Vár a fülesbagoly

 

A szántóvető szerencséje

Amikor Horst Csaba Jékely Segesváron felült a Balt-Orient expresszre, a városban senki nem tudta, hova készül, legfeljebb a vasúti pénztáros, akitől a jegyét vette. Még tőszomszédja és kebelbarátja, Mathias Bordon sem. Úgy látszik, Horst Csaba Jékelynek még Mathias Bordon előtt is volt valami titkolnivalója.

Ez a Mathias Bordon egyébként ezerkilencszázötvenkettőben született, egészséges gyermeknek nézett ki, csak éppen egy füllel jött a világra. A bal füle hiányzott. Amolyan születési rendellenesség volt ez, az elfogult rokonság hamar rákente az akkori szigorú időkre: Bordon papa elesett az osztályharcban – kövek nyomták agyon a Duna-csatornánál –, Bordonné ezért meglehetősen nyomott hangulatban hordta ki az árvát. Azért az igazsághoz tartozik, hogy fordult elő már efféle kisebb testi hiba a családban. A Kasselban élő Max Bordont, Mathias unokafivérét például, egészen más történelmi körülmények között hat ujjal áldotta meg a gondviselés. Szóval Mathias Bordon, aki éppen közelgő születésnapját várta, nem tudta, barátja hova utazik, azt sem tudta, hogy eltávozik.

Horst Csaba Jékely Weimarba utazott. A másfél napos utazás végeztével alig szállt le Weimarban, a peronon máris a kifüggesztett menetrendet kezdte böngészni. Nemsokára fölszállt a Köln-Lipcse között közlekedő nemzetközi gyorsvonatra. Arrafelé utazott tehát, amerről érkezett. Megállt az egyik első osztályú vagon menetiránytól számított második ablaka előtt, és kitekintett a tájra. A hol közeledő, hol jelentéktelenül távolodó dombsort figyelte.

Ugyanezen a vonaton, ugyanabban a vagonban utazott a kasseli Max Bordon is. Apolda felé járt a vonat, amikor Max Bordon leemelte a csomagtartóból lapos diplomatatáskáját, és kilépett a folyosóra. Apolda fölött lomha dombok sora húzódik, a vonulat egyik magaslatán ritka nagy szélmalom áll. Amikor a vonat úgy nagyjából a szélmalommal egyvonalba ért, Max Bordon megállt a menetiránytól számított második ablak előtt, közvetlenül Horst Csaba Jékely mellett. Horst Csaba Jékely is azt a pillanatot leste, mikor kerül a vonat a szélmalommal egyvonalba. Egy pillantást vetett a mellette álló férfinak a fogodzón zongorázó ujjaira, megszámolta őket, aztán megszólalt:

– Te vagy az, Max?

– Én vagyok – mondta Max Bordon.

– Kösz, hogy eljöttél – mondta Horst Csaba Jékely.

– Persze hogy eljöttem – mondta Max Bordon. – Hisz megbeszéltük. – Lapos diplomatatáskájából sima vörös dobozt vett elő. Átnyújtotta Horst Csaba Jékelynek. – Tessék. Ez az.

– Ilyen nagy? – kérdezte Horst Csaba Jékely.

– Ekkora – mondta Max Bordon.

– Kösz – mondta Horst Csaba Jékely. – Szép volt tőled.

– Nem tesz semmit – mondta Max Bordon.

– Nagyon rendes voltál – mondta Horst Csaba Jékely.

– Ugyan. Mondtam már, nem tesz semmit.

– De mégis. Nagy dolog, akárhogy is. Szóval, kösz.

– Semmiség. Most már megnyugodhatsz. Én mindjárt leszállok.

A vonat Naumburgban megállt. Max Bordon itt leszállt, hogy egy és negyedóra múlva átüljön az ellenkező irányba közlekedő Lipcse-Köln nemzetközi gyorsvonatra. Sietett vissza Kasselba.

Horst Csaba Jékely egy darabig integetett neki, aztán egy üres fülkét keresett és leült. Ölébe vette a sima vörös dobozt és kinyitotta. Bámulta, bámulta.

A dobozban, puha krémszínű bársonyba ágyazottan két darab öntapadó fül pihent. Két darab jobb oldalra való műfül. Az egyik amolyan rendes fülszínű, a másik kipirult, vörös cimpájú, zimankóra, téli viseletre.

Az igazság az, hogy gyönyörű munka volt. Ezt Horst Csaba Jékely, a tőszomszéd és hű kebelbarát első látásra megállapíthatta. Mégis, hirtelen lehúzta az ablakot, a dobozt becsukta és kihajította a rétre.

Ismerte ő jól barátját, a segesvári Mathias Bordont. Egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy valami végzetes tévedés és félreértés történt a többszöri rejtjeles üzenetváltás során, amikor kiközvetítette az NSZK-ba a hiányzó fül méreteit és föltehető pozícióit, amikor tehát elég körülményes módon megrendelte azt a bizonyos műfület barátja tőkés rokonától. Az emberi orrot véve alapul ezek ugyanis nem bal oldalra való fülek voltak. Mathias Bordonnak pedig a bal füle hiányzott. Tudjon akkor ezekről a fülekről bárki, csak éppen Mathias Gordon ne szerezzen róluk tudomást soha.

Horst Csaba Jékely elkeseredve bámult ki az ablakon, az elpihenő esti rétekre. Elkeseredve gondolt óvatosságára, öröklött félelmeire, a sok fölösleges készülődésre, ami ezt a találkozást megelőzte. Mert bizony, úgy néz ki, talán mégis egyszerűbb lett volna telefonon megbeszélni a dolgot Max Bordonnal, kerül amibe kerül. Csakhogy Horst Csaba Jékely is félt. Tartott attól, hogy egyszer talán megkérdezik tőle, mit ért ő egy darab vagy két darab műfül alatt, vagy hogy miféle fül-ügyleteket bonyolít ő az NSZK-val. S ha válasza pontos lesz, nem fognak hinni neki. Szóval kínos, és főleg szomorú, hogy ezért a nagy semmiért utazott ide, az apoldai szélmalommal egyvonalba. Kiutazott egy hitvány fülért, s most két évig megint nem kaphat útlevelet.

Miközben csöndben korholgatta magát, némi kis elégtétel kezdett motoszkálni benne. Igen, holnap reggel majd erre jár a dolgos szántóvető. Megpillantja a fűben a vörös dobozt. Megcsillan a szeme, elakad a lélegzete. Lehajol, fölveszi. És kinyitja.

Én, a részvétlátogató

Amikor meghallottam, hogy meghalt a perzsa konzul felesége, magamra vettem egyetlen öltönyömet, a viseltes mogyorószínűt, ingem fölé barna nyakkendőt kötöttem. Rálehelgettem cipőm orrára, portörlővel kifényesítettem, aztán keresgélni kezdtem a szanaszét heverő farmernadrágok és lovaglónadrágok zsebében. Egy fehér és lehetőleg tiszta zsebkendőre lett volna szükségem.

A bánat vihette el, gondoltam közben az asszonyra, a tartós bánat mindenkit elvisz, ha maga a bánkódó is úgy akarja. Az eltávozottat Katalinnak hívták, a név nem honos a perzsáknál. De ennek az asszonynak perzsa létére katalinosan hosszúkás, kissé horpadt arca volt, orrtöve körül a bánat szépítő ráncaival. Láttam őt az idősebb Beridze úr születésnapján, párolgó sültestálak fölött, láttam Beridze úr temetésén rengeteg krizantém fölött, és láttam egészen közelről a konzul lakásán, teveszőr takaróján üldögélve, s ilyenkor, a közelemben – így volt, bizony –, a szemzugában dudorodó könnyek fölszívódtak. Legelőször a fennsíkon láttam, egy szeles napon, az a szél hozta meg a tavalyi őszt.

Azon a fennsíkon széltől aszalt satnya fű nőtt lapos barna kövek között, lovam lassan harapdálva messzire elbóklászott. Nem értette a füttyszót, nem is akarta, alacsony, aránytalan idomú fekete kanca volt, hamvas tekintetében idegen, konok borúval. Utánamentem hát, dél is elmúlt, amikor kőről kőre lépegetve elindultunk a fennsíkon át visszafelé. Nedvesen gyöngyöző fű lobogott lábunk alatt, fejünk körül ködlő felhőpamacsok kószáltak.

Komor látvány lehettem, amint a siető, alacsony röptű felhők között kantárszáron vezetem lovamat: egy ember megy hajadonfőtt, széltől borzolt hajjal, földre szegzett tekintettel, mögötte dacosan bólogatva baktat a lova. Talán meg is pillantott akkor valaki, és arra gondolt: ó, ahogy ezek ketten mennek valahová.

Az a valaki a perzsa konzul kíséretében lehetett, a konzul érkezett éppen a fennsíkra, két autóval, a kíséretével. Az első kocsiból kiszállt a konzul és a felesége, a másodikból három köpenyes férfi, egyikük tányérsapkás, vállán csillagokat viselő katonaember volt. A nedves, kemény szél testükre fújta a köpenyt, a katona kivételével kalapjukat szemükbe húzva lépegettek egy sohasem használt keskeny járdán, amelyet jócskán benőtt a fű meg a kövirózsa. Elöl ment a konzul és a felesége egy koszorúval, mögöttük a katonaember és társa egy másik koszorúval, utánuk koszorú nélkül a széles és lapos ábrázatú, majmosan eleresztett karú harmadik. A járda végén száraz, görbe fatörzs állt ki a kövek közül, egy ágról koszlott kötélen harangok lógtak, alattuk fehér kőtábla, teleírva ázsiai betűk folyondárjával, s egy európaiul bevésett évszámmal. A koszorúkat a táblára helyezték, alóluk nem látszott ki többé semmiféle krikszkraksz, csak valami azaleaféleség bodrozott a szélben, elnyílt, fagytól fakó, áttetsző szirmokkal. Jól láttam mindezt, mivel akkor már ott ácsorogtam a közelükben.

Az alacsony, hentesképű konzul beszélt, szavait a szél furcsán megcsavarta, csak valami szelíd morgás tört elő a száján, amit bárki kedvére megérthetett. Nem volt sok a kolbász a romlás éveiben, mondta a konzul, annál több volt a dögevő madár. A konzul felesége sírt.

Aztán a köpenyes katonaember beszélt a folyondárok nyelvén, végül mindenki hallgatott. Álltak a fennsíkon a szélbúgás nagy csöndjében. A konzul felesége sírt.

– Ne – lökte oldalba a konzul. – Ne bőgj. Most nem kell. – Nem bőgök – suttogta a konzul felesége. Pedig sírt, ha nem is a koszorúk fölött vagy afölött, ami a koszorúk alatt pihent. Valami egyéb miatt, ami itt, a széltől sepert magaslaton kibuggyant belőle.

Azt majd megtudom, gondoltam akkor magamban, mert a konzulné éppen engem nézett. A koszorúk, a rohanó felhőpamacsok, az óriási hegyek közül kiválasztott magának engem, a magányos lovast. Ő lehetett az, aki megpillantott még a kocsi ablakán át, amint hajadonfőtt vezetem lovamat a kövek között.

Belső zsebembe nyúltam, a konzulhoz léptem és átnyújtottam neki a névjegyemet. A hentesképű, alacsony úr futólag átnézett rajtam, még csak valami kérdésféleség sem motozott a tekintetében: mi akar ez lenni. Átnézett rajtam, mint valami esztelen lézengőn, a névjegyre sem pillantott, csak zsebre tette. Megfordultak és elindultak a keskeny járdán a várakozó kocsik felé. Én is elindultam lovammal, gondoltam, átvágok az országúton, gyalogolok keveset a fennsík pereméig.

Már benn ültek a kocsiban, éppen csak nem indultak. Egy-egy ködlő felhőpamacs néha eltakarta őket. Aztán kinyílt az első kocsi ajtaja. A konzul most künn állt, s a foszlányok között integetett felém. Közönyös tekintettel, lassan lépkedtem feléjük, addig közeledtem, amíg az ablaküveg tükrében megpillantottam magam mögött a lovam fejét. Az üveg mögött pedig a konzul felesége fejét. Férje ülésére könyökölve bámult kifelé.

– Egyszer legyen szerencsénk – mondta a konzul, és átnyújtotta a saját névjegyét. – Keressen föl bennünket. – Fázhatott, orrán, fekete szőrök tövében piros pontok gyülekeztek. Bólintottam, egy nagyon kicsit el is mosolyodtam. – Köszönöm – mondtam egykedvűen –, egy napon majd tiszteletemet teszem.

A fennsík peremén felültem a lovamra, lassan ereszkedtem a völgybe, közben többször is megpillantottam a mélyben a két autót, amint elkanyarognak a szerpentineken. Arra gondoltam, milyen szépen fejeztem ki magam: majd tiszteletemet teszem. Tiszteletemet is fogom tenni.

Amikor a halálhírt követően átöltöztem, és fényesített cipővel a lábamon már azt a bizonyos tiszta zsebkendőt kerestem, már pontosan tudtam, hová kell mennem. A konzul a Csitadze utcában lakott, a közelből indult a drótkötélpálya a város fölé emelkedő Mtacminda magaslatai felé. A vaskerítést és a vaskaput belülről zöldre mázolt hullámbádog borította, hogy akárki ne láthasson a kertbe. De nekem már első ottlétemkor megmutatták a kertet, a konzul személyesen sétáltatott körbe a törpepálmák és délszaki cserjék között. Tekerőző törzsű, szürke kérgű fák ágairól ezüstösre pácolt hinták lógtak, alattuk díszes kutyaólak. A konzulnak négy kisgyermeke volt és négy kutyája. És az a szépen hervadó felesége.

