A testőrparancsnok magányaHat óra. Mögöttünk végre fölkelt a nap, vörösen tűz át a síkság fölött úszó ködökön, vörös pontokban csillan a műszerfal domborulatain és a navigátor vállgombjain. Távolabb, az őserdő fölött is megmozdul a vastag pára, kövér gomolyagok lövellnek a magasba. Nemsokára beléjük merülünk. Bobadilla őrnagy, a mesztic bágyadtan tekint kifelé, orrát az ablaküveghez nyomja, keze fejével beletöröl, nem tudja, hogy kívülről párásodott be. Kávészínű lassú vizű folyó fölött repülünk, alig pár méterrel a karfiolosan tömött lombkoronák fölött. Bobadilla őrnagy előtt Emil Sopornytz ül, a mesztic kinyújtott lábát nézi, ahogy az erősödő fényben megcsillannak cipőjén a szegecselt karikák. Mindketten bőr overallt viselnek, füllebenytyűs pilótasapkát és napszemüveget. Csak a cipőjük nem egyforma. – Miféle cipő van a maga lábán? – kérdi Emil Sopornytz. Bobadilla őrnagy megmozdítja lábfejét, egy kicsit szemügyre veszi saját cipőjét. Magas szárú katonazöld vászonbakancs, vastag gumitalppal. Hajlatában szegecselt szellőzőnyílásokkal. – Gerillacipőnek hívják – mondja Bobadilla őrnagy. – Csak nem tőlük kapta? – fordul hátra Emil Sopornytz. – Á – legyint Bobadilla őrnagy. – Ott még nem tartunk. – Már azt hittem, találkozott velük. – Tudja maga jól. Gerillák nincsenek – morogja Bobadilla őrnagy. – Csak azért mondom. Előrehajolok, én is megnézegetem, miféle cipőt visel Bobadilla őrnagy. Emil Sopornytz észreveszi, mit nézek, megkérdezi: – És azok a lyukak ott mire valók? Bobadilla őrnagy forgatja lábfejét, nézegeti ő is a saját cipőjét. – Ha menekül a gerilla és vízbe lép, a lyukakon kicsorog a víz. Nem fázik meg a lába. – Úgy látom, maga a gerillákkal tart. – Gerillák nincsenek – mondja Bobadilla őrnagy, és kinéz az ablakon. Nem buta ember ez a Bobadilla őrnagy, pontos és fegyelmezett, mint a meszticek.
Hat harminc. Emil Sopornytz termoszból kávét tölt magának a kupakba, felét kiissza, felét a padlóra önti. Nézi egy darabig a golyózó kávécseppeket a padlón, aztán sietve visszacsavarja a kupakot. Zsebéből papírzsebkendőt vesz elő, feltörli. Aztán válltáskájából előveszi távcsövét, és az ablaküvegre nyomja. – Maga biztos járt már errefelé – mondja Bobadilla őrnagynak. – Nem tudom – mondja Bobadilla őrnagy. – Ezek a helyek elég egyformák. Bobadilla őrnagy is tölt magának kevés kávét, amíg issza, szemét félkézzel beárnyékolva kitekint az ablakon. A motorok hangja hirtelen megváltozik, a gép meglendül, kanyarodik egyet félkörben, és lassan ereszkedni kezd. Alattunk elmarad a tömött erdő szövedéke, a forgó szárnyak pálmaleveleket lengetnek kunyhók és csűrszerű nyitott termek fedelén. A helikopter lassan végigmotoz a kunyhók fölött, árnyéka után morcos kutyák rohangálnak lapos kerek kövek és kihűlt üszök között. – Úgy látszik, nincsenek itthon – mondja Emil Sopornytz. – Vagy maga lát valakit? Bobadilla őrnagy fölvonja szemöldökét, tanácstalanul ingatja a fejét, s mintha hozzám szólna, megjegyzi: – Én se látok senkit. Jobb, ha a levegőben maradunk. A pilóta biztos hallja, mit beszélnek, a gép megemelkedik.
Hat ötven. Bobadilla őrnagy hirtelen fölemeli a karját és feláll. – Ott – mondja. Alacsony cserjéssel pásztázott zsombékos tisztás közepetáján, valami kis kiemelkedésen ül valaki. Körülötte színes rovarok cikáznak. Teste lágybarna, haja zöldesfekete, mint a varjútoll. A közeledő berregésre dermedten marad jó ideig, amint megpillantja a földön sebesen közeledő árnyékot, riadtan fölugrik és szökellő mozdulatokkal csörtet a lápon át. A gép egyre alacsonyabbra ereszkedve követi, míg egészen fölébe kerül és betakarja. Az ember megszédül a széllapátok orkánjában, kezét nyakára kulcsolva elhasal a pocsolyák között. Bobadilla őrnagy kibiztosítja az ajtót, félretolja. Emil Sopornytz a nyitott ajtón kitolja a hágcsót és leereszti. Álluk alatt begombolják a bőrsapkákat, és egymás után leereszkednek. Bobadilla őrnagy érinti meg előbb a barnabőrű embert, álla alá nyúl, kicsit megrázza, aztán megsimogatja a feje búbját. Emil Sopornytz kiabál neki valamit, ő is válaszol, de a motorzúgás elnyomja a hangjukat. Aztán az ember hóna alá nyúlnak és fölemelik. Széles arca sártól csöpög, sima fekete hajából is sárga lé csorog. Bobadilla őrnagy a fejét simogatja, mint valami szárnyaszegett madárnak. Könnyűszerrel kísérik a hágcsó aljáig, ott megállnak, és a távolságot méregetik. Lassan tuszkolják fölfelé a lépcsőn, a mereven megkapaszkodó lábakat kicsi ütésekkel oldják el a lépcsőfokoktól. – Vigyázzon, hogy fogja, mert lehet összetojja magát – mondja Emil Sopornytz és maga is kellő távolságból óvatosan taszigálja fölfelé. Eltelik vagy tíz perc, míg belökdösik a fedélzetre. Az indián akkora, mint egy gyermek, tekintete is gyermekes fényben fürdik. Teljesen meztelen, nincs rajta csak egy fonott hímtagkupak. Emil Sopornytz visszatolja az ajtót, bebiztosítja. – Mondja meg a hékásnak – fordul Bobadilla őrnagyhoz –, hogy repülni fog. Bobadilla őrnagy nem mond semmit az indiánnak. Megoldja állán a bőrsapka szárát és Emil Sopornytznak mondja: – Nem tud repül – töri tréfásan a nyelvet. – Repül csak madár. A gép zúgása fölerősödik, a levegőbe emelkedik. Az indián a gép farában egy széket átölelve hever, kicsire kucorodik, mint egy batyu. A navigátor többször is hátrafordul. A végén megjegyzi: – Valami zörög a gépben. Az indián egész teste reszket, vacognak a fogai, azt hallja a navigátor. Emil Sopornytz elővesz egy ceruzát a táskájából, még meg sincs hegyezve. Odaadja Bobadilla őrnagynak. Bobadilla őrnagy csak tartja kezében a ceruzát. – Mit csináljak vele? – Dugja már bele a szájába. Bobadilla őrnagy bedugja az indián szájába a ceruzát. Az indián tovább remeg, de a foga nem vacog többet. – Ilyesmire ceruza a legjobb – mondja Emil Sopornytz. – Vagy jól meg kell szorítani a rágóizmokat. – Nézi Bobadilla őrnagyot, aki az indián mellett guggol, és idegen nyelven mormol a fülébe. – Mond valami okosat? – kérdi Emil Sopornytz. – Kérdezze meg: élnek-e szülei, vannak-e testvérei? – Úgy látszik, nem érti, amit mondok – morogja Bobadilla őrnagy. – Pedig az ő nyelvükön beszél, nem? Honnan ismeri a nyelvüket? – Az anyámtól – mondja Bobadilla őrnagy. Emil Sopornytz elvigyorodik. Ügyes ember ez az Emil Sopornytz, pedig Európából jött. Gyepmester létére még a nyelvünket is megtanulta.
