Az érsek látogatása

Medárd előtt egy héttel a fodrászat első vendégei hozták hírül, hogy kora hajnalban elfogták a Senkowitz nővéreket. A két vénlány hónapokkal korábban megszökött az Izolda negyedből, a tüdőbetegek elkülönítőjéből. A szökevényeket állítólag Gábriel Ventuza tábori lelkész bőrpórázon vezette vissza a telepre, ahol egy tyúkketrecbe zárva mindjárt ki is állították őket közszemlére. Nevelőanyám, Colentina Dunka nem akart hinni a fülének, de mivel a fodrászatban akkor már többen várakoztak, és nem hagyhatta ott az üzletet, engem küldött el Natalia Vidra fésülőasszonnyal, hogy tudjuk meg, mi igaz az egészből. Gyalogosan tíz percet sem tart az út a folyóparti rétig, ahol az elkülönítő kerítései kezdődnek, ameddig a kíváncsiskodók máskor is elmerészkedtek. Mégis, mire odaértünk, már nem akadt semmi látnivaló. Sehol egy tyúkketrec, sehol a Senkowitz nővérek. Aztán hallottuk; a többi beteg addigra már kővel agyondobálta a szökevényeket.

Izoldának itt Bogdanski Dolinán lányt, asszonyt nem hívnak, ez itt az elkülönítő neve. Így hívták az egész rétet a drótsövénnyel körülvett táborral, ahol a szélfújta, napszívta barakkokban a legrégibb idők óta betegeket és más nem kívánatos személyeket tartottak. Itt ért véget a város, a táboron túl már a Midia rét sirálylepte szeméttelepei következtek.

Még hónapokkal korábban egy reggel, a szokásos létszám-ellenőrzéskor kiderült, hogy a vénlányoknak fenntartott barakkból hiányoznak a Senkowitz nővérek. Takarójuk, szalmazsákjuk már teljesen hideg volt, a párnájukon pedig búcsúüzenet helyett csak a fejük lenyomata látszott. Bizonyára előző este, mindjárt lámpaoltáskor, alvást színleltek, aztán amikor a horkolás első hullámai elárasztották a termet, útra keltek. Ágyuk alatt föl volt bontva a padló, helyén nyirkos, fekete üreg szája tátongott. Ők pedig sehol. A föld nyelte el őket.

 

Vidra földrajztanár rögeszméje volt, hogy a Medvegyica valamikor az ősidőkben nem a völgy lankái között kanyargott a Tisza felé, hanem valahol a mélyben, és az utcák, a házak, udvarok alatt most is búvópatakok elhagyott járatai hálózzák be a földet. Kevesen hittek neki, pedig sokhelyütt kongott, döngött a pincék alatt a föld. A nővérek egy ilyen rejtett, vízvájta folyosón jutottak ki a jól őrzött elkülönítőből a Midia rétre, ahol egy-egy kürtő a szabadba nyílott.

 

A Senkowitz nővérek girhes, hóbortos és kicsit együgyi nőszemélyek voltak, senki sem gondolta volna róluk, hogy ennyi körmönfont ravaszság, alattomos furfang is megfér bennük. Leveses kanállal már évek óta az egész barakk szeme láttára vájták, kaparták ágyuk alatt a földet, de a betegtársak nemigen értették, mi az ördögöt akarhatnak. Bár a barakkfelelős gyanakodott, és minden reggel tollba mondta jelentéseit a tapasztaltakról – az üreg a nővérek ágya alatt egyre mélyült –, ismervén a Senkowitz lányokat, az irodán mosolyogtak a hírek fölött: csak kapirgáljanak. Arra azért komolyan mégsem lehetett gondolni, hogy ezek a némberek egy éjszaka fogják magukat, és mint az ürgék kisétálnak a rétre. Pedig ez történt. A vízvájta járatokon át kikúsztak a táborból a szabadba, és miközben a tiraszpoli szerzetesek kutyáikkal keresztül-kasul kerestették őket a rekettyésben, a part menti csalitban, ők szépen beásták magukat a hulladéklerakóban egy halom szemétbe. Nyomuk is veszett mindjárt a miazmás terepen.

 

Mivel a városba akkor éppen Zilava érseket várták, a nem kívánatos személyeket, főként az ilyen szabadon kószáló betegeket, mindenképp kézre kellett keríteni; vérdíjat tűztek ki a fejükre. Egy évre szóló élelmiszer-kupont ígértek a kézre kerítőnek, amit a szerencsés megtaláló fölvehetett természetben – keksz, szilva és töpörtyű volt leginkább kapható –, de kívánságra akár készpénzben is. Ami pedig akkoriban jó néhány milliót jelentett. Ez most mind Gábriel Ventuzát illette, aki ezen a reggelen pórázra fűzve visszakísérte őket az Izolda telepre.

 

Mire Natalia Vidra fésülőasszonnyal az elkülönítő kerítéséhez érkeztünk, a bámészkodók már szétszéledőben voltak. Ha volt is éppenséggel valami látnivaló, abból addigra már csak egy kis szemétkupac maradt, amely fölött sirályok civakodtak.

A dolinai nem valami bőbeszédű népség, így mindössze annyit lehetett megtudni, hogy a szökevények, mivelhogy valószínűleg egyenesen a hulladék mélyéről érkeztek, még a ketrecből is rettenetes bűzt árasztottak. A tyúkketrecet, amely gyenge deszkából és közönséges dróthálóból készült, nyomban megszállták a telhetetlen sirályok; kopácsolták a deszkát, csőrükkel csipkedtek befelé, mintha a jussukat követelnék. Amikor a betegek kővel kezdtek dobálózni, állítólag csak a sirályokat akarták elzavarni. Mégis, a vége az lett, hogy nem maradt azon a helyen semmi, csak két vagy három lapátra való szemét. Nemhogy két halottnak, de még egynek sem nézett ki, némi gőzölgő húsos pép, benne rongycafat, forgács, szilánk. Ebből sem sokat hagytak a sirályok.

Amikor tehát Natalia Vidrával a kerítéshez érkeztünk, odabenn a betegek már jobbára az eget kémlelték, zsebre dugott kézzel sétálgattak az udvaron. Látták persze az utca felől a bámészkodókat, de nem jöttek közel a kerítéshez, itt ez nem is volt szokás. Közöttük ácsorgott Sebastian Vidra földrajztanár, a Natalia Vidra férje is. Vártam, hátha odapillant, ahol mi is álldogáltunk, de ő csak fásultan hordozta körül tekintetét az udvar fölött.

– Legalább integess a férjednek – mondtam Natalia Vidrának –, hátha egyszer mégiscsak idenéz.

– Ó, minek – felelte –, hiszen hamarosan találkozunk.

– Csak nem képzeled, hogy kiengedik?

– Azt nem, és mi mégis, hamarosan együtt leszünk.

 

Natalia Vidra kedvenc fésülőasszonya volt nevelőanyámnak. Már legalább tíz éve, hogy először fölvette próbaidős tanoncnak a fodrászatába, de újra és újra elbocsátotta. Néha föllobbantak a szeszélyei, olyankor Natalia Vidrát hirtelen elkergette, aztán mézes-mázos üzeneteket küldözgetett neki, visszaédesgette magához, és megint fölvette próbaidőre.

Natalia Vidra, amióta férjét, Vidra földrajztanárt az Izoldában tartották, nyaranta a remetéknél húzta meg magát, a Bogdanski fennsíkon, a nyíresekben. A fennsíkon régente bányászkodás folyt, a földben érc volt, ami még a felhőket is odavonzotta. A helyet egész nyáron a legvadabb villámok látogatták, és alig akadt a hegylakók között olyan, aki ne viselte volna magán az égiháborúk nyomát. Belecsapott a villám már Natalia Vidrába is, kihullott tőle az egész haja, nem maradt egy szál szőre sem, de még a pihék is eltűntek róla. Szemöldököt például ceruzával rajzolt magának, reggelenként mindig más- és máshová, ettől minden nap egy kicsit más lett az arca. Nem lehetett betelni vele. A papok legszívesebben vele fésültették magukat, volt, aki csak miatta járt a fodrászatba. Szerelmes volt belé nevelőanyám, Colentina Dunka is.

 

A fodrászatban aznap délelőtt mindenki Gábriel Ventuzára várt, hogy majd elmeséli, hogy s mint történt, ami történt. Albérlőként a fodrászat hátsó udvarán, egy hálókamrában lakott. Évekkel korábban érkezett Bogdanski Dolinára, azért, hogy elvigye innen az apja földi maradványait, de a végén ő maga is itt maradt. Mindjárt az első napon elveszítette minden pénzét, az iratait is persze, és ha nem nyúl a hóna alá nevelőanyám, a toloncok közé kerül a mészégetőbe, vagy jobbik esetben tüdőbetegnek az Izolda negyedbe. Azt már alig remélhette, hogy a tábori lelkészi járandóságából képes lesz félretenni a kihantolásra, úgy, hogy még fussa belőle útiköltségre, szállítmányozásra is. Most mégis, egyszer csak együtt volt a pénz. Úgy nézett ki tehát, ha sikerül megegyezni a kihantolókkal és Tizman archimandritával, és hamis papírokat is szerezni a piacon, hamarosan elutazhat a városból.

 

Gábriel Ventuzát néhány napon át nem látták Bogdanski Dolinán. Medárd előtt egy héttel, kora hajnalban bukkant elő a köd  függönyeiből a szeméttelepek felől, pórázon vezetve a Senkowitz nővéreket.

– Merre volt a séta – kérdezte Eronim atya, a táborparancsnok, amikor leült fölvenni a jegyzőkönyvet, és hogy megírja Gábriel Ventuza számára az átvételi elismervényt. – Vagy kitaláljam?

– Csak itt, a közelben. Már régóta a nyomukban voltam.

– Mert ugyebár meglehetősen büdösek. És ahogy kinéznek!

Mintha maguk is szemétből lettek volna, a Senkowitz nővérek szürkék voltak, nyirkosak, szinte máladoztak, még a hangjuk is ragacsosan elnyúlt a levegőben. Már amíg egyáltalán beszéltek. Eronim atya megkérdezte őket:

– Hol kezdjük? Talán a legelején. És csak ne kórusban.

Erre ezek összenéztek:

– Ez molesztál minket. Azért sem mondunk neki semmit. Még egy szót sem. Képzelje, Eronim atya, megnémultunk. Meg sem bírunk mukkanni.

És valóban ez volt az utolsó szavuk.

Eronim atya nem veszítette el a türelmét, leküldött két embert a gazdasági udvarba, nézzenek körül, hová lehetne bezárni őket. Azok nemsokára egy tyúkketreccel jöttek vissza.

 

Gábriel Ventuza délután tért haza a fodrászat udvarára. Csuhája szakadt volt és csatakos, mint aki napokon keresztül árkon-bokron át szökevényeket üldözött. Holott a Senkowitz nővéreket ő maga szöktette ki a jól őrzött Izolda negyedből. Ezt Colentina Dunka fodrászatában is tudta mindenki. Erre most itt van: a váltságdíj reményében visszaszolgáltatta őket.

– Arról volt szó, hogy talán egészen Jerevánig viszi az öreglányokat – mondta mostohanővérem, Mauzi Anies fésülőasszony. – Vajon mi történhetett?

Gábriel Ventuza levetette sáros csuháját, kiakasztotta száradni, aztán magára hurkolta az ajtót, és lefeküdt. Nem kelt fel sem délután, sem este, horkolásától napokon át remegett az ablaka.

 

Amióta Bogdanski Dolinán szemetet tárolnak és a hulladék halmai akkorára nőttek, hogy elállják az északi szelek útját, a város fölött már déltájban elhomályosul a levegő, csak a bűz kocsonyás harangja remeg a háztetők fölött, elnémulnak benne még a legvadabb sirályok is. A falak közé zsibbasztó csend ereszkedik, csak a legyeket lehet hallani, amint koppannak az ablakokon. Áthatolnak még az üvegen is, mint fekete ostorcsapások végigsuhintanak a homályos szobákon. Az embert ilyenkor elhagyja minden ereje, és ha nincs éppen halaszthatatlan dolga, elnyúlik a ház legeldugottabb sarkában szundítani. Gábriel Ventuza most öt napon át egyfolytában, megszakítás nélkül aludt. Én ébresztettem Medárd előtt való napon délben, amikor két tiraszpoli kutyás szerzetes kereste.

 

A tiraszpoliak kerékpáron jártak, mellettük a vázhoz erősített hosszú láncon mindig egy-egy széles pofájú, nyáladzó kutya loholt. Tizman archimandrita mindenesei voltak, de bizonyos esetekben ellátták az őrséget is. A városban egyszerűen tiraszpoli kutyásoknak hívták őket.

Még Periprava vikárius fogadta be őket takarítónak, konyhai zöldségtisztítónak, de mivel ő már évek óta aludt, ezek most Tizman archimandritának dolgoztak. Azt állították magukról, hogy odesszai árvízkárosultak, szegény szerzetesek, akiket kiöntött a haragos tenger, közben az sem kizárt, egyszerűen csak szakállat növesztettek, zsákba, szürke posztóba öltöztek, és elindultak bele a világba. Derekukon mindenesetre nem tüskés kötelet viseltek, hanem tömött övtáskát, avas faggyúszaguk volt, és a hajukban, göndör tincseik között mint a korpa, vagy a Fekete-tenger sója, serke csillogott.

Kutyáik rendesen ugatni sem tudtak, és ahelyett, hogy az ember közelségét keresték volna, mintha üvegből lenne a szemük, üresen bámultak a világba. Enni egyszerűen bejártak a kertekbe, baromfiudvarokra, konyhákra. Legújabban a papnevelde betegszobáiban is megjelentek ebédidőben, felugráltak az ágyakra, és a csajkából kilefetyelték a levest. El sem vakkantották magukat soha, közeledtüket csak a levegő suhogása jelezte, s ahogy a körmük neszelt a kövezeten. Alkonyattájt somfordáltak el az utcákról, hogy meghúzzák magukat a falak tövében, a Helynökség udvarán. Bogdanski Dolina utcáin sötétedés után már inkább csak hiúzok jártak.

 

Nevelőanyám most is a lánccsörgésre riadt, amikor a tiraszpoliak befordultak a névtelen zsákutcába. A fodrászat ablakából látta, hogy kutyáikkal egyenesen a bejárat felé tartanak. Nem akarta őket beengedni, elébük állt a küszöbre, de nem bírt velük, benyomultak mellette. Azt mondták, Gábriel Ventuzát keresik igen fontos ügyben. Tudják, hogy itthon van, látják, motoros triciklije már napok óta benn áll az udvaron.

Egyetlen ilyen motoros furgonetta közlekedett Bogdanski Dolinán, köhögő hangjáról ismerte mindenki. A város kicsi volt, és a hangból, ahogy a falak a berregést visszaverték, messziről is tudni lehetett, mikor melyik utcában jár. A tábori lelkész szolgálati járgánya volt, Gábriel Ventuza is ezzel járt be gyóntatni az Izolda negyed betegeihez és a toloncokhoz a mészégetőbe.

De Gábriel Ventuza már ötödik napja aludt. Az Izolda negyed betegei már ötödik napja nem kaptak szeretetcsomagot, és ha valamelyikük gyónni kívánt volna, nem volt akinek a lelkét kitárja. A tiraszpoli kutyások Tizman archimandrita üzenetét hozták, miszerint el van csapva. De ha az élelmiszer-kuponokat, amelyeket a vérdíj fejében kapott, pénzre váltja, abból ki tudja fizetni a sírásókat, az illetéket, sőt a szállítást is. A kihantolás megtörtént, a földi maradványokat már be is csomagolták, a rakomány elmehet a reggeli postavonattal.

A tiraszpoli kutyások elkérték a furgonetta kulcsait és tábori lelkészi szürke csuháját; mellette álltak, amíg leveti magáról. Az utolsó pillanatig beszéltek hozzá: nem kell fecsegni, nehogy még a végén valaki azt higgye, itt protekciósan hozzá lehet jutni földi maradványokhoz, egyébként pedig tüstént vágja le a haját és a szakállát, nehogy tévedésből papnak nézzék. Menjen, holnap ilyenkorra koporsóstól túl legyen a határon.

 

Viktor Ventuza, Gábriel Ventuza apja, akinek a földi maradványait már becsomagolták, Bogdanski Dolinán élt, és ide temették Roxana hercegnő sírkertjébe, örmények közé. Halála előtt néhány nappal még Ivano Frankovszkba készült – elszámolnivalója volt Zelofan püspökkel, aki csúful rászedte –, de egyszer csak őt hozta visszafele az ár a Pop Sabin erdeje felől; vízihalott képében tért vissza félútról a városba. A Bogdanski rév habos örvényeiben keringett napokon át, amíg a határvadászok végre fölismerték. Nem volt könnyű dolog, mivel fejbőröstől hiányzott az egész haja, és hiányzott a két füle is. Valaki alaposan elbánt vele.

Megtörténhet ilyesmi errefele bárkivel, ha például magára haragítja valamelyik barátját, vagy nem józanul válogatja meg ügyfeleit. Haragosa Viktor Ventuzának is lehetett, mivelhogy hetven éven át embercsempészéssel foglalkozott. Vízi úton, rendszerint áradáskor segítette át kuncsaftjait a határon, amikor a sok uszadékfa között könnyedén el lehetett vegyülni a szökevényekkel. Mint a régi vágású mesteremberek, lehetetlent nem ismert, úszó gyökérhez kötözve akár egy egész családot átvontatott a határfolyón.

És hogy a jeges vízben örökre meg ne dermedjenek, mielőtt vízhatlan nejlonzsákba bújtatta volna őket, saját kezűleg bekente kukoricadarával kevert agyaggal, majd vastagon kocsizsírral, végül befáslizta a testüket, mint a múmiákat. A határőröket lefizette rágógumival, dohánnyal, ezzel-azzal, hogy a folyóvíz fölött imbolygó csillogó gyökereket, amelyek alatt ügyfelei lapultak, úszó szarvas agancsának nézzék. Ő egész idő alatt a víz alól, titkos zsinegeket húzogatva irányította az alkalmatosságot a túlsó partra; néha negyedórát is eltöltött a fenékhez lapulva, amíg levegőt venni végre a felszínre bukott. De szolgálatait csak a legelszántabbaknak ajánlotta fel. A bajban lévőknek, a megszállottaknak segített, a tétovát eltérítette szándékától, a vigyori szerencselovagokat pedig kereken elutasította. Kivéve az olyan eseteket, amikor a szokásos összeg háromszorosát ígérték.

Ezerkilencszázhúsz óta űzte kényes mesterségét, amikor egy áradáskor a folyó medre teljesen megváltozott. A Medvegyica itt határfolyó volt, és egy kiadós esőzés után egy éjszaka nem zúgva, bőgve, hanem csöndben és alattomban áttörte a gátakat. Attól az éjszakától kezdve nem északról, hanem délről kerülte meg a várost. Hogy valami rettenetes dolog történt, azt az az átható bűz is jelezte, ami a sok kimosott árnyékszék miatt a táj fölött lebegett. Bogdanski Dolina a koromsötét éjszaka néhány órája alatt, amíg lakosai úgyszólván aludtak, egyszerűen átkerült a túlsó partra. Egy másik országba.

 

Attól fogva hetven éven át Viktor Ventuza segített át minden álmodozót a túlsó partra, és hogy mestersége ezernyi szennyes rejtekébe soha bele ne pillanthassanak, pár napos korukban kicsempészte innen saját gyermekeit is.

Gábriel Ventuza például a messzi Al-Dunán, bérelt anya mellett nőtt fel, egy jázminbokros, levendulás szigeten. Apját többé nem is látta, Bogdanski Dolináról sem igen hallott egészen addig a napig, amíg féltestvére, Hamza el nem árulta, hogy a dolinai örmény temetőt, ahova embercsempész apjukat nyugalomra helyezték, a helybéliek kiüríteni készülnek.