Akkori ottlétem rövid bemutatkozó látogatásnak indult, de pár korty Ra-Qai üdítőital után a konzul megkérdezte, megtekintenék-e itt a szalonban egy filmet, zártkörű házivetítésen. Mondtam, ritkán járok moziba, szagoktól terhes termekbe, de karosszékből szívesen megnézek én is egy kis filmet, mondjuk a próféta életéről vagy a Ra-Qai nevű üdítőital forrásvidékéről. A konzul megrázta a fejét, nem, ő úgy tudja, a film valami Dillingerről szól, valami nyugati emberről, aki meghalt. A Dillinger is dead című filmet láttuk, nem Dillingerről szólt, Dillinger haláláról csak az az ócska újság tudósított, amelyben a filmbeli férfi egy ócska pisztolyt talál, kicsit megörül neki, kifürdeti forró olajban, piros pettyesre festi. Egyébként a szakácsnő is közöttünk ült, szép egészséges perzsa nő.

– Nem fázik? – kérdezte a konzul, úgy a vetítés közepe táján. Nem puszta udvariasságból érdeklődött, hanem azért mert megérezte az ajtó alatt belopakodó hideget. Nyomban be is kapcsolt egy hősugárzót, palackot bontott, és poharakat tolt elébünk. A vetítővászon kósza fényeiben töltögetett, valami kemény masztika lehetett. Kevéssel azután, hogy a filmbeli férfi a talált pisztolyból két golyót eresztett alvó feleségébe, valaki megfogta a pohár után tapogató kezemet. Kézfejemre hajolt és beleharapott.

A vászonról, valami tengerparti verőfénytől kissé megvilágosodott a szalon és láttam, a konzulnénak olyan a szeme, mint valami nagy ezüst dió. A szakácsnő megigazította térdén a ruhát, aztán fölkelt és kiment a szalonból.

A konzul tényleg megérezhette a hideget, mert amikor a sötétítőt eltávolította az ablakokról, láttuk, odakünn akkora pelyhekben hull a hó, mint egy-egy juharlevél. Életemben nem láttam ekkora hópelyheket, úgy látszik, a meleg városra ráköltözött a fennsík hidege.

Aztán faltunk valamit, sajtokat, hideg fokhagymás sülteket. Az asztal mellől éppen kiláttam a Mtacminda oldalára. Esteledett, a drótkötélpálya piros kabinjai üresen lebegtek a kertek fölött, és egyre havazott.

– Nem fáznak meg a pálmái? – kérdeztem a konzult. – Nem – felelte –, ezek állítólag bírják a hideget. S ha mégsem, majd kicseréltetem őket.

Este volt, azt mondtam magamban: ma ingyen vacsoráztam. Vacsora után beengedték a kutyákat és a kisgyermekeket az ebédlőbe. Nemcsak az afgán agarak, hanem a gyermekek is teljesen egyformák voltak, nem lehetett látni, fiúk-e vagy lányok. Egyidősök lehettek, mint a gondosan kiválogatott árvaházi gyerekek. Búcsúzáskor vállukon finom köpenyekkel a konzul meg a konzulné kikísért. A kapuban kaptam én is egy köpenyt: visszahozhatom bármikor, amikor akarom. A szakácsnő egy nyitott ablakban állt, mellét a hidegnek feszítette. Mennem kellett. Amíg a konzul a kulccsal babrált, a konzulnéra pillantottam, kezemet a számhoz emeltem, és gyöngéden megcsókoltam a fogak helyét.

Végre találtam egy félig tiszta kékkockás zsebkendőt, kissé tanácstalanul ácsorogtam az előszobában. Azon töprengtem, a perzsáknál a fehér-e a gyász színe vagy talán a lila. Vagy éppenséggel a közönséges fekete, a világűr hidege. De ezt nem tudtam meg később sem, mert a konzul acélkék öltönyben fogadott, a szakácsnő piros farkasfoggal kivarrt köpenyében álldogált a konyhaablakban, a négy kutya nyakán barna-zöld mintás szegecselt nyakörvek díszelegtek, a négy kisgyermek pedig matrózruhában szaladgált a törpepálmák között. A konzulné négy kisgyermeket és négy pompás fajtiszta afgán agarat hagyott maga után. És férjét, a hentesképű alacsony urat.

– Meg vagyok döbbenve – tértem azonnal a lényegre, amit ő félreérthetetlen mozdulattal, franciás könnyedséggel elhárított. Ő ugyanis Bejrútban járt iskolába a franciáknál, ott tanult meg viselkedni. Legyintése egyúttal tessékelő mozdulat is volt, betessékelt a fogadószobába, a karosszékbe, a nyitott bárszekrény közelébe.

A konzultól távol állt mindenféle muzulmán gesztus, így például, ami a szeszesitalokat illeti, nemhogy titokban szívesen kortyolgatott, de, mint ezt megfigyelhettem, külön kedvtelését lelte abban, ha kedvenc italait szín és címke szerint aznapi hangulatának megfelelően átcsoportosíthatta. Bejrútban, a franciáknál nevelkedett, a neve mint jó katolikusnak nem Musztafa, Hasszán vagy Manszur volt, hanem Pierre. Pierre most Chartreuse-t töltött, talán épp a zöld volt az aznapi gyász színe.

Lett volna elég kérdeznivalóm: négy pompás afgán agár, négy kisgyermek, az már nyolc fő; nem beszélve a buja kis kertről, a nyesegetni való rózsákról, azaleákról, rhododendronokról, meg az üresen maradt hitvesi ágyról. De nem kérdeztem semmit, hanem azt mondtam:

– Az elhunyt kitűnő asszony volt.

Közben arra gondoltam: kitűnő asszony például, ez a fehérköpenyes szakácsnő, a tömött kerek farával és tudományával, példának okáért, ezzel a tűzdelt hideg birkacombbal, amit a gyász óráiban szopogatok. A konzul csak elnézett fölöttem, és megjegyezte:

– Ezentúl gyakrabban is tiszteletét teheti. – Saját kezefejére bökött. – Bizonyára hamarosan begyógyulnak a sebei.

– Tessék?

– Mondok valamit – suttogta a konzul, hogy a szakácsnő, akinek pompás árnyéka az ajtóüvegre vetült, ne hallja. – Mások is járnak ilyen kicsi sebekkel a kezükön, pontosan ugyanazon a helyen. Elég sokan, bizony. Tegye túl magát ezen a dolgon. Szerdánként szívesen látom egy-egy partira.

Biliárdra gondolt, ezt is Bejrútban, a franciáknál tanulta, meg a pezsgőbontás ördöngös titkait. Mert mondanom sem kell, nem maradtunk meg a Chartreuse-nál meg a hideg birkacombnál. Nem zavart meg senki, bármily friss volt a halott, egyetlen részvétlátogató sem érkezett. Biliárdoztunk és én élveztem, milyen gyönyörűek a zöld posztón guruló piros és fehér golyók, biztos ezek hát az ünnep és gyász színei, ősi perzsa színek.

A buzimacska

A hevenyészett halsütő bódé mögött két csöves hevert a homokban. Csakis csövesek lehettek, nadrágjukat, zubbonyukat az éji harmat meg a záporozó napfény egészen kifakította. Már két napja hevertek a bódé mögött, és csak a tengert bámulták. Olyan türelmesen és konokul, hogy úgy tűnt, először érezhetik a nagy víz igéző közelségét. Nagyritkán egyikük fölemelkedett, kissé görnyedten, mezítlábasan elcsoszogott a közeli bokorig, hanyagul megöntözte a tövét, s miközben slicce körül matatott, fésületlen hajából homok pergett a kezefejére. Pörkölt haluszonyokat ropogtattak, inni a szökőkútra jártak, elébe térdeltek, karjukkal átölelték a peremét, arcukkal elmerülve perceken át ittak. Megszívták magukat, aztán visszahanyatlottak a homokra.

A harmadik nap reggelén megállt előttük a Medve. A Medve rövid hajú, széles vállú, pihés bőrű lány volt, fehér nadrágot és kék csíkos tengerésztrikót viselt. Melle lapos volt, nyaka izmos, csupasz lábujjain szőke szőrök kunkorodtak. A csövesek elé guggolt, és bámulni kezdte őket. Azok még mindig csak a tengert nézték, úgy tűnt, nem bírják elvonni tekintetüket arról a vonalról, ahol a víz az éggel érintkezik.

– Mozduljanak már – szólította meg őket. – Hozok egy csónakot és kievezünk egy kicsit. – Magázta őket kissé tartózkodóan, elmesélte, hogy ő tulajdonképpen halsütő lány itt a közeli bódéban, és épp halért indulna a félszigetre. Künn aludnának valami kelekótya özvegyasszony kunyhójában, reggel pedig hallal teli bárkát vontatnának be a kikötőbe. – Na, mit szólnak hozzá?

– A csövesek egymásra sem néztek, a Medve pihés válla fölött tovább bámulták a tengert.

– Lássuk azt a hajót.

Otromba kétpárevezős csónakkal indultak ki az öbölből, orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. A csövesek eveztek, a Medvének nevezett lány pedig a csónak farában helyezkedett el, kézügyben egy üveg Bommerlunderral.

A Jasmunder Bodden felől eveztek ki a nyílt tengerre. Úgy tervezték, amint elérik a Bug félsziget déli fokát, eltérnek Dranske irányába. Ott várja őket az a bizonyos özvegyasszony, meg az a bizonyos csónak teli hallal, amelyet majd bevontatnak a halsütő bódé közelébe. A tenger csöndes volt, mégis lassan, bizonytalanul haladtak. A Lily kivénhedt jármű volt, szivacsossá korhadt dongái tele voltak kagylóval.

– Maga tetszik nekem – mondta egyszercsak váratlanul a Medve, miközben a Bommerlunderos üveg kupakjával bajlódott.

– Én?

– Vagy én?

– Estig ajánlom, találják ki.

Jókat kortyolgattak a Bommerlunderból, cigarettavégeket fricskáztak a levegőbe, a fölöttük köröző, le-lecsapó sirályoknak. Bágyadt délután volt, a sápadt felhőktől a víz is levesszínű lett, csak mögöttük maradt sötétzöld, ahol a csónak pezsgő sodorvonala elsimult.

– Hat óra – mondta egyszer csak a Medve.

– No és?

Hat óra tájt érkeztek a Bug félsziget közelébe. A félsziget egy darabka karcsú föld, céltalanul, laposan nyúlik a tengerbe. Csak nyáron lakják, homokos földjét fekete törpebozót lepi, partján komor madarak sétálgatnak.

– Nem vicc, maguk tényleg tetszenek nekem – jegyezte meg ismét a Medve. – Mit gondolnak rólam, vajon fiú vagyok vagy lány?

– Az tökmindegy.

– Majd mutassák meg nekem, mit tudnak.

A félsziget fokától délre az egyébként csöndes tenger egy helyen harsogó fehér tarajokat vetett. Mintha sisteregne ott valamitől a víz. A Medve ült menetirányban, ő vette észre, szólt is hamar a csöveseknek, tartsanak arrafelé.

Közelebbről aztán látszott, egy víz alatti turzás veti azokat a hullámokat, olyan kicsi turzás, hogy a sistergő habok nélkül észrevétlen maradna. Keskeny, pikkelyes homokpad lapult a víz alatt, mint mozdulatlanul lebegő hal háta. Az egyik csöves hamar elengedte az evezőket, cipőstől ugrott a vízbe, és a combig érő habok között végiggázolt a keskeny homokpadon. Vidáman integetett. Igaz, hogy térdig vízben, de neki már föld volt a talpa alatt.

– Én találtam – kiabálta –, ez az én helyem. – Ezzel előrelendült, két kézzel taposott a vízbe, lábát magasba lendítette, és kézállásban végigsétált a turzáson. Bár a hullámok minduntalan az arcába csaptak, vidáman kiabálta: – Járok a vízen. Járok a vízen.

– Jól érzi ott magát? – kiabálta neki a Medve.

– Hát nem látja? – A csöves négykézlábra ereszkedett, és kinyújtotta a nyelvét.

– Akkor pá. A viszontlátásra.

A Medve beült a gazdátlan evezők mellé, két húzással megfordította a csónakot. Aztán lecsatolta a csónak orrlámpáját, meglengette.

– Fogja ki. Ezzel majd integessen, ha besötétedik.

A lámpát odadobta a csövesnek, majd tüstént evezni kezdett. Karizmai megkeményedtek, alig húzott vagy kettőt, a csónak máris meglódult. A másik csöves is az evezők után nyúlt. Az, akit a turzáson hagytak, nemsokára akkorának látszott, mint egy vízbe tűzött kis cövek.

– Tényleg otthagyjuk? – kérdezte a csöves a csónakban.

– Ott.

Dranske felé tartottak, Dranske volt itt az egyetlen település, ahol emberekkel találkozhattak. A Medve néha hátrapillantott, menetirányba, hogy lássa, merre haladnak.

– Kár, hogy háttal ülök magának – jegyezte meg ilyenkor. – De az is valami, ha maga lát belőlem valamit.

A csöves meghúzta a Bommerlunderos üveget.

– Persze – mondta, és hosszasan böfögött.

– Döntöttem – mondta a Medve. – Magát választottam.

– Tudom – mondta a csöves.

A Medve félig hátrafordult, pihés arcélével a csöves felé.

– Tudod, most már megmondhatom, nem is vagyok halsütő.

– Tudom – mondta a csöves. – Nincs egy csepp olajszagod sem.

– Megszagoltál?

– Meg.

– És milyen szagom van?

– Buzimacska-szagod van.

Alkonyodott, mire a part közelébe értek. A bozót fölött szélmalom vitorlái inogtak, néhány vörös téglaépület állt még ott szélmarta vaskos falakkal. Közelükben taszították ki a Lily nevű csónakot a fövényre. A homokban, oldalukra dőlve, cölöpökhöz láncoltan még két csónak hevert a szárazon, a homokban.

– Ez Dranske? – kiáltotta a Medve a szélmalom felé.

– Mért lenne pont Dranske? – morogta valaki.

– Tévedtem – mondta a Medve. – Ez nem Dranske. Valami egyéb.

Nem Dranske volt, csak egy szélmalom és két ház, szélmarta vaskos falakkal. A Medve és a csöves végighaladt a stégen, végében benéztek egy fehérfalú deszkabódé ablakán. Az ajtó zárva volt.