Mindjárt fél nyolc. Odalenn a fűben, a bokrok között, folyópartok kanyarulatában néha megpillantunk egy-egy indiánt, néha többet is, amint libasorban menetelnek valamerre. De azok mind férfiak. Fél nyolc után pár perccel aztán Bobadilla őrnagy előre szólt a navigátornak: – Ereszkedjenek. Hajtsanak rá szépen. Valami kisebb folyó árterülete fölött repülünk, az iszapos barna kövek között zegzugos vonalban, hirtelen irányt változatva egy indián menekül. – Biztos, hogy nem férfi? – kérdezi Emil Sopornytz és homlokát az ablaküveghez nyomja. – Nehogy mégis az legyen. – Maga a hátsó lábáról megismerte a szukát? Vagy még a fenekéről se? – morogja Bobadílla őrnagy. – Ne mondja, hogy nem ismerte fel. – A kutya, az más – mondta Emil Sopornytz. A helikopter perceken át követi a szaladó alakot. Az indián néha bevárja, míg fölébe ereszkedik a gép, aztán a levegő örvénylésétől megtántorodva elsiklik alatta és rohan visszafelé. A pilóta káromkodik, valahányszor meg kell fordítani a gépet. Bobadilla őrnagy leakasztja ülése mellől a válltáskáját. Hosszú csövű revolvert vesz elő, jobb kezébe fogja. Megkapaszkodik az ajtó melletti fogódzóba, kibiztosítja az ajtót és félretolja. Jobb kezével kinyúl az ajtón, lassan körözve céloz, meghúzza a ravaszt. Az indián futtában a lábához kap, combját vakargatja és még jó darabon szaladgál az iszapos kövek között, míg mozdulatai ellustulnak, s aztán hátra-hátrapillantva sétálni kezd. A végén, miután többször megbotlik, megáll, leül egy iszapos kőre és csodálkozó tekintettel várja, hogy a gép fölébe ereszkedjék. A hágcsót hamar kitolják az ajtón, Bobadilla őrnagy leereszkedik, és a földről visszakiabál Emil Sopornytznak, hogy maradjon csak fönn. Az indián fölé hajol, álla alatt vakargatja, meg is fogja és megrázza egy kicsit a fejét, aztán a feje búbját simogatja. Alája nyúl, átnyalábolja, ölébe veszi, és elindul vele a hágcsón fölfelé. Ahogy a fedélzet magasságát eléri, átadja Emil Sopornytznak. – Most már maga is látja, hogy nem férfi – mondja. Az indián nő akkora, mint egy gyermek, ágyéka fölött gyatra kis fűkötény, semmi egyéb, s látszik, combja töve, hónalja teljesen szőrtelen, melle kicsi és hegyes. Elomlik a másik indián mellett, egy kicsit nekidől, feje lekókad. Nemsokára megrázkódik és odahány a csupasz hasára.
Kilenc óra. A támaszponton jó messze a hangároktól, a laktanyáktól és a vezérlő épületektől, a kifutópálya végében állunk. A tartálykocsi szélvédője mögött Bobadilla őrnagy ül. Emil Sopornytz a töltőcsövet kezeli. Csak egy keskeny résen látok ki a szabadba, mert az ablakokat elfüggönyözték. Már elkészültek a feltöltéssel, amikor a kifutópályára terepjáró érkezik. Emil Sopornytz elébe szalad, és föltartja jobb kezét. Aztán amikor a terepjáró megáll, és a sofőr kiszáll, tenyeréből tölcsért formál és belekiabálja: – Azonnal üljön vissza. És hajtson vissza vagy huszonöt métert. És ne mozduljon. A terepjáró visszafarol vagy harminc métert és megáll. A sofőr letekeri az ablakot. – Maradjon ott és nem mozduljon – kiabálja Emil Sopornytz. – Mondja, mit akar. – Itt van a kocsiban – kiabálta a tiszt a terepjáróból. – Elhoztuk, hátul van a kocsiban. De lehet, hogy egy kicsit nagy. – Mi az, hogy nagy? Bobadilla őrnagy földobja a töltőcsövet a tartályra, és elhajt vagy ötven métert. Otthagyja a tartálykocsit, és gyalog tér vissza. – Mi a baj? – kérdi a tisztet, aki most is a lehúzott ablak mögött ül. – Ott van egy ládában – mutat hátra a tiszt. – De elég nagy. Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy kinyitják a terepjáró hátsó ajtaját, és leemelnek róla egy ládát. Egyik oldalán rács borítja. – Elég nagy. És mért nem mozog? – Kábítólövedékkel fogtuk be. Bekapott vagy négyet a seggébe. – Ez nem pekari – mondja Bobadilla őrnagy. – Én láttam pekarit, de ez nem az. Ez tapír. –Nem mindegy? – morogja Emil Sopornytz. Néznek mindketten a helikopter felé, vonogatják a vállukat tanácstalanul. – Tapír – kiabálja felém Bobadilla őrnagy. Kiállok a gép ajtajába, onnan integetek nekik, hogy hozzák csak. Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz kétfelől megragadják a ráccsal ellátott ládát, elhozzák a gépig, betaszítják a fedélzetre. – Párhetes tapírborjú – mondja Bobadilla őrnagy. – Nincs több tíz kilónál.
