is, barátaim ezek mellett vadul falták Kosztolányit, Babitsot, Tóth Árpádot, na persze, tartotta magát Ady is. Adyt irodalomtanárnő nagynéném lépten-nyomon emlegette, idézgették nyakra-főre kebelbarátaim is, én pedig, ki tudja, miért, nevetségesen korszerűtlennek éreztem, az a jelenség, illetve a poéta, akit ő megszemélyesített, engem kifejezetten taszított. Mostanság döbbentem rá, és milyen félelmetes: mindaz, ami őt annak idején bosszantotta, azzal mostanság is nap mint nap, újra szembesülünk. A diktatúra a maga nehezékeivel egyszerűen elnyomta, elfedte a nemzetképünket, másfajta bajainkat, ezért az egyszerűség kedvéért mindent a kommunizmus számlájára írtunk. Most aztán a feudális örökség – úgy látszik, nem volt elég idő kinőni – továbbra is itt nyomaszt a mindennapokban. Mintha száz esztendő nyomtalanul elsuhant volna fölöttünk. Eltelt egy évszázad, egy nemzet történetében rettenetesen sok idő, és a gondolkodás, a cselekvés dimenziói itt alig változtak, az alapvető nagy bajok ugyanazok. Mintha valami öröklött, folyamatos válságban kellene itt élni, amiből a társadalom erőtlen kilábalni. A költőnek ezen a tájon mindig van mi fölött keseregnie.

 

Milyen válságra gondolsz? Erkölcsire?

 

Többek között, hogy mindjárt a legrosszabbal kezdjem, arra a bizonytalanságra, ami az identitás körül jelentkezik. A mai társadalom magyarságképe meglehetősen elegyes, színeit itt-ott még árnyalják a romantika meg az internacionalizmus tónusai, de ha a szélsőségektől sikerül is eltekintenünk, akkor sem mutatkoznak meg elég markánsan azok a vonalak, amelyek érzelmi kötődéseink irányát, intenzitását jelzik. Kétségtelen, az önismeret folyamatosságát történelmünk minduntalan megzavarta, az utóbbi százötven év történéseinek emlékét legjobb esetben is bizonyos fokú ambivalencia hatja át. A folyamatosság hiánya, az emlékezés bizonytalansága és megannyi más tényező mellett, mintha lelassult volna a társadalom reakcióképessége, így a demokrácia intézménye, valamint napjaink förgeteges újdonságai is készületlenül érték. Pedig az idő rettenetesen fölgyorsult, európai környezetünk megváltozott, ebben az új helyzetben nem ártana egy kis élénkség, mondjuk a jogalkotás terén, és egyáltalán azokon a területeken, amelyek mind a gazdasági mozgások, mind a polgári lét feltételeit megszabják.

Az ember azt képzelte, ötvenhatban összekovácsolódott, nagykorúsodott a nemzet, és ha váratlanul kínálkoznék rá történelmi esély, készen áll a ragyogó kibontakozásra. Az álombeli esély nem egészen meglepetésszerűen, történelmi körülmények képében valósággá vált, ám ezzel egy időben felszínre került valamennyi gyöngeségünk, békétlenségünk, egész patópáli örökségünk. Tetézve mindez valami elidegenítő homállyal, ami a lelkekből árad. Rosszabb ez, mint Ady korában volt, mert közben eltelt száz fontos esztendő. Mi a fene történhetett? Valaki közben keresztbe tett nekünk? Egyszer-kétszer minden bizonnyal. Csak úgy kapásból, hogy túl messzire ne menjünk, mindjárt Trianon ötlik az ember eszébe. Az biztos, hogy egy ilyen beavatkozás nem használt volna egyetlen nemzet személyiségfejlődésének sem. Egyre világosabb, hogy amikor a nagyhatalmak – nem is biztos, hogy legmélyebb meggyőződésük szerint – igazságot akartak szolgáltatni néhány félig-meddig jogfosztott nemzetnek, egy másikat taszítottak méltatlan sorba Európa kellős közepén. Mármint minket. Ezzel a vereséggel, és azzal, hogy megtört a nemzet évszázados intézményeinek kontinuitása, elképzelhető, hogy bizonyos fokig történelmi öntudata is megzavarodott, a türelmetlen szomszédok gyűrűjében megrendült önbizalma. Ráadásul az akkori válságos helyzetben, angyaloktól hordozott címerünkkel a magasságos égboltozaton, több volt a hagymázos vízió, mint a józan, bölcs és bátorító szó, ezáltal a status quo megértése, megemésztése első pillanattól túlságosan is súlyos terhet jelentett. És úgy látszik, teher maradt ez mindmáig. Még a másik oldalon, a nyertesekén is. A jelek arra utalnak, a részleteiben cinikus és barbár döntést haszonélvezői sem bírták mindmáig megemészteni.

A közelmúlt történelmének identitásformáló hatása bizonyára mélyreható tudós elemzések után kiált, ám a köznapi gondolkodás szintjén akár Trianon is lassacskán leegyszerűsödve, már csak mint történelmi pech él az emlékezetben, ha nem is kifejezetten a balszerencse művének tekinthető. Az tény: a legrosszabb történt a legrosszabbkor. Magyarország ekkor és ezzel veszítette el a lehetőségét és képességét, hogy fölemelkedésében lépést tartson a földrész élenjáróival, egyben elveszítette esélyét arra nézve, hogy ez a felzárkózás az archaikus szerkezetű társadalom szintjén is beinduljon. A kibontakozás számára a század elején éppen reális távlatok nyíltak, amikor az ország olyan szerencsétlenül háborúba keveredett. Az azt követő diktátum nemcsak hogy fizikai értelemben megosztotta a nemzetet, de mind honi, mind európai integrációs, kiegyensúlyozó folyamatoknak is véget vetett. Meglátásom szerint ennek a nem kívánt eseménynek igazi átka nem is az országnyi területek elvesztésében érzékelhető – lássuk be, elég régtől fogva szomszédaink éltek ott többségben, gondjaikra nem figyeltünk kellőképpen –, inkább abban, hogy a provinciák elcsatolásával maga az anyaország vált a szó igazi rossz értelmében provinciává. Az anyaországi gondolkodás beszűkült egy ördögi körbe, amelynek mozgásaiból már nem bírt könnyedén kilépni, és a csonka ország megrendítő képével teljes diszkrepanciában még valami ostoba, diszkriminatív gőg is áthatja, amelynek köszönhetően az erdélyi magyart most már nemcsak szülőföldjén tekintik másodrendű állampolgárnak, ahol kisebbségi sorban maradt, hanem másodrangú magyarnak tekintik az anyaországban is. Bár nem vitás, a butaság egy külön kategóriájáról van szó, ez is az identitás része, ha nem éppen az maga. Van ebben bizony, valami fojtogató sivárság. Ennek terhét már semmiképpen nem illik másokra hárítani.

 

Pedig az Erdélyből bevándoroltak gondolkodása és életmódbeli különbözősége még nem jelent igazi próbatételt a toleranciára nézve… Előfordult-e, hogy Magyarországon is másodrendű magyarnak kellett érezned magad?

 

Ó nem. Én Erdélyben is egyenrangú polgárnak és egyenrangú magyarnak éreztem magam. Bár azt sem állíthatom, hogy e szándékkal bizonyos gyakorisággal ne találkoznék. Ám ha én ezzel érzelmileg megpróbálok azonosulni, akkor máris elismerem, hogy létezhetnek nálam magyarabbak, akik ezt velem akár éreztethetik is. A hülyeség, a fennkölt bunkóság, és nyilván a sovinizmus egy bizonyos állapotáról van itt szó: a magyar–magyar sovinizmusról. Ez egy osztódásra hajlamos nemzet tulajdonsága, amelyre a Trianon utáni állapotok meglepő módon, a várhatóval ellentétes módon hatottak. A nemzet egy bizonyos hányada kilencszázhúsztól fogva kétségtelenül tudatlanabb, gőgösebb és üresebb lett. Amikor a Bécsi döntést követően anyaországi tisztviselők kerültek pozícióba Erdélyben, primitív nemzeti gőg, úrhatnámság, velük együtt a tömény ostobaság áramlott a hivatalokba, ahonnan természetesen mindjárt kitúrták a kompetens, a helyi adottságok között jól eligazodó régi személyzetet. Apám, akire baloldaliság vagy kozmopolitizmus a legkisebb mértékben sem volt jellemző, rémtörténeteket mesélt tudatlanságukról, arroganciájukról, kártevő ténykedésükről, amit rövid ottlétük alatt kifejtettek.

Mindenesetre, ha bujkál bennem valamelyes sajátos erdélyi öntudat, az ennek az ostoba diszkriminációs szándéknak a reakciója: valahányszor magyarságomat, annak mértékét itt bármi módon kikezdik, besorolják, lefokozzák vagy kétségbe vonják, megajándékoznak egy plusz identitással. Talán nem is egészen alaptalanul. Mivelhogy én más nemzetekkel közös szülőföldön nőttem fel, egy igen robusztus német kultúra és a nem kevésbé virulens ortodoxia közvetlen szomszédságában, bizonyára igen fontos ismereteim gazdagabbak, árnyaltabbak, így nagy valószínűséggel alapvető dolgokról sokkal többet tudok honfitársaim e kirekesztő társaságánál. Akkor pedig elképzelhető, hogy nemzeti önismeretem is megbízhatóbb, és ehhez mérten higgadtabban, több tárgyilagossággal és méltósággal viselem magyarságomat is.

De sajnos, e tekintetben bölcsebbek elődeink sem voltak. Úgy néz ki, ebben a kérdésben nem vagyunk egészen vétlenek. Aki érzéketlen mások gondjával szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is. Lássuk be, a magyar politikai érzék a kiegyezést követően – amikor erre úgyszólván utolsó esély kínálkozott – nem tudott kezelni sorsdöntő kérdéseket: a nemzetiségek gondja iránt közönyösen, ha nem éppen gőggel és ignoranciával viseltetett, elmondható, hogy ezernyolcszáznegyvennyolctól fogva ez a magatartás egyenesen vezetett a nagy trianoni trancsírozáshoz. A méltatlan eljárás földolgozása pedig rettenetes teher, kétségtelenül meghaladja a nemzet lelki erejét. Hagyjuk most Kolozsvárt, de ott van például Nagyvárad, bárhonnan is nézzük, évszázados múltú, klasszikus magyar település volt a döntés idején, földrajzi fekvése folytán soha nem is lehetett része a történelmi Erdélynek, akkor pedig hogy a fészkes fenébe került nyolc kilométerrel odébb, egy újonnan kijelölt határ túloldalára? Úgy néz ki, csak úgy, merő kiszúrásból. De négyszáz kilométerrel odébb, Kézdivásárhely is évszázados magyar település mind a mai napig, eközben túl esik egy másik ország geográfiai középpontján. És mégis, mivelhogy bánatában vagy a furdaló lelkiismeret hatására az akkori neves döntnökök egyike sem szúrta tökön magát, és nem létezik sem erő, sem mód, sem szándék, amely itt igazságot tehetne és enyhítene a döntés szigorán, már csak méltóságunk érdekében olyan fölemelő volna túl lenni végre minden szinten ezen a megpróbáltatáson. Úgy érzem, egy nemzet nagykorúsága ott kezdődik, amikor megújulva túl bír lépni kudarcain, veszteségein. Az örökös panaszkodás nem indít meg senkit, a végén az egészből csak a szánalmas látvány marad. Ady háborgásaiból indultunk ki, pedig ő még csak a Trianon előtti állapotokat ismerte.

 

És azért a helyet, a környezetet is…

 

A környezet, az akkor is Kelet-Európa volt, aki nem hogy a veszteségeit, de rendszerint még diadalait sem bírja megemészteni. A győztes errefele nem tud mit kezdeni a zsákmányával, azzal együtt is rendszerint szegényebb marad, mint az, akit kifosztott, ez pedig mérhetetlenül bosszantja, és csak tovább fokozza sérelmeit. Errefelé a politikai gondolkodás mindig a vesztesé, rabja ósdi területi eszményeknek, egy rendszerint hamis, ábrándos nemzetképnek, holott a prosperitásnak egy idő óta már másutt keresendők a mutatói. A térség kisugárzásától mi sem maradunk mindig mentesek. Szívesen élcelődünk egyik vagy másik szomszédunk földhözragadt, anakronisztikus nacionalizmusa fölött, miközben az a szellem olykor-olykor közelünkben is fölgerjed, és – költemények, ódák tanúsítják – alig emelkedettebb azokénál.

 

Úgy tűnt, rég kinőttük ezeket…

 

Ilyesmit csak egy nagyon eredményes társadalom bír kinőni. A miénk még nem egészen az. Berlini tartózkodásom alatt ébredtem rá, hogy a jólét beköszöntével egyszerre száműzetett a gondolkodásból a faji szupremácia eszméje is, és hogy egy nemzet mennyi figyelemmel képes ápolni közös lelkiismeretét. Múltkorjában a német–francia határ közelében éltem néhány hónapon át, és a sárga irigység emésztett látván, hogy ezek itt már soha többet nem fognak egymás torkának esni. A prosperitás két emberöltőnyi ideje alatt az indulatok, elfogultságok a határ mindkét oldalán elpárologtak. Mifelénk, keletibb tájakon még az öröklött frusztráció érzése működik, amikor az örökös deficitet a képzelet területein kívánja kompenzálni. Amikor a nemzet méltóságának éppen hiányoznak a kézzelfogható, megtapasztalható jelei, akkor keletkeznek az erről szóló legendák. A deprimáló társadalmi környezet az embert álmodozásra készteti, hajlamos a nemzetet, szerepét, jelentőségét valami mitikus derengés színein át szemlélni, csakhogy a végén mindig ugyanott ébred, és ugyanolyan toprongyosan. Láthattuk egészen közelről, éppen egy szomszédos diktatúra elszánt igyekezete nyomán, mennyire szánalmasak egy ilyen homokra alapozott doktrína lírai aláfestései. A jogos büszkeséget az ember rendszerint visszafogottan, szerény méltósággal viseli.

Korábban azt kérdezted, erkölcsi válságra gondolok-e. Sajnos, annak a jelei között élünk. Tíz évvel a történelmi fordulat után, megszabadulva a hazai és az idegen elnyomás rettenetes terheitől, nálunk a köznapi élet infrastruktúrája még mindig egészen kezdetlegesnek tűnik. Valami elképesztő komolytalanság homálya lebeg a közállapotok fölött. Hogy kerüljem a politikai példákat: képzelj el egy országot, ahol a pénzszállító páncélautó sofőrje évek óta körözött személy, a repülőtér biztonsági személyzete rendszeresen fosztogatja az őrzésére bízott értékeket – nem egyetlen megtévedt ember, hanem mind a tizenkettő –, és alig múlik el hét, hogy rendőrök le ne tartóztatnák saját közbűntényes kollégáikat. Nem túl vicces állapot ez, holott egy bohózat belső világához áll a legközelebb. Vagy itt van a pénzügyi ágazat szűnni nem akaró, szemérmetlen, ám nem törvénytelen önjutalmazása, mérhetetlen önkielégítési vágytól fűtött ünnepi maszturbációja, a populáció pedig csak zavartan, eltátott szájjal asszisztál saját kifosztásához. Amíg a köztulajdon elherdálásáért, a hűtlen sáfárkodásért jutalom jár, méltán feltételezhető, hogy mifelénk a bűn megítélése is más. Mindennapos botrányaink a válság érzetét keltik, nem a biztonságét, végzetesen aláássák hitünket, önbizalmunkat, és ez legvégső soron az identitásunkat érinti. Az ember kínjában csak fohászkodik, ugye, de becsszóra, nem mi vagyunk ezek, mert ha mégis, akkor piszkosul át lettünk verve, hiszen a nemzet erényeiről még valami egészen mást tanítottak nekünk.

Az a közjogi méltóság, akire a dolog hatáskörileg tartozik, ezt a röstellnivaló állapotot már évekkel korábban megideologizálta, miszerint meg kell tanulnunk együtt élni a bűnözéssel. Kijelentése után még sokáig hivatalában maradt. Egy ilyen felülről érkező ajánlat maga a blaszfémia, ha arra gondolunk, hogy a polgári társadalmak történelme éppen arról szól, hogy nem kívántak együtt élni a törvénytelenséggel, és vívmányaikat folyamatos jogalkotással következetesen megvédték. Erre nézve több ezer évvel ezelőtt már komoly kezdeményezések történtek. Demokrácia általában ott honol, ahol a törvények igazságosak, azokat betartják, nem is kijátszhatók, és a vétségeket következetesen megtorolják. Ha ezt elfogadjuk, úgy látszik, Magyarországon nem tisztázódott alapfokon a demokrácia fogalma, én pedig emiatt mérhetetlenül szégyellem magam, függetlenül attól, hogy ilyen-e ennek a térségnek a természete vagy sem.

 

Miért, milyen ennek a helynek a természete?

 

Nem kell szó szerint venni, amit most mondok, de nekem az a sejtésem, hogy itt a földrajzi koordináták sem kedveznek a bölcsességnek, a jókedvnek. Gyanítom, a domborzati viszonyok is bizonyos fokig determinálják az erkölcsöt, vérmérsékletet. És akkor, megvallom őszintén, bár egyesek agyba-főbe dicsérik, nekem valami nem stimmel ezzel a Kárpát-medencével, annak is a laposabbik felével. Amennyi melegség képes áradni az idillikus tanyavilágból, annyi sivárságot, közönyt hordoznak azok a vékony szelek, amelyek a pusztán időről időre föltámadnak. Petőfi szerette, és még sokan mások is, de biztos nem ők vannak többségben. Mégis, majd minden héten akad egy-egy háborodott elme, aki hazánk lehetőségeit, kilátásait Svájcéihoz méri. Sajátos szemlélet, kétségkívül. Ami készségeinket, adottságainkat illeti, nekem kis hazámról, kellős közepén ezzel a hol belvízzel, hol aszállyal sújtott, kilátástalan, apatikus lapállyal és a kiapadhatatlan bazmegezéssel, Svájc a legeslegutolsó hely, amely eszembe jut. Inkább azon tűnődöm egyre gyakrabban, hogyan lehetett itt ezer évig kibírni. Úgy látszik, így: testi, lelki állapotunk mutatói a legrosszabbak a földrészen. Nem lenne különösebb vétek ennek az okát is lázasan kutatni. Erdősíteni kellene itt nagy eltökéltséggel, de hogy az ördögbe, amikor még meglévő ligeteinket is irtják, tarolják, gyújtogatják. Sajnos, a kiesebb tájak ezer évvel korábban már jobbára foglaltak voltak. Mi pedig területeink szebbik felét sem bírtuk megtartani. Most már azért jó volna, ha legalább ez a kevés megmaradna. És persze, olyan belső viszonyokkal, amelyek arra késztetnek, hogy Svájctól való távolságunk világos tudatában is tudjuk ezt a helyet nagyon szeretni. Ahhoz pedig már régen, de legkésőbb a legutóbbi történelmi fordulat pillanatában le kellett volna fogni a lelketlen fanyűvők kezét, és azokét, akik a fanyűvők érdekeit pártolva folyamatosan belekotyognak a jogalkotásba, vagy éppen késleltetik azt, mindazokét, akik gyöngeségeinket lelketlenül kihasználják. Ha nem áll be ezen a téren fordulat, mondjuk holnap, de legkésőbb holnapután kora reggel, kellő önvédelem híján, a kifakult tájról, kifakult érzelmekkel és megrendült identitással lassacskán már a déli órákban kezdünk elszivárogni.

Azt hiszem, most megint a tanulópénzt fizetjük, nekünk odafönn úgy látszik, mindent drágábban mérnek, és a késedelmi pótlékot is könyörtelenül behajtják. A szabadság csak az idő függvényében az, ha valami nem történik meg idejében, azzal egy másfajta rabsághoz kerülünk közelebb. A polgárság, amely még úgy-ahogy birtokában volt az önvédelem gyakorlatának, jószerével kipusztult, még mielőtt emlékezetét jó kezekben tudhatta volna, és a végén – ez újra a folyamatosság hiánya – már nem is volt kire átruháznia…

Pedig értékeinket, egyáltalán a kultúránkat van okunk félteni, mégpedig a meggyőződés nélküli hatalmasságtól, a rideg pragmatizmustól, a tudatlan pazarlástól, mindattól, ami gondolkodásunkba, erkölcsi állapotunkba eddig is csak hanyatlást hozott. A most kialakulóban lévő új középosztályban a nemzet nemesebb hagyományai már alig-alig élnek, elképzelni is riasztó, hogy ennek az éppen tollasodó rétegnek az erkölcse és életszemlélete fog a közgondolkodásra, intézményeinkre és a jogalkotásra rátelepedni. Hiszen az ország morális infrastruktúrája már ma is siralmas állapotban van.

Most veszem észre, egy kicsit kipakoltam, nagyon elkalandoztunk. Adyból indultunk ki, mert véletlenségből költőkről kezdtünk beszélgetni.

 

Talán mégsem véletlenségből. Tehát József Attilát kedvelted – de az hogy derült ki, hogy írni akarsz? Ez mikori fordulat?

 

Ó, nagyon kései. Legtöbben zsenge ifjúkorukban versfaragással kezdik, mielőtt megérnének a prózára, de mint már említettem, nálam ez a korszak teljesen kimaradt. Közeli jóbarátaim verselgettek, folyosók homályos zugaiban fel is olvastak egymásnak, de én belső hangjaimra hallgatva ebben már nem vettem részt, éreztem: ez a dolog nem nekem való. Azért, hogy el ne távolodjam köreiktől, néha homályos célzásokat tettem arra, hogy jó, jó, ha már írásról van szó, én prózában gondolkozom, és nem kizárt, egy későbbi, általam megválasztott időpontban majd elbeszélő művek alkotójaként teszem ismertté a nevemet, addig is, vázlataim titkosak. De nekem vázlataim sem voltak. Az előfordult, hogy leültem egy kitépett füzetlap elé, mintegy ünnepélyes várakozásban, hátha megszáll az ihlet, de soha nem történt semmi, ilyenkor még egy veréb sem repült el az ablakom előtt. Ugyanakkor, mivel akkoriban egyetlen tisztességes polgári foglalkozás sem jutott eszembe, már-már magam is kezdtem képzelegni, mi volna, ha tényleg író lennék. Nagyfokú derűlátás kellett hozzá, az biztos.

Aztán a sorsom úgy alakult, hogy egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütésre, felnőtté váltam, olyan körülmények közé kerültem, amelyekkel érett korban is nehéz megbirkózni. Ez a fordulat, mármint az, hogy letartóztattak, fantasztikusan felpörgetett, elmélkedésre késztetett, arra, hogy átértékeljem egész addigi életemet, esélyeimet, mivelhogy az „élet” másként viselkedett velem szemben, amint az elvárható volt. Nos, ezzel egy időben, mintegy kompenzálásaként a valóságosan megélt eseményeknek, kezdett kialakulni bennem egy virtuális világ képe, a létezőnek egy képzeletbeli mása, képzelt magatartásformákkal, és én egyszerre csak kezdtem magam benne otthon érezni. Ennek a fantáziálásnak semmi köze nem volt irodalmi szövegekhez, olvasmányélményekhez, ez még eszményeiben is a nyers élet parafrázisaként jelentkezett. Valami csodaféleség történt: amire serdülőkoromban üres papírlapok előtt merengve hasztalan várakoztam, egyszerre csak ott volt, mocorogni kezdett bennem. Akkoriban nekem nagyon kellett valami, ami túlélési ösztöneimet igazolja és táplálja, ennek eredményeként jelentkezett a fikció, mintegy párhuzamosan valós élményeimmel. Mert azért a becsvágy, az íráshoz nélkülözhetetlen művészi látásmód mellett nem árt, ha az emberrel történik is valami. Velem pedig történt.

Ezért is, úgy látom, ha a háború után nem kerül sor gyökeres fordulatra, ha édesapám megőrzi magas beosztását, tisztségeit és még a vagyonát is, és én nem egy politikai börtönben kezdem el felnőttkori pályafutásomat, hanem szülői kívánságra, mondjuk, Oxfordban tanulok, például jogot, akkor igen valószínű, hogy rám a polgári jólét kényelme, esetleg üressége vár, nem ismerem meg a nélkülözést és hányattatást, jóval kevesebbet tudok meg a világról és nem utolsósorban önmagamról is. Így viszont váratlanul szélsőséges helyzetben, a társadalmi lét peremén találtam magam, ahol egy egészen másféle eszmélés várt rám, csöppet sem biztató távlatokkal. Nem egy szalon hűvös sterilitásában, hanem az élet égetésében találkoztam az egzisztencia és az erkölcs elementáris kérdéseivel. Felismeréseim végtelen nyugtalansággal töltöttek el, ugyanakkor ki is józanítottak. Mivel én alkatilag inkább világfinak születtem, mint szorgalmas, igyekvő iparosnak, nekem ez a megrázkódtatás nagyon kellett. Mert én főleg lazítani szeretek. Most is szívesebben ülnék egy szellős teraszon, mondjuk, Rivában a Garda-tónál egy pohár narancsos Campari mellett, mint itt veled, abban a reményben, hogy olyasmiről beszélgetünk, ami másokat is érdekelhet. Gondtalan, laza életvitel mellett aligha kezdem el körmölgetni rövid kis történeteimet, annál én sokkal lustább vagyok.

 

Nem biztos.

 

Jó, ezt most már kellő bizonyossággal nem lehet eldönteni. De én úgy érzem, nem vagyok igazi írói alkat. Nem szövegekben gondolkodom, inkább képekben, helyzetekben, erre az én esetemben történetesen a papír és a ceruza volt a leghozzáférhetőbb eszköz. Kétségtelenül, írásművészet ez is, de merő véletlenség, hogy mindaz, amit művelek, végül is az irodalomhoz áll a legközelebb. Az biztos, nincs semmi köze ahhoz a szenvedélyhez, amely a legnagyobbakban oly csodálatosan munkálkodik, nevezetesen a grafomániához.

 

Nem nevezném minden esetben grafomániának a beszédvágyat, a létrehozás, a kitalálás szenvedélyét. Te attól lettél író, hogy drámaian kettétört a családotok története?

 

Nem. Ennek semmi köze a családhoz, a történetéhez, a polgári életvitelben bekövetkezett drámai töréshez, érzelmi kötődésekhez, és nem is hiszem, hogy a mi családunk története kettétörött, inkább azt, hogy történelmi fejlemények hatására sorsa az elvárásokhoz képest egyszerűen másként alakult. Ha már erről beszélgetünk, úgy érzem, én attól lettem író, hogy olyan élményanyag birtokába kerültem legfogékonyabb éveimben, amely egy életre szólóan ellátott töltéssel, valami olyasmivel, amivel egy művész tud kezdeni valamit.

Abban az életkorban kerültem rács mögé, amikor az embernek egy életre szóló érvénnyel kialakul, megszilárdul a morális szemlélete, értékrendje. Bármilyen furcsán is hangzik, az állandó fenyegetettség, bizonytalanság, a testi és lelki megaláztatás a világról szóló ismereteimet mérhetetlenül gazdagította, épp onnan, a zárka falai közül nyílott kilátás egy másfajta, tágasabb horizontra. Azt nem merem állítani, hogy odabenn zuhatagban áradnak az elítéltre a világról való leghasznosabb ismeretek, és valóságos intellektuális kéjmámor lenne a börtönélet, de elviselésében sokat számított, hogy mindvégig éreztem, valami nagyon fontos dolog történik velem. Ez most, persze, megint csak magánvélekedés, ezért nem is merem mások lelki épülésére melegen ajánlani. De a zárt intézet igen fontos hely, még a világirodalomban is – elég ha Dosztojevszkijre, Musilra, Llossára vagy Ottlikra gondolunk –, remekművek színtere. Az a hely, ahol színt kell vallani, ahol szembesül az ember saját esendőségével, egyszersmind az önbecsülés fogalmával. Ha még valaki az ilyesmit egyáltalán komolyan veszi.

 

Az ember úgy tapasztalja meg magáról, kicsoda, hogy valamilyen szélsőséges helyzetbe kerül, börtönbe, munkatáborba, többedmagával egy barlangba vagy hegytetőre, amikor az életben maradás, a tisztesség, a szolidaritás egy csapásra mást jelent, másképpen esik latba, s ebben a felfokozott helyzetben minden eldől és kiderül.

 

Igen, nagyjából erről van szó. Egy fiatalember életében sorsdöntő lehet az a pillanat, amikor elodázhatatlanul szembe kell néznie saját tulajdonságaival, szándékaival, korlátaival, esendőségével. Mert odabentről – akár a zárka magányában, akár a többi elítélt közösségében – egészen másként fest a világ. Család, haza, hit, szeretet, szabadság, hűség, ragaszkodás, becsület, önfeláldozás – mind kiürült fogalmak, komolyabb ember ki sem ejti őket, itt nincs helye patetikus megnyilvánulásoknak. Amellett, kimondatlanul mégis tétje van minden mozdulatnak, tettnek: viselkedni kell. Munkálkodik az emberben valami gyermekes hősiesség, amikor szorongatottságában minden áron ragaszkodik tisztességéhez, nem is igen maradt egyebe. Azokban az időkben a börtön nem egyszerűen a drasztikus kirekesztettséget jelentette, a hatalom a személyiség teljes megsemmisítését tűzte ki célul, azáltal, hogy az elítéltet nap mint nap olyan aljasságokra vagy legalábbis cinkosságokra próbálta kényszeríteni, amelynek terhei egy morális lényt életre szólóan megviselnek. Mégis, ha nem is éppen minden helyzetben, de az ember megőrizhette a tartását. Most persze az érintkezés konvencionális formáira gondolok. Mert a fegyőr és az elítélt érintkezése is konvencionálisnak mondható addig a pillanatig, amíg az árnyékszék padlóját föl nem nyalatják veled. Ilyenkor nem marad kellő figyelmed és odaadásod az önbecsüléssel foglalkozni. A fizikai bántalmazásból, a fakírokat kivéve, csakis vesztesen lehet kikerülni, a testi szenvedés megalázza, deheroizálja az embert, tanulsága az ég világán semmi, erre találták ki. Nincs ez másként a legendában sem, a keresztfán végül Krisztusnak is elborult az agya és kifakadt. De még innen a fizikai szenvedésen, az embernek megadatik az esély méltóságának, integritásának megőrzésére. Aki ad magára valamit, él ezzel.

 

Szeretném, ha elmondanád, hogyan kerültél börtönbe. Induljunk el Kolozsvárról: ezerkilencszázötvenkettő. Vagy korábban kezdődött? Ezerkilencszázharminchatban születtél.

 

Ebből kiszámítható, hogy tizenhetedik életévemben jártam, amikor letartóztattak. Nemrég került a kezembe a szabaduló-cédulám, és döbbenten vettem észre személyi adataim között, hogy testmagasságom a letartóztatáskor százhatvannyolc centiméter volt. Azért döbbenetes ez számomra is, mert szabadulásomkor százhetvenkilenc centiméter magas voltam, ugyanannyi vagyok ma is. Én a börtönben még tizenegy centit nőttem. Abban a korban voltam tehát, amikor az ifjút belülről is a növekvő életerő feszíti, ég a tettvágytól, minden áron bizonyítani szeretne, vérét is hullatná szívesen a nemzetért, mert nem fél semmitől, a hatalomtól sem, mivelhogy nem ismeri igazi természetét. De ebben a korban alakulnak általában a természetjáró társaságok, mozgolódnak a majdani lepkegyűjtők, galambtenyésztők, ilyenkor szerveződnek a zenekarok, rablóbandák, irodalmi önképzőkörök. A korabeli körülmények úgy hozták, hogy én az IKESZ-nek, azaz az Illegális Kommunistaellenes Szervezetnek lettem alapító tagja. Meg akartuk dönteni a rendszert. Majdnem valamennyien az egykori kolozsvári Református Kollégium diákjai voltunk. A történelmi háttér ismeretes: pár évvel korábban történt meg a kommunista hatalomátvétel, és javában folyt a leszámolás. A hatalom erejét, erőszakosságát, szigorát minden lehető eszközzel demonstrálta, főleg azzal, hogy tömegesen hurcolt el minden bírói ítélet nélkül, jobbára teljesen vétlen embereket különböző börtönökbe, bányákba, kényszermunkatáborokba, például követ törni a Duna-csatornához. De ha szükségesnek mutatkozott egy-egy politikai per megrendezése sem állította különösebb gond elé a hatóságot. Édesapámat például a híres Márton Áron-féle hazaárulási per vádlottjaként egy olyan törvénycikk alapján ítélték el, amely a kiötlött bűncselekmény képzeletbeli idején nem is volt hatályban. Ebből most már az is kiderül, hogy az én esetemben megvolt a családi és társadalmi háttér, a morális indíték a rendszerellenes szervezkedésre. Nálunk otthon a szocialista berendezkedés ígéretei iránt a legkisebb lelkesedés, de még rokonszenv sem volt tapasztalható, inkább méla undorral és növekvő szorongással figyeltük, mi történik körülöttünk. Barátaim, iskolatársaim is jobbára középosztálybeli családokból kerültek ki, és bár minden eszközzel folyt a megfélemlítés, mi a napi politikai történésekről meglehetős nyíltsággal beszélgettünk. Ösztönösen megéreztük, ki előtt nem tanácsos. Hamarosan egyetértettünk abban, hogy a dolgok a legrosszabb irányba tartanak, ezért valamilyen formában gátat kell vetni a folyamatnak, sürgősen tenni kell valamit. Két osztálytársammal, Palocsay Zsigmonddal és Veress Zoltánnal – a majdani költőkről van szó – hárman voltunk az alapító tagok, amikor aztán a szervezet további tagokkal gyarapodott, mi alkottuk a későbbi, kibővült vezetőség magvát is. Bizalmas beszélgetések során újabb és újabb tagokat avattunk a nagy titokba, szépen gyarapodtunk. Lányokat is beszerveztünk, és nem föltétlenül a külső megjelenés alapján válogattuk ki őket. Természetesen előzőleg mindenkit alaposan lekádereztünk. Közben eljárogattunk az iskolába is.

 

Hogyan kádereztétek le a gyerekeket?

 

El lehetett ezt tanulni az igazi személyzetisektől. Megnéztük, ki, honnan, milyen családból érkezik. Sorainkba nem furakodhatott be akárki. Amikor visszagondolok ezekre a sok kalanddal, kockázattal és bohósággal teli évekre, mindig kissé zavarba jövök. Mert bárhogyan is tekintem, az akkori vérzivataros idők függönyén át, vagy józanul, az érett férfikor magaslatáról, a történéseknek mindenkor kettős aspektusa van. Ha esélyeinket, tetteink valóságos társadalmi hasznát, magunk és családunk kilátásait, jövőjét tekintjük, kétségtelenül elképesztő gyerekség, meggondolatlanság és naivitás volt az, amibe olyan nagy lelkesedéssel és elszántsággal belefogtunk. Másrészt viszont az is tagadhatatlan, hogy diáksorban lévő fiatalok részéről nem bírok elképzelni tiszteletreméltóbb kezdeményezést, mint azt, hogy ösztönös hívásaiknak engedve szembefordulnak az elnyomással. Nem váltunk hősökké, mindössze jelentéktelen részeseivé egy nagy történelmi szembenállásnak – az erőviszonyok akkorra már jobbára tisztázódtak –, de mi, mintegy a meccs lefújása után, ezzel is jeleztük hovatartozásunkat, és nem is akárhol, hanem a megvert csapat szurkolótáborában. Annak fényében kap mindez mégis némi jelentőséget, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanebben az időszakban, amíg mi nem kis kockázatot vállalva elköteleztük magunkat egy veszélyeztetett értékrend mellett, kortársaink egy másik csoportja, nemzedékünk élelmesebbje, beleértve szép számban írókat is, a kommunista mozgalomban lelte meg eszményei letéteményesét, vagy ami ennél is taszítóbb, színlelt érzelmekkel melléje szegődött. Volt közöttük, aki meg sem állt a központi bizottságig. Nos, lehet, hogy én nagyot tévedtem, amikor engedve az ifjonti hívásoknak megfontolatlanul veszélybe sodortam magamat, családomat, és közvetve még az egész erdélyi magyarsággal szemben is kihívtam a hatalom haragját, szóljon mentségemre, hogy azért mégiscsak vásárra vittem a bőröm, és nem az ellenséggel cimboráltam, hanem ellenében. Ha nem egyéb, egy álláspont nyílt deklarációja volt ez, olyan időkben, amikor ezt igen rossz néven vették. Iszom is, mind a mai napig a levét. Ismétlem: mind a mai napig. Szóval, bárhogy is nézzük, a dolog évtizedek távlatából sem fest másként: miközben nemzedékem egyik csoportja falvédőre illő szövegekbe foglalta a szocialista jövő ragyogó távlatait, én társaimmal rendszerellenes röpcédulákat fogalmaztam.

 

Milyen más utat választhattál volna?

 

Mindez aligha történhetett volna másként. Az én lehetséges életutam nem sokkal a kommunista hatalomátvétel után, ahogy ma mondják, kényszerpályára terelődött. Apám valamikor országos tekintélyű közgazdász, bankigazgató, laikus egyházi tisztségviselő, akinek volt némi köze a háború utáni Magyar Népi Szövetséghez is, egyszóval prominens személyisége az erdélyi közéletnek, a történelmi fordulatot nyilván nem úszhatta meg ép bőrrel. Akkor sem, ha az előző rendszerhez érzelmileg, politikailag semmi nem fűzte, sőt például a zsidókérdésben vagy szociális téren való kiállása miatt inkább elismerésre, legalábbis rokonszenvre számíthatott volna. Ezerkilencszázötvenben letartóztatták, és mint már említettem, a Márton Áron-féle hazaárulási perben elítélték – a vádlottak Erdély jövendő státusát illetően memorandumot juttattak el a párizsi béketárgyalásokra –, engem emiatt még az érettségi előtt kitiltottak az ország valamennyi iskolájából. Így aztán nekem tényleg nem volt szükségem politikai éleslátásra, mély lelki válságra és meghasonlásra ahhoz, hogy nézeteim ekként alakuljanak. Tény, ilyen pozícióból akkoriban nem volt kitörési lehetőség. Én ezt a helyzetet el is fogadtam, mint a sors rám vonatkozó intézkedését, annak indokait is magamévá tettem, hiszen magamat valóban osztályidegennek és a rendszer ellenségének tekintettem.

 

Az igazságérzet egy fiatal gyerekben sokkal erősebb, és a bátorság is, legalábbis a vakmerőség. A hősies és kegyetlen forradalmakat többnyire fiatalok csinálták a történelemben.