Ábrándokkal telve érkezett Bogdanski Dolinára, de már csak egy alsónadrág volt rajta, amikor nevelőanyám könyörületből befogadta. Colentina Dunka felöltöztette, szerény keresethez is juttatta, és még hajlékról is gondoskodott számára, hogy legyen hova fejét lehajtania. A fodrászat hátsó udvarán nyitott számára egy kis hálókamrát, ahol békében ellakhatott. Most, ha a vérdíjat leszámítjuk, amit majd teljes egészében elvisznek a kihantolók és a szállítmányozók, megint csak semmije nem maradt.

Miután a tiraszpoli kutyások eltávoztak a csuhájával, alsónadrágban ácsorgott a fodrászat udvarán. Mivel a fésülőasszonyok közül senki nem ért rá, az ablak tükrében nézegetve magát, egy életlen ollóval egymaga nyírta haját, stuccolta szakállát. Nevelőanyám leküldte hozzá Mauzi Anies fésülőasszonyt azzal az üzenettel, hogy ez egy úri szalon, a tisztelendők az ablakon át látják, azonnal vegyen magára valamit.

– Mi a fenét? – fakadt ki. – Colentina Dunka jól tudja, nincs más ruhám. Csak az volt, amit ezek elvittek.

– Ha nem tudná, ruhakölcsönző bolt működik a közelben, ahol jutányosan elegáns utcai öltözéket bérelhet. Van pénze, menjen, válasszon egyet magának.

A ruhakölcsönző, amit Mauzi Anies ajánlgatott, Colentina Dunka tulajdona volt, egy lakókocsiban volt berendezve az Ismeretlen vándor sírjánál, és kezdettől fogva én vezettem a boltot. A kölcsönző csak hét végén tartott nyitva, amikor a városba az érseket várták, és az utcák megteltek bámészkodókkal. Többnyire vidéki fiatalok voltak elnyűtt, istálló- és gyantaszagú ruhákban, s ha röstellték külsejüket, egy vagy két órára városi öltözéket bérelhettek maguknak, amiben szívesebben mutatkoztak ők is. A kínálat főként sötétszürke, pléhgombos posztóöltönyökből állt, amihez lakkcipő és zokni is járt, de lehetett bérelni vászonnadrágot, műbőr zubbonyt, nyakkendőt, kalapot és sálat is.

Kimentem a térre, ahol a kölcsönző bolt állt, kiválasztottam Gábriel Ventuza részére egy nadrágot és egy zubbonyt, levittem neki a kamrájába.

– A mostohanővérem egy kicsit szerelmes beléd – mondtam neki –, azért volt hozzád szigorú, mert fáj neki, hogy elmész.

– Nagyritkán ő is eszembe jut nekem – felelte.

– És akkor mondd csak: nem arról volt szó, hogy a két bányarémet átviszed a határon? Tudtommal már előleget is kaptál értük. Erre te visszaszolgáltatod őket.

– Igen, képzeld, így alakult.

– Valami komoly dolog történt, hogy nem vitted ki őket. Vagy rosszul lett kitervelve az egész.

– Nem, nem, nagyon jól volt kitervelve minden. Csak hát ez lett a vége.

 

Medárd előestéje Bogdanski Dolinán ünnepnek számított, a boltok már délután bezártak, csak nevelőanyám fodrászata tartott nyitva, hogy kiszolgálja azt a néhány pópát, aki az esti mise előtt még betért az üzletbe kifésültetni a szakállát.

Az asszonyok az eperfa alatt fésültek, a levegőben késő délután, mint az ökörnyál, hosszú arany szálak lebegtek. Medárd felhői már körülvették a völgyet,  a levegő alig rezdült, odafönt szinte mozdulatlanul lebegtek a sirálypelyhek. Még két vendég volt hátra, ezek Mauzi Aniesre és Natalia Vidrára vártak, amikor nevelőanyám bement az üzletbe. Gábriel Ventuza utánasietett.

– Adjon nekem egy szappant. Hajat szeretnék mosni.

– Mi ütött hirtelen magába?

– Jelenésem van. És le szeretném vágni a körmöm is.

A hátsó udvarról egy kiskapun át lehetett járni a szomszéd veteményeskertjébe, ahol egy hatalmas hordóban öntözésre való esővizet tároltak. Gábriel Ventuza többször is megmártózott benne. Meg sem várta, hogy megszáradjon, magára vette ruháit, és elindult a kapu felé. Colentina Dunka az ablakból utánaszólt.

– A fenébe is, öt napon át aludt. Megtudhatnám, mi történt?

– Semmi – felelte Gábriel Ventuza. – Csak épp így alakult a dolog.

– Akkor is, hogy jutott eszébe ilyesmi?

– Csak. Boga Senkowitz visszatáncolt az üzlettől.

Ezzel elsietett. Egyenesen az Izolda negyedbe tartott. Máskor, amikor hetenként háromszor gyóntatni ment a táborba, a triciklivel a kátyúval tele utcákon is odaért két perc alatt, most a sikátoroson át rövidített, hogy még a kődobálók előtt a kapuhoz érjen. Alkonyatkor az elkülönítő kerítése mentén mindig megjelentek a kődobálók, alig lehetett tőlük a kaput megközelíteni. Néhány szeminarista volt, akik a folyóparton kővel tömték meg tarisznyájukat, aztán letáboroztak a kerítés mentén, és bedobálták az udvarra, a sétáló betegekre. Amíg ők foglalták el az utcát, nem volt tanácsos arrafele járni.

Az őrszolgálatot a táborban a tiraszpoli kutyások látták el, és most Gábriel Ventuzát nem engedték a kapusszobánál tovább. Nagy nehezen felismerték civil öltözékben, rövid hajjal, megstuccolt szakállal, de arról már hallani sem akartak, hogy a táborba beengedjék. Amikor elmondta, hogy csak néhány szót szeretne váltani Vidra földrajztanárral, nagy nehezen ráálltak: jó, most az egyszer kihívják neki. Elvégre ő volt az, aki pár nappal korábban a szökevényeket visszahozta, ha utána el is bocsátották. Öt percet engedélyeztek, hogy a kapusfülke melletti padon beszélgessenek.

– Képzeld, kiadták az öregemet – mondta Gábriel Ventuza, amikor leültek egymás mellé. – Ezzel nem is untatnálak, de holnap elmegyek, és beleegyezésedet kérem, hogy magammal vihessem a feleségedet. Megértő embernek ismerlek.

– Hm. Nem tudtam, hogy szeretitek egymást.

– Ó, nem, egyelőre szó sincs ilyesmiről. Érzelmekről úgy direkte nem esett szó köztünk.

– Akkor mi a fenét akarsz vele?

– Hadd jöjjön velem. Jóravaló teremtésnek látszik, te pedig úgysem látod többé. Nekem jó érzés, ahogy ott tipeg-topog az ember körül.

– Na várj csak. Jössz, és csak úgy ukmukfukk megkéred a kezét. Mégis, kéne egy kis gondolkodási idő. És ha nem tudnád, kényszerlakhelyes, engedély nélkül nem hagyhatja el a körzetet. Hogyan képzelted, hogy kiviszed innen?

– Egy kis koporsóban. Kettőt rendeltem a kihantolóktól, és azt kértem, az egyik legyen üres. El van látva lélegző nyílásokkal, úgyhogy pár napon át kényelmesen el lehet lenni benne. Addig mindenképpen kibírja, amíg érte megyek és kiengedem onnan. Tudod, a halottasházból. Ne aggódj, mindent alaposan kiterveltem.

– Hadd aludjak rá egyet.

– Nincs idő, sajnos. Reggel indulok. Gondolj bele, olyan sokat már nem élsz. Kapsz érte tíz dollárt, élelmiszer-kuponokban. Hariton Manukiannál hagyom, ő majd gondoskodik rólad. Bejuttat neked túrót, kekszet, aszalt szilvát, egyéb finomságokat.

– Kösz, mindenesetre, elismerem, nagyvonalú vagy. De megértesz, ha kicsit zavarban vagyok. Persze, mit is mondhatnék, ha muszáj, vigyed. És köszönöm, amit értünk tettél.

 

Gábriel Ventuza, amíg tábori lelkész volt Bogdanski Dolinán, és hetenként háromszor bejárt gyóntatni az Izoldába, minden alkalommal becsempészett a csuhája alatt Vidra földrajztanárnak egy gondosan ledugaszolt kicsi orvosságos üveget. Csak egy rongyocska volt benne, semmi más, átitatva Natalia Vidra nyálával. Alsónadrágjába rejtette, nehogy megtalálják, és azért is, hogy lehetőleg testhőmérsékleten, langyosan tartsa. Sebastian Vidra odabenn a gyóntatószék homályában az üveget fölbontotta, a rongyocskát kiszívta, és saját nyálával átitatva küldte vissza Natalia Vidrának. Egymástól távol éltek már régóta, de a nyál, amit Gábriel Ventuza ágyékának melegében hordozott, még éveken át összetartotta őket.

 

Miután a fodrászüzlet bezárt, Colentina Dunka odatett, hogy Natalia Vidrával seperjük ki az udvart, hogy a másnapi ünnepre tiszta legyen. Máskor a sok kifésült haj, szakáll magától összegömbölyödik, a kicsi szőrgombolyagok a légvonatban kigurulnak a kerítés alatt, és elindulnak a Névtelen Zsákutcán a papnevelde felé. De Medárd szombatján nem rezdült a levegő, csak a magasban, a felhők alatt kavarogtak, mint a sirályok, elsodort nejloncafatok. Nevelőanyám Mauzi Aniesszel az ágyneműt cserélte a hálószobában. Amikor meglátták az utca végében közeledni Gábriel Ventuzát, kikönyököltek az ablakon, hogy hallják, mit mond majd Natalia Vidrának.

– A férjednél jártam – mondta Gábriel Ventuza. – Rólad beszélgettünk. Azt mondja, napról napra rosszabb itt a levegő, nem szeretné, ha megbetegednél.

– Nem rosszabb, atyám, egyáltalán.

– Elcsaptak, most már ne szólíts atyának. Szóval én reggel elmegyek innen, és a férjed azt szeretné, ha velem jönnél. Gyógynövényboltot készülök nyitni, te pedig elmehetnél egy szalonba fésülni. Egész jól meglennénk.

– Én itt is fésülök, atyám. Egyébként is rosszkor kapom az ajánlatot. Pont tegnap vagy tegnapelőtt megígértem Colentina Dunka aszszonynak, hogy hozzáköltözöm. Volt olyan kedves, és befogadott a hálószobájába. Már friss ágyneműt is húzott, kedvel engem a fodrásznő nagyon.

– Jó kis malőr. Akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Szóval egy kicsit meleg is lettél azóta, hogy beléd csapott a villám.

– Nem, atyám, nem vagyok meleg egyáltalán. De Colentina Dunka becsületszavát adta, ha vele élek két vagy három hónapon át, elintézi, hogy fölvegyenek betegnek az elkülönítőbe, oda az Izoldába. És akkor együtt lehetek a férjemmel, Vidra földrajztanárral.

 

Esteledett, körös-körül a vonulatok fölött a felhőkön már Medárd villámai derengtek, amikor meghallottam, hogy Colentina Dunka a csengőt rázza. Olyankor hívott, amikor friss vizet kért az ágya mellé, mentateát vagy bodzaszörpöt. Most a félig nyitott ablak mögött állt, meztelen, kerekded válla, mint egy kis félhold világított a hálószoba homályából. Még az illatuk is megcsapott, a női testek kovászszaga keveredett a Bogdanski fennsíkok nyírfaillatával.

– Nem megy a fejembe a dolog. Menj és faggasd ki, milyen ürüggyel állt el Boga Senkowitz az üzlettől. El ne menjen innen anélkül, hogy elárulná.

 

Gábriel Ventuza Hariton Manukian fogadójában ivott. A fogadó vendégei inkább a gazdagok voltak, pénzváltók jártak ide, és a szemétszállító kamionosok. Nem bírták a város levegőjét, orruk előtt zsebkendőt tartva mindig valami erőset vedeltek. Gábriel Ventuza előtt egy ánizspálinkás üveg állt, vízzel keverte az italt, amitől az elhomályosult, mintha a pára csapódnék ki a pohár oldalán.

– Ha tudni akarjátok – mondta –, minden éppen úgy történt, ahogy elterveztem. Boga Senkowitz eljött Jerevánból a nővérekért, és pontosan a megbeszélt helyen várt. Csakhogy nem vette őket át. Már az is elég volt, ahogy kinéztek. Aztán az orra elé tartott zsebkendőn keresztül megérezte a szagukat is. Azt mondta, ezek nem kellenek neki. Csináljak velük, amit akarok. Ezért aztán visszahoztam őket. Még így is majdnem a pénzemnél vagyok.

 

Amíg ott ültem vele, kétszer is kiment, az ablakon kihulló fényben látszott, ahogy átballag az udvaron az árnyékszék felé. Visszajövet Hariton Manukian meg is szólította:

– Gyakran jársz ki. Elrontottad a gyomrod talán?

– Csak brunyálok egyet-egyet. Biztos izgulok egy kicsit, tudod, az utazási láz.

– Ügyelj is magadra, nehogy holnapig valami bajod essék.

– Ami pénzem marad, nálad hagyom, vidd ki kora reggel az országútra, és a fedeles kút mellett tedd egy kő alá. Legyen rajta egy kis csokor szagos müge vagy egy bodzavirág, hogy rátaláljak. A koporsók elmennek a reggeli postavonattal, én majd csak délben indulok a személlyel. Kelleni fog az útra egy kis pénz.

 

Amikor elindultam hazafelé, még mindig a pult mellett beszélgetett Hariton Manukiannal. A fodrászat udvarán csend volt, már egy lámpa sem égett sehol. Sötétben lopóztam be a kamrába, ahol mostohanővéremmel aludtunk, de amint a levegő megérintett, éreztem, a helyiség üres. Üres volt persze Mauzi Anies ágya is. Körbejártam az udvart, de nem akadtam a nyomára. Csak a hangját hallottam meg jóval később, amikor már a közelben lobbantak föl Medárd villámai, és Gábriel Ventuza, ahogy az első kövér cseppek koppantak az ereszen, hazatért a kocsmából.

– Nem akartam megijeszteni. Csak gondoltam, még mielőtt esni kezd, átjövök az ágyát megmelegíteni.

– Akkor, ha jól sejtem, ma éjjel egymáséi leszünk.

 

Sokáig úgy tűnt, a förgeteg egyenesen a városnak tart, de aztán, mintha a hulladék halmai térítették volna el, valahol a rév közelében megtorpant, és elhúzott kelet felé. Pirkadatkor, az első szürkület idején kezdett szemerkélni újra. Gábriel Ventuza ajtaja nyitva állt.

Akkor kezdtek öltözködni éppen. Úgy látszik, egész éjjel nyalták-falták egymást: a virradat fényei ezer színben ragyogtak bőrükön, a nyál száraz pikkelyein.

– Van egy szabad helyem – mondta Gábriel Ventuza Mauzi Aniesnek. – Ha kedve tartja, szívesen magammal viszem.

Néhány nappal azután, hogy Kosztin archimandritát társprefektusnak Bogdanski Dolinára helyezték, nevelőanyám, Colentina Dunka visszahívott Ivano Frankovszkból. Periprava vikárius mellett addig is ott volt prefektusnak Tizman archimandrita, de most még egyet küldtek, hogy a város ügyeit közösen intézzék.

Amikor ez történt, Periprava vikárius már hetek óta egyfolytában aludt. Egy reggel egyszerűen nem ébredt fel, és a horkolása elárulta – mintha egy földalatti odúból, a túlvilágról tört volna föl –, egyhamar nem is fog magához térni. Bár álmában néha beszélt, kérdésre olykor válaszolt is, sőt, ha előbb megrágták helyette az ételt, lenyelte, arra már nem lehetett számítani, hogy ha kiállítják a nyitott ablakba, állva marad, és az egész úgy fog kinézni, mint régen, amikor odakönyökölt a város életét figyelni. Régi ismerős, Kosztin archimandrita került társprefektusnak Bogdanski Dolinára, és én végre hazatérhettem Ivano Frankovszkból.

 

Évekkel korábban egy este hanyatt-homlok menekültem el a városról, mert nem volt kedvem az Izoldában, a tüdőbetegek táborában eltengetni az életemet. Búcsúszó nélkül, sebtében és álruhában lopakodtam ki Bogdanski Dolináról, Pop Sabin erdejének árnyai között törtem át a határon, hogy talán vissza se térjek többé. Nevelőanyám, mintha ellenségeimmel tartana, hallani sem akart rólam.

Olyan váratlanul történt minden, hogy még a menekülés napján sem tudtam, hogy távoznom kell, és mekkorát fog változni az életem. Akkoriban, mint a Helynökség egyik intézője, beszerzéssel is foglalkoztam, és azon a bizonyos napon Tizman archimandrita elküldött tizennyolc szeminaristával folyami kagylót szedni a Medvegyicára. A folyón nemrég vonult le a zöldár, medre több helyütt is megváltozott, az az ága például, amelyik félkörben megkerüli a Midia rétet, majdnem teljesen szárazon maradt. Az iszappal lepett kövek között most csak egy lomha, fekete ér csillogott; az ilyen szikkadó, lepedékes helyek rendszerint tele vannak kagylóval.

Először kirándultam szeminaristákkal, elhatároztam, hogy még mielőtt a holtágat elérjük, elvezetem őket villamost nézni a Paltin-berekbe. Bogdanski Dolinán valamikor a régmúlt időkben a vasútállomás és a Zenobia-templom között villamos is járt. A keskeny vágányú pályán, amelynek egyik végéből el lehetett látni a másikra, két kicsi barna villamoskocsi közlekedett. A hegyivadászok idején a városban nem volt áram, és ló sem, amit a kocsik elé foghattak volna, így aztán a vagonokat, miután egy darabig még ott árválkodtak a síneken, egyszerűen széthordták. Először a kifeszített huzalok tűntek el a levegőből, majd az áramszedők és így tovább, pár nap alatt a kocsikból egy csavar sem maradt. A vágányokat az első kiadós eső után belepte a sár, a hulladék, úgyhogy többé soha nem kerültek elő; a kátyúk mélyén barnállott még egy-egy rozsdás síndarab.

Én bukkantam egy harmadik villamoskocsira künn az égerek között a Paltin-berekben. Valami őrült lehetett, aki még annak idején odarejtette. Nem is látszott már ki belőle semmi, az avar teljesen elborította. Mintha csak kedvtelésből csinálta volna valaki száraz levelekből. Ezt akartam megmutatni egy kis kerülő árán a papnövendékeknek, akik még sosem láttak villamost, de mire a bizonyos hely közelébe értünk, a káprázat szertefoszlott. Már csak kevés vörös por csillogott a levegőben, a rozsda áttetsző füstje, ahogy a nap betűzött a lombokon át; avarkönnyű levéltöredékek lebegtek az ágak között. Tizenkilencen tartottunk arrafele, és a villamos, bizonyára a közeledő lábdobogástól, egyszerűen magába hullott. A kupacban, ami belőle maradt, az avar és a rozsda pikkelyei teljesen összekeveredtek.

Végül csak egy egyszarvút láttunk, amint merev állásban pihent egy kis halmon; kurjongattak is neki a szeminaristák, de meg sem mozdult.

A kitérő miatt persze késve érkeztünk a holtágba, közben előttünk járt egy róka, a lábnyomai még frissen csillogtak az iszapban. A róka imádja a kagylót, nincs még egy állat, amelyik annyi leleménnyel bontaná ki a héjából. Kivéve persze a sirályokat. Most is ott cikáztak a meder fölött.