Tíz negyvenöt. Nehéz párában, ólmos fényű háztetők fölött kering a gép, amíg végre egy udvar mélyén föltűnik a kövezetre festett H jelzés. A helikopter a börtönkórház udvara fölött lebeg, lassan beereszkedik. Az udvarra néző, fehérre mázolt ablakok csukva, sehol egy ember, csak galambok rebbennek föl a párkányokról. Amikor a motorok sípolása is elhalkul, és a szárnyak elcsendesednek, kinyílik a főkapu, két fehér köpenyes férfi közeledik a géphez. Egyikük katonazöld nadrágot visel a köpeny alatt, a másik csíkos rabruhát, egyik az igazgató főorvos, a másik valami állatorvos vagy felcser. Vigyázzban állnak meg a gép előtt. Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy szállnak ki elsőnek, leemelik a fedélzetről a ládát. – Nem pekari – mondja az állatorvos vagy felcser. – Ez egy kicsi tapír. Emil Sopornytz teljesen kisápad, kacsaszája elkeskenyül, legszívesebben torkaszakadtából ordítna, de csak halkan recsegi: – Hallottam valamit? Különböző állatneveket hallok? Zárkát fog kapni. Elvégzi a dolgát és megy a zárkába. Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy nézik, hogy emeli vállára a ládát, utána néznek, ahogy kicsit meggörnyedve átszeli a börtönkórház udvarát, és megáll egy vasajtó előtt. Várja, hogy megnyissák előtte. Az indiánok remegő fejjel, rogyadozó lábbal támolyognak elő a gépből. Egyiket Bobadilla őrnagy, a másikat Emil Sopornytz ragadja meg, átnyalábolják őket, vállukra vetik és elindulnak. Jókötésű, erős emberek ezek.
Tizenegy órakor mi is fehér köpenybe öltözünk. A műtőterem az alagsorban olyan, mint egy közönséges mosókonyha. A falak szürkék a nedvességtől, a mennyezet sarkaiban fekete a penész, a kőpadlón barna lepedék. A két műtőasztal karfáját kikezdte a rozsda, a párnázatból kibuggyant a vénhedt szivacs. Vízzel telt katlan alatt még izzik a parázs; Különböző csövekből egy bádogkádba csorog a víz. Az indiánok most lovaglóülésben ülnek két tonettszéken, jó szorosan oda vannak kötözve, nyakukon, hónaljukon hevederek vezetnek. Lábuk olykor megrándul, halkan nyöszörögnek. – Most pedig beadok nekik még egy adagot – mondja az igazgató főorvos. – Nem árt, ha megfigyelik, hogy csinálom. Az indiánok alig rezzennek meg a tűszúrásokra, csak a heveder szorítása alatt rándul testük néha, egykedvűen bámulnak maguk elé. A folyosóról, az ajtó előtt csoszogás hallatszik, aztán valaki kopogtat. Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz előbb egymásra néznek, aztán rám, végül az igazgató főorvosra. – Ki az? – kiabálja Emil Sopornytz. – Én – mondja valaki az ajtó mögött. – Azt hiszem, csak a tízórai – mondja az igazgató főorvos. – Miféle tízórai? – kérdi Bobadilla őrnagy. Lopva rám néz, de én mintha oda se figyelnék, hallgatok. – Szó volt valami tízórairól? – Hozattam tízórait a városból – mondja az igazgató főorvos elvörösödve. Emil Sopornytz az ajtó elé lép, fejét a deszkához érinti. – Tálca van a kezében? – kérdi. – Igen – mondja valaki az ajtó mögött. – Akkor tegye le azonnal a földre. És menjen. Megértette? – Igen. Amikor a csoszogás elül a folyosón, Emil Sopornytz kinyitja az ajtót. Fölveszi a földről a tálcát, belép vele, leteszi újra a földre, és bereteszeli az ajtót. Aztán a tálcát az ablakpárkányra teszi, fejmagasságba. Három tányér, három pár virsli, három pár banán és egy csésze mártás van rajta. – Szóval maga kérte – mondja Emil Sopornytz és szigorúan az igazgató főorvosra néz. – Gondoltam, megéheztek – mondja elvörösödve az igazgató főorvos. Közben gumikesztyűt húz a kezére, az asztalon matat és elővesz egy nyírógépet. – Kesztyűt is használ? – kérdi Bobadilla őrnagy. – Mi kesztyű nélkül dolgozunk. – Nem tudom, miféle hajuk van ezeknek – morogja az igazgató főorvos. – Majd megmosdik utána – szól közbe Emil Sopornytz. – Nyírt már embert? – Van két kislányom – mondja az igazgató főorvos. Azokat kicsi korukban néha megnyírtam, hogy erősödjék a hajuk. A főorvos a nyírógép lapját az egyik indián homlokához érinti, bekapcsolja, elindul vele a feje búbján át, le egészen a nyakszirtig. Mint valami igazi borbélynak, olyan lesz tőle az arca. Emil Sopornytz azt figyeli, ahogy Bobadilla őrnagy megáll az ablakpárkány alatt, elvesz a tálcáról egy pár virslit, letépi a párjáról, beledugja a mártásos csészébe, aztán beleharap. – Nem kellett volna kezet mosni? – kérdi tőle. – Maga minden kutya után lezuhanyozott? – A kutya az más – mondja Emil Sopornytz, közben látja a lepedékes padlóra hulló fekete tincseket. – Ahogy befejezte, azonnal seperje össze – mondja az igazgató főorvosnak. Az indiánok csak néha, egy-egy villanásnyira tekintenek egymásra, nyugodt arckifejezéssel, kicsit bávatagon merednek maguk elé. Arcukon, mint valami kimerítő nevetés után a nyugalom könnyei csorognak. Amikor az első indiánt kopaszra nyírják, Bobadilla őrnagy szappant, pamacsot vesz elő, jól megvizezi őket. Alaposan behabozza a rövid sörtét, ujjával rendezgeti a fülek körül. – Hámozzon meg nekem egy banánt – kéri Emil Sopornytzot. – Hozza ide és dugja a számba. Az igazgató főorvos közben a másik indiánt nyírja, már az is teljesen kopasz, ennek a feje valamivel kisebb, ez lesz a nő. Bobadilla őrnagy csuklóig habos, nagy fehér labdát tart a kezében, latolgatja, várja, hogy az igazgató főorvos végezzen, hogy aztán azt is odakenhesse. Közben valami idegen nyelven szólongatja az indiánokat. Azok egy ideig bávatagon figyelik ajka mozgását, aztán közönyösen tekintenek maguk elé, a fekete tincsekre. – Két nyelvjárást is beszélek – magyarázza Bobadilla őrnagy. – De úgy látszik, ezek nem odavalósiak. – Magának a papája vagy a mamája volt indián? – kérdi Emil Sopornytz. – Persze hogy a mamám – mondja Bobadilla