– Hát ez be van zárva – mondta a Medve. – De majd hozok valahonnan egy kulcsot. Meg szólok is valami motorosnak is, szedje le azt a piszok csövest a vízről, oszt vigye valahová. Vagy nem piszok csöves?

– Csak még ott találja – mondta a csöves.

– Azt már nem tudom.

Már este volt, a felhőkből permetezett még kevés fény. A csöves a deszkapalló szélére ült, lábát a víz fölé lógatta. Déli irányba nézett folyton, nem lát-e imbolygó fényt a víz fölött. De az a turzás jó messze lehetett. Majdnem teljesen sötét volt, amikor motorcsónak húzott el a vízen. Maga a csónak már nem is látszott, csak nyomában a fehér csík, amit a habok körül kihasított. Talán az a motoros lesz az, gondolta magában a csöves, akiről a Medve beszélt. Talán a Medve is ott ül mellette, sietnek a turzás felé.

De a Medve nem volt a motorossal, a Medve éppen lábujjhegyen közeledett a stégen, hátulról ölelte át a csövest, és a pallóra döntötte.

– Csak én vagyok – suttogta.

– Tudom. Megismerlek a szagodról.

– Nem félsz?

– Nem. Nem félek a buzimacskáktól.

– Akkor gyere. Itt a kulcs a zsebemben.

A stéget itt nem világították. A víz sem csillogott, csak valami rézszínű fényt kapott a szélmalom egyik ablakából. Ebben a távoli permetezésben is látszott, hogy a cölöpöket súrolva üres csónak ring el a vízen. Orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. Vízen ringott a másik két csónak is, egyhelyben, a cölöpökhöz láncoltan. Csak a Lily távolodott, fenekén az üres Bommelunderos üveggel. Mi a fene? – gondolta magában a csöves. Valamitől megnőtt a víz. Ez aztán fura.

– Gyere már – kiabálta a Medve, legújabb nevén a buzimacska a bódéból. – A végén még megfázol nekem.

A fekete doboz

Az ön volt férje tarkójára tolt kalappal állt a Szalhino vendéglő előtt, hátával a csatornát támasztotta, álla, mint a jóllakott embernek, gallérját érintette. Késő délután volt, nemrég ért véget a komor és ünnepélyes búcsúebéd, ahol az ön volt férje kitett magáért: megevett egy egész tál főtt libacombot valami vörös, savanykás mártással, másnak csak közönséges saslik jutott, vörösbor meg szalvéta, ezekhez ő hozzá sem nyúlt.

Szorosan az ön volt férje mellett az orosz nő állt, összeért a zsebük. Egy közös pont vonta el tekintetüket a délutáni forgalomról: nem messze a járdaszegélytől fénytelen kicsi golyó hevert egy porlepte olajtócsa közepén. Bármennyire is fénytelen volt, a téveteg golyó figyelemre késztette őket, mivel egyébként mélyen hallgattak, lehet éppen a golyón keresztül értekeztek.

Az utca túloldalán Snájder és Maharadze elvtársak integettek, egy fekete autóba ültek éppen, amely értük érkezett. Amint a kocsi elmozdult a járda mellől, én átsétáltam az úttesten a bazár felé, amelynek kirakatát addig a várakozók alakja eltakarta. Több olcsó és nevetséges holmi között színes képes levelezőlapokat is árusítottak itt. Ezek közül választottam kettőt, az egyiket még ott helyben, a térdemen megírtam a házfelügyelőmnek. A másikkal az ön volt férje felé indultam.

– Tessék – mondtam –, biztos maga is küldene egyet a feleségének.

Az ön volt férje bal kézzel nyúlt a lap után, mivel jobb kezét az orosz nő zsebében tartotta. Orra előtt vizsgálgatta, megforgatta, megnézte, mit ábrázol, aztán visszaadta.

– Írjon neki maga – mondta. – Írjon neki, ha már eszébe jutott. Amit csak akar.

Az orosz nő hosszú, illatos cigarettát szívott, körülötte fanyarkás füst enyészett, s néha kissé elhomályosította a kilátást. Az az árva koszos golyó ott pihent a járdaszegély közelében, piros olajtócsába meredten. Nemsokára ránehezült egy gumiabroncs, újabb fekete autó érkezett. Ezt Rezo Kahaderi vezette, értünk jött, hogy kivigyen a teaültetvényre. Az ön volt férje sietve megkérte, maradjon a kocsiban, hajtson vagy tíz centit előre, vagy ugyanannyit hátra. Aztán lehajolt, fölemelte a golyót a földről, hullott platánlevélbe törölte, és zsebre tette.

 

Az ültetvényen éppen áramszünet volt, a főépület előtt a szabadban terítettek asztalt, közepére dobozos nagy elemlámpát helyeztek, köréje a különböző teáknak való kóstolóedényeket. Amikor az ön volt férjét megkérdezték, melyik tea ízlett jobban, ő mindig azt válaszolta: tök egyforma az egész. Közben messzire tekintett céltalanul, a barna homályba, s azt mondta az orosz nőnek:

– Nekem ne fordítson, mert nem figyelek oda. Mondjon nekem valami eredetit, ami éppen eszébe jut.

Valaki, akinek alakja nem látszott, viharlámpással közeledett. Bár nem jött az asztalhoz, csak megkerülte az udvart, jólesett, ahogy lámpásával tágítja körülöttünk a sötétséget. Ahogy elhaladt, s a pászma eltünedezve végigmotozott a lombokon, úgy nézett ki, hogy a fénytől érintett mandarinok is utána indulnak. Elindult az ön volt férje is.

Az autó mellett elég sokáig vártunk rá. Kiáltoztunk is utána, lóbáltuk az elemlámpát, de ő nem válaszolt. Aztán egyszer csak megszólalt mellettünk: mehetünk.

Késő este a szállodában mandarinokat szedett elő a ruhája alól, valamennyi zsebe tele volt mandarinnal. Az ágya közepére dobálta őket, egyet pedig körmével föltépett.

– Amíg élek – mondta, és szájába dugott egy fél mandarint –, mást, mint mandarint én többet nem eszem. Erre esküszöm.

Az orosz nő egy üveg vörösbort tett ki az asztalra, de várhatott valamire, nem szólt, hogy valaki bontsa meg. Lerúgta cipőjét, lábfejét nyújtóztatta. Harisnyája végén elindultak a szemek, kopejkányi résen előviláglott a körme. Az ön volt férje azt figyelte, nemsokára félkézzel utána nyúlt, a nő lábfejét az ölébe emelte. Amikor fölnézett, akkor esett a tekintete újra a levelezőlapra. Zakóm mellzsebéből kandikált elő, mint másnak a zsebkendője.

– Nos – morogta. – Megírta? Írja meg mielőbb, még kifelejt belőle valamit.

A levelezőlap egyik sarka háromszög alakban megtört, az ültetvényen történhetett az áramszünet alatt. Most, hogy további bántódása ne essék, óvatosan húztam elő a zsebemből, és odahelyeztem az ön volt férje közelébe az abroszra.

Az ön volt férje zöld filcceruzát húzott elő a zsebéből, és elég körültekintően, hogy az orosz nő harisnyáját be ne piszkítsa, négylevelű lóherét rajzolt a lábujja körmére. A vörösbor még mindig érintetlenül állt az asztalon.

Fölálltam, a levelezőlapot visszatettem a zsebembe, és kimentem a folyosóra. A kulcsos asszonytól kértem egy doboz cigarettát és egy bögre teát. Amíg a szamovárból csorgatta a forró vizet, megkérdezte, kijelentkezünk-e másnap valamennyien. Azt feleltem, nem tudom, ez az ön volt férjétől függ, ő pedig alszik. A kulcsos asszony erre bólintott: jól is teszi, az éjszaka arra való, hogy az ember aludjék.

Visszatértem a szobámba, az éjjeli lepkék ellen függönyt húztam a teraszajtó elé, s miközben levetkőztem, megittam azt a bögre teát. Aztán elővettem zakóm zsebéből a színes levelezőlapot, és megcímeztem az ön, illetve az ön volt férje címére.

Reggel az ön volt férje ébresztett, alig hét óra múlhatott. Frissen vasalt inget viselt, gyűretlen zakóját csak úgy vállára terítve, és teljesen kipihentnek látszott.

– Jöjjön hamar – mondta. – Jöjjön, kapjunk be valamit. Elárulom magának, az idén leszek ötvenéves, mindegy, hogy mikor. Tegyük fel, éppen ma.

A nyakkendőm az asztalon kígyózott, amikor fölemeltem, ott maradt alatta a megcímzett és megíratlan levelezőlap. Amíg öltöztem, láttam, az ön volt férje utánanyúl, olvassa rajta a saját címét.

– Nem írta meg. Vigyázzon, az asszonyok érzékenyek az idő múlására.

Az orosz nő nem volt velünk, ketten indultunk el a folyosón. Amikor a kulcsos asszonynak leadtuk a szobakulcsokat, az ön volt férje elébe könyökölt a pultra.

– Még fog hallani rólam – mondta némi nyomatékkal. – Ennél többet most nem mondhatok.

A tizenhatodik emeleten reggeliztünk a vendéglőben. Én kenőmájast ettem lágytojással, az ön volt férje mandarint. Megevett vagy hat darabot, közben kitekintett az ablakon. Ilyen magasságból már kezd látszani, milyen közeli rokonságban állanak egymással az idegen városok. Az utcasarkokon tétován egymásba ölelkező házak, a magányos paloták, aztán a peremkerületek tántorgó viskói, a zömök kupolák fölött köröző kék tollú csókák, a hidak ívei alatt kószáló ködök engem mindig ugyanarra a távoli városra emlékeztetnek, amelyet egyszer egy képeskönyvben láttam. Ott is a szabad ég alatt nőttek a pálmafák.

– Tetszik? – kérdezte az ön volt férje.

– Nagyon – mondtam. – Tegnap két tevét is láttam a múzeum előtt. Magának is?

– Le van szarva. – Fölemelte a konyakospoharát, meglötyögtette benne az italt. – De ez nem. Ez komoly dolog.

– Az – hagytam rá, majd hamar hozzátettem. – Biztos visz belőle egy üveggel a nagyságos asszonynak.

– Vigyen neki maga – mondta az ön volt férje. – A szájában, mint a madarak.

– Bocsásson meg – mondtam neki elvörösödve.

– Mit? Mit? – hüledezett. – Maga egy úr. Mondja, volt dolga helybeli asszonyokkal?

– Az ég őrizzen.

– Az igaz – mondta az ön volt férje. – Megesik, hogy az embert kiherélik. Azért megpróbálhatta volna.

A folyó felől sárgás köd emelkedett a térség felé, a párásság torzításában a kissé lejtő Inasvili utcában úgy totyogtak az emberek, mint valami elhízott madarak. Az ön volt férje három ilyen esetlen madárra mutatott, ott álltak a gyalogos átkelőhely közelében, szemben a ruhatisztítóval. Mintha mi lennénk azok – magyarázta az ön volt férje. Egyik közülünk nő, nem más, mint a kulcsos asszony, aki tetszik magának. Ott lakik szemben a ruhatisztítóval, egy nagy hajszagú szobában; tele a szobája kövér és zsíros párnákkal, súlyos ágyterítőkkel, súlyos bársonnyal és különböző méretű tükrökkel, amelyek előtt szabad idejében fésülködik. Ne vegye tolakodásnak ez a nő, de jó lesz, ha maga idejében tudomására hozza, hogy nincs szebb dísze egy magányos hölgy lakásának, mint egy dakszlikutya. Hogyhogy pont ez hiányzik belőle?

– Értem – mondtam, mivel nem tudtam pontosan követni az ön volt férje gondolatait. Ő meg folytatta:

– Ha maga igazán le akarja venni a lábáról, egyszer úgy mellékesen megemlíti neki, hogy amikor pamlagán elnyúlva olvasgatja Abasidze elvtárs verseit, s eközben hűvös érintést érez csupasz bokája tájékán, az nem lehet más, mint egy dakszlikutya füle. Jelzi, hogy itt van ő, a ház szemefénye. Ilyenkor a legjobb, ha kiemeli lábát a papucsból, és az állat egész testén végigsimít vele. Maga közben hű kutyaszemekkel lesi, könnyek gyűlnek-e a szemébe.

Így magyarázta az ön volt férje, hogy milyen ravasz figyelmeskedésre van szükség ahhoz, hogy a nők magányukra eszméljenek.

– Egyébként – folytatta később a liftben lefelé menet –, visszatérve a dakszlira. Nem árt, ha maga is tudja. A dakszlikutya fő ékessége a füle. Egy Zübeyir nevű török helytartó csupa tacskófülből készült palástot rendelt magának Egyiptomból. Tudatlanságában amúgy cserzetlenül, natúrban. Persze, túl nehézre sikerült, így aztán a drága holmit egyszerűen eldobta. Kutyákkal tépette szét.

– Tyű! – mondtam.

– Tudom, hogy nem hisz nekem. Igaz, lehet, most találom ki az egészet.

Ekkor már az Inasvili utcán sétálgattunk lefelé, ott jártunk a ruhatisztító közelében. A sárgás színű köd foszlányai éppen idáig értek, az elhaladó autók mögött örvényelve sodródtak a Rusztaveli tér irányába. Az elszippantott köd helyén réseken tűzött be a nap, s a lebegő párán szivárványszínű peremmel rezgett az emberek árnyéka. Ilyen vibráló, színes fényekkel a homloka körül állt meg előttünk az orosz nő.

Az ön volt férje nem lepődött meg túlságosan, hogy itt találja. Kalapját kissé hátra tolta a homlokán, majd jobb kezét a nő zsebébe mélyesztette. A nő keze is ugyanabban a zsebben volt, a két meleg tenyér közül édeskés illat emelkedett, olyan szaga volt, mint errefelé a mosdóknak a repülőgépeken.