Kagylót a szeminaristák nem sokat találtak, mindössze néhány marékkal. Unalmukban inkább lapos köveket gyűjtöttek, és egy kis halomba hordták a mart alatt. Déltájban, amikor visszatért a róka, és látták, vígan tovább lakmározik, bekerítették, és dobálni kezdték. Mivel nem bírt a gyűrűből kitörni, addig dobálták, amíg a végén már nem volt mit; nem maradt belőle csak egy szőrrel átszőtt, vörhenyes kocsonya, de inkább csak valami savanykás, kesernyés szag. Amikor déltájban kijött Mugyil atya, hogy taligán bevigye a zsákmányt a papnevelde konyhájára, a szeminaristák már megint csak köveket gyűjtöttek. Mugyil atya látta, kevés a kagyló, de különösebben nem bosszankodott. Azt ajánlotta a papnövendékeknek, kővel töltsék meg a kosarakat, mindeniknek csak a tetejét hintsék tele kagylóval. Jó vicc lesz, Tizman archimandrita estére vendégeket vár, meg fog pukkadni mérgében.

Vacsora előtt a kosarak a konyhafeljáró alatt sorakoztak a papnevelde udvarán. Többnyire kő volt bennük. A sirályok még itt is le-lecsaptak, a szívtelen madarak a legszebb példányokat ragadták el, üres kagylóhéj csörgött a bádogereszen.

Hazafelé készülődtem, amikor két tiraszpoli kutyás keresett. Egyenesen felém tartottak, én pedig csak azt hittem, nevelőanyámnak akarnak üzenni valamit. De nem, pont engem kerestek. Egy ideig csak méregettek két oldalról csípőre tett kézzel, és rosszallóan csóválták a fejüket. Bámultak azzal az álszerzetesi vigyori képükkel, félig nyitott szájukból villogott a foguk.

– Táskás a szemed – mondták. – Megnőtt az orrod, át lehet látni a fülcimpádon is. Komoly bajod lehet, hallod-e, hogy ilyen pocsékul nézel ki.

Nem fogtam fel azonnal, mit akarhatnak, csak vonogattam a vállam, már-már készültem otthagyni őket. De nem volt tanácsos ezekkel kikezdeni, Tizman archimandrita mindenesei voltak, mindenüvé elért a kezük.

– Ejnye, nem hallod? Baromi szarul nézel ki. Mit gondolsz, nem volna ideje orvoshoz menni? Na figyelj, de jól. Addig ne is gyere többet dolgozni, amíg meg nem nézetted magad Burduf állatorvossal. Már így ránézésből is közönséges bacilusgazda vagy.

Ezzel elmentek, otthagytak. Valami történhetett, hogy pont nekem, helynökségi intézőnek ilyesmiket mondanak. Besiettem a földszinti mosdóba, és egy törött tükörben bámultam magam, csakugyan átlátni-e a fülcimpámon, ahogy a kutyások állítják. Ott talált rám Mugyil atya. Arca színtelen volt, szemét résre, olyan hunyorgósra húzta, még az orrát is ráncolni próbálta, mint a haragos kutya szokta, hogy szemfogai kilátszódjanak.

– Megsúghatom – kezdte –, Tizman archimandritának nem tetszett a vicce. Egyáltalán nem nevetett. Még véletlenségből sem tetszett neki a dolog. Úgyhogy legjobb, ha most késedelem nélkül eltűnik innen. A leghasznosabb, amit tanácsolhatok, az, hogy haladéktalanul hagyja el a várost.

– Én? De hát mégis, miféle viccre gondol?

– Hát a viccre a kagylókkal meg a kövekkel. Rossz tréfa volt.

– De hiszen az egészet, atyám, maga találta ki.

– Tényleg? Nem emlékszem. Ha így is lenne, Tizman archimandrita nem így tudja. Nem biza. Egyébként is az a szóbeszéd járja, hogy mostanában betegeskedik. Ha nem tűnik el azonnal a városról, még ma este internálják az Izoldába, a tüdőbetegek negyedébe.

– Azt már nem. Csak addig tartsa őket vissza, amíg nevelőanyámtól elbúcsúzom.

– Most hagyja az öreglányt. Nem sok örömét lelné magában. Colentina Dunkának is a fülébe jutott a dolog, és mondhatom, végtelen szomorú. Fájdalmasan csalódott a nevelt fiában.

Még aznap este álruhában, ismeretlen vándornak öltözve hagytam el Bogdanski Dolinát. Tavasz volt, vándormadarak tartottak északnak, nyivákolásuk mint a tejút kanyargott az égen egyenesen Ivano Frankovszk felé.

 

Évekkel később ismeretlen vándoroktól hallottam, hogy aznap este a szeminaristák nem kaptak vacsorát. Tizman archimandrita a kővel teli kosarakkal keresésemre indította őket, de én akkorra már Pop Sabin erdejében poroszkáltam. Mivel alkonyodott, és ők sehol sem találtak, visszafelé félúton letáboroztak az Izolda mezején, a tábor kerítése mentén, és a kosarakból a köveket bedobálták az udvarra. Vacsoraosztás előtt történt mindez, amikor a betegek mind künn tartózkodtak a barakkok között. Egyikük nagy bőszen még a kerítéshez is rohant:

– Megőrültetek? Mi ütött belétek, hogy kővel dobáltok? Miért teszitek ezt velünk?

– Csak. Mert nagyon fenn hordjátok az orrotokat, hogy menjen el egy kicsit a kedvetek. Legfőképpen pedig ne sétálgassatok az udvaron, értitek? Köhögjetek az anyátok picsájába, a barakkban. Mert, hogy tudjátok, eljövünk holnap és holnapután is. Eljövünk ezentúl minden este.

A szeminaristák ígéretüket betartották. Azóta is minden estefele megjelennek Izolda mezején a kosaraikkal, és csak akkor oszlanak szét, amikor a papnevelde udvaráról meghallják a vacsorára hívó kolompot. Akkor előbújnak a barakkokból a betegek, és kupacokba hordják az udvaron a köveket.

 

Eltelt néhány év, nevelőanyám váratlanul megenyhült irányomban, és üzent a dolinai pénzváltók postagalambjával – a madár a Kárpátokat átrepülve hetenként fordult a két város között –, térjek azonnal haza. Éppen Mixandra Slupinski fodrásznőnek kezdtem volna udvarolni, és mivel Ivano Frankovszknál gyűlöletesebb város számomra nincsen, semmiképp nem volt mindegy, megyek-e vagy maradok.

Nem utasítottam el nevelőanyámat, de én is üzentem neki a galambbal – fekete volt, mint egy holló –, hogy részletes tájékoztatást kérek; ha megígéri, nem ér bántódás, sőt, hónom alá nyúl, és egy ideig egyengeti útjaimat, fontolóra veszem, hazatérjek-e. De arról gondoskodjék, hogy volt kenyéradóim ne piszkálódjanak velem, és valamiből majd meg is kell élnem. Nem szerettem volna időnap előtt a Midia rét valamelyik barakkjában vagy a gombkészítők műhelyében véget nem érő köhögések közepette kimúlni.

 

A tüdőbetegek negyede szürke, poros barakktábor volt, túl a vasúti töltésen, még innen a Mídia réten, mögötte már csak a szemétlerakó hatalmas halmai következtek. Szögesdrót kerítette, olyan sűrű, hogy átlátni alig lehetett rajta, fölötte néhány nyeszlett akác és egy hatalmas kőrisfa koronája látszott. A barakkok között gomb- és fésűkészítő üzem is működött, vágóhídi hulladékból, csontból, szarvból és patából forgácsoltak. Forró késekkel, reszelőkkel, csiszolókkal faragtak és fényesítettek díszes fésűket, csatokat és gombokat, az égett szaru fojtó szaga érződött az egész városban. Legtöbben azt is hitték: a betegeké. Akit beutaltak az Izoldába, nem mindig volt beteg, de korán elkapta egy poros műhelyben vagy a barakkok valamelyikében, ahol bennfentesek szerint homályos a levegő a bacilusoktól. A tábor fölött éjjel és nappal a köhögés szürke fátyla lebegett, azt a homályos helyet a levegőben még a sirályok is elkerülték.

 

Nevelőanyám másodszor is üzent a galambbal: siessek, tiszta a terep, tisztes keresethez juttat, és Mauzi Anies fésülőasszony személyében már a lelki támaszomat is kiszemelte számomra. Az új fésülőasszony állítólag még hetekkel Kosztin archimandrita kinevezése előtt többször is megálmodta érkezésemet, és már ismeretlenül is vágyak ébredtek benne irántam. Ami pedig a megélhetésemet illeti, arról maga Colentina Dunka gondoskodik. Nevelőanyám, bár egész életében a haj, a szakáll, a fésülés volt a szenvedélye, most ruhakölcsönző boltot készült nyitni.

Azóta, hogy Bogdanski Dolinán úgy tudták, az érsek valamelyik hét végén meglátogatja a várost, a Február huszonkettedike sor és a Szent Akadémikusok utcája szombaton és vasárnap megtelt környékbeliekkel, akik föltétlenül látni akarták. Főként fiatalok voltak, titokban azt remélték, pont aznap érkezik meg az érsek fekete sínautóján, és amikor gyalogosan elindul a vasútállomásról a Helynökség felé, ők szembesétálnak vele. Legtöbben kérvényt szerettek volna neki átadni, abban ügyködtek évek óta, hogy fölvegyék őket soron kívül szeminaristának. Elnyűtt, kopott és pecsétes ruhát viseltek, és Colentina Dunkának az az ötlete támadt, hogy arra az egy vagy két órára, amit a városban töltenek sétával, esetleg bérelhetnének tőle az alkalomhoz illő öltönyöket. Ilyen kimenőben akár a Helynökség folyosóira is beengedik őket, ha az érsek véletlenségből kihallgatásokat tartana. Mivel idegenre ilyen vállalkozást nem bízhatott, úgy képzelte, én fogom vezetni a boltot.

 

Éppen kezdtem volna udvarolni Mixandra Slupinskinak Ivano Frankovszkban, amikor Colentina Dunka másodszor is üzent, és hazahívott. Tavasz vége felé járt, rég elvonultak már a vándormadarak, éjjelente inkább szerelmes fülemüléktől zsongott a berek. Egy darabig a folyók mentén, vasúton utaztam, tehervagonok fékezőfülkéjében húztam meg magam. Egy éjszaka, valahol Visnya Preluka környékén arra ébredtem, hogy áll a vonat. A szomszédos vágányon tele alvó emberrel személyvonat várakozott, a horkolástól remegtek az ablaküvegek, az egész éjszaka zümmögött a túlvilág nagybőgő hangjaitól.

Amint a személyvonat csöndben kigurult az állomásról, már hallani lehetett a tolatók sípjeleit, majd azt is, ahogy Visnya Preluka nyíreseiben megszólalnak a fajdkakasok. És pirkadat tájékán, bár akkor még talán hetven vagy kilencven kilométer is lehetett Bogdanski Dolináig, a hegyhátakon és a felhőkön is túlról meghallottam a Midia rét sirályait. A vágy kezdett bizseregni a gerincemben: harmattól lucskosan kimásztam a fékezőfülkéből, és gyalogosan vágtam neki az útnak; letarolt hegyhátakon át, vaddisznócsordák csapását követve értem el napok múlva Pop Sabin erdejét, hogy újra megpillantsam Bogdanski Dolinát, ahol felnőttem.

 

A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, a füst és köd sárgás kupolája remegett, a messziségből csak egy napsütötte ablak tűzött át rajta, közepén mint egy bója ringott a Zenobia-templom sisakja. A magasban, a levegő láthatatlan örvényeiben, mint kergetőző sirályok, széltől elragadott nejloncafatok csillogtak. Hallatszott még a visítozásuk is.

Már a város határában leterített az álmosság, a szeméttelep bűze ott lüktetett minden ujjbegyemben. Talán már egy hete aludtam egy dűlőn esőktől áztatva, és már kezdett rólam lemállani a ruha, amikor Hariton Manukian rám talált. Ölében vitt el a Colentina Dunka fodrászatába, a Névtelen Zsákutcába.

 

Nevelőanyám aznap korábban zárta a fodrászatot, hogy még napvilágnál bemutasson Kosztin archimandritának. Az atya a Helynökség egyik emeleti szobájában fedetlen fővel ült íróasztala mögött, éppen evett. Előtte kiterített, itt-ott olajosan áttetsző újságpapíron egy hal maradéka csillogott. Keskeny szájú, egérszemű, gyors rágású ember volt, két kisujján hosszúra hagyta nőni a körmöt.

– Jól néz ki, Tina – mondta a nevelőanyámnak.

– Az ezredes úr is – mondta nevelőanyám az archimandritának.

– Mit is mondott, mihez ért a kedves fia?

– Mindenhez.

– Akkor egyszer majd gondjára bízunk egy kisebb gyülekezetet. Addig is vezessen egy boltot. Mondjuk egy olyant, ahol kimenő ruhákat lehet bérelni.

Hazafelé menet Colentina Dunka megmutatta a helyet, ahol hamarosan felállítja a boltot. Egy olyan guruló alkalmatosságra gondolt, amilyennel a vándor árusok járják az utcákat. Az Ismeretlen vándor sírjánál álltunk meg, az volt a hely, a Február huszonkettedike sor végén, amit kiszemelt magának.

 

Ha valahonnan az emberek elköltöznek, ott egy idő után, csak úgy maguktól kitörnek az ablakok. Amíg távol éltem Bogdanski Dolinától, elköltöztek innen sokan, helyükbe újak jöttek. De az emeleti lakások jobbára üresen maradtak, ott most inkább madarak laktak, gyöngybaglyok, kuvikok, a sok villogó üvegcsonk között kifakult függönycafatok lobogtak. Mint valami távoli csillagzat pislákolása, egy-egy ottfelejtett csillár kristálya még megvillant az elhagyott szoba homályában. Az új lakók a lépcsőkön ültek a földszinten, újságpapírból ebédeltek, és lábukat kinyújtották a járdára. Az utcákon elnyűtt ruháikban azok sétálgattak, akiknek Colentina Dunka kimenő ruhát akart bérbe adni.

 

Nevelőanyám este bemutatott Mauzi Anies fésülőasszonynak, akit időközben lányává fogadott. Ő volt az, aki állítólag ismeretlenül is már többször rólam álmodott. A mosókonyhában várt rám, gőzölgő dézsa mellett, azt tervelték ki, legjobb mód az ismerkedésre az lesz, ha érkezésem estéjén mindjárt ő fog megfürdetni. Készült is az alkalomra, vékony, átlátszó és rövid fodrászköpenyén kívül, amit elöl kinyitva hordott, nem volt rajta más ruha. Kibontott haja, mint egy fátyol ide-oda lebbent a melle előtt, szeméremdombján a szőr középen elválasztva, kétfelé fésülve fényesre volt lakkozva.

Mégis, kedvetlenül fogott a fürdetéshez, ahogy a szivaccsal végigtapogatta testemet, inkább arra volt gondja, nehogy valamelyik ujjával, akár véletlenségből is megérintsen. Egy csuporból öntötte vállamra a vizet, és nem kísérte tekintetével a víz útját, ahogy hasamon lecsorog. A törülközőt már egyenesen a kezembe adta, nehogy azon keresztül is meg kelljen érintsen. A végén azért mégiscsak közelhajolt hozzám, és az mondta:

– Azt hiszem, uram, valami tévedés lesz a dologban. Én nem magával álmodtam.

Ugyanezt később Colentina Dunkának is elmondta, fürdetés után még sokáig hallottam őket tanakodni a hálószobában.

– De akkor a másik ki a fene lehet?

– Nem tudom. Akit én álmomból ismerek, az még nem érkezett meg.

Mauzi Anies álmában csak néhány hetet tévedett. Néhány hét múltán Colentina Dunka palackpostán üzenetet kapott, postaládájában egy orvosságos üveget talált, benne apró tűszúrásokkal írott parányi levelet. Egy távoli, ismeretlen rokon, Valter Comes Hamza írt neki a börtönből, hogy hamarosan Bogdanski Dolinára küldi öccsét apjuk, Viktor Ventuza földi maradványaiért.

Amikor Bogdanski Dolinán egy reggeli mise végeztével kihirdették, hogy nem Leordina érsek látogat a városba, hanem Butin, akiről addig senki sem hallott, Gábriel Ventuza, az egyszerű tábori lelkész már rég tudott a dologról. Mégpedig féltestvérétől, Hamzától. Ő küldte ide az északi erdővidékre, Bogdanski Dolinára, hogy legyen a városban, amikor elkezdődnek a kihantolások. Miközben töviről hegyire leírta neki a város fekvését, a folyópart, a Paltin-berek rejtekeit, és kioktatta, miként kell egy ilyen messzi helyen az emberekkel viselkedni; mondókája végén, mintha csak valami mellékes apróság jutna az eszébe, megemlítette: legalább lesz, aki majd egyszer elmeséli neki, hogyan végeztek a dolinai vasútállomáson hívei Butin érsekkel. Mint valami látnok, aki révületében több méter vastag falakon is átlát, egyenesen a jövőbe pillantott.

 

Már nyolc vagy tíz év is eltelt azóta, hogy Viktor Ventuzának legutolsó kalandos útján nyoma veszett, amikor Gábriel Ventuza üzenetet kapott féltestvérétől, Hamzától a komarniki börtönből, hogy sürgősen beszélni akar vele. Apai ágon voltak testvérek, Hamza, aki anyja családnevét viselte, és többnyire bukovinai hadapródiskolákban, szemináriumokban tanított, jóval idősebb volt Gábriel Ventuzánál, gyermekkoruk óta nem is találkoztak.

Gábriel Ventuza most tőle tudta meg, hogy az apjuk, az embercsempész Viktor Ventuza már rég nem él, és Bogdanski Dolinán, Roxana hercegnő sírkertjében, örmények közé van eltemetve. Onnan kellene elhozni mielőbb, mert Periprava vikárius már hónapok óta alszik, és helyette Tizman archimandrita intézi a város dolgait, aki legújabban azt vette a fejébe, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul az idegenektől, beleértve természetesen az örményeket is. Legelőször a temetőjüket fogja kiüríteni, s akkor majd kezdenek elvándorolni maguk is. Azt a temetőt, amelyikbe Viktor Ventuzát is örök nyugalomra helyezték. Ez a Hamza ott a komarniki börtönben úgy tudta, hamarosan elkezdődnek a kihantolások.

 

Mintha mindez velem történt volna meg. Évekkel később Gábriel Ventuzával Ivano Frankovszkban éltünk száműzetésben, és gyakran kijártunk kagylózni a Fekete Prut holtágaira; ott, ahol senki sem hallott minket, mesélni kezdett emlékeiről. Azokról, amelyek közelebb vinnék élete nagy rejtélyéhez. Százszor és százszor elmesélte majdnem szóról szóra ugyanazt, ami igazából valószínűleg akkor kezdődött, amikor Hamza váratlanul életjelt adott magáról, és üzent neki – nem valamelyik bukovinai helyőrségből, hanem a komarniki börtönből.

 

Gábriel Ventuza akkoriban Orsova közelében, az Al-Duna egyik szigetén élt, és fűszernövény gyűjtésével, főként levendulával foglalkozott. Oda sem volt könnyű eljutni, zárt körzetnek számított. Mégis megtalálták. Az üzenetet egy erősen börtönszagú fegyőr hozta, a hosszú úttól bakancsából kilógott a sárga kincstári kapca. Zubbonya, amellett hogy ételmaradéktól volt pecsétes, lötyögött rajta, ugyanakkor rövid volt neki, ujjából kilógott a lila csuklója. Miközben zavarában egyfolytában vigyorgott, Gábriel Ventuzával igen alázatosan beszélt, és bizonyítékul, hogy nem ugratásról, rendőri csalafintaságról van szó, egy darabka sztaniolpapírt is fölmutatott, ami át meg át volt lyuggatva apró tűszúrásokkal. Gábriel Ventuza nyomban ki is betűzte az ákombákomokat. A sztaniolpapírra szurkodva ez az egyetlen szó állt: Taplófülű. Gábriel Ventuzát az egész földkerekségen egyedül féltestvére, Hamza hívta Taplófülűnek, még gyermekkorában. Kétség nem férhetett hozzá, a fegyőr Hamza megbízásából kereste. Le sem akart ülni az illető, sapkáját és zubbonya szegélyét gyűrögetve, magából pinceszagot árasztva a bejáratnál várakozott, hogy Gábriel Ventuzát minden késedelem nélkül a találkozó színhelyére kísérje. Természetesen beszélőre, a komarniki börtönbe.