 

Van ebben némi igazság, kétségtelenül. Ebben a korban az igazságérzet nemcsak hogy erősebb, hanem túlságosan kategorikus, intranzigens, így nem is lehet kellően árnyalt. Legalábbis, normális gondolkozású gyerekek esetében. De hát nem mindig. És most megint csak oda lyukadunk ki, ahol az imént már megfordultunk, és ha lelkiismeretesen vizsgálgatni kezdjük a kommunizmus évtizedei alatt az emberi sorsok alakulását, újra meg újra beleütközünk ebbe a problematikába. Mert ismétlem, jelen volt ugyanabban a korszakban egy másféle magatartás. Nem azokról a baloldali meggyőződésű tisztességes személyiségekről beszélek, akik korábban a szociáldemokráciában, illetve a kommunizmus eszméiben a tőkés társadalmi viszonyok alternatíváját keresték, és akik a baloldali moszkovita hatalomátvétel után többé-kevésbé csalódottan, kiábrándultan a közélet szerény szereplői maradtak, és maguk is növekvő aggodalommal szemlélték a helyzet alakulását. Azokról a fiatalokról inkább, akik ugyanebben a történelmi pillanatban legyőzve gyermeki igazságérzetüket, úrrá bírtak lenni bátorságukon is, engedve másféle hívásoknak, egyszerre csak ott találták magukat kipirultan lihegve a kommunista ifjúsági mozgalomban. Egyúttal az érvényesülés térfelén. Évtizedeken át elfogadták a hatalom kegyeit, kiváltságait, bírtak élni annak gőgjével is, ha kellett, az elesettekkel szemben is, együtt mulattak a zsarnokokkal, abban a hazug hitben tetszelegve, hogy ezzel a cimborálással a nemzet érdekeit szolgálják. Van Székely Jánosnak egy idevonatkozó költeménye, ha jól emlékszem, a hetvenes évek közepéből. Ha még kedvünk lesz erről beszélgetni, előkereshetem.

 

Azt Székely János később, a nemzeti diktatúra idején írta és egy olyan neves írótársának címezte, aki a hatalomhoz törleszkedett. Föltétlenül keresd elő…

 

Szóval, nemzedékem e két szemben álló csoportja között hosszú időn keresztül alig volt bármiféle átjárás. Nem is igen lehetett, működött az ellenszenv, az óvatosság és a dac egyaránt. Később, amikor az említettek pozícióba kerülve, már kezdték röstelleni hovatartozásukat, és még később, amikor lassacskán kezdtek kihullani a hatalom kegyeiből, némi leereszkedéssel közeledtek az addig mellőzött félhez, de ez felszínes érintkezés maradt, emberi, baráti kapcsolatokról itt már aligha lehetett szó. Mostanában legtöbbjük már váltig azt hangoztatja, hogy éppen az erdélyi magyarság érdekében és értünk való aggódásában vállalt áldozatot, értsd ez alatt: valójában gyászos közszereplését küldetésként fogta fel. A veszély elmúltával kiderült – a legenda legalábbis erről szól –, mindig is egyazon táborban voltunk. E szoros lelki hasonlóságok ellenére azóta sem barátkozunk…

Én mindenesetre egyetlenegyre emlékszem elöljáróink közül, aki nem volt hiú és gyáva, és aki viszonylagos befolyását valóban szellemi fennmaradásunkért vetette latba, és miközben a hatalomból egyre több ellenséget szerzett magának, valóban sokat tett a magyar kultúráért. Nehogy most véletlenségből is valamelyik köztiszteletben álló íróra gondoljunk. Akire én gondolok, könyvek kiadásával foglalkozott.

 

Domokos Géza.

 

Igen, őrá gondolok.

 

Ő az, aki évtizedeken át bámulatos politikai bűvészmutatványokkal és bátorsággal tartotta életben a Kriterion könyvkiadót. Domokos, akárcsak Majtényi Erik, Szász János vagy Méliusz József a romániai magyarok „kijáró emberei” voltak: néhány embert még a börtöntől is megmentettek.

 

Ne tágítsuk a kört, óvatosan bánnék a nevekkel is, nem szeretnék most igazságot osztani. Azok a jó szándékú személyiségek, akiket te említesz, nem a hatalmi ágazatban tevékenykedtek, amikor segítettek, legfönnebb kapcsolataikat kamatoztatták. Én azokról az elöljáróinkról beszélek, akik a pártapparátusban, tagként a központi bizottságban vagy a művelődési kormányzat hierarchiájában magas beosztásban nap mint nap kiállhattak volna nemzetiségi kultúránk és örökségünk védelmében. Ehelyett saját pecsenyéjüket sütögették. E rossz emlékű társaságban Domokos kivételnek számított. Mert akadt olyan valóságos írói fantáziával megáldott személyiség, aki eljárván királyi vadászatokra is, később azzal mentegetőzött, hogy a golyók csak úgy süvítettek el a füle mellett, minthogy a főúri vadászok állandóan őt célozták… Mi is oldhatná fel e kép mérhetetlen cinizmusát? Megvallom, rám a legsötétebb időkben sem lövöldöztek a cimboráim, úgy látszik, nem kerültem megbízhatatlan emberek társaságába. Ma is összeszorul a gyomrom, amikor hallom őket nyilatkozni, kommunista elnyomásról beszélni, mintha soha semmi közük nem lett volna hozzá. A fordulat után illett volna őszintén elmakogni néhány keresetlen szót e fiatalkori eltévelyedésről, amely azért túl a férfikoron is eltartott. Azért térek ki erre, mert igenis létezett az elnyomás minden szakaszában mód arra, hogy egy morális lény a hatalom valamennyi csábításának ellent álljon. Anélkül, hogy ezzel halálos fenyegetésnek tette volna ki magát. Furcsa mód a tisztességesebb magatartásnak néha megvolt a jutalma. Engem a politikai ítélet egy életre szólóan megkímélt mindenféle szerepjátszástól, nem kellett hűséget, lojalitást színlelnem, mert politikai meggyőződésem köztudomású volt, és ez a tudat egyszersmind mérhetetlenül fel is szabadított. Még a szekusok részéről is mintha éreztem volna néha a tisztelet halvány megnyilvánulásait, hiszen ők cinkosaikat mélységesen megvetették. Nekem legalább soha nem kellett titkolni, hová tartozom. Egész pályafutásom azzal kezdődött, hogy néhány barátommal összebeszéltem: az első kínálkozó alkalommal megdöntjük a rendszert.

 

Hogyan szándékoztatok megdönteni a rendszert és átvenni a hatalmat?

 

Azt már kezdetben sejtettük, hogy békés úton nem fog menni. Induláskor egy borotvaélesre kifent katonai szurony és egy kis kaliberű forgópisztoly a hozzá való hat tölténnyel, ez volt a hadfelszerelésünk. Ez már akkor is aggasztóan kevésnek tűnt, de úgy képzeltük, előbb-utóbb megerősödünk, talán még anyagilag is, és akkor valahonnan – lehetetlent nem ismertünk –, kiegészítjük az arzenált. Arra komolyan nem számíthattunk, hogy a román néphadsereg, esetleg valamelyik fegyveres testület is az oldalunkra áll, bár ez nagyban megkönnyítette volna a dolgunkat. A hatalomátvétel módja még komoly előkészítésre várt. Mert az az igazság, hogy bár a szervezetnek románellenes jellege nem volt, mi azért, lévén magyarok, a térség jövőjét mégiscsak egy önálló Erdélyben képzeltük el, rendezett, demokratikus belső viszonyokkal. Természetesen a mi vezetésünk alatt. Nekem ebben a felállásban külügyminiszteri álmaim voltak. Azt ifjú fejjel is sejtettem, a külügyesek sokat utaznak, izgalmas, színes tájak, fogadások, gáláns kalandok. És ugyebár, a haza sorsa. Az is igaz, hogy mivel szervezetünk egy elnyomó önkénnyel szemben jött létre, valamelyest átvette annak stratégiáját, végső célja megvalósítását is kezdetben – a forradalmak már ilyenek – diktatórikus eszközökkel képzelte el. Kétségtelen, a várva várt demokrácia bevezetése még a mi levezetésünk mellett is egy kis erőszakkal járt volna. Ha jól emlékszem, eszünk ágában sem volt az autonómia kérdésében a lakosságot megszavaztatni. Akadt tehát már eleinte néhány tisztázatlan kérdés, átgondolatlan terv, amely még alapos eszmei és gyakorlati előkészítésre várt. Mielőtt konkrét stratégiai elképzeléseinket fölvázolhattuk volna, letartóztattak, így az autonómia kérdésében a továbbiakban nem gyűlt meg a bajunk a többségi, román ajkú lakossággal.

 

A Révai Lexikon közlése szerint Erdély lakosságának nagyobbik része már 1911-ben román nemzetiségű volt.

 

Már 1700-ban. Levéltárnok koromban találkoztam kincstári adatokkal, amelyek szerint Erdély népességén belül – természetesen a Bánság és a Partium nélkül – a románok számaránya már valamelyest meghaladta a magyarokét és németekét együttesen. Ezen illett volna az idők folyamán komolyan eltöprengeni, ekkor még több, mint kétszáz év volt Trianonig.

Szóval, lehet, hogy a kormányzást, a tisztségek elosztását illetően adódott volna némi súrlódás a román elittel, de úgy véltük, a partnerség nem illúzió, a cél érdekében kiegyezünk, bizonyára nem lettünk volna türelmetlenek, a számaránynak megfelelően részesültünk volna a tárcákból, közjogi méltóságokból.

Egyébként voltak elérhetőbb céljaink is. Például föl szerettük volna robbantani a Kolozsvár közelében, a Bükk-erdőn áthaladó elektromos távvezetéket. Ha jól belegondolok, ez azért nem volt merő ábránd. Siker esetén mi valószínűleg soha nem találkozunk, de még jeltelen sírom helye is ismeretlen volna mindenki számára. Végül is csak a röpcédulázásig jutottunk. Leszámítva persze néhány rutinműveletet, konspirációs gyakorlatot. Ilyen volt az, amikor éppen az említett és tervezett robbantásos akció előkészítéseként egy koromsötét éjszakán behatoltunk szeretett iskolánk, az egykori Református Kollégium kémiai szertárába. Egy kis nitroglicerinre lett volna szükségünk, amelyet kellő arányban kovafölddel kívántunk keverni. A nélkülözhetetlen folyadékból sajnos egy kupicányit sem találtunk, de azért így sem távoztunk üres kézzel. Kevés kénsavat vettünk magunkhoz és hazatérőben leöntöttük Leninnek a főbejáratnál álló mellszobrát. Ki sem aludhattuk magunkat, reggel rohantunk vissza az iskolába. Tanításra.

 

És a rendőrség nem jött rá?

 

A politikai rendőrség természetesen kiszállt és lázas vizsgálódásba kezdett, mondhatom, roppant nagy volt a sürgés-forgás. De mi különösebben nem izgultunk, mivel a behatolást körültekintően hajtottuk végre, nagyjából összhangban a konspirációs előírásokkal. Így például ujjlenyomatot nem hagytunk, tekintve, hogy kesztyűben dolgoztunk, de még használható lábnyom sem maradt utánunk, mivel Dávid bácsi, a pedellus, mint minden hajnalban, aznap is a tyúkokkal kelt, és petróleumos fűrészporral feltörölte a folyosókat. Úgyhogy a rendőrségi nyomozókutyák lesütött szemmel és lekonyult farokkal kullogtak el a helyszínről. Mi pedig, ha nitroglicerint nem is találtunk, a bevetést büszke elégedettséggel amolyan sikeres ujjgyakorlatnak könyvelhettük el.

A szép tervek között szerepeltek személy szerinti leszámolások is. Feketelistát már a kezdetektől fogva vezettünk, állandóan bővítgettük, üdvös lett volna idejében megszabadulni néhány kellemetlen fickótól, potenciális ellenféltől. Először is, a kommunista ifjúsági szervezet aktivistáinak működését néztük igen rossz szemmel, így még a hatalomátvétel előtt ki akartuk végezni például Nagy és Barkas elvtársakat. Méghozzá kígyóméreggel. Nem tudom, mond-e neked valamit, mint kifinomult irodalmárnak Edgar Wallace neve, netán olvastad bűnügyi regényeit. Kiváló szerző, az ötlet is tőle származik. Ha emlékezetem nem csal, Négy igaz ember, ez volt a regény címe, amelyből inspirálódtunk. Nemrég a Brüsszel–Köln útvonalon utazva csinos fiatal lány ült velem szemben a vonaton és megelégedésemre – nagyot is dobbant a szívem –, ezt a kiváló munkát olvasta, úgy látszik, a szerző arrafele még nem ment ki a divatból. Nos, az eljárás a következő volt: a kígyómérget tű alakúra mélyfagyasztott állapotban egy rugós szipkába operálták, majd kellő időpontban kioldották az áldozat felé. Olyan testrészt célozva meg, ahol az emberi bőr a legvékonyabb, nyaki tájak, szemhéj, nyitott száj, ilyesmik. A bűnjel, azaz az elkövetés eszköze elolvadt, nem maradt, csak az áldozat bőrén két parányi, észrevehetetlen tűszúrás. Egy ilyen halálos fegyver előállítása, mint ezé a rugós szipkáé elég bonyolult technológiát feltételezett, mélyfagyasztó sem volt akkor még a háztartásokban, Kolozsvárt mifelénk például még a jegesember járt, de mi bíztunk tulajdon leleményességünkben, abban, hogy egy kis szorgalommal, esetleg mérnöki segítséggel a halálos fegyver kivitelezhető. Kígyó-ügyben javaslatomra ki is sétáltunk egy verőfényes délután a város közelébe, a Szent János-kúthoz terepszemlére. Azzal áltattam a fiúkat, hogy a hely hemzseg a viperától.

 

A mi családunk is oda járt vasárnaponként kirándulni.

 

Akkor hát te is tudod, a Szent János-kút völgye kies havasalji táj, gyönyörű orchideás, enciános erdőkkel, szűk bejáratánál egy meredek, kopár oldallal. Természetrajzból tanultuk, hogy a vipera imádja az ilyen déli fekvésű köves, omladékos, szikkadt lejtőket. És valóban rengeteg olyan lyukra leltünk, amelyről feltételezni lehetett, hogy otthonául szolgál a mérges viperának, csak éppen kígyót nem találtunk egyetlenegyet sem, bár alkonyatig bóklásztunk a meredeken, kezünkben egy villa alakú ággal – ilyennel fogják a kígyót, úgy, hogy fejét a földhöz szorítják. De erre nem került sor, így Barkas elvtárs is megúszta. Mégsem vitte el szárazon. Egyszer megjelent egy elvtársi összejövetelen – így nevezték a leánygimnáziumban félévenként megrendezett málnaszörpös, süteményes, páratelt táncdélutánokat –, és akkor, miközben ő úttörőlánykák koszorújában joviálisan mosolyogva további jó előmenetelre buzdította őket, én a fogason lógó télikabátja zsebébe, abba, amelyikben a kapukulcsát tartotta, beleürítettem egy egész üveg mustárt. Ő talán – ki tudja, él-e még – már rég elfelejtette, hiszen ilyen megalázó eseményekre nem szívesen tekinget vissza pozícióban lévő ember, de én az azóta eltelt évtizedek alatt ezerszer is elképzeltem a pillanatot, amikor kapukulcsáért a zsebébe nyúl. A hatalom minden áron való gyengítése természetes módon illeszkedett célkitűzéseink közé. Demoralizálni úton-útfélen, félelmet kelteni az ellenség soraiban, mindez persze részét képezte terveinknek. A mustár színe, állaga alapján pedig igen alkalmasnak tűnik egy nagyravágyó, karrierista, magabiztos aktivista elbizonytalanítására.

Ez a kis megmozdulás egyébként – bár utólag minden oldalról helyesléssel és elismeréssel találkozott – merőben spontán akció volt, nem osztotta ki rám senki, nem előzte meg semmiféle vezetőségi egyeztetés. A tettnek, ha nem is közvetlenül, inkább véletlenségből szubjektív, magánéleti indítékai voltak. Akkoriban tetszett nekem a Pancratius lány, akinek viszont Capitan Egon, egy nagy melák aradi fiú udvarolgatott. A mustárt eredetileg neki szántam. A Pancratius lány messze künn lakott a Kányafő alatt egy villában, én pedig néha végigbaktattam az egész Rákóczi úton, majd a végtelen Dónát úton, hátha véletlenül éppen szembe jön velem. Néha tényleg szembe is jött, de mindig a puhaképű, lajhártermetű gyerek társaságában. Egymással lévén elfoglalva, felém hűvösen biccentve, alig méltattak figyelemre, és engem ez rettenetesen bosszantott. A mustár akkoriban röhejesen olcsó volt, és bár mi nélkülözések közepette éltünk, egy teljes üveggel megengedhettem magamnak. Igen ám, de amint a táncdélután forgatagában megláttam a Pancratius lányt, oldalán Capitan Egonnal, azonnal átértékelődött bennem a helyzet. Én ezt most tényleg komolyan gondolom? Mert bármily fájdalmas is, a Pancratius lánynak minden jel szerint mégiscsak ez a tohonya lajhár kell, erre pedig tízszer ennyi mustár sem hoz megoldást, ráadásul a büntetésből nem is fogja levonni a szükséges következtetéseket. Az ilyen gyáva, alantas bosszú méltatlan hozzám, nem is terhelem meg vele a lelkemet. Felismerésem súlya alatt zavartan, kissé megszégyenülten álltam ott, ekkor pillantottam meg Barkas elvtársat, aki akkor érkezett. Keresett egy helyet a fogason télikabátja számára, és máris ott forgolódott az úttörőlányok koszorújában. Egy pillanat alatt megérett bennem az elhatározás: „akkor ezt te kapod”.

Talán kicsit túl sokat is időztünk ennél a kis epizódnál, de el kellett mesélnem, mert nagyon jólesett fölidézni – tartalmas ifjúságom volt, ezernyi mókával, csínytevéssel –, aztán meg azért is, hogy szemléltessem, miként elegyedett a megfontolt szervezeti tevékenység az ilyen kamaszos huncutságokkal. Ami mégis a lényeg: ezerkilencszázötvenkettő május elsejére virradólag teleszórtuk Kolozsvárt felforgató tartalmú röpcédulával.

 

Milyen szöveggel?

 

A szöveg ahhoz képest, hogy fogalmazásában több olyan személy is részt vett, aki ma címszóként szerepel irodalmi lexikonokban, elég gyatrára sikeredett. Tartalmilag közhelyes, nyelvileg kínosan pontatlan, ideológiailag üres, nem is túl mozgósító. Ha elgondolom, nemigen lehetett elvárni, hogy elolvasása után a nép tüstént fegyvert ragad. Így szólt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák zsarnoksága ellen, akik elhurcolják apáitokat, fiaitokat, rombadöntve családi életeteket. A Vezetőség.” Hogy minek a vezetősége, ezt a röpcédula szerencsés megtalálójának a képzeletére bíztuk. Később a börtönben egyszerűen csak vöröskutyásoknak hívtak minket. Szóljon mentségünkre, hogy magunk is korán rájöttünk, mennyire buta kis szöveg, odabenn a börtönben gyakran idézgettük is egymásnak a fiak elhurcolására vonatkozó megállapítást, mint a kollektív alkotás látnoki pillanatát. Nem volt igazunk? Ugye, hogy elhurcolták! Néha jókat röhögtünk odabenn. De nem mindig volt min.

 

Hol nyomtattátok ki?

 

Nem nyomdában. Ezerkilencszázötvenkettő május másodikáig a kereskedelemben kapható volt egy amolyan kis játéknyomda, nagy, otromba gumibetűkkel, festékpárnával. Két ilyen nyomdácska volt a titkos szervezet birtokában, ezen készültek a röpcédulák is. Egy A/4-es ívet négybe vágtunk, így éppen hogy ráfért a négy-öt soros szöveg. Miután az ívpapírunk elfogyott, nem jöttünk zavarba, a termelés egészségügyi tekercsek felhasználásával folyt tovább. Becsületes, polgári nevén vécépapírnak is nevezhetnénk. Ez az újítás munkánkban technológiai változást is hozott, némileg meggyorsította a folyamatot: egyikünk húzta a papír végét, egy másik rányomtatta a szöveget, a harmadik egy seprűnyélen a rollnit tartotta. Május másodikán aztán ennek a gyermeknyomdának a kereskedelmi forgalmazását betiltották, gondolom nem csak az országban, de talán az egész béketáborban, Rábafüzestől Kamcsatkáig és Jerevántól Murmanszkig. Egy kicsit későn, mert mi addigra már teleszórtuk Kolozsvárt röpcédulával. Főleg postaládákba dobtuk, ahol ez hiányzott, egyszerűen becsúsztattuk a kapu alatt. Én harmadmagammal a Dónát negyedet kaptam feladatul, a hatalmas villanegyed május első éjszakáján Kolozsvár legkellemesebb része volt, egyik felén a hólétől bővizű, csobogó Szamossal, másik felől a Hója-erdő már illatozó lankáival – mint vezetőségi tagnak, ennyi protekció nekem is kijárt. Társam volt Veress Zoltán majdani költő, író, akiben a szervezet ideológusát tisztelhettük, valamint testőrként osztálytársunk, Szabó Attila ökölvívó. Gyönyörű éjszaka borult a városra, telve bódító illatokkal, csalogányok csattogásával, a távolból bús, kissé hamis hegedűszó hallatszott. Szerenádok évadja.

Éjjel egy óra tájt még javában róttuk a terepet, amikor szokatlanul megélénkült a forgalom. Katonai járművek pásztázták végig az utcákat a Szamos mentén, az akciót a Clj-20-as rendszámú fekete Tátra irányította. Kolozsváron minden normális ember tudta, hogy az a Securitate, a politikai rendőrség kocsija. Ezzel vitték el apámat is. Nyilván riadóztatták a politikai rendőrséget, ezért tüstént meg kellett szabadulnunk a még nálunk lévő röpcéduláktól. Nem volt mit tenni, egész kötegekkel hagytunk kerítések mentén, udvarokon, bokrok tövében. Most lehet találgatni, hogy vajon egy éjszakai muzsikáló, spicces társaság ráakadt-e egy-egy ilyen elhagyott kötegre, és vajon magához vette-e? És később a politikai rendőrség valamelyik különítménye megtalálta-e náluk, vagy nem? Mi mindenesetre, amint a maradék készlettől megszabadultunk, sietve bevettük magunkat a Sétatérre, igyekeztünk hazafelé. Mindenfelé államvédelmiek nyüzsögtek, sötét árnyak suhantak a fák között. És hamarosan elkerülhetetlenül megtörtént az első találkozás későbbi vallatóinkkal.

 

Igazoltatás?

 

Igen, természetesen, testi motozással egybekötve. A különítményt, amelyik minket feltartóztatott, az a Gruia százados vezette, aki a kihallgatási osztály főnöke volt, ismertük látásból. Megtörtént tehát az első találkozás a hírhedt, rettegett Securitatéval. Eddig gyerekek voltunk, örömünket leltük a kalandban, abban az érzésben, hogy fennköltebb dolgokkal foglalkozunk, mint iskolatársaink, akik között leplezett büszkeséggel feszítettünk, de ebben a pillanatban a játék véget ért. Ezen az éjszakán nálam volt a szervezet két fegyvere közül az egyik, a borotvaélesre kifent szurony. Mégpedig arra az esetre, hogy ha valaki utunkat állná és rossz szándékkal megzavarna a munkában, védjem meg magam. A nem kívánt helyzet most előállt. Amikor észrevettem, hogy lassan körülvesznek, a szuronyt a kezemben lógatott pulóverbe burkoltam, meg ne csillanna a sétatér gyér fényeiben. Azzal azonnal számot vetettem, hogy nem lesz alkalmam használni. Mert mialatt hasba döföm, mondjuk, Gruia századost – a pengét a hasból való kihúzása előtt illik megforgatni odabent a belek között –, a többiek lefognak. Ha viszont megtalálják, máris lebuktunk. Először a nálunk lévő üres hátizsákot kutatták át, amelyben korábban a röpcédulákat tároltuk, majd következett a testi motozás. Kiforgatták a zsebeimet, én közben a pulóveremet lengettem a jobb kezemben, hogy az semmi más, csak egy pulóver. Nem jutott eszükbe megtapogatni. Aprólékosan kikérdeztek, merre kószálunk éjnek évadján, minek a hátizsák, közben egyikük a személyi igazolványokból saját noteszébe körmölte személyi adatainkat. Mi azt feleltük – a távolból hegedűszót sodort felénk a szél –, hogy lányoknak adtunk éjjeli zenét, a hátizsákban pedig egy kis elemózsiát hoztunk, de már megettük. Tényleg, és a hangszerek? Erre Veress Zoltán, aki jól beszélt románul, elmagyarázta, cigány muzsikusokat fogadtunk fel erre az alkalomra, ők pedig továbbmentek, eleget tenni újabb megrendeléseknek. Elengedtek. Ott álltunk a lebukás határán, de inkább már nyakig benne a pácban.

 

És nem féltél?

 

Dehogynem, rettenetesen. De ilyenkor az ember összeszedi magát. Pedig az ilyen szorult helyzetből már ritkán van kiút. Az még hátra volt, hogy otthon nesz nélkül belopózzam, azt ugyanis nem jelentettem be előre, hogy az éjszaka első felét konspiratív tevékenység miatt nem az ágyamban töltöm. Nem sokat aludtam azon az éjszakán.

Nem volt szokásom részt venni ünnepi felvonulásokon, de reggel rohantam az iskolaudvarra, a gyülekezőre. Iskolatársaink arról suttogtak, hogy az éjjel teleszórták a várost röpcédulával. Élveztük nagyon a helyzetet, persze csak az óvatosság álarca mögül, hiszen tudtuk, adatainkat fölvették és ettől a naptól figyelni fognak. Napokon át hevesebben dobogott a szívem. Az a szurony-ügy kétségtelenül megviselt. Amint későbbi lebukásunk után kiderült, az eset a szekusok számára is emlékezetes maradt.

Egyik társunk kihallgatása során erről is beszámolt – attól fogva a vallató tisztek csak „szuronyos kölyöknek” szólítottak. Még évekkel szabadulásom után is, a kolozsvári esti korzón néha ismerős hangot hallottam: né, ott megy a szuronyos kölyök. Gruia őrnagy volt az – ügyünk felgöngyölítése alkalmából szerzett érdemeiért előléptették –, s amikor hátrafordultam, rám vigyorgott. Tudja az ördög, mintha ebben lett volna valami cinkosság, az ő apró kis kudarcával, amikor nem találta meg nálam a szuronyt, meg az enyém is ugyebár, hogy pár évet aztán mégis rács mögött töltöttem, az egész gesztus, mintha barátságos formában jelezte volna az erőviszonyokat. Lelketlen pribékek voltak, de milyenek, mégis, mintha akadt volna egy-egy pillanat, amikor távol a hivatal vérfagylaló légkörétől kissé megenyhültek. Máig nem bírom eldönteni, gyűlöltek-e minket igazán, vagy a lelkük mélyén egy kicsit megértettek és tiszteltek. Mert Gruia őrnagy nem volt egy finom lelkű filantróp, sőt a leghírhedtebbek közé tartozott. Elképzelhető lett volna, hogy elégtételt vesz, néhány rettenetes pofonnal törleszt korábbi melléfogása miatt. Úgy látszik, egyéb elfoglaltsága miatt erről megfeledkezett.

 

Egyébként nem kínoztak, nem vertek meg?

 

Nem. Pedig egy alapos verést szinte lehetetlenség volt megúszni, bemutatkozásként a letartóztatottat rendszerint ezzel fogadták. De amikor én a kihallgatók színe elé kerültem, azok már mindent tudtak. Belőlem akkor már nem kellett kiszedniük semmi lényegeset. Akkor is, egy pedagógiai célzatú, demonstratív verés mindenképp kijárt volna nekem. Elmaradt. Engem ugyanis, minthogy a lebukás délutánján távol voltam, néhány nappal később tartóztattak le, mint társaimat, és még később kerültem a kolozsvári Securitate zárkájába. Addigra már minden kiderült, az én meghallgatásommal már nem jutottak volna további értesülésekhez. A lebukás első óráiban egyik társunknak köszönhetően, aki minden, a szervezet működésére vonatkozó adat birtokában volt, és teljes beismerő, mindenre kiterjedő vallomást tett, egész tevékenységünkre fény derült. A többieknek csak az ő állításait kellett alátámasztani. De amikor engem beszállítottak a Securitate fogdájába, ezt nem sejthettem. Így aztán máig sem tudom, hogyan viselkedem egy alapos, minden eszközre kiterjedő, veréssel, kínzással, lelki tortúrával teljes, igazi vallatás esetén. Ez az adat hiányzik önismereti tanulmányaimból.

 

Hogyan történhetett, hogy téged, egy főszervezőt, olyan sokára állítottak elő?

 

Mondom, a letartóztatások napján nem tartózkodtam Kolozsváron. Ezerkilencszázötvenkettő nyarán, a nyári vakáció idején egy hónapra elszegődtem munkásnak a kolozsvári Tehnofrig gépgyárba, hogy keresetemből később, a szünidő második felében el tudjak menni néhány hétre kirándulni a Radnai-havasokba. A Bodor családnak a múlt század második felétől nyári rezidenciája volt a gyönyörű, vadregényes Radnaborbereken, és én el sem bírtam képzelni a nyarat néhány hét hegyi barangolás nélkül. Barátokra is szert tettem ott, de ha nem akadt útitárs, egymagam is nekivágtam a rengetegnek, sziklás hegyoldalaknak, eljártam juhsajtért, ordáért az esztenákhoz, a magaslatokra. Egy jó tejfölös, zellerleveles krumplilevest, rókagomba-paprikást már akkoriban el tudtam készíteni, úgyhogy egyedül is elláttam magam. Egy nappal elutazásom előtt értesített iskolám titkársága, hogy politikai okokból, felsőbb utasításra – édesapámat akkor már elítélték –, az ország valamennyi iskolájából kizártak. A hír meglehetősen lehangolt, hiszen ez egyben azt jelentette, hogy a kirándulás befejeztével elszakadok a baráti közösségtől, nem az iskolába térek vissza, hanem a gépgyárba. És mi lesz az érettségivel? Barátaimnak elújságoltam a hírt, egyúttal azt javasoltam, hogy mivel bizonyára fokozódott az illetékes szervek ébersége, most egy darabig pihentessük a szervezeti tevékenységet, nem ártana átgondolnunk a továbbiakat. Azt pedig kifejezetten elleneztem, hogy augusztus huszonharmadika, a román felszabadulási ünnep alkalmából újabb röpcédulákkal lepjük meg a lakosságot és az államvédelmi szerveket, mert az előzmények miatt komolyabb kockázattal kellene számolnunk. A stáb helyeslően bólogatott, ám ez merő színlelés volt. Mert távozásommal a fiúk reálpolitikai megfontolásaimat elvetették, és amíg én a Radnai-havasokban éjszakánként félálomban a vadvizek zúgását hallgattam, ők éberen ugyan, ám nem kellő éberséggel lázasan készülődtek az ünnepre. Nekiálltak röpcédulát nyomtatni egyik társunk pincéjében, mígnem az édesapa rájuk nem nyitott a konspirációs tanyán. Tettenérés esete forgott fenn tehát. A papa amúgy fölfogta, mi történik a lakása alatt, rettenetesen zavarba jött. A sebtében összehívott családi kupaktanács úgy döntött, hogy az ügy kényességére való tekintettel hasznos tanácsért egy belügyi szolgálatot teljesítő családtaghoz fordul – ha jól emlékszem, valami sógorféleség, unokasógor volt – aki aztán megköszönve a belé helyezett bizalmat, engedve szakmai elkötelezettségeinek, habozás nélkül értesítette feletteseit. Órák leforgása alatt felgöngyölítették a szervezetet, és a névleges tagokat valamint a tagjelölteket kivéve – őket második transzportnak szánták –, mindenkit letartóztattak. És kivéve természetesen engem, akit nem találtak otthon.

Nem hagyhatom szó nélkül, hogy nem is olyan régen, talán öt vagy hat évvel ezelőtt, a bukaresti Előre napilap egykori újságírója, aki ma Budapesten él, a Magyar Nemzetben megemlékezett az IKESZ-ről, és nyáltól csöpögő, hallatlanul bárgyú, megindító történetet agyalt ki, tele teljes tájékozatlanságából eredő tárgyi tévedésekkel. Egyik állítása szerint az áruló közülünk került ki, és szűnni nem akaró, marcangoló lelkiismeret-furdalásai később öngyilkosságba kergették. Már-már magam is meghatódnék, csak éppen egy árva szó sem igaz az egészből. Sorainkban senki nem volt áruló, és önkezűleg egyikünk sem vetett véget életének. De hát bizonyára nehéz ezt a történetet így, a katarzis banalitása nélkül elfogadni. Amikor valami véletlenségből folttalan és tiszta, jön az élet dilettáns, közhelyes szemlélője és leönti egy vödör nyállal.

 

Végül is, hogyan tartóztattak le?

 

Engem két nappal később, az ünnep hajnalán fogott el egy hegyivadász kommandó a Radnai-havasokban. Nem is tudom, ilyen esetben két nap borzasztóan sok, vagy rettenetesen kevés. Egy szál ingben, rövidnadrágban szállítottak be Naszódra – kis román mezőváros a havasok alján –, ott átadtak a Securitaténak. Kérdésemre, hogy mi akar ez lenni, csak a vállukat vonogatták: majd megtudom. Egy napot a naszódi Securitate koromsötét pincéjében töltöttem, a kőlépcsőn üldögélve, ahova az ajtók repedésein át beszüremlett egy kevéske fény. Azt sem bírtam látni, néha lehunytam a szemem, hátha nem igaz ez az egész.

De igaz volt. Estefele lejött értem egy tiszt és közölte, le vagyok tartóztatva. Fölvezetett egy kisebb terembe, később valami vacsoraféleséget is hoztak, egy darabka kenyeret, egy kocka vegyesízzel, de hozzá sem nyúltam. Még a tea is alig ment le a torkomon, el nem bírtam képzelni, hogy eddigi életem során, még egy nappal korábban is, hogyan bírtam bármit is lenyelni. Az illemhelyen történt rövid látogatás után az ajtót reám zárták és magamra hagytak, csak az őrszem léptei kopogtak az udvaron. Én jó sokáig az asztal mellett könyökölve vártam a reggelt, aztán egy idő után mégis eloltottam a villanyt. De az őrszem azonnal berontott azzal, hogy a helyiség egy pillanatra sem maradhat világítás nélkül. A kicsi tanácskozó helyiség berendezése egy hosszú, vörös abrosszal letakart asztal volt, két oldalán egy-egy paddal, valamint egy hivatali fogas, amelyen egy tiszti köpeny lógott. Fölheveredtem az asztalra és legyőzve undoromat betakaróztam a vörös abrosszal. Hűvös volt, borzongtam az idegességtől, az asztal meg kemény, úgyhogy egy idő után leakasztottam a fogasról a tiszti köpenyt és azt is magamra terítettem. Nyitott szemmel feküdtem, egész éjjel a naszódi kutyák csaholását hallgattam, már jócskán virradt, amire elbóbiskoltam. Reggel aztán nagy vihogásra riadtam. Tisztek állták körül az asztalt, és domnu maiornak szólítottak. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, akkoriban románul alig értettem valamit. Gondoltam, talán mégiscsak valami tévedés lesz a dologban, hiszen ezek úgy látszik, egy Major nevű embert keresnek, engem pedig Bodornak hívnak. Akkor kezdett derengeni, miről is lehet szó, amikor – mintha megszentségtelenítettem volna – levették a köpenyről a rangjelzéseket. A maior románul tiszti fokozat, őrnagyot jelent, kiderült tehát, az éjszakát egy román állambiztonsági őrnagy köpenye alatt töltöttem. Még a szagára is emlékszem. Délben a tiszti konyha ünnepi fogásaiból tálaltak, pörkölt volt makarónival, biztos nagyon finom lehetett, de én megint csak nem bírtam hozzá nyúlni. Később, a börtönévek alatt ezerszer is visszasírtam a felelőtlenül otthagyott ebédet. Visszasírtam a gyönyörű, gondtalan naszódi napokat is.

 

Mikor vittek Kolozsvárra?

 

Az ünnep utáni első munkanapon. Én tehát néhány nappal később kerültem a kolozsvári Securitatéra. Nem siettek a kihallgatásommal. Addigra már sok minden tisztázódott, én már nem voltam nekik fontos. A „recepción” fölvették adataimat, aztán még mielőtt kijelölt szállásomat elfoglalhattam volna, bekötött szemmel a vizsgálóbíró elé vezettek, aki körül még vagy tíz egyenruhás férfi állt. Amint a kötést levették a szememről, valamennyien egyszerre üvöltözni kezdtek rám. Szerencsémre, amint azt az imént már említettem, akkoriban román nyelvismeretem oly hiányos volt, hogy majdnem egy mukkot sem értettem az egészből. Azt sem tudom már, meddig tartott, de ösztönösen megéreztem, ennek most semmi jelentősége, amolyan szertartás, része a megfélemlítő fogadtatásnak. Visszakerült a szememre a kendő, és elvezettek. A cella előtt a kötést levették és kitárták az ajtót.

Odabenn egy tizenötös égő vagy még ennél is gyengébb világított, az is le volt mázolva szürke festékkel, hogy a fényt visszatartsa. Miután a szemem valamelyest megszokta a homályt, a berendezést is szemügyre vehettem. Az egy emeletes vaságyból állt, mellette betonból öntött asztalka. A felső fekhelyen valami megmozdult, egy ember volt. Riadt képű, lombos hajú, rettenetesen sápadt férfi bámult rám. Az alsó ágyról egy másik tekingetett ki fürkészőn. A foglár, aki lekísért, a felső ágyra mutatott és rám mordult: mért nem köszön neki? Mert nem ismerem, feleltem. Tényleg nem ismertük egymást. Akkor a foglár kijelölte helyemet a felső ágyon és ránk zárta az ajtót. Az emeletes ágy alsó lakója erre láthatóan fölélénkült, később jöttem rá, az volt a feladata, kifigyelje, hogyan zajlik le a találkozás, vajon valóban nem ismerjük egymást.

Jó néhány óra is eltelt, amíg szomszédom megszólalt. Magyarul szólított meg, azt mondta, Kovács Attilának hívják és számtantanár. Azazhogy volt, szabad ember korában. Izgatottan, szinte reménykedve érdeklődött, én miért vagyok benn. Azt én bizony nem tudom, feleltem, fogalmam sincs, bizonyára valami tévedés lesz a dologban. Képzeljem, ő azért, folytatta, mert május elsejére virradólag, miután néhány barátjával éjjeli zenét adott a Dónát úton, hazafelé menet egy köteg röpcédulát talált. Vörös kutyák, valami ehhez hasonló szöveggel. Magukhoz vettek egy paksamétával, hogy majd otthon tüzetesen átböngészik. Nemsokára feltartóztatták, átkutatták őket és természetesen megtalálták náluk a röpcédulákat. Azóta verik őket, hogy bevallják, kivel, mivel és hol nyomtatták. És egyikük, ó borzalom, a tortúra alatt megtört, talán meg is hibbant egy kicsit, mert a röpcédulák készítését magára vállalta. Közben nincs meg a nyomda, a bűnelkövetés eszköze, hiányzanak a bűnjelek, a párhuzamos vallomások. Most éppen a rejtekhelyet próbálják kiverni belőlük. „Rémes.” Ennyit bírtam lehelethalkan kinyögni. Amit hallottam, az valóban rettenetes volt. Nemkülönben az, hogy mindezt pont nekem panaszolja. A cella homályában nem láthatta, hol elsápadok, hol elvörösödöm. Mert korábban hiába üvöltözött velem a vizsgálóbíró egy egész falkányi kórussal maga körül, nem sokat értettem az egészből. Nem lehettem bizonyos benne, hogy az egész IKESZ lebukott. A becsület most azt diktálta volna, hogy az első kihallgatáson vallomást tegyek, hogy ártatlan cellatársam kiszabaduljon. Döbbenten hallgattam, ő pedig mondanivalóját azzal fejezte be, hogy élete hátralevő részét majd egyetlen fennkölt feladatnak szenteli, éspedig annak, hogy az igazi tetteseket felkutassa. De, fűzte hozzá szomorúan, mindez hiú ábránd, hiszen egyelőre ő van benn, és ameddig az igazi tettesek kézre nem kerülnek, addig őt sem engedik szabadon. Másnap, a szabadlábra helyezés első fokozataként kiemelték a zárkából. Az ártatlanul megkínzottakat nem engedhették mindjárt szabadon, előbb fogpótlás és más kozmetikai beavatkozások révén a külsérelmi nyomok rehabilitációja következett, hogy régi kinézetükre némileg emlékeztetve kerüljenek a társadalom színe elé.