őrnagy. – És apáca volt. De nem tőle tanultam a nyelvjárásokat. Az igazgató főorvos kezében borotvával méregeti a beszappanozott indiánt, már neki is fogna, amikor Emil Sopornytz rámordul: – Nem hallotta, mit mondtam? Előbb seperje össze onnan azt a hajat. Tűzbe vele. Az igazgató főorvos leteszi a borotvát, lerázza köpenyéről a hajat, összesepri a földről és egy kartondobozba rakja. A dobozzal együtt dobja a tűzbe. A kályhaajtó szellőzői fojtó füstöket eregetnek. Emil Sopornytz is elsétál az ablakig, álla magasságában a tálca, elvesz magának egy pár virslit, az egyiket letépi, tör belőle és beleharap. Utána megszagolja. – Csak nincs valami baja? – kérdi Bobadilla őrnagy. Emil Sopornytz tele szájjal ingatja a fejét. Lenyeli a falatot és azt kérdezi. – És mondja. A maga mamája pont ilyen volt, mint ezek? – A borotvált fejű indiánra mutat. – Nem – mondja Bobadilla őrnagy. – Az anyám nő volt. – Tyűha! És egyébként? – A mamám apáca volt – mondja Bobadilla őrnagy. – Egészen addig, amíg meg nem szökött. Akkor aztán menedéket kapott az apámtól. – Én nem azt kérdezem – mondja Emil Sopornytz. – A fajtájára, a kinézésére gondolok. – Apáca kinézését egész életében megtartotta – bólint Bobadilla őrnagy. – Vasalt ruhában járt, egyenes tartással, lehajtott fővel. Azt az egy szökését leszámítva nem volt neki baja a jóistennel. – De teljesen indián volt – erősködik Emil Sopornytz –, olyan, mint ezek itt? – Úgy igen – mondja Bobadilla őrnagy. – Ha úgy érti, úgy igen. De ruhában járt.
Az egyik indián, lehet hogy éppen a nő, most hason fekszik a műtőasztalon. Nyaka, két csuklója, két bokája szíjakkal van a támlákhoz erősítve. Bobadilla őrnagy kajla fehér tálat tart a füle alá, az igazgató főorvos hatalmas fecskendőt illeszt a hallójáratok közé. Addig nyomja, amíg Bobadilla őrnagy kezében a tál megtelik vízzel és mogyorónyi barna darabokkal. – És a papája, az nem volt indián – mondja Emil Sopornytz. – Neki csak megtetszett a mamája, ugye? – Úgy van – mondja Bobadilla őrnagy. – Megtetszett neki. A füvészkertben látta meg először a mamát. Ült a fűben és fésülködött. – De a papája fehér ember volt, nem? – A papám igen – mondja Bobadilla őrnagy. – A mamám volt nekem indián. És mondom, apáca. Egészen az apácalázadásig. Akkor kiúszott a csatornán a folyóra, beleült egy gyerekkocsiba, és kézzel hajtotta magát a füvészkertig. Ott átmászott a kerítésen, leült a fűbe és megfésülködött. Így volt. – Aztán jött a papája – mondta Emil Sopornytz. – Úgy van – mondja Bobadilla őrnagy. – Jött a papám a hálóval, és ott találta a fűben. – Miféle hálóval? – A papám nekem, az pecér volt a füvészkertben. Ő szedte össze a kertből a betévedt kutyákat. – Maga csúfolódik velem – mondja Emil Sopornytz bosszúsan. – Amért én Európában gyepmester voltam, azért? Az igazgató főorvos kiüríti a tálakat, az ágyékkötényt és a hímtagkupakot bedobja a tűzbe, aztán egy tartályból lelógó gumicső végét fogja meg, bal kézzel a fekvő indián hátára támaszkodik és belecsavarja a végbelébe. Megnyitja a tartályon a csapot. – Én csak azt mondtam, hogy a papám szedte össze a kutyákat – mondja Bobadilla őrnagy. – Én nem magáról beszéltem. – Én azt hiszem, maga csúfolódik velem – mondja Emil Sopornytz. – De remélem, tévedek. – Amért én őrnagy vagyok – mondja Bobadilla őrnagy. – Azért még nem kell hogy csúfolódjak, nem igaz? Állnak az ablak alatt, csak a kívülről fehérre mázolt ablakszemeket látják, s tükrözésében az igazgató főorvos alakját, amint néha az indiánok fölé hajol és elbabrál a csapokkal. – Azért, mert őrnagy – mondja Emil Sopornytz. – Pontosan azért nem kell csúfolódni. – Apám a füvészkertben dolgozott – mondja Bobadilla őrnagy. – Ő felelt azért, hogy nyugalom legyen a kertben. És hazavitte a megfogott kutyákat. Úgy, úgy. Otthon felnevelte őket. – Akkor mégsem volt pecér – mondja Emil Sopornytz. – Akkor kutyatartó gazda volt. – Lehet, hogy az volt. Szerette a kutyákat. – És a mamája mit szólt ehhez? – Nagyon jól éltek egymással. A mamám is szerette az állatokat. Csak egyszer haragudtak meg egymásra. De aztán kibékültek és együtt sírtak sokáig. – Akkor ki volt a hibás? – Senki sem volt hibás. A papám a vágóhídról hozta a borjúpacalt a kutyáknak, átlátszó zacskókban. Egyszer aztán nem kapott pacalt, csak borjúszemet. Egy egész zsák borjúszemet, és künn felejtette az asztalon. Emil Sopornytz kiköp. – Aztán egyszer csak a mamája érezte, hogy nézik. – Akkor elment otthonról a mamám. De a papám hazahozta, és aztán sokat sírtak együtt. Bobadilla őrnagy hirtelen orra elé kapja a kezét, én is a zsebkendőmért nyúlok. Emil Sopornytz a kagylóba köpköd. Az indiánok most egy-egy lavórban ülnek, csorog belőlük a beöntés leve, s az, amit kitakarított belőlük, fejük lecsüng, szájukból a padlóig nyúlik a nyál. – Már ne tessék haragudni – mondja az igazgató főorvos. – Ez elkerülhetetlen. Állunk befogott orral, nézzük őket. A főorvos nem foghatja be az orrát, a földet törli a lavórok körül, majd falapáttal kavargatja a kádban a fürdővizet. – Mondja meg nekik – kéri Bobadilla őrnagyot –, hogy bújjanak be a vízbe. Valahogy értesse meg velük. Bobadilla őrnagy fintorogva nézi a hol fehéresen, hol sárgásan habzó fürdővizet, szimatolgat. – Mi az isten van ebben? Klórmész és jódtinktúra? – Valami afféle. – És az nem árt a bőrnek? – Árt egy kicsit. De most még nem, csak később. Az igazgató főorvos a két lavórt a lefolyóba üríti, az üres lavórokat a sarokba dobja. Veszi a rúdvégre erősített súrlókefét. Hirtelen a torkomhoz kapok, nyelni próbálok, de nem tudok. Valamivel megtelik a szám, a fogak zománcán érzem a gyomorsavat. Elvánszorgok a mosdóig, fölé hajolok és kitátom a számat.