– Magával most mi lesz? – nézett rám. – Ugye, elmegy, és sétál egyet. Sétáljon át a hídon, vessen egy pillantást a városra a túlsó partról.

Ugyanezen a délutánon az ön volt férje bekopogott hozzám. Épp egy napsütötte kopár hegyoldalt bámultam, amikor letette az asztalra a repülőjegyet. Elmondta, sajnos nem egy gépen utazunk, bizonyos körülmények miatt így esett. Majd hozzátette:

– Egyébként is otthon majd új főnököt kap. Tekintsen mostantól fogva egyszerűen ismerősének.

Bólintottam, mint aki tudja, mire kell gondolnia. Közben csak bámultam kifelé az ablakon, arra a napsütötte hegyoldalra, ahogy bevilágít a város árnyékban maradt részeire, visszfénye sárgán csillogott az ablakon.

– Hanem mutatok valamit. – Ezzel az ön volt férje leült mellém, zsebéből kicsi papírzacskót vett elő, és az abroszra ürítette. Kicsi gyantadarabkák gurultak szerteszét. Mintha dér lepte volna őket, szürkék voltak, cukrosan hamvasok, mintha szopogatással lehetne igazi színüket elérni. Aztán egyenként összeszedte, tenyerében összerázta őket, s mint a kockát elgurította.

– Ehhez mit szól? – kérdezte.

– Semmit – mondtam. – Mért, miről van szó?

– Nem tudja? Na jó, elmagyarázom. Ez mákgyanta.

– Ó – mondtam. – Akkor dobjuk el mielőbb.

– El lehet őket szopogatni nyugtalanság, meg rossz hangulat ellen.

– Legjobb lesz – mondtam –, ha most mindjárt a budiba dobjuk az egészet.

Az ön volt férje egyenként összeszedte a gyantadarabkákat, visszatette őket a zacskóba. Az abroszon ott maradt az a megcímzett levelezőlap.

– Az este szereztem – mondta. – De túladok rajta hamarosan, ne féljen. Nem képzeli, hogy megeszem őket. Ezt a dolgot pedig – és a levelezőlapra mutatott –, ne halogassa. Írja meg mielőbb, legyen egy kicsi szíve magának is. Majd én is aláírom.

Azon az estén Rezo Kahaderi lakására mentünk. Azt mondta, szerény vendégség lesz, nincs csak pezsgője meg tortája. Asztalára három különböző színű tortát és nyolc üveg pezsgőt készített. De a lakásban nem a torta illatozott: a szobákat nyirkos rongy, ázott fakéreg, dohos fészerek szaga járta át. Rezo Kahaderi hamarosan be is mutatta nekünk a macskáit. Ott pihentek szerte a lakásban, bútorokon, pamlagokon, macskákat ábrázoló hímzett díszpárnákon. Egyikük, egy Dron nevű, az ablakpárkányon tanyázott, az áttetsző függöny mögül bizalmatlanul méregetett. Rettenetesen nagy volt, puha hamuszürke, világló sárga szemekkel. Ott volt Rezo Kahaderi egy barátja is, Dzsemál, lapos, tésztaarcú fiatalember.

Először is az asztalnál való ülés sorrendjében állapodtunk meg. Az asztalfő Rezo Kahaderié volt, mellette egy teríték üresen maradt. Bal oldalán a Dzsemál nevű fiatalember következett, jobb oldalán kaptunk helyet mi hárman: az ön volt férje, az orosz nő és én. Az ön volt férje jobb kezét a szék mellé csüngette, ugyanúgy tett az orosz nő is a bal kezével. Ujjhegyükkel érintették egymást, mintha gömböt tartanának gyöngéden, egy akkorát, mint mondjuk a Dron nevű macskának a feje.

Az ön volt férje, úgy látszik, még a tortákhoz is értett. Elmagyarázta, hogy ami a fogyasztás sorrendjét illeti, színe miatt a zöld torta középre kívánkozik, a piros és a sárga aztán lehet akár első, akár harmadik, bár szerinte illő befejezésül mégis inkább a piros illik. Ezzel Rezo Kahaderi is egyetértett, és mind a három tortát fölszeletelte. Ezután a dzsesszorgonájához ült, és játszott Sir Henry Elgar egyik indulójából egy keveset. Amikor újra a helyére ült, a hirtelen beállt csöndben a macskák kurrogása végighullámzott a szobákon.

– Ezek Geff macskák – súgta nekem az ön volt férje, és áthajolt az orosz nő előtt.

Megvontam a vállamat: nem tudom, mik azok a Geff macskák, nem értek a macskákhoz.

Megbontották a pezsgőt, kiosztották a színes, fölszabdalt tortaszeleteket. Színes tortákat ettünk, betartva a megfelelő sorrendet, melléje vörös pezsgőt ittunk. Az ön volt férje csak pezsgőt ivott. Rezo Kahaderi rövid köszöntőket ismételgetett, és egy alkalommal, miközben az üres terítékre mutatott, a távolmaradt asszonyokat is megdicsérte, akik a képtelenségig tökéletesek: hangjuk a csermelyeké, járásuk az esti szellő.

Akkor az ön volt férje a macskákra terelte a szót. Róluk sem feledkezzünk meg ám, ők is bizonyára tökéletesek. Figyelte az orosz nőt, hogyan fordít, és közbevágott: – Fogalmazzon pontosan, kérem. Macska, ez legyen a lényeg. – Aztán a nyomaték kedvéért megemelte poharát, és így szólt: – Miau!

Rezo Kahaderi mozdulatlanul ült, poharát a kezében tartotta, de mintha nem mert volna beleinni. Arcán elmozdult mégis valami, talán szemhéja ereszkedett meg egy kicsit, a homloka kifehéredett. A Dron nevű macskára nézett, amelyik az ablakpárkányon terpeszkedett. Aztán udvariasan bólintott:

– Igen – mondta –, a macskák tiszteletre méltó macskák. Perzsa nagyszülőktől származnak. – Fölállt és kihátrált a szobából.

Az ön volt férje nemsokára a zsebébe nyúlt, zörgő papírban kotorászott, kicsi gyantadarabkákat halászott elő, egyenként belenyomkodta őket a tányérján levő tortába. Aztán darabokat tördelt a tortából és egyenként lenyújtotta őket az asztal alá. Három-négy macska álmos, lusta mozdulatokkal lopakodva keresett utat magának a lábak és az abrosz rojtjai között.

– Remélem, most már megnyugodott – fordult hozzám az ön volt férje. – Gondolom, nincs mi nyomja a lelkét, ha ír a feleségemnek.

Rezo Kahaderi egy üveg konyakkal tért vissza. A poharakat ki sem öblítette, a vörös pezsgő maradékára töltötte karimáig. Maga is tele pohárral vonult a dzsesszorgonája mellé, s ott Dzsemállal koccintgatott.

Az ön volt férje időnként az abrosz alá nyúlt, rezzenetlen arccal etette a macskákat. A végén szalvétával törölte meg az ujjbegyét.

– Kész – mondta az orosz nőnek. – Most pedig elmegyünk.

Ekkor leugrott az ablakpárkányról a Dron nevű macska. Lassan lépegetett az asztal felé, s a függönyt is magával húzta, amíg hosszából tellett. Nézte az asztal alatt elnyúlva heverő macskákat, s fejét az ön volt férje és az orosz nő széke közé dugta. Az ön volt férje, aki kezét megint az orosz nő keze közelében tartotta, éppen csak megfogta Dron fejét, másik kezével a konyakos poharáért nyúlt. Gondolom, beletöltötte. Ujjbegye kicsit véres lett, előbb a szalvétába törölte, aztán leszopta.

Rezo Kahaderi a végén egészen megenyhült, mosolyogva állt meg az ön volt férje előtt.

– Nem evett tortát, barátom – mondta. – Sajnálom, hogy nem ízlett.

Az ön volt férje az üres tányérra mutatott:

– Úgy van – mondta. – Nem ettem tortát, a tányérom mégis üres. Ez azt jelenti, valaki csak megette.

Rezo Kahaderi csak mosolygott, nem látszott már rajta semmi tartózkodás, amikor elbúcsúzott. Dzsesszorgonája vibráló hangja kísért lefelé a lépcsőkön. És a Dron nevű macska.

Az utcákon akkorra már elült a benzingőz, a pálmák koronája közt rikoltozott még néhány madár, fejükön kosarakkal asszonyok igyekeztek a reggeli piacra. A Dron nevű macskát egy erősen kivilágított téren láttuk viszont, amikor az ön volt férje egyszer csak megállt.

– Idejönne egy kicsit? – szólított meg. – Nézze csak meg, mi van a derekamon.

Az orosz nő akkor pár lépéssel előttünk baktatott. Én hajtottam föl bizalmasan az ön volt férje derekán a zakót, ott ahol kipúposodva feszült. Kissé félreálltam, hogy vetüljön oda az utcai lámpa fénye.

– Egy macska – mondtam.

A Dron nevű macska volt az, görcsbe merevedve kapaszkodott az ön volt férje nadrágjába, a farzseb és a derékszíj között. – Jól van ott, ahol van – mondta az ön volt férje. – Érezze jól magát, hogy a fene egye meg.

Az orosz nő akkor nem tudott semmit a macskáról. A tizenkettedik emeleten szerzett róla tudomást, amikor kiléptünk a liftből, és az ön volt férje katonásan összecsapta bokáját a kulcsos asszony pultja előtt és a szobakulcsokat kérte.

– Állatot nem szabad a szobába vinni – mondta hűvösen a kulcsos asszony. Elősietett a pult mögül, megemelte a zakót az ön volt férje derekán és fricskázgatni kezdte a hamuszínű macska fejét.

– Tessék ezt innen leszedni.

Az orosz nő is segíteni próbált, ő is tudta, állatot nem szabad szállodai szobába vinni. Próbálták leemelni onnan, a farzseb és a derékszíj tájékáról, de nem ment. A macska görcsbe merevedve kapaszkodott, szeme le volt hunyva, lehet hogy aludt.

A portásnő közben üvegcsészét tartott a szamovár alá. Amint megtelt, újra az ön volt férje derekához közeledett, és a csészét odaürítette. Ahogy a gőz megcsapta az orromat, elfordultam, olyan fullasztó volt. Amikor újra odanéztem, a macska a sárga mokettszőnyegen hevert, lábai mereven elálltak, mint egy kitömött állatnak.

A forró víz közben átsütött a nadrág szövetén, mert az ön volt férje halkan fölszisszent:

– Na basszam. Mi volt ez?

Aztán látta ő is a kinyúlt macskát a sárga mokettszőnyegen, bólogatni kezdett, s így szólt: – Na jó. Mindegy. Úgy kell neki.

Az ön volt férje nemsokára megállt az 1214-es szoba ajtaja előtt. A kulcsot a zárba illesztette. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. Az orosz nő is szobája ajtaján a zárral bíbelődött. Néztek egymásra, egyikük a kitárt ajtó előtt, a másik egyre csak a zárral bíbelődve. Az ön volt férje jobb kézzel zsebébe nyúlt, hamar előhúzta újra, tenyerét kinyitotta. Ott állt rajta enyhén kifényesedve a golyó.

Nem tudom, mit akarhatott azzal a golyóval, akkorra már kinyitottam a szobám ajtaját. Be kellett lépnem.

Hajnalodott, amikor a portásnő kopogtatott az ajtómon. Azt mondta, tartott tőle, hogy előbb-utóbb valami disznóságot csinálunk, biztos lengyelek, magyarok vagy románok vagyunk. Nézzem csak meg, most is az ön volt férje szobája alól csak csorog, csorog kifelé a víz. Nyitva hagyja a csapot, de a dörömbölésre bezzeg nem válaszol.

Az ajtó mögül, a fürdőszobából a kádba zuhogó víz bömbölése hallatszott.

Jó, mondtam, kapok magamra valamit, aztán megyek. Láttam, az ajtó előtt, ahol a citromsárga mokettszőnyeg a kiömlő vízzel találkozik, hirtelen narancsszínű lesz. Úgy látszik, rózsaszínű víz csorog a folyosóra.

Visszatértem a szobába, megálltam a teraszajtó előtt, félrehúztam a függönyt. Az égbolt már áttetszően derengett, lilás fénye egyre élénkedett, a muzulmán hitközség fölött gerlék húztak el. Aztán az ég lilából vörösbe, a vörösből narancsvörösbe simult. Amikor olyan lett a színe, mint a mokettszőnyegnek az ön volt férje szobája előtt, akkor fényes pont tűnt föl az ég alján, és megnyúlt keskenyen. A magasban már sütött a nap. Egy vakító kondenzcsík fehéren kettévágta fölöttem az eget.

Mialatt öltözködtem, a magasból a dübörgés is elérkezett, végigremegett az ablakokon. A gép a napsütötte égen már jó messze járhatott, orrában jó helyre dugottan a fekete doboz. Az a levelezőlap még mindig az asztalon hevert, odafirkantottam hát azt, amit odafirkantottam. Tudattam önnel, hogy egyszer majd számíthat rám, egyszer, amikor majd minden eszembe jut.

Vissza a fülesbagolyhoz

November elején meghalt Adam Szelim. Azt kell mondanom, talán jó is, hogy így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz. De Adam Szelim meghalt, és ettől egy kicsit megváltozott az életünk. Ezzel az Adam Szelimmel én foglalkoztam, szemmel tartottam, néha elbeszélgettem vele: szóval rám volt bízva. Mégis meghalt, jól megégett. Fölrobbant a zsebében az öngyújtója.

Nem sokat lehetett tudni róla, kiféle, miféle; hírlett róla, hogy a Szürke Farkasok közé tartozik, egyesek viszont azt állították, hogy éppen ellenkezőleg, ellenük dolgozik. Bármelyik volt is az igazság a kettő közül, azt sejteni lehetett, hogy nem fog megöregedni.