Indulás előtt a fegyőr figyelmeztette, szükség lesz az úti okmányaira, és nem árt, ha magával hozza minden pénzét is. A legnagyobb szükség pedig a nagyfokú titoktartásra lesz: a Hamza nevet még véletlenségből se ejtsék ki többé, legjobb talán, ha örökre elfelejtik. A börtönben ugyanis egészen más a neve.

Hamza bizonyára valaki más helyett ült, akinek nem volt kedve hosszú éveken át raboskodni. Fölvette egy illető nevét, rabruháját, a szokásait, és vagy komoly pénzért, vagy bölcs számításból, vagy pedig egyszerűen hősködésből valaki másnak a börtönbüntetését töltötte, méghozzá nem is akárhol, hanem a komarniki börtönben, amelyről jobb körökben nem is hallottak. Vagy ki tudja, csak ezt a módot választotta arra, hogy egy időre nyomtalanul eltűnjék a világ szeme elől.

Gábriel Ventuzának minderről alig volt sejtelme, még ha gondolt is már a legrosszabbakra, attól fogva, hogy féltestvére eltűnt, elképzelni sem tudta volna, melyik fegyházban, bányában vagy gályán őrzik. Most hagyta, hogy a fegyőr vezesse. Napokon át bolyongtak az országban, amíg vasútállomásokon és buszpályaudvarokon át megérkeztek Komarnikba.

Hallani még lehetett ezt vagy azt Komarnikról, de hogy létezik egy Komarnik-Nord is, arról igazán keveset tudtak. Azt pedig végképp homály takarta, van-e ennek a Komarnik-Nordnak, mint minden valamirevaló városnak saját börtöne. Holott volt, mégpedig egy laktanyákkal körülvett udvaron. Csöndes éjszakákon a falak mögül még a sikoltozás is kihallatszott, de nem másként, mint mondjuk a televíziókészülékből, a kaszárnyai moziteremből vagy éppenséggel egy nagyobbacska hordó fenekéről: nem igazi emberi hangok voltak ezek. Igaz, a cellasor is jó három emelet mélyen a föld alatt húzódott.

Bármilyen mélyen is élt akkoriban Hamza a föld alatt, pontos tudomása volt arról, hogy a dolinai papok javában készülődnek az örmény temető kiürítésére. És arról is, hogy Leordina érsek helyett bizonyos Butin készül meglátogatni a várost. Úgy élt ott lent, hogy közben nem maradt le a legfontosabbakról.

 

A beszélő kicsi, homályos helyiség volt, fala mint a regényekben, nedves, ráadásul vastagon állt rajta a penész, hogy lehetőleg felfogjon minden hangot. A nyílás, amelyen át beszélgetni lehetett, akkora volt, mint a tálalóablakocska szokott lenni a cellaajtón, túloldalán Hamza ült. Bárhogyan is hívták most, ő volt az, Gábriel Ventuza nyomban felismerte. Gyermekkorában Hamza szabadságharcosnak készült, állandóan köldökig kigombolt fehér ingeket viselt, mintha saját kivégzésére indulna. De errefele nem volt szabadságharc, és csak annyit sikerült elérnie, hogy bekerüljön a komarniki börtönbe. Most ott ült a beszélő ablakocska túlsó felén.

A nyílás vastag ráccsal volt ellátva, és bár résein egy patkány sem igen fért volna át, sűrű háló is borította. De ha a háló káprázatát az ember szeme megszokta, egészen jól látta mögötte a rabot. Hamza bőre, mint valami barlangi halféleségé, áttetsző volt, pofacsontja kicsit világított, körülötte feketén lüktettek a szertefutó erek. Haja selyemből volt, foga üvegből. Durva zsákvászon inget viselt, szokása szerint most is gombolatlanul hordta, mintha a kivégzőosztag elé készülne. A sosem használt gomblyukakat már teljesen eltömte a szutyok.

A dróthálót is, mintha csak a sok elröppent, tétova szó tapadt volna meg rajta, szürke lepedék borította, és amikor Hamza megszólalt, közelségétől fölizzott, kifényesedett. A drótháló résein Hamza szaga is átszüremlett, olyan volt, mint a fegyőré, csakhogy még annál is fullasztóbb, fanyarkás, édeskés, mint a rothadó rongyoké. Gábriel Ventuza émelyegni kezdett, eleredtek a könnyei, még a nyála is kibuggyant, miután annyira tele lett vele a szája, hogy nem bírta lenyelni. A falon a penész, mint a szivacs beitta a hangot, ráadásul Hamza szavai – mintha vattából lettek volna – még a dróthálón is fönnakadtak; inkább csak egymás szájáról olvasták le a betűket.

Hamzának az volt a kívánsága, hogy Gábriel Ventuza azonnal utazzék Bogdanski Dolinára. Ismerkedjék meg néhány vezető beosztású pappal, és kezdjen tárgyalásokat a kihantolókkal. Az exhumálás nehéz mesterség, nehéz emberek maguk a kihantolók is, ne sajnálja tőlük az időt. Legyen irántuk sok türelemmel és megértéssel, elvégre tulajdon édesapjáról van szó. Ha bármi nehézsége támad, él ott még egy rokon, Colentina Dunka fodrásznő, akire bármiben számíthat. Befolyásos személy, hozzá járnak az óhitűek tisztviselői, még a prefektusokat is ő fésüli. És oda készül fésülőasszonynak bizonyos Mauzi Anies is, régi tisztelője a családnak. Azért nem árt az óvatosság: öreg, tapasztalt nők, vérmesek és telhetetlenek. Álljon nekik ellent a végsőkig, ha netán kikezdenének vele.

Gábriel Ventuza csüggedten hallgatta. Valahányszor Hamza a rácshoz hajolt – egyre rekedtebben suttogott –, a hálón kifényesedett a szutyok. A fegyőr az ajtó mellett egy támlátlan, kicsi széken, fejét a sarokba hullatva hortyogott.

– Őszintén szólva – szólalt meg Gábriel Ventuza is – azt hittem, valami egészen más ügyben hívatsz. Gondoltam, megtudható, mi végre vagy itt, és egyáltalán hogyan kerülsz ide.

– Eh! Itt a helyem pillanatnyilag.

– Mert ha beleuntál volna az egészbe, és meg akarnál kérni, hogy tegyek az érdekedben valamit, szóljál. Gondolkozni fogok, hogyan lehetne innen kiváltani.

– Ne röhögtess – rázkódott Hamza a rács túloldalán. – Miből gondolod, hogy elkívánkozom innen? Amint látod, egészséges vagyok, és megvan mindenem.

– Jó, nem erőltetem.

– Ha eljön az ideje, ne félj, fogom magam, és mindenki szeme láttára kisétálok innen. Abbiza. Össze is fogják szarni magukat.

– És Bogdanski Dolina? Legalább tudnám, hol a fenében van!

– Ott születtél te is, csak apa elhozott. Most majd elmész szépen, és megnézed. Méghozzá azonnal. A fegyőr úr, amint fölébred kienged, és adni fog neked néhány tekercs bankót. Pénz fog kelleni, ha szót akarsz érteni a kihantolókkal. Tedd el jól, ajánlhatom erre a célra a zoknidat.

– Kábé mennyiről van szó?

– Nem számoltam. Fizesd le őket, és hozd el apát onnan, ahol megölték. Nagyon tévednek, ha azt hiszik, otthagyjuk nekik. Persze nem kell elsietni a dolgokat. Ha tehetem, egyszer majd én is odadugom az orrom.

– Jó, hát ha muszáj, megpróbálom.

– És csak óvatosan a család tisztelőivel. Közeledni fognak hozzád, megérintenek majd köpenyükön át a mellükkel, nyelvük hegye mindig a szájuk sarkában  csillog, hogy fölizgassanak, de te össze ne szűrd a levet valamelyikükkel. Tanuld meg, idegen földön soha ne legyenek nőügyeid.

– Majd teákat fogok főzni magamnak. Olyanokat, amelyek elveszik tőlük a kedvemet.

– El is várom, hogy fegyelmezd magad. Kivéve, persze, ha komoly a szándékod. Ha onnan kívánnál nősülni, papírokkal ne bajlódj. Amint beindulnak a kihantolások, koporsóban lehet majd bárkit kihozni.

– Légy nyugodt, nyitva tartom a szemem.

– Ahogy mondod. Hogy aztán el bírd nekem mesélni, hogyan szakadt ezer darabra Butin érsek a vasútállomás előtt. És látszott-e, amint elszáll szürke lelke, mint egy fátyol a Pop Sabin erdeje fölött.

– Ha jól értem, meg akarod öletni.

– Élt eleget. Adja át a helyét valaki másnak.

Gábriel Ventuza arra számított, kerül, amibe kerül, néhány nap alatt megegyezik a kihantolókkal, megszerzi a földi maradványokra a kiviteli engedélyt, s amint kezében a passzus és elintézte a szállítmányozást, haladéktalanul visszatér szigetére, az al-Dunára, és a nősülést máskorra halasztja. Ehelyett már mindjárt kezdetben öt egész napot töltött önfeledt álomban Bogdanski Dolina vasútállomásán. Csütörtök délben érkezett, én pedig egy keddi napon ébresztettem fel. Még akkor sem tért mindjárt magához, ölben vittem be a Névtelen Zsákutcába, nevelőanyám fodrászatába.

 

Aznap délben, amikor megismertem, az Ismeretlen vándor sírjánál éppen egy halott vasutas fölött őrködtem. Popp állomásfőnöknek részesedése volt a ruhakölcsönző üzletben, ő küldött egy kalauzt, hogy helyezze el a hirdetést azon a helyen, ahol majd fel fogják állítani a boltot. Egy deszkafalat kellett volna színes papírokkal teleragasztani, de a kalauz délire halott volt: evett a ragasztóból. A halottas szekeret vártam, amikor Colentina Dunka üzenetével Natalia Vidra sietett ki a térre. A vasútállomásra kell menni azonnal, ahol múlt csütörtök óta, kiterülve egy targoncán egy ismeretlen rokon alszik.

 

Gábriel Ventuza valóban egy targoncán hevert, hasát, combját, csupasz lábszárát hólyagosra égette a nap. Fölötte böglyök keringtek, vérszomjas kék, sárga és zöld legyek, az állomásépület ereszén már fészkelődtek a sirályok, csak a pillanatot lesték, amikor lecsaphatnak a májára, az ágyékára. Mintha lefekvés előtt rendesen levetkőzött volna, nem volt rajta se cipő, se harisnya, nadrág sem, még kevésbé zubbony, csak egy alsónadrág és egy vékony tornaing. De egy ruhadarabja sem hevert a közelében gondosan összehajtogatva.

 

Amikor a vonat Bogdanski Dolina felé közeledve Pop Sabin erdejéből kifut a lapályra, és begurul a füst, a miazmás ködök kupolája alá, zavaros pára tapad az ablakokra, és a vagon is megtelik az enyészet szagával. Aki életében először érkezik ide, rendszerint már a város határában elkábul, nemritkán el is ájul, vagy egyszerűen elszenderedik, és napokon át nem tud magáról.

Gábriel Ventuza, amikor a vonatról remegő térdekkel leszállt, mindjárt indult is volna erőre kapni az állomási vendéglő felé, de az akkor már évek óta zárva tartott. Ajtaja keresztberakott deszkával volt beszögezve, ahogy a főbejárat is, az egész állomásépület. Az ablakok mögött a kimeszelt teremben csak néhány kámzsás szeminaristát látott, akik talpukra kötözött párnákkal rohangálva a falak között a kőpadlót fényesítették.

Az első vágányra betolva magányos tehervagon állt, ebben rendezték be a csomagmegőrzőt és a jegypénztárat, innen kecmergett elő a vonatok indításához a forgalmista is. Gábriel Ventuza a közelben megpillantott egy üres targoncát, rádobta táskáját, melléje heveredett, később a feje alá húzta, és végignyújtózott a raktéren. A magasban, a felhők alatt, mint széltől fölkapott nejloncafatok, csillogó sirályok keringtek, vijjogásuk néha elérte a földet. Gábriel Ventuza is hallotta őket egy darabig, mígnem álmodni kezdte az egészet.

 

Gábriel Ventuza még évek múltán is azt állította, mindössze pár percre bóbiskolt el, hiszen a magasból mindvégig hallotta a sirályokat, nekem pedig, aki akkor értem oda, látnom kellett volna, ki vetkőztette le és vitte el a táskáját is. Közben ő egy csütörtöki napon érkezett, és csak kedden délben tért magához, amikor Natalia Vidrával rázogatni kezdtem. Ölbe vettem, és elindultam vele a Névtelen Zsákutcába, Colentina Dunka fodrászata felé. Az Ismeretlen vándor sírjánál jártunk, amikor észrevette, nincs rajta majdnem semmi ruha.

– Te vetkőztettél le?

– Ugyan, most már ne törődj vele. És ha valakin mégis meglátod, mondjuk a nadrágod, meg ne bántsd azzal, hogy szóvá teszed. Ha már nagyon ragaszkodnál hozzá, próbáld meg inkább visszavásárolni. Ha sikerül rábeszélned, az más. De lehet nadrágot az utcán is venni, még telve emberi meleggel.

– Azt most egy ideig nem tudok. A harisnyámban tartottam minden pénzem.

– Akkor egy darabig lehet, nem is fogsz nadrágban járni. Ehhez mit szólnál?

– Viccelsz.

Akár a Helynökségre, akár a papnevelde felé igyekezett az ember, vagy Punga atya söntése felé, elhaladt a Névtelen Zsákutca benyílója előtt, ahol már rendszerint érezni lehetett a haj és az avas szakáll szagát. Hacsak nem közeledett eső a Pop Sabin erdeje felől, nevelőanyám és a két fésülőasszony a szabad ég alatt dolgozott. Az eperfa ágai között bepermetező napfényben, mint ősszel az ökörnyál, mindig hosszú ezüst szálak lebegtek az udvar fölött, a föld pedig a sok kifésült szakálltól szőrlabdákkal volt tele. Ha a falak tövében néha fölkelt a szél, elindultak, mint valami kis sündisznók ide-oda surrantak a fésülőasszonyok csupasz bokái között. Az asszonyok nyáron mezítláb dolgoztak, mindig szőrös volt a talpuk.

A fodrászat hátsó udvarán, a fáspince és a mosókonyha között tettem le Gábriel Ventuzát az ölemből. Innen nyílott a hálókamrája.

– Colentina Dunka pillanatnyilag nem ér rá – mondtam. – De valamelyik nap időt szakít rá magának, és akkor megkeres. Alig várja, hogy megismerjen.

Gábriel Ventuza hálókamrájából egérszag áradt, az ajtó fölötti ablakszem hiányzott, a padlót, mint valami szőnyeg, sirálytollu borította. Az ágyon kívül csak egy vaskályha volt benne, fölötte a falra akasztva kormos fenekű lábas és egy fakanál lógott, rászáradt kukoricakásával.

Az ajtó belső oldalán szögre akasztva szürke, kopott tábori lelkészi csuha lógott. Vastag posztóból készült kámzsás köpeny volt, a Helynökség emberei errefele télen-nyáron ilyesmit hordtak. Leakasztottam és odanyújtottam neki.

– Vedd magadra. Ugye mondtam, most egy darabig nem fogsz nadrágban járni.

– Lehet, nem állna rosszul. Csakhogy nem vagyok pap, sajnos.

– Dehogynem. Meg kell élned valamiből, hiszen ha hinni lehet a szavaidnak, egy garasod sincsen. Kosztin archimandrita holnap kinevez tábori lelkésznek. Eljársz majd gyóntatni a toloncokhoz és a tüdőbetegek táborába. Ha józanul élsz és beosztod, amit keresel, tudsz majd tárgyalni a kihantolókkal. Jól tudom, ugye, az öregedért jöttél?

– Amellett nem is vagyok óhitű. Képzelem, ehhez például mit fognak szólni.

– Semmit. Periprava vikárius alszik. Kezdjed el azonnal növelni a szakálladat, mert arra mindenképp szükséged lesz.

 

Bogdanski Dolinán órákon át eltart az alkonyat. A szemétnek saját fénye van, ezért itt éjszakára sem sötétedik be teljesen. A nap már rég elmerült Pop Sabin erdeje mögött, de a kocsonyás pára a hulladék halmai fölött tovább világít, mintha szentjánosbogarak villóznának benne, delejes izzással van tele; akár valami áldás fénye dereng a város fölött, miközben körös-körül a Bogdanski réteket már rég betakarta a posztófekete éjszaka.

Az este közeledtét itt az jelzi, hogy elnéptelenednek az utcák, kiürülnek a kapualjak, és az emeleti lakásokban megszólalnak a kuvikok. Elkullognak az utcáról a híres tiraszpoli kutyák is, amint a vasúti töltés felől lassú léptekkel elindulnak a város felé a hiúzok. Néha megállnak egy-egy kapu előtt, és a réseken át, vagy a kerítés lécei között órákig képesek bámulni befelé a kihalt udvarokra. Estének Bogdanski Dolinán azt nevezik, amikor világítani kezd a szemük.

 

Este Mauzi Anies lement a hátsó udvarra, és megkaparászta Gábriel Ventuza ajtaját. A mosókonyhába hívta, hogy egy dézsa langyos vízben tetőtől talpig lecsutakolja, majd bekenje illatos balzsamokkal. Végül saját testével szerette volna neki megmelegíteni az ágyat. Gábriel Ventuza azt felelte, majd egyszer máskor. Most nem bír fölkelni, mivelhogy már alszik. Azért mégis kioldotta az ajtón a hurkot, hogy lássa, kivel beszél. Mauzi Anies a meztelen lábfejét mindjárt az ajtó résébe csúsztatta, hogy ne lehessen egykönnyen visszacsukni. Feje körül szentjánosbogarak sziporkáztak.

– Már hetek óta Ventuza úrról álmodom.

– És miket?

– Csak azt, hogy egy szép napon megérkezik, és mi együtt leszünk.

– Az csak álom.

– Engedje, legalább a sebeit nyalogassam egy kicsit.

– Nyalogassa felőlem, de csak azt. Én közben tovább alszom.

Reggel, amikor Gábriel Ventuza magára vette tábori lelkészi köntösét és elindult a Névtelen Zsákutcán, a Helynökség felé, hogy bemutatkozzék Kosztin archimandritának, a háztetők fölött még alig repedezett a köd. Csak a keze ragyogott a szivárvány ezernyi színében a nyál száraz pikkelyei alatt. Mintha ágya előtt a rongyszőnyegen egy kutya aludt volna.

Bevallom, hallgatóztam – mondtam Gábriel Ventuzának. – Elvégre a mostohanővérem, tudnom kell róla mindent. Kikezdett veled, és te tojsz rá. Buzeráns vagy talán?

– Természetesen nem.

– Mert azt tudom, egy ujjal sem nyúltál hozzá.

– Nem is fogok. Ahogy ezt Hamza bátyámnak megígértem. Ha majd megkívánom, sisakvirágból főzök magamnak teát. Más meghal tőle, én egyszerűen lelohadok. Úgy bizony, megígértem, hogy nem keveredem nőügyekbe.

Használt neki a sisakvirág-tea; egyedül Natalia Vidra volt az, akivel néha próbált szóba elegyedni. Olykor megállt a fodrászüzlet nyitott ablaka előtt, délután, amikor a napfény a padlóra hullott.

– Jól áll neked a kék szín – mondta neki –, láttalak a múltkor egy szép masnival.

– Pedig nincs is hajam – felelte Natalia Vidra.

– Jól van, na, csak úgy mondtam. – Közben nézte, ahogy a fényes padló átvilágított Natalia Vidra köpenyén, a combja között.

Egyszer pedig, amikor már elég rég nem látta az üzletben, engem kérdezett, hová lett.

– Elbocsájtották. Próbaidős volt, és biztos nem felelt meg.