Tizenegy negyvenöt. Az igazgató főorvosnak most is Bobadilla őrnagy segít. Törülközőkkel szárítják az indiánokat, megmossák a fogukat, levágják a körmüket, és bekenik lakkal. Aztán bőrápoló tejekkel dörzsölgetik őket, Helena Rubinstein és Max Factor feliratú üvegeket rázogatnak, bekenik őket tetőtől talpig. Pörsenéses vállukra filmes permetet hordanak, orrukba és szemükbe folyadékot csepegtetnek. Vadonatúj ágyékkötényeket kapnak. A fogason két varjúfekete vadonatúj paróka lóg. Az igazgató főorvos megszív két fecskendőt, végükre illeszti a tűt, dobozba rakja őket, odaadja Bobadilla őrnagynak. Az indiánok mosolyognak, körmük csillog, érezni a száradó körömlakk szagát, bőrük is csillogó és jószagú, szemük fehérje világít. Emil Sopornytz az indián nőt nézi, tekintetével végigsétál rajta lábfejtől az álláig, onnan vissza az ágyékáig. – Meg tudná mondani, hány éves? – kérdi Bobadilla őrnagyot. – Vagy tizenkettő – mondja Bobadilla őrnagy bizonytalanul. – De lehet, hogy harminc. – Nem kívánja? – Ó – mondja Bobadilla őrnagy. – Ahhoz kéne ismerjem a szokásait. – És a mamáját sem kívánta soha? – A mamám apáca volt – mondja Bobadilla őrnagy. – Nem feküdt volna le velem.
Tizenkettő után tíz perccel érünk a főkapu elé. A botanikus kertet még tegnap kiürítették. A növényápolókat, a takarítókat, a rendfelügyelőket és a pénztárosokat meg a kapusokat is hazaküldték. A bejárat előtt most katonák állnak, derekukon súlyos bőrtokok. Bobadilla őrnagy vezeti a mentőautót, áll szemben a kapuval, és a szélvédő mögül integet, nyissák már ki. Aztán behajtunk a fősétányon, elhaladunk a központi épületek előtt, hajtunk hátra, a kert sűrűje felé. Addig hajtunk, amíg az út egészen elkeskenyedik. A hatalmas fák koronáiról a liánok között gumicsövek lógnak, végükön rózsákból permetez a víz, meggyűl a vályúszerű széles leveleken, onnan csorog az aljnövényzetre, az őserdő bozótjára, s a keskeny ösvényre, ahol máskor a látogatók sétálgatnak. Először Bobadilla őrnagy száll ki, nyomában Emil Sopornytz. Megkerülik a kocsit. kinyitják a hátsó ajtót. Előbb kiemelik a ládát, benne a tapírborjúval. Az állat kábultan hever a ketrec padlóján, éppen csak szuszog, orra és füle körül szivárványszínű kicsi pamacsok, a mosdóhab kicsi felhői szikkadoznak. – Gyerünk, hékások – mondja Emil Sopornytz az indiánoknak. Bobadilla őrnagy karját nyújtja feléjük, meg ne botoljanak. Már lenn állnak az ösvényen, néha csipogva szólnak egymáshoz, de a szavak elszállnak értetlen tekintetük előtt. Bobadilla őrnagy is szól hozzájuk, magyarázna nekik, de őt sem értik. Csak mosolyognak, sarkukon állva kábultan inognak, néha enyhén megtántorodnak. Emil Sopornytz kinyitja a ketrec ajtaját, aztán mögéje kerül, megemeli és az állatot kiborítja az ösvényre. Kicsit remeg, amíg elcsendesedik, éppen hogy szuszog. – Azért beadhatnánk neki még egyet – mondja Emil Sopornytz. – Nehogy elkódorogjék itt nekünk. Ismerem én az állatokat. Alusznak, alusznak, aztán egyszer csak elmennek valahová. Bobadilla őrnagy a mentőkocsi nyitott ajtaján matat, a táskából kivesz egy bádogdobozt, belőle fecskendőt tűvel. Visszamegy a tapírborjúhoz és a fenekébe döfi. Aztán Bobadilla őrnagy karon fogja a két indiánt, bevezeti őket a liánok alá, ahol az ösvényen tócsákban gyűl meg a víz. Emil Sopornytz közben vesszőből fonott tálcát hoz elő a mentőkocsiból. Leteszi a tapírborjú elé, lábával ráhengeríti. Bobadilla őrnagy karonfogva sétál az indiánokkal az ösvény végébe és vissza, közben magyaráz és mutogat nekik, hogy értsék meg: el kell menni az ösvény végébe, onnan kell lassan előre jönni. Egyszer, amikor éppen újra előjönnek, Bobadilla őrnagy lehengeríti a tapírborjút a fonott tálcáról. Fölemeli és az indiánok kezébe adja. Egyik az egyik felől, másik a másik felén fogja. Most már kezükben a tálcával közelednek az őserdő sűrűjéből. – Jöjjön csak egy kicsit – mondja Bobadilla őrnagy Emil Sopornytznak. – Most segítsen egy kicsit. A tapírborjút visszahengerítik a tálcára, fölemelik és úgy adják oda az indiánoknak. Az indiánok kezükben tálcával, a tálcán egy tapírborjúval közelednek az ösvényen, megállnak és mosolyognak. – Még vagy tizenötször elismételjük – mondja Bobadilla őrnagy. – És akkor menni fog. Az ösvény elején, ahol a lombozat hirtelen barlangszerűen összeborul, most Emil Sopornytz áll. A két indián közeledik feléje, kezükben a tálca, a tálcán a tapírborjú. Ahogy közelébe érnek, a tálcát leteszik a földre. Emil Sopornytz jobb kezét nyújtja feléjük, előbb az egyiknek, aztán a másiknak. Bobadilla őrnagy