Jó húsz esztendővel később, egy este betértem Kolozsváron a Pelisor kocsmába. Ez akkoriban nem tartozott a ritka események közé, mások is a baráti körből esténként betértek egy-egy korsó sörre, pofa erősre. Ezen az estén Palocsay Zsigát, a költőt, egykori vezetőségi tagot, börtöntársamat pillantottam meg, a terem végében ült egy ismeretlen férfival. Ő is észrevett, és amíg sorban álltam a rumért, hevesen integetve invitált, ha megkaptam a fejadagomat, üljek a társaságába. Úgy is történt, és akkor Zsiga mindjárt be is mutatott ivócimborájának ezekkel a szavakkal: gyere, Ádám, nézd, egy régi bajtárs, helyettünk ült szegény négy hónapot. Ó, mondtam, örvendek, nagyszerű, egyik társához, Kovács Attilához nekem is volt szerencsém, a Securitate zárkájában egy ágyban aludtam vele. „Én vagyok az”, bólintott szomorúan az idegen.

 

Azt tartom csodának – az ötvenes évekről lévén szó –, hogy az ártatlannak bizonyult embereket mégis kiengedték.

 

Nehéz dolog lett volna hármuknak külön ügyet konstruálni. Még nehezebb lett volna a mienkhez csatolni. Nem is tűrtük volna, kikergettük volna őket a tárgyalóteremből: így könnyű néhány évet kapni, más röpcéduláival.

Nos, eltelt néhány nap, amíg fölvezettek az első kihallgatásra. Ezúttal fekete, átlátszatlan szemüveget viseltem, a foglár pedig karonfogva vezetett a folyosókon, lépcsőkön. Ekkor közelebbről is megismerkedtem a hírhedt vallatótisztekkel, viszontláthattam Gruia századost is, aki nem éppen finoman oldalba bökve mindjárt a szuronyra terelte a szót, így kívánván fölfrissíteni sétatéri futó ismeretségünket. Ekkor már lassan és eléggé tagoltan beszéltek hozzám, tudatták, hogy hosszas nyomozás után felgöngyölítették a szervezetet – nem az ő érdemük volt, de én akkor ezt nem tudhattam –, és államellenes összeesküvéssel vádolnak. Elsüvített néhány keményebb tárgy is a fejem mellett, üres tintásüveg, itatós, ilyesmi, de különösebb bántódás nem ért. Vallomások, jegyzőkönyvek írásához akkoriban még tintát használtak, a golyóstoll épphogy divatba jött, ezért az azzal történő aláírást hivatalos helyen nem fogadták el. De én megéreztem, nincsenek igazán elemükben. Vagy én néztem ki rettenetesen szánalomra méltónak, ahogy állok a sarokban, talán megesett rajtam a kérges szívük. Végül előlépett egy addig csendes, jámbor megjelenésű, bánatos tekintetű tiszt, Jusca hadnagy, megkért, hogy kövessem, mivelhogy ő fogja lefolytatni a kihallgatásomat. Irodájában székkel kínált, és láthatóan feszélyezte a feladat, amit ellátott, nem bírt igazi vallatótisztként viselkedni. Legnagyobb kínban volt, amikor a hatalom autoritását kellett velem szemben érzékeltetnie. Akkor sem jött ki a sodrából, amikor kérdésére, hogy tudom-e, miért tartóztattak le, azt feleltem, fogalmam sincs, magam is már napok óta ezen töprengek. Ekkor, ahelyett, hogy rám borította volna az asztalt, amint az ilyesmi hasonló helyzetekben szokásos volt, szomorúan megismételte azt, amit az előbb már közöltek velem, hogy államellenes összeesküvéssel vádolnak, az IKESZ nevű szervezet működéséről kellene beszámolnom.

Először hangzott el az IKESZ szó, hallatán már csak kétségbeesetten meredtem magam elé. Látván tétovaságomat, megkérdezte: talán segítsen? Igen, feleltem, kérném szépen, annál is inkább, mert mondandómat aligha lennék képes románul előadni. Ekkor fiókjából elővett egy iratköteget, elém tolta, hogy olvassam el figyelmesen, aztán majd elbeszélgetünk. Szervezetünk, az IKESZ működésének részletes leírása feküdt előttem, a kezdetektől a röpcédulázáson át a végkifejletig, a lebukásig. Nem hiányzott belőle az ég világán semmi, olvasása mégsem okozott örömet. Akkor dobbant néha elégedetten a szívem, amikor saját nevemmel találkoztam – elég gyakran – a szövegben. A dolgozat végén, a keletkezése idején érvényes állapotnak megfelelően még az állt, hogy én pillanatnyilag szökésben vagyok, valahol a Radnai-havasokban bujkálok. Egy sorral alább már a bujkálás pontos helye is szerepelt, valamint az ezzel kapcsolatos intézkedés, amelynek értelmében egy különítmény feladatul kapta előállításomat. Ez akkorra már ugyebár megtörtént. Alapos, jól felépített, tárgyszerű munka volt, a benne foglaltak pedig a színigazságot tartalmazták. Mire a végére értem, kezdtem érteni románul.

 

De hogyan, kiből csikartak ki ilyen részletes vallomást? Milyen úton-módon, milyen áron szerezték meg?

 

Az történt, hogy egyik társunk, aki birtokában volt a szervezetre vonatkozó majd valamennyi adatnak, és rálátással bírt tevékenységünk teljes spektrumára, a letartóztatás legelső óráiban mindenre kiterjedő, feltáró vallomást tett. Mindent, de mindent elmondott, amit tudott, mint valami kóros telitettségtől szenvedő beteg, kipakolt, mindent kiadott magából. A többiek kihallgatása ezek után már merő formaság volt, amennyiben a részletes beismerő vallomást helybenhagyólag igazolni kellett. Most aztán el lehet azon töprengeni, hogy az eszményi hős, a forradalmár ellenálló képébe mennyire illik ez a készséges kitárulkozás, és miben állnak etikai vonatkozásai, de az tény, hogy nemcsak a nyomozók dolgát könnyítette meg sok mindenben, hanem társai helyzetét is. Az igaz, ha valamelyikünk kínzásra, összetört csontokra vágyott, hogy minden tekintetben beteljesüljön rajta a hős ellenálló sorsa, az bosszankodhatott, hiszen terveit keresztülhúzták, játékát elrontották. Ám testi és lelki épségünket tartva szem előtt, ma sem szívesen gondolok arra, mi minden történhetett volna. Egyébként a tények, a valóban büntetendő cselekmények makacs tagadása merőben értelmetlen lett volna, hiszen arra aligha lehetett számítani, hogy előzetes egyeztetés nélkül mind a tizennyolcan ugyanazokat a részleteket fogjuk bevallani, illetve elhallgatni. Mégis, úgy érzem, ez a vallomás a kelleténél részletesebb volt.

 

És lehet-e tudni, ki volt az a bőbeszédű társatok?

 

Persze. Ez mindjárt kiderült. Nem tudtuk ezért tisztelni, és kezdetben okozott is ez közöttünk elég komoly feszültséget, de lassacskán valamelyest megenyhültünk. Kényes dramaturgiai pillanat, nem kevés tragikus töltéssel. Tudatában voltunk annak, hogy alapjában véve helyesen járt el, az ő vallomásának köszönhetően úsztunk meg rettenetes veréseket, ezért nem is sújtottuk őt megsemmisítő haraggal. Az igaz, a barátságnak egy életre szólóan vége szakadt. Méghozzá azért, mert volt ennek a magatartásnak erkölcsi tekintetben néhány komoly szépséghibája. Az egyik ilyen az volt, hogy számos olyan eseményről, epizódról is beszámolt, aminek sehol tárgyi nyoma nem volt, de nem volt helye a szervezet közös emlékezetében sem. Olyan dolgokról van szó, amelyekről rajta kívül csak egy, esetleg két személy tudott, ezért föltétlenül számíthatott volna társai megfontolt hallgatására. Így viszont néhányan teljesen ártatlanul börtönbe kerültek, közöttük Nagy Géza, rajongva tisztelt irodalomtanárunk.

Iskolai kiránduláson voltunk makkot gyűjteni a kalotaszegi Mákófalván, ő vezette az osztályunkat. Némi tanakodás után kilestük egy magányos pillanatát, amikor leült pihenni egy fa alá, és akkor ketten melléje telepedtünk, és megszólítottuk. „Géza bácsi, a helyzet válságos, sürgősen tenni kellene valamit. Mi már szervezkedünk, ha lenne szíves és adna néhány hasznos tanácsot.” Géza bácsi ekkor gondolkodás nélkül, hangjában nem kevés aggodalommal azt a hasznos tanácsot adta, hogy itt helyben azonnal verjük ki a fejünkből mindenféle szervezkedés gondolatát, mert lényegében nem érünk el semmit, és csak mérhetetlen szenvedést és megpróbáltatást zúdítunk a magunk fejére és egész családunkra egyaránt, pillanatnyilag nem ez a helytállás módja. Ezért a jó tanácsért Nagy Gézát másfél évre ítélték. Mivel nem jelentett fel azonnal, azzal volt vádolható, hogy rokonszenvezett a szervezet célkitűzéseivel, sőt bizonyára pártolóan, és támogatótag mögöttünk állt. Tekintve, hogy tartásáért, helytállásáért egyébként is folyamatosan zaklatták, előzőleg egyszer már letartóztatták, én évtizedek múltán is csak azt mondhatom, az ő nevének a kihallgatások során semmilyen összefüggésben és senki vallomásában nem lett volna szabad elhangoznia.

 

És bocsánatot kért-e később Nagy Gézától ez a bőbeszédű összeesküvő?

 

Nem tudok róla. Nem tartom valószínűnek. Nem volt szokás.

Ugyanígy néhány tagjelöltünk is börtönbe került, volt közöttük olyan is, aki jóformán a letartóztatás után szerzett tudomást a szervezet létéről: szegény pajtás nem is sejtette, mekkora megtiszteltetés vár rá. Mármint azt, hogy szerepel a leendő harcostársak listáján. Őket több hónappal utánunk tartóztatták le, odabenn a börtönben találkoztunk újra, és próbáltuk nekik a szervezet működését föltárva megmagyarázni, miért is ülnek. Az ilyesmit nem könnyű megérteni, mégis elmondhatom, a második „transzport” tagjai valamennyien kitűnő fickók voltak, igaz barátoknak bizonyultak, jelöltségükkel egyetértettek, sorsukat vállalták, és ebben a helyzetben tudtak viselkedni is. Ezekben a minden tekintetben ártatlan fiúkban hihetetlen tartás lakozott. Amikor titokban rájuk is számítottunk, úgy látszik, jól választottunk. Ők megúszhatták volna a börtönt. Szóval a beismerő vallomás túlbeszéltnek tetszett több tekintetben is. De az tagadhatatlan, hogy ennek a kitárulkozásnak köszönhetően nem került sor a kínvallatásra.

 

Milyen légkörben zajlott le a kihallgatásod?

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy egy békés teadélután hangulatát idézte, de az bizonyos, nem egy lelketlen ragadozó kezébe kerültem, olyanéba, aki öncélúan megkeseríti a kihallgatás óráit, mert gyűlöli is az áldozatát. Sőt néha egyenesen a szánalom, részvét, sőt a megértés langymelegét éreztem az íróasztal túloldaláról. Kihallgatásom tehát, hogy kerek mondatban válaszoljak, kimondottan emberséges körülmények között zajlott le.

Az én jámbor kihallgató tisztem, Jusca hadnagy kiválogatta a már rendelkezésére álló beszámolókból a reám vonatkozó részeket és megírta a jegyzőkönyvet. Lassan, tagolva, folyamatosan mondta, mit fogalmaz éppen, ha kellett, rövid magyarázattal szolgált, megnevezte a büntető törvénykönyv vonatkozó paragrafusait, és megpróbálta az általam érthetetlen jogi kifejezéseket körülírni. Szinte elképzelhetetlen előzékenység ez államvédelmi berkekben a nép ellenségével szemben. Én közben, mint egy figyelmes nebuló, mindenre egyetértően bólogattam.

Néha hátradőlt székén és csak úgy kíváncsiságból kitért egy-egy részletre, kérdezősködött, mintha magánemberként is be akarna hatolni a gyermeki cselszövések hangulatába, de az ekkor hallottakat már nem foglalta bele a vallomásba. Egy ilyen alkalommal megkérdezte, hogyan zajlott le nálunk egy-egy konspiratív értekezlet. Minden román tudásomat összeszedve próbáltam értésére adni, hogy jobb, ha valaki mást kérdez meg, mert én halálosan utálok mindenféle gyűlést, képzelje el, egyszer egy ilyen megbeszélésen még el is bóbiskoltam. Ez egyébként tényleg minden tekintetben igaz volt: mindmáig leküzdhetetlen bágyadtság, búskomorság vesz rajtam erőt mindenféle gyűlésen, értekezleten, leragad a szemem, és az ájulás, végső megsemmisülés érzete környékez. Azonkívül egyszer egy vezetőségi ülésen valóban elbóbiskoltam, és emiatt a szervezet vezetősége – nota bene! tagja voltam magam is –, megrovásban részesített. Ám akkori román nyelvtudásom még nem tette lehetővé, hogy választékosan fejezzem ki magam, így megmaradtam a bóbiskolás legközönségesebb szinonimájánál. „Tényleg, elaludt? – kapta fel a fejét Jusca hadnagy –, akkor ezt beírom.” Sajátos természetű munkájába nem lehetett semmiféle beleszólásom, mégis, kissé meglepődtem, amikor belevette a jegyzőkönyv szövegébe: „Nem tanúsított különösebb érdeklődést a szervezeti munka iránt, egyszer el is aludt egy vezetőségi értekezleten.”

Sajnos, ez a passzus ugyanebben a megfogalmazásban, része lett a peranyagnak, hozzáférhetővé vált a kirendelt ügyvéd – ostoba vén salabakter – számára is, így aztán szóról szóra elhangzott a védelem részéről a bírósági tárgyaláson. Tisztelt hadbíróság, kezdte nagy pátosszal az ügyvéd, mi sem bizonyítja, hogy gyermekek állnak a magas ítélőszék előtt, mint az, hogy még alvásra lett volna szükségük. Ez a szegény gyerek például – és rám mutatott –, az általa szervezett gyűlésen is aludt. Aludt az anyád picsája, morogtam, én csak elbóbiskoltam egy kicsit. Mérgemben majdnem elbőgtem magam. A vén tapló mindent elrontott. Végre hős ellenállóként feszíthetek egy valódi román hadbíróság előtt, és akkor kiderül, nem elég, hogy alszom, midőn a nemzet sorsáról döntenek, én ezzel még gyáván mentegetni is próbálom magam. Jött, hogy leköpjem magamat, de az öreg pohos ügyvédet is. Ez a perc hosszú időn át életem egyik mélypontjának számított. Hű társaim vigasztaltak meg, amikor visszatértünk a börtönbe. Nagy örömünkre azonnal közös cellába helyeztek, hiszen a tárgyalás után már érintkezhettünk egymással. Mindjárt részletesen kielemeztük a per lefolyását, színészi alakításban egymáson túltéve fölelevenítettük a fontosabb mozzanatokat, utánozván a tárgyalás főbb szereplőit. Mi is lefolytattunk sebtében egy rövid tárgyalást, rögtönítélő bíróságunk döntésével egyformán tizenöt évvel sújtottuk az ügyészt, az elnöklő hadbírót és a két ülnököt. Az ügyvédet azonnali hatállyal kizártam a kamarából és örökre eltiltottam foglalkozása gyakorlásától.

Szóval Jusca hadnagy türelemmel, elnézéssel, már-már együttérzéssel teljesítette feladatát. Amikor a kihallgatás végeztével elolvastatta és aláíratta velem a jegyzőkönyvet, szerényen megkérdeztem: mit tetszik gondolni, hány évet kapok? Ötöt, felelte határozottan, majd hozzátette: lehet, hárommal megúszom. Úgy is lett: első fokon öt évre ítéltek, ezt később a fellebbezés során háromra mérsékelték. Ebből több mint két évet tisztességben és jó egészségben letöltöttem.

 

Hol?

 

Az első két hónapot a kolozsvári Securitate földalatti fogdájában, a Majális utcában. Ez számomra egyáltalán nem volt mellékes körülmény, mert én a Majális utca elején, a Charité szanatóriumban jöttem a világra, és ugyanebben a hegyre felfutó utcában volt a családi házunk is.

 

Villanegyed, Kolozsvár egyik legszebb része.

 

Úgy van, tényleg az. Számunkra a családi ház fekvése mégis inkább balszerencsésnek bizonyult. Házunk szomszédságában kisebb, elegáns középület állt, mögötte nagy kerttel, mindig is elit hivatalok, kirendeltségek működtek itt. Amikor negyvenkilencben az állambiztonság kivált a belügyminisztérium kebeléből, önálló tárcává alakult, és a két erőszakszerv – mármint a politikai és a polgári rendőrség – szétköltözött, a „cég” itt szemelte ki magának a főhadiszállását. Az épület fekvésénél, méreténél, belső kialakításánál fogva teljesen alkalmatlan volt fogvatartásra, kínvallatásra, olyan időkben, amikor nagyüzemi méretekben folytak a letartóztatások. Egy ilyen csendes környéken a hetedik szomszédba is elhallatszik az emberi ordítás, azonfelül a létesítmény idegenforgalmi útvonal mentén állt, előtte elhaladva lehetett megközelíteni a város három fontos nevezetességét, a botanikus kertet, a csillagvizsgálót és a bolondok házát. Körös-körül csinos lakóházak, gondozott, reprezentatív villák, még a régi, polgári Kolozsvár levegőjét árasztva. Ezeknek mégis pont ez kellett. Ide képzelték el a megtorló ágazat központját. Ahhoz, hogy beköltözhessenek és nyugodt körülmények között dolgozhassanak, a környező épületeket is kisajátították: a Securitate a főépülettől számítva fölfelé és lefelé négy-öt épületre is igényt tartott, kiürítettek lakóházakat a szemközti oldalon is. Ezekbe is hivatalok települtek, a közvetlen környékre néhány magas rangú tiszt költözött. Azzal, hogy ennyi ingatlan került a „cég” használatába, módosultak a telekkönyvi viszonyok is, lebontották a kerítéseket, s a villák mögötti kerteket minden intimitásuktól megfosztva egyetlen nagy, alaktalan közös térséggé növelték. Sárba taposták a virágokat, a gyepet, kiirtották a gyönyörű bokrokat, kivágták az évszázados fákat, kedvüknek, saját lelki világuknak megfelelően átalakították ezt az egykor békét és nyugalmat árasztó polgári környezetet.

Csak a mi kertünkből kilenc fenyőfát vágtak ki, egy nyírfát, egy gyönyörű, sudár kétágú kőrisfát, három gesztenyét, két hatalmas hársat. Ja, és a tujafát mindjárt a kapu mellett. Akkor volt alkalmam ezt a lelketlen pusztítást adatszerűen fölmérni, amikor őrizetes koromban egyszer váratlanul rövid sétát tehettem egykori birtokomon. Nem mintha kérésemre kivételesen megsétáltattak volna. A vizsgálat befejeztével, mintegy záróaktusként, néhányunkat, azokat, akik a röpcédulák terjesztésében tevékenyen részt vettünk, kivezényeltek az épületek mögé az egykori kertbe, kezünkbe nyomtak egy-egy köteg röpcédulát azzal, hogy legyünk szívesek, és játsszuk el szépen, hogyan szórtuk őket. Közben a „cég” fényképészei állványok mögül minden mozzanatot fölvettek. Minket eleinte noszogatni kellett; elég kedvetlenül mozogtunk, gyatra kis előadás volt, tele parodisztikus elemekkel: mint a magvető ember, széles mozdulatokkal hintettük magunk körül a röpcédulákat. Egyet-egyet el-elkapott néha a szél, ilyenkor az éber pandúr rémülten, a levegőben elnyúlva rohant utána, nehogy a légvonat elragadja a kerítésen túlra, valamelyik szomszédba, vagy, még elképzelni is borzasztó, az utcára, ahonnan saját dolgos kezükkel egyszer már összeszedték őket.

Azóta, hogy kényszerűségből elköltöztünk, szenvedélyesen mindig visszavágytam a családi házba, az árnyas kertbe, gyermekkorom színterére. Most egyszerre csak ott találtam magam a szülői ház falai alatt, gyermekkorom legpontosabb földrajzi koordinátái között, ahonnan elindultam, életem nulla kilométerénél. Állt még a díszletek egy része is, elridegülve, ízléstelenül átfestve, lecsupaszítva. Be lehetett látni egykori gyermekszobámba – volt nekem! –, de odabenn komor, idegen bútorok sötétlettek, riasztóan idegen szag áramlott ki a nyitott ablakon. Ilyesmi, ha belegondolok, aránylag elég kevés emberrel történhetett meg, földkerekség-szinten is, hogy élete egyik mélypontjának színtere merő véletlenségből egybeesik a gyönyörű emlékű gyermekkoréval: mert én most fogolyként nem azért kerültem egykori kertembe, mert valamikor benne is laktam, hanem elképesztő véletlen, a sors cinikus elrendelése folytán. De ezt akkor rajtam kívül senki nem tudhatta.

Ez a hely számomra kétszeresen is az eszmélés szentélyévé vált. Ott, akkor körös-körül minden azt érzékeltette, hogy környezetünk, egész életterünk végérvényesen megváltozott. Azok a kinyűtt fák már nem nőnek ki soha többé, a falak közé a rettenet és undor érzése nélkül soha nem lehet majd visszaköltözni, itt rövid idő alatt minden végzetesen megromlott, és nem lesz erő, amely ezt visszafordítaná. Az én életem most már semmiképpen nem olyan lesz, amint azt ebben a házban megálmodták. Lenullázódott mindaz, amit mögöttem tudtam, mostantól valami más kezdődik. Megint a nulla kilométernél álltam. Lesújtó, egyben kijózanító pillanat volt, amennyire fölkavart, olyan hamar meg is nyugtatott: ami azután következik, azt meg kell tanulni túlélni. Kezdtem komolyan gyanakodni, ha ez így folytatódik, nem biztos, hogy valaha is külügyminiszter leszek.

 

Hol kezdted meg raboskodásodat?

 

Amint a vizsgálat lezárult, mindnyájunkat átszállítottak az ügyészségi fogdába, a kolozsvári városi börtönbe. Szégyenszemre addig nem is tudtam, hogy szülővárosom kellős közepén egy ilyen, minden kívánalomnak megfelelő fegyház áll, a romantikus elvárásokat is beleértve. Pontosan olyan volt, ahogy az ilyen intézeteket a filmekből megismertük: hatalmas belső csarnok, kifeszített dróthálóval, körfolyosókkal, ahonnan a cellák nyílnak, és rácsok, rácsok mindenütt. Nem hiányzott az akusztikai aláfestés sem, bevonulásunkat fapapucsok csattogása kísérte, vasajtók döndülése, vezényszavak, ordibálások.

És mindjárt körülvett valami megfoghatatlan, lebegő fluidum. A börtönszag. Mintegy hangulati aláfestésként, ez hitelesítette a helyet, a helyzetet, bármerre nézett az ember, valamely tárgyra, élőlényre – akár fogolyra, akár smasszerra –, úgy tűnt, éppen abból árad. Mibenlétét még csak megközelítőleg is nehéz lenne a kívülálló számára meghatározni. Bizonyára sok összetevője lehet, kezdve a nyirkos felmosórongyok miazmás bűzétől a tetűporon át a rettenetes kübli domináns szagáig. De mindezek mögött még ott kísértett a megalázott, lebukott, vesztes ember kipárolgása, a félelem semmihez nem hasonlítható aromája, egy kevéske mindazokéból, akik az eltelt évtizedek alatt megfordultak a falak között. Azóta is kísért, néha hívatlanul ott érzem motoszkálni az orromban.

 

Kikkel ültél együtt?

 

Ha név szerint kérdenéd, sajnos, már nem tudok pontos válasszal szolgálni. A földszinten és az első emeleten közbűntényeseket tartottak, tolvajokat, a hatalom oldaláról tekintve majdhogynem megbocsátható, jelentéktelen, apró vétkekért, ezek a falakon belül szabadabban mozoghattak. Ők látták el a ház körüli teendőket, mostak, takarítottak, a konyha körül tevékenykedtek. Csíkos posztóruhájukban fel és alá rohangálva a folyosókon, minden mozdulatuk a fegyencélet hallatlan rutinjáról árulkodott. A politikai foglyokat a második emeleten szállásolták el. Ott csend volt. A huszonhatos zárka, amelyikbe én kerültem, négy emeletes ággyal fogadott, de tízen laktak benne, némelyik fekvőhelyen két fogoly is osztozott. Csendesek voltak, hallgatagok, már rég túl az első megrázkódtatásokon. Egyikük, Stefan Traian kedves romár parasztember, ismerkedésünk percében a fülembe súgta, úgy nézzek rá, hogy teljesen ártatlan. Természetesen elhittem neki. Szegény nem bírta fölfogni, hogy rács mögé került, szégyenként élte meg a politikai meghurcoltatást. Még bocskort viselt, és ráérő idejében, amikor éppen nem imádkozott, a szíj tekerésének újabb és újabb módozatait próbálgatta. A hétvégét az ájtatosságnak szentelte, a vasárnap délelőtti mise idején halkan zümmögve, szeme zugában a remény rejtett fényeivel, még a liturgiából is dudorászott. A cella lakója volt még két, azaz kettő fő román ezredes. Egyikük régi vágású, gerinces, tartásos úriember – valljuk be, ilyennel az életben ritkán lehetett találkozni –, a másik, egykori hadbíró, a háborús esztendők alatt a nagyenyedi börtön igazgatója volt, azé a börtöné, ahol akkoriban a frissen elítélt vasgárdistákat tartották. És lakója volt a cellának, egyszersmind az egykori börtönigazgató ágyának egy hús-vér, vagy inkább csont-bőr vasgárdista elítélt is. Mégpedig egy olyan, aki a sors cinikus elrendelése folytán, történetesen jelenlegi ágytársa igazgatósága alatt, már Nagyenyeden is raboskodott. Féktelen gyűlölet izzott körülöttük, egész napon át, mint bősz kandúrok sziszegtek, fújtak egymásra, éjszaka, gondolom, átnyúltak a lópokrócok alatt és még karmoltak is. De a fektetési rendet az őrség szabta meg, az ilyen társbérleten holmi szeszélyből vagy rokonszenv-ellenszenv alapon nem lehetett változtatni. Ottlétem alatt a cellatársak cserélődtek, de egy-egy érdekesebb alak mindig akadt közöttük, megfordultak mellettem diplomaták, kémek, zsoldos pecérek. A déli fekvésű, világos cella, valódi kinyitható ablakával, amelyen nemcsak hogy beáramlott a levegő, amikor mi, lakói akartuk, de betűzött a napsugár is, a politikai rendőrség föld alatti zárkájához képest panziói elhelyezésnek tűnt.

 

És az ellátás? Kaptatok-e otthonról csomagot?

 

Csomagot? Hogy is képzeled! Politikai fogolynak nem járt a beszélő, és nem kaphatott sem levelet, sem csomagot. Be kellett érnie tehát a börtönkonyha kínálatával. Mi tagadás, éjjel-nappal éhesek voltunk. De meg kell vallanom, a Securitate kosztja után, bár az étrend itt is egyik napról és egyik hétről a másikra semmit sem változott – mindennap ugyanazt kaptuk –, nem győztük dicsérni a börtön szakácsait. Reggeli gyanánt egy hígra főzött, édeskés kukoricakásával kínáltak, délelőtt, mint valami uzsonnát kiosztották a kenyérfejadagot, ezután következett egy máig feledhetetlen egytálétel: alapja a céklaleves volt, megfelelő arányban részt vett benne krumpli, zeller meg répa, némi árpakása, ahogy errefele nevezik, gersli, és ebből az elég tartalmas keverékből valódi marhanyelv- és velődarabkák kandikáltak ki. Hű, mindjárt összefut a nyál a számban. Igaz, egy kevés citromos, tejfölös habarás azért elfért volna benne. Fogadkoztunk is, ha egyszer kiszabadulunk, legalább hetenként egyszer ez fog gőzölögni az asztalunkon. Ez most távolról sem azt jelenti, hogy a román fegyintézeti konyha kultúrájában nélkülözhetetlen lett volna a nyelv és a velő, én inkább azt hiszem, úgy került rendszeresen a tányérunkba, hogy valamelyik finnyásabb laktanyai géhás, tisztikonyhai főszakács száműzte őket az étrendből, és szeszélyének köszönhetően irányítottak a szomszédos kaszárnyából hétről hétre egy-egy rakomány marhafejet a börtön konyhájára. Voltak persze ebből adódóan pechesebb napok is, amikor velő helyett például egy jókora darab szőrös, porcogós bocifül úszkált a leves felszínén, de az is előfordult, hogy a csajkából kanalazgató fegyencre egy-egy bánatos borjúszem meredt vádlón.

Kereken egy fél évet töltöttünk el itt, a bírósági tárgyalásra várva. A huszonhatos zárka ablakából az Attila út háztetői fölött odalátszott a Feleki tető fenyvese, és a falak között be lehetett látni a szomszédos laktanya udvarára is. Elég gyér volt ott a mozgás, semmi masírozás, inkább csak labdázni jártak oda a katonák, meg egy padon lomhán és önfeledten elnyúlva egy kis muzsikát hallgatni. A falakra, fákra szerelt hangszórókból reggeltől estig román népzene bömbölt, katonai indulókkal, mozgalmi dalokkal fölváltva. Most is el tudnám dudorászni valamennyit. Egy fél éven át ez az udvar jelentette a külvilágot.

Egyik délelőtt egy asszonyt pillantottam meg a laktanya kerítésénél ácsorogni, pont ott állt meg, ahonnan a legkedvezőbb szögből láthatott a börtönépületre. Csak bámultam, hogy a csudába kerülhetett oda. Egy idő után integetni is kezdett, hát gondoltam, legyen meg az öröme, visszaintegettem neki. Jól tettem, mert az anyám volt. Szemüvegem a letartóztatás alkalmával a Radnai-havasokban maradt, rövidlátó lévén így csak a járásáról ismertem fel, amikor kiintegette magát és bánatosan elindult hazafelé.

A hadbírósági tárgyalás napján kora hajnalban gyászzenére ébredtünk. Kitartóan, egyre komorabb színekben áradt szét a derengésben, hogy a fájdalom a nappal érkezésével szivárogjon be a nép lelke mélyére. Szívünkre hallgatva ki is találtuk nyomban, ki lehet a nagy eltávozott. A katonai törvényszék épülete felé baktatva az egyik őr a megrendülés minden jele nélkül, nagy megelégedésünkre odasúgta: a népek nagy tanítómestere eltávozott. Attól mi még öt év börtönbüntetést kaptunk.

 

Kiszabható volt fiatalkorúakra ekkora büntetés?

 

Igen. Romániában, de gondolom így volt ez az egész béketáboron belül, ahol tartani lehetett a hozzánk hasonló süvölvények garázdálkodásától, az állampolgár politikai tetteiért tizenöt éves korától felelősnek számított. Egy tizenöt éves egyén a román jogalkotó megítélése szerint politikailag teljesen érett, így büntethető volt. Találkoztam is, mintegy az intézkedés hatályát bizonyítandó, egy tizenöt éves román fiúcskával a szamosújvári börtönben. Bihoi Dionisie volt a neve, mi magyarosítva közvetlenül csak Bivaly Dénkónak hívtuk. Kedves falusi gyerek volt, aki sárkánykészítő kedvében egyszer letépett néhány méternyi telefondrótot a helységen áthaladó vezetékből. Járatlanságában, persze, hiszen a huzal túl nehéz, teljesen alkalmatlan sárkányeregetésre, szegényke nem is bírta használni, föltekerve kiakasztotta egy szögre az istálló oldalára. Ott találták meg később szemfüles nyomozók. Az igaz, amíg a hiányzó drótot nem pótolták, a faluból nem lehetett telefonálni, és ismerve az akkori hazai viszonyokat, ez eltarthatott egy-két hónapig is. A hadbíróság – felnőtt, jogvégzett emberekből állt –, szabotázsakció kiterveléséért és végrehajtásáért öt év börtönbüntetést szabott ki rá. Nagy valószínűséggel le is ülte. Néha felötlik bennem, vajon volt-e tudomása hasonló esetekről annak az egyetemes marxista gondolkodónak, aki ez idő tájt jutott abbéli felismerésére, miszerint a legrosszabb kommunizmus még mindig jobb a legjobb kapitalizmusnál. Úgyhogy a büntethetőség, a jog szempontjából minden rendben volt. Nekünk még imponált is valamelyest, hogy minket most már felnőttszámba vesznek. Ezért is Szamosújvárra, a Martinuzzi-várba, az egyik leghírhedtebb börtönbe kerültünk.

 

Erdélyben fogalom volt ez a városnév… Nehézbörtönt jelentett. Annyit lehetett tudni róla, hogy a kertjében temették el Rózsa Sándort. És hogy bútorgyár meg gyufagyár működik a falai között.

 

Bizonyára keringett mindenféle mendemonda, de a sok szóbeszédből persze nem minden volt igaz. A gyufagyártáshoz erősen éghető anyag szükséges, ilyesmit politikai foglyok közelében nem tárolhattak, ez teljesen elképzelhetetlen. Szamosújvár az ítélet minősítésétől, súlyosságától és mértékétől függetlenül büntetőtelep volt, elárulhatom, sokkal kegyetlenebb, mint amire a híresztelésekből következtetni lehetett. Édesapám irodalomtanárnő húga, az én legkedvesebb nagynéném Szamosújváron élt, és mivelhogy én őt nagyon tiszteltem, szerettem, gyakran fölkerestem, így a börtön, amit ő rendeltetését finoman megkerülve csak várként emlegetett, kívülről már régóta ismerős volt számomra. Nagyon is ismerős, ugyanis kedvenc nagynéném pontosan a börtönnel szemben lakott.

A fegyház épületegyüttesét, amely három különböző korszakból származó létesítményből állott – a barokk kori valamikor gyönyörű lehetett –, a mögötte elterülő hatalmas elvadult kerttel, kis rabtemetővel, négy méter magas fal kerítette, őrtornyokkal, silbakoló fegyveres katonákkal. Most végre alkalom nyílt belülről is megtekinteni. Az udvaron, ahol még egy régi bitófa is állt, csoportunkat személyesen Goiciu börtönigazgató fogadta. Azzal a marasztaló bejelentéssel kezdte, hogy ismer ő itt olyan rabokat, akik büntetésük letöltése után továbbra is a kincstári vendégszeretetet élvezik. Nehogy véletlenségből is abban a hitben ringassuk magunkat, hogy csak számolgatjuk a hátralévő napokat, aztán, ha elfogytak, egyszerűen kisétálunk a börtönkapun. Van itt egy csinos kis rabtemető, tele porladó csontokkal. Rettenetes ragadozó dúvad volt, kiálló agyarakkal, de mi szavait akkor nem vettük túlságosan komolyan. Ami a rabtemetőt illeti, heherésztünk, kuncogtunk egymás közt, ott, legjobb tudomásunk szerint, az ismeretlen börtönigazgató sírja fog domborodni.

Húsvét másodnapján, gyönyörű tavaszi napon érkeztünk, tele derűlátással, életörömmel. Ha egy-egy foglár kíváncsiskodott, mit követtünk el ilyen fiatalon, és mennyire ítéltek, nyegle, kétértelmű válaszokkal intéztük el. Hogy kaptunk ugyan eléggé röhejes módon néhány évet, csakhogy azt nem mi fogjuk leülni, hanem az, akit mi majd erre a megtiszteltetésre kijelölünk. Azok csak bámultak, nem értették. Mégis, a jó kedély, a fiatalos derű az idő haladtával, mondhatni, óráról órára fokozatosan veszített elemi tartalékaiból, már-már elkedvetlenedtünk. Néhány nap elteltével a börtön életének belső ritmusa, a rácsok és falak megszabta terek rideg dimenziói már inkább azt sugallták, hogy ez itt egy időtlen, öntörvényű világ, amely teljesen független a külvilág viszonyaitól, és ahol nem sok hasznát vesszük eddigi tapasztalatainknak. Majdnem semmi nem érvényes mindabból, ami a falakon kívüli, aránylag konvencionális viszonyok között történik. A hatalom erejét, elszántságát és könyörtelenségét a történelmi falak és a közéjük rekesztett részvétlenség és fegyelem együttesen szemléltették, az egésznek nyomatékot jelenlétével ez a kentaur élőlény, a fegyőr adott. Annak örülni lehetett, hogy Erdélyben maradtunk, és nem valamelyik órománsági tömlöc lát vendégül, de otthonosnak Szamosújvár semmilyen tekintetben nem mutatkozott. Még számomra is, aki jól ismertem, a hangulatos városka és környéke hamarosan egy földrajzi térségeken kívüli hellyé vált, kívül a létező világ határain, teljesen elidegenedett. A falakon belüli, voltaképpen abszurd világ erős élménye minden egyebet a képzelet tartományaiba utalt és elnyomott, ami ezen kívül esett, elvonttá, irreálissá vált. A túlélés biztos tudatában, önbizalommal telve érkeztünk, egy darabig még heherésztünk is ezen-azon, aztán rádöbbentünk, hogy egy büntetőtelepre kerültünk.

 

Nem történt meg, hogy valaki összeroppant vagy depressziós lett?

 

Nem, egyikünk sem tört meg. Jóllehet az új helyzet távlataiban semmi biztató nem derengett. Már csak azért sem, mert elég korán tudomásunkra jutott, hogy alig néhány hónappal érkezésünk előtt ért véget az úgynevezett politikai átnevelés véres korszaka. És ez bármikor újrakezdődhetett. Újdonsült rabtársaim, ezek a transzparens, apatikusan támolygó kísértetek, hihetetlen borzalmak túlélői voltak. A vérfoltok még ott vöröslöttek a falakon. Nem is szívesen beszélek erről, nem lévén egészen illetékes, hiszen ennek az iszonyatos börtöntörténeti korszaknak csak fenyegetését éltem át, nem minden rettenetét. Legfönnebb egyike vagyok azoknak, akik a legkorábban és első kézből értesültek a történtekről. A közvélemény máig nem tud semmit arról, ami ezerkilencszáznegyvenkilenc és ötvenkettő között a romániai börtönökben történt.

 

Mégis, tudnál valamit, ha keveset is mesélni róla?