Mivel Gábriel Ventuzát az asszonyok nem érdekelték, üres óráiban, amikor nem Punga atya kocsmájában üldögélt sisakvirág-teája vagy egy üveg Zenobia rum mellett, a papnevelde udvarán, a tekepályán ődöngött a növendékekkel. Egy nappal a ruhakölcsönző bolt megnyitása előtt engem is magával vitt, azzal, hogy délután a szeminaristák tombola-játékot rendeznek a Senkowitz-udvarban. Nevelőanyám tudta, hogy hova készülünk, abbahagyta a fésülést, és kiszólt a fodrászat ablakán:

– Legalább elmondják mindenkinek, hogy reggel megnyílik a ruhakölcsönző bolt. Kimenőt lehet bérelni, akár egy félórára is.

– Ez jó – mondtam –, és én még nem is láttam a készletet. Mert azért nem szeretném magam divatjamúlt fazonokkal blamálni. És most már végre a boltot is megnézném.

– Vészesen közeledik az ideje – mondta Colentina Dunka, és mintha egy kicsit el is mosolyodott volna. – A ruhákra már a gombokat varrják. Mert az biztos, hogy reggel a kölcsönző boltot megnyitjuk.

 

Senkowitz-udvarnak azt az elhagyott telket hívták, amit csak egy omladozó kerítés választott el a Helynökség kertjétől. Valamikor a Senkowitz családé volt, közepén hatalmas csűrrel, amit hangszerlerakatnak használtak. Hajdan gumikerekű szekereken a Kárpátok hágóin át Bukovinába is innen szállítottak harmóniumot és zongorát. De a hangszerkereskedő Senkowitzok mind elmenekültek innen, amikor bevonultak a hegyivadászok.

A katonák égő zongorákban, a húrokon gondosan elhelyezve félbevágott bárányokat sütögettek még heteken át, s amikor minden hangszer elfogyott, a csűrt is eltüzelték. Aztán az üszökkel borított udvaron a hadtáp trénje állomásozott, évek elteltek, amíg a megroggyant utánfutók között újra kisarjadt a gyom. Miután a katonák kivonultak, csak egy vöröskeresztes kórházkocsi pótkocsija maradt utánuk. Bodza és csalán nőtt körülötte, tetején sirályok tanyáztak. Vidra földrajztanár lakott benne feleségével, Natalia Vidra fésülőlánnyal. De csak a kölcsönző megnyitása napjáig.

 

Vidra földrajztanárnak volt néhány különös szokása, így például iskolán kívül is szeretett találkozni a tanulókkal. Egy időben hetenként legalább egyszer fölvitte őket az egykori evangélikus templom tornyába, hogy név szerint megmutassa nekik Pop Sabin erdejétől kezdve a környező vonulatokat, egészen a távoli hófödte Dobrinig, amelyeket a városból már nem lehetett látni, mivel azokat a hulladék halmai eltakarták. Ráadásul olyasmiről is mesélt nekik, ami nem szerepelt a tankönyvekben, hogy például még nem is olyan túl régen a Medvegyica vize nem délről, hanem észak felől kerülte meg a várost, a két part között kompjárat közlekedett, s a rév állandóan tele volt magyarokkal, zsidókkal, cipszerekkel és lengyelekkel.

Legújabban pedig énekelni tanította a gyerekeket. A legjobbakból nemrég tizenhat tagú fiúkórust alakított, és titokban arra készült, ha az érsek megérkezik, félig-meddig nyilvánosan is bemutatkoznak. Valahol falak, kőkerítések mögött énekelnek majd, tisztes távolban, zsolozsmájuk mint a füst emelkedik át a háztetőkön, fátylával beteríti a Február huszonkettedike sort, ahol Butin érsek éppen elhalad. És hogy kornyikálásukkal magukat el ne árulják, próbálni kijártak a városból a Paltin-berekbe és a Bogdanski barlangokba. Zümmögésük így is behallatszott néha a pincéken át a házakba; egy-egy próba után még napokon át bolyongott a búvópatakok járataiban.

 

Vidra földrajztanárt legtöbben akkor látták utoljára Bogdanski Dolinán, amikor a szeminaristák tombolára készültek a Senkowitz-udvarban. Ült az ottfelejtett vöröskeresztes pótkocsi lépcsőjén, mintha a készülődést figyelné. De biztos, csak Gábriel Ventuzára várt. Amint megpillantotta, fölugrott és odasietett hozzá. Azt mondta, hogy Svarc szabótól nemrég egyenruhát rendelt a fiúkórus számára, ha most ráérne, mindjárt el is hozhatnák a furgonettával. Gábriel Ventuza visszaballagott a fodrászathoz, kihozta az udvarról a motoros triciklit, s a kapu előtt fölvette maga mellé Vidra földrajztanárt. Elhajtottak Svarc szabó műhelye felé.

A furgonetta kétszer tette meg ugyanazt az utat a Senkowitz-udvar és a piactér túlsó vége között; az egyenruhák úgy látszik, nem fértek fel egyszerre a járgányra. Mivel a tombola még nem kezdődött el, Gábriel Ventuza segített Vidra földrajztanárnak behordani az öltönyöket. Egyszerű szürke posztóból készültek, állógallérral, olcsó pléhgombbal.

A papnövendékek áthoztak néhány asztalt a papnevelde konyhájáról, összetolták őket a nyárfák alatt, letakarták újságpapírral, és a sarkokra köveket helyeztek el nehezéknek. Kosarakból előszedték a becsomagolt nyereményeket, alig rendezték el őket az asztalon, közébük a nyárfákról kövér barka hullott.

Úgy nézett ki, a játék hamarosan elkezdődik, a nyitott kapun át már lehetett látni Tizman archimandritát az udvar felé közeledni. Oda is állt a megterített asztalok mögé, és kihirdette, a tombola elmarad, helyette orvosi vizsgálatokat tartanak. Lakóhely szerint idejönnek majd a közeli utcákból a polgárok is. A város állítólag náthás emberekkel van tele, jól néznének ki, ha Butin érsek éppen itt kapna el valami ronda betegséget, miközben a hívek a kezét csókolgatják. A közeli napokban a tombolát is megrendezik, de előbb elkülönítik a betegeket.

Megérkezett Burduf állatorvos Kovács felcserrel, egy kajlafülű szeminarista kísérte őket, hóna alatt regiszterrel. Szatyorban befőttesüveget hoztak magukkal, benne evőkanállal. Az udvari csapnál megtöltötték a befőttesüveget vízzel, és máris munkához láttak.

Intettek a legközelebb állóknak, járuljanak elébük az asztalhoz. Szó, ami szó, csak úgy tessék-lássék vizsgálták az embert, mintha egyedül arra ment volna ki az egész, hogy a szeminarista, aki a nyilvántartásokat vezette, a regiszterben kipipálhassa a neveket. Burduf doktor belenézett az illető kitátott szájába, az evőkanállal meglapogatta a nyelvét, és intett neki, hogy mehet. Kovács felcser az evőkanalat megmártotta a vízben, és máris jöhetett a következő. A befőttesüveg tetejét hamarosan elborította a buborékos hab, kicsordult az újságpapírra, és megtelt legyekkel.

Burduf doktor csak néhány asszonyt vizsgált meg tüzetesebben, ujjbegyével tapogatta végig álluk alatt a mirigyeket, a fültő horpadásait, végül egy vagy két gombot megnyitva a mellükön, széljárta, hűvös fülét a nyíláson bedugva komoran hallgatózott a bársonyos dombok között. Szájukba is hosszasan belebámult, megkocogtatta a gyöngyházfogakat, fürkészte a nyelv két oldalán a nyál csillogó áramait. Volt, aki után Kovács felcser lenyalta a kanalat.

Egyszer csak megjelent egy szürke felhő Pop Sabin erdeje fölött, ernyője hamarosan a város fölé borult. Előtte, a vihar előszelében csillogó nejloncafatok kavarogtak. Az asztalokra a nyárfákról kövér barka potyogott; egyikük-másikuk lomhán elindult a nyállal átitatott újságpapíron. Az orvosi vizsgálat véget ért, már csak Vidra földrajztanár volt hátra. Addig mindenkit maga elé engedett, mivelhogy ő az udvaron, az egykori vöröskeresztes pótkocsiban lakott. De neki, lehet, hogy csak azért, mert közben eleredt az eső, már bele sem néztek a szájába. Burduf doktor csak hátba veregette és intett neki, mehet, a viszontlátásra. Ha tesz valamilyen megjegyzést az arca színére, rekedtes hangjára, fátyolos tekintetére, vagy legalább rosszallóan a fejét csóválja, talán Sebastian Vidra gyanút fog, és biztos egérúton, egy csak általa ismert titkos kürtőn beereszkedik a föld alá, a Medvegyica elhagyott járataiba, és onnan már a Pop Sabin erdején át eljuthat akár Ivano Frankovszkba. De ő nem észlelt semmit, így aztán hajnaltájt, amikor szokása szerint kisdolgát elvégezni kiment az udvarra, ott már várta valaki. Egy illető, aki nyomban az Izoldába, a tüdőbetegek barakknegyedébe kísérte.

 

Natalia Vidra ugyan megébredt arra, hogy férje kikel mellőle az ágyból, hallotta, hogy lemegy a lépcsőn, még azt is, ahogy a forró vizelet végigpermetez a gyomokon, és még a leforrázott csalán illata is meglegyintette, de egy gyanús nesz el nem árulta, hogy valaki, aki ismeri Vidra földrajztanár éjszakai szokásait, éppen a közelben várakozik. Pedig ott lapult méla lesben, és a vége az lett, hogy Vidra földrajztanár elment vele.

 

Ez már a ruhakölcsönző bolt megnyitásának a napja volt. Natalia Vidra reggel egy negyedórát késett a fodrászatból, addig a férjét várta. Mivelhogy próbaidős volt, nevelőanyám azonnal elbocsátotta.

A régi katonai pótkocsit, amiben addig a napig Vidra földrajztanár a feleségével lakott, azon a reggelen Gábriel Ventuza vontatta ki a Senkowitz-udvarról a motoros triciklivel a térre, a kiszemelt helyre, szemben az Ismeretlen vándor sírjával.

A készlet, amivel a bolt nyitott, kezdetben elég egyhangú és szegényes volt. Mindössze tizenhat rend, szürke posztóból szabott állógalléros, pléhgombos egyenruhából állt.

Két évvel azelőtt, hogy Butin érseket megölték, Kosztin archimandrita elküldte Gábriel Ventuzát a Bogdanski Nyíresbe, hogy alkudjék meg ezer vadmacskabőrre a jehovista remetékkel. Bogdanski Dolinán akkoriban minden hétvégén Butin érseket várták, a Helynökség kamráiban évek óta gyűjtötték számára az ajándékokat. Egy helyiségben például csak azokat a csontfaragványokat tartották, amelyeket a papnövendékek készítettek kézimunkaórán, egy másikban még ott állt egérrágottan az a rengeteg lekváros kalács, amit hétről hétre, minden péntek éjszaka sütöttek, hogy ha az érsek szombat reggel sínautóján mégiscsak megérkezik, mindjárt friss süteménnyel kínálják. Periprava vikárius, azokban az időkben, amikor még ébren volt, és a városba Leordina érseket várták, azt tervezte, hogy egy kamrát a nyíresi madarak kitömött példányaival tölt meg. Éveken át folyt az alkudozás, de nem sikerült megegyezni a remetékkel.

A Bogdanski Nyíresbe, ahonnan tiszta, szélcsendes éjszakákon a fodrászat udvarán is hallani lehetett a fajdkakasokat, a dolinai papok nem szívesen jártak. Amellett, hogy a magaslatra a szöcskétől sistergő réteken át csak egy árkokkal szabdalt, vízmosta földút vezetett, odafönn a rideg mészkőszirtek alatt morcos jehovisták laktak. Ha véletlenségből tömjénszagú óhitűvel találkoztak, se szó, se beszéd, egyszerűen kiöltötték rá a nyelvüket. Az volt a rögeszméjük, hogy a dolinai pópák egykori ezredesek és káplárok, egytől egyig a régi hegyivadászok, éppen csak dús szakállt növesztettek, fejükre süveget tettek, és beöltöztek mindenféle papi gúnyába. Márpedig ilyen bizalmatlan emberekkel üzleti ügyekben szinte lehetetlenség elboldogulni.

Most mégis, mintha megjavultak volna. Miután kitömött mátyásmadarak, szajkók és fajdok ügyében Periprava vikáriust éveken át az orránál fogva vezették és számtalanszor kikosarazták, váratlanul üzentek Kosztin archimandritának: na jó, ha mondjuk vadmacskával is beéri, készek tárgyalni. Úgy ám, lehet szó akár nagyobb tételekről is.

Azért így is, üzletelni a remetékkel nem sok jót ígért. Gábriel Ventuza meg sem próbált a megbízás elől kitérni; ki tudja, ha sikerrel jár, az talán majd előmozdítja az ő személyes ügyét is. Tudvalevőleg apja földi maradványaiért jött Bogdanski Dolinára, és esetleg arra számított, talán elnézőbbek lesznek vele szemben, amikor jóváhagyják a passzust, és megszámítják neki a kihantolás költségeit.

 

Azóta, hogy Bogdanski Dolinán élt, Gábriel Ventuza számára hétről hétre egyformán teltek a keddi és szombati napok. Ilyenkor nem járt be a táborba gyóntatni a tüdőbetegekhez, sem a toloncokhoz a mészégetőbe, hanem Colentina Dunkát fuvarozta a motoros triciklivel a Helynökségre, ahol nevelőanyám rendszerint késő estig dolgozott. Amellett, hogy nyírást, mosást és göndörítést is vállalt, fodrászatában főként pópákat fogadott, akik szakállfésültetés céljából keresték fel a szalont; minden kedden és szombaton ő ment kellékes táskájával a Helynökségre. Ilyenkor néhány órán át kizárólag Periprava vikáriussal foglalkozott, aki már évek óta aludt. Álmában kifésülte a haját, szakállát bekenegette nerczsírral, utána maradék idejében Kosztin és Tizman archimandritákat gondozta. Őket is órákon át pihentette olajos rongyok, illatos vatták, kenőcsök, tehéntúrós és méhpempős borogatások alatt, késő este lett, mire elkészült a szépítésükkel. Gábriel Ventuza egész idő alatt a Helynökség kapuja előtt várakozott, hogy amikor nevelőanyám végez a munkával, a furgonettán hazafuvarozza.

Azóta, hogy a város határában szemetet tároltak, annyit, hogy halmai már benyúltak a közeli erdőkbe, és elérték a Paltin barlangjait is, Bogdanski Dolinán esténként gyanús lények mutatkoztak. Kettesével, hármasával borzok, egyszarvúak és hiúzok kóboroltak az utcákon, és megesett, hogy a homályt kihasználva, csak úgy heccből feldöntötték a járókelőket. Előfordult, hogy védtelen nőkkel erőszakoskodtak, és amint sikerült némelyiket levenniök a lábáról, se szó, se beszéd benyaltak a combjai közé. Sötétedés után magányos nő, ha valamelyest is adott magára, még a Helynökség folyosóin sem indult el kíséret nélkül. Colentina Dunka, amint végzett az archimandriták szépítésével, jelt adott az ablakból, és akkor Gábriel Ventuza fölment érte az emeletre, a helynöki rezidenciára. Találkozott is majdnem mindig Kosztin archimandritával.

– Úgy tudom, holnap vasárnap – mondta neki aznap este, amikor a vadmacska-ügyletet rábízta –, hátha éppen jó hangulatban találja a remetéket. Legyen velük türelmes, megértő, nekik se lehet valami könnyű az életük. Ne zárkózzék el gőgösen, ha hosszasan alkudoznak, vagy ha netán megkérnék valami apróbb szívességre.

Fönn a Bogdanski Nyíresben, a csillagfürtös, kökörcsines tisztásokon rézbányász nemzetség élt évszázadok óta. Azt tartották magukról, ők az ittlakó népek közül egyikhez sem tartoznak, egyszerűen rézbányászok, kit érdekel a többi? Ha mégis hivatalos helyen szorongatták, és nemzetiségük felől próbálták faggatni őket, azt felelték: gepidák, amit itt senki sem értett. Csak a dolinaiak hívták őket rosszmájúan remetéknek, ugyanis azután, hogy a bányákban megszűnt a kitermelés, eltávozott a telep biztosa, bezárt a vegyesbolt, és még a telepre vezető villanyvezetékeket is elvagdosták, ők nem költöztek el innen. De nem is keveredtek a környékbeliekkel, kőházaikban ritkán fogadtak idegeneket. Fenyőtobozon és gyantán, sáskán és erdei mézen, legfőképpen pedig levegőn éltek. A nyírfa nedvét itták, és ettől olyan lett a hajuk – egyenes szálú és fényes –, mint a ló sörénye. Az elhagyott vágatokban még a régi bányászidőkből ekrazitot tartottak, állítólag azzal üzleteltek az északi országúton éjjelente, a sötétség álarca mögött.

De most nappali üzletelésről volt szó. Mire a furgonetta a meredek, kanyargós úton fölkaptatott a Bogdanski Nyíresbe, a remeték mind otthon voltak. Tízen vagy húszan is álltak a töltősiló alatt, ahol régente az ércet szállító szekerek megfordultak. Remeteszürke zubbonyuk, amelyet ing nélkül, csupasz bőrükön viseltek, mintha épp valamelyik tárnából jönnének, még mindig ércszagú volt, arcuk bőre is füstös volt az ércportól, csak szemük kékje világított.

Közelükben nyirkos deszkákra kiterítve néhány, irhának is alig nevezhető kopott, lyukas és rühes állatbőr hevert. Messziről látszott, egyik sem nemes szőrme, valamennyi közönséges házimacska lenyúzott, napon szárított bőre.

– Hát ez igazán jópofa – mondta Gábriel Ventuza. – És akkor most láthatnám a valódi portékátokat?

– Ez minden. Mi szegény remeték vagyunk, nekünk ilyen a vadmacskabőrünk.

– Jó, rendben. De akkor halljam, mit tanácsoltok, mi a fenét mondok én most Kosztin archimandritának?

– Azt, hogy nyalja ki a seggünket. És Tizman ezredes úr hasonlóképpen a valagunkat, ezt, kérlek, föltétlenül mondd meg nekik.

– Ez hát az utolsó szó az ügyben.

– Értsd meg, mi csak jót akarunk neked. Tudtuk, hogy majd téged küldenek ki tárgyalni, és gondoltuk, biztos örülni fogsz egy kis kikapcsolódásnak.

– Aranyosak vagytok.

Ezzel, mint aki a tárgyalást befejezte, Gábriel Ventuza begyújtotta a tricikli motorját, hogy a nem éppen kellemes hírrel visszasiessen Kosztin archimandritához. Akkor a szürke, nyirkos, ércszagú deszkafalak közül előszaladt egy kicsi, szurtos remetelány, és a járgány elé állt. Fején kissé hátracsúszott a kendő, jól látszott, hogy nincs haja. Szemöldöke sem. Persze, Natalia Vidra volt az, Vidra földrajztanár felesége, akibe még évekkel korábban egyszer belécsapott a villám. Amíg Colentina Dunka el nem küldte, fésülőlányként a fodrászatban dolgozott. De itt a remetéknél úgy látszik, nem volt tükre, tócsák fölé hajolva szépítgette magát, és bizonyára a szellőtől remeghetett a víz színe, mert két vagy három szemöldököt is rajzolt magának széndarabkákkal a homlokára. Gábriel Ventuza ilyen maszatosan is nyomban felismerte. Ahogy kitárt karokkal az asszony elállta a járgány útját, ő mindjárt kikapcsolta a motort.

– Akarod, hogy levigyelek?

– Ó nem, szó sincs róla, atyám, ó dehogy. Legfönnebb ha nem nagyon alkalmatlan, és igazán csak akkor, ha nincs semmi akadálya, egy kis csomagot. Ezt az utazókosarat, itt né. Várják odalenn nagyon.