egyenként megfogja jobb kezüket, és ráteszi Emil Sopornytz jobb kezére. – Tizenötször elismételjük, és menni fog – mondja. Lassan körbesétálom a terepet, közel ahhoz a helyhez, ahol Emil Sopornytz várja az indiánokat, hogy kezet fogjon velük, hatalmas levelek mögött megpillantom a gyönyörű világoszöld mosdókagylót. A vályúban két szappan, egy rózsaszínű és egy piros. Két törülköző lóg mellette, egy rózsaszínű és egy piros. A kagyló elég alacsonyan van, egy alacsonyabb ember bele is hugyozhat. Kipróbálom, csorog-e víz a csapból. A vízcseppeket zsebkendőmmel törlöm fel, és kifényesítem a kagyló belsejét. Az ősvénynek ezt a részét valami sárga folyami sás szegélyezi. A szép sárga kardlevelek enyhén lobognak a szélben. De túl sárgák, bár sárgának kell lenniük. S ezt nem mindenki tudja. Megnézem az órámat: Tizenkettő harminchét. Kiveszem a kocsiból a táskámat. Előveszem belőle a kicsi tartályt és a szórófejet, kipróbálom. A tartály nyomás alatt van, csak meg kell nyomni a gombot. Aztán lepermetezem szép fűzöld festékkel a sárga folyami sást. Jobb ha zöld, a növénynek jól áll, ha zöld a színe. Amikor befejezem, látom, az ösvényen közeledik a két indián. Leteszik a tálcát a földre, állnak Emil Sopornytz előtt, kinyújtott jobb kezét egymás után megszorítják. Meghajolnak. – Mondtam, mondtam, hogy menni fog – kiabálja Bobadilla őrnagy. – Majd még egyszer elismételjük. De ennyit egy majom is megtanulhat. – Maga csak ne majmozzon – morogja Emil Sopornytz. Akkor a lombok szövedéke közül, lapos levelek alól előtolnak két kerekeken gördülő felvevőkamerát. Egyik mögött Bobadilla őrnagy, a másik mögött Emil Sopornytz. Beállítják őket úgy, hogy az egyik a sűrűbe vesző ösvényre tekint, a másik valakire, aki az ösvény felől érkezik.
Pont fél kettőkor meghallom a berregést a város fölött. Bobadilla őrnagy is meghallja, az indiánokat betereli az ösvény végébe, dobozból illatos permetet fúj rájuk. Emil Sopornytz beáll az egyik kamera mögé. A hatalmas, sárgán csíkozott helikopter már valahol a bejárat fölött kerepel, mindjárt ideér a közelünkbe, és le fog szállni. Vigyázzállásban állok, jobb kezem sapkám peremén.
Tizennégy tizenöt. A kantinhelyiségben két asztalt terítettek meg. Az egyik mellett én ülök, velem szemben Emil Sopornytz. Előttünk egy tálon két egészben kisütött gyöngytyúk, sajt, banán és ásványvíz. A másik asztalnál Bobadilla őrnagy ül az indiánokkal. Előttük papírtányérok, frissen sült kenyér, malaczsír, hagyma. Egy nagy tál főtt kukorica és nyolc korsó sör. – Én a fiatal tyúkot csontostól megeszem – mondja Emil Sopornytz és átnéz Bobadilla őrnagyra. – Maga mért nem eszik? – Majd a gépben – mondja Bobadilla őrnagy. – Csomagoltattam magamnak. Az indiánok esznek, tömik magukba a főtt kukoricát, jó maszatosak. Lopva figyelik egymást, a szájuk körül és az ujjukon megragadó ételmaradékok között a bőrön púposodó hólyagokat, a kirepedt körömágyakat s a ráncokból váratlanul kiserkenő vért. Válluk is tele hólyaggal, feszítik a filmszerű permetet, ami cafatokban lóg már, savósan nedveznek. Ajkuk cserepes, rózsaszínű cseppekben gyöngyözik, szájuk sarkában fehér lepedék, szemük zugában kövér sárga csomók ülnek. Bobadilla őrnagy elsétál a kantin végébe, megnyitja a tálalóablakot. Nemsokára egy tál frissen főtt kukoricával tér vissza, az asztalra teszi. – Egyetek, hékások. Megéheztetek. Emil Sopornytz vigyorogva nézi őket. – Vajon ezek mit szólnának egy mozihoz? Mondjuk a Pinocchióhoz. Vagy a Hófehérkéhez. El is ájulnának. – Marhaság – mondja szárazon Bobadilla őrnagy. – De azért valamit kéne adni nekik. Fene tudja, de én adnék nekik valamit. – Mi a nyavalyára gondol? – Tudom én? Aminek örülnének. Az indiánok rágják a főtt kukoricát. Egyszerre kiisznak mellé egy fél korsó sört. – A lánnyal csinálhatna valamit – mondja Emil Sopornytz vigyorogva. – Ha már valami jót akar tenni. Annak biztos örülne. Vagy még mindig nem kívánja? Emil Sopornytz rám néz, látja, még csak el se mosolyodom. Ő is elkomorul.
Tizenöt óra. A börtönkórház udvarán megszólal a sziréna. Ajtók csapkodása hallatszik, csizmák és fapapucsok kopogása a visszhangzó folyosókon. A tálaló mögött is becsapódik a konyhaajtó és teljes csönd lesz. A helikopter már ott berreg az udvar fölött. A falnak támasztva két lapos hátizsák áll, Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz föladják az indiánok hátára. Ahogy a lánnyal bajlódik Emil Sopornytz, a hátizsák pántja beleakad a parókába, és lerántja a fejéről. Emil Sopornytz csizmájával nyúl alá, fölemeli: – Ez kell még?