 

Megpróbálom, de csak röviden, mert nagyon elkalandozhatunk. Nos, a három hétig tartó kötelező karantén alatt az egész transzport, amelyik velem egy napon érkezett Szamosújvárra, egyetlen hatalmas teremben nyert elszállásolást, de amint a vesztegzár ideje lejárt, a rabokat haladéktalanul beosztották munkára, ilyen vagy olyan műhelybe, nappali, illetőleg éjszakai váltásba, egyúttal mindenkinek kijelölték a celláját. Betoltak a terembe egy asztalt, aktákkal, iratkötegekkel, körülötte néhány barna köpenyes, micisapkás személy forgolódott. Nagyjából egyformán öltözködtek, és ebből hamarosan rájöttünk, maguk is elítéltek. De az is feltűnt, ezt a bizalmi munkát tulajdonképpen ők végzik, tehát részesei a nyilvántartás titkainak, ők a belső ellenőrzés emberei. Ennek megfelelően, fontosságuk, viszonylagos hatalmuk tudatában komor arroganciával viselkedtek az újonnan érkezettekkel szemben. Igen, rabok voltak, kápók, a belső rendészet emberei, mit mondjak, nem túl jó arcú emberek. Juberian és Calciu, Reck és Hentes, a rabokból verbuválódott belső politikai rendőrség komiszárjai. Rendelkeztek, nagy hangon parancsolgattak, lökdösődtek, ácsorgott ugyan közelükben néhány tisztes, de mintha az előbbiek alárendeltjei lettek volna, tisztelettudóan hallgattak. Ez a kis különítmény volt – akkor még nem tudtuk, magával a kemény maggal állunk szemtől szemben – az adminisztráció kinyújtott, fojtogató keze.

Engem a lakatosműhelybe osztottak be, nappali váltásba, lakhelyül pedig kijelölték számomra a hetvenhatos hálót, a második emeleten. Amikor kis motyómmal elhagytam a termet, a kápók egyike, Juberian kijött utánam a folyosóra, lepofozta fejemről a sapkát, majd amikor lehajoltam érte, hátulról jól belém rúgott. A közelben állt egy fegyőr, az orra előtt történt mindez, ezért megszólítottam, nézze csak, mi baja ennek velem? A smasszer csak bámult rám: mért, mit csinált, mivelhogy ő nem látott semmit. Ezzel tisztelettudóan odafordult a kápóhoz: Hallja ezt, Juberian úr, vajon mit akarhat ez a kölyök, hogy csak úgy, minden ok nélkül magába kötött? Hagyja csak, felelte Juberian, majd lesz bőven ideje, alkalma kifejteni, mi motoszkál a fejében, ne féljen, ha majd ráérek, elbeszélgetünk egy kicsit. Alacsony, villogó szemű fekete ember volt. Most is ráismernék, ha szelleme, isten ments, szembejönne velem a Hajós utcán.

A hetvenhatosban, ahová beosztottak, vagy harmincan-negyvenen lehettek, iszonyatosan nyúzott emberek. Elég nehezen ismerkedtünk. Vacsoraosztás után egyikük magyarul szólított meg. Temesvári német fiatalember volt, Hutzl Egonnak hívták, tökéletesen beszélt magyarul. Azon melegében elmeséltem neki az előbbi fura incidens rövid történetét. Elkomorodott, mindjárt halkabbra fogta a szót. Tyű, ez nagy baj, hogy Juberian máris kiszemelt, mondta, ő a főkápó, a belső rendőrség főnöke, egykori vasgárdista diákvezér. Az átnevelést megszervező és végrehajtó kommandó egyik vezéralakja, kezéhez rengeteg vér tapad. Több rabtársát halálra kínozta itt a szamosújvári börtönben is. De hát hogyan tehette, ha egyszer maga is elítélt volt? Csak bámultam, nem értettem semmit. Távol a többiektől, az ablak alatt álltunk, és Hutzl Egon, mintha csak tudná, milyen kevés ideje lesz rá, halkan mesélni kezdett. Pontosan, lépésről lépésre, mint egy jó tanár, előadta nekem az átnevelési téboly véres történetét.

 

Mit értsünk „átnevelésen”?

 

Inkvizíciót. Lehet, nehéz lesz elmagyarázni, de megérteni is. Azért megpróbálom. A román kommunista hatalom nem elégedett meg azzal, hogy különböző időtartamra börtönbe küldte vélt vagy tényleges ellenfeleit, hanem egyszer s mindenkorra meg akart tőlük szabadulni, úgy, hogy lelkileg megsemmisíti őket. Negyvenkilencben, a pitesti börtönben, a Securitate akkori országos parancsnokának sugallatára, főleg a bebörtönzött román vasgárdista diákokból megalakult a Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezete. Ennek legfőbb célkitűzése a rabtársak átnevelése volt, tagjai mindjárt szabad kezet kaptak arra, hogy bármilyen eszközzel – kínzásokat is beleértve, természetesen – újabb és újabb vallomásokat csikarjanak ki a már elítélt rabokból, és ezáltal azokat a hatalom cinkosává tegyék. Ez a kommandó, melynek tagjai, mint említettem, főként a Vasgárda értelmiségi elitjéből kerültek ki, nem csak belső kedvezmények, más rab számára elérhetetlen kiváltságok reményében vállalta a feladatot. Legtöbbjük arra számított – a lehetőséget meglebegtették előttük –, hogy ítéletüket mérséklik, sőt a remélt korai szabadulás napján a csíkos darócot mindjárt az államvédelem kék parolis tiszti egyenruhájával cserélik fel. Tüstént munkához is láttak. A kínzással kicsikart, legtöbbször közeli barátokat, családtagokat terhelő vallomások adatait készségesen továbbították a Securitate felé, de a végső cél a személyiség teljes megsemmisítése volt. A különböző fázisokból álló tortúra addig tartott, amíg a kiszemelt áldozat teljesen megtört, megtagadta múltját, családját, elveit, hitét, úgymond átnevelődött, és önmaga folyamatos gyalázásával minden tekintetben alázatos engedelmességről tett bizonyságot. Ekkor gondjaira bízták egyik társának átnevelését. Ez rendszerint legközelebbi barátja, sorstársa, vagy éppen rokona volt, akivel szemben ugyanolyan módszereket és válogatott kínzásokat kellett alkalmaznia, amilyeneket nemrég még ő szenvedett el. Tudta tehát, mi a dolga. Csak az nem vált áldozatból pribékké, aki idejében belehalt a kínzásokba. A mártír és a hóhér kettős tudatában teljesen feloldódott a személyiség, bárminemű szolidaritás érzése, és talán maga az erkölcsi érzék is. Ötvenegy nyarán ezt az egész vérengző kolóniát áthelyezték a szamosújvári börtönbe. Ott minden folytatódott, illetve kezdődött elölről. Lassacskán, hiszen képzelhetjük, ekkor már alig volt használható vallomás, amit ki lehetett szedni a szerencsétlenekből, a verés és kínzás merőben öncélúvá vált, a fiatal elítéltek társadalma valami sajátos kiválasztódás során két csoportra oszlott: az egyik az volt, amelyik a másikat kínozta. És a szerepek bármikor újra fölcserélődhettek. Csak a mozgalom irányítása, a pribékek vezérkara maradt állandó. Nincs erre más kifejezés, csak a közhely: elszabadult a pokol. Az elítéltek rettenetes mészárlást végeztek egymás között. Az átnevelés irányítói, felügyelői oly mértékben kaptak szabad kezet a hóhéri küldetésükhöz, olyan autoritásra tettek szert, hogy a fegyőröknek sem állt módjukban intézkedéseikbe beavatkozni, sőt engedelmességgel tartoztak nekik. Az, hogy a kiéheztetett áldozatot saját ürülékével kínálgatták, az kivételes előzékenység volt, mivelhogy rendszerint a magukéval etették meg. A tüdőbeteg mellkasán való ugrálás amolyan bevezető gyakorlatnak számított. Táplálékul az áldozat számára a kínzások ideje alatt a kövezetről felnyalható vér és bélsár maradt, ha mégis megkínálták néha egy-egy darabka száraz kenyérhéjjal is, azt torkán seprűnyéllel dugták le. A leírhatatlan tortúrába rengetegen belepusztultak, reggelente pokrócba csavart holttesteket görgettek a halottaskamrák felé.

Amikor én ötvenhárom tavaszán Szamosújvárra kerültem, a kínzásokból álló „átnevelés” mint intézmény már szünetelt, de a belső politikai rendőrség, élén Reckkel és Juberiannal, az egész besúgóhálózattal tovább működött. A belső adminisztrációt ugyanazok a pribékek irányították.

Ezek a hírek rettentő nyugtalansággal töltöttek el. Első munkanapomon egész idő alatt a hallottak motoszkáltak bennem, és alig vártam az estét, amikor Hutzl Egonnal tovább beszélgethetek. De erre már nem kerülhetett sor. Az előző esti beszélgetés puszta ténye tűrhetetlen vétségnek számított, nyilván besúgták, mert még aznap egy másik épületbe, elkülönítőbe – ez börtön a börtönben –, magánzárkába került. A belső ítélkezés rendje szerint a belső fegyelem ilyen fokú kijátszásáért néhány hónap szigorítottat, vagy akár éveket is kaphatott az elítélt. Engem egy másik temesvári fiú, Szilágyi Edömér figyelmeztetett, egy darabig ne álljak szóba senkivel, mert megfigyelés alatt tartanak. Pedig az ember azt hihetné, odabenn már túl van mindenféle megfigyelésen, följelentésen, és most már börtönbe sem csukhatják. Pedig igen. Az elkülönítőtől odabenn is mindenki rettegett. Szamosújvár nekem ezzel a szívszorító élménnyel kezdődött. Bátor jótevőmmel, Hutzl Egonnal soha többé nem találkoztam. Szemtől szemben, hála istennek, Juberiannal sem.

 

Mi történt később ezekkel a gyilkosokkal?

 

Juberiant hamarosan elszállították Szamosújvárról, és később börtönőröktől hallottuk, néhány hasonszőrű, egykori pitesti cimborájával együtt rögtönítélő bíróság ítélete nyomán kivégezték. Csakhogy ez nem volt igaz! Valóban bíróság elé kerültek és valóban kivégezték legtöbbűket, de a perre – nem is rögtönítélő bíróság, hanem rendes katonai törvényszék előtt – csak egy évvel később, ötvennégy késő őszén került sor Bukarestben. Egy hónappal az ítélet kihirdetése után Juberiant tizenöt társával együtt a jilavai börtönben kivégezték. Úgy látszik, a fegyőrök már kezdettől fogva tudták a végeredményt. Calciu, az irodista, Hentes, a pecér, és néhány egykori kínvallató eltűnt, de Reck, a „Prémes” még egy darabig köztünk maradt. Reck kiváltsága jeléül fekete bundagallért viselt, ezért hívtuk egymás közt „Prémesnek”. Ottlétem alatt is agyonvert egy Fluieras nevű idős rabot, egykori képviselőt. Ötvennégy februárjában egy átfogó tisztogatás során aztán a prominens „átnevelőket” kiemelték, oda jutottak – közöttük volt Bărbosu, a börtön civil orvosa is! –, ahova addig ők küldték áldozataikat: láncra verve magánzárkába. Később bíróság elé. És néhányan talán Juberian sorsára is, mindenesetre valószínűtlennek tartom, hogy valaha is kiszabadultak volna. Azazhogy mindjárt helyesbítenem kell: Calciu, akiről nem tudom, végzett-e maga is saját kezűleg valamelyik rabtársával, néhány évre kiszabadult. Őt, aki kulcsfigurája volt a szamosújvári eseményeknek, kevéssel Juberian után szállították Bukarestbe, és mivel tanúvallomásaira folyamatosan, a következő perek során is számítottak, nem végezték ki a főkolomposokkal együtt. Így maradt életben, sőt később ki is szabadult. Valamikor a hetvenes évek vége felé, a román Szabad Európa Rádió adásait hallgatva értesültem arról, hogy vezeklésképpen rettenetes bűneiért elvégezte az ortodox szemináriumot, és pappá szenteltette magát. Rendíthetetlen ellenfele, bírálója lett a rendszernek, ezért aztán hamarosan újra rács mögé került, de akkor már minden leheletével az elesetteket szolgálta. A nyugati román emigráció rendszeresen imádkozott érte. Iszonytató történet, démonikus alkatú, iszonyatos szereplőkkel. Néhányukat személyesen is ismertem.

 

Regényeidbe illő történet. De hihető-e, hogy a megtért gyilkos lemond mindenféle erőszakról – a népboldogításéról is! –, és szelíden az elesetteket szolgálja?

 

Hihető, már hogyne lenne az. Főként a poklok poklának átélése után. Ezek a pribékek, Calciut is beleértve, nem mind született hóhérok voltak, csak azzá tették őket, és – bár ez a legkevésbé sem garancia semmire –, majdnem valamennyien értelmiségiek. A gondolkodás szintjén pedig nehezebb megbirkózni rémtettekkel. Az emberben, hacsak nem született gonosztevő, kétféle természet lakozik, ezért mindig van esély egy belső robbanásra, a szó igazi értelmében vett pálfordulásra. A torz korszak torz látványához tartozik, hogy Calciu neve most a mártírok között szerepel.

 

A baljós kezdet után hogyan alakult a sorsod?

 

Pályafutásomat a szamosújvári börtönben fémmegmunkáló munkásként kezdtem. Jobbára csak reszelővel dolgoztam, kovácsolt vasdarabokról kellett a sorját eltüntetni, kimerítő, lelketlen, unalmas munka volt. Napi tizenkét órát dolgoztunk keményen, beleértve a vasárnapokat is. Közben megismerkedtem a szerszámgépekkel is, ha egy-egy szaktárs a közelébe engedett, próbáltam ellesni a mesterség alapvető fortélyait. Átmenetileg megfordultam a gépi asztalosműhelyben, végül a legjobb munkahelyen, a festödében kötöttem ki. Az ellátás pocsék volt, enni naponta háromszor kaptunk, a reggeli jóízű kukoricakását leszámítva keveset, jobbára ízetlen löttyöket. Az étrend – délben üres káposztaleves, este vegyesízes árpagyöngy – hónapokon át nem változott. Ráadásul akkoriban a büntetés végrehajtás csapnivaló szakácsokat foglalkoztatott, néha még a sót is kifelejtették az étkekből. Én az éhség megújuló rohamai közepette mégsem tejfölös bablevesről, borjúszeletről és képviselőfánkról álmodoztam, hanem egy hatalmas fazék meleg olajról, amelyben puliszkadarabok úszkálnak, én pedig fejemmel belemerülve, mint mackó a mézesbödönbe, az egészet fölhabzsolom. A zárka nyáron fullasztóan levegőtlen volt és meleg, télen pedig nem fűtöttek, ha maradt kevés víz a csajka alján, az reggelre megfagyott. Hajnalonta, az átvacogott éjszaka után, a gong vészjósló szavára dermedten ébredtünk, és kialvatlanul, dideregve rohantunk a gyülekezőre, onnan tovább, a fűtetlen, jégveremszerű műhelyekbe. Te akkor kisgyermek voltál, nem emlékezhetsz ötvennégy zord telére.

 

Volt ott egy nagy bútorgyár is a szamosújvári börtön mellett…

 

Tulajdonképpen nem is mellette, hanem benne, vagyis a falakkal körülkerített udvaron. Nem volt olyan nagy, és nevezhetjük a bútort is egy kicsit találóbban, lőszeres rekesznek. Azt hiszem, szovjet megrendelésre dolgoztunk. A külvilág tartotta számon bútorgyárként, mivel a falak mögül éjjel-nappal az asztalosgépek, forgácsolók jellegzetes hangja hallatszott.

 

Végig együtt maradhattál a társaiddal?

 

Ó, nem, nem. Először is az IKESZ csapatnak csak egy része került Szamosújvárra. Különböző műhelyekbe osztottak be, nappali, illetve éjszakai váltásba, különböző cellákba, nemigen nyílt alkalom rendszeres találkozásra. Nem is volt tanácsos egy kis baráti beszélgetésre átruccanni egyik műhelyből a másikba. Azonnal besúgták az embert. Odabenn a börtönben is leginkább a börtöntől félt az ember. Attól, hogy maradék szabadságától is megfosztják, megvonják a fejadagját, sötétzárkába csukják, elkülönítőbe, és láncra is verik. Nem volt szerencsés napja a rabnak, ha a műhelyből a börtönudvaron felállított közös árnyékszék felé ballagva Goiciu századossal, az intézet igazgatójával találkozott. Ez a dúvad rendszerint egy szöges léccel a kezében lépett be az udvarra, és ha kószáló, de akár igyekvő embert látott, üldözőbe vette. Legjobban mindenki a termelés felügyelőjétől, a rettegett Mihalcea aligazgatótól tartott, aki üvöltözve és különféle kemény büntetéseket osztogatva naponta végigjárta a műhelyeket. Akiben egyébként odakünn, a szamosújvári hölgyek – szabadulásom után azért én is nyomozgattam egy keveset – gáláns, finom úriembert tiszteltek. Volt, aki egyenesen lovagnak nevezte. A lovagnak két élete volt.

Én kezdetben kitűnő pajtásommal, Delbács Endrével egy hálóban laktam, a hetvenhatosban, sokat számított, hogy a napi munkától elcsigázottan néha óvatosan szót válthattunk közös dolgainkról. Később aztán váratlanul valamennyien, egykori IKESZ-tagok közös hálóba kerültünk. Egy alkalommal valamilyen bukaresti felügyeleti szerv küldöttsége szemlét tartott a börtönben, végiglátogatta a műhelyeket és a zárkákba is bekukkantott. Ezeknek mindjárt feltűnt, hogy szép számban raboskodnak ott fiatalok is. Pillanatnyi megindultságukban, valami humanitárius roham eredményeképp utasításba adták, hogy a húsz éven aluli elítélteket azonnal válasszák külön a többi zebrástól. Ez még aznap meg is történt. A földszinten külön hálót nyitottak a fiatalok számára, kőkemény fapriccs helyett matraccal ellátott vaságyakkal rendezték be, és bár ezt már magunk is fényűző túlzásnak tekintettük, párnát és lepedőt is kaptunk. A háló berendezéséhez még néhány valódi szék és egy sakkasztalka tartozott berakásos fekete-fehér mezőkkel, ebből később számtalan mulatságos konfliktus adódott. Az ok mindig ugyanaz volt, az nevezetesen, hogy az esti jelentéstétel, létszámellenőrzés, a „zárás” alkalmával időről időre egy frissen odahelyezett, kifejezetten hüllő külsejű foglár hadnagy is felbukkant, akit a sakkasztal látványa iszonyatosan felbőszített. A szerény bútordarab rajta a faragott figurákkal bizonyára sehogy sem illett abba a képbe, amelyet ő kiképzése során magának a zárka berendezéséről alkothatott. Az újdonsült smasszer valószínűleg magát a sakkjátékot sem ismerte, ezért ösztöneinek engedelmeskedve a kockás asztalkát éktelen üvöltözés, anyázás közepette sajátkezűleg vagy sajátlábúlag kipenderítette a folyosóra. Mi persze, miután a jelenet fölött kimulattuk magunkat, visszakövetelvén a sakkasztalt, panaszt tettünk. Szerencsére volt kinél. A nemrég odahelyezett fiatal politikai tiszt, Nikifor hadnagy kedvelt minket, és a sakkasztalt minden alkalommal készségesen visszahozatta. Úgyhogy amikor újra a hüllőképű smasszer jött esti zárásra, a sakkasztalkát megint csak ott találta. Ebbe valóban bele lehetett őrülni: egyre bőszültebben rontott neki a vétlen bútordarabnak. Nikifor hadnagy egyébként esténként, amikor ő volt az ügyeletes, rendszeresen meglátogatott – nagyon jól beszélt magyarul –, cigarettával is kínált és eldiskurálgatott, már-már barátkozott velünk. Az ötvennégyes labdarúgó világbajnokság idején rendszeresen tájékoztatott a magyar csapat eredményeiről. Egy ennyi nyitottsággal megáldott ember persze nem sokáig maradhatott a Securitate kötelékében. Láttam is őt később Kolozsvár utcáin kissé kopottan sorsjegyet árusítani, kis asztalkája mögött.

 

Szerencsédnek tartod, hogy mindvégig dolgozhattál a börtönben?

 

Föltétlenül. A munka nagyon kimerítette az alultáplált elítéltet, de benn maradni a levegőtlen zárkában, fél fejadagon, az annál is rosszabb volt. Én ráadásul fogságom utolsó hónapjait már kiemelt körülmények között tölthettem. Az a munka, amit akkor végeztem, már-már közelebb állt a henyéléshez. A kényszermunka ezerkilencszázötvennégy tavaszán a szamosújvári börtönben – mint később kiderült, csak ideiglenesen – megszűnt. De akkor úgy tűnt, az intézkedés végleges, leszerelik és elszállítják a munkagépeket. Reggelente a rabok a cellában maradtak, elnémultak a műhelyek. Az akkor mintegy ezernyolcszáz elítélt közül csak a karbantartók jártak ki dolgozni, a villanyszerelők, szakácsok és a pékek. És én. Egész kivételesen rám hárult az a megtisztelő feladat, hogy a használatlan berendezésre, gépekre, eszközökre fehér festékkel rápingáljam a leltári számot. Reggel, de nem hajnalban, mint máskor, bejött értem egy fegyőr, kikísért az üzemi területre és ott magamra hagyott. Kis festékes bödönömmel és ecseteimmel egymagam dolgoztam a kiürült műhelyekben. Nem rendkívüli kézügyességemmel, különösen a számok pingálása terén mutatott szakmai rutinomnak köszönhetően érdemeltem ki ezt a kivételezést, de nem is puszta véletlenségből történt mindez velem. Szégyen ide vagy oda, nekem protekcióm volt a szamosújvári börtönben.

 

Minek köszönhetően?

 

Érkezésünk után néhány hónappal, egy alkalommal éppen valami kőkemény vasat reszeltem elkeseredetten a lakatosműhelyben, amikor megállt mellettem Szőcs őrmester és megszólított. Irodista tisztes volt, kellemes megjelenésű szerény mesterember, egyenruhára vett köpenyben járta a műhelyeket, Mihalcea aligazgató mellett főként őrá tartozott a műhelyek, a termelés, általában a munka felügyelete. Magyarul kérdezett, hogy megy a munka. Megyeget, feleltem nagyot sóhajtva, bár megvallom, ezek a kemény vasak nemigen hagyják reszelni magukat. Részvéttel teli, puha tekintete átjárt melegével, végül találkozott az enyémmel. Vérszemet kaptam hirtelen. Körülnéztem és igen halkan megkérdeztem: „Véletlenségből nem tetszik ismerni Bodor Gábor fényképészt? Itt lakik a városban.” Ismernie kellett, Szamosújvár kisváros volt, akkoriban egyetlen fényképésszel. Ühüm, morogta, igen, ismeri. „Mert az unokabátyám.” Tényleg? Ezzel, megérezvén a helyzet forróságát, elsietett. Néhány nap elteltével újra megállt mellettem. Nem nekem való ez a munka, mondta, szóljak bátran, ha kedvem volna talán másutt dolgozni. Szívesen áthelyeztet a játékfestödébe, ha akarom. A játékfestöde a Martinuzzi, alias Fráter György-féle régi épületben elit munkahelynek számított. Unokabátyámról többet soha egy szó nem esett, én viszont már másnap reggeltől Palocsay Zsigával együtt a játékfestödében dolgoztam. Johann Mildner brassói cégtáblafestő – Renate Mildner müncheni festőművész apukája – volt a mester, Fag Negrescu átnevelt fiatalember a műhelyvezető főnök. Dolgozott ott még két galamblelkű iasi-i festőművész, egy temesvári és egy bukaresti egykori diák, valamint két segédmunkás. Börtön-viszonylatban kifejezetten kellemes társaság volt. Még kedvelni is lehetett ezt a fajta munkát, ezért elég korán szert tettem bizonyos fokú szakmai jártasságra is. Úgyhogy, amikor a termelő munkát beszüntették, és Szőcs őrmester gondoskodni kívánt rólam, nagyban megkönnyítette a dolgát, hogy egy festésben, mázolásban képzett egyént emelt ki, szakmába vágó feladatra. Munkahelye, társadalmi környezete ellenére igen értelmes, szelíd, jólelkű ember volt.

 

Ha jól értem, ott magyarok is teljesítettek fegyőri szolgálatot.

 

Persze, többen is, de most nem jár át különösebb melegség, ha rájuk gondolok. Jobbára a Mezőségről, főként a közeli Székről származtak, ahol gondolom, élhetett valami hagyomány, miszerint a legidősebb fiú elszegődik Szamosújvárra fegyőrnek, vagy valami ehhez hasonló barbár szokás. Nem szép hivatás, hiszen élete felét a foglár is börtönben tölti. De emiatt nem kellett sajnálni őket, kellemetlen, durva lelkű emberek voltak, akár a többiek, többségiek, még ha magyarok voltak is, ugyanúgy utáltuk őket. Akadt azért közöttük is kivétel, de olyan, mint pártfogóm, Szőcs őrmester, egy sem volt, neve ezerszer legyen áldott. Mert az még előfordulhatott, hogy a börtönőr könyörületből, engedve gyengeségének néha ezzel-azzal kedvezett az elítéltnek, de ő – szabadulásom után derült ki, és ezt évtizedek elteltével most már bizton elárulhatom – magánszorgalomból rendszeresen tájékoztatta rokonaimat hogylétemről, szállította felőlem a jó és rossz híreket. Jó hírnek például az számított, amikor nem haltam bele egy szérummérgezésbe. Mivel akkoriban az elítéltekkel a levelezés és bármilyen kapcsolattartás tilos volt, az ilyen titkos tájékoztatás, rendszeres hírszolgálat a katonai fegyelem súlyos megsértésének számított. Ilyesmiért felelősségre vonás, katonai törvényszék, végső fokon elzárás járt. Márpedig ő tudhatta, milyen egy börtön belülről. Egyetlen dolog, amit fölróhatok neki, hogy rászoktatott a dohányzásra. Valahányszor áthaladt a műhelyen, közelembe érve rágyújtott, aztán a cigarettát a szipkából kivéve, és az asztal szélén hagyva sietve távozott. Kisebb-nagyobb megszakításokkal dohányzom azóta is.

 

Mi módon értek véget a kies börtönnapok?

 

Váratlanul. Drámai hirtelenséggel. Mint említettem, a kényszermunka leállítása után, Szőcs őrmester pártfogásának köszönhetően minden reggel elhagyhattam a cellát, ecseteimmel és kis festékesbödönömmel elindultam a néptelen műhelyek felé. Kaptam egy kis noteszt a munkatervvel, illetve a munkaeszközök sorszámozott jegyzékével, meg kellett keresnem az illető tárgyat, gépet, szerszámot, munkapadot, és ellátni a megfelelő leltári számmal. Nem siettem, sokat pepecseltem, szándékosan lassan haladtam a munkával, hogy kitartson ősz végéig, amikor majd beáll a hideg és amúgy sem lenne nagy öröm a fűtetlen termekben fagyoskodni. Néha órákon át henyéltem, ábrándoztam, a vonuló felhőket bámultam, az alattuk elhúzó madarakkal. Így volt ez ötvennégy szeptember harmadikán is. Bár a fogság két éve alatt egyetlenegyszer jól nem laktam, aznap rá sem bírtam nézni az ebédre, és képtelen tettre szántam el magam: még mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, az egészet a lefolyóba ürítettem. Egy falat nem ment volna le a torkomon. Valami lógott a levegőben, nem tudtam, mi történik velem. Úgy látszik, éreztem valamit. Azért ugyanúgy, mint máskor is ebéd után, fölheveredtem pihenni egy üres asztalra. Kiláttam a hatalmas, sárga börtönfalra, rajta a végtelenségig sorjázó, bedeszkázott ablakokkal, és hirtelen elfogott a csüggedés. Még egy év lett volna ekkor hátra, a szabadulás napjával beláthatatlan messziségben, úgy éreztem, mégiscsak veszítettem, innen már nincs hazatérés. Szeptember harmadika volt, szokatlanul forró nyár végi nap, délután három és négy között, a halál óráján, amikor egyszer csak hangja lesz a csendnek, és sistergése lassan egybeolvad a légyzümmögéssel. Az enyészet csendjében egyszer csak hallatszott az udvarra nyíló vaskapu döndülése, ahogy valaki végigszalad a néptelen, kavicsos börtönudvaron, ahogy a földszinten kivágódik a bejárati ajtó, és ahogy valaki lihegve, kettesével hágja fölfelé a lépcsőket. Pajtásom, Delbács Endre volt, mindenféle fegyőri kíséret nélkül. Megállt az ajtóban és rám ordított. „Gyere, siess, hagyj ott mindent, megyünk haza.” „Rossz vicc” – feleltem. „Gyere már, kiosztották a szappanokat, és vár a fodrász is. Valódi mosdószappant kaptunk.” Fodrász? Ez megőrült. Miféle fodrász? Ekkorra egy fegyőr is odaérkezett, aki rohanó társamat alig bírta követni. „Nem hallja? Vége a pingálásnak, szedje a cókmókját, oszt séta befelé. Várja a fodrász.”

Egy dolog világos volt, Szamosújvárnak ezennel vége. Talán átszállítanak egy másik börtönbe. Akkor is, miféle fodrászról beszélnek ezek? Volt ugyan borbély a börtönben, jutott minden emeletre, de ennek csak borotválás volt a dolga, meg természetesen az, hogy a kápókat kivéve mindenkit nullásgéppel rendszeresen kopaszra nyírjon. Ha a borbély betoppant munkaidő után a cellába, nem volt érdemes alkudozni vele. Értelme sem lett volna, én például nem akartam tetszeni senkinek, és azt sem vettem észre, hogy valamelyik hétpróbás vasgárdista gyerek szívesen csapná nekem a szelet. Állítólag azért, hogy mindenféle szerelmi kalandnak elejét vegyék – ennyi embert mégsem herélhettek ki –, nyugtatót kevertek az ételünkbe, egy jól értesült fickó szerint a bróm zsákszámra állt a konyhán, meg más, hasonló, elkedvetlenítő porok. Engem nemrég nyírtak teljesen kopaszra, abból, ami maradt, egy mesterfodrász sem tudott volna frizurát varázsolni. Mégis egy tiszt elkísért a fodrászhoz – ugyanaz az elítélt volt, akit addig csak hajnyíró borbélyként ismertünk – azzal, hogy legalább borotválja ki nyakamból a szőrt, és próbáljon a hajamnak valamiféle fazont adni. Az izgatott tisztek utánunk jöttek még a fürdőbe is. Akkor már az én szkeptikus agyamban is motoszkálni kezdett a gyanú: ezek tényleg ki akarnak engedni. És valóban, a fürdő kijáratánál már a raktárból sebtében előhozott civil öltözékünk várt ránk, attól fogva nem érintkezhettünk a többi rabbal. A készülődés egész ideje alatt három-négy vigyorgó smasszer vett körül, talán némi irigységgel: mi elmegyünk innen, előttünk az élet, ő meg itt marad a börtönben. Hihetetlen előzékenységet tanúsítottak irántunk, már-már lesve minden rezdülésünk, szinte karonfogva vezettek föl az adminisztráció tanácstermébe. Fogalmunk nem volt, mi történhetett, még kuncogni sem mertünk. Hellyel kínáltak, körbemutogatva az öblös bőrfotelokra, és legnagyobb elképedésünkre napilapokat, képes újságokat tettek elénk, nehogy a várakozás közben elunjuk magunkat. Megannyi mosolygós arc, csupa megértés, figyelem és gyöngédség. Egyenesen nevetséges volt már az egész, alig mertünk egymásra nézni. A hangulat akkor vált végképp színpadiassá, amikor mellén valamennyi kitüntetésével, kitárt karokkal és agyarait villogtatva belépett a terembe Goiciu börtönigazgató, akit egymás között gyermeki közvetlenséggel csak Vaddisznó elvtársnak hívtunk. Egyrészt valóságos agyarai miatt, aztán meg azért is, mert tényleg egy vadállat volt. „Gyermekeim – szólított meg –, ugye megmondtam, hamarosan hazatértek.” Már meséltem, amikor megérkeztünk Szamosújvárra, ő fogadott a börtönudvaron, és éktelen üvöltözés közepette kilátásba helyezte, hogy az általa őrzött falak közt fognak megrothadni csontjaink. De most nem kívántunk vele vitába szállni. Hamarosan kibővült a társaság: díszes kíséret élén, szürke tábornoki egyenruhában maga Alexa országos főügyész érkezett. Fölolvasta az elnöki dekrétumot, amelynek értelmében eltörölték az ítéletet annak a polgári életre kiterjedő valamennyi következményével együtt, ennek értelmében azonnali hatállyal szabadlábra helyeznek. Úgy nézett ki, mindjárt bocsánatot kérnek, már-már gratulálnak az összeesküvéshez. Valósággal kirúgtak a börtönből.

Azért a kapuban még ért egy utolsó csapás. Biztos, ami biztos, mielőtt becsukódott volna mögöttünk, utoljára megmotoztak, és a zsebemben megtalálták a csíkos rabsapkát, amelyet szerettem volna emlékül hazavinni. Lopni a börtönből? Mi tagadás, így festett a dolog. A fegyőr felkiáltott, diadalmasan fölmutatta a talált sapkát: nézzék! mintha azt mondaná: ezeket engedjük mi szabadon! A kérdésekre, hogyan kerül ez hozzám, szabad emberként, visszatért önbizalommal azt válaszoltam, biztos valaki, hogy megtréfáljon, a zsebembe dugta, talán éppen egy foglár. Elkobozták, rettenetesen sajnálom mind a mai napig. Ezzel a tüskével a szívemben léptem ki a börtön kapuján.

Egy nyitott teherautó várakozott ott ránk, holdfényes langyos estén röpített Kolozsvár felé, ahol egy kurta vizit erejéig még betértünk az ügyészségre. Rövid házi ünnepség keretében, néhány szülő jelenlétében – már aki közülük éppen szabadlábon volt –, a főügyész újra felolvasta a dekrétumot, külön kihangsúlyozva azon pontját, miszerint az ítéletet annak minden hátrányos következményével együtt, örökre megsemmisítették. A szabadlábra helyezési ceremónia végeztével aztán már tényleg hazamehettünk.

 

Mikor derült ki, hogy kinek-minek köszönhető a váratlan szabadulás?

 

Palocsay Zsigát mostohaanyja várta, és még akkor este a pusmogás szintjén terjedt közöttünk az értesülés, miszerint a váratlan csoda nagy valószínűséggel az öreg Palocsaynak köszönhető. Hosszú mese. Igazi kelet-európai történet.

 

Meséld csak el.

 

Zsiga édesapja, Palocsay Rudolf eredeti mesterségét tekintve tűzoltó volt, de ki tudja, miért, korán kiábrándult a szakmából, és telkén, amely a város határában, a Békás lejtőin terült el, virágot ültetett meg gyümölcsfát, elkezdte megszállottan nemesíteni őket. Kétségkívül nem kontár módra. Ez még a harmincas években történt. A nemesítési szenvedély a szó igazi értelmében pompás őszibarackok formájában kezdte meghozni a gyümölcsét, a virágok is hamarosan megjelentek a piacon. A gazdaság beindult, Rudolf bácsi nővére, Palocsay Karola hamarosan virágüzletet nyitott a Wesselényi utcában, a Hintz patika mellett. Nem szegte kedvét negyvenöt után a történelmi fordulat sem, nyugodtan tovább dolgozhatott, amolyan self made man lévén, iskolázatlansága még imponált is a hatalomra került proletároknak. Zsiga már a nyári vakáció előtt hatalmas őszibarackokat hozott uzsonnára, télen fényes jonatánok, batulalmák kandikáltak ki a táskájából, de néha előkerült a zsebéből egy-egy töltényhüvely is, mivelhogy apja új barátokra tett szert, eljárt vadászgatni a helybéli meg a központi nómenklatúra fejeseivel. Pompás barackjaiból bizonyára a főúri asztalokra is bőven jutott. Közben egyre-másra keresztezte növényeit, kertjét hamarosan már kutatóállomásnak nevezték, eljárogatott külföldi tapasztalatcserékre, kongresszusokra, megfordult Moszkvában is, a keresztezések pápájánál, a nagy Micsurinnál. Pályája töretlenül ívelt fölfelé, nemzetgyűlési képviselő lett, tűzoltói képesítéssel tagja a tudományos akadémiának. Ha virág, akkor Palocsay! Pompás csokrait repülőgépen szállították Bukarestbe, a gladiólusz valóságos státusszimbólummá vált. Iskolai ünnepségekre, esküvőre, pártnapokra ezt rendelték. Amikor egyszer Kolozsváron kutyakiállítást rendeztek, természetesen tiszteletüket tették sötét öltönyösen a sintérek is, és hatalmas csokor Palocsay-féle kardvirágok mögül lesték az alkalmat a beavatkozásra. Nos, ezerkilencszázötvennégyben a hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy ezt a vitathatatlanul sikeres életművet megkoronázza. Palocsay Rudolfot augusztus huszonharmadika, a felszabadulás nemzeti ünnepe alkalmából állami díjjal kívánták kitüntetni.

Palocsay Rudolf – ezt egyszer-kétszer volt alkalmam megtapasztalni – köztudottan fura, rideg, száraz, mogorva, szikár erkölcsű ember volt, úgy tűnt, érzelmei legjavát is inkább a növényvilág jeles képviselői számára tartogatja. Ilyen tekintetben Zsigától sem lehetett sok jót hallani róla. Igaz, azt sem, hogy bigott, puritán nyersesége mellett tisztességéhez kétség fért volna. Amint vette az értesítést, hogy a kitüntetésére készülnek, lóhalálában Bukarestbe poroszkált és kihallgatást kért Gheorghiu-Dej államelnök-pártfőtitkártól. Mint akadémikus, képviselő és a legmagasabb polgári kitüntetés, az állami díj közeli várományosa, megtehette. Egyenes ember lévén, alig lehetett más választása. Azon melegében feltárta a kínos helyzetet: kitüntetése sajnos nem időszerű, mivel egyszülött fia súlyos politikai vétségekért pillanatnyilag éppen börtönbüntetését tölti. Kínos percek lehettek ezek egy pártfőtitkár számára. A szervek kétségtelenül hanyagul dolgoztak, hiszen hogyan fordulhatott elő, hogy a tudós dossziéjában nyoma sem volt annak, hogy fia a fennálló társadalmi rend egyik legádázabb ellensége. Persze, lehetséges, ilyen kiemelten fontos, magas pozícióban volt a tudósnak egy kozmetikált, tiszta dossziéja, amelyben terhelő adatok nem szerepeltek. Gheorghiu-Dej nem volt túl okos ember, de azt tüstént fölfogta, most neki kell gesztust tennie, illetve a Palocsayét viszonoznia. „Nem tesz semmit, Palocsay elvtárs – mondta neki –, a kedves fiát azonnal szabadlábra helyezzük.” Ám Palocsay Rudolf megrázta a fejét, hajthatatlan maradt. Nem lehet kivételt tenni, mivelhogy a gyerek nincs egyedül. Ne is kérdezze, hányan vannak. Ha hinni lehet, márpedig mért ne lehetne, a pártfőtitkár ekkor elvonult, talán levegőzni, de lehet, szorult helyzetében még Moszkvát is fölhívta. A végén diadalmas arccal tért vissza: kiengedi az egész különítményt a börtönből, csak fogadja el a tudós a kitüntetést. Az öreg még akadékoskodott egy kicsit, de a végén csak megegyeztek, úgyhogy máris lehetett riadóztatni a Legfőbb Ügyészséget és az Elnöki Tanácsot. Néhány nap leforgása alatt dekrétum készült a bűnök bocsánatáról.