A fülesbagoly a Magura nevű, süveg alakú alacsony halmon lakott egy csöndes szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyatig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében akár egy órát is elüldögéltünk a nagy csöndben, a madár nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. Fülesbaglyot nézni mostohafiammal jártunk ki, aki akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte, néztük egy darabig a félszemmel pislogó baglyot, aztán hazamentünk. Szerettem volna, ha a gyerek mielőbb kapcsolatba kerül az állatokkal, az erdővel. A Magura nevű erdős halom közel feküdt a városhoz.

Adam Szelim halála előtt pár nappal Doktor Senior elég kedvetlenül kullogott mögöttem az erdőben, néha elkezdett hátrafelé járni, tűrte, hogy ágaknak ütközzék, lába gallyakba gabalyodjék, tudom én, ez az unalom jele. A fülesbagoly tanyázó helyénél aztán leült egy tuskóra, s anélkül hogy fölpillantott volna, síkosra taposta az avar közül kinövő fekete gombákat. Arra gondoltam, talán a gyereket nem érdeklik már a madarak, egyáltalán az állatok, inkább az emberek. És igazam volt, Doktor Senior otthon elárulta, szívesebben járna ki a határra, a többi gyerekkel, úgy hallja, ott egy hatszáz kilós embert lehet néha nézegetni. Ha lehetséges, meg is szeretné tapogatni, ahogy ezt mások is teszik.

Én csak hümmögtem: embereket tapogatni nem szokás, meg aztán jobb, ha előbb én nézem meg magamnak, s ha nem valami malackodás folyik ottan, esetleg majd őt is elengedem. Könnyű volt nekem ezt mondani, mert addigra már utasítást kaptam: kedden menjek ki a határra, szimatoljak, nézzek jól körül, mi történik. Minden kedden belép a határon a hatszáz kilós ember, egy TIR-kamion sofőrje, talán nincs éppen minden rendjén körülötte.

Azon a bizonyos keddi napon reggel együtt indultunk el otthonról a mostohafiammal. Ő a fodrászhoz készült, én a határállomásra, utunk mindenképpen közös volt a főutcáig, amit itt bulevárdnak neveznek.

Ott találkoztunk Adam Szelimmel. A járdaszigeten állt, a pontos időt mutató elektromos óra alatt, mint aki villamosra vár, és újságot olvasott. De lehet, átlátott a papíron, mert amint egyvonalba értünk vele, elkapta arca elől, és közeledő alakunkra meredt.

– Jónapot, Adam – üdvözöltem. – Mi újság?

– Furcsa – mondta. – Már megint találkozunk.

– Véletlen – mondtam, és megvontam a vállamat. – Csak erre jártunk. De komolyan: hogy van? Ugye, kezdi már megszokni itt nálunk?

– Úgy néz ki. Lehet, majd odébbállok, az ország belseje felé. Mondjuk Brassóba.

– Szívből kívánom.

– Hacsak – folytatta Adam Szelim –, valami dolog vissza nem tart. – Cigarettát vett elő, nadrágja zsebéből pedig egy hatalmas fekete Ronson öngyújtót, és rágyújtott. – Megismerkedtem egy nővel. Déli egy órakor találkám van vele.

– Örvendek – jegyeztem meg. – De legyen óvatos. Maga idegen, és még megpróbálják kihasználni. Vagy mittudomén.

– Ó, ez nem – legyintett. – Ezt biztos maga is ismeri. Brekk Paula a neve. Mondjon róla valamit.

– Nem tudom, ki az.

– Dehogynem. Brekk Paula, az a piroshajú. Mondjon róla valamit.

– Nem, így sem tudom. Nem tudom, ki az.

– Akkor mást mondok. – Adam Szelim megnézte az óráját, fölpillantott az elektromos órára is. – Ha van egy kis ideje, megmutatom. Talán mégis ismeri. – Az alig szívott cigarettát a járdaszegély mellé hullatta. – Az igazság az, hogy tetszik nekem. Sokáig azt hittem magamról, hogy homokos vagyok. Bár az igaz, a férfiak sem érdekeltek.

Ahogy ott magyarázott, ujjbegyén és körmén fehér pettyeket vettem észre, valami lisztnél is finomabb lerakódást a bőr mintázatán.

– Előbb szopja le az ujját – mondtam neki. – Cukorpor van a zsebében. Vagy valami más fehér por, ha meg nem sérteném.

Adam Szelim arca elé emelte a kezét, megnézte ujjait és elmosolyodott. – Ja. Szelel a gyújtóm, minden gyújtásnál csepeg egy kicsit. Valódi Ronson, mégis szivárog. – Elővette zsebéből a gyújtóját, megnyitotta a szelepet, hagyta, hogy csorogjon belőle a gáz, megmutatta kifehéredett ujjbegyét. Aztán tett egy lépést a szemétkosár felé és beledobta. – Ne nézzen már akkorát. Ma újat kapok.

Ezzel elindultunk. Mostohafiam, Doktor Senior hozta az ernyőmet, ott kopogott mögöttünk az aszfalton.

– Maga lassan olyan lesz, mint az árnyékom – jegyezte meg halkan Adam Szelim.

– Maga hívott, nem?

A Kismester utca a bulvárdról indul, átölel egypár épületet, és visszakanyarodik a főutcába. Közepe táján áll a volt Triska-féle zongoralerakat, megálltunk előtte.

– Járt már odabenn? – kérdezte Adam Szelim.

– Nem én – mondtam. – Gyerekkorom óta félek a nagy, fekete zongoráktól.

– Nézzen be az ablakon. A függöny mellett be lehet látni.

A sötét terem bal oldalán, egy íróasztalon hősugárzó állt, és egy zöld burás lámpa. Közöttük ült Brekk Paula, egyik arca vörös, a másik sápadt, mint egy darab mosószappan.

– Szóval nem ismeri?

– Nem. Ez az a nő, akiről beszélt?

– Ez az. Megengedte, hogy ma délben fölkeressem. Azt hiszem, tetszem neki.

– Jó dolog lehet, ha az ember rájön, hogy nem homokos – mondtam.

A sarkon aztán elbúcsúztunk. Adam Szelim lassan elindult vissza a villamosmegálló felé, én meg elkísértem mostohafiamat a Floxba, azt mondják, ott dolgoznak a legjobb fodrászok. – Melegíts magadnak levest, egyél, aztán majd én is jövök. Légy jó gyerek – mondtam Doktor Seniornak.

Egyenesen visszasiettem a volt Triska-féle zongoralerakatba. Brekk Paula ott ült félig vörös, félig szappanszínű arcával az íróasztala mögött. Csak mentem feléje, vártam, míg fölrezzen.

– Hallom, törökökkel barátkozol – mondtam. – Így van?

– Mi közöd hozzá?

– Adam Szelimnek hívják. Tudom.

– Te koslatsz utána?

– Leszel szíves és vigyázol magadra. Nézz a körme alá.

– Hű, mekkora balfasz vagy – sóhajtott föl Brekk Paula. – Na, hagyj magamra.

Jó negyedóra múlva a buszállomáson felültem a huszonkettesre, ez járt ki a határra, ahova Musztafa Mukkerman érkezik. Így hívják a TIR-kamion sofőrjét. Apja nyugatnémet, anyja török vendégmunkás, huszonhárom éves és hatszázkét kiló. Azt mesélik, ez az illető tulajdonképpen egy tömött bőrzsák, annyira esetlen, hogy magától nem is képes kiszállni a fülkéből. Egy szerkezet emeli ki az üléssel együtt, és leteszi a kamion mellé a földre. Jobb napokon néha föláll és megmutatja magát, esetleg levetkőzik, és megkéri a bámészkodókat, hogy keressék meg valamilyen testrészét, mondjuk a térdét vagy a lapockáját. A vállalkozó gyerekek aztán eszeveszetten keresgélnek a hol dagadó, hol fityegő, csüngő hús- és hájlebenyek között, s néha elkiáltják magukat: megvan. Musztafa Mukkerman ilyenkor csak megrázkódik: – Az nem az – mondja. A végén aztán, amikor az egészbe belefárad, a kevesek között, akik jó helyen tapogatóztak, kisorsol valami csempészárut az ülése alól. Nyertek itt gyerekek élő angolnát, kókuszdiót és teljes állati fogsorokat.

A busz a határövezet peremén állt meg, vagy kétszáz méterre attól a parkolótól, ahova majd beáll Musztafa Mukkerman a kamionjával. A szitáló, vékony szálú esőben többen várakoztak, sok volt köztük a gyerek. Egy talponállóban teát kértem, az ablak elé könyököltem, hogy kilássak a térségre. A várakozók között két rendőr sétálgatott.

Három busz is megfordult, míg végre a parkoló körül mozgolódás támadt. Kimentem a térre és fölnyitottam az ernyőmet. A sorompó felől böhöm nagy kamion közeledett, hosszúfénnyel világított a havas esőben. Lassan begördült a parkolóba, és három rövid tülköléssel jelezte, hogy megérkezett.

A kabinablak meg a szélvédő olajzöld fényfogó üvegből készült, alig lehetett rajta belátni. Egy fekete mosdótál imbolygott odabenn, valaki azt magyarázta, az a sofőr tányérsapkája. Mindenki várta, mikor nyílik meg a fülke ajtaja, mikor lép működésbe az a bizonyos szerkezet, amely a sofőrt ülésével együtt kiteszi a kocsi mellé.

Jó negyedóra is eltelt, míg végre öblös krákogás hallatszott. De nem a szélvédő mögül, hanem a kabin tetejére szerelt hangszóróból. Szavait tagolva, a nyelvet erősen törve, mintha betanult szöveget mondana, megszólalt a sofőr:

„Musztafa Mukkerman megérkezett. Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Nem akarja látni magukat.” Ágaskodva, egymásra támaszkodva, kicsit csalódottan bámultunk a szélvédő mögé. De odabenn semmi sem mozgott. Csak a hangszóró bömbölt.

„Musztafa Mukkerman beszél magukhoz. Ő nem fél az esőtől, nem fél a hidegtől. Musztafa Mukkerman ma nem akarja látni magukat. Menjenek haza.”

– Oszoljanak – figyelmeztették a rendőrök a bámészkodókat. – Ne bántsanak meg egy külföldi állampolgárt. Ha ez a kívánsága, menjenek szépen haza.

Még akkor sem mozdult senki. Az emberek várakoztak, hátha mégis csak történik valami. Egy nő a motorház közelébe férkőzött, föl-fölugrott, hogy a sofőr észrevegye. „Häschen” – kiabálta –, „Häschen, ich bin es.” De a sofőrt ez a nő sem érdekelte.

„Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Musztafa Mukkerman lefogyott. Nem akarja, hogy röhögjenek rajta. Menjenek haza. Menjenek innen, takarodjanak. Menjenek az anyjuk valagába.”

Erre aztán mindenki megmozdult. „Pfuj”, meg „piha”, ilyesmiket morogva indultak a buszmegálló felé. A két rendőr csöndesen mosolyogva figyelte, amint szétszélednek. Én ernyőm alatt egy csupasz fa törzséhez lapultan figyeltem, mikor lesz tiszta a terep.

Amikor a térség teljesen kiürült, akkor pillantottam meg egy embert, aki a buszmegálló irányából csöndesen baktatva közeledett a kamion felé. Megállt a kabinajtó előtt és megvárta, hogy Musztafa Mukkerman letekerje az ablakot. Adam Szelim volt az.

Musztafa Mukkerman kinyúlt az ablakon. Tényleg, csak a karja akkora volt, mint egy malac. Nyitott tenyerében csillogó tárgyat tartott, odaadta Adam Szelimnek: az új öngyújtóját. Onnan lehetett tudni, hogy öngyújtó, hogy Adam Szelim ott helyben kipróbálta. Föl-le csavargatta a láng csóváját, aztán nadrágja zsebébe tette. Biccentett és elindult vissza, az autóbuszmegálló felé.

Musztafa Mukkerman begyújtotta a motort, erősen jobbra tekerve a kormányt befarolt a sövényig, ameddig csak a kamionnal lehetett. Furcsa volt, hogy nem indul egyenesen a város, az ország belseje felé, amint szokott. Csak ott kanyargott előre, hátra, amíg teljesen megfordította a kocsit. Akkor elindult a sorompó felé. Szóval máris kimegy, gondoltam. Annál jobb.

 

A huszonkettesről még a külvárosban leszálltam, a Dumbrava vendéglő közelében. Egyenesen hátramentem a konyhába, és megálltam Moldován Ankuca mellett. Ő volt Doktor Seniornak az anyja.

– Gyere át egy kicsit – mondtam neki.

– Mit akarsz?

– Gyere csak. – Vártam, hogy megtörölje a kezét, aztán előre indultam. Átmentünk a csehó udvarán, végig egy kerten, ami a patakra vezetett, keresztül a pallón egy másik kertbe, egy ház elé, ahol Moldován Ankuca lakott.

– Mit akarsz? – kérdezte, amikor látta, hogy ledobom a zakómat, megoldozom a nyakkendőmet, és kényelmesen hátravetem magam egy karosszékben.

– Én nevelem a fiadat – mondtam. – Te meg nem küldesz tartásdíjat. – Két kezemet a csípőjére tettem, két mutatóujjammal megnyitottam hasán a konyhaköpenyt, és orrommal csupasz hasához értem.

– Te mondtad, hogy ne küldjek.

– Szóval nem küldöd. Én pedig elnéző vagyok. Csak azért, mert nagyon kedvellek.

– Akkor vigyél vissza.

– Hogyne – mondtam. – Azt nem lehet. Rossz fényt vetnél rám. Ha még mindig az erdőn dolgoznék, akkor mondjuk. De így? Na gyere, mondom, hogy kedvellek.

Lehet, aludtam is egy keveset, mert öt perc híján egy óra volt, amikor kiugrottam Moldován Ankuca mellől. Öt percem maradt, hogy beérjek a zongoralerakat közelébe.

– Most meg hova rohansz? – kérdezte Moldován Ankuca.

– Szolgálatban vagyok – mondtam. – De még keresni foglak. Mondtam, hogy kedvellek.