Tizenöt negyvenöt. Már jó félórája úton vagyunk. Bobadilla őrnagy most is a helyén ül, lábát előrenyújtja Emil Sopornytz ülése mellé. Ölében elemózsiás doboz. Sült gyöngytyúkot eszik, a lerágott csontokat visszateszi a dobozba. Emil Sopornytz a kinyújtott lábát nézi. – Miféle cipő van a maga lábán? – kérdi. Bobadilla őrnagy megmozgatja lábfejét, köröz vele, nézegeti saját cipőjét. – Gerillacipőnek hívják – mondja csámcsogva. – Csak nem tőlük kapta? – Hohó. Ott azért még nem tartunk. – És azok a lyukak ott mire valók? Bobadilla őrnagy nézi a cipőjét, hajlatában a szegecselt nyílásokkal. – Ha menekül a gerilla – mondja –, néha vízbe lép. És akkor a víz kicsorog a lyukakon. Nem fázik meg a gerilla lába. – Maga a gerillákkal tart – mondja Emil Sopornytz. Nem fél, hogy egyszer lefokozzák? – Egyelőre még őrnagy vagyok – mondja Bobadilla őrnagy. – Nem mint maga. – Na jó. Hát csak viccelek – mondja Emil Sopornytz. Tizenhat harminc. Az indiánok olyan csendesek, hogy néha megfordulok és elnézem őket. Egymás karjában pihennek félig lehunyt, vörös szemekkel. A lány parókája félrecsúszva, elővillan alóla csupasz fejbőre. Félig nyitott szájuk sarkából nyál csorog, szájon át veszik a levegőt. Emil Sopornytz lehajtja fejét, overallja zsebébe nyúl egy kicsi lapos üvegért. Szájához emeli és jól meghúzza. Táskájából sörösdobozt vesz elő, föltépi, el nem veszi szája elől, amíg ki nem ürül. Iszik, hátra sem pillant. – Sört nem iszik? – kérdi Bobadilla őrnagyot hátra sem fordulva. – Nem használok – mondja a mesztic. – Egy nő kellene magának – mondja Emil Sopornytz. – Tudom én jól. Menjen hátra és végezze el a dolgát. Dugja meg, nem nézek oda. – Kell is nekem nő – mondja Bobadilla őrnagy. – Tudja maga jól, hogy nem kell. És magának sem kell. Nekünk nem kell a nő, olyan a mi életünk. – Úgy van – morogja Emil Sopornytz. – Azért megnézném, mi van neki a lába között. Az indiánok most hanyatt feküsznek a padlón, egymáshoz sem érnek. Lábuk szétvetve, hasuk kereken feszül, sűrűn kapkodva szuszognak.
Valamikor fél hat körül érzem és hallom a motorok búgásán is, hogy kicsit megemelkedünk. A navigátor a térképet böngészi. Biztos egy viharfelhőt akarnak megkerülni. A gép kicsi lökésekkel emelkedik egyre magasabbra, hogy az alacsonyan gomolygó frontfelhőt átrepülhesse. Napnyugta felé sötét az ég, ott már esik az eső. Emil Sopornytz fölkel az ülésről, négy üres sörösdobozzal támolyog a gép farába, a szemetesvödörhöz. Nehézkes mozdulatokkal lépi át az indiánokat. Látja a lány félrecsúszott parókáját, odanyúl, kicsit megrázza és leveszi a fejéről. Visszaül a székébe, bőrsapkáját leveszi, helyébe fölteszi magának a parókát. A felhők közelségétől ablaka már sötét, odafordul, nézegeti magát. – Az én mamám is indián volt – mondja Bobadilla őrnagynak. – Az biza. És apáca. – Ne mondja – nevet Bobadilla őrnagy. – Úgy biza – mondja Emil Sopornytz. – Az én anyám nem férfi volt, hanem nő. – Ne mondja – nevet Bobadilla őrnagy. – Úgy is nézett ki, mint egy nő? – Pontosan. És a mamám apáca volt – rázkódik a nevetéstől Emil Sopornytz. – És indián. – És a papája magának? Az mi volt? – Az én papám Európában volt. Ott szült meg engemet a papám. – Az az Európa az város vagy falu? – A papám nagyon kutyás ember volt – mondja Emil Sopornytz. – Teljesen oda volt a kutyákért. És borjúszemet reggelizett, mint a kutyák, mert szerette, ha evés közben nézik. – Menjen már – morogja Bobadilla őrnagy. – Még elhiszem, amit mond. – De a mamám a kutyás dolgokat nem szerette. Ő csak fésülködni szeretett az állatkertben. – Emil Sopornytz hátrafordul, és kiölti a nyelvét Bobadilla őrnagyra. – Maga csak egy piszok mesztic – mondja neki. – Nagy disznó lehet, ha mesztic létére rangokat kap. – Belebámul Bobadilla őrnagy mesztic arcába, aztán rám néz, nyelvét lassan visszahúzza a szájába, nézi a sapkám alól kilógó mesztic hajamat. Elvörösödik, vonásai széthullanak. Szemét lehunyja és visszafordul. – Uhh, uhh – sóhajtja.
Hat óra. Az indiánok sarkukkal dobolnak a padlón. Most is hanyatt feküdve hevernek, lábuk szétvetve, kezük hasuk tájékán motoz. Sarkukkal kaparják a padlót, fejüket jobbra-balra dobálják. Hasuk úgy domborodik elő csontos derekukból, mint egy hólyag. Szájuk félig nyitva, s mintha azon át ürülnének, bűzös darabkák potyognak ki rajta. A nap már lement, mögöttünk, az elmaradozó viharfelhőben távoli villámok világítanak.
Háromnegyed hétkor arra riadok, hogy az arcomba csap a friss levegő. Látom, a tolóajtó résre van nyitva. Emil Sopornytz az egyik indiánt elébe vonszolja. – Mit csinál? – riad föl Bobadilla őrnagy. – Hogyhogy mit csinálok? – Mi az istent akar vele? – Nem akarok vele semmit. Az indiánnak nincs a fején a paróka. Hanyatt fekszik az ajtó előtt a padlón, hasa feszül, mint a hólyag, melle hátracsúszik a hónaljába. – Még messze vagyunk – mondja Bobadilla őrnagy. – Még jó messze vagyunk. – Mitől? – Emil Sopornytz félretolja az ajtót, lábával az indián alá nyúl, kigurítja. Egy hátizsák repül a sötétben, valaki rá van kötözve, akinek nincsen haja és nagy a hasa. Vajon Emil Sopornytz meghúzta a hevedereket, vajon az ernyőt kibiztosította? Én nem láttam. Overallom zsebébe nyúlok, van nekem is egy lapos üvegem.