Két év letöltése után, tizenkilenc éves koromra, ha kissé börtönszagúan is, de kiszabadultam. Idejében, mert én akkor a szerelmet még csak leírásokból, esetleg szaftos elbeszélésekből ismertem, magyarán: nem voltam még nővel. Hál’istennek, férfival sem… Becsukódott mögöttem egy kapu, miközben éreztem, hogy annak, ami mögötte maradt, egyetlen zöreje vagy illata többé el nem enyészhet az emlékezetből. Közhelyes nagy szavak ezek, mégis: megint egy új időszámítás kezdődött. Azt azért nagyjából sejteni lehetett, nem sétalovaglás lesz, ami rám vár.

 

Mindenkit rehabilitáltak, nem?

 

Úgymond, mindenkit. De ha úgy vesszük, senkit. A jogi helyzetünk első pillanattól fogva zavarosnak tetszett. A főügyész állítása, miszerint szabadlábra helyezésünkkel, a büntetés hátralévő részének elengedésével visszamenőleges hatállyal a vádat is elejtették velünk szemben, nagyon valószínűtlenül hangzott. Köznapi nyelven ez azt jelentette volna, a hatalom az összeesküvés bűntényét meg nem történtnek tekinti. Ilyen nagyvonalúak lennének? Ennyire félreismertük őket? Rohantunk is frissiben a katonai ügyészségre ilyen tartalmú igazolást kérni, amíg el nem felejtik. Kaptunk is egy néhány soros kivonatot, azt hiszem, ez is tele volt értelmezhetetlen jogi terminusokkal. Mert szabadulni lehet amnesztia révén, elnöki kegyelem által vagy perújrafelvétel, azaz újabb bírói ítélet eredményeként. Egy államelnök akarata dönthet a bebörtönzött további sorsáról, de ez korántsem befolyásolja az elkövetett vétkek büntetőjogi minősítését. A jog ezt az elnök által proklamált teljes körű rehabilitációt még a Balkánon sem ismerte. Az államvédelmi hatóság, ahol az állampolgár sorsát meghatározó, legfontosabb ügyek eldőlnek, amint ez hamarosan kiderült, nem is vett róla tudomást. De más intézmények sem. Társaim majdnem valamennyien bejutottak különböző egyetemekre, ahol kiváló előmenetellel végezték el az első évet, mégis valamennyiüket kirúgták politikai rovott múltjukra való hivatkozással. Hiába lobogtatták az ügyészségi papirost, arra csak vállvonogatás, legyintés, gúnyos mosoly volt a válasz. Nyilvánvalóan, az utasítás magasabb helyről érkezett. Palocsay Zsigmond tanulhatott tovább a zeneakadémián, és velem együtt néhányan, akik jó szimattal a teológiát választottuk. Hiába volt minden kilincselés, fellebbezés. A hatalom jelezte, jó lesz vigyázni, egyszeri gesztusról volt szó, nincs megbocsátás.

 

A társaid később sem tanulhattak?

 

Társaim később, a kötelező évek elteltével annak rendje módja szerint peres eljárás során rehabilitáltatták magukat. Legtöbbjük a későbbiekben dolgozóként, látogatás nélküli tagozaton végzett egyetemet, valamennyien megállták a helyüket. Néhány sorsomért aggódó személy unszolására végül én is hasonló keresettel fordultam a bírósághoz, csakhogy az enyémet, mint megalapozatlant elutasították. Úgy ítélték, nem javultam meg. Pedig akkoriban már publikáltam. Lehet, ez volt a baj. Úgy látszik, annyira azért nem tetszett nekik, amiket írok. Hallottad volna, miket mondtam távoztomban, a törvényszék lépcsőin. Bizonyára az is föl van jegyezve valahol.

Az a bizonyos ügyészségi igazolás tehát nem sokat ért, legfönnebb takarózásra lett volna jó, abban az esetben például, ha valamelyik hivatalban kérdőre vonnak, hogy mért nem vallottam be büntetett előéletemet. Az erre vonatkozó kérdés minden elképzelhető űrlapon szerepelt. Azzal lehetett védekezni, papírom van róla. De ilyen magyarázkodásokra ritkán nyílt alkalom. Ügyes-bajos dolgait intézve az ember mindig szépen kikalapált, fényesre csiszolt, védekező mondatokat fabrikált, alakítgatott, de sosem került olyan helyzetbe, hogy jogos apológiáit elő is adja.

Én ezt az igazolást egyszer próbáltam használni, természetesen hiába. Hatvankettőben egyik sorstársam, akihez barátság is fűzött, megsúgta, beadta turistaútlevél iránti kérelmét Magyarországra, siessek, adjam be én is. Te megőrültél, mondtam neki. De ő csak erősködött, siessek, ne halogassam, és nehogy a kérdőív megfelelő rovatában a büntetett előéletemre vonatkozó adatokat föltüntessem. Ha pedig megkapom az útlevelet, késlekedés nélkül pattanjak vonatra. Valakitől kaphatott egy fülest. A hír nem érintett közömbösen, mivel élénk honvágy élt bennem Budapest után. Negyvennégy-negyvenötben Budapesten laktunk, a mai Bartók Béla–Ménesi út sarkán, ott éltük át az ostromot is. Tízéves koromhoz képest – igaz, világéletemben jól tájékozódtam – kitűnően ismertem a várost. Emlékeimben még elég elevenen élt az utca békés hangulata, a nyitott peronos sárga villamosokkal, aztán az óvóhelyen töltött hat hét, végül a csonka város borzalmas képe, mégis folyamatosan azt álmodtam, hogy újra Budapesten lakom, annyira visszakívánkoztam – beadtam hát az útlevélkérelmet. Elképedésemre határidőn belül jóváhagyó választ kaptam. Gondolkodás nélkül vonatra ültem, Budapestre utaztam, fölkerestem rokonaimat, meg az Anna presszót a Váci utcában. A twist-korszak forgatagába csöppentem, mintha megpezsdült volna valami. Valósággal eufórikus érzés töltött el, felnőttként újra az ismerős falak alatt barangolva. Ám hazatérésem után hamarosan beinvitáltak a céghez. Elmagyarázták, hogy rettenetes disznóságot követtem el, útlevélkérelmemben valótlan adatokat tüntettem fel, félrevezettem a hatóságot, de ne féljek, az, akinek feladata lett volna adataim ellenőrzése, nem úszta meg felelősségre vonás nélkül, ami pedig engem illet, megnyugodhatok, soha az életben nem kapok többet útlevelet. Nem úgy van az, mondtam, és diadalmasan előhúztam zsebemből az odakészített igazolást, tessék csak ezt figyelmesen elolvasni. A tiszt gúnyos mosollyal az arcán átfutotta, aztán elegánsan elengedte, hagyta, hulljon, vitorlázzon el az asztal fölött, én meg kapkodjak utána. Ügyészség? Igen, ismeri őket, igazán jópofa, kedves fiúk, de mondjanak csak amit akarnak, az ilyesmi nem rájuk tartozik. Akár én is bebeszélhetem magamnak, hogy politikailag büntetlen előéletű vagyok, de végül is mi az igazság: el voltam ítélve vagy nem? Akkor meg mit akarok? Azazhogy ne akarjak semmit, többet ne is merészeljek fejemben hasonló terveket forgatni, mert azok közé tartozom, akik soha, semmilyen jogcímen nem kaphatnak útlevelet.

Ezek ilyen tekintetben szavatartó emberek voltak, s az elkövetkező évtized során valamennyi útlevélkérelmemet rendre visszautasították. Akkor is, amikor egy novellám megfilmesítése ügyében a budapesti filmgyártól kaptam hivatalos meghívást, amelyet a román írószövetség, valamint a kulturális tárca is támogatott. Rossz jel volt ez, kétségtelenül, tudtam, más egykori elítéltek akkoriban már utazhattak. Egyenesen a Securitate parancsnokához, a tábornokhoz mentem kihallgatásra, aki kurtán és fagyosan közölte, tudja ő nagyon jól, ki vagyok, ezért nem árt, ha én is tudom, hogy azok közé tartozom, akik nem utazhatnak külföldre. Ő ezen nem tud és nem is akar változtatni, és azt tanácsolja, saját érdekemben ne bolygassam ezeket a dolgokat. Egyébként nem örül a látogatásomnak és máskor ilyesmivel ne zavarjam. Véssem az agyamba, de jól, semmilyen címen és senki meghívására nem utazhatom külföldre.

 

És meddig tartották ezt be?

 

Egy napig. A kihallgatás végeztével, ahonnan jóformán kirúgtak, betértem a Szamos-parton a Darvas-féle vendéglőbe, fölhajtottam néhány pohárkával, és mint annyiszor, eltöprengtem a sorsom fölött. Így megy ez, persze, de hát mi egyébre is számítottam? Csakhogy ez most presztízskérdés. Ha most tudomásul veszem a tábornok kívánságát, s a fennálló erőviszonyokat, elismerem a fölvázolt koordináták érvényét, beletörődöm abba, hogy veszítettem, ez megszabja jövőbeni esélyeimet is. Még mielőtt becsíptem volna, hazasiettem, papírt tekertem az írógépbe, fogalmaztam egy egyoldalas beadványt Fazekas Jánoshoz – nem tudom, KB-titkár volt-e még, mindenesetre miniszterelnök-helyettes –, és zsebemben az irománnyal még az éjszakai vonattal Bukarestbe utaztam. Ottani pártfogóim közül Majtényi Erik és Huszár Sándor azonnal szárnya alá vett, ennek eredményeképp még a délelőtt folyamán a miniszterelnökségen fogadott Blénessi Ernő, Fazekas titkára, jobb keze. Ott helyben elolvasta a beadványt, a benne foglaltakat méltánylandónak találta, és azt tanácsolta, ha sietős a dolgom, térjek rögvest haza és csomagoljak. Estére újra Kolozsváron voltam, ahol anyám azzal fogadott rémültem, hogy egy rendőr keresett, és valami hivatalos idézőt hagyott itt számomra. Anyám soha nem tanult meg románul, nem is értette az idéző szövegét, ami arról szólt, hogy fáradjak be a rendőrségre, átvenni az útlevelemet.

 

Azután is hagytak utazni?

 

Dehogyis. Egy év elteltével újra meghívtak Budapestre, és akkor megint csak a Blénessi-Fazekas vonal segítségével jutottam ki. Megint egy évvel később, amikor harmadszorra is elutasítottak, újra csak betértem a Darvas vendéglőbe. Akkor most mi legyen? Megint Fazekas János? Azt már nem. Kiutazom, eltöltök Pesten pár hetet, esetleg néhány hónapot, megmártózom abban, ami otthonról nézve tisztábbnak, lazábbnak, már-már polgári életformának tetszett, jókat eszem és iszom, talán barátokra is szert teszek, aztán hazatérek, és a végén ugyanott folytatom? Hát nem. De akkor mi legyen?

 

Talán ez az útlevél-história is közrejátszott abban, hogy végül is az áttelepülés mellett döntöttél.

 

Igen, kétségkívül, az emberben egyre gyakrabban fölvetődött a gondolat: létezik más hely is. A polgárnak egy olyan helyen, ahol méltósága nem alapja a társadalmi közérzetnek, sőt, sorvadóban vannak biztonságos léte feltételei, nap mint nap számolnia kell a távozás gondolatával. Az írónak pedig, mintsem elnémulna, adott esetben távoznia illik már csak tiltakozásból is. Még akkor is, ha alkalma a költözésre csak a diktatúra egy puhábbik formájába kínálkozik.

Az én esetemben a távozásnak semmiféle erkölcsi vonatkozása föl nem merülhetett, állástalanul, úgyszólván légüres térben, hétről hétre tengődve nem lehetett tőlem elvárni, hogy hűségesen kitartok olyasmi mellett, aminek az értelmében magam sem hiszek. Sejtettem, mivel akkoriban ennek már számos jele mutatkozott, hogy lassan beszűkülnek publikációs lehetőségeim, ezzel együtt egész életterem, tanácsos volna innen mielőbb fölszívódni, és ehhez az útlevél-história is hozzájárult. Akkoriban, a hetvenes évek közepén Magyarország felé kivándorlás, áttelepülés gyakorlatilag alig létezett. Távoztak a zsidók, a németek, akikért a román állam fejpénzt követelt, de a magyarok, bár a politika távlati terveiben, számításaiban bizonyára ez már helyet kapott, csak kivételes esetekben, rendszerint házasság révén jutottak kivándorló útlevélhez. Én akkoriban nősültem, nem Pestről, hanem Marosvásárhelyről, így aztán nyílt lapokkal játszva együtt adtuk be a kivándorlási kérelmet. El is tartott öt évig, amíg sikerült kijutnunk, ám addig is – láss csodát – többször is megfordultunk külföldön. Csak úgy heccből kértünk Lengyelországba turistaútlevelet, és megkaptuk. Engem pedig a román írószövetség egy küldöttséggel a Szovjetunióba, Moszkvába, Jerevánba és Tbiliszibe utaztatott. Az egész úgy nézett ki, a hatalom most honorálja, méltányolja a döntésemet, megjutalmaz, hogy végre elszántam magam arra a lépésre, amelyet elvárt.

De közben nagyon előre szaladtunk. Hiszen még csak a börtönből való szabadulásnál tartottunk. Mégis nem árt itt, mint egy törésvonal mentén, megállni egy szusszanásnyira. Mert visszatekintve úgy tűnik, kitelepülésemig, de talán még az után is, számomra az élet majd minden területét a politikai elítéltetés és a börtönben eltöltött két esztendő határozta meg. Ez jelölte ki életpályámat, jórészt sorsomat, ez határozta meg közérzetemet, baráti körömet, ambícióimat, írásaim belső világát, morális elkötelezettségeimet, és boldog vagyok, hogy ez így történt. Az igaz, hogy ez egzisztenciálisan egy megbélyegzett ember élete volt, de mögötte nem a frusztráció lerázhatatlan árnyával, hanem az élet örömeitől gazdagon. Túlélési ösztöneimnek köszönhetően azt, amit rám mértek, majdnem mindig javamra bírtam fordítani. Azon a bizonytalan, ingoványos vagy éppen jégrögös terepen, amely az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek Romániáját jelentette, olyan szenvedélyekkel megáldva bírtam létezni, lavírozni, amelyek jobbára kárpótoltak tényleges veszteségeimért. Amikor hetekre vagy hónapokra elvonultam síelni a Radnai-havasokba, mérhetetlen messziségben maradtak azok, akik azt hitték, irányt szabnak majd gondolataimnak is. Emellett kitűnő barátaim voltak, meg is őriztem őket, hacsak nem távoztak idejekorán az élők sorából. Talán nem könnyen érthető, hogy én a börtönnel, és azáltal, hogy a hatalom mintegy leírt, törölt lehetséges partnerei sorából, megváltottam a jogot a szabadságra, a tisztes túlélésre, mígnem elérkezett a végleges szakítás, a távozás ideje is. Az lehet, hogy közben időm java része is eltelt, de hát az én igazi életem is az volt, ott, Erdélyben.

 

Eddig nem esett sok szó a családodról… Kik voltak a felmenőid?

 

Anyám tisztviselőcsaládból származott, háromszéki, udvarhelyi és fogarasi ősökkel, emlékszem, nagyanyám még nagyon erős székely kiejtéssel beszélt. A család többi részéről, mármint anyai ágon, nem sokat tudok, bizonyára a Székelyföldön maradt. Bálint családnevű székelyudvarhelyi rokonok olykor fölkerestek Kolozsváron, de az ötvenes években elmaradoztak, s az idők során nyomuk veszett. Édesapám felmenői birtokosok, juristák voltak. Családi emlékezet szerint eredetileg a háromszéki kiterjedt Bodorsághoz tartozunk, ennek egyik ága kivándorolt a Miskolc melletti Hejőcsabára, majd onnan visszatelepült Erdélybe, Szamosújvárra. Apai nagyapám jogász volt, szolgabíró, nagyanyám szamosújvári örmény, egynegyed részben tehát örmény volnék magam is. Egy ilyen családból akkoriban általában jogászok kerültek ki szép számmal, továbbá katonatisztek, gyógyszerészek, papok, tanárok, édesapám a közgazdasági akadémiát választotta. Már egész fiatalon vezető tisztségeket töltött be bankoknál, évtizedeken át a legnagyobb erdélyi pénzintézet, a kolozsvári Hitelbank vezérigazgatója volt, a negyvenes évek elejétől az országos pénzintézeti központ elnöke, tulajdonképpen elért mindent, amit azon a területen lehetett. Szakmai érdemeiért végül kormányfőtanácsosnak is kinevezték. Ez nem azt jelentette, hogy folyamatosan jobbnál jobb tanácsokkal látta el a kormányt, az ilyesmi akkoriban címzetes tisztségnek számított. Negyvenötben viszont ténylegesen meghívták a debreceni kormányba, miniszternek-e vagy államtitkárnak, nem tudom, de ő akkor már eltökélte, hogy visszatér Erdélybe. Bár tartott attól, hogy a megváltozott körülmények között hazatérése kockázattal jár, pályafutása hamarosan véget ér, úgy érezte, neki most a bank talpra állítása a feladata, és az új helyzetben otthon a helye. Általában minden lépését megfontoltság és tisztesség vezérelte.

 

Milyen viszonyban voltál vele? A te írói munkásságod jelentett-e elégtételt, örömet számára?

 

Édesapám sajnos csak írói pályám kezdeteit élhette meg. Valójában nem is tudtam igazán fölmérni, mit jelenthetett ez neki. Ő még a tizenkilencedik században született, én pedig igen későn, ötvenegy éves korában, talán egészen váratlanul érkeztem. Ez nem egyszerűen nagy korkülönbség volt, minket egy korszak választott el egymástól. Érzésem szerint, szívesebben látott volna valamilyen hagyományosan polgári szakmában érvényesülni. Gyerekkoromban folyamatosan vásárolt számomra könyvet, úgyszólván mindent, ami akkoriban antikváriumban beszerezhető volt, anélkül hogy ebben elvek vezérelték volna, nem próbált irányítani, bölcsen rám bízta, hogy válogassak az olvasmányok között. Az ő kulturális igénye és hozzáértése inkább a zene terén mutatkozott meg, és mivel még a régi békeidők nemzedékéhez tartozott, érdeklődése talán meg is állt azoknál a komponistáknál, akik ezt a nyugodalmas korszakot kísérőzenével ellátták. Úgy emlékszem, merőben alkalomszerűen olvasott: Tolsztoj, Cholnoky Viktor, Knut Hamsun meg Herczeg Ferenc, Viktor Hugo, Wass Albert, Molnár Ferenc, ilyen szerzőkre emlékszem az asztalán. Elég vegyes társaság. Házunkban, hogy azt ne mondjam, a szalonban, rendre megfordultak az akkori erdélyi művelődés jeles személyiségei, Bánffy Miklós, például, amikor éppen Kolozsváron tartózkodott, mint személyes jóbarát, rendszeresen tiszteletét tette. Amikor pedig édesapám érkezett haza dohányfüst szagú öltönnyel, tudni lehetett, hogy a bankban járt nála a gróf, aki napi száz cigarettát szívott. Mégis, azt kell mondanom, nem hiszem, hogy szüleim e kapcsolatok révén a kultúra terén szert tettek volna bármiféle illetékességre, megbízhatóságra, így édesapámnak megfelelő tájékozottság híján nem is állhatott módjában közel kerülni írásaim világához. Mi alkatilag is nagyon különböztünk. Ő puritán, erősen hívő ember volt, és nemcsak felekezeti értelemben, amennyiben a Teremtő gondoskodásával számolt az élet minden területén, azonkívül egy tizenkilencedik századi érték- és szokásrenddel élt a huszadik század második felében is. A huszadik század kétségtelenül nem neki való volt – lehet, másnak sem nagyon –, és nem lévén filozofikus alkat, képtelen volt megértéssel közel férkőzni hozzá, fölfogni rettentő ellentmondásait, drámai dinamizmusát, a történelmi események, a borzalmas erkölcsi veszteségek nyers döbbenettel érintették. Hitt egy magasabb erkölcsi világrend érvényében, és minden, ami nem ennek a szellemében történt, számára legfönnebb a Mindenható valamely kifürkészhetetlen intézkedése gyanánt volt elfogadható. Beállítottságán élete vége felé, a börtönévek sem változtattak. Bár érzelmileg kétségtelenül ott is gazdagodott. Márton Áronnal való találkozása fölemelően hatott rá – egymás mellett aludt a priccsen a római katolikus püspök és a református egyházi főgondnok –, kapcsolatuk személyes, egyszersmind ökumenikus barátsággá teljesedett. Jóllehet meghurcoltatását a Fennvaló által rámért kitüntető megpróbáltatásként fogta fel, polgári identitásában az igazságtalan és törvénytelen ítélet rettenetesen megviselte. Hatvannyolcban aztán, szabadulása után tizenhárom évvel főügyészi kezdeményezésre rehabilitálták, ekkor visszakapta nyugdíját is – persze nem ám visszamenőleg! –, be kellett érnie az erkölcsi elégtétellel. Elvárta, hogy az a hatalom, illetve az az igazságszolgáltatás, amely hatalmi sugallatra jogtalan, téves ítéletet hozott, azt hozza is helyre, és tegye közzé ország-világ előtt. Számára, aki polgári normákban gondolkozott, megnyugvást hozott, hogy egy szép napon nevét társaiéval együtt megpillantotta a napilapokban, mint akinek ártatlanságára fény derült, és most rehabilitálják a legfelsőbb pártvezetés utasítására. Bennem ilyen elvárások sosem munkálkodtak. Én a politikai szembenállásomat egy pillanatig nem tekintettem morális vétségnek, az ellenem indított eljárást sem kifogásoltam, büntetett előéletemet pedig emelt fővel viseltem a társadalom előtt, ezért azok részéről, akiket továbbra is ellenfeleimnek tekintettem, a bocsánat gesztusára sosem számítottam. Azonos történéseket tehát világnézetünknek, életszemléletünknek megfelelően merőben másként éltünk meg, ez a kétféle beállítottság kapcsolatunkat végigkísérte, a különbözőség jegyei, azt hiszem, áradtak feléje az írásaimból is. Tartok tőle – nem irodalmi értékekre gondolok –, nem is igazán értette meg őket. De ami ezeknél fontosabb, nagyon türelmes és szerető, gondoskodó lény volt, így ez a tagadhatatlan távolság az én apa-élményemet soha, egy pillanatra be nem árnyékolta. Sőt életem során, mérlegelési, döntési helyzetekben az ő hajlíthatatlansága vált számomra mércévé – nem láttam őt soha igazságtalanul eljárni –, a tisztesség, mint vezérelv, élete minden cselekedetét áthatotta. Nála az erkölcsi érzék olyan természetes volt, mint ahogyan az ember lélegzik. Személyiségének ezt a kisugárzását talán mások is megtapasztalhatták, mert a tágabb értelemben vett családban is óriási tekintéllyel bírt, a tisztelet és megbecsülés jeleivel találkozott lépten-nyomon, ahol megfordult. Amikor néha együtt ballagtunk Kolozsvár utcáin hazafelé, csak ámultam, hogy az ismeretlen járókelők is egyre-másra megsüvegelik.

 

Most kanyarodjunk vissza egy kicsit. Mi történt, amikor kiszabadultál?

 

Sok választásom nem volt. Édesapám továbbra is börtönben, anyám nővéremmel, akit már korábban kirúgtak a zeneakadémiáról, alkalmi írógépelésből kereste meg a napi betevőre valót, így hát nekem is sürgősen megélhetés után kellett néznem. Tíznapnyi pihenőt engedélyeztem magamnak, de nem emlékszem, hogy mindjárt habzsolni kezdtem volna az életet. Körülnéztem a városban, mint egy idegen végiglátogattam a nevezetességeit. Kisétáltam a botanikus kertbe, a Fellegvárra, eveztem egyet a sétatéri tavon, esténként szemlét tartottam a korzón, fölmértem, távollétem alatt milyen kézzelfogható eredményeket értek el testi fejlődésük során a kolozsvári lányok. Találkoztam persze ismerősökkel is, legtöbbjük hozzám sietett és megölelt, de emlékszem olyan volt tanáromra, aki fejét elfordítva átment a túlsó oldalra. Aztán elszegődtem gyári munkásnak. Nyaranta már korábban is dolgoztam egy-egy hónapot a Tehnofrig gépgyárban, hogy a kirándulásokra szükséges minimális anyagi fedezetet előteremtsem, voltak az üzemhez kapcsolataim. Aránylag jó hangulatú, kulturált munkahely volt, jobbára magyar vezetéssel, régi vágású szakember-gárdával. Régi helyemen, a deszkalerakatban kezdtem rakodóként, de pár hét elteltével bekerültem forgácsolónak a szerszámgépekhez. Mivel a börtönműhelyben, ha csak tehettem, figyeltem az esztergályosok munkáját, már konyítottam ehhez is valamit. A fautert, az automata fogaskerék-marógépet kezeltem, ez a munka különösebb szaktudást nem igényelt, inkább csak alapismereteket – a fordulatsebesség és az előtolás viszonya, folyadékhűtés biztosítása, munkadarabok rögzítése, kések cseréje ésatöbbi –, azt hiszem, ha kapok egy darab acélt, és a hozzá való műszaki rajzot, ma is képes lennék belőle fogaskereket faragni. Mint mondtam, automata gép volt, ha a kívánalomnak megfelelően, pontosan beállítottam és beindítottam a munkafolyamatot, nagyobb megmunkálandó darabok esetében akár órákra magára hagyhattam, egymagában is megbízhatóan dolgozott. Olvasgattam mellette, éjszakai váltásban, hogy el ne álmosodjam, átjárogattam a főműhelybe, főleg a szomszédságába a szerszámkiadós lányhoz. Amilyen mélyen csak lehetett, behajoltam kuckója ablakán. Rendszerint megérte. Gyönyörű, kék szemű, kissé keleties külsejű illatos lány volt enyhén drapp bőrrel, kékesfekete hajjal, kékesfehér fogakkal, közöttük langyos, puhácska nyelve csillogott, sötétkék köpenye csukódásánál, a világszabvány méretű halmok között, a diszkrét árnyékban gyöngyházfény derengett – nem is értettem, egy ilyen tökéletes teremtmény hogyan kerül rideg vasak közé, az éjszakai váltásba. A fogaskerék-marógép közben dolgozott. Olyan öntudatosan, hogy május elsején, a dolgozók nemzetközi napja, a munka ünnepe alkalmából – számomra a sikeres röpcédulázás harmadik évfordulóján –, az üzem vezetősége jutalomkönyvvel tüntetett ki. Román szerző szocreál regénye volt egy fiatal ellenállóról, akit a munkássztrájkok idején a kapitalisták bebörtönöznek. Méltó kezekbe került, mintha tudták volna, kinek adják. A szocializmus építésében tanúsított rendkívüli odaadásáért vagy odaadó hozzájárulásáért – valahogy így szóltak az adományozó dicsérő sorai. Szerencsére a továbbiakban a közeledés más jelét nem tapasztaltam.

Közben esti munkáslíceumba jártam, hogy megszerezzem az érettségit, de egyáltalán nem foglalkoztam a tanulmányaimmal. Ki sem nyitottam a jegyzeteket, tankönyveket. Amikor visszakerültem a padok közé, ebbe a felnőtt korú, ha nem is szedett-vedett, de igen vegyes érettségiző társaságba, már túl voltam két év szamosújvári, akadémiai képzésen – ahogy kissé közhelyesen emlegettük –, magamat több tekintetben is meglehetősen érettnek tekintettem. Számomra a középiskola korszaka már évekkel korábban, a letartóztatás pillanatával lezárult.

Az érettségin aztán mindenből szemérmetlenül puskáztam. Amint kihúztam a tételt, elővettem a tankönyvet vagy jegyzetet, kitettem magam elé, és kimásoltam belőle annyit, amennyi elegendőnek tűnt egy közepes jegyre – nem voltam túl nagyravágyó. A tanárok, a bizottság tagjai valószínűleg látták, és bizonyára nem hittek a szemüknek. De ez az elszánt pofátlanság nem mindig hozta meg a kívánt eredményt, magyar irodalomból például balszerencsémre Juhász Gyulát húztam. Valamelyest ismerősen csengett a név, rémlett valami kétségtelenül: Juhász Gyula és Szeged. Igen, ez lesz az. De azt sem tudtam, hol találom. A gondolkodási idő lázas keresgéléssel telt el, végiglapoztam minden magammal hozott füzetet, jegyzetet, de nem bukkantam sehol leckecímként Juhász Gyula nevére. A jegyzetelésre előkészített papírlap üresen maradt, egy idő után kínomban odaírtam a közepére, hogy Szeged, aláhúztam, bekereteztem, kicirkalmaztam. Amikor sor került rám, egy darabig tanácstalanul bámultunk egymásra a bizottsággal, köhécseltem, köszörülgettem a torkom, de hirtelen megelégeltem az egészet, és a vereség tudatában blazírtan már éppen távozni készültem, amikor a tanár felismerve, hogy nem lámpalázzal küszködöm, hogy meg sem mukkanok, megkérdezte, véleményem szerint ki írta a Milyen volt szőkesége című költeményt. Lehet, ez most valami kelepce, gondoltam, de veszítenivalóm most már nincs, belementem hát a játékba. A Milyen volt szőkesége című lírai költeményt a feledhetetlen kedvesre emlékezve a nagy költő Juhász Gyula írta szegedi korszakában, válaszoltam kerek mondatban. A bizottság tagjai elismerően bólogatva összenéztek, az irodalomtanár arcán elégedett mosollyal intett, hogy elég, köszöni a feleletet. Magyar irodalomból átmenő jeggyel érettségiztem. Egy ifjú dolgozót nem lehetett megbuktatni.

 

Hogy lett ebből református teológia?

 

Az eddig elmondottak egyenes következményeként. Az föl sem merülhetett bennem, hogy valamelyik egyetemi fakultáson próbálkozzam. Semmi esélyem nem lett volna, múltamat meg nem tagadhattam, édesapámét sem, aki az ötévi nehéz börtönt letöltve nemrég szabadult. Őt egyébként több egyházi személyiséghez, közöttük teológiai tanárokhoz is személyes barátság fűzte, ezért az önként kínálkozó lehetőségnek engedtem, amikor a teológia mellett döntöttem.

 

Arra gondoltál, hogy lelkész leszel?

 

Ó, nem, dehogyis, arra a legkevésbé sem. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. De engem mindig is vonzottak a humán tudományok, és az akkori körülmények között történelmi, filozófiai tanulmányok folytatására ez az akadémia kínálkozott, itt még a lenini értelmezéstől mentesen oktatták ezeket a diszciplínákat. Bevallom, kezdetben arra számítottam, ha fölvesznek, és az intézeti légkört kibírom, öt éven át dekkolok, hátha azalatt kialakul valami. Mert közben a katonai szolgálat réme is fenyegetett. Időnyerési taktika volt ez. Jóllehet akkoriban már eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy egy verőfényes hajnalon amerikai ejtőernyősök ébresztenek, csekély reményt az idő múlásához lehetett fűzni. Egyetlen lehetőség maradt tehát, a teológia.

 

Egyik interjúdban azt mondtad, hogy ez számodra szellemi menedékhely volt.

 

Tényleg az volt. Én még a nagy hírű professzorokat hallgathattam. Felvilágosult, mindenre nyitott, tudós polihisztorok voltak, imponáló, szerteágazó tudásukkal, egyéniségük kisugárzásával még a környezetükbe tévedt érzéketlen tuskót is megragadták. Elmondhatom, azóta sem találkoztam olyan tiszteletreméltó és lenyűgöző személyiségekkel, mint amilyen Nagy András, Maksay Albert vagy Juhász István volt. Előadásaik során óriásit tágult a világ, megnyíltak számomra a gondolkodás addig ismeretlen dimenziói. Miközben például egy óhéber szó lehetséges jelentéseihez próbáltunk hozzáférkőzni, egyszersmind fény vetült a kortárs világ tüneményeire, jelenségeire is. Nagy András, az Ószövetség professzora képes volt egyetlen ige különböző alakjairól órákon át beszélni, valamennyi lehetséges jelentését és azok további összefüggéseit elemezni, értelmezni. Egy-egy ősi gyökszó vándorlását követve egyik nyelvből vagy kultúrából a másikba, körbejárta az egész közel-keleti térséget a Nílustól a Tigris és Eufrátesz vidékéig, Ninivéig, Babilonig, közben oda-odavillantott az ókori művelődés napjainkig fénylő relikviáira, míg végül megállapodván anyanyelvi szókincsünk egy-egy darabjánál, egyszer csak már egy filológiai fejtegetés kellős közepén találtuk magunkat. Amellett, hogy az egzegézishez és hermeneutikai elemzésekhez nélkülözhetetlen volt a héber és görög nyelvtan elemi szinten való ismerete, a biflázás során megérintett az a varázslatos légkör, ami ezeknek a hallatlanul sűrű és telített nyelveknek a történelmi környezetéből áradt. Ha adatszerűségében már régen kikopott is belőlem az a tudás, amire ott szert tettem, termékenyítő szellemét máig érzem munkálkodni gondolkodásomban, életszemléletemben. A teológiát akkoriban még a tudós akadémia szellemisége hatotta át, az ötvenes évek nyomasztó légköre a falakon kívül maradt.

A megannyi pozitívum dacára, kételkedő ember maradtam. Jóllehet, szüleim vallásos emberek voltak, ebből rám vajmi kevés ragadt, tőlem felekezeti értelemben a hit élménye is távol maradt. Annyira, hogy még a kötelező istentiszteleteket is elblicceltem. Mi tagadás, én vasárnaponként igehirdetés helyett kirándulni jártam, az ég fenséges kupolája alá, a természet templomába. Az is alkalmas szentély bensőséges elmélkedésre. Mindemellett ma is az identitásom kitörölhetetlen része az, hogy református vagyok.

Tudni kell, akkoriban a teológiát nemcsak a hozzám hasonló, társadalmi menekültek tekintették menedékhelynek, sokan kerültek padjaiba minden különösebb elhivatottság nélkül. És különös, hogy azok közül, akik csak úgy betévedtek az alma mater falai közé, sokan vállalták a szolgálatot, még ha nem is lettek részesei a hit boldogító élményének, a lelkészség számukra élethivatássá vált. Míg mások, akik a vakhittől sarkallva, a szolgálat vágyától áthatva kerültek az intézetbe, többnyire „kijózanodtak”, váltottak, és a későbbiekben a civil szférában keresték a boldogulást. Az én esetemben köztes megoldás kínálkozott: teológiai végzettséggel polgári alkalmazottként dolgozhattam az egyházban, ezért nem is szenteltettem magam pappá.

 

Hogyan folytattad?

 

Mint eminens diáknak kilátásba helyezték, hogy foglalkozzam a kolozsvári egyházkerületi levéltár rendezésével. Az utolsó történelem vizsgán a bizottság tagjaként jelen volt a majdani püspök, tetszett neki a feleletem, és ott mindjárt érdeklődött, foglalkoznék-e levéltári munkával. Egy hatalmas, teljesen feldolgozatlan anyag rendezése lett volna a feladat, ehhez a meglévő előtanulmányok mellett tömör fogalmazási készség szükségeltetett. Mindezt természetesen lelkészi fizetésért. Akkoriban került fel Kolozsvárra a vidéki egyházmegyék levéltári anyaga, óriási halom várt rendezésre, feldolgozásra. A levéltárat akkoriban egykori szeretett irodalomtanárom, Nagy Géza igazgatta – ugyanaz a „Géza bácsi”, akitől az emlékezetes mákófalvi makkgyűjtés alkalmával tanácsot kértünk konspirációs terveinkre vonatkozóan, és aki töltött is emiatt a börtönben jó néhány hónapot. Itt dolgozott László Dezső is, a Farkas utcai templom egykori tudós lelkipásztora, szintén néhány év börtönnel maga mögött, akit személyes jó barátság fűzött édesapámhoz. Elfogadtam az ajánlatot. Feladatomnak megfelelően tömegével olvastam száz vagy néhány száz évvel korábban körmölt leveleket, iratokat és azokról lehetőleg egy mondatban tartalmi kivonatot készítettem. Ezek az iratok nem mindig az egyházi, felekezeti élethez kapcsolódó eseményekre vonatkoztak, fölbukkantak bennük nagy gyakorisággal az egyházhoz közelálló személyek magánéleti eseményei is. Egy ilyen kis tartalmi összefoglalás például így nézhetett ki: „1824. május 2. B. Ádám baróti segédlelkészt hitvese a harangláb mögötti jázminbokorban paráznaságon érte, ez ügyben audienciát kér Pucunygó Szilamér erdővidéki esperestől.” És ehhez hasonlók. Megunt papnék, nagytermészetű tiszteletesek, dundi kis cselédek esetei, egy sárhoz közeli világ üzenetei: kis drámák, vigasztalan, csonka történetek, de végükről legalább a katarzis is elmaradt. Részemről egy velős mondat az irat hátuljára, mellé a levéltári szám, és ad acta, ez volt a dolgom. Levéltári éveim alatt nem tettem különösebb fölfedezéseket, nem is sikerült elmerülnöm a kutatásban, nem érintettek meg e munka igazi örömei. Ha nem is tekintettem unalmas, lélekölő időfecsérlésnek, azzal sem áltattam magam, hogy megtaláltam az élethivatásom. Elviselhetővé az tette, hogy két kiváló tudós ember társaságában dolgozhattam. Közben teltek az évek, és a püspöki ígéret azon részéből, amely a javadalmazásomra vonatkozott, nem lett semmi: a lelkészi fizetés feléért dolgoztam. Mi tagadás, megalázó szegénységben éltem.

 

Mit jelent ez tényszerűen?

 

Napi kenyérgondokat. Amikor ezt a helyzetet a püspök elé tártam, teljes nyíltsággal figyelmeztetve korábbi ígéretére, egykori nyájassága minden érzékelhető maradéka is elpárolgott, egyszerűen letagadta. Ő ilyesmit soha az életben nem mondott. Elégedjem meg azzal, ami van, tudatta ridegen, hiszen társadalmilag, mint tudjuk, meglehetősen kényes helyzetben vagyok. A zord püspökről addig is tudni lehetett, hogy a hatalom kegyeltje, de ez a megjegyzés, megváltozott magatartásával együtt, a nyílt fenyegetés határát súrolta. Rettenetesen berágtam. Döbbent csalódásomnak és a püspökről alkotott véleményemnek hosszú felmondólevélben adtam hangot. Nyugodt lelkiismerettel tettem, mivelhogy az egyházkerület akkori vezetősége emlékezett arra, milyen tartalmú ígéret értelmében kerültem a levéltárba. A felmondólevél túl meredekre sikeredett, főbb tisztségviselők próbáltak rávenni, vonjam vissza: kínos tartalma miatt eleinte a titkárnő vonakodott is beiktatni. De én akkorra már megkutyáltam magam. Tudtam, bizonytalanság vár rám, ki tudja, meddig kenyér nélkül maradok, de ha már ekként alakultak a dolgok, ezt a korszakot mindenképp le kell zárni. Nekem ezek után levéltárnokként sem lehetett maradásom az egyházban, nyilvánvalóvá vált, kiszolgáltatottan a püspöki gondoskodásnak, csak a szamárlétra legalján jut hely számomra. El innen, de azonnal. Nagyon megkönnyebbültem.

 

Amíg teológus voltál, tartottál istentiszteletet? Ezt azért kérdezem, mert ismerve téged, nehezen tudom elképzelni, hogy minden hitbéli elkötelezettség nélkül odaálltál volna a hívők elé.