Negyed kettő lett, mire beértem a városba. Futólépésben siettem a Kismester utcába. Megálltam a volt Triska-féle zongoralerakat előtt, és a függöny mellett benéztem az ablakon. Brekk Paula nem ült az íróasztala mögött, a terem közepén állt a zongorák között, a bejárat felé nézett, mintha Adam Szelimre várna. De Adam Szelim nem volt sehol, helyette üszök és korom lepte a padlót, a levegőben égett rongyszag lebegett.

– Te miben sántikálsz? – kérdezte Brekk Paula, amint megpillantott.

– Itt van? Elment már? Hol van?

– Nincs sehol – mondta Brekk Paula hűvösen. – Fölrobbant.

– Tessék? Kicsoda robbant föl?

– Pont egy órakor belépett, akkor leszakadt róla a ruha, és égni kezdett. Menj, mert büdös körülötted a levegő. Menj innen.

– Még él – mondta a nővér, amikor kinyitotta a kórterem ajtaját. – Egy percen át nézheti. – Adam Szelim egyedül feküdt a kórteremben, deréktól lefele vastag pólyák takarták. Testéből csövek vezettek az ágy alá, állványokról csövek vezettek a testébe. Arca vértelen volt és merev.

– Jó napot, Adam – mondtam.

Szeme az ajtó felé mozdult és úgy maradt. Szája megnyílt, kijött rajta kevés levegő, de nem szólt semmit.

– Mikor jöhetek még? – kérdeztem a nővért.

– Ide már többet ne jöjjön – mondta a nővér.

– Maga jöjjön csak inkább ide – mondta valaki a hátam mögött. Gavrila inspektor volt az, a folyosóról hívogatott mutatóujjával. – Mondja el szépen, mikor látta utoljára?

– Én délben, a határon – mondtam.

– És azóta merre járt? Mondja meg szépen, közben mit csinált?

– Nem is tudom. Jöttem errefelé. Pontosabban nem tudnám megmondani.

– Pontosabban nem tudja, azt mondja. Szép, nagyon szép. És azt tudja, hogy régebben mivel foglalkozott?

– Én az erdőn dolgoztam, kérem. Én erdészféle ember voltam.

 

Udvarunkon, a téglákkal fölpockolt, portól, madárpiszoktól kérges ócska Opelen két macska gubbasztott. Mostohafiam az emeleti körfolyosóról gesztenyével dobálta őket. Amikor láttam, hogy észrevesz, megálltam és fölszóltam neki

– Szeretnéd, ha a mama visszatérne?

– Jöjjön ha akar. – Doktor Senior csak megvonta a vállát, és elém szaladt a lépcsőfeljáróhoz. – Na mondd, milyen volt? Tényleg akkora?

– Nem láttam – mondtam. – Egyébként is beteg.

Otthon ledobtam a felöltőmet és a zakómat, egyenesen a konyhába mentem. Hagymát, paprikát szeleteltem, zsírt tettem a serpenyőbe, és alágyújtottam. – Rántottát eszünk. Hány tojással kéred?

– Én hárommal. De mondd, tényleg olyan borzalmas kinézetű? Mondd, mégis, milyen?

– Most már mindegy – sóhajtottam. – Többet úgysem jön errefelé.

– Honnan tudod?

– Tudom. Nem jön többet. Holnaptól kimegyünk a Magurára. Vissza a fülesbagolyhoz.

A tojást ráütöttem a hagymára, paprikára, megsóztam, megborsoztam, és megterítettem az asztalt. Kenyeret szeleteltem, elővettem egy üveg uborkát. Odakünn a kiszüremlő lámpafényben hópelyhek kavarogtak, néha megálltak az ablak előtt, ellebegtek fölfelé.

– Nézz már ki egy kicsit – mondtam a mostohafiamnak. – Holnapra meglátszik az ember lábanyoma.

– Látom – mondta. – De figyelj csak ide egy kicsit.

– Na.

– Igaz, apa, hogy te zsaru vagy?

– Ezt meg honnan veszed?

– Mindenki azt mondja.

– Hadd mondják. Az ő dolguk. Mondjanak, amit akarnak.

– És akkor te mi vagy?

– Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész.

– Nem tudom, az micsoda.

– Az egy olyanféle személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.

Kikötő, este

Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé amúgy is kiderül.

A hajó délután negyed ötkor kötött ki, Menyhárt doktor este negyed nyolckor hagyta el a fedélzetet, kezében egy kék farmeranyagból varrt üres szatyorral. Hajadonfőtt, föltört gallérral indult el a rakparton, s derékban kissé meghajolva védekezett az eső ellen, amely itt porszerűen lebeg a levegőben, és beeszi magát a bajusz és a szemöldök tövéig. A rakpart néptelen volt. Úgy látszik, Menyhárt doktor sem sétálni indult, alig távolodott el a tengertől, máris betért egy boltba.

A bolt gyéren megvilágított kirakatán látszott, sapkát árusítanak itt mindenféle színben és méretben. Ez az egy kirakat volt csak világos az egész soron. Közelében, a Napfényhez címzett fogadó és jóhírű csapszék nedves ablakai sötéten csillogtak. A bejáratot széles, lakattal ellátott vaspánt zárta le, előtte a kövezeten gödröket mosott magának a lyukas ereszből lecsorgó esővíz.

Menyhárt doktor nemsokára elhagyta a sapkaboltot, amint kilépett, nyomban el is oltották mögötte a villanyt, mintha csak rá vártak volna. Átbaktatott a keskeny úttesten, megállt a tócsa szélén, s betekintett a csapszék egyik ablakán. Bámulta saját alakját a nedves fekete üvegen. Bal kezében a kék farmeranyagból készült szatyrot tartotta, most tele volt kínai zöldbabkonzervvel. Jobb kezével egy sapka ellenzőjét igazította ázott szemöldöke fölött. Úgy látszik, sapkát vásárolt magának. Fekete ellenzős tengerészsapka volt, civilek is viselnek ilyeneket Lübecktől Puckig s még a szárazföld belsejében is sokan, akik valamilyen oknál fogva vállalják a tenger rokonságát.

A bezárt fogadó elől Menyhárt doktor kényelmes léptekkel visszakanyarodott a kikötő felé. Itt beállt a szűnni nem akaró, ködlő eső elől egy mindkét végén nyitott folyosóra, amely elválasztotta a jegypénztár és az utasellátó épületét. Az egyik ablaknál menettérti jegyeket árusítottak az utolsó járatra, a sziget felé, a másiknál emléknek való féldecis vodkásüvegeket, sört és mustáros kolbászt. Menyhárt doktor kolbászt rendelt magának, s amíg harapdálta, a szatyrot nem tette le bal kezéből.

Egy közeli ház első emeletén, nagy, fehér ablakkeretben vörös, göndör hajú asszony könyökölt. Mögötte a légvonattól világoskék függöny lebegett, s valahányszor a szoba fénye áttűzött a mintázaton, az asszony haja izzásba jött. Arra az ablakra bámult Menyhárt doktor tele szájjal és kissé szórakozottan.

Egyéb látnivaló most nemigen akadt. Kutyának való idő volt. Egy ember sem iramlott az ereszek alatt, senki sem várakozott a kapualjak nedves homályában, a szél taszításában csak az eső sepert olykor végig a kövezeten. Mire Menyhárt doktor megette a kolbászt, bezárt a jegypénztár, bezárt az utasellátó.

Váratlanul egy kicsi, csontszínű villamos tűnt fel a kikötői fasor alól, elgurult keskeny vágányain teljesen üresen. Képtelenség volna egy ilyen kisebb villamos és egy kutya közös vonásait kimutatni, ezzel jobb nem is próbálkozni; mégis, ezen az estén, a ködlő esőtől áztatott néptelen utcán, ez a villamos ázott, kullogó kutyára emlékeztetett, s lassan oldódó szorongást, enyhe bánatot hagyott maga után. Talán Menyhárt doktor melle tájékán is, mert amint a villamos nyikorgása elült, lehajtott fővel indult a rakpart felé.

A Fritz Wickert nevű gőzös közelében járt, amikor hátulról megszólították:

– Menyhárt doktor!

Menyhárt doktor megfordult, és azt mondta:

– Tessék! – Tehát Menyhárt doktornak hívták.

Két férfi állt vele szemben. Egyetlen mozdulattal a hóna alá nyúltak, kitartották a Fritz Wickert oldalát löcsbölő fekete víz fölé és elengedték. Menyhárt doktor súlyos csobbanással elmerült, de még el sem ült azon a helyen a víz pezsgése, valamivel távolabb máris fürge csapásokkal szelte a vizet a hajó hídlépcsője felé. Hűvös este volt, bizony.

Nem volt fején a fekete ellenzős tengerészsapka, nem volt kezében a kék farmeranyagból készült szatyor, tele kínai zöldbabkonzervvel. Úgy látszik, hiába járt.

Bosszúságunkra a történet itt véget ér. Szó, ami szó, bizony nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapkabolt mélyén, vagy talán biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű konzervesdobozokban a tenger fenekén.

Gyergyó éghajlata

Túl a Libán-tetőn, ahol az országút már átbukott a hágón, s a kőbányát megkerülve egyenesen ereszkedik a medence felé, fenyőcsúcsok magasságában varjú körözött. Alatta, a napszállta fényeiben, a frissen hullott mozdulatlan hóban jól látszott, idáig jutott el egy autó, a havat föltúrva nehézkesen megfordult, saját nyomába zökkent és visszatért, amerről jött, a síkaszói völgy felé. Gyergyó irányába két pár lábnyom vezetett, egy széles, recézett gumitalp, meg egy egészen kicsi sima talp, mögötte a tűsarok karmolásaival. Ott menetelt az országút érintetlen haván Profeszor Alexander gumitalpú félcipőjében, nyakán zöld selyemsállal, fején széles karimájú fekete kalappal. Nyomában topogott Barbara de Anatolia tűsarkú, töredezett kérgű, szürke műbőr csízmában, párducmintás műszőrme ködmönben, fején meggyszínű nemezkalappal, kezében olcsó vinilintasakkal.

Nemrég állt el a havazás, a lehullott hó fölött tiszta üres maradt az ég, kéksége fémes illattal, széltelen csendességgel ereszkedett az oldalak közé. Barbara de Anatolia csizmasarka alatt hamarosan nyüszíteni kezdett a hó, valahányszor beletalált Profeszor Alexander széles lábnyomába. Aztán Profeszor Alexander talpa alatt is csikorogni kezdett.

Barbara de Anatolia kis időre megállt, a táska fülét csuklójára húzta, hogy csipkekesztyűbe bújtatott kezét ködmöne zsebébe dughassa. Vékony kis gönc volt az rajta, fakó párducfoltokkal, szennyes csimbókokkal.

– Én előadás előtt még megborotválkozom – mondta Profeszor Alexander. Megállt és bevárta Barbara de Anatoliát. – Magának is kell egy félóra, hogy rendbehozza magát.

Profeszor Alexandernek nyúzott, mély barázdákkal tagolt komor inasarca volt, keskeny bajuszkát viselt, állára deres tüskékbe ütközött ki a borosta. Barbara de Anatolia hunyori tekintetű, oroszlános arcú, alacsony asszony volt, orra körül kínos fintorok ráncaival.

– Vajon már hány óra lehet?

– Fél hat – mondta Profeszor Alexander.

– Nincs is órája.

– A sofőr mondta, amikor vissza méltóztatott fordulni. Azt mondta: most öt óra van. Annak már egy fél órája.

– A fene a sofőrjébe – mondta Barbara de Anatolia. – Azt mondta, hatra benn vagyunk abban a Gyergyó-izében. Fél hétre pedig a cirkuszban. És még nem vagyunk sehol.

– Hm – hümmögött Profeszor Alexander röviden, hogy éppen csak kevés pára lebbent ki a száján.

– Tessék?

– Igen – mondta Profeszor Alexander. – Azt mondtam: bizony.

A Dél-hegy fölött keskeny koronában sárgásan derengett az ég, visszfényében áttetsző tüskék lebegtek a levegőben. Az ég ott a gerinc fölötti keskeny zöld sávon hirtelen csapott át a kékbe, sötétkékbe, kelet felé már minden csupa lila volt. Arról közeledett az este. A medencét is lila köd borította. Amikor Profeszor Alexander megállt, a csend a lila levegővel tapadt a füléhez. Bal kezébe vette a bőröndjét, jobb kezét pepita felöltője zsebébe mélyesztette. Hóna alá dugta kicsi bőröndjét, s bal kezét is zsebre tette.

– Nekem sosem volt kesztyűm – mesélte, amint újra elindultak. – Volt mindig két jó zsebem.

– Egyesek örökösen elhagyják a kesztyűjüket. Biztos maga is olyan fajta – morogta Barbara de Anatolia. – Az ilyen embernek nem is való.

– Az emberi test el van kényeztetve – folytatta Profeszor Alexander. – Nézze csak meg a kutyákat. Azok ilyenkor is mezítláb járnak.

– Én meg nem bírok szuszogni – mondta Barbara de Anatolia. – Egy idő óta csak félig szuszogok.

– Nana. Szuszogni mindenki tud. Azt az egyet tudni kell.

– Nézzen csak ide. – És Barbara de Anatolia megállt. Szembefordult Profeszor Alexanderral, kitátotta a száját és bekapott egy darab levegőt. – Ennyi levegőt szuszogok mondta. – A többi nem jön be. Megáll valahol a szám előtt.

– Szuszogjon az orrán át – mondta erre Profeszor Alexander. – Szívja be rendesen azt a levegőt, mint mások.

– Nem tudom – lihegett Barbara de Anatolia. – Valamitől össze van ragadva az orrom.

– Kutyagumi – mondta Profeszor Alexander.

A medence felé tartó, egyenletesen lejtő út lassan elérte a lila ködlepel peremét. Profeszor Alexander jó pár lépéssel előbb baktatott, egykedvűen bámulta maga előtt a kék árnyékokkal domborodó, fénytelen havat, amikor Barbara de Anatolia megszólította.

– Egy autó.