Natalia Vidra is remeteszürke posztóruhát viselt, alatta szőrtelen, rézkígyó teste csillogott. Bőre harmattól volt még bársonyos, göncei alól a tisztások nyírfaillata áradt. Még mindig csak nyolc-tíz évesnek nézett ki, holott rég férjes asszony volt, és próbaidőn már legalább tíz évet töltött Colentina Dunka fodrászatában.

Az utazókosár ott állt sárosan a rámpán. Natalia Vidra arra kérte Gábriel Ventuzát, a csomagot vigye a vasútállomásra, és helyezze el Fulga atya poggyászmegőrzőjében. Lehet, kicsit nehéznek fogja találni, de csak azért, mert vadmézzel van tele. Afféle segélycsomag távoli rokonoknak, szegény rászorulóknak.

Ami a raktárjegyet illeti, amit ilyenkor, a csomag átvételekor szokás adni, legjobb, ha Gábriel Ventuza a tűzijátékosoknál hagyja, azoknál a tűzmestereknél, akik a dolinai vasútállomással szemben táboroznak egy katonai sátorban, és az érseket várják. Ők majd tudni fogják, mi a dolguk vele.

Gábriel Ventuzának bizonyára eszébe jutottak Kosztin archimandrita intései, miszerint legyen a remetékkel szemben előzékeny, tapintatos és elnéző, és tegyen félre minden városias gőgöt. Elvállalta a fuvart azzal, hogy amúgy is a vasútállomás mellett visz el az útja. Amíg két remete az utazókosarat elhelyezte a raktéren – ketten is alig bírták –, Natalia Vidrával beszélgetett, vékony, barna nyakát nézte, az ereket, amint kékesen elágazva befutnak a durva daróc alá.

– Azért ha meggondolod, téged is szívesen elviszlek.

– Most sajnos nem érek rá.

– Jó, akkor majd egyszer máskor. Akár egészen messzire is. Képzeld, a Dunán lakom, egy szigeten. Ha egyszer eljössz velem, biztosan nem bánod meg.

– Izgalmas lehet, atyám, de nem tudom, mit mondanánk a férjemnek. Amíg él, nem biztos, hogy könnyű szívvel elenged.

– Jó vicc, majd imádkozni fogok, hogy addigra ne éljen.

 

Gábriel Ventuzának szabad bejárása volt a Helynökségre, Kosztin archimandritához például külön bejelentés nélkül is fölmehetett. Most mégis, amikor visszatért a Bogdanski Nyíresből, a portás elébe állt, mintha nem is ismerné.

– Megtudhatnám, milyen ügyben?

– Ugyan. Én jártam ma künn a remetéknél a Nyíresben, várnak rám. Sürgősen beszélnem kell Kosztin atyával.

– Na ne mondd! Nem lehetséges, hogy csak képzelődsz? Mert azt garantálom, hogy nem vár senki. Odafönn csak Periprava vikárius alszik. Jobb, ha most azonnal eltűnsz innen.

 

Két évvel az eset után a tűzmestereket, akiknél Gábriel Ventuza az utazókosár raktárjegyét hagyta, agyoncsapta a villám. Odavesztek mind a nyolcan, útban a Senkowitz-udvar felé, az Ismeretlen vándor sírjánál.

 

Addig a napig, amikor a dolinai pénzváltók postagalambja a hegyeken túlról hírül nem hozta, hogy Koblicka Poljana vasútállomásán Butin érsek ezer darabra szakadt, és lelke, mint egy fátyol elszállt a gyertyánligetek fölött Jasina Preluka felé, Bogdanski Dolinán még minden hét végén várták, hátha csillogó fekete sínautóján megérkezik a városba.

A vasútállomás még azokból az időkből, amikor Leordina érseket várták, kimeszelve állt, fényesre voltak mázolva az ajtók és az ablakkeretek is, de minden bejáratot léccel szögeztek be, nehogy valami kóbor társaság szemet vessen az üres termekre, és önkényesen betelepedjék. Az ablakok mögött sok év óta mindig csak annak a hat szeminaristának az imbolygó alakja látszott, akik talpukra kötözött párnákkal rohangálva körbe a teremben a kőpadlót fényesítették. Ha Medárd villámai átvilágítottak az ablakok között, látni lehetett, hogy még éjszakára sem hagyják abba: ha elálmosodtak, mint a korcsolyázók, egymásba karoltak, és bóbiskolva siklottak tovább a falak mentén.

 

Kosztin archimandrita Butin érsek fogadtatására még tűzijátékosokat is felfogadott, a Bogdanski Nyíresből való egykori rézbányászokat. Régi vágású, képzett tűzmesterek voltak, és az lett volna a dolguk, hogy amikor Butin érsek megérkezik, és a vasútállomás épületéből kilép a térre, eregessenek sistergő csóvákat, tüzes röppentyűket a magasba, hogy útját az emberek sorfala között a Zenobia-templom felé a füst tömjénillatú girlandjai kísérjék. A tűzijátékosok egy katonai sátorban laktak, pont szemben a vasútállomás kijáratával, kanócok, gyutacsok, gyúlékony viaszokat tartalmazó dobozok és lőporos hordók között. Mivel Butin érsek még annak idején megüzente, hogy egy hétvégét kíván a városban tölteni, a tűzijátékosok minden péntek este földíszítették az akácokat és a tér villanyoszlopait papírszalagokkal, színes lampionokkal és girlandokkal. A drótok, amelyeken ezek függeszkedtek, mint a gyújtózsinórok vezettek a sátorlapok mögé.

Készültek-e a díszes fogadáson kívül valami más meglepetéssel is, és hogy egyáltalán mit forgattak a fejükben, amikor nyíresi létükre könnyűszerrel elszegődtek tűzijátékosnak, az nem derült ki soha. Közülük azóta már egy sem él. Egy nyári förgeteg alkalmával, útban a Senkowitz-udvar felé, ahol a szeminaristák tombolával egybekötött szavalóversenyt tartottak, egyszerre mind a nyolcukat agyoncsapta a villám.

Aznap valamennyien a ruhakölcsönző bolt egyenruháit viselték. Közönséges hétköznap lévén nem mutatkozott semmi kereslet a béröltönyök iránt, bent lógott valamennyi a vállfákon a bolt homályában. Tudtam, a tűzijátékosok az előadásra készülnek, rávettem őket, adjanak egy kicsit magukra, most az egyszer két ruha árából mind a nyolcan felöltözhetnek. Ráálltak, lőporszagú kezeslábasaikat, tűzmestergönceiket levetették, és belebújtak a szürke posztó egyenruhába, amelyet még Vidra földrajztanár rendelt volt a fiúkórus számára. Azt mondtam, ráér, ha úgy estefelé, az előadás végeztével visszahozzák.

Délután, miközben a fodrászat konyháján bóbiskoltam, a város fölött vihar vonult át, csattant egyet, kettőt az ég, lehullott egy kiadós zápor. Alig kezdett elállni, az udvar felőli ajtón Gábriel Ventuza rontott be, és fölrázott.

– Érdekelni fog, amit mondok: odakünn azt beszélik, az Ismeretlen vándor sírjánál mind a nyolc tűzmester ég.

Colentina Dunka lecsapta a fésűjét a mosdóba:

– Már az előbb perzselt ruhaszagot éreztem. Égnek a drága ruhák.

Bár az Ismeretlen vándor sírja csak néhány lépésnyire volt a Névtelen Zsákutca sarkától, Gábriel Ventuza begyújtotta a furgonetta motorját, és a még szemerkélő esőben kihajtottunk a térre. A tűzijátékosok, mint valami senyvedő tuskók az elhagyott tűzhelyen, még gőzölögtek a permetező esőben. Érződött a perzselt posztó szaga, de csak egyetlen öltöny égett meg nagyon, a tetem mellett pernyével volt tele a sár. Azért a többi öltöny is tönkrement, valamennyi cafatokban hevert, valaki késsel vagy ollóval mindenikbe belenyiszibált.

Előfőrdult eddig is, ha valaki alkalmatlan helyen hullott el, mire eljött érte a halottas szekér, már le volt róla vágva nadrágja, zubbonya, de annak, aki a halott tűzijátékosokat meglátogatta, nem a ruha kellett, csak a zsebe. Valamit kereshetett nagyon: valamennyi öltönynek és nadrágnak a zsebe volt kivágva.

Állítólag még el sem oszlott a villámok fénye a téren, mikor az Ismeretlen vándor sírjánál egy atya jelent meg, senki sem látta, merről érkezett, egyszerre csak ott termett a füstölgő halottak mellett. Személyleírása ennyi: csuha, kámzsa, kezében hatalmas, kifent olló. Mindenképp hívő ember lehetett, mert mielőtt a halottat megérintette ollójával, mintha tartana a villamosságtól, ami a testében rekedt, sietve keresztet vetett. Minden zsebet kinyiszibált, Hutira tűzmesternek még a színezüst lóhaját is levágta, és amint elrohant vele, az mint ezüst kígyó tekerőzött mögötte. De arra, hogy merre fele tűnt el az illető a rengeteg kivágott zsebbel, arra már senki sem emlékezett. Arról pedig éppenséggel senki nem tudott, hogy megfordult volna ollójával a ruhakölcsönzőben is. Márpedig ki volt vágva valamennyi zseb azokból a göncökből, kezeslábasokból is, amelyeket a tűzijátékosok levetettek magukról és a boltban hagytak. Az ismeretlen atyának kellett valami, amiről tudta, hogy a tűzijátékosok zsebében kell keresni.

 

Az eset utáni napon Gábriel Ventuzát Fulga atya, a vasútállomás poggyászmegőrzőjének gondnoka kereste. Azt mondta, csak az érdekesség kedvéért teszi szóvá, hogy az a fonott utazókosár, amit egyszer a tábori lelkész helyezett el a megőrzőben azzal, hogy majd valaki más fog érte eljönni, addig a napig nála volt, nem vitte el senki. Talán azért, mert kevés olyan ember élt a környéken, aki meg bírta volna fizetni érte a felgyülemlett fekbért. Mégis, ezen a reggelen, olyan korán, hogy még a köd is takarta félig-meddig az arcát, egy cingár férfi jelentkezett, fölmutatta az utazókosárra szóló raktárjegyet, és gondolkodás nélkül lefizette érte a fekbért, készpénzben, amit egy külön bőröndben hozott. Még a kora reggeli személlyel elutazott, és nem is titok, hogy hová – Fulga atya figyeltette megbízható vonatkísérőkkel, kalauzokkal –, ha tehát Gábriel Ventuzát érdekelné, merre vetette sorsa a fonott utazókosarat, amelyet egy ember megmozdítani is alig bír, mintha nem is méz, hanem ólom lenne benne, nos, Koblicka Poljana vasútállomás poggyászmegőrzőjében kötött ki, ahova az illető utazott.

– Hm, érdekes – hümmögött Gábriel Ventuza –, de azt hiszem, engem most összetéveszt valakivel. Én nem tudok semmiféle utazókosárról.

 

Natalia Vidra hamarosan visszatért fésülőasszonynak Colentina Dunka fodrászatába. Egy reggel, nyitás előtt ott állt a bejárat előtt, vállán kis tarisznyájával, benne faragott nyírfafésűkkel. Azt mondta, úgy hallotta, újabban reggeltől estig tele az üzlet szakállas vendéggel, egykori társai alig győzik a munkát, hátha tenne vele egy újabb próbát nevelőanyám. Közben az egész csak színlelés volt: Colentina Dunka bírta rá, hogy térjen vissza fésülni hozzá. Galambokat küldött a Bogdanski Nyíresbe könyörgő üzenettel, hogy bocsássa meg neki korábbi hevességét, ha kedve volna visszatérni próbaidőre, bármikor szívesen felveszi. Akkor már legalább tíz éve szerelmes volt Natalia Vidrába.

Gábriel Ventuza aznap egész délután a kihantolókkal tárgyalt, később gyóntatni a Bogdanski mészégetőnél járt, a toloncoknál, végül Punga atya kocsmájában megivott egy üveg Zenobia rumot. Át volt itatva az enyészet, a mészpor, a szesz miazmáival, mégis, amint a motort leállította – még el sem oszlott a furgonetta füstje az udvaron –, megérezte a Bogdanski ligetek nyírfaillatát.

– Ugye, sosem is volt eladó vadmacskátok – sziszegte Natalia Vidrának. – Csak azért lettem kicsalva a múltkor a nyíresbe, hogy lehozzam nektek azt a kurva utazókosarat. Attól tartok, belekeveredtem valamibe.

– Valóban, atyám, bele. Ha valami szörnyű dologra gyanakszik, nem téved. Nem méz, hanem olyan ekra-izé volt az utazókosárban.

– Ha nem tartoznék a bátyámnak annyi pénzzel, a legjobb volna, ha mindketten eltűnnénk innen.

– Atyám ábrándozik. Tudtommal egy vasa sincsen. Én pedig egy napig nem bírnék meglenni az enyéim nélkül.

 

Egy estefelé, amikor Gábriel Ventuza éppen a tüdőbetegekhez készült az Izolda negyedbe, és már a furgonetta motorját túráztatta, Natalia Vidra kiszaladt elébe az útra, és kitárt karokkal, mint amikor vadmacska-ügyben járt náluk a Nyíresben, elállta a járgány útját. Kezében egy kicsike orvosságos üveget szorongatott.

– De azért, ugye, nem orrol rám nagyon, atyám?

– Hát most mi a fenét csináljak.

– Csak azért, mert lenne megint egy kis kérésem. Ha bemegy atyám az Izoldába, egyúttal vigye ezt be a férjemnek.

– Feltéve, hogy tudom, mi van benne. Ha elfér az alsónadrágomban, megtörténhet, hogy beviszem. Előfordul, hogy néha megmotoznak engem is.

– Semmi, csak egy kis rongyocska van benne. Mondja meg Vidra tanár úrnak, hogy Colentina Dunka visszahívott a fodrászatba. Leheletével cirógatja a nyakamat, és már kétszer beleharapott a fülembe: biztos le akar feküdni velem. A rongyocska nagyon nedves, abból ő majd tudni fogja, ha eltűröm is, hogy néha a fodrásznő nyalogasson, azért én akkor is csak őt szeretem.

Azóta, hogy Gábriel Ventuza félig-meddig már dolinai lakosnak számított, élete nem sokban változott. Leszámítva azokat, akikkel nap mint nap dolga akadt, mint például a postamester, Mugyil atya a Helynökség beszerzői közül, vagy Kosztin archimandrita, soha senki semmilyen ügyben nem kereste. Napjai télen és nyáron nagyjából egyformán teltek. Reggelente, még mielőtt az utcák fölött szétfoszlott volna a köd, furgonettáján a Helynökségre hajtott jelentkezni a portán, ahol a napi teendőket illetően vagy várta valami eligazítás, vagy nem. Amikor nem küldték kisebb-nagyobb fuvarral a vasútállomásra, a mészégetőkhöz, vagy a térdig agyagban vájkáló kihantolókhoz, esetleg éppen a Bogdanski Nyíres remetéihez, már kora délelőtt beült Punga atya söntésébe, és egy ablakhoz közeli asztal mellett, vízzel hígított bodzalikőrt kortyolgatva átvizsgálta a szeretetcsomagokat és a postai küldeményeket, amelyeket hetente háromszor személyesen osztott szét az Izolda betegei között. Előbb barakkonként, majd újra betűrend szerint osztályozta a leveleket, amiután ezzel is elkészült, sorba vette és egyenként elolvasta őket. Bizonyos levelekből rövid kivonatot is készített, hogy felmondja az ügyeletes esperesnek, ha annak az olvasás nehezére esne. Mert amíg a betegek jórészt megértették, hogy a levelezés során elég mindössze aláírni vagy ujjuk lenyomatával illetni az irodától készen megírva kapott levelezőlapokat, addig a hozzátartozók, mintha nem lett volna ezerszer megmondva nekik, képesek voltak oldalakat telefirkálni a maguk kicsinyes ügyeivel-bajaival, amelyek a betegeket legfönnebb untatták és idegesítették. És volt, aki olyan kusza sorokat kapott rendszeresen, mintha azok a földalatti búvópatakok és járatok pontos rajzát ábrázolnák. Nem beszélve arról, hogy Gábriel Ventuza talált már borotvapengét a levelezőlap kartonjában – mintha csak úgy véletlenségből belevágta volna magát –, sőt, levelezőlapra ragasztott vékonyka zsinórt is, ami pont úgy tekeredett a papíron, mint az írás maga, a betűk folyondárja, közben meg lehetett volna vele fojtani valakit. Nem ártott tehát a szemfülesség, errefele azt tartják, a tüdőbetegnél és rokonainál aligha van ravaszabb fajta.

Hetenként háromszor járt be a táborba, estefelé, miután a kődobálók üres tarisznyáikkal eloldalogtak a kerítések mellől. Addigra már a betegek is előosontak a barakkokból és szilvanagy szemekkel bámultak ki a kerítés rácsain át, lesték azt a rézvörös kis porfelhőt, amely az ég alkonyati visszfényében föllobbant a házak között, és a furgonetta közeledtét jelezte.

Gábriel Ventuzát mindig ugyanazok a betegek keresték meg gyónnivalójukkal; amíg hallgatta őket, tekintete az unalomtól a messziségbe révedt, és rendszerint elfelejtette kiosztani a penitenciát. De előfordult, hogy valaki titkos üzenetet szeretett volna rábízni, és akadt nem is egy, aki arra kérte, hozzon be neki csuhája redői között iránytűt vagy egy kis távcsövet. Vidra földrajztanár egy elemlámpát is kért.

– Hozok, ha megmondod, mire kell.

– Tudod, gyenge a koszt, és éjjelente csupasz csigát szedünk az udvaron. De négykézláb, csak úgy sötétben tapogatózva, elég babramunka, túl sok a pepecselés. Olyan, mondjuk, mintha egy kis pinát találnál a földön, az a csiga. De amíg kitapogatod, az álom óráiból rengeteg kárba vész.

– Mesével traktálsz, de kezdelek ismerni. Téged főleg a barlangok érdekelnek. Oda kell neked az elemlámpa.

A búvópatakok elhagyott járatai a Midia rét alatt is behálózták a földet, benyúltak az Izolda tábor alá. Nem egy barakk padlója alatt üresen kongott a föld, néha éppen valamelyik ágy alatt tátongott a jeges leheletű kürtő.

 

Gábriel Ventuza életében az évek során nem változott semmi, addig a napig, amikor a jereváni illatos idegenek keresték. Aznap délelőtt is Punga atya csapszékében ült, maga előtt az asztalon szétteregetett, fölbontott levelekkel, ott talált rá Natalia Vidra, akit Colentina Dunka küldött utána, hogy azonnal hívja haza. Gábriel Ventuza, amint meghallotta, hogy semmi félreértés, az idegenek név szerint őt keresik, illatosak, komorak, és állítólag egy kis csíkos tarisznyában gránátalmát hoztak számára, kisietett az árnyékszékre, és magára zárta az ajtót. Natalia Vidra egy óra elteltével már az ajtó előtt könyörgött neki, ne várakoztassa meg az idegeneket. A végén csak előjött, az udvari csapnál kezet mosott, halántékát is bőségesen megöntözte, végül összeszedte az asztalról a leveleket, és elindult Natalia Vidra után a fodrászat felé.