 

Pedig odaálltam, bizony. Nem heccből, huncutságból vagy éppenséggel cinizmusból, hanem azért, mert ez minden teológus számára kötelező volt. A három nagy ünnep alkalmával az intézet a hallgatókat vidéki szolgálatra küldte, segédkezni a megszaporodott teendők közepette, a legátus érkezése a falusi gyülekezetek körében hagyományosan eseménynek számított. Ez alól kibújni nem lehetett. Azonkívül harmadéven az igehirdetés tananyagként is szerepelt, ennek keretein belül meg kellett írni egy prédikációt, és azt templomban, gyülekezet előtt nyilvános istentiszteleten előadni. Ezekre az alkalmakra képességeimhez mérten – nota bene, beszédhibám fölött is illett ilyenkor úrrá lenni – tisztességesen föl is készültem.

Többek között Kolozsváron is tartottam istentiszteletet, mégpedig a Magyar utcai kétágú templomban. Az esemény nem maradt világi berkekben sem titokban, eljött erre az alakításomra, sajnos, néhány közeli barátom is. Többnyire művészpalánták voltak, muzsikusok, képzőművészek, akadt közöttük néhány bölcsészhallgató is. Egy egész padsort megtöltöttek. Elég rémes volt a szószékről így együtt látni őket. Képviseltette magát természetesen, amint az elvárható volt, az államvédelmi hivatal is, két erre a területre szakosodott férfiúval. Egyikük a malacképű Onac volt, minduntalan keresztet vetett, hogy őt is hívőnek tekintsék, szerencsétlen nem tudta, hogy a reformátusoknál ez nem szokás. Egy darabig élénk figyelmet színlelve, tekintetét a szószékre emelve leste minden gesztusomat, de később szakmai beidegződéseinek engedve, kis noteszát és plajbászát elővéve, fejét ide-oda forgatva fölleltározta a jelenlévőket. A másik a bejáratnál ácsorgott, cigarettázott és köpködött. Teljesen kezdő volt, még a kalapját sem vette le. Barátaim közül Vermesy Péter zeneszerző már az istentisztelet kezdetekor átült az első sorba, félretartott fővel, rajongással teli tekintettel bámult rám, a hóbortos templomjárók módjára ájtatos képeket vágott, néha megcsóválta a fejét, máskor helyeslően bólogatott. Kissé túljátszotta magát, úgyhogy kénytelen voltam a szószékről megfeddeni, mondván: szálljanak magukba mindazok, akik nem lelki megnyugvást keresve, hanem komolytalan szándékkal keresik fel az Isten házát. Az intés egyúttal a szekusoknak is szólt. Az istentisztelet végül is rendbontás nélkül ért véget. A szekusok elsiettek jelentéstételre, én pedig, miután a papi palástot leadtam a lelkészi hivatalban, népes hallgatóságommal a legközelebbi kiskocsma irányába távoztam. Ez ott volt, mindjárt az intézet közelében, a Bethlen utca sarkán, törzsvendégei, régi vágású fuvarosok mellett, jobbára a teológusok soraiból kerültek ki. Le kellett ezt valamivel öblíteni. Lelkészt alakítani, imádkozni igazi templomban, hívők gyülekezete, valamint a nemkívánatos asszisztencia előtt, ez azért nem volt mindenben nekem való dolog. A profanitás mindig is távol állt tőlem.

 

Mikor történt, hogy mégis szakítottál az egyházzal?

 

Hatvanhárom őszén, ha jól emlékszem, novemberben. Igen, úgy van, én januártól kértem a munkaviszony fölbontását, de a püspök dorgáló soraim hatására azonnali hatállyal, december elsejei dátummal elbocsátott. Korábban, mint ahogy azt előirányoztam, ott találtam magam kereset nélkül. Közeledett a karácsony, szilveszter, utána a síszezon, ami csekély megtakarításaimat mindig fölemésztette. Pénzre volt szükségem, méghozzá sürgősen, ezért elkeseredett tettre szántam el magam: festeni fogok! Vásároltam huszonöt darab A/3 méretű kartont, képzőművész barátaimtól maradék festékes tubusokat guberáltam, ecseteket, azután megfeszített munkával pár nap alatt legyártottam egy vándor festő teljes kötelező repertoárját, azzal, hogy karácsony előtt eladom az óradnai piacon. Téma szerint ez a kötelező készlet így nézett ki: Szomjúhozó szarvas folyóparton iszik, ugyanez a nemes vad megjelenik téli, havas környezetben is, bíbor alkony a nyári vagy téli rónaságon, alkony a hegyekben, télen és nyáron, dombtetőn magányos szélmalom, medvetáncoltatás, kikötő a messzi északon, valamint a trópusokon, magányos vándor zivatarban, vándor hóviharban, Szűzanya a kisded Jézussal. Elborzasztóbb giccseket ilyen közelről, életemben nem láttam. Az alapozást követően ceruzával fölvázoltam a tájat, ezután körberaktam a szobát a kartonokkal. Miután az asztalon már nem fértek, a padlóra fektetve helyeztem el őket, egyszerre dolgoztam valamennyi festményen. Ha éppen egy kevéske Tizian-vörös volt ecsetem végén, végigmentem valamennyi tájon, ahova úgy gondoltam, hogy illik. Márpedig illett az tájaim alkonyati káprázatába majd mindenüvé. Az idő sürgetett, hajszárítóval szikkasztottam őket. Karácsony előtt egy héttel már kora hajnalban kirakodtam a portékámmal az óradnai hetivásáron. Ott a havasok alján már farkasordító tél volt, nagy hó, csikorgó hideg. Minthogy egész éjjel utaztam, szemem le nem hunyva, nehogy valamelyik utas megfosszon a műkincsektől, a fáradságtól is vacogva topogtam a kiállított képek mögött, minden elhaladónak nyájasan kínálgatván az árut. Mondhatom, azon a napon ott a Radnai-havasok tövében a lakosság körében az általam ábrázolt világ szépségei iránt igen lanyhának mutatkozott az érdeklődés. Mintha a falusi lakosság kritikai érzéke ébredt volna fel képeim láttán elemi erővel. Déltájban még mindig volt vagy tíz eladatlan festményem – ráadásul éppen a legsikerültebbek –, amikor cseperegni kezdett az ónos eső. Pillanatok alatt mindenre ráfagyott, és valami csodálatos glazúr, cukormáz, kristályzománc vonta be a képeket is. A fa ágain, amely alatt álltam, gyémántos fényekkel valóságos üvegbevonat csillogott, már-már úgy tűnt, valami kápráztató, biblikus mesevilág bontakozott ki körülöttem, mint ázott vándor festő magam is kezdtem képeim világába beleilleni. Csakhogy közben, a zord természeti jelenség hatására a piac teljesen kiürült. Minden lehetséges műpártoló eltávozott, be kellett zárnom a boltot. A maradék képeket letétbe helyeztem egy ismerős családnál, azzal a meghagyással, hogy legjobb tudásuk szerint értékesítsék őket, valamikor, legkésőbb nyáron majd újra betérek hozzájuk. Meg sem vártam, hogy a jégpáncél leolvadjon a képekről, rohantam az állomásra, hogy elérjem a délutáni vonatot. Azaz csak rohantam volna: kerítésekbe kapaszkodva, nemritkán négykézlábra ereszkedve közelítettem meg az állomást a tükörsimára fagyott úton. Hazafelé a vonaton kissé eltűnődtem a legközelebbi múlt történései fölött, és mindjárt eldöntöttem, nem ebből fogok megélni. Festőművészként mindössze néhány száz lejt sikerült keresnem, mégis, téved, aki azt hiszi, nem valami huncut elégedettség bujkált bennem. Később megtudtam, megbízottamnak sikerült túladni a képeken, egy lelkes műgyűjtő háromszáz lejért egy tételben megvette az egész készletet.

 

Erre a fordulatra nem számítottam… Festegettél korábban is? Most hallom először.

 

Jobbnak tartottam titkolni. Igen, korábban meggondolatlanul rajzolgattam néha, de csak úgy kedvtelésből. Sose gondoltam komolyan, nem is dicsekedtem vele. Most is csak azért mesélem, mert jólesik erre kalandra is visszaemlékezni. Soha, egy pillanatig nem hittem, hogy egy képzőművész veszhet el bennem.

De várjunk csak, mert ezzel a történetnek koránt sincs vége. Jó tíz évvel később, mint író, és már tagja a román írószövetségnek, a radnaborbereki alkotói házban töltöttem néhány hetet. Egy alkalommal az óradnai postán jártam, majd dolgom végeztével éppen autóstopra várakoztam a község felső végében, amikor megdobbant a szívem: a szemközti ház tornácán öt ismerős tájképet pillantottam meg. Semmi rémlátomás, az én munkáim voltak. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, bekopogtam, és a ház asszonyának előadtam, hogy ha lehetne, közelről is meg szeretném tekinteni a kiakasztott festményeket. Tíz év múltán megint karnyújtásnyira álltam szörnyűséges förmedvényeimtől. Miközben múltam e pillanatával váratlanul szembesülve, rémülten, de kissé megbabonázottan meredtem a képekre, az asszony izgatottan topogott mögöttem, és a végén halkan odasúgta: „A fiam festette őket.” Bólintottam: „Tehetséges a gyerek. Vannak talán más munkái is?” A büszke anya előadta, fia pillanatnyilag is éppen alkot, hamarosan számítani lehet jelentős művekre, bizony. A következő egészen borzalmas dolog történt: a gyermek két évvel korábban gondolt egy merészet, hóna alá csapva festőművész-korszakom maradékát, Nagybányára utazott és mint saját alkotásait megmutatta őket a művészeti líceum egyik tanárának. A tanártól nemcsak hogy mentori biztatást kapott, hanem pártfogó közbenjárásának köszönhetően mindjárt föl is vették a művészeti líceumba. Gondolom, belekerülhetett egy kis pénzbe is. Unszolásomra a mama büszkén előhozta a gyerek legújabb próbálkozásait. Eleinte csak másolgatta az én képeimet, de maszatolásaiban néhol már egyéni tónus is mutatkozott, úgyhogy remélni lehetett, hatásom alól felszabadulva, a bíbor alkonyok világából hamarosan az élet más területeire is elmerészkedik. Egy évvel később – mert a dolog nem hagyott nyugodni és érdeklődtem a megtévedt gyermek sorsa iránt – már javában készült a főiskolai felvételire. Ezzel a rövid ifjúkori eltévelyedésemmel bizony felelőtlenül beleszóltam egy ember sorsába. Ki tudja, azóta az illető talán már neves művész. Mindenesetre, korai korszakába beletartoznak az én tájképeim is.

 

Térjünk vissza a hatvanas évekhez…

 

Miután megváltam levéltárnoki állásomtól, néhány hónapon át tengtem-lengtem, mígnem elszegődtem egy másoló-fordító irodába. Jótét lelkek ajánlottak be az egyháztól, akik rokonszenveztek velem a püspökkel való szembenállásomért. Ott aztán napi tizenkét órán át püfölhettem az írógépet. Jobbára iratmásolásról volt szó, egyetemi jegyzetek, dolgozatok, peres iratok, hivatalos vagy hitelesítésre szánt okmányok másolása, beadványok szerkesztése volt a feladat – akkor már úgyszólván tökéletesen bírtam a román hivatalos nyelvet –, sőt feketén egy-egy válókereset megfogalmazását is vállaltam, ami persze zugügyvédségnek számított. Körülbelül a tizedik bontóper iratainak legépelése után már egész jól kiigazodtam a jogi kifejezések és odavonatkozó paragrafusok között, elsajátítottam a tárgyalótermek nyelvezetét. Így aztán, ha leült mellém egy bánatos asszonyka, aki szabadulni szeretett volna lelketlen urától, vagy éppen egy fölszarvazott férj tárta ki előttem a lelkét bizalmasan, megemelt tarifa ellenében kész voltam panaszát a jog nyelvére átültetni. De híján megfelelő jogosítványoknak az ilyesmi meglehetősen kockázatos vállalkozásnak számított. Az írógépelés egyébként nagyon kemény és alulfizetett munka volt, éppenhogy meg lehetett élni belőle. Közben esténként otthon a konyhában írogatni kezdtem az első novellámat.

 

Végre! Melyik volt az?

 

Hát a legelső, a Téli napok. Hónapokon át dédelgettem, cirógattam, mígnem bevittem az Utunk Szentegyház utcai szerkesztőségébe. Kaptam is hamarosan kedves, ismerkedésre invitáló sorokat Szabó Gyulától, a rovatvezető szerkesztőtől, pár hét elteltével a novella is napvilágot látott. Megjelenése pillanatától, amint kinyomtatva újraolvastam, teljesen elidegenedtem tőle, azóta sem vettem a kezembe. Ma már nem is tudom, mi nem tetszett benne. Ugyanakkor vérszemet kaptam és egy-másfél év leforgása alatt egy egész kötetre valót publikáltam. Az igaz, a korabeli átfutási gyakorlatnak megfelelően kötet ebből csak hatvankilencben lett.

 

Abban, hogy 1965-ben elkezdtél írni, nem játszott-e szerepet a tény, hogy 1963 után végre Kolozsvárt is elérhették a magyarországi irodalmi folyóiratok? Többek között Szolzsenyicin novelláját, az Ivan Gyenyiszovics egy napját is olvastuk volt a Nagyvilágban. Ekkor már lehetett beszélni bizonyos dolgokról.

 

Az igaz, hogy egy magamfajta, politikailag megbélyegzett egyénnek a publikációs lehetőségei akkor, a hatvanas évek közepén kezdtek valamelyest tágulni. Az én ilyen irányú törekvéseim kezdetei időben egybeesnek azzal a finom stílusváltással, ami a politika térfelén történt. Romániában nemrég lépett színre Gheorghiu-Dej nagy reményű, ám kezdettől fogva rosszhírű utódja, mégis, előéletére mintegy rácáfolva, regnálása első éveiben a türelem jelei mutatkoztak. A majdani hiú és erőszakos önkényúr, hogy elődje szellemével szemben nyitottságát jelezze, apróbb engedményekkel mutatkozott be, lazított is a béklyókon, itt-ott betömetlenül maradtak rések, amelyeken át bizonyos hivatalokba is frissebb levegő áramlott. Mindez persze nem egy határozott liberalizálódási program része volt, inkább a később kibontakozó, gátlástalan nacionalizmus fészekrakásának számított. Mégis, tagadhatatlan, egy egészében gyászos és megalázó korszaknak biztatóak voltak a kezdetei, és ez sokakat megtévesztett. De a szellem egy kis farkincája már kikunkorodott a palackból, s azt a fizika, nemkülönben a politika törvényei alapján már nem is sikerült időben visszagyömöszölni. Engedmény mutatkozott tehát például a tekintetben is, hogy megjelenhettek nem kimondottan a szocreál eszményeiben fogant szépirodalmi művek, és egy ilyen rovott múltú személy, mint én, közlési joghoz juthatott, anélkül hogy azt írásai szellemével vagy esetleg nyilvános bocsánatkéréssel kiérdemelte volna. Ebben az olvadásos környezetben valóban kicsivel nyíltabban lehetett beszélni bizonyos dolgokról. Mégis, engem ekkor is inkább az ösztönzött és késztetett írásra, hogy bizonyos dolgokról még mindig nem lehet beszélni. Engem elsősorban a szülőföld és az egész kelet-európai térség egzisztenciális képe inspirált, kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával, nem is igen bírtam volna másról és másként írni. Így aztán írásaim kezdettől fogva úgy tűntek, mintha egy demokratikus társadalom sajtóviszonyai között keletkeztek volna, távol minden hatalmi struktúra terminológiájától. Egy szó nem esett bennük arról a társadalmi környezetről, amely engem a valóságban körülvett, csak egy közelebbről meg nem jelölt táj életérzéséről, amelyről áttételesen persze kivetülhetett egy fiktív politikai hatalom fenyegető képe is. Mégsem olyan mértékben és olyan konkrétumokhoz kötötten, hogy azt a létező hatalom sértődötten magára vegye. Ez annál is könnyebben ment, mivelhogy engem ténylegesen nem a kommunista önkény anatómiája, esetleges bűnlajstroma vagy eszméinek kritikája foglalkoztatott, hanem, mint említettem, a térség általános morális és egzisztenciális képe, amely már akkoriban is úgy tűnt, jórészt független az éppen hatalmat gyakorló erők ideológiájától. Egy finoman kódolt kommunikációs módszerről volt tehát szó, amelynek kulcsai az esztétikum és a moralitás irányába, nem pedig a politikum felé mutattak. Engem ma is zavarba ejt a konkrét állásfoglalás, amikor elsődlegesen politikai, nem pedig erkölcsi és esztétikai üzenete van az írásnak. És miközben az ember mégis a lényegről, a fenyegetettség, kiszolgáltatottság közérzetéről kívánt beszélni, a kifejezés módozatainak szüntelen keresgélése során az írás nyelvezete kifinomult, kötelezően elhallgatásos szerkezete révén művészi többlettel gazdagodott. Ugyanakkor, az esztétikum útvesztőibe csalogatva, rendszerint elbizonytalanodott a cenzori figyelem is, sőt kijátszható volt. Bár az én novelláim tagadhatatlanul egy megzabolázott világban keletkeztek és egy megzabolázott világról szóltak, fiktív, időtlen térségükben, rezignált légkörükben, olykor groteszk belső viszonyaikban a politikai hatalom már röstellt magára ismerni. Ami a lényeg, a cenzúra nem bírt mit kezdeni velük. Soha egyetlen novellámat ki nem vették a lapból. A kérdés valószínűleg úgy tevődött fel: vagy kitiltják valamennyit a sajtóból, vagy méla undorral megtűrik őket.

 

Attól fogva, hogy publikálni kezdtél, gondolom, sok minden megváltozott az életedben.

 

Tényleg sok minden, természetesen. Az a pillanat, amikor első novellám megjelent, méghozzá saját nevem alatt, bizonyos légkört teremtett körülöttem, visszamenőleg is legitimálta életvitelemet, hitelesítette azt a stílust, amelyet teológus hallgatóként vagy levéltárosként addig is magaménak éreztem. És megszűnt számomra is az a nyomasztó látszat, miszerint én csak egy mezei „gépírókisasszonnyá” átvedlett, kiugrott lelkész vagyok. Ha most a kérdést komolyabban veszem, azt is mondhatnám, attól a pillanattól, hogy a nyilvánosság elé léptem, és képzelgéseimet megosztottam a közönséggel, valami kezdett kiteljesedni bennem, nevezzük ezt a valamit személyiségnek, úgymond rendeződtek belső viszonyaim, konfliktusaim, nagyobb beleszólásom lett saját életembe, emellett meggyőződésemben, hitemben megerősödve talán valamivel közelebb kerültem a szabadság érzéséhez és megértéséhez.

A hétköznapi életben ez a fordulat jeltelenül ment végbe, annyi történt, hogy mivel már az első publikációmmal „beleírtam” magam abba az írói és értelmiségi körbe, amely akkor Kolozsváron számított, helyet is kaptam mindjárt a kávéházi asztaltársaságban. Ez egy kicsi, támlátlan kerek széket jelentett a Szentegyház utcai Café Barban. De ekkor még tulajdonképpen kettős életet éltem: reggeltől estig a másolóirodában gépeltem, csak a munkaidő lejártával találkozhattam barátaimmal és barátnőimmel, írásra az éjszaka egy-két órája maradt. A munkaviszonyom által megszabott életmódot közben egyre nehezebben viseltem. Öt év elteltével a mindennapos robot, a kötöttség fölemésztette tartalékaimat, a rövid két hét pihenőszabadság alatt képtelen voltam megújulni. Így aztán azon a napon, amikor fölvettem az első kötetemért járó honoráriumot – józan beosztással ebből körülbelül egyévi megélhetésre futotta –, minden töprengés nélkül fölmondtam, otthagytam az állásomat, becsomagoltam a hátizsákom és elmenekültem Kolozsvárról. Szerencsére nyár eleje volt éppen, a Radnai-havasok illatos lejtői, magaslatai vártak, nem is tértem haza csak ősszel, kiszellőzött fejjel, telve munkakedvvel. Szabadúszó lettem tehát.

Reális távlatai ennek a lépésnek akkor nem mutatkozhattak meg, inkább csak a képzelet derűsebb tartományaiban léteztek, mégis, nem lehetett más választásom, ez része volt a kalandnak, kockáztatnom kellett. Egy tisztességes polgári foglalkozás rendszerint helyhez kötött és állandó jövedelemmel jár, ismétlődő, egyforma mindennapokkal, ám aki erre vágyik, némi képzelőerővel már látja is magát nyugdíjasként, amint cekkerrel a kezében battyog a gyógyszertárból hazafelé. A jövő ilyen kisszerű távlatai engem riasztottak, mindig is mozgalmasabb, kötetlen életre vágytam, a vele járó bizonytalansággal. Most hát közel kerültem hozzá. Esélyeimet csökkentette, hogy kezdettől fogva csak egy műfajban publikáltam, többnyire rövid terjedelmű prózát, és még nem is állt módomban fölmérni fogadtatásomat. Az író pályája kezdetén, bármire határozza is el magát, nem tudhatja, hol, miből és kivel fog élni, és meddig tartanak ki mellette tulajdon művészi és erkölcsi erényei. Bármennyire is borúlátó voltam az élet dolgainak megítélésében, így például egy hozzám hasonló alkatú pályakezdő író érvényesülését illetően a kommunizmus éveiben, hittem magamban, és bizakodással tekintettem a beláthatatlan jövőbe.

 

Tényleg, miből éltél a hetvenes években?

 

Talpraesett anyagiakban sohasem voltam, ma sem vagyok az. De én addigra már megtanultam nagyon szerényen élni. Az Irodalmi Alap akkoriban kölcsönök formájában, amelyeket a megjelent művek honoráriumából később részletekben levont, ténylegesen támogatta tagjait, azonkívül irodalmi riport készítése, illetve kiszállás ürügyén némi rendszerességgel útiköltséghez és napidíjhoz is lehetett jutni. Egy néhány soros kérvény kellett hozzá mindössze: alulírott a fadöntők életét szeretném itt és itt, ekkor és ekkor behatóbban tanulmányozni. Amikor tehát szándékomban állt néhány hétre elvonulni a Székelyföldre, Máramarosba, vagy síelni a Hargitára, a Radnai-havasokba, kértem egy tíz napra szóló, úgynevezett dokumentációs támogatást, az ingyenes vasúti jegy mellé nem kevés: hatvan lej napidíj is járt! – ez a hatszáz lej akár egy hónapig is fedezte a szükségleteimet. Tej, vaj, kenyér, szalonna, tojás, juhsajt, estére némi itóka, plusz a dohány. Az nem fordulhatott elő, hogy anyagi lehetőségek híján el kelljen halasztanom egy előre betervezett utazást. Így aztán az Irodalmi Alap jóvoltából az év tekintélyes részét, a legszebb hónapokat a hegyekben töltöttem. A megélhetés Kolozsváron volt nehezebb. A városi, társasági életmód sokkal többet fölemésztett, állandó tartozásaim mindig sok keserűséget okoztak, amíg nem sikerült – nemegyszer kínos késéssel – törlesztenem. Rettenetesen szegény voltam, de a kötetlen életforma, a függetlenség, a szabadság illúziójával ugyanakkor kárpótolt a nélkülözésekért. Mindig egyetlen farmernadrágom volt és egy pár cipőm, nem kis gondot okozott pótlásuk, ha elnyűttem őket. Öltönyöm például sosem volt – teológus koromban az apámét viseltem –, nem is illett hozzám, így nem is hiányzott, legfönnebb akkor jöttem zavarba, amikor temetésre voltam hivatalos, ráadásul a díszőrségbe. Földes László temetésére Bretter Gyuritól kaptam kölcsön egyik sötétszürke öltönyét, de amikor nagy bánatunkra néhány esztendő múlva ő is távozott, döbbenten hasított belém: milyen méltó öltözékben fogom elkísérni, ha az öltönyt most már ő viseli. De én ilyenkor sem nincstelennek éreztem magam, ez nem a társadalmi értelemben vett szegénység volt, nem kapcsolódott hozzá a szegények, elesettek identitása, hiszen bennem toprongyosan is ott szunnyadt polgári származásom tudata, lelki öröksége, üres zsebembe a rémület, bosszúság és tehetetlenség érzése mellett mindig úgy tekintettem, hogy ez csak a pillanatnyi helyzet, merő véletlenség, mindössze átmeneti állapot, néhány múló, borús nap az életemben. És az esti betevő pohárka ital valahonnan mindig kikerült. Az enyhe bódulat pedig átlódított a létezés egy elviselhetőbb állapotába, egyúttal a következő napba. Mert az este érkezésével az embert kegyetlen nyíltsággal mindig bekerítették a gondok. Igazán töprengeni, aggódni az éjszaka csöndjében lehet.

 

Hogyan lehetséges, hogy nem nyelt el a mindent elsöprő erdélyi alkoholizmus? Milyen túlélési stratégiák között lehetett választani?

 

Én nem nevezném erdélyinek, legfönnebb kelet-európainak, de annak sem szívesen. Az emberek mindenütt isznak, a favágó csakúgy, mint a művész, az értelmiségi. A mi tájainkon féktelenül és nagyon rossz italokat vedelt a nép, már ebben is különbözik ez a stílus az italozás kulturáltabb formáitól. Ez a szokás is a kelet-európai attitűd, az elesettség bélyegét viseli. Mifelénk ez az elszánt, konok italozás valóságos cselekvési program, modell, talán maga a kibontakozás, és mint a tiltakozás, lázadás és bosszúállás burkolt formája, ívelő éteri híd az önmegvalósítás felé. Ez a fajta piálás minden filozofikus eltökéltsége ellenére nélkülözi a hedonisták eleganciáját, ami ezen a tájon történik, az egyszerűen a megvert, kiszolgáltatott, seggberúgott ember mindennapos vedelésének egyhangú krónikája, ami az esetek többségében a sárga földön végződik.

Egyébként, hogy egy kicsit játsszunk a szavakkal, ha engem nem is nyelt el az alkoholizmus, én viszont alkoholból nyeltem éppen eleget. Igaz, szigorúan betartottam: mindig csak napszállta után. Mentességért ez alól csak kivételes esetekben lehetett folyamodni, például nyár elején, Szent Iván-éj tájékán, mikor is az ember látván, mily vontatottan készül lenyugodni, a napot egyszerűen „lementnek” nyilvánította. Már az előbb említettem, este mindig kellett kortyolni valamennyit. Persze az is előfordult, hogy a kelleténél több került a pohárba. Ilyenkor jópofa volt az ember, magabiztos, esetleg a kelleténél érzelmesebb, vagy fölszabadultságában éppen szánalomra méltó, mindenesetre mentes azoktól a szorongásoktól, amelyek a környezet színeiből, tónusaiból adódóan a nap vége felé kötelezően meglátogatták. Kellett tudni kezelni ezt a dolgot, az önfegyelem maradékával, őszintén és némi öniróniával. Pályafutásunk során így is, egyszer-kétszer majd mindegyikünk kiütötte magát, de most is úgy érzem, nem annyira röstellnivaló dolgok ezek. Legemlékezetesebb teljesítményem az volt, amikor abból az alkalomból, hogy a kivándorló útlevél végre az őt megillető helyre, a zsebembe került, néhány közeli jóbarát társaságában, saját otthonomban ürítettünk ki számos palack Havanna Club Rumot. Valamikor az éjszaka derekán éppen az íróasztalom mellett, a szőnyegen ülve pihentem lazán, amikor Anikót, a feleségemet a közelben megpillantva, bátortalanul érdeklődtem, van-e pénzünk taxira, mert a helyzet úgy fest, hogy kissé eláztam, nem is tudom, hogyan fogok innen hazamenni. Anikó megnyugtatott, jó, jó, majd lesz valahogy. Ez lenne tehát a tökéletes kikapcsolódás, amikor az ember megszokott környezete is teljesen elidegenedik. Közelemben a lila köd fátylai mögött az íróasztal berakásának ismerős mintázata remegett, de csalóka káprázatnak tűnt, végül hosszas rábeszélés után mégis belenyugodtam, hogy ezen a gyanús helyen töltöm az éjszakát. Ennél megindítóbb már csak a Csiki László esete – ő sem titkolja, elmesélem hát –, amikor egy vendégségben, az enyéméhez hasonló állapotban hevesen udvarolni kezdett tulajdon feleségének. A mulatság forgatagában megtetszett neki, gondolkodás nélkül kikezdett vele, s miután úgy vélte, jó mederben haladnak a dolgok, és sikerült levennie a lábáról, merész ajánlattal rukkolt elő: tűnjenek el a buliból valahova, de sajnos hozzá nem lehet, mivelhogy a neje épp otthon tartózkodik. A feleség rögtön talált megoldást: sebaj, nála viszont tiszta a terep, mivel a férje nincs otthon, éppen iszik valahol. Boldogan távoztak. A mintaférj tragikus esete ez, azé, aki hűtlenkedni is csak saját feleségével képes. Mélypontok ezek bizonyára, de hasonló vétkek nélkül mérhetetlenül kietlen és szegény lenne az életünk, kevesebbet tudnánk magunkról, egymásról, és arról a helyről, ahol ezek a dolgok történnek. Az örökös józanság, a tisztaság, a tökély hallatlanul üres, steril, egyszersmind az unalomtól szomorú, vigasztalan állapot.

Az, hogy ittunk, és ahogy ittunk, anélkül, hogy ebbe bármilyen tudatosság elegyedett volna, ösztönösen valóban része lehetett a túlélési stratégiának, ugyanakkor mint minden kísérlet körül, a kockázat, sőt a balvégzet fenyegetése a levegőben lógott. Az eufória asztrális ködfátylai mögött a fekete lyuk mindent elnyelő gravitációs tere leselkedett: a túlélési kísérletbe könnyen bele lehetett pusztulni. Néhány barátunk sorsa tragikusan szemlélteti ezt. A dolog bizonyára úgy működik, hogy az ember egy vagy két spontán felhörpintett pohárka után jólesően tapasztalja, hogy nincs is olyan nyomós oka bánkódásra a világ romlása fölött. Sőt olykor még mentő ötletei is támadnak. És mivel a fiatal ember tanulékony, ez szép lassan szokássá válik. Aztán szenvedéllyé. Én más túlélési stratégiáról nem tudok. Ha valaki a muzsika vagy a természet szerelmese lévén azokban keresett vigaszt, megnyugvást, hamarosan ráébredt, az alkohol ezeket a menedékhelyeket még lakályosabbá teszi. Az emberben a fenséges természet fölött érzett öröme csak kiteljesedik, ha közben kortyolgat is egy kicsit. Kirándulások alkalmával általában még a legmegrögzöttebb prohibicionisták is beadják a derekukat. Síelések idején, bár ez nem része a sportos életmódnak, előfordult, hogy esténként, a helyzetből adódóan, a hegyek, a holdfény, a hó ünneplése során a szükségesnél több szesz került az ember szervezetébe, de az ilyesmi soha nem okozott gondot, reggel egy negyedórányi intenzív síeléssel az előző este minden bűne nyomtalanul kipárolgott a szervezetből, egyszerűen kifújta belőle a szél. Bizonyára a méreg kiizzadt molekuláival, oldott állapotban távozott néhány ezer kedvenc agysejtünk is, de ezt soha senki nem vette komolyan. Jóllehet folyamatosan érkeztek a figyelmeztetések, a készlet fogy, jó volna a maradékot most már megbecsülni, és takarékosan beosztani a hátralevő időre, a feddés rendszerint lepergett, a butulás jelei, bármily türelmetlenül leste is őket az ember, nem mutatkoztak. És valóban, nem is találkoztam olyan pályatárssal, aki elitta volna a tehetségét, ahogyan mondani szokás, az agyát. Legfönnebb azt a nem kevésbé fontos készségét, hogy kezelje, becsülettel bánni is tudjon vele. Veszendőbe rendszerint a személyiség megy, amikor lassanként megváltozik, külsőre-belsőre átalakul egy régi barát: ő az, akinek újabban a homloka mindig egy kicsit nyirkos, aki egy kicsit fésületlen és gyűrött, nikotinos a körme, egy kicsit „illatos”, és tekintete előtt, mint a nyári forró úttest fölött a levegő, a bizonytalanság lila párái remegnek. És egy kicsit már megbízhatatlan, kicsit hazudós, tudja ezt ő is, emiatt bűntudat molesztálja, mulasztásai nyomasztják, magyarázkodik, füllentései készségesen bevonulnak az életrajzába, végül már nem is bír szabadulni a mámorban keletkezett világ kellékeitől. Közelsége riasztó, viszolyogtató. Idáig közülünk kevesen jutottak. De az igaz, ketten-hárman a szó legigazabb értelmében halálra itták magukat. Amint az előbb említettem, volt, aki a túlélési kísérletbe belepusztult.

 

Hogyan teltek napjaid?

 

Én Kolozsváron, szabadúszó korszakomban, egészen a távozásomig kellemes távolságban a városközponttól, a Szamos-parton laktam, szemben az Egyetemi parkkal, hagyományos nevén, a Stadionnal. Erkélyemről lakóépület úgyszólván nem is látszott, inkább csak lombok, a falak közé éjjel-nappal beáradt a folyó sellőiről a vízcsobogás, egy-egy üdítő fuvallat a közeli Gyalui havasok illatával. Kellemes környék volt, tűrhető kocsmákkal, jó barátokkal a szomszédságban – Szabó Gyula, K. Jakab Antal, Tamás Gáspár Miklós, Király László legyező alakban néhány száz méteres körzetben laktak –, el lehetett ott éldegélni, csak olyankor mentem be a városba, amikor dolgom akadt. Például a piacon, vagy lapzártakor az Utunk szerkesztőségében, amikor leadtam a heti penzumot. A piac szerte a világon igen fontos hely, de a kolozsvári különösen az volt számomra. A helybeli hóstátiak mellett portékájukat kínálgatták itt a kalotaszegiek, mezőségiek, meg a Gyalui havasok őstermelői, gyűjtögetői. A rengeteg friss zöldség és ízletes sajtféleség mellett garmadával állt a rókagomba, vargánya, szamóca, málna, áfonya. Anyámat gyerekkoromban gyakran elkísértem bevásárláskor, ismertem az alkudozás apró fortélyait, és azt az örömöt, amikor egy nénike batyujából az a ritka csemege kandikál elő, amire éppen vadászok. Külföldön járva is, legelőször a piacok iránt érdeklődöm, számon is tartanak néhány helyen, például a berlini Pestalozzi utcában, mint hű kuncsaftot. Amit az ember kirakosgat maga elé, és ahogy kínálgatja, az bevezet a hely hangulatába.

A piacon tett alapos szemle után betértem egy kávéra, baráti csevegésre az Utunk szerkesztőségébe, leültem egy asztalhoz, rendszerint szemben Marosi Péterrel. Ő szerkesztés közben is többfelé fülelt, egyfolytában beszélt, kommentált, anekdotázott, ontotta magából a komolytalanságok és halálosan pontos szentenciák fura elegyét. A főszerkesztő Létay Lajos volt ugyan, de a lapot, a lapkészítést Marosi hallatlan dinamizmusa, szelleme és ízlése hatotta át. Páratlan szimata volt, nem emlékszem tévedéseire. Amikor őrjöngeni kezdett egy-egy szerzői név hallatán, vagy kanonizált személyiség esetében csak fölmordult villanó tekintettel, mérget lehetett venni rá, hogy megnyilvánulásai mögül nem hiányzik a fedezet, és kurta jelzései, kommentárjai a továbbiakban csak megerősítést nyernek. Jóllehet, mindig csak alkalomszerűen kerültem a közelébe, sokat tanultam tőle. Az Utunknál egyébként akkoriban több barátom dolgozott, akikkel mindig jólesett találkozni.

Esténként valamelyik jóbarátnál verődtünk össze. Néha a Colában. Ha már Kolozsvárról esik szó, nem maradhat ki a Cola bár, ismerték azt még az oda-odavetődő budapestiek is. A művésztársadalom nagy örömére, az egyik irodalmi hajlamú városatya ötletének köszönhetően hetvenegyben, a Centrál szálló és a Melody étterem egykori emeleti játéktermében művészek részére vendéglátóhelyet létesítettek: a Cola betűszó, a művészkocsma román elnevezésének kezdőbetűiből keletkezett. Amolyan kiemelt státusú kávéház volt, fényképes tagsági igazolvánnyal, mérsékelt árakkal. Kétségtelen, ez az egyre ridegülő társadalmi viszonyok közepette igen tiszteletreméltó, meleg kezdeményezésnek számított. Ujjongtunk is: végre! Ha betévedt oda az ember, mindig talált ott színész, író, képzőművész vagy muzsikus barátot, és hamarosan állandó találkozóhellyé vált. A pincér pedig név szerint ismerte a vendégeket. Gondosan jegyezte, ki mit és mennyit ivott, kivel ült egy asztalnál, mikor érkezett, és mikor távozott. A kitöltött adatlapot záráskor leadta az ügyeletes felettesének. Nem kizárt, az ötlet kezdettől fogva a politikai rendőrség agyából pattant ki, hogy aztán a lehető legkényelmesebben föltérképezze a művészvilágban élő kapcsolatok szövevényes szálait, de az is lehet, véletlenül történt így, és a Securitate mindössze engedett szakmai ösztöneinek, amikor fölfedezte és messzemenően kihasználta ezt a lehetőséget. Mivel többnyire magyar művészek látogatták, román kollégáink a Colát magyar konzulátusnak csúfolták, holott találóbb lett volna a politikai rendőrség gyakorlóterének nevezni. A Securitate tudta, ez egyben a lazítás helye lesz, ahol a magánélet apróbb titkaira is fény derülhet, mint nyitott képeskönyvben zavartalanul szemlélődhet. Tudtuk ezt kezdettől fogva mi is, de túlságosan nem zavartattuk magunkat. Üvegfalú kelepce volt, és mi önszántunkból belesétáltunk. Nem lehetett örökösen az óvatosság béklyóiban élni.

De én az év nagyobbik részét nem Kolozsváron töltöttem. Volt néhány törzshelyem, ahova rendszeresen vissza-visszatértem: a Radnai-havasokban Borsa, a Puzdra menedékház, Székelyföldön a Szent Anna-tó, később a feleségemmel közös tanya: a Libán-tető, Udvarhely és Gyergyó között félúton.

A Szent Anna-tó mindenképp megérdemel külön is néhány szót. Tusnád és környéke, a Csomád hegység, mohával kipárnázott, meghitt erdei zugaival, hullámzó színeivel, vihar után tündöklő káprázatos szivárványaival számomra gyermekkorom óta a földkerekség legbensőségesebb tája. Úgy, mint itt, sehol máshol nem bír besütni egy tisztásra a nap. A Szent Anna-tónál a régi szép időkben nyaranta vadkempingezés folyt: amint az ember megérkezett, kedvenc helyén fölverte sátrát, megmártózott a tó bársonyos vizében, majd lázasan sütni-főzni kezdett. Én a vadkempingezésnek is a legvadabb formáját gyakoroltam, nemegyszer sátor nélkül, magányosan érkeztem, aztán vagy találtam olyan társaságot, amelyik befogadott, vagy a kihunyó tűz mellett elbóbiskolva, az éjszakát a szabad ég alatt töltöttem. Tartani egy-egy kóbor éjszakai zivatartól lehetett, nem kevésbé az éjszaka kóbor medvéitől, amelyek a csend óráiban, a sötétség leple alatt élelmet szimatolva, zavartalanul koslattak a sátrak között. Utóbbiak távolról sem nyájas szereplői a tájnak, tojnak rá, hogy képeskönyvi mintára akár kedélyes mackók is lehetnének – hiú, sértődékeny, sőt nincs ezen mit szépíteni: garázda, briganti társaság, sivár és fakó személyiségi háttérrel. Ha éjjelente megvillant a szeme egynek-egynek az elemlámpa fényében, semmi ok nem volt az örömre. De az sem volt fölemelő, amikor kiderült, hogy ezredesek múlatják az időt valamelyik közeli sátorban.