Sárga terepjáró világlott elő a köd hamva alól. Tengelyig állt a hóban, behavazott szélvédővel. Utasai elhagyták, jól látszottak a lábnyomok, amint a négy ajtó felől indulva keskeny ösvényben összecsapnak. Profeszor Alexander benézett a vezetőülés melletti ablakon, orrával majdnem az üveget érintette, kalapja karimája föltüremlett. Orra közelében hamvas lett az üveg és hirtelen egészen kifehéredett. Profeszor Alexander körmével végigszántott rajta, ujjbegyéről lefricskázta a kását.

– Az illetők elmentek – suttogta Barbara de Anatolia. – Maga lát valamit a kocsiban?

– Egy csomag kekszet – suttogta Profeszor Alexander. – Az illetők csak ide a közelbe mentek. Itthagyták a kekszüket.

A nemrég taposott ösvényen baktatott tovább Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia. A nyomok egy darabig az országúton vezettek, egy helyütt aztán váratlanul kikapaszkodtak a martra, onnan a behavazott földekre.

– Mondom, ezek az emberek csak ide mentek. Nagyon jól tudták, hova mennek – mutatott Profeszor Alexander az útról letérő nyomokra. – Pontosan oda le Gyergyó-izébe.

Kikapaszkodott a marton, könyökét kínálta segítségül Barbara de Anatoliának, hogy kezét ne kelljen zsebéből kivennie. Amikor az asszony megállt mellette, megjegyezte:

– Nekem is össze van ragadva az orrom. Ez valami betegségféle lesz. Megkaptunk valami közös betegséget.

Belenézett Barbara de Anatolia arcába, lássa, mit szól hozzá az asszony. De Barbara de Anatolia hallgatott, oroszlánosan haragos arcát a kopott párducpöttyök közé dugva pihegett, a műszőrme galléron kétoldalt fehér pamacsokban ült meg a zúzmara.

– Hallja? Megbetegedtünk. Ki kellene piszkálnunk az orrunkat.

– Van is mivel – mondta sűrűn pislogva Barbara de Anatolia. Csipkekesztyűs kezével Profeszor Alexander ajka közelébe nyúlt, és keskeny bajuszáról letört egy vékony, áttetsző agyarat. – Ezzel.

Profeszor Alexander kihúzta bal kezét a zsebéből, elvette a zöldesen áttetsző, kicsi jégcsapot, saját csupasz tenyere dombjai között ringatta, míg megsiklott, és nyom nélkül elmerült a hóban. Profeszor Alexander a kabátszövethez törölte tenyerét.

– Ezt a micsodát hol találta?

– Ilyesmik nőnek a maga orrából.

– Hm – hümögött Profeszor Alexander és továbbindult.

– Tessék?

– Né, egy egér – mondta Profeszor Alexander. – Csak mondom: egy egér.

A nemrég taposott nyomokban, mint egy darab trágya, fekete egér hevert, szemei teljesen fehérek voltak. És olyan kemény volt, hogy Profeszor Alexander talpa lepattant róla.

A nyomok ködbe vesző bozontos fenyők, borsikabokrok és csupasz mogyoróvesszők között vezettek. Találtak még egypár egeret, valamennyinek tiszta fehér volt a szeme. Profeszor Alexander haladt elöl, s néha anélkül hogy hátrafordult volna, megállt és bevárta az asszonyt. A csizma alatt sikongó hó hangjából kiérezte a távolságot. Egy alkalommal, amikor lihegve beérte, Barbara de Anatolia azt mondta:

– Együnk meg egy narancsot.

– Jó. – Profeszor Alexander megfordult. – Egyen meg egy narancsot, ha akar. Én nem kérek.

Barbara de Anatolia kihúzta kezét a zsebéből, a táskát maga mellé tette a hóra. Csipkekesztyűs kezével nyúlt a merev táskalapok közé, begörbített ujjai közt nemsokára fölmutatott egy narancsot. Odanyújtotta Profeszor Alexandernak.

– Hámozza meg nekem.

Profeszor Alexander is előhúzta kesztyűtlen kezét a felöltő zsebéből, hóna alól kicsi bőröndjét a hóra fektette. A hó most teljesen lila volt. Alkonyodott, ilyenkor percek alatt minden egyszínűvé válik. De az a narancs még világított. Profeszor Alexander körmével karcolgatta, valami kis dudort keresett a héján, ahol belekaphat és föltépheti.

– A fene hogy enné meg – morogta. – Olyan ez a maga narancsa, mintha nem narancsból volna. Olyan, mint a kő. De nem baj.

Profeszor Alexander bőröndje fölé hajolt, és kinyitotta. Tele volt nyeletlen, hosszú késpengékkel. Olyanokkal, amilyeneket a késdobálók használnak a cirkuszban. Profeszor Alexander a harminc vagy negyven kés közül találomra kiválasztott egyet. Felöltője szegélyével fogta meg, hogy ne kelljen a pengét csupasz kézzel megérintenie. Amint faricskálni kezdett vele, a penge egyszerűen megsiklott a narancs héján.

– Mintha üvegből lenne – morogta. Aztán ott, ahol állt, letapodta a havat, sarkával kicsi gödröt vájt és belé helyezte a narancsot. Ráillesztette a pengét, fölemelte és lesújtott rá. A narancs három darabba törött.

– Megmondtam. Üvegből van. – Fölemelte a hóból a narancsdarabokat, tenyerén nyújtotta Barbara de Anatolia felé.

– Egyet megettünk abban az autóban – mondta Barbara de Anatolia. – Az miből volt? – Kiválasztott egy darabot, és saját tenyerébe vette.

– Az nem volt üvegből – mondta Profeszor Alexander. – Na, egye meg hamar.

– Nincs semmi szaga – mondta szimatolva Barbara de Anatolia.

Barbara de Anatolia tenyeréből magába tömte azt a darab narancsot, egészben befalta és beleharapott. Szájában valami reccsent és megcsikordult, pár pillanatig úgy maradt mozdulatlanul, kitömött pofazacskóval. Aztán kitátotta a száját. Fogak potyogtak elő, egy fél fogsor s egy szájpadlás rózsaszínű kagylója hullott a hóba. S az a darab narancs, amit befalt, egészben. Ami a szájában maradt, azt kesztyűs ujjával kaparta elő nyelve alól. Köpött kettőt, hármat.

– Miszlikbe ment – motyogta alig érthetően. Bámulta tenyerében a fogágy rózsaszínű törmelékét s két kihullott fogát. – Hogy fogok ma este kinézni.

– Fájhat is, gondolom – jegyezte meg Profeszor Alexander fekete kalapja alatt zavartan pislogva.

– Fenéket fáj – motyogta Barbara de Anatolia. A hóból jégtüskés kicsi darabokat gyűjtögetett, aztán az egészet zsebre vágta. Kalapját levette fejéről, öklével belülről kerekre nyomkodta és fülig a fejébe húzta.

– Ha jól emlékszem, éppen a felső metszők látszottak, amikor mosolygott – mondta Profeszor Alexander, amint lassan továbbindultak. – Magának azokra a metszőkre lett volna a legnagyobb szüksége.

– Éppenséggel – mondta Barbara de Anatolia.

– És az alsót nem tudja betenni a felső helyébe.

– Én nem. A doktor lehet, meg tudja csinálni. Én nem.

– Ma este ki fogják fütyülni. Vigyázzon, ki ne tátsa a száját. Hány narancsa van még?

Barbara de Anatolia megállt, levette csuklójáról a táska fülét, aljánál fogva ragadta meg a táskát és kiborította. Négy narancs hullott hangtalanul a hóba, alig értek egymáshoz.

– Négy – mondta Barbara de Anatolia. Azzal továbbindultak, mögöttük négy kihunyó narancs maradt a sötétlila hóban. Elöl menetelt Profeszor Alexander, nadrágján, térden alul csimbókokban és nemezes lapokban állt a hó. Nadrágszára teljesen fehér volt, Barbara de Anatolia, aki most is pár lépéssel mögötte járt, úgy látta, az ereszkedő homályban, mintha csak térdén járna a hó fölött a levegőben.

Az árnyéktalan havon Profeszor Alexander sem látott sokat, a lejtősebb részeken léptei néha akaratlanul fölgyorsultak, néha tehetetlenül megiramodott, de valahányszor hallotta, hogy Barbara de Anatolia csizmái alatt halkul a hó nyüszítése, anélkül hogy hátrafordult volna, bevárta. Egy alkalommal, amikor hiába várta maga mögött a léptek közeledtét, mégis megfordult. A sötétlila havon mozdulatlan fekete árnyékot látott, alaktalan foltot, mint ottfelejtett batyut. Sokkal kisebb volt a kicsi növésű Barbara de Anatoliánál. De mégiscsak ő lehetett. Profeszor Alexander odakiáltott neki

– Maga mit csinál ott?

– Pisilek – sipította fogatlan száján át Barbara de Anatolia. Profeszor Alexander hóna alatt kicsi bőröndjével a hóban topogott. Gőzölgő orra alatt fehér agyarak növekedtek.

– Álljon fel már egyszer.

– Mindjárt – suttogta Barbara de Anatolia. – Csak ülök még itt egy keveset.

A kicsi, batyuszerű árnyék nem is mozdult sokáig. Barbara de Anatolia csak akkor állt fel, amikor Profeszor Alexander kétszer dobbantott és elindult feléje.

– Na jó. Megyek – suttogta. – Megyünk Gyergyó-izébe.

Jó távol, a marosfői alagútból akkor bukkant elő egy vonat. A villamosmozdony búgása messzire nyújtózott a köd alatt, a behavazott oldalak között ellüktetett a gyergyóújfalusi és tekerőpataki krumpliföldekig, ahol Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia egymás mögött baktatott a hóban.

– Ha! – mondta Profeszor Alexander.

– Történt valami?

– Nem tudom – suttogta Profeszor Alexander. – Ilyesmit még nem hallottam. Valaki van a közelben. Lehet egy kutya.

– Nekem bedugult a fülem – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem hallok semmit. És nem bírok szuszogni.

– Én sem – mondta Profeszor Alexander. – És nem fér be a levegő a számba. Elkaptunk egymástól valami betegséget.

Most is Profeszor Alexander haladt elöl, hóna alatt kicsi bőröndjével. Egy helyen léptei hirtelen megkönnyebbedtek, szaladni kezdett, kezét kirántotta a zsebéből, bőröndje kihullott a hóna alól, hason csúszott le a Maros jegére. Barbara de Anatolia is melléje érkezett, Profeszor Alexander föl sem segítette, csak fektében porolta le egy kicsit, aztán átnyalábolta, és oldalazva, araszló léptekkel átvonszolta a túlsó partra. Közben, mintha alulról döngölték volna a folyó jegét. Profeszor Alexander még visszatért, áthozta a bőröndjét is.

– Maga lát engem? – kérdezte suttogva Barbara de Anatolia a part bokrai közül.

– Látok valamit. Lehet, hogy maga az – mondta Profeszor Alexander. Elhaladt az asszony mellett, kikapaszkodott a marton a krumpliföldekre, bőröndjét a hóra dobta és ráült. Jó ideig pihentek mind a ketten nagy csendben.

– Hahó – szólalt meg halkan Profeszor Alexander, mintha csak beszélgetne.

– Itt vagyok – felelte valahol a közelben Barbara de Anatolia.

– Itt, itt. De hol.

– Itt.

Profeszor Alexander felállt, bőröndjét csörömpölve rázogatni kezdte. Nemsokára megállt Barbara de Anatolia előtt.

– Szóval itt van. És mit csinál?

– Olyan jó így – suttogta Barbara de Anatolia.

– Jó lehet. De micsoda?

– A kezem nincs a zsebemben. Egyszer lehullott a hó Anatóliában. És akkor a lábam közé tettem a kezem. Akkor nem volt kesztyűm.

– Most is ott a keze?

– Ott.

– Hát a kesztyűje?

– Nem tudom. Azt hiszem, elvesztettem.

– Hm. Maga valahogy elsietett mellettem – morogta Profeszor Alexander. – Megelőzött, és még észre sem vettem. Újabban külön utakon jár.

– Én csak mentem maga után – suttogta Barbara de Anatolia. – Úgy látszik, egyszer csak utolértem.

– Jó, hogy így történt – suttogta Profeszor Alexander. – Mi volna, ha egy kicsit én is odatenném a kezemet.

– Hova tenné?

– Oda, ahol maga tartja.

– A magáé nem ott van?

– Az enyém a zsebemben van. Én oda dugtam. De mindjárt előveszem.

– Na jó. Próbálja meg.

Profeszor Alexander letérdelt Barbara de Anatolia elé. Kesztyűtlen kezével kutatni kezdett a műszőrme ködmönke alatt, az alsónemű és a harisnya hurkái között, míg végre talált egy darabka hideg és sima bőrt. Ott ujjaival megtapadt.

Barbara de Anatolia kicsit megremegett, fogatlan szájából erőtlen nevetés csordogált. Fejét az előtte térdeplő Profeszor Alexander vállára hajtotta.

– Nyáron ilyesmi nem jutott eszébe. Pedig eszébe juthatott volna már régen.

– Ígérem – mondta Profeszor Alexander, és orrát a zúzmarás, párducpöttyös műszőrme pihéi közé fúrta –, ígérem, hogy ezentúl máskor is eszembe fog jutni. Erre most szavamat adom.

– Mi volt ez? – motyogta egyszer Barbara de Anatolia Profeszor Alexander nyakába.

– Nem volt semmi – suttogta Profeszor Alexander.

– Valamit álmodtam – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem tudom, mit. Valami semmit.

Profeszor Alexander elővonta kezét az asszony ruhái alól, hóna alá nyúlt, és fölemelte. Barbara de Anatolia úgy maradt, a nyakába szédülten.

Már villámlik – mondta, amikor a távolban vonat robogott el zöldesen szikrázó áramszedővel.

– Úgy látszik, beborult.

– Még esni fog.

– Menjünk – mondta Profeszor Alexander. – Siessünk el valahová.