 

Az idegenekről akkor a városban már mindenki tudott. Két nappal korábban egyszer már megfordultak ott: kora reggel gurultak befelé a Bogdanski rév irányából, a harmattól átitatott por szőnyegén nesztelenül, egy soha nem látott kék rendszámú olajzöld Nissan Patrollal. A szélvédő átlátszatlan füstüvegből volt, hasonlóképpen az ablakok is, az sem látszott, ül-e egyáltalán vezető a kormány mögött. A terepjáró, mintha csak úgy magában kószálna, halkan duruzsolva végighajtott Dolina utcáin, olyan lassan, hogy közben egy sereg meztelen gyerek rohangált körülötte. Felhajtott a Zenobia-templomig, ott meg visszakanyarodott, és megint csak lassan, hogy el nem lehetett képzelni, mi akar ez lenni, megkerülte néhányszor az Ismeretlen vándor sírját. A függönyök mögül lesték az emberek, az izgalomtól sokan rosszul lettek. Végül a Nissan Patrol Hariton Manukian fogadója előtt megállt, és akkor a vezető letekerte maga mellett az ablakot. Drapp arcú, ezüst szakállú férfi volt szénfekete szemöldökkel. Mellette alkonylila kendőbe burkolózott asszony ült. Nem bírták Bogdanski Dolina levegőjét, orruk előtt mindketten kibontott zsebkendőt tartottak. Most már valamelyest a hátsó ülésre is be lehetett látni, ahol egy csillogó pántokkal ellátott, vadonatúj bőrönd hevert. Arra lehetett gondolni, pénz van benne, és az idegenek valószínűleg pénzt osztani érkeztek Bogdanski Dolinára. Nem kizárt, Zelofan püspök küldte őket, hogy némileg megkésve kiengesztelje azokat, akiket csúful rászedett. Zelofan püspök egy időben begyűjtögette az emberek pénzét, tizennyolcszoros kamatot ígért annak, aki rábízza vagyonát, aztán eltűnt a városról. Talpig asztrahán bundában, tele nyaklánccal és karpereccel, ezüstveretekkel kivert fülcimpával nap mint nap látni lehetett őt az Ivano Frankovszk-i piacon. Ki tudja, talán most megbánta, amit tett, és elküldte barátait, rendezzék helyette a piszkos tartozását. A kocsi belsejéből kábító illatfoszlányok törtek elő; egy olyan hely szaga, ahol a pénz nem számít. Volt, aki a közelükben egyszerűen elbőgte magát.

Az idegenek megvárták, hogy Hariton Manukian kinyissa előttük a kaput, akkor behajtottak a fogadó udvarára. Miután a kaput becsukták mögöttük, nem lehetett tudni, odabenn mi történik. A Nissan délután kifarolt az udvarról, és csukott ablakokkal, hogy megint nem lehetett látni, ül-e benne egyáltalán valaki, egyenesen kihajtott a városból a Bogdanski rév felé. Meg-megcsillant az alkonyat fényeiben a határvadászok esti kompjáratára várva, amíg teljesen besötétedett.

Reggelre már nem állt ott. Mintha mindenki csak álmodta volna azt az olajzöld terepjárót, amely azóta elrobogott a képzelet messziségei felé, és eltűnt Bogdanski Dolináról örökre.

 

Erre most kiderült, semmi káprázat, az idegenek valóságos személyek. Egy nap elteltével visszatértek, áthajtottak a már ismert utcákon, de most már csak annyira lassan, hogy drága autójukkal a csillogó kátyúkat lehetőleg kikerüljék, egyenesen a Névtelen Zsákutcába, Colentina Dunka fodrászüzlete elé. Mauzi Anies fésülőasszony nyitotta ki a kocsi előtt a kaput, hogy befarolhassanak az udvarra. Az üzletben abbamaradt a fésülés, nevelőanyám a pópákat kitessékelte, hogy a párnázott fodrászszékekbe a jereváni vendégeket ültesse. Mert noha még mindig kétrét hajtott zsebkendőt tartottak orruk, szájuk elé, hogy Dolina szagát ne érezzék, és alig lehetett érteni, mit mondanak, annyi mégiscsak hamarosan kiderült, egyenesen Jerevánból érkeztek, és Gábriel Ventuzát keresik.

Miután Gábriel Ventuza mégis előjött Punga atya árnyékszékéről, és Colentina Dunka most már személyesen is be akarta mutatni a fodrászatban, azok kezet sem nyújtottak neki, éppen csak biccentettek. Már-már a fejüket is elfordították, hogy ne kelljen a szemébe nézni. Nem azért, mintha Gábriel Ventuza csuhájából még áradt volna Punga atya árnyékszékének a szaga, hanem azért, mert az ügy, amiről tárgyalni akartak, annyira kényes volt, hogy jobbnak látták, ha nem személyesen beszélgetnek, hanem egy semleges személy közvetítésével. Úgyhogy a jereváni vendégek a fodrászszékekben ültek, Colentina Dunka mögöttük állt, és a tükörből nézett szembe velük, én pedig az ajtóban vártam, hogy üzenetet vigyek Gábriel Ventuzának. Ő ezalatt a hátsó udvaron ült a küszöbén, mellette az ajándékba kapott drapp-lila csíkos szőttes tarisznya hevert, benne négy gránátalmával. Annyi azért látszott, mindenképp meg akarták nyerni maguknak. De először is Colentina Dunkát faggatták ki: mondja el, mit tud a Senkowitz nővérekről. Igaz-e, hogy egy barakkban élnek a tüdőbetegek negyedében? És egyáltalán, élnek-e még? Mert ha igen, sürgősen beszélni kellene velük.

A Senkowitzoké volt valamikor a Senkowitz-udvar, benne a hangszerlerakattal; egy időben úgy nézett ki, ők fogják ellátni egész Bukovinát harmóniummal és zongorával. De a tartományba közben bevonultak a hegyivadászok, és a szép tervek szó szerint füstbe mentek. A zongorákban heteken át félbe vágott bárányokat sütöttek – a nemes fa sokáig tartja a parazsát –, a húrok a forróságban egyenként pattantak el, zümmögésük a füsttel együtt szállt föl az udvarból, és még napok múltán is a házak fölött lebegett. A Senkowitzok elmenekültek, csak a két hóbortos vénlány maradt közülük Bogdanski Dolinán. Egy ideig az ezredesekhez, majd Tizman archimandritához iratkoztak fel újra meg újra kihallgatásra, mígnem egyszer csak eltűntek a városból. Később hallani lehetett, eltűnésről szó sincs, éppen csak betegek, és most egy barakkban laknak az Izoldában.

 

Colentina Dunka elmondta a jerevániaknak, hogy tudtával a Senkowitz nővérek élnek, de itt nem szokás beszélni a betegekkel. Beszélő ugyan van a tábor portáján, de csak esperesek, vizsgálóbírók részére, arra az esetre, ha ki kellene hallgatni néha egy-egy beteget. Ezek szerint most azért keresik Gábriel Ventuzát, mert üzennének vele a nővéreknek.

Ennél valamivel többről lenne szó, mondták a jerevániak. Ők tulajdonképpen Viktor Ventuzát keresték, akinek a híre az Araksz folyó partjáig is eljutott, de sajnálattal hallották Hariton Manukiantól, hogy az az ember, aki úszó gyökerekhez kötözve akár egész családokat képes volt kicsempészni az országból, már nem él. Csak a fia. Nem sajnálnák tőle a pénzt, ha kézbe venné az ügyet.

 

Miután mindezt elmeséltem Gábriel Ventuzának, átadtam neki nevelőanyám üzenetét is.

– Colentina Dunka biztos helyről tudja, nincs megtakarított pénzed, mi több, útleveled se, a kihantolók pedig nem ingyen dolgoznak. Az persze más, ha úgy döntöttél, nem kell az öreged, és magad is örökre Bogdanski Dolinán maradsz. Az más. Akkor hadd az ördögbe az egészet, ígérjenek bármit, te ne foglalkozz velük.

Gábriel Ventuza, amikor meghallotta, mire tettek ajánlatot, előbb rosszul lett, eloldalgott a ház fala mentén, közben egyfolytában csorgott a nyála, aztán mégis kihúzta magát, elsietett és hozott magának Punga atya söntéséből egy üveg Zenobia rumot. Leült a küszöbre, az üveget a lába elé tette, és ha bárki közeledni próbált felé, csak intett: ne zavarják. De még egy óra sem telt el, a rumos üveg üres volt.

– Jó – mondta. – Való igaz, szükségem lesz egy kis pénzre. Ha az idő múlása Boga Senkowitz úrnak nem számít – ez volt a jereváni idegen neve –, miért is ne. Helyezze letétbe a tiszteletdíjamat Hariton Manukiannál, hogy a pénz addig is fialjon nála, és hogy tudjam, hol találom azt, ha sikerült nyélbe ütni a dolgot. Bele fog telni két-három évbe.

A jereváni idegenek még aznap délután kihajtottak a városból, és miután útban a Bogdanski rév felé összecsukódott mögöttük a por függönye, többé senki nem látta őket.

– Magának ez semmiség – mondta Colentina Dunka Gábriel Ventuzának. – A vér nem válik vízzé, az apukája bizonyára bevezette a tudományába. Tudja maga, mi a dolga, csak még nyavalyog egy kicsit és sajnáltatja magát.

– Soha életemben nem beszéltem apámmal – felelte Gábriel Ventuza. – Most fogom az egészet kitalálni.

 

Mindez egy pénteki napon történt. Aznap este még bement a tüdőbetegekhez gyóntatni, hazatérőben Punga atya söntésébe is betért, és csörömpölő üvegekkel a szatyrában érkezett haza záróra után. Bezárkózott a kamrájába, és hétfő reggelig nem is jött elő. Mostohanővérem, Mauzi Anies néha lement az ajtaja elé hallgatózni, szólongatni is próbálta, de hasztalan. A végén egy szemesbabkonzervet hagyott a küszöb előtt, hogy ha megéheznék, ott találja. Gábriel Ventuza bizonyára hallotta, ahogy a konzervesdobozt a sirályok fölbontják, a csőrükkel való, órákon át tartó kopácsolást, de erre sem nyitott ajtót.

Csak hétfőn virradatkor jött elő, amikor jelentkeznie kellett a Helynökségen. Alsónadrág volt rajta mindössze és egy vásári Pobeda karóra. Előbb elballagott az árnyékszékre, aztán engem kért meg, menjek vele, kísérjem el a szomszéd veteményeskertjébe, ahová egy kiskapun lehetett átjutni. A szomszéd, hogy az öntözéssel ne legyen gondja, az eresz alatt hatalmas hordóba gyűjtötte a lecsorgó esővizet. Gábriel Ventuza a hordó mellett megállt, letolta alsóját, karóráját is lecsatolta és a kezembe adta.

– Figyeld, kérlek, a mutatókat. Két és fél percnél korábban ki ne engedj semmi szín alatt. Lehet, én megpróbálok kibújni, de te csak nyomd vissza a fejem. Ha mégis azt látod, hogy nyelem a vizet, az más, akkor húzz ki a hajamnál fogva.

Ezzel belebújt a hordóba. Egy ideig buborékok törtek föl az orrából, a víz színén finom gőz nyelvei úszkáltak, haja, szakálla szétterült és mint a hínár lebegett az arca körül, ő pedig tágra nyitott szemmel az eget bámulta. A végén a víz annyira kisimult, hogy tükrében már a sirályok körözése is látszott Dolina rohanó felhői alatt.

– Mi a fenére készülsz? – kérdeztem, miután kicibáltam a vízből.

– A folyón át, úszó gyökérhez kötözve fogom kivinni őket. És tudod, a határvadász nem szereti, amikor pancsolnak a közelében. Én közben végig a víz alatt leszek.

Többször már nem is volt szüksége a segítségemre. Hajnalonta, amint megébredt, ruhátlanul átment a szomszéd kertjébe, karóráját egy szögre akasztotta, és elmerült a hordóban. A végén már annyi időt kibírt, hogy a víz fekete színét közben belepték apró, sárga nyírfalevelek, közöttük, ahogy az óramutatókat leste, szeme kékje világított.

Bár személyesen is jól ismertem, az embercsempész Viktor Ventuzával életemben csak egyszer álmodtam. A határvadászok kompján kelt át a folyón a Bogdanski révnél, csuklyás fekete köpenyét viselte, de maga fölé még egy esernyőt is tartott. Arcra, alakra nemigen hasonlított, inkább csak abból lehetett tudni, hogy az álom Viktor Ventuzáról szól, hogy nála volt az a bőr átalvető, amelyben vízhatlan zsákjait, csáklyáit, egyéb csempészszerszámait és túlélőkészletét tartotta. Amint a komp elhaladt a part mentén, integettem neki, de ő, ahogy ez az álomban történni szokott, nem akart megismerni.

Gábriel Ventuzának már úgy meséltem az álmot, hogy az apja Natalia Vidra fölé tartotta az ernyőt, akinél egy kosár is volt, egy friss alom nyálkás kutyakölyökkel. Ősz vége lehetett, mert fölöttük a lehelet ezüst párája lebegett.

– Hülye álom – mondta Gábriel Ventuza. – De lehet, most találod ki az egészet. Nem hiszem, hogy az öregemnek lett volna valaha is ernyője. Azt pedig miből gondolod, hogy Natalia Vidrát is ismerte?

– Például onnan, hogy ő is a saját tulajdon leánya. Azt hiszem, vagytok ti többen is testvérek, ha meg nem sértelek, csak nem mind az ő nevét viselitek. Tudd meg, sokan, akiket a határon átsegített, azzal fizettek, hogy itt hagyták neki kedvesüket, feleségüket. Szerintem tele van Bogdanski Dolina az apád gyermekeivel.

– Váljék egészségére. De akit közülük igazán sajátjának érzett, azt idejében elmenekítette innen messzire. Mint például engem és Hamza bátyámat.

– Messzire jutottál. Máskülönben lehet, érdekelni fog: engem is pont másfél napos koromban hozott el Csernovitzból. De innen már nem hurcolt tovább egy lépést sem.

 

Négy vagy öt nappal azelőtt, hogy Viktor Ventuzát a Pop Sabin erdeje alatt megölték, nevelőanyám még elküldött, hogy etessem meg, itassam meg az Ismeretlen vándor sírjánál. Ott állt sorban már hetek óta. Akkoriban a városba éppen Cozia érseket várták, és Tizman archimandrita kihirdette, mindenkinek orvosolni kívánja a baját, és bármilyen kívánsággal vagy panasszal fel lehet iratkozni hozzá kihallgatásra. A feliratkozás azt jelentette, hogy az illető a Helynökség portáján az ügyeletes tiraszpoli kutyásnak lediktálta életrajzát, kérését vagy panaszát, és ez akár egy egész napot eltartott. Sokan vidékről is bejöttek, a sor a Helynökség kapujától a térig ért, és már megkerülte az Ismeretlen vándor sírját. Ha valaki kilépett a sorból, tudhatta, kárba veszett megannyi álmatlan éjszakája, mert mindjárt valaki más lépett a helyébe. Kisebb és nagyobb dolgukat is ott helyben végezték, és ha nem volt, aki elemózsiát hozzon nekik, hulló faleveleket ettek, vagy azt, amit a rabló sirályok hullattak csőrükből a térre. Miután az eső naponta többször is végigsepert rajtuk, utána pedig gőzölögve száradtak a hirtelen perzselő napon, már kezdett olyan szaga lenni a helynek, mint a juhkarámnak.

Viktor Ventuza, aki előtt, ha bármelyik égtáj felé elindult, nem létezett akadály, mert mint a szél átjárt minden drótsövénnyel őrzött határon, most útlevelet akart kérni Tizman archimandritától. Ivano Frankovszkba készült, hogy visszaszerezze a pénzét Zelofan püspöktől. Nem akadt senki, aki le bírta volna beszélni róla. Zelofan püspök azóta hogy meggazdagodott, nyáron is asztrahán bundában járt, füle körbe volt szegecselve ezüst veretekkel, haja befonva arany pántlikákkal, lapátfogai közepébe pedig gyémántokat foglaltatott. Viktor Ventuza fogókkal, kifent késekkel készült hozzá, hogy visszavegye tőle, ami az övé. El volt szánva mindenre, hiszen egy embercsempész élet gyümölcsét csalta ki tőle a püspök. És most az egyszer papírok kellettek volna neki is, eredeti okmányok, hogy ha netalán meggyűlnék a baja valamelyik helybeli prefektussal vagy archimandritával, tüstént igazolni tudja magát. Hogy aztán mindjárt kicserélhessék egy Ivano Frankovszk-i illetőségű fogollyal, aki épp a dolinai mészégetőben raboskodott.

De Viktor Ventuza ekkorra már megfáradt, szája pereme állandóan száraz volt, szeme sarkában pedig a csüggedés nedvei csillogtak. Legutolsó csempészútjáról, amely egyébként életében a leghosszabbra nyúlt, kimerülten és megtörten tért haza, megbízói alighanem rászedték. Az egyezség úgy szólt, hogy a tiszteletdíj majd Hariton Manukiannál várja, ahol minden további nélkül fölveheti, közben Hariton Manukian úgy tudta, az illetmény csak akkor adható ki, ha a kaland szerencsés végéről személyesen hozzá üzenet érkezik, márpedig ezek az ügyfelei soha nem érkeztek meg oda, ahova annyira vágytak.

Viktor Ventuza egy testvérpárt kísért keletre, az út végcélja egy hajó lett volna. A rábízottak eltűntek, valószínűleg a tengerbe vesztek. Pedig mint minden útját, Viktor Ventuza ezt is alaposan kitervelte, már hetekkel az indulás előtt látni lehetett, amint a vasútállomás néptelen peronján krétával rajzol ábrákat a kövezetre, máskor ujjával a piactér porába. Így tett máskor is, fejében ezalatt eldőlt egy-egy emberi élet végső sorsa. A porba rajzolt vonalak túlmutattak a tengeren, túl Anatólián is, az Eufrátesz mentén Babilonig vezettek. Úgy tervezte, egyenesen délkeletnek tart, és a Duna-delta útvesztőin, nádkötegeken úsztatja ki a testvérpárt a nyílt tengerre, de miután egy zápor elmosta a piactéren a porba rajzolt úti vázlatot, ezt jelnek vette, és útirányt változtatott. Üzent is tüstént, hogy a hajó túl Mangalián, szemben a Vama Veche földfokkal várjon a testvérpárra. Egy éjjelen ott borult fel velük a nádköteg, és Viktor Ventuzának, amikor útlevélért állt sorban, még mindig tengervízszagú volt a gúnyája.

 

Négy vagy öt nappal azelőtt, hogy Viktor Ventuzát kifogták a Bogdanski rév örvényeiből, még élt. Jóízűen megette a tepertőt, a diót, aszalt szilvát, amit Colentina Dunka kendőbe kötözve küldött neki. Tartottam egy ideig a helyét a sorban, amíg elment dolgát elvégezni a közeli Senkowitz-udvarba. Amint nadrágját gombolgatva visszatért, még évődtem is vele egy kicsit.

– Látja – mondtam neki –, ha nem váltom fel idejében, összeszarja magát.

– Való igaz. Egyszer még meghálálom.

– Akkor kérem, árulja el nekem máris, mi végre hozott el engem másfél napos koromban Csernovitzból?

– Csak. Valaki nagyon szépen megkért.

– Mondhatom, titokzatos. Csakhogy tudja meg, amióta élek, keresem az apám. Nem tudná egy kicsit megerőltetni most az agyát?

– Ne is próbáljon zavarba hozni. Rossz helyen tapogatózik, fiam. A kedves anyukája sohasem gyanúsított ilyesmivel, úgyhogy zárjuk most le ezt a témát. Mindenesetre, ha visszaszereztem a pénzem Zelofan püspöktől, maga is kap belőle valamicskét. Osztozzanak meg rajta Natalia Vidrával.

– Nem kell a pénze, isten ments. Inkább vigyen el egyszer innen engem is. Maga biztos, hogy tud egy jó helyet, ahol aztán letesz és otthagy.

– Azt már nem. Csak ezt ne kívánja tőlem. Magát, fiam, igen jól ismerem. Bárhová is vinném, mindig ide fog visszakívánkozni. Ide fognak visszatérni a fiaim is.

 

Azt hiszed, bedőlök neked? – morogta Gábriel Ventuza, amikor mindezt elmeséltem neki. – Most találod ki az egészet, hogy kedvem szegjed. Arra megy ki az egész, hogy időnap előtt elmenjek innen, te pedig beülj a tábori lelkészi állásomba. De te is tudod, amíg nem szerzek valahonnan pénzt, nem bírok elmenni sehova.