Tizenkilenc tíz. – Nézzen ide – mondja Emil Sopornytz Bobadilla őrnagynak, és az indián kerek hasára mutat. – Tudja, mi van ebben? Szar. Amikor Bobadilla őrnagy az indián hasához ér, hogy végigsimítson rajta, az fölordít. – Magának nem volt dolga állatokkal – üvölti Emil Sopornytz. – Mindjárt kipukkadt, és tele lesz minden szarral. Maga teletömte őket kukoricával. Emil Sopornytz megragadja az indián egyik csuklóját, végigvonszolja a padlón. – Hány méteren vagyunk? – kiabálja Bobadilla őrnagy a navigátornak. – Úgy kétszáz körül – mondja a navigátor. – Tudna ereszkedni egy kicsit? – Egy keveset. Nem tudom, mi van alattunk. Az indián hirtelen az oldalára fordul, fogát csikorgatja, kilátszik sápadt ínye. Emil Sopornytz félretolja az ajtót. Bobadilla őrnagy lehajol, meghúzza az indián hátán a hevedereket, kibiztosítja az ejtőernyőt. – Azt minek – mondja Emil Sopornytz. És lábával az indián fenekébe tapos. A navigátor hátrafordul. Megvárja amíg Emil Sopornytz visszatolja az ajtót, és Bobadilla őrnaggyal visszaülnek a helyükre. Akkor megkérdezi: – Tovább megyünk? Emil Sopornytz hallgat, hallgat Bobadilla őrnagy is, lopva hátrafordulnak, hogy lássák, vajon én mit akarok. De én is hallgatok, félig lehunyt szemmel várom, hogy ismét maguk elé meredjenek, és akkor előveszem overallom zsebéből a lapos üvegemet.
Fél nyolc előtt öt perccel a kvarcórám zömmügése ébreszt. Fölállok és az ülések támlájába fogódzva előre megyek. A pilóta és navigátor ülése mögött áll a zöld huzatba csomagolt, kocka alakú fémdoboz. Kibontom a huzatot, fölnyitom a dobozt, csatlakoztatom az antennát, az erősítőt, a szűrőberendezés kábeleit, és bekapcsolom a tévémonitort. A motorok erősen zavarják a képet, de a hátralevő három perc alatt amennyire csak tudom, kiszűröm a vörösen sziporkázó csíkokat. – Most figyeljen – mondja Emil Sopornytz Bobadilla őrnagynak. – Ha valamit odaügyetlenkedett a felvételbe, akkor magát ki fogják végezni. Ki fogják dobni egy ilyen helikopterből. Most már nagyon gyűlölik egymást. Emil Sopornytz szemfoga az alsóajkán, úgy mered Bobadilla őrnagyra. Bobadilla őrnagy most olyan, mintha nem csak mesztic volna, hanem teljesen indián, és mintha nem férfi volna, hanem nő. Bobadilla őrnagy helyén most egy indián öregasszony ül.
Pont fél nyolc. Kezdődik az esti híradó. Sárgán csíkozott sötétzöld helikopter lebeg tömött lombkoronák fölött. Az őserdő fölött jár. Már mondja is a bemondó:
A legfőbb kormányzó ma az őserdőbe látogatott. A legfőbb kormányzó, miközben megtekintette az őserdőt, indiánokkal találkozott.
Víztől csöpögő hatalmas levelek, csüngő liánok között a csapáson megáll két indián. Egy férfi és egy nő. Bőrük kakaószínű és fényes, hajuk fekete, mint a varjútoll. Ketten tartanak egy vesszőből font tálcát, rajta egy alélt állat. Leteszik egy alacsony ember elé; arca hurkás, gombszeme van, fején trópusi sisak. A nagyfőnök. Mosolyogni próbál, de savanykás szája körül csak undor és megvetés. És a bemondó közben mondja:
Az indiánok örömmel ismerték fel szeretett vezetőjüket, és hálájuk jeléül elfogott tapírborjút ajándékoztak neki. A legfőbb kormányzó kezet fogott az indiánokkal, és barátságosan elbeszélgetett velük.
Kikapcsolom a tévémonitort, és végignézek rajtuk. Bobadilla őrnagy feje a válla között. Lába alatt kicsi tócsa gyüledezik, valami csorog belőle, nadrágszárán és gerillacipője szegecselt karikáin. Ma először én is megszólalok: – Őrnagy – mondom. Bobadilla őrnagynak a feje sem rezdül. Teste csupa lucsok, overallja ujján, gerillacipője szegecselt karikáin át ömlik belőle valami kiapadhatatlanul, habosan patakzik a padlón. – Őrnagy – mondom. – Maga sír. Kihúzom a monitor kábeleit, visszarakom a monitort a fémdobozba, visszacsomagolom az egészet a huzatba. Emil Sopornytz most már a síkos padlón hempereg Bobadilla őrnaggyal. Emil Sopornytznak nyitva a szája, fogai Bobadilla őrnagy hónalján tépik a varrást. Ha majd megpillantja csupasz vállát, biztos beleharap. A navigátor hirtelen hátrafordul. Lekapja szája elől a mikrofont, tenyerét rátapasztja. Arca riadt és vértelen. – A pozíciónkat kérik – suttogja. – Azonnal be kell mondanom a pontos adatokat. Az ülésem fölé pillantok. Ott lóg a hátizsákom, benne az ejtőernyő. Ha tényleg benne van. Átlépem Emil Sopornytzot és Bobadilla őrnagyot. Leakasztom a hátizsákot, magamra veszem, meghúzom a hevedereket. Becsatolom állam alatt a sapkát. Ha nem sietek, hallani fogom Emil Sopornytz szájában a porcogók ropogását. – Kérik a pozíciót – suttogja a navigátor. – Megmondhatom? Kérik, bizony. Hogy pontosan bemérjenek. Kibiztosítom az ajtót, félretolom. Odakünn kellemes a meleg, mély és puha a sötétség. Egy perc múlva háromnegyed nyolc. Még egy perc és egy villanással ez a nap is véget ér. Még odaszólok a navigátornak: – Néha kérik. Mondja meg nekik, ha akarja.
Vége |