Egy alkalommal, amikor megérkezem megszokott helyemre, a keleti partra, westernbe illő hangulat fogadott: a szomszédos sepsiszentgyörgyi társaság táborhelyének közepén, egy fenyőn kiakasztva golyópörkölte, lyukas és véres farmernadrágot himbált a szellő. Egy állambiztonsági tiszt előző napi látogatásának spontán eredménye. Valamin összeszólalkoztak, és a pozíciónak, valamint a vérmérsékletnek megfelelően előkerült a fegyver, ez kínálkozott egyedüli elintézési módnak. Nem román volt az illető, a hetvenes évek legelején a Székelyföldön tevékenykedő alakulatok állományában még bőven szolgáltak magyarok is. Románok akkoriban a tó környékét – mindenki tudta, a székelység kultikus, szent helye ez –, csak elvétve látogatták.

Nem így a németek. Évről évre visszajártak, a maguk módján ők is otthonosan mulatoztak, dáridóztak a tó partján. Sőt: a fáma szerint Erich Bergel, a későbbi világhírű karmester – fiatal korában nagy germán lélek – valamikor az ötvenes évek legvégén, fittyet hányva az ősi székely föld mágikus kisugárzására, ide hívta egybe a német fiatalság színe-javát, föleskette őket, az ősi hagyományok tiszteletére, és arra, hogy a hűség jegyében nem keverednek, legfőképpen pedig kerülik a más eredetűekkel való házasságot. A krátertó vize nem forrt fel ugyan, és mérgező kéngőzök sem árasztották el a társaságot, de a több szempontból is perverz aktusnak, fogadalomnak a továbbiakban nem lett semmi foganatja. Attól kezdve szép német lányok egyre gyakrabban vetettek szemet magyar fiatalokra, és vice versa: Erdély két történelmi nemzetisége között jelentős közeledés történt, amennyiben attól fogva nagyon sok vegyes házasság köttetett. Erről jut eszembe: első nekifutásra én is szebeni német családból nősültem. Nos, maga az élet tett itt igazságot, mert végzete Erich Bergelt sem kerülte el, pár évvel később kolozsvári magyar lányt vett feleségül.

Azért kezdtem el hirtelen mesélni róla, mert jó harminc év múltán, miután az egész világot bejárta, a Budapesti Filharmóniai Társaságnak lett vezető karnagya. Megszállott, kitűnő muzsikus volt, démonikus alkat, alázatos és avatott Bach-interpretációi mellett szívesen fordult a romantika egy-egy drámai opusához, olyan látható beleéléssel, hogy már-már úgy tűnt, a zene csak egy nagy karnagyi alakítás aláfestése. Amikor kilencszázötvenkilenc tavaszán Cesar Franck d-moll szimfóniáját vezényelte kellő teatralitással, egyúttal a női szívekbe is belegázolt, a kolozsvári hölgyek empatikusabb fele dúlt érzelmekkel távozott – azon az estén az akaratosabb férjek otthon semmi csemegére nem számíthattak.

Apró zenetörténeti adalékként említem: ez a tényleg jelentős művész ezerkilencszázhatvankettő őszén vagy hatvanhárom elején, kevéssel azután, hogy kiszabadult a börtönből – Szamosújvár vendége volt ő is, és nem kizárt, éppen a Szent Anna-tó körüli kis megmozdulásért –, szerény, egyszobás otthonomban hallgatta életében először Bartók húrosütős-cselesztás „Zenéjét”. Én akkoriban szereztem meg a Négy zenekari darabot, a Concertót, a Divertimentót, valamint Honegger második és harmadik szimfóniáját, meghívtam, hallgassa meg őket – frissen szabadult, gondoltam, ki lehet éhezve egy kis jó huszadik századi zenére. A Honegger érdekelte, Bartóktól viszont fintorgott, a „Zenét” nem ismerte, erőnek erejével valósággal rá kellett tukmálni. Ám már a kezdet kezdetén, amikor, mint valami ősködből áradni kezd a vonósok fúgája, megdermedt, arca elváltozott, döbbenten hallgatta végig, majd fejét kezébe hullatva annyit mondott: „Grozaves Werk!” Ez németül nem jelent semmit, csak erdélyi tolvajnyelven – a grozav románul rettenetes, rendkívüli. Aztán földúltan elrohant. Látom, mi is elég messzire elkalandoztunk a Szent Anna-tótól.

Nos, a székely hegyvidék meghitt, verőfényes lankái mellett megmaradt a régi szerelem is: a Radnai-havasok. Sorsdöntő pillanat volt az életemben, amikor egy nyári hóvihart követően először néztem le gerincéről északra, és megpillantottam Máramarost varázslatos fényeivel, sziporkázó égboltjával. És egy közeli kopár völgykatlanban, jó magasan, már az erdőhatár fölött, egy csillogó foltot, amely világított az ereszkedő esti homályban. Elhatároztam, megnézem, mi az. A Puzdra menedékház ázott zsindelyfedele volt.

Jó tizenöt éven át ez lett az én menedékhelyem is. Nyaranta mindig ez volt az első állomás, a téli síszezon két hónapját évről évre itt töltöttem, ezerhatszáz méter magasan, ahol az északos lejtőkön és a még magasabban fekvő katlanokban a hó május közepéig is kitartott. A rozzant, omladozó kicsi menedékházat csak a legelszántabbak látogatták, akik kibírták az elszigeteltséget, és megbékéltek a remetéknek való zord viszonyokkal. A ház messzi volt, omladozó falai között átjárt a szél, valamint a menyéttársadalom apraja-nagyja, ellátást nem biztosítottak, élelmiszert nem tartottak, csak néhány konzervet, olcsó rumot, mégis ez az elemektől sűrűn látogatott magaslati völgykatlan valami eredendő, egzisztenciális nyugalmat árasztott. Egy helybeli parasztember számára, amilyen a ház gondnoka volt, ez már korántsem így festett, ő szolgálatát megpróbáltatásnak, ha nem éppen száműzetésnek foghatta fel, mert őrhelyét gyakran elhagyva, nemegyszer egy-egy hétre is hazaköltözött családjához a faluba. Ilyenkor a kamra kulcsát rám bízta, és ha netán új vendég érkezett, annak már én mértem ki a rumot. Olykor én is elruccantam utánpótlásért, legtöbbször csak a közeli Borsára, ahol a baráti Menyhárt házaspár élt, náluk fellelhető volt a havasi ínyencségek teljes kínálata, föl is pakoltak rendszeresen mindenféle finomsággal. Illesse őket barátságukért örök hála.

Nagyon jól bírtam a magányt, azt hiszem, ilyen körülmények között teljesedhet ki igazán az ember kapcsolata a természettel. Amikor huzamosabb ideig közöttük él az ember, közeli ismerősökké válnak, megszemélyesednek a fák, a kövek, a forrás csobogása pedig nem zaj többé, tele van megfejthető jelekkel, ha nem egyébbel, azzal a fontos üzenettel, hogy az ember által nem érintett környezet mennyire tökéletes.

Esténként a kályha duruzsolása töltötte be a házat, a petróleumlámpa pislákoló fénye, odakünn szél kavarta a havat. Az egyedüllét hátránya volt, hogy rengeteg fát kellett hasogatni, a hóban ösvényt lapátolni a forrás és az árnyékszék felé – volt éjszaka, hogy fél méter friss hó takart be a kunyhó körül minden nyomot. Fiatal voltam, eleve szívós alkat, és ezt az urbánus lélek számára bizonyára szokatlan helyzetet minden szorongás nélkül éltem meg. A félelem, aggodalom sem kerített be, holott, egy ilyen helyen mindig volt mitől tartani. Egyedül is nap mint nap kijártam sízni, tiszta időben kimásztam a kétezer méter magas főgerincre, hogy aztán beereszkedjem a katlanba. Mostanság döbbenek rá, hogy a hóval lepett lejtőkön, nyolc kilométer távolságra az első élő embertől a legbanálisabb baleset is végzetessé válhatott volna. Persze néha, rendszerint az est közeledtével, a nap melankolikusabb órájában hiányzott egy ember, akivel az eltelt nap örömére koccintani lehetett volna. Néha kikönyököltem a tornácon és a völgy torkát lestem, hogy a meredek aljában nem bukkan-e föl valaki. Amikor a völgy felől fújt a szél, finoman ingatva a fenyők hóval rakott ágait, amelyek mögött néha láthatóvá vált egy görbe fatörzs is, a fehér háttér előtt furcsa árnyjáték alakult ki: mintha ereje fogytán egy magányos nő integetne ott kétségbeesetten. Néha, az esti csönd óráiban, segélykérő hangját is hallottam a kályha duruzsolása mögül, a kéményből.

Egyszer aztán egy borongós délután, a meredek aljában, a megszokott helyen – semmi káprázat – valóban egy ülő női alakot pillantottam meg. Kihoztam a távcsövemet, és döbbenetemre egy valóságos, élő nő alakja remegett a messzelátó célkeresztjében is. Hatalmasat dobbant a szívem, mert tudtam, az élet néha nagyon megtréfálja az embert, amikor képzelgései tárgyával, egy fatális kaland során váratlanul szembesíti. Eközben betoppant a házba egy kisfiú, akit addig az ösvény takarásában nem láthattam, és megerősítette: az anyukája gyűjti erejét az aljban, az apuka pedig valószínűleg csak napokkal később érkezik, ha egyáltalán elindul és ideér, mivelhogy előző este rettenetesen berúgott. Keresztkérdéseimre – fiatal-e az anyukád, szép-e –, gyermeki elfogultságtól áthatott, biztató válaszokat kaptam, valamint néhány fitymáló megjegyzést az apukára, úgyhogy úriemberként, úgy is mint segítőkész bajtárs turista, nem utolsósorban, mint férfi, lerohantam a nő elé, hogy ha kell, akár ölben hozzam föl a házba. Az aljban aztán nyomban kiderült, a gyermek csúful félrevezetett, vagy pedig merőben torz szabványhoz igazodik a „jó nő” paraméterei tekintetében. A negyedóra alatt, miközben hátizsákját cipelve a ház felé tartottunk kettesben, gondolatban a férjnek adtam igazat, aki bizonyára a leghelyesebben cselekszik, amikor esténként nyakló nélkül dönti magába a szeszt. A nő horkolt is. Úgyhogy ezen az isten háta mögötti helyen a nagy találkozások elmaradtak, azok élményét a természet teljes egészében kisajátította magának.

Az év legszomorúbb napja számomra mindig az volt, amikor a szezon végén csokoládébarnán, jó pár kilóval könnyebben az olvadó hó foltjai között bandukolva elindultam hazafelé, az esti vonathoz. Távollétemben otthon mindig történt valami lehangoló, ami a gondtalan hetek, hónapok után mellbevágóan kijózanított.

 

Hogyan lehetett elviselni a hazugság és nyomorúság romániai elegyét?

 

Nem tudom, az ilyesmire bizonyára nincs külön recept. Mindenki a maga módján próbálta elviselni, és majd mindenkinek sikerült is. Én így próbáltam, ingázva különböző hegyoldalak és barátok között. A szenny fokozatosan öntött el, nem pedig fullasztó áradatban, így mindig maradt néhány hasznos pillanat a lélegzetvételre. Az mindenesetre nem volt közömbös, kik között tölti idejét az ember. Nekem igen kitűnő barátaim voltak Kolozsváron és Marosvásárhelyen, még a távoli, egyre lankasztóbb Bukarestben is, és azt hiszem, azzal, hogy rendszeresen találkoztunk, tulajdonképpen fegyelmeztük, tápláltuk, egyszersmind konzerváltuk egymást. Amíg az ember gondjait megoszthatta társaival, a csüggedés sem kerítette hatalmába. És ne feledjük, azért Kolozsvár, még túl a hetvenes évek közepén is, nem a világ vége volt. Ha csak a zenei életére gondolok, Richter zongorázott ott, meg Claudio Arrau, megfordult ott nem is egyszer Zecchi, Mainardi, a nagy oroszok valamennyien, és csak jót mondhatok a hazaiakról is, azóta sem hallottam olyan Bartók „Zenét”, mint amikor Mircea Cristescu vezényelte. A kolozsvári kultúra melegágyából kelt ki, lépett ki a világba Erich Bergel, Orbán György, Ionel Pantea, Váradi Júlia. A várost akkoriban még éltették tartalékai, ami falai között mocorgott semmiképpen sem a provincia szánalmas igyekezete volt. Mégis, a hetvenes évek végére régi erényeinek a kisugárzása fokozatosan veszített intenzitásából, miközben lassan porba-sárba süppedt a város, nemzedékváltás történt majd mindenik számottevő kulturális intézet, intézmény állományában, egyszerre csak döbbenten vettük észre, Kolozsvárnak, illetve annak, amit e név jelentett, kezd vége lenni. Ettől fogva egyre kimerítőbb, reménytelenebb és megalázóbb volt ott élni. De az ember arra született és sorsa is talán igazából azzal teljesül ki, ha élete során visszafordíthatatlan, olykor megrázó változásokkal szembesül, ha részesül bőven hazugságból és nyomorúságból is, ahogy ezt kérdésedben fölveted, hiszen gondok, sérelmek, veszteségek nélkül az élet mérhetetlenül sivár. Megmérettetés nélkül a méltóság merőben üres, mennyországi fogalom marad.

 

Mondd, zaklatott-e akkoriban a politikai rendőrség?

 

Nem. Éreztették, hogy figyelnek, folyamatosan jelezték, hogy delikvenseik közé tartozom, de zaklatásról nem beszélhetek. Az más, hogy jól fölfogott pedagógiai célzattal, ahogyan ez megtörtént másokkal is, a három évtized alatt összesen két rövid alkalommal beinvitáltak egy kis fejmosásra. Egyébként meglehetősen kényes és kétes dolog évtizedes késéssel zaklatásról, meghurcoltatásról nyilatkozni. Most már könnyű. Akkor, a maga idején kellett volna, amikor azt a delikvens számára kifejezetten megtiltották. Ha én most fölidézek egy-két epizódot, arra morálisan az hatalmaz fel, hogy azt akkor a maga hasznos és ildomos pillanatában is megtettem: akit akkor barátomnak tartottam, azt azonnal tájékoztattam a helyzetről, hogy kiről és miről érdeklődtek, és én mit válaszoltam. Ilyesminek akkoriban bármelyikünk ki volt téve, az én politikai priuszom ebben aligha játszott szerepet. Azzal mindig számolni kellett, hogy a tágabb értelemben vett baráti kör nem kizárólag igaz barátokból áll, és találkozóinkra a meghívottak egyike-másika poloskával érkezik. A kis teljesítményű adó egy preparált tárgyba, aktatáskába, karórába, fényképezőgépbe volt beleépítve, amit a hamis jó barát véletlenségből mindig ottfelejtett, az apró készülék pedig távozása után tovább közvetített. Az adást valamelyik közeli lakásban regisztrálták. Hiába jeleztem többször is egyik túlságosan is nyitott és gyanútlan barátomnak, hogy rúgja ki végre a házából ezt a feledékeny embert – művészek lelkes tisztelőjeként bukkant fel olykor a társaságban és mindig ottfelejtett valamit –, nemigen érdekelte a dolog, nem is akart hinni nekem. Amíg a poloskát meg nem találtam. De különösebb titkaink nem voltak, akkoriban nem összeesküvést szőttünk, hanem csak beszélgettünk. Tárgyilagosan próbáltuk megragadni azt a kort, amiben léteznünk kellett, és amelyet mindenképp túl kellett élnünk, igaz, talán túl nyíltan és nyersen fogalmaztunk. Jogállamban a négy fal között, baráti társaságban elhangzottak terhére nehezen lehetett volna büntetőjogi paragrafusokat találni. De mifelénk a hatalom ezt sem szívesen tűrte. És akkor elkerülhetetlenül előfordult, hogy a politikai rendőrség bizonyos esetekben és bizonyos személyekkel szemben nyomatékosabban kívánta jelezni rosszallását. Ilyenkor megkereste vagy beinvitálta a kiszemelt delikvensét, és megpróbált hatni rá. Nincs mit szépíteni, nem volt fölemelő élmény ezekkel a rideg hivatalnokokkal, profi mesteremberekkel találkozni. Hetvenötben aztán offenzívát indítottak, becserkészték a kolozsvári és marosvásárhelyi fiatal értelmiségiek társaságait, megkeresték Tamás Gáspár Miklóst, engem is, és bizonyára még sokakat, másokat, akik ezt akkor nem merték elmesélni. Azt hiszem, a hatalomnak mindössze az volt a célja, hogy ezeket a társaságokat fölbomlassza. Mi tagadás, félig-meddig sikerült is nekik. Tamás Gazsi azonnal, még a folyamatban lévő kihallgatásai alatt tájékoztatott az előállt helyzetről, nem is sejtettem, hamarosan módomban lesz bizalmát és előzékenységét gáláns módon viszonozni.

Egyszer Bukarestben jártamban megfordultam A Hét szerkesztőségében, ahol a főszerkesztő akkoriban Huszár Sándor volt, aki minden kollégát, barátot angol társalgási modorban kedélyesen sirnek szólított, és aki irántam mindig figyelemmel, segítőkészséggel, sőt rokonszenvvel viseltetett. Beszélgettünk a folyosón, egyszer csak hirtelen rám kérdezett: Mondd, sir, nem baszogatnak? Engem aztán nem, feleltem. Jó, jó, csak kérdeztem, de ha baj van, csak szóljál. Úgy látszik, hasznos kapcsolatai révén megneszelte, hogy odafönn, ávós berkekben valami készülődés folyik. Mert nem sokkal később egy őszi reggelen csöngetés ébresztett. Mitől, mitől nem, tud lenni a csengő gépi berregésében valami árulkodó, barátságtalan, rideg, idegen tónus, mintha a csukott ajtón át belőnének a lakásba. Már az előszobában megéreztem, ordas ólálkodik a karám előtt. Kilestem a kémlelőnyíláson, és nagy megelégedéssel konstatáltam, előérzetem nem csalt – ezeket arcberendezésről föl lehetett ismerni –, csak a rendfokozat volt kétséges, mivel az illető civil ruhát viselt. A bemutatkozáskor kiderült, egy őrnagy tisztelt meg látogatásával, azzal a föltett szándékkal, hogy mindjárt bekísér egy kis beszélgetésre a politikai rendőrségre. Tiltakoztam: azt már nem, most semmiképp nem érek rá, esetleg később, ha már muszáj. Lélegzetvételhez kellett jutnom. Nem örült, hogy „üres kézzel” kell távoznia, de nem is erőszakoskodott. A délutáni órákra várt irodájába, és kérve kért, hogy addig senkivel ne érintkezzem. Tett néhány hízelgő megjegyzést a lakás berendezésére, kihangsúlyozva a különbséget az akvarell és a tempera között, majd amikor váratlanul betoppant anyám, mélyen meghajolva kezet csókolt. Anyám, valamikor méltóságos asszony, ha nem is várta el, de mindig elégedetten fogadta az egykori társadalmi rangjának – hol volt az már akkor! – kijáró tiszteletet, és a vendég távozta után megkérdezte, ki volt ez a helyes román fiatalember. Egy őrnagy, feleltem, majd látván enyhe csalódottságát, hogy azt tovább mélyítsem, föltártam az igazságot: a politikai rendőrségtől. Délután aztán besétáltam a városba, végig a Szamosparton, át a sétatéren, a Fürdő utcába, ahol Bretter Gyuri lakott. Olyan jó érzés volt őt otthon találni. Tájékoztattam a reggeli látogatásról, és délutáni sétám következő állomásáról. Én akkor, mivel büntetőjogi felelősségre vonásról aligha lehetett szó, az előállott helyzetből nem éreztem különösebb fenyegetést, akárcsak korábban a Tamás Gazsi esetét, a szervek rutinlépésének tekintettem. Bretter Gyuri komolyabban vette a dolgot, borúlátón, csüggedten engedett el. Búcsúzáskor arra kértem, ha este hétig nem jelentkeznék nála személyesen és teljes testi épségben, igyék egy-két pohárkával az emlékezetemre, azután haladéktalanul kürtölje tele a várost. Mivel egy nagyon titkolózó természetű szervvel álltunk szemben, és az államhatalom maga is utálta, ha a hatalomgyakorlás kevésbé elismert módszerei publikussá válnak, némi védettségre az „ügy” nyilvánosságánál fogva lehetett számítani. A Securitate delikvenseitől mindig szigorú titoktartást követelt, ám azzal, hogy ezt az ember nem tartotta be – nehogy már közös titkaink legyenek! –, egyben jelezte, hogy nem hajlandó még ennyi cinkosságra sem. Az én esetemben viszont az is elképzelhető, hogy éppen az ügy nyilvánossága volt maga a tét: amikor egy rendszeresen publikáló írót beidéznek, abból az értelmiség egésze felé is komoly fenyegetés árad. Hogy valójában mi volt a szándék, végül is soha nem tudtam meg. Figyelmeztettek, hogy rosszul áll a szénám, és ha foglalkozásom gyakorlását illetően továbbra is élvezni kívánom a rendszer türelmét, vegyem tudomásul, hogy a vezető szerep az élet minden területén a párté, ezért gondom legyen rá, nehogy a továbbiakban olyan helyzetbe kerüljek, amely az írói státusból eredő pozíciómat végzetes módon meggyengítheti. Baráti kapcsolataimról kellett számot adnom, közben jelzéseket kaptam afelől, hogy más úton szerzett információik mennyire pontosak és részletesek. Bár a történtek értékelése hozzáértő elemzők részéről az enyéménél sokkalta borúlátóbb volt, én mindmáig azt hiszem, az akciót üzenetnek, figyelmezetésnek szánták, azzal, hogy jelezték nem lankadó figyelmüket, az egymáshoz kapcsolódó baráti társaságok bomlasztását is megcélozták. Én mindenesetre még a kihallgatás estéjén, a szigorú tilalom ellenére mindenkit, aki barátomnak számított, elsősorban azokat, akiknek neve odabenn elhangzott, hogy a sutyinak, a sumáknak még a szellője se érintsen, értesítettem a történtekről. A második alkalommal aztán, amikor az értelmiségiekkel foglalkozó különítmény feje, szellemi atyja és nesztora, maga Oprea ezredes is részt vett a kihallgatáson, eszembe jutottak Huszár Sándor baráti szavai, és azzal, hogy ügyeim intézése végett sürgősen Bukarestbe kell utaznom, javaslatot tettem a beszélgetés elnapolására.

Tényleg Bukarestbe utaztam, és fölkerestem Huszár Sándort A Hét szerkesztőségében. – Baj van, sir? – kérdezte. – Ahogy vesszük. – A fiúk? – Olyasmi. – Komoly? – Nem tudom. Azért is jöttem. – Jól tetted. – Rövid, férfias, tárgyszerű tanácskozás volt. Az őrnagyot évekkel később láttam viszont, amikor a kivándorlással kapcsolatos ügyeimet intéztem. Akkor éppen ő volt az útlevélosztály főnöke.

 

Kellett-e csalódnod közeli barátokban?

 

Ó, nem, dehogyis. Soha egyetlen barátomra nem gyanakodtam, ez részemről már érzelmileg is kizárt volt, és azzal csak a hatalom elvárásának teszek eleget, ha a közelemben gyűrűzni engedem a bizalmatlanságot. Csalódásról nem, inkább szégyenérzetről beszélhetek. Amiatt, hogy úgyszólván bármit megtehetnek velünk. Biztosan több barátomat megkeresték, de csak egy akadt közöttük, aki, egyszer, miután szegény kellőképpen betintázott, erőt vett magán és elárulta, hogy egy időben rendszeresen faggatták rólam. A dolog, állítása szerint annyira megviselte, hogy hosszú ideig képtelenné vált kedvesével az együttlétre. Később nagy megnyugvásomra kigyógyult a bajból, több gyermeket is nemzett, és valamennyi őrá hasonlít. Egy másik barátommal egy alkalommal éppen a politikai rendőrség módszereiről szerzett igen bizalmas természetű tapasztalataimat készültem megosztani, nevezetesen a poloska életmódjára vonatkozókat, amikor komoran félbeszakított: nehogy azt higgyem, ha holnap illetékes helyen megkérdezik, akkor nem fog akár a mostani beszélgetésünkről is szóról szóra beszámolni. Ettől a cinikus és durva őszinteségtől viszont pofára estem: ami azt illeti, megnyilatkozhatott volna korábban is. Én mindenesetre nem szeretném látni a nevemet viselő iratkötegeket, legkevésbé pedig azok nevét, akik rám nézve valaha is terhelő adatokat közöltek. Ártani nem tudtak, ártani legfönnebb én ártottam magamnak, amikor a szervek szűnni nem akaró érdeklődését figyelmen kívül hagytam. Akkor már hadd maradjon meg nekem a múltam, egykori baráti környezetem azokban a tündöklő színekben, amelyek máig is beragyogják az emlékezetem.

 

Sokáig kísértettek a börtönélmények? Álmodtál-e velük?

 

Természetesen. De nem nyomasztottak. Reggel mindig otthon ébredtem.

 

Volt-e mitől félned?

 

Nem tudom. Nem láttam bele a Securitate agyába. Tartani attól lehetett, hogy az embert, ha valamivel fölbosszantja a hatóságot, egyszer késő este, útban hazafelé rettenetesen helybenhagyják. Kezdetben, azaz írói pályám kezdetén, azt hiszem, nem volt mitől tartanom. Az a társadalmi környezet, amelyben akkor a hetvenes évek elején éltem, azt sugallta, hacsak nem történik valami olyan horderejű politikai esemény, amely a hozzám hasonló megbízhatatlan polgárok internálását szükségessé teszi, békén hagynak. Mégis, az idő haladtával kezdett bennem elhatalmasodni a bizonytalanság. A politikában fokozatos irányváltás történt, erősödött a nyomás a közélet minden területén, az általános elszegényedéssel, a nélkülözéssel párhuzamosan a szigor, a feléledő terror jelei is mutatkoztak, a hatalom egyre kevesebbet adott a látszatra. Tartanom kellett attól, hogy lassacskán megszűnnek a számomra rendelkezésre álló publikációs térségek, előbb-utóbb képtelen leszek közlésből megélni, és elveszítem az írói státus védelmét. Tisztában voltam azzal, hogy feketelistán vagyok, mögöttem senki sem áll, és egy kedvezőtlen fordulat esetén semmi jóra nem számíthatok. Ezt semmiképp nem várhattam meg.

 

Műveidben, apád elvitelén kívül, soha nem foglalkozol a gyermekkoroddal, szüleiddel. Mi az oka, hogy ezt a témát elkerülted?

 

Tényleg elkerültem. Ez bizonyára szemléleti kérdés, de valószínűleg nagy szerepe van ebben az ösztönösségnek is. Ösztönösen kerülöm minden konkrét esemény fölelevenítését, mindig csak olyasmit írok meg, amit magam ötlöttem ki. Soha nem foglalkozom magammal, családtagjaimmal vagy barátaimmal, és ismerősöket sem próbáltam megjeleníteni, még ha alakjaim mutatnak is olykor némi hasonlóságot egy-egy baráttal, ismerőssel. Apám letartóztatását sem írtam meg. Amire te gondolsz, Az Eufrátesz Babilonnál című novella, de abban nem apám letartóztatását írtam meg, hanem egy másik emberét, akit én találtam ki családostól, szomszédostól, a lakás beosztásával, berendezésével együtt – soha nem laktam olyan helyen, ahol a mosdó a folyosó végében volt. Kitalálás az egész, az a körülmény, hogy a novella szerzője valóságosan is megélte apja letartóztatását, legfönnebb pozícióját hitelesíti, ott van előtte a minta, amelynek az elemeiből egy újat életre bír hívni, és amitől ha kell, el tud vonatkoztatni. Ez a tartózkodás tehát a megélt eseményektől amennyire elvi kérdés, annyira ösztönös is: kénytelen vagyok magamnak engedelmeskedni. A posztmodern próza világában szokatlan módon az én fikciómba ismerős személyek nem illenek be, nem kellően talányosak ahhoz, hogy rezignált üzeneteimet közvetítsék. Az ismert táj sem jelenik meg, és az időjárási jelenségek leírásánál is jobbára képzeletemre hagyatkozom. Így aztán írásaimból kimarad a gyermekkor is. Vagy talán éppen így marad benne igazán. Mert azért a gyermekkor színei, hangjai, illatai, kísérő zöngéi, az eszmélés egész gyönyörűséges tárháza igenis beleköltözik a művekbe, mivelhogy kitörölhetetlenül él az emlékezés legmeghittebb rejtekeiben, hiszen mai fogékonyságaink mind, mind a gyermekkor élményvilágában gyökereznek. De ha én ennek a burkát megérintem, ha megpróbálnám hártyája alól a valóságos eseményeket kifejteni, az emléket éppen sejtelmességétől, éltető erejétől, szüzességétől, végső soron művészi ösztönzésétől fosztanám meg. Ezért nem írok börtönregényt sem. Nekem a börtön, Szamosújvár túl konkrét, túl közeli, és még mindig annyira erőteljes, hogy egyelőre nem is bírom költői mását kitalálni. Ami abból fontos, előbukik magától is.

 

Pedig a mai prózában megfigyelhető: az írók olyan makacsul ragaszkodnak a tényekhez, hogy sok esetben az alakok eredeti nevükön szerepelnek.

 

Az, hogy elkerülhetetlenül a posztmodern világ kellékeivel körülvéve élünk, annak fura, elegyes életérzésével, az nekem ösztönzésként, úgy látszik, nem elég. A posztmodern művészet eklektikus térségeiben az én vonzalmaim már nem találnak otthont maguknak. A feszültséggel teli prózát kedvelem, az olvasóval való szüntelen összekacsintás előbb-utóbb óhatatlanul kikezdi a mű esztétikai hitelét, a szöveget a lektűr felé tereli. Az sem baj, csak én éppen másféle indíttatásokkal bírok. Menekülni előle egészen így sem mindig sikerül.

De bármennyire óvakodom is élő személyeket megjeleníteni, azért még így is előfordul, hogy az én kitalált alakjaim megelevenednek. Megtörtént, hogy fölkerekedtek és elindultak találkozni velem. Van egy novellám, Egy hely, ahol kosarakat fonnak, amikor ez valamikor a hetvenes évek elején a kolozsvári Utunkban megjelent, a környéken dolgozó kosárfonók egy kisebb küldöttsége fölkereste a szerkesztőséget azzal, hogy velem szeretnének beszélni. Mivel nem voltam tagja a szerkesztőségnek, a főszerkesztővel tárgyaltak, akadna némi tisztáznivaló, mondták neki, az általam leírtak ugyanis nem mindenben felelnek meg a valóságnak, ezért is bátorkodnának egy kis kiigazítást kérni. Az író elvtársnak sok mindenben igaza van, különösen abban, ami a börtönviselt társukat illeti, de bizonyos részletek helyesbítésre szorulnak, és egyébként is, honnan tudja mindezt, amikor egyikük sem emlékszik arra, hogy valaha is személyesen megfordult volna náluk a műhelyben. Kiderült tehát, hogy a képzeletbeli környezetnek, a novellabéli tájnak létezik közelünkben egy sok mindenben hasonlatos mása, amolyan közhelyszerű, köznapi állapotban, a deviáns elemek művészi hozadéka nélkül. A kifogás tárgyát az a többlet képezte, amivel a tiszteletreméltó kosárfonók nem bírtak mit kezdeni, a novellából azt szerették volna kiemelni, ami miatt az íródott. Végül nem találkoztunk, megmaradtam számukra olyan novellisztikus távolságban, mint egy fantom, aki belekontárkodott az életükbe. Úgy néz ki, ha valami jól ki van találva, az része a valóságnak is.

 

A furcsa, különös nevekkel kezdtük ezt a beszélgetést. Hogyan viszonyulnak tehát a kitalált, könyvbeli helység- és személynevek a valóságosakhoz?

 

Nagyon lazán, igen áttételesen, legtöbbször sehogy. A Pop Ivan nevű hegyorom az egyetlen, amely valóban föllelhető a térképen. És nagyjából azon a tájon, ahová történeteimet is helyeztem. Ez kétségtelenül, egyben támpont arra nézve, hogy körülbelül hová is képzeltem a Sinistra helyszíneit. Annyira megkapott, hogy egy hegycsúcs emberi nevet visel, hogy nem bírtam ellenállni. De történt éppen a névadás terén, a kosárfonókénál sokkalta félelmetesebb dolog is. A Sinistra megjelenése után némely kritikus kockázatos elemzésbe fogott, amikor a névadási szokásaimat próbálta megfejteni. A Dobrin helységnevet valamelyikük román családnévre vezette vissza. Nem illik ilyen titkokról föllebbenteni a fátylat, nem az író dolga, de én most megteszem. Valamikor, zsenge ifjúkoromban a Gyalui-havasokban barangolva egy öreg turistával találkoztam, és miután csatlakoztam hozzá, megpihenve egy hegytetőn, közösen számba vettük a környező magaslatokat. Ennek végeztével elmutatott messzire, túl a Jára vizén egy ködöktől homályos völgyre és azt mondta: az ott a Dobrin. A Dobrinból nem látszott az ég világán semmi, de a név, hangzásánál fogva azonnal megragadt bennem, és ahogy telt-múlt az idő, megtelt valami sejtelmes, örökösen ködfátylak mögött rejtőzködő világ titokzatos elemeivel. Számomra évtizedeken át maga volt a sejtelem, az is maradt, mivel soha nem jutottam el oda. Dobrin neve, miután ennyi időn át bujkált, lappangott bennem, egyszer csak előbukkant és megtalálta a maga méltó helyét Sinistra fiktív földrajzi és történelmi környezetében. Jóval a könyv megjelenése után Orbán György zeneszerző barátom megajándékozott a Radnai-havasok régi katonai térképével. Nekem is megvolt egykor, de valamelyik házkutatás alkalmával éber és szemfüles egyének magukkal vitték, hiányzott azóta is rettenetesen. Nos, a regény belső viszonyaiból annyi azért megsejthető, hogy helyszíne, fikció ide vagy oda, valahol az északkeleti Kárpátokban, Máramarosban keresendő. Egy alkalommal kinyitottam a térképet, és ujjammal ráböktem arra a tíz kilométer sugarú térségre, ami Sinistra geográfiai megfelelője lenne. Ujjbegyem közelében egyetlen szó virított: Dobrin. Egy jelentéktelen patakocska neve. A döbbenettől azóta sem ocsúdtam fel. Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot.

De nagyon elkalandoztunk. Posztmodern kötődésekről beszéltünk, arról, hogy ezek jobbára hiányoznak belőlem.

 

Ezek szerint ez a prózaeszmény sokkal közelebb áll a flaubert-i írásmódhoz. Közelebb, mint mondjuk Prousthoz.

 

Mondjuk, úgy nagyvonalakban. De én Flaubert-hez sem ragaszkodom.

Én majdnem mindig tárgyilagos, tömör és érzelemmentes előadásmódra törekszem, hőseimben nem lobognak indulatok, nem hivatkoznak eszményekre, nem is azok szellemében járnak el, mint valami ítéletet, az eleve elrendeltség státusában leélik az életüket. Az megint egészen más dolog, hogy a közöny és a szenvtelenség burka alól áttetszenek az érzelmek, vonzódások mágneses erővonalai.

 

Voltaképpen miért taszít téged a szubjektivitás?

 

Valószínűleg azért, mert túlteng bennem, ez pedig összeférhetetlen a gondolkodásmódommal, esztétikai elvárásaimmal egyaránt. Bennem ez a két természet valamikor régen egyezségre jutott, és én ezt szeretném tiszteletben tartani.

 

Sokan rokonítanak García Márquezzel, Kafkával. Ebben az írásmódban látszólag reális a valóság minden eleme, de váratlanul kap egy pici gellert, egy pici csavarást és az egész hirtelen fölrepül. Van-e olyan író, aki hatott rád?

 

Hogyne volna, Hemingway mindenképp, az biztos. Az a szokatlan egyszerűség, ahogy ő bátorkodott fogalmazni, és az a drámaiság, ami ezekből a látszólag egyszerű, sallangmentes szövegekből áradt, az rám felszabadító hatással volt. Amint egy kicsit bepillanthattam eljárásai mögé, elérhető közelségbe kerültek számomra a prózaírás eszközei. És amilyen páratlan öröm volt kezdetben élni velük, ugyanakkora élmény volt ezektől a sémáktól eltávolodni. Az a néhány erősen hemingwayes novellám nekem hallatlan biztonságot adott, amolyan startkőnek számított, ahonnan elrugaszkodhattam. Ha van egyéni stílusom, azt inkább a kelet-európai peremvidék kommunikatív viszonyai determinálták. Sok időt töltöttem fadöntőkkel, pásztorokkal kocsmában, miközben körülvett teljesen érthetetlen, amorf zsolozsmájuk, elképzeltem, miről is beszélgethetnének tulajdonképpen.

A kafkai párhuzamról már hallottam, és teljes értetlenséggel fogadom. Kafka olyan óriási, hogy nem bátorítja, inkább eltántorítja az embert az írástól, utánozhatatlan, tökéletes grafomán. És mégis, engem, aki alkatilag és sok minden egyébben éppen az ellentéte vagyok, főként a német nyelvterületen, lépten-nyomon Kafkával próbálnak kései párhuzamba állítani. Tévedésről, félreértésről van itt szó, igenigen felületes ez a feltételezés. Nem állt módomban megtapasztalni Kafka társadalmi környezetének kisugárzását, én még azt olvastam róla, hogy a század eleji kissé bigott és sivár polgári világ szorongása sűrűsödik látomásaiban, arról már kevesebben tesznek említést, hogy ez a nyomasztó korszak tele volt jobbnál jobb, prágai és berlini kocsmákkal. Én nem látom pontosan Kafka körül azt az inspiráló környezetet, amire többen hivatkoznak. Nem tudom megítélni, mennyire volt provokatív ez a nyárspolgári világ, és mennyire volt receptív ezzel szemben a lángeszű író: számomra A per és A kastély látomása fontos, és eszembe sem jut ezt a századelő hangulatához, társadalmi viszonyaihoz vagy családi kötődésekhez kapcsolni. És van itt még valami. Keletkezése idején a kafkai látomás érvénye azért mégiscsak az olvasmányra, a művekre korlátozódott, mintegy a kafkai életműbe bezárva. A kafkai életmű kútfője mindenféle környezetet megelőzően tulajdon elméje, a zsenialitás. Ehhez képest az én prózám belső viszonyai nem esnek túl távol a kortárs realitásoktól. Inkább úgy tűnik, Kafka óta maga a világ is elkafkaiasodott, megtelt bizarr elemekkel, a kiszolgáltatottság a polgárságnak is életérzésévé vált, minthogy ténylegesen is kiszolgáltatott, kiderült, hogy napjainkban az emberi sors eleve magában hordozza a kafkai távlatot, ennek megérzéséhez már nem látnoki erő, legfönnebb egy kis borúlátás szükségeltetik. Ami nálam kafkai hatásnak, finomabban szólva, párhuzamnak vélhető, az mindössze a kor egyenes ihletése. Az a világ vált kafkaivá, amelyikről történetesen én írok. Kafka rám, mint olvasóra, nem mint íróra hatott. Aztán a dél-amerikaiak? Nem is tudom…

 

Gabriel García Márquez, Julio Cortázar, a közép- és dél-amerikai írók világát gondolom a tieddel rokoníthatónak.