Gábriel Ventuza mint tábori lelkész kezdettől fogva szabadon mozoghatott a tüdőbetegek negyedében. Egyik este a gyóntatás szokásos órái után még benn maradt, és fölkereste a vénlányok barakkját, ahol a Senkowitz nővérek is laktak. Közéjük ült az ágy szélére, tenyerével betakarta kézfejüket, és a lámpaoltás ideje is így találta őket. A jereváni azáleákról és oleanderekről mesélt nekik, az Araksz folyó szurdokairól, ahonnan a városra tavasztól késő őszig levendulaillat árad. Ott él a gazdag Boga Senkowitz, aki igencsak tartja a rokonságot; nemrég például a nővérek fényképével – már rég megszerezte őket – hirdetést adott fel a helyi újság társkereső rovatában, és képzeljék, máris van jelentkező: két igen jó családból való fiatalember. Hamarosan eljönnek értük. Hogy szavainak nyomatékot szerezzen, elővette a drapp-lila csíkos tarisznyát a gránátalmákkal, amelyet még Boga Senkowitztól kapott. A gránátalmák az eltelt idő alatt teljesen megkövesedtek, de Gábriel Ventuza még otthon baltával kettévágta őket, hogy csodás belsejüket megmutathassa. Most tenyerében egy-egy fél gránátalmát ringatott, a beszüremlő holdfényben, mint a drágakövek ragyogtak bennük az apró szemek, a szerelem rubintvörös ikrái. A vőlegények küldik.

A gyanakvás árnyai is eloszlottak, amikor a nővérek egyike megkérdezte:

– Akkor megtudhatnám, mi a neve például az enyémnek?

– Hogyne: Robert.

– És az enyémé?

– Azt hiszem, az övé is. Mindketten várják magukat nagyon.

 

Boga Senkowitz látogatása után jó két és fél évvel, egy reggel az Izolda negyedben megszólalt a vészkolomp. A Senkowitz nővérek ágyát üresen találták, alóla jeges fuvallat csapott elő: a fölbontott padló alatt sötét, nyirkos üreg tátongott. Valahányszor a vészjelzések foszlányai a Névtelen Zsákutcát elérték, a fodrászüzletben nevelőanyám, Mauzi Anies és Natalia Vidra, mint akik beavatottak egy nagy titokba, egymásra pillantottak: persze, Gábriel Ventuza a víz alatt mélyen elmerülve éppen most kötözi úszó gyökérhez a Senkowitz nővéreket, hogy aztán áthajózzon velük a túlsó partra. De amint a vészkolomp elnémult, egyszer csak az udvarról, Gábriel Ventuza hálókamrájából behallatszott a horkolás. Colentina Dunka abbahagyta a fésülést, és lesietett hozzá:

– Amíg maga aludt, valaki más kilopta őket.

– Hagyjon, álmos vagyok, egész éjjel nem aludtam. Én voltam az, de ez még csak az első lépés. Meg kell várnom, amíg valaki értük jön Jerevánból. Talán maga Boga Senkowitz.

– És addig mi lesz velük?

– A legjobb helyen vannak. A szemétben. Nem éhesek, nem fáznak, megvan mindenük.

 

Amióta a lerakott hulladék halmai már teljesen körülölelték, Bogdanski Dolináról nem mennek el a fecskék, ott kavarognak még novemberben is magasan a város fölött. Abban az évben nyár óta nem esett, a szárazságban csak a nyírfalevelek hullottak le, mint madárfelhők húztak erre-arra a lejtők között; éjjelente ezüst villózással töltötték meg az eget. Voltak napok, amikor se harmat, se dér nem hullott, ilyenkor Gábriel Ventuza egy demizson ivóvízzel kiballagott a Midia rét szeméthalmai közé.

– És ha találkozik valakivel? – kérdezte Colentina Dunka.

– Megtörténhet. Majd azt mondom, csak egy kis vizet viszek a szomjúhozóknak. Legjobb mindig az igazat mondani.

 

Pünkösd tájékán üzenet érkezett Hariton Manukianhoz Jerevánból: Boga Senkowitz időt szakít magának, eljön, mert személyesen is meg szeretné ismerni a nővéreket. Gábriel Ventuza ekkor fölkereste apja utolsó menyasszonyát, aki ereklyeként őrizte Viktor Ventuza minden régi holmiját, elkérte tőle régi csempészfölszerelését – a különleges öltözék mellett csáklyák, zsinegek, túlélőkések, nejlonzsákok képezték –, és beöltözött. Egy este útrakészen, fényes fekete, vízhatlan köpenyben állt a fodrászat udvarán. Vállára vetette tarisznyáját, benne a nélkülözhetetlen kellékekkel, és elindult. Colentina Dunka kiszaladt elébe az utcára.

– Legalább várja meg, amíg besötétedik.

– Arra most nincs idő.

– Most fog elrontani mindent. Megláthatja bárki.

– Csak azt fogja hinni, az apámat látja.

 

Gábriel Ventuza két és fél napon át volt távol. Csuhája sáros volt, amikor egy délután hazatért. Azt követően, hogy a Senkowitz nővéreket visszakísérte az elkülönítőbe, és átvételi elismervényt íratott Eronim atyával, a táborparancsnokkal, végül tárgyalt a vérdíjról Tizman archimandritával, mindjárt le is feküdt, és öt napon át aludt megszakítás nélkül.

Én ébresztettem Medárd előtt egy nappal, amikor a tiraszpoli kutyások keresték a hírrel, miszerint megtörtént a kihantolás. Aznap még meglátogatta az Izoldában Sebastian Vidra földrajztanárt, váltott néhány szót Natalia Vidrával is, majd Hariton Manukian fogadójában ivott záróráig. Ott még velem is beszélgetett egy keveset. Elmondta, milyen precíz ember Boga Senkowitz, ott volt pontosan a megbeszélt helyen. Éppen csak nem vette át a rokonait. Amint meglátta őket, azt mondta: ezek nem kellenek neki.

 

Gábriel Ventuza éjfélkor tért haza a fogadóból, amikor is mostohanővéremet, Mauzi Aniest az ágyában találta: éppen melegítette neki. Kora hajnalig nyalták-falták egymást, akkor néhány búcsúszóval üzenetet bigygyesztettek Colentina Dunka hálószobája ajtajára, és elindultak karonfogva a vasútállomás felé. Irodájuk volt a közelben a fináncoknak, ott történtek a vámolások.

 

Medárd napja ünnep Bogdanski Dolinán, nevelőanyám fodrászata is zárva tartott. Ablakain, mintha függöny takarta volna őket, egész délelőtt az esővíz csorgott, csak elmosódott árnyalakja tetszett át Natalia Vidrának, amint Colentina Dunkát fésüli.

Engem déltájban két tiraszpoli kutyás keresett, hogy Kosztin archimandrita vár rám a Helynökségen. Aznap kinevezett tábori lelkésznek. Megkaptam tőle a furgonetta kulcsát, amit még a kutyások vettek volt el Gábriel Ventuzától, és indultam is nyomban a járgányhoz haza, a Névtelen Zsákutca felé. Gondoltam, mindjárt kipróbálom, teszek néhány kört a városban a triciklivel. Hariton Manukian fogadója előtt haladtam el éppen, Punga atya meglátott a söntésből, kiszólt nekem a nyitott ablakon, és integetett is, térjek be az ivóba.

– Nem érek rá – vetettem oda –, ki kell próbálnom a járgányt. Mától én járok be gyóntatni a betegekhez.

– Akkor is. Gábriel Ventuza nagyon kér.

– Tréfálsz.

– Nézd csak, ott ül és iszik. Evett is bőségesen, és most nem tudja kifizetni.

Gábriel Ventuza megszokott helyén ült, a söntés egyetlen asztalánál, ahol máskor a betegek számára küldött leveleket vizsgálta. Előtte félretolva babsalátás tányér hevert, állt az asztalon egy üveg Zenobia rum is, aminek a fele hiányzott.

– Tudod jól – mondtam –, Punga atya dollárt is elfogad. Egyébként is úgy tudtam, elmentél a déli járattal.

– Egy vasam sincsen. Hariton Manukian esküszik, hogy még kora hajnalban kivitte nekem a pénzt a megbeszélt helyre, meg is jelölte az egyezség szerint egy bodzavirággal, de én már sajnos nem találtam ott.

– Pech.

– Az. Sürgősen ki kell találnom valamit.

– Jó, kifizetem, amit ettél-ittál. De hát azért elmehettél volna a déli vonattal. Megvolt már a jegyed is rá, nem?

– Visszaadtam. Azonnal beszélnem kell Tizman archimandritával.

– Akkor hát tudod, hogy nem az öreged volt a koporsóban.

– Amíg a vonatra vártam, jött egy sírásó, mondott egyet s mást. Hogy például az öregemnek még mindig milyen szép ezüst a haja, ilyesmiket. Márpedig te is tudod jól, az öregemet megnyúzták. Szóval csak meg volt rendezve az egész.

– Hm. Felfújod a dolgot. Lehet, hogy nem kellene ügyet csinálni belőle. Az biztos, nem fogsz jó pontokat szerezni vele Tizman archimandritánál.

– Adja csak ki nekem szépen a saját öregemet. Idegen csontokkal nem megyek innen sehova.

– Ma mindent mellre szívsz. De mondom, amit ettél, ittál, kifizetem.

– Sürgősen pénzhez kell jutnom. Mit gondolsz, Kosztin archimandrita visszafogad?

– Viccelsz. Mától én járok a betegekhez. De Colentina Dunkának hamarosan kelleni fog egy ember a kölcsönző bódéba. Majd megpróbálok beszélni vele.

– Kösz, előre is.

– És gondolom, a mostohanővéremnek is kelleni fog valami. Megpróbáljuk majd bedugni a papnevelde konyhájára. Mert miután nevelőanyámat cserbenhagyta, arról ne is álmodozzék, hogy egyhamar fésülni fog.

– Vele nincs gond – legyintett Gábriel Ventuza –, Mauzi Anies már úton van. A koporsókat már nyitáskor elvámolták, el is mentek a reggeli postavonattal.

Egy vizitáció alkalmával, amikor a Medvegyica melléki falvakat látogatta volna végig, Kosztin archimandritának nyoma veszett. Süvegét, amelyet aranysujtásos monogrammja díszített, évekkel később a Pop Sabin erdejében gombászok találták meg, de akkor már egy búbosbanka pár fészkelt benne. A család régi pártfogója köddé vált tehát, mégis, Periprava vikárius temetése napjáig Bogdanski Dolinán senki nem háborgatott. Én, mint tábori lelkész hetenként három alkalommal kijártam gyóntatni az Izolda betegeihez, rendszeresen meglátogattam a mészégető toloncait is, Gábriel Ventuza nevelőanyám ruhakölcsönző boltját vezette. Ő közben el is költözött a fodrászat udvaráról, a ruhák között lakott az egykori vöröskeresztes pótkocsiban. Napjaink nagyjából egyformán teltek, és már-már úgy tűnt, életünkben többé nem változik semmi.

Akkor aztán, egy Vízkereszt napján, miután már öt éven át egyfolytában aludt, meghalt Periprava vikárius. Tizman archimandrita, hogy örökébe léphessen, már többször halottá akarta nyilváníttatni, de szándéka az utolsó pillanatban mindig meghiúsult. Valahányszor megérkezett a halottkém, hogy a halál beálltát megállapítsa, a vikárius hálószobája előtt megtorpant, majd sarkonfordult és elsietett. Odabentről olyan hangos horkolás hallatszott ki, hogy nem akarta elhinni, amiket hall, azok már a túlvilág hangjai. Ezért mindegyik halottkém inkább veszni hagyta a kilátásba helyezett busás tiszteletdíjat, és rendszerint még a folyosóról visszafordult. Aztán akkor, amikor Bogdanski Dolinán ebben már senki nem hitt, Periprava vikárius mégiscsak meghalt. Úgy, hogy megölték.

A két személyt, aki köpenye alatt jégcsákánnyal és jatagánnal Vízkereszt délelőttjén, mialatt mindenki a templomban énekelt, a rezidencián Periprava vikáriust meglátogatta, később magam is megismertem. Dolguk végeztével egyenesen Colentina Dunka fodrászatába siettek kezet mosni. Amikor meglátták magukat a tükörben, hamar még egy-egy hajmosást és körömvágást is rendeltek. Hajfürtjeik csimbókosak voltak a nyiroktól, bélsártól és vértől, öltözékükön – afféle rézgombos barna posztóruha volt, amilyent a fegyőrök viselnek – elkent májcafatok és velődarabkák fénylettek. Periprava vikárius szívósságáról a végén  már regék keringtek – olyan mint a gyík, ha a farkát levágják, kinő neki újra –, ezért fölszeletelték, miszlikbe aprították, hogy a sok cafat, ami belőle megmaradt, többé soha egymásra ne találhasson. Miután a két fegyőr külsejű vendég civil öltözék tekintetében is megalkudott Colentina Dunkával, nevelőanyám engem küldött át Gábriel Ventuzához a kölcsönzőbe, hogy válasszak ki számukra a készletből két rend kimenő ruhát. De még így is olyan vérszagúak voltak, hogy a hiúzok fényes nappal a Bogdanski-révig kísérték őket.

 

Úgy volt, hogy Periprava vikáriust Tizman archimandrita temeti. Meg is rendelte az ezüst- és aranylaméval szegett temetési köntöseit, amikor Svarc szabónál, ahol éppen mértéket vettek róla, álltában, mint a ló, váratlanul elaludt. Hazavitték és lefektették. Ekkor még tizenegy napja lett volna a temetésig fölébredni. Néhányan ugyan reménykedtek, de a legtöbb illetékes úgy vélte, jobb volna valaki másra bízni a dolgot.

 

Engem a vágyaim akkoriban újra nem hagytak nyugodni. Bár nem ismertem kietlenebb és félelmetesebb várost Ivano Frankovszknál, hétvégén néha, amikor a gyóntatás szünetelt, átkeltem a Kárpátok hágóin régi kedvesemet meglátogatni. Mixandra Slupinski fodrásznőt, akinek egyszer már majdnem udvarolni kezdtem, nem bírtam elfelejteni. Bogdanski Dolináról minden éjjel gömbfával tele csempészvonat indult Bukovina felé, és mint egykor, fékezőfülkében kuporogva tettem meg az utat. A városban alig beszélgettünk egy-egy félórácskát, máris siettem vissza a teherpályaudvarra, hogy másfél napos utazás után hazatérjek Bogdanski Dolina füstkupolái alá. Puhítgattam Mixandra Slupinskit, hogy költözzék át Bogdanski Dolinára, ahol elszegődhetne fésülőasszonynak nevelőanyám, Colentina Dunka fodrászatába.

 

Egy nappal Periprava vikárius temetése előtt is, éppen Ivano Frankovszkból tértem haza. Zúzmarától deresen, virradat előtt érkeztem, amikor a köd leplei alatt a derengés első sziporkái még elkeveredtek a szeméttelepek lidércfényeivel. De még így is, a homályos, dermesztő hajnalban is mindjárt megpillantottam a csillogó fekete sínautót, amely az állomásépület előtt, a holtvágányon állt. Nemrég érkezhetett, be sem lepte a dér, a hűtő fölött még a fáradt gőz nyelvecskéi lobogtak. Megdobbant a szívem: az, aki a sínautóval érkezett, az fogja Periprava vikáriust eltemetni. És talán nemsokára Tizman archimandritát is.

Elgémberedett tagjaimat hajnalban mindig a fodrászatban, a gyúróágyon szoktam kinyújtóztatni. Elernyesztettem magam, és ilyenkor, amíg lassanként visszatért belém az otthon melege, mindig elbóbiskoltam egy kicsit.

Így történt ez ezen a hajnalon is, de a bizsergető langyos kábulatnak most hamar vége szakadt. Még félálomban megéreztem a közelemben Gábriel Ventuzát. Amióta a kölcsönzőben lakott, portékájával egy fedél alatt, az ő szagát Bogdanski Dolinán senkiével nem lehetett összetéveszteni. Amellett, hogy a városba érkezésétől fogva ijedt-ember szaga volt – olyan ez, mint a köhögés elleni szirupé –, mindig izzadság és tetűpor szaga lengett körülötte, mint azoké a ruháké, amelyeket bérelni lehetett nála.

Megkérdeztem, mi ütött belé, hogy ilyenkor zavar, mire azt felelte, ó semmi, de azért nem árt, ha tudom: megérkezett a temetési biztos, aki Periprava vikáriust fogja elbúcsúztatni.

– No és? Erre magam is rájöttem – feleltem.

– Csakhogy én már a nevét is tudom. Nem elég, hogy Hamzának hívják, erősen hasonlít is ahhoz a személyhez, aki engem ideküldött, és akinek én rengeteg pénzével tartozom.

Gábriel Ventuza akkoriban már éppen kezdett volna megbékélni a sorsával. Fülébe jutott, hogy a sziget a Dunán, ahol egykor lakott, víz alá került – egyszer elöntötte az ár, és többé soha nem bukkant elő –, és már azon gondolkodott, ha végre egyszer mégiscsak kiadják neki az apját, Viktor Ventuzát, nem viszi messzire, sziklasírt vásárol neki részletre a Bogdanski Nyíres remetéitől. Arra nem számított, hogy egy napon majd pont az a valaki téved ide, aki az itt eltöltött éveket rajta számonkérheti.

– Szar ügy –, mondtam neki. – Mégis, hátha meg lehetne vele dumálni a dolgot. Én a te helyedben megpróbálnék tőle kihallgatást kérni.

– Hát nem is tudom. Olyan mehetnékem támadt. Gondoltam, tudsz egy jó helyet.

 

Aznap délután nevelőanyámat Mugyil atya kereste. Szakállfésülésre és hajápolásra hívta, arra kérte, kellékes táskájával a szokásos időben jelenjék meg a Helynökségen. Estefelé Colentina Dunkát most is én fuvaroztam el a háromkerekű furgonettával, és fölkísértem az emeletre, a rezidenciára.

– Beszélgetni is fog vele – kérdeztem.

– Maga nem szeretné, ugye?

A Medvegyica felől a köd árasztotta el a várost, s hogy ne fagyoskodjam, úgy gondoltam, a folyosón várom meg, hogy teljék el az a pár óra. Persze arra is számítottam, ha ez az ismerkedés első estéje, és nevelőanyám, ahogy vendégéhez a fodrász szokott, beszélni kezd, én pedig fülelek, egyet s mást magam is idejében megtudok. De bentről csak a tégelyek koccanása hallatszott, és az, ahogy Colentina Dunka hatalmas fésűje alatt szikrát vet Hamza szakálla. Itt, az ajtó előtt fülelve talált rám nemsokára Mugyil atya.

– Maga mit keres itt?

– Mintha nem tudná. A nevelőanyámra várok.

– Tudja meg, nem biztos, hogy jól teszi. Hamza őtiszteletreméltósága egyáltalán nem röhögött, amikor meghallotta, hogy maga egyszer kagyló helyett néhány kosár folyami kavicsot küldött vacsorára az egyik archimandritának.

– Maga elmesélte neki.

– Érdeklődött.

 

Amikor lábujjhegyen kilopóztam a Helynökség épületéből, Bogdanski Dolinát már a csend nyirkos leplei takarták. Aludt már Gábriel Ventuza is a ruhakölcsönzőben, de addig kaparásztam az ajtaját, amíg végre beengedett. Magához is tért tüstént.

– Jó lesz sietni! – mondtam neki.

 

Sebtében öltözködtünk, összevissza minden ruhaféleségből magunkra kaptunk egy-egy darabot, amíg úgy néztünk ki, mint az ismeretlen erdőtolvajok. Legvégül talpunkra sálakat tekertünk, úgy indultunk a vasútállomásra, a tehervágányok felé. Mire elhelyezkedtünk az egyik fékezőfülkében, kihunytak Bogdanski Dolina utolsó fényei is. A háztetők fölött csak a szeméttelepek delejes szentjánosbogár-burája világított, átderengett az állomásépület ablakain, imbolygó árnyával a szeminaristáknak, akik talpukra kötözött párnákkal álmukban is a váróterem végtelen köreit rótták.