De nem siettek, csak topogtak egymás mellett és egymás mögött Gyergyóújfalu, Kilyénfalva és Tekerőpatak határában, behavazott krumpliföldeken. Bennük találkozott a villamos mozdonyok búgása, s amint a távolról érkező lüktetések lassan elenyésztek, fülükben a csend maradt fémes csengésével. Profeszor Alexander már jó ideje csak ezeket a kósza búgásokat leste, nem lehetett tudni, a köd alatt merről érkeznek. Néha megütköztek a Dél-hegy derekán, s a hó alatt elmerülve úsztak Tekerőpatak felé, máskor a magasból, a ködön támadt résen csaptak le röviden. Profeszor Alexander jó ideje már csak a villamos mozdonyokat hallotta. Nem hallotta Barbara de Anatolia hegyes sarkú csizmáit.

– Halló. Én itt vagyok – szólalt meg halkan. – Maga hol van?

Barbara de Anatolia nem válaszolt. Bár bizonyára ott lehetett valahol a közelben. Ott lapulhatott lomha hóbuckák, csontkemény rögök között. Profeszor Alexander hóna alatt bőröndjével lassan körözött, enyhe csigavonalban taposott körbe, hogy az asszonyt becserkéssze, valamiképpen útjába ejtse, véletlenül belé botoljon vagy rálépjen. Egyszer aztán valamiből megérezte, hogy előtte és alatta egy élőlény gubbaszt konok, mély csöndben. Nagyon halkan megszólította.

– Maga mit csinál itt?

– Nemrég pisiltem – suttogta Barbara de Anatolia. – Azt álmodtam, hogy pisilek.

– Akkor mehetünk – mondta Profeszor Alexander.

– Még nem – suttogta Barbara de Anatolia. – Üljön maga is ide egy kicsit. Meglátja, milyen jó.

Profeszor Alexander nem ült le. Elindult valamerre, pár lépés után bőröndje kihullott a hóna alól. Akkor megállt egy pillanatra, átlépte a bőröndöt és továbbment.

– Jöjjön, Barbara – szólongatta halkan az asszonyt. – Jöjjön, mert este van.

Valahol egy kutya ugatott, Profeszor Alexander forgolódott maga körül, úgy hallgatózott. De minden oldalról ugyanaz a kutya ugatott.

– Ha nem jön, hát nem jön – morogta Profeszor Alexander szaggatottan maga elé. Kicsi adagokban falta be maga elől a levegőt. – Ha magának ott jó, akkor jó. Maga tudja.

Profeszor Alexander addig taposott a behavazott krumpliföldön, amíg combján és mellén majdnem egyszerre megütötte valami. Ekkor megállt. Nekiment egy kerítésnek. Combján és vállán egyszerre érezte a két rúd nyomását, vállával és fejével tapogatta ki őket, s átbújt a köztük levő levegőn. Nemsokára deszkapalánkot súrolt a válla, már letaposott havon járt egy udvaron. Egy nyúlketrec előtt állt, érezni kezdte a háló mögül az állatok illatozó melegét. Kivette kezét a zsebéből, tenyerét a zúzmarás hálóra nyomta, ujjait átdugta a háló szemein, megmarkolta, és addig rángatta, amíg kitépte a ketrecajtóból az etetővályúval együtt. A vályú lehullott, a háló kalodája ott maradt a kezén, lehajolt, rálépett, és ujjait egyenként rángatta ki belőle. Akkor fejével és vállával benyomult, karjába vette a nyulakat, ölelgette őket, egyiket az ölébe gyömöszölte, a másikra arcával rátemetkezett, térdét szorosan maga alá húzta, hogy a végén moccanni sem tudott. Szorításában a nyulak elernyedtek, apró rángások közepette megnyugodtak, langyos húggyal öntözgették Profeszor Alexander borostás arcát. Profeszor Alexander benn volt a ketrecben, két lábszár lógott ki belőle az udvarra, egyiken cipő, a másikon csak egy havas zokni.

Dobribán reggel háromnegyed hatkor elemlámpával világított végig a ketreceken. Nyulait készült megetetni. Akkor látta, hogy az egyik ketrec hálóját nem borítja vastagon zúzmara, mint a többit, a nyulak pihegésétől, hiányzik a ketrec hálója. Hogy két láb mered kifelé a ketrecből, egyik végén gumitalpú cipő, a másikon csak havas zokni.

Dobribán megragadta a kiálló lábszárakat, saját lábát a ketrec falának támasztotta, és Profeszor Alexandert néhány rándítással kivonszolta az udvarra. Vele együtt a két nyúl is lehuppant a hóra. Dobribán fülüknél fogva dobta vissza a nyulakat a ketrecbe, hevenyészve az ajtóra görbítette a letépett dróthálót. Ezután világított Profeszor Alexander arcába. Profeszor Alexander fején nem volt kalap, őszülő kócos haja jeges volt, s mintha halványan mosolyogna, hunyorogva nézett az elemlámpa fényébe.

– Magát nem ismerem – mondta Dobribán.

Profeszor Alexander nem szólt egy szót sem. A konyhában sem, ahol Dobribán székre ültette. Még a széken sem maradt meg, lecsusszant a padlóra, az odaterített zsákszőnyegre. Dobribán feleségével együtt többször visszaemelte a székre, de Profeszor Alexander minden alkalommal lecsúszott a szőnyegre. Csuprokban tea gőzölgött mellette, Dobribánné mind a két keze ügyébe csuprokat tolt, hogy kedve szerint elérhesse őket, de Profeszor Alexander nem nyúlt semmihez, és nem szólt egy szót sem. Dobribánné bundát vett magára, és elment hazulról.

– Legalább hárman jöjjenek – szólt utána Dobribán. Aztán Profeszor Alexanderhoz fordult:

– Mondja el szépen. Miről van szó, komám?

Profeszor Alexander a konyha padlóján ült egy zsákszőnyegen és hallgatott. Kinyújtott lába fölött néha átlépegettek a Dobribán gyerekek, és közelről vizsgálgatták az arcát. Profeszor Alexander a konyha egyik sarkában állapodott meg, üres tekintettel meredt egy vederre, és ritkán pislogott.

Fél nyolc tájt szürkülődni kezdett, ekkor Dobribán behozott a konyhába egy kicsi havas bőröndöt. Profeszor Alexander kinyújtott lába mellé tette és kinyitotta.

– Ez a magáé?

Profeszor Alexander futó pillantást vetett Dobribánra, aztán belenézett a nyitott bőröndbe, tele a csillogó késekkel. Száját résre nyitotta és halkan maga elé fújta:

– Persze hogy az enyém.

– És mit tetszik csinálni ennyi késsel?

– Eldobálom őket – suttogta Profeszor Alexander.

A Dobribán gyerekek háromnegyed nyolckor hozták be a krumpliföldről Barbara de Anatoliát. Hóna alá nyúlva emelték a levegőbe, két keze zsebében volt, karján a táska. Lába úgy maradt begörbülve, mintha guggolna. Amikor letették az udvaron, nem borult föl. Most ott guggolt Dobribán udvarán. Akkora volt, mint egy törpe.

Dobribán megnyitotta a konyhaajtót, hogy Profeszor Alexander kiláthasson az udvarra. Profeszor Alexander a zsákszőnyegen ült, a kicsapó konyhagőz függönyén át látta, hogy karján vinilintáskával Barbara de Anatolia ott guggol az udvaron. Akkora, mint egy törpe. Oroszlánosan haragos arca, mint a csont. Két totyogó liba sziszegve nyújtogatta felé a nyakát.

– Ismeri? – kérdezte Dobribán.

– Persze hogy ismerem – suttogta Profeszor Alexander. Dobribán becsukta az ajtót. Újabb csuprot vett elő, megtöltötte félig teával, aztán színültig szagos borókapálinkával. A csuprot odatologatta Profeszor Alexander kezeügyébe.

– Igya meg. Aztán beszélgessünk.

– Nem szokásom – morogta Profeszor Alexander, amikor megérezte a pálinka illatát.

– De én meg szeretném kérdezni – folytatta Dobribán. – Micsodák azok a kések?

– Mondtam: eldobálom őket.

– Hova az isten lovába?

Profeszor Alexander a csukott ajtón át kimutatott az udvarra.

– Oda, rá. Mind az egészet. – Kezét leeresztette, állát lecsüggesztette. – De nem szoktam eltalálni.

Dobribán elvette Profeszor Alexander elől a pálinkás-teás csuprot, maga előtt forgatta egy darabig, aztán indulatosan belekortyolt.

– Én csak nyulászkodom – mondta. – Nyulakat tartok. Ha megéheznek a gyerekek, kihúzok egyet a ketrecből, egykettőre lehúzom a pizsamáját, és megsütöm. Ha másvalaki éhezik meg, annak eladom. Szóval nyulászkodom. De hogy maga mit csinál, azt nem tudom.

Profeszor Alexander nem válaszolt. Tekintetével egykedvűen siklott át bőröndjén, néha megemelte kezét, furcsán kövér ujjait próbálta mozgatni, aztán lehunyta a szemét.

A Dobribán gyerekek berontottak a konyhába. Álltak a kicsapó konyhagőzben és egyszerre kiabálták:

– Tessék már jönni! A libák feldöntötték, oszt egyre csak kopogtatják.

Dobribán hamarjában megitta az egész csupor pálinkás teát, s a két gyerekkel együtt kirohant az udvarra. Profeszor Alexander kinyitotta a szemét. Nyújtózott egyet, maga elé emelte tenyerét és belenézett. Aztán begörbítette térdét, lábát maga alá húzta, félkézzel a padlóra tenyerelt, félkézzel az asztalba kapaszkodott, és négykézlábra állt. Így ment az ablakig, ott a párkányra támaszkodott, és térdére állt. Erőtlenül lehelt az ablaküvegre, merev ujjakkal kaparászta a jégvirágot. Szemét a nedves lyukra nyomta, kinézett az udvarra. Dobribán és a két Dobribán gyerek éppen kieresztette a libákat az udvarról. Aztán talpra állították Barbara de Anatoliát, hóna alá nyúltak, elvonszolták a szín oldaláig, és a deszkaajtónak támasztották. Ott guggolt Barbara de Anatolia egy deszkaajtó előtt. Akkora volt, mint egy törpe. Profeszor Alexander lassan elvonta fejét, hagyta hogy a pára fagyjon vissza az ablakra.

Amikor Dobribán visszatért a konyhába, Profeszor Alexander a széken ült. Egyik lábát, azt amelyiken a cipő volt, az ölében tartotta, a cipőfűzővel bajlódott, de nem tudta kioldozni. Nehézkesen bőröndje fölé hajolt, kivett egy kést, azzal vágta el a fűzőt. Azt az egy cipőt aztán nagynehezen lefejtette a lábáról, a padlóra hullatta, az asztal alá.

– Az úristenit, hogy maga nem mond semmit – sóhajtotta Dobribán. – Kellene valamiről beszélgetni.

– Nincs miről – suttogta Profeszor Alexander. A kést visszadobta a bőröndbe, fél kézzel az asztallapba kapaszkodva felállt, hurkaszerű merev ujjaival ügyetlenül babrálva, lassú, széles mozdulatokkal kibontakozott pepita felöltőjéből. Alatta vékony barna szvettert viselt és kockás inget. Az ing ujját a szvetterével együtt döfködve könyökön felül tolta. Karja vékony volt, bőre fehér és petyhüdt. Újra tenyerébe nézett, egyszer az egyikbe, aztán a másikba. A nyitott bőröndöt lábbal lassan a küszöb felé taszította. Kinyitotta az ajtót és leült a küszöbre, lábát a havas lépcsőkre nyújtotta.

Ott ült szemben a szín deszkaajtajával. Bal kézzel egymás után tizenöt késsel körbedobálta Barbara de Anatolia fejét, a nyakát, a vállát és a derekát. A tizenhatodik kés Barbara de Anatolia hónalja tájt a párducminta közé repült, egy pillanatig megállt benne, kevés pihét tépett és lehullott a hóba. Profeszor Alexander arca olyan lett, mint a csont. Akkor jobb kézzel nyúlt a késekért, eldobott még tizenhat kést, amennyi a bőröndben volt, mintha Barbara de Anatolia a deszkapalánk előtt állana.

– Az úristenit neki – üvöltötték a Dobribán gyerekek, amikor látták a tizenöt remegő késpengét Barbara de Anatolia feje, nyaka és dereka körül, s a többit, amelyek csíkokat hasítva a szőrméből és a csizmából, tele műszőr pihékkel és pöszlékkel egy halomban hevert a hóban.

Profeszor Alexander fölkelt a küszöbről, az üres bőröndöt félrerúgta az útból. Becsukta maga mögött az ajtót. Lehúzogatta könyökéről az inget meg a szvettere ujját. Lassú, kényelmes mozdulatokkal lehúzta magáról a szvettert. Kihúzta ingét a nadrágból, s anélkül hogy kigombolta volna, kibújt belőle. Megoldotta nadrágját, hagyta, hogy lábszárára csúszon, félkézzel az asztalra támaszkodott, és kilépett belőle, Lehúzta zokniját. A végén letolta magáról az alsónadrágját.

– Azt ne. Az úristenit neki – kiáltott rá Dobribán.

Profeszor Alexander ott állt teljesen meztelenül a konyhában. Mély árkokkal barázdált arcán mosoly remegett. Csöndesen megingatta a fejét.

– Muszáj – mondta. – Szörnyű melegem van.

Leült és hátravetette magát a széken. Ott ült meztelenül és saját csupasz lábfejét nézte. Lábujjai helyén kicsi barna golyók nőttek, szemmel láthatóan növekedett egész lábfeje, mintha levegőt eresztettek volna a bőr alá. Keze is olyan volt mint egy párna, barna és kerek, a körömágy peremén dagadó kicsi vörös gyöngyök ültek, elmozdultak, ujjbegyén cseppé teltek és barna foltokat ejtettek a zsákszőnyegen.

Dobribán az ablakról kaparászta a jégvirágot, lehelgetett az üvegre, kabátujjával törülgette