 

Nem egészen értem, miért. Talán azért, mert sok mesebeli elem elegyedik a valóságosakkal… Nem az én dolgom ezzel foglalkozni. Az említettek, amikor itt Európában olvasom őket, éppen idegenségükkel hatnak rám, ilyenkor nem érzek irántuk semmiféle kötődést. Nem is érzem, hogy bármiben hatnának a mai európai prózaírásra. Mindig is jelen voltak az irodalomban szürrealisztikus elemek, már az Ószövetségben is, nem kell mindent a dél-amerikaiakra kenni. Az igaz, századunkban legalább két vagy három kivételes jelentőségű dél-amerikai író munkássága arra a tájra terelte a figyelmet. De hát bárhonnan is nézzük, Borcan ezredes lebegő esernyőjének a képe a Sinistrából akkor is megszületik, ha életemben egy sor García Márquezt nem olvasok. Latin-Amerika innen nézve nagyon egzotikus táj, tele vámpírral, lajhárral, örvös pekarival, titokzatos asszonyokkal, és átitatva egy olyan izgalmas mesztic kultúrával és identitással, amelynek a mélységeiről nekünk itt fogalmunk sincs. Közelről mégis úgy néz ki – azért mondom, mert megfordultam arrafelé –, az emberi egzisztencia kérdései, azok a késztetések, amelyek mindig az alkotás hátterében állnak, jobbára ugyanazok, mint a mi földrészünk kietlenebb vidékein. Mi ezeket a latin-amerikai történeteket – kiötölhette volna őket Gogol, Dosztojevszkij vagy Babel is – egy hallatlanul színes környezet fülledt légkörével együtt kapjuk, amelyet betölt a papagájok rikácsolása. Kelet-Európa kétségkívül nem ennyire egzotikus táj, errefele ridegebb szelek fújnak, és legfönnebb egy kis medvebrummogásra futja, mégis mindkét térség a harmadik világ fenyegetésében él, annak belső, anakronisztikus viszonyaival egyetemben. És egy ilyen anakronisztikus térségben rendkívüli dolgok, csodák történhetnek. Mi sem természetesebb, mint az például, hogy az utcákon éjjelente megjelennek az egyszarvúak. Csodák, mesébe illő események sohasem a gazdagok körében, hanem a szegények világában történnek. Az élet túlságosan egyhangú, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség érzése elnyom minden egyebet, ettől merészebben álmodoznak az errefele lakó népek. Fatalizmusával, rezignáltságával a kelet-európai szegény ember leginkább egy másik szegény emberre emlékeztet, ez pedig lehet akár a latin-amerikai is. És ezeknek a helyeknek majdnem közös az erkölcsi képe is. Ha tehát mutatkozik csekély hasonlóság dél-amerikai szerzők, valamint az én műveim hangulata között, annak az oka Kelet-Európa történelmi, politikai és etnográfiai viszonyaiban keresendő. Mert Kelet-Európa minden elesettsége, reménytelensége dacára éppoly termékenyítő, inspiráló, és sugárzó táj – Csernobillal együtt, ha úgy tetszik –, amelynek a varázsától szabadulni alig lehet. Amennyire taszít indulatos, nyers, olykor durva, egyszersmind képtelen belső viszonyaival, morális szennyezettségével, annyira fogva is tart épp ezek által, képtelenség tőle elszakadni. Ambivalens állapot ez, feloldozása csak a képzeletben, látomások lebegésében történhet meg.

 

Vajon nem abból adódik-e ez a hasonlóság, hogy mindkét térségben archaikus kultúrákra telepszik rá az európai-amerikai típusú modernizáció? És nem a liberális hagyományból nő ki az új társadalmi-politikai rendszer, hanem azokból, amelyek diktatúrához vezetnek. Az archaikusnak és a modernnek a parancsuralomba fagyott kevercsét jól ismerjük: ezek a diktatúrák rendkívül erősek Latin-Amerikában is, Kelet-Európában is. Nem gondolod, hogy alapvetően ebben rokonok? És a többi – a művészeti szemléletmód hasonlóságával együtt – ebből következik?

 

Nem tudom. Csak azt mondtam, megfordultam Latin-Amerikában, és az ott látottak nyomán az az érzésem támadt, hogy ha eltekintek a kultúrában, gondolkodásban mutatkozó kirívó eltérésektől, a két egymástól távol eső térségben az egzisztencia élménye végül is aligha lehet különböző. Arrafele ugyanaz a kiszolgáltatottság és fásultság áradt felém, mint a Keleti-Kárpátok lejtőin, valami egészen eredendő rezignáció. Hogy ez a diktatúra-e, vagy talán inkább másvalami, nem tudom most megítélni, de nem is olyan fontos. A diktatúra nem föltétlenül közös nevezője az elesett térségeknek. Tőlünk keletebbre, az a világ, amelyet, mint mondom, bizonyos tekintetben a latin-amerikaival hasonlatosnak érzek, valószínűleg nem is a diktatúrától oly letargikus, hanem csak a szegénységtől. És az igénytelenségtől, részvétlenségtől. Másrészt, ez a rátelepedés, amiről beszélsz, nem új keletű dolog, hanem rendszerint magával a kultúrával egyidős. Az a hely, ahol a diktatúra honos, már egy utca képéről felismerhető, a jelmondatokról, azok méretéről, a szeretett vezető nagyméretű arcmásairól. Talmi olcsóságokban, a közhely, a giccs ámításában jelentkeznek a hatalom eszményei. A diktatúra, a szolgaság az emberi lélekben lakozik, akkor pedig történhet bármi a politikában, az odabenn, a bordák mögött, a demokrácia körülményei között is tovább él. Ez csak Budapestről nézve fest némileg másként, ahol a szellemében és eszközeiben idegen diktatúra egy kialakulóban lévő, európai léptékű polgári társadalomra telepedett rá, és igyekezett elvágni természetes kötődései szálait. Innen jobbára hiányoztak bántó külsőségei is, és nem is költözhetett belénk hosszú távra. Budapestről beszélek. A magyar paraszti táj, az Kelet-Európa ma is.

Azért merek ilyesmiről beszélni, anélkül hogy tudományos mértékkel is illetékes lennék, mert úgy vélem, a művész számára fontosabb, amit egy dologról érez, mint az, amit tud. Én nem vagyok sem Kelet-Európa-, sem Latin-Amerika-szakértő, és ha mégis megnyilatkozom, legfönnebb sejtelmeimre, benyomásaimra hallgathatok. Benyomásokat viszont szereztem Közép-Amerikáról, ezeket pedig mindvégig hideglelős izgalom járta át.

 

Milyen Közép-Amerika?

 

Nem tudom. Lehet, más sem tudja. De nagyon izgalmas dolog, amikor csak sejtéseid vannak egy helyről, és a valós elemek keverednek azokkal, amelyeket csak beleképzelsz a tájba, az idegen környezetbe, és felruházod valamivel a képzeletedből, ami abban a pillanatban valóságossá, hitelessé is válik. A világot mindenki egy kicsit megteremti magának, anélkül hogy az a matematika és fizika törvényei szerint is érvényes lenne, azoknak megfelelne, egy tájjal csak így bírsz kommunikálni. Így voltam én Közép-Amerikával. Hagytam, hogy a förgeteges trópusi látvány telítődjék azzal is, amit magamból adok hozzá. Amikor ott jártam, éppen polgárháború folyt, és működött néhány tűzhányó is. A vulkánok visszfényét az éjszakai felhőkön még lehetett némi kéjes borzongással figyelni, de a hajnalig tartó fegyverropogást megszokni sokkal nehezebb. Nappal sem volt ez különben: ha az ember elhagyta otthonát, sosem lehetett benne biztos, hogy estére sértetlenül hazatér. Az ott élőkben kialakult az életnek egy sajátos túlélési mechanizmusa, íratlan szabályokkal, tilalmakkal, egy csomó mindennel, amit nap mint nap kerülni kell. Kerülendő például az utcán való tartózkodás. Én igyekeztem ezt a világot egy kicsit másként tekinteni, engedményeket csikartam ki magamnak, nem mindig tartottam be ezeket a tilalmakat, ennek köszönhetően van néhány tucatnyi gyönyörű fényképfelvételem, olyan tájakról, ahol a kamera használata végzetes könnyelműségnek számít. De elárulhatom, néhány ottani ismerősöm azóta már nincs az élők sorában, és egyiküket sem ágyból, párnák közül, holmi heveny nátha vagy gyomorrontás ragadta el. Pedig igencsak minden hájjal megkent, dörzsölt fickók voltak. Egyiküket a gerillák bizonyos rendszerességgel többször is elrabolták, a család tudta is mindig, kinek kell eljuttatni a váltságdíjat. Ez a gyakorló túsz nagyjából sejtette, mikor esedékes az újabb támadás, terepjárójában mindig tartott váltás fehérneműt, dohányt, kávét és egy demizson Tequilát. A legutolsó alkalommal aztán a szokottnál nyomottabb hangulatban voltak a gerillák. Első látásra sokkal kockázatosabb dolog ott élni, mint Kelet-Európában. A szembeötlő különbségek dacára, annak a rettenetesen szegény, szakadt, olcsó farmerba öltözött társaságnak, amelyik az Egyenlítő mentén vagy a Kárpátok lejtőin, egymástól sok ezer kilométeres távolságra ugyanúgy cselleng vagy ugyanolyan fásultan mered maga elé, annak magatartásformái, létperspektívái, nem kevésbé látomásai, igencsak hasonlatosak. Visszakanyarodva: ha félig-meddig kívülállóként is beszélni kívánsz erről a világról, ennek elesettségét, anakronisztikus feszültségeit csak mesebeli elemekkel kiszínezve vagy képes előadni. Számomra ez a kelet-európai táj sugallata, és lehet, ez a latin-amerikaié is.

 

Látom, ez vonz téged. Szívesen élnél ilyen veszélyes helyen?

 

Nem, most már semmiképpen nem. Megkapó világ az, kétségtelenül, de minden izgalmával együtt túlságosan távoli és idegen. Nagyfokú kalandvágy kell ahhoz, hogy valaki, fejében aránylag konzervatív értékrenddel, a zsebében töltött fegyverrel induljon el a sarki szatócshoz tejért, zsömléért. A túlzott biztonság unalmas, nem kizárt, bizonyos idő után eltompítja az érzékeket, de az erőszak, az állandó fenyegetettség eltorzítja az embert.

 

Akkor neked Budapest unalmas?

 

Budapest az utcáin szabadlábon grasszáló haramiákkal megalázó hely. A latin-amerikai közbiztonsági viszonyokban érzek némi kihívást, hiszen ott ez a bizonytalanság, az állandó viaskodás része a mindennapoknak, és ebben a helyzetben kétségkívül mindennap férfiasan kell viselkedni. Minálunk gyávák garázdálkodnak, tudják, törvényeink és azok őrei gyengék, jogszolgáltatásunk oly kezdetleges, hogy következmények nélkül megtehetik. Legfönnebb a polgár számára túl nagy a tét, mivelhogy nem bír szabadulni illúzióitól, rögeszméjétől, hogy valóságos polgári környezetben él. Ennél akkor már tiszteletreméltóbbak Közép-Amerika puskaporos belviszonyai.

 

És hogyan érzed magad ebben az irodalomban, hiszen nem választható el a helytől, ahol létrejött?

 

Én egy kicsit későn kerültem ide, ezért most már egy kicsit inkább csak vendégként. Talán nem is vagyok benne egészen. Az irodalomban benne lenni tény kérdése, nem az érzelmeké. És nem is tudom pontosan, hogy az irodalomban való jelenlét miből áll. Abból-e, hogy én miket írok, vagy inkább abból, hogy kik azok, akik maguk közé fogadnak. Nem annyira az elvontabb irodalomra, mint az irodalmi életre gondolok most. Bizonyára kényes kérdéssel kerülne szembe, ha lenne személyisége, maga az irodalom is, ha saját maga megragadására törekednék, hiszen mindmáig nem mindig bír szuverén módon kilépni a politika árnyékából, de még a közírás sémáitól sem eltávolodni, inkább enged a közhelyes szemléletnek, felületes értékrendnek, mintegy beletörődve azokba a hierarchikus viszonyokba, amelyeket a hatalom és a média ráerőszakol. Akkor meg kicsoda-micsoda ő? Ez a hűségi kötelékektől szövevényes belterjes világ a maga élő bálványaival nem az a hely, ahova én a szellemi elit tanyáját képzelem, és ahová minden áron tartozni vágyom, itt még javában élnek feudális késztetések és elvárások egyaránt. Én már alkatomnál fogva is alkalmatlan vagyok arra, hogy olyan nagyon benne érezzem magam valamiben, íróként akár éppen az irodalomban is – ez része mind a mérsékletnek, mind a szuverenitásnak. Ahogyan annak idején otthon Erdélyben sem éreztem magam benne nagyon, én ott is kilógtam a sorból. Ettől én még mindig magyar író vagyok.

 

És most? Milyennek tűnik munkásságod otthoni fogadtatása? Ennyi év után hogyan látod, miként értékelték annak idején az írásaidat?

 

Olyan nagyon nem kényeztettek el. Mondom, én ott is kilógtam a sorból. Talán nem véletlen, hogy még valamikor rég, pályám kezdetén Szőcs István kritikus és közíró egy tanulmányában, amely a marosvásárhelyi Igaz Szóban jelent volt meg, A magáníró címen külön kis fejezetet szentelt személyemnek. Eszmefuttatása során nem kevesebbet állított, mint azt, hogy én azzal együtt, amit képviselek, az írói közösségen kívül foglalok helyet. A magántanuló mintájára, aki nem hajlandó a többi normális gyermekhez hasonlóan közösségben, rendes iskolában tanulni, úgy vagyok én magáníró. Kell-e magyaráznom, hogy ez akkoriban mit jelentett? Nem egyszerűen kötekedés, cikizés volt ez, hanem egy éber férfiú jelzése. Tessék csak nézni: egy magáníró! Mégis, én ezt a megállapítást már akkor is, amikor ténylegesen akár kárt is okozhatott volna, találónak éreztem, nem is vettem zokon, bár mindmáig nem tudnám pontosan megmondani, mit is takar. Homályos jelentésével együtt elfogadom, valóban, én bizonyos tekintetben magáníró voltam, és vagyok talán ma is. Én afféle magáníróként évtizedeken át dekkoltam Erdély hegyei között, a Hargitán, Máramarosban vagy a Radnai-havasokban, miközben hétről hétre megjelentek rövid írásaim az Utunkban.

Azonkívül, én szabadúszóként éltem, nem voltam tagja soha egyetlen szerkesztőségnek sem. Elszegődtem volna az Utunkon kívül akár Brassóba, akár Sepsiszentgyörgyre is, de a megyei pártbizottság sajtóosztálya egyik helyen sem hagyta jóvá alkalmazásomat. Az egyik főszerkesztő – Dali Sándor a szentgyörgyi Megyei Tükörtől –, aki, úgy tűnt, szívből örül a jelentkezésemnek, és őszintén elfogadott volna munkatársának, megsúgta, jobb, ha nem is próbálkozom, ugyanis rajta vagyok azoknak az országos listáján, akiket politikai indokok alapján nem lehet a sajtóban alkalmazni.

Így aztán objektív körülmények okán bizonyos fokig kívül maradtam. De nem csak ezért, én alkatilag is hordozom magamban a kívülállás inklinációit.

Ami pedig írásaim mérvadó fogadtatását illeti, arról hiteles kép akkoriban aligha alakulhatott ki, még a megjelent kritikák ismeretében sem. Mert ott a szakmai megnyilatkozások számára igen szűk tér állt rendelkezésre. Kritikát az Utunk közölt, az Igaz Szó, mégpedig művenként egyetlen alkalommal, a Korunk már ritkábban, hiszen inkább társadalomtudományi publikációknak biztosított teret. Ettől meglehetősen belterjessé vált a kritikai élet: egy, esetleg két méltatástól a szerző megdicsőült, egyetlen elmarasztaló kritikától pedig már olyan bélyeget kapott, amelytől megfelelő kritikai tér hiányában már aligha szabadulhatott. Az én köteteimet K. Jakab Antal, Marosi Péter, Tamás Gáspár Miklós és Bretter György méltatta, de ezeknek az elemzéseknek nem lehetett kanonizáló ereje.

 

Azért, mert maguk sem voltak részei a kánonnak, vagy azért, mert nem volt bevett értékrend?

 

Az előbb mondtam, hiányzott erre a megfelelő tér, egyenrangú kritikai rovatok fóruma, ahol egy nagyjából reális, egészséges értékrend kialakulhat. Emellett kánon igenis létezett, összeállt az főként azok fejében, akik magukat a csúcsára képzelték. Tyű, volt is egy eset. K. Jakab Antal második kötetemről írt rövid recenziót, amelyben világirodalmi színvonalú novellákról beszélvén kissé elszólta magát, mire hangadó irodalmi személyiségek telefonon tiltakoztak a szokatlan minősítés ellen. A jelzés K. Jakabnak és nekem egyaránt szólt, jó lesz tudomásul venni, a kártyák itt rég le vannak osztva. Az ászok éppúgy, mint a vesztes lapok. Már nehogy itt valakinek ötletei támadnának… Néhány hangadó pályatárs körében én kétségtelenül nem voltam népszerű. Irodalmi eszményeink különböztek, hasonlóképpen a gyarló emberiek. Jobbára narcisztikus, hiú személyiségekről volt szó, akik valamilyen kettős, ám hamis küldetésvágytól áthatottan beszereztek maguknak röstellnivaló politikai titulusokat, miközben szerettek volna a nemzeti érdekek zászlóvivője szerepében is tetszelegni, és ebben a kettős identitásban nem lelvén igazi helyüket, állandóan ingerülten kapkodták a fejüket, mi történik körülöttük, és hogy a kollégák közül ki, mennyiben felel meg az általuk szabványosított író képének.

A tiszta emlékű Székely Jánosnak van egy idevágó verse, a múltkor már esett szó róla, megígértem, hogy előkeresem. Nehogy valaki azt higgye, képzelődöm, és periferikus sorsomból eredő következtetéseimet önkényesen kivetítem társadalmi méretűvé, álljon itt gyarló igazolásául annak, hogy a jelenség látványa hasonló volt egy más sorsú, nálam kiegyensúlyozottabb személyiség pozíciójából is. A vers, melynek címe Vidám tudomány. 1974-ben keletkezett. Íme: „Miféle sárból, miféle takonyból / Gyúrhattak téged, (Megszólítás!), akit úgy / Kedveltem egykor – hogy visz rá a lélek, / Hogy szóval árts és tettekkel hazudj? // Szavaz a téboly. Megfosztja szavától / A szellemet – s te szavazol vele, / Így biztosítva kiváltságodat, hogy / Szellemesen szavalhass ellene. // Jutalomképpen tiéd a kiváltság, / Hogy jogod legyen tiltakozni – épp / A tiltakozók jogait betiltó / egyetértésed bő jutalmaképp! / Megszavazni, hogy pofázhass, pofázni, / Hogy megszavazhasd, bármit kérnek is; / Hatalommal a népet, a hatalmat / Néppel zsarolni – tudomány ez is. // Szeretnek érte, mindkettő szeret még, / Egyik sikert, a másik posztot ad. // De hát, jóember, legalább te mérd fel: / Hány lovat ülsz meg egyetlen fenékkel? // Vagy hány fenékkel egyetlen lovat?” A vers címzettje részéről éreztem is permetezni felém az ellenszenvet. Érezte bizony, éppen elégszer, Páskándi Géza is. Nekünk nem lehetett megbocsátani, hogy ténylegesen politikai üldözöttek voltunk. Belőlünk börtönszag áradt. És miért is tagadnám, a megvetés is.

Sok jóra tehát, én ott elöljáróink részéről sem számíthattam. De az is megtörtént, kár volna titkolni, hogy a Román Televízió magyar adásában kielemezték a novelláimat. Nem irodalomtörténészi szinten történt mindez, csak egy műsorvezető riporter szólaltatott meg ipari tanulókat és tudakolta véleményüket írói munkásságomról. Mondanák már el, milyennek találják közösségi üzenete alapján, például, a Csomag nélkül című novellámat. Kiderült, a gyerekek a novellát rendkívül károsnak találják, mert miféle léha és üres életvitel az, amikor fiatalok csomag nélkül utaznak, hiszen mindig van egy kis batyuja az embernek, amelyet élete során magával cipel. Primitív, betanult szöveg volt, az elhatárolódás jele a Román Televízió magyar szerkesztősége, mint fórum részéről. Kiötlői, készítői ma Magyarországon működnek, a szakma megbecsült emberei. Ez a silány, ostoba kis jelenet is része volt a fogadtatásnak. De történt ennél szó szerint lármásabb elhatárolódás is. Élt az erdélyi irodalmi életben egy kedves szokás, miszerint az Utunk szerkesztősége által egybehívott, kritikusokból álló zsűri kiválasztja az előző esztendő terméséből a legjobb könyvet, és azt Pezsgő-díjjal jutalmazza. A bírálóbizottság hetvenötben az én Plussz-mínusz egy nap című kötetem mellett döntött, ám még az előcsatározások során a zsűri egyik tagja, székét feneke alól kirántva pozdorjává törte az asztalon, miközben azt üvöltözte, hogy ő kilép egy olyan társaságból, amelyik képes lenne egy börtöntölteléket jutalmazni. Ki is lépett nyomban a zsűriből anélkül, hogy tanácstalanságot hagyott volna maga után. Elvárható lett volna, hogy a jelenet megrendelői később egy vadonatúj székkel kedveskedjenek a szerkesztőségnek. Szóval előfordult ilyesmi is. De emiatt nem voltak álmatlan éjszakáim. Megjegyzem, az esetre kortársaim egyike-másika nem vagy nem pontosan így emlékszik, de én most a saját emlékeimet próbálom fölidézni, nem a másokét.

Ami pedig a korábbi kérdést illeti, hogyan érzem magam itt, az is részben összefügg az előbb elmondottakkal. A magyarországi irodalmi élettel nem én tartottam a kapcsolatot, hanem jobbára azok a kétéltű pályatársak, akik Székely János megtisztelő költői figyelmét is kiérdemelték, és akik legfönnebb fogcsikorgatva vettek rólam tudomást. Arra kell gondolnom létezett egy negatív toplista is. Én ezen lehettem rajta. És nem vagyok róla meggyőződve, hogy egyáltalán lekerültem róla.

 

És hogyan méltattak itt abban az időben, amikor még otthon éltél? Art már említetted, hogy két novelládat megfilmesítették.

 

Méltatásról nemigen beszélhetünk. Megjelent köteteimről egy-két bátortalan recenzió, de ezeknek semmi jelentősége nem volt. Én itt annyira ismeretlen voltam, és az erdélyi magyar irodalom is annyira kiszolgáltatott, hagy hetvenhat-hetvenhét tájékán egy Juhász nevű tévés hátramozdító, félretéve minden kételyt és aggályt, az Egy idegen városban című novellámból tévéjátékot írt, sajátjaként benyújtotta, s a filmet Juhász Jácinttal és Béres Ilonával a főszerepben annak rendje-módja szerint le is forgatták. A bemutató előtt, a belső, zártkörű megtekintés során mégis az egyik szakmabeli személyiség a történet eredetiségét tekintve gyanakvásának adott hangot, azzal, hogy ha kap egy kis gondolkodási időt, hozná is az eredeti nyersanyagot. Másnap bevitte az én első novelláskötetemet. De meglopatott szemérmetlenül itt Deák Tamás is, mint tudjuk, Sükösd Mihály által. A garázdálkodás lehetőségét a történelmi helyzet, az abból eredő közerkölcs állapota magában hordozta, úgy tűnt, hogy itt bízvást, különösebb kockázat nélkül lehet meríteni a peremvidéken rekedt alkotókból. Az erdélyi irodalom jó része vakvágányon vesztegelt, s az ottfelejtett rakományt bárki megdézsmálhatta. Csak egy kis züllöttség kellett hozzá.

Ha erdélyi magyar irodalomról volt szó, itt évtizedeken át mindig ugyanaz a két-három név hangzott el, ezek méltatlan módon elfedték a többieket. Az anyaországi illetékesek mindig valami diszkriminatív leereszkedéssel tekintettek a határokon túlra, megengedve maguknak azt a fényűzést, hogy az odaát keletkezett alkotásokból, illetve szerzők közül szelektív elvek alapján válogassanak. Félelmetesen buta és kártékony dolog volt, ám kétségkívül kényelmes. Kialakultak a kapcsolattartás legitim vonalai, ezekről kényelmetlen lett volna letérni. Egy középszintű magyarországi értelmiségi kellő tájékozottság híján, tudatlan, közönyös, vagy elfogult újságíróknak köszönhetően kénytelen volt beérni az erdélyi művelődés azon kiválóságaival, akiket egy buta, provinciális szemlélet rájuk tukmált. Valahol, egy házban, egy szalonban el lett döntve, ki kicsoda, és ez a dolog természeténél fogva tartotta magát évtizedeken át. Tetszett ez így az elnemzetietlenítő hatalomnak is, mintha az egészet ő találta volna ki. És ezzel akaratlanul is, messzemenően eleget tett természetesen a román hivatalosságok elvárásainak is, hiszen mindez egybevágott azok elképzeléseivel. Nagy megelégedéssel tapasztalhatták, hogy a kisebbségi művelődés potenciálját az anyaországból is sorvasztják. Számunkra viszont nyugtalanító érzés maradt ez mindvégig, miután jól tudtuk, internacionalista alapon a magyar belügyi szervek is lépten-nyomon összejátszanak a román hatóságokkal.

 

Van honvágyad?

 

Persze, hogy van. Itthonról haza. De bennem az elvágyódás mindig is két irányban működött. Mivelhogy gyermekkoromban már éltem itt egy keveset, élénk, maradandó emlékekkel, visszatérő álom formájában bennem Kolozsváron is állandó igen erős vágyakozás élt Budapest iránt. A mostani sóvárgás természetes, hiszen a szülőfölddel együtt egy drámai és színes ifjúkor helyszínei, relikviái maradtak távol, egy másik országban, változó, egyre barátságtalanabb, idegenebb környezetben. És ez az egész talán már nem egyéb merő nosztalgiánál, minthogy a vágyakozás tárgya tulajdonképpen már nem is létezik. Kolozsvárból egy-egy templombelső maradt érintetlen, illúziói az embernek otthonlétről legfönnebb éjszaka támadnak, amikor saját lépteit hallva baktat a néptelen utcán, hazafelé. Hazafelé? Mármint ahhoz a kedves baráthoz, aki egy-két éjszakára éppen befogadta.

Mindenesetre kevés nyugtalanítóbb érzést ismerek ennél. Szervesen társul hozzá az idő múlásának, a hátralévő idő rövidülésének folyamatos megélése, mindez már rokon a veszteségérzettel.

Miután áttelepültem, sokáig úgy tűnt, én mentes vagyok ettől a csapástól. Tíz éven át honvágyat nem éreztem, sőt amikor anyámat készültem meglátogatni, fokozódó szorongás, majdhogy riadalom kerített hatalmába. Menekültem is haza, mármint ide, mindig megkönnyebbülés volt a határt átlépni Magyarország felé. Kétségtelen, hosszú időn át nyomasztott a Romániában eltöltött utolsó évek, a rohamos romlás, a lepusztulás emléke. Emellett, én korábban nem jártam Nyugaton, sok volt a pótolnivaló, óriási kíváncsiság dolgozott bennem. Igen erős volt a Lajtán túli térségek vonzása. Jó is, hogy így történt, hogy érett fővel jártam be azokat a helyeket, amelyeket képeskönyvekből évtizedekkel korábban kijelöltem magamnak, kisebb és nagyobb városokat, az Alpok drámai attrakcióit. Nagy keblemnek köszönhetően, abban a sokáig alig elérhetőnek vélt világban mára már lett néhány törzshelyem is, egy-két meghittebb fészek, ahova vissza-visszajárok.

De közben, az eltelt évek során történt valami. Bizonyára az emigráns lelkében. Vagy egyszerűen, mint említettem, ez a korral járó természetes folyamat, és csak a hátralévő idő rövidsége, az elmúlás ösztönös, folyamatos megélése téríti gondolataimat egyre gyakrabban az otthoni elhagyott tájak felé. Mostanság már azon kapom magam, hogy mennék haza egyre-másra, akár már havonként is. Nem annyira Kolozsvárra, inkább azok a tájak vonzanak egyre erőteljesebben, amelyek megőrizték természetüket, eredeti fényüket, amelyekkel régi tündöklésükben találkozom. Mindenesetre mostanság nem a szorongástól érzek nyomást bordáim alatt, ha a Királyhágóra érek, hanem egy érzelmes találkozás örömétől, a megindultságtól. Amikor megcsap a szénaillat, amikor egy-egy bocskoros öreg, vagy egy-egy kövér fenekű tyúk átballag az országúton a kocsi előtt. És ambivalenciájában egyre kezelhetetlenebb az egész.

Működik itt a fájdalmas kritika és az elfogultság egyaránt. Valahányszor Székelyföldön járok, úgy érzem, azok a délutáni pompás gomolyfelhők, amilyenek a Csíki-medence fölött tornyosulnak, páratlanak a világon. Holott az az igazság, láttam pompázatosabbakat a Karib-tenger és a Mont Blanc fölött is.

Ugyanakkor ha elsétálok Kolozsváron a Majális utcába és benézek egykori rácsos kapunkon, ugyanazt látom kicsiben, ami az egész környezetünkkel történt: az árnyas, gyepes kertből, a sziklakertből az eltelt évtizedek alatt egy rideg, koszos, olajfoltos udvar lett, benne egy rozzant bádoggarázzsal. Mintha az előadás során, két jelenet között kicserélték volna a díszleteket. Itt már nem működik semmiféle nosztalgia, illúzió. Kegyetlen, kijózanító kép: jelképes látványa annak, milyen irányba változott amott a világ.

Fura, ingoványos területre érkeztünk. Nagyon bizonytalan, mohos, süppedékeny talaj, ahol az igazság zavaros vizekben lakozik, ahonnan aligha lehetséges kristálytisztává kiszűrni, mivel merőben érzelmi, így zavarba ejtő kérdés. A honvágy, a hon hol- és mibenléte intimitásaink része, jobb nem bolygatni. Az érzelem a lélek nemesebb tartományaiban lakozik, és bizonyára a legtisztább is, hiszen a partner, a közönyös táj az ilyen fájó vonzódásokat képtelen viszonozni. Ha mostanság egyre kínzóbban belém fészkeli magát, bizonyára sorsom része ez is. Ingázó alkat vagyok, az urbánus létből mindig kikívánkoztam a természet közelébe, onnan meg vissza, ingadoztam a képzelet és a valóság, a szülőföld és a nagyvilág vonzása között. Most már meg kell birkóznom vele, ez minden szakítás kockázata. Mindezzel együtt úgy érzem, aki egyszer elköltözött a szülőföldről, az már sokhelyütt tud élni. Én is. És bármennyire is érzem egyre erőteljesebben vonzását, én már nagy lelki békességben otthon nem bírnék élni. A táj nem csak lélekemelő szépségből áll.

 

Keserűen jegyzed meg egyik interjúdban, hogy az alávetettség, az erdélyi társadalom lezüllesztett állapota eredményezte, hogy minden bajunkat igyekeztünk a románok nyakába varrni. Mindenért őket okoltuk.

 

Igen, motoszkált bennünk valami ilyesmi, kétségtelenül. Valamennyi szocialista ország gyalázatos belpolitikát folytatott, közöttük árnyalati különbségek mutatkoztak mindössze, mégis, távolról nézve a magyarországi belviszonyok, bár a rendszer szelleme ugyanaz volt, sokkal elviselhetőbbnek tűntek, azok is voltak, köszönhetően ötvenhat áldozatának, és annak, hogy az ország földrajzilag és történelmileg is közelebb fekszik a világ polgári feléhez. De mi akkoriban hajlamosak voltunk ebben valami eredendően magyar vonást fölfedezni. Ugyanakkor a román belviszonyokat már-már genetikai okokkal próbáltuk magyarázni, hogy a végén a kommunizmus majd valamennyi sajátossága román tulajdonsággá változott. Az ember a lelke mélyén sejtette, hogy pozitív, illetve negatív irányú elfogultságai alaptalanok, mégis megkönnyebbülten hárította át minden vétkek terhét a többségiekre. Az is igaz, egymás szomszédságában két vezetés másként tudott kezelni bizonyos területeket, például bizonyos állampolgári jogokat. Ráadásul Romániában egy betegesen hiú házaspár irányította otromba, kontár módon, ám mindenekre kiterjedő figyelemmel az ország dolgait, s ennek a két embernek az agyszüleményei egy idő után mint nemzeti vonások kezdtek bevonulni az ember tudatába. A védekezés hangja volt ez: ezt az egészet valaki más csinálja, amihez nekünk semmi közünk. Elfogultságában az ember a román belpolitizálásban is elsősorban a magyarellenességet látta, holott a román belpolitika elsősorban románellenes volt. A magyarellenesség, a xenofóbia, általában az ellenségkép szüntelen keresése, a bizalmatlanság szítása csak keskeny áramlata volt a román belpolitikának. Ez a politika igazából, miközben büszke szólamaiból nemzeti elfogultság áradt, az élet minden területén a butaság és a szegénység ígéretével és távlataival elsősorban tulajdon nemzetének ártott. Az más kérdés, hogy az országot, egész lakosságot sújtó pusztulásnak a magyarság és a németség lett a nagy vesztese, mivelhogy gyorsuló ütemben kifakult, majd pusztulásnak indult természetes környezetének, életterének, évezredes ittlétének majd valamennyi történelmi díszlete.

 

Sokszor éreztem Kolozsváron, a Széchenyi téri lakásunk ablakán kinézve, hogy az ott leélt negyvenhárom év alatt kicserélték körülöttem a várost, a cseréppel fedett háztetők helyébe beton került, a tornyokat eltakarták a rideg, romszerű panelházak. A Malom utcában, az egykori gondozott rózsaágyásokban eldobott sörös- és kólásdobozok virítanak.

 

Ha jól emlékszem, a lenini gondolkodás egyik nemes célkitűzése volt a falu és a város közötti különbség eltüntetése, nos ez Romániában meg is történt szemünk láttára, amennyiben az egykori takaros erdélyi városok mára már inkább gigantikus falvakra emlékeztetnek. Az erőltetett iparosítás, a városi lakosság mesterséges felduzzasztása révén többszázezer óromániai földtelen földművelő költözött be az erdélyi városokba. Ez a tömeg nem urbanizálódott, hanem a falak között, amelyeket nem ő épített – ezért inkább feszélyezték –, saját kultúráját igyekezett nem kis sikerrel meghonosítani. Azt pedig tudjuk, hogy a csodálatraméltó parasztember, abban a pillanatban, amint termelői viszonyai közül, saját kultúrájából kilép, jobbára elveszíti jó ízlését, kedves szokásait és erkölcsét. A mi egykori otthonos polgári környezetünk leépült, de helyette nem született valami egyenrangúan más, amit megértéssel elfogadunk és tisztelni tudunk.

Jó értelemben vett elmozdulás a fordulat óta eltelt évek során sem történt. Sőt az ember egyre kedvetlenebbül gondol szülőföldjére. Én például nem szívesen sétálgatok egy fasiszta tábornokról elnevezett sugárúton, és nem is lazítok szívesen a szobrai alatt. Úgy tűnik, legalábbis számomra, hogy nem biztos, hogy az új Románia megalkotása döntő pillanatokban a legilletékesebb kezekbe került, s ha ebben netán igazam van, akkor ennek nemcsak én vagyok a vesztese. Egy kolozsvári román őslakos, mondjuk, az én nemzedékemből, ma épp olyan riadtan tekinget maga körül, mint bármelyikünk, mert számára is ugyanannak a szülőföldnek a kontúrjai vannak elhalványulóban. Még madártávlatból sem jó érzés látni, hogy az országnyi terület gazdagságával, sokszínűségével birtokosai mintha nem bírnának mit kezdeni, mint ahogy a térség lakói sem viszonylagos szabadságukkal. Az otthon maradottakban lassacskán kezd eltorzulni a szülőföld fogalma, annyira, hogy félő, egyre könnyebb szívvel fognak majd onnan örökre eltávozni. Miután kiürültek a gyönyörű szász templomok, lassacskán ki fognak ürülni a magyarokéi is, és egyetlen román hazafinak sem lesz oka, az azt követő csendnek örülni.

Mert én még úgy nőttem fel, hogy kálvinista létemre számon tartottam, mikor harangoznak a pápistáknál, a lutheránusoknál vagy az óhitűeknél, és amióta csak emlékszem, ez mindig a gazdagság érzésével töltött el. Ezért nem is bírom elképzelni, miféle fene nagy boldogság vár majd erre a földre nélkülünk. Inkább úgy érzem, amikor ünnepélyesen bejelentik, hogy az utolsó idegen is túl van a határon, a beígért dáridó elmarad, az üres templomok közé s az ottmaradottakra a döbbenet kietlen csendje ereszkedik.

 

És akkor milyen változásokat várhatunk? Az élet ott most is nehéz, habár alapvetően megváltozott, javult az elmúlt évtizedekhez képest.

 

Változott, javult valamelyest, kétségtelenül. De attól még a hely szelleme, erkölcse és erőinek mozgásiránya ugyanaz. Nem az asszimiláció rémétől tartok, sokkal inkább attól, hogy az a társadalmi közeg, amelyben ma az erdélyi magyarság él – túl politikai érdekeken, mesterségesen gerjesztett indulatokon –, egyszer csak valóságosan is elridegül, és irántunk ez az új nemzedék természetes indíttatásainál fogva is érzéketlenné és idegenné válik. Akkor pedig nincs többé maradás. Érzelmileg a kirekesztettség tudatával nem lehet megmaradni, sem tisztességgel helytállni. A megmaradás, a méltóságteljes túlélés távlatait csak kiegyensúlyozott gazdasági és társadalmi viszonyok között lehet elképzelni, egy sokkal érzékenyebb partnerség körülményei között. Egymás érdekeinek, értékeinek megbecsülése, kölcsönös tisztelete csakis harmonikus egzisztenciális és morális viszonyok között lehetséges, olyan fokú stabilitásban, amelyben az ember saját sorsával már annyira elégedett, hogy fogékonnyá válik szomszédja mássága, sajátos intézményei iránt, sőt közelségének, mint tulajdon gazdagságának örülni is tud. Jelenleg minden jel arra mutat, ettől mérhetetlen távolságra vagyunk. Inkább egy ezzel ellentétes irányú folyamatot látok ott kibontakozni, aminek kísérője az ősi fásultság, és az új keletű türelmetlenség, egymással veszedelmes szomszédságban. Az idő pedig telik. Kelet-Európa reménytelen szegénysége, igénytelensége, mint valami lepedék, lassanként bevonja a történelmi tájat, alóla már alig-alig villannak elő annak tiszteletre méltó relikviái. Pontosan nem tudjuk, ott most mi történik, azt még kevésbé, hogy mi fog történni, a hely természetéből, erőinek mozgásirányából legfönnebb sejteni lehet, hogy a részvétlenség és közöny lomha, körkörös áramlásában, mint lassú örvényben, fokozatosan elmerülnek otthoni létünk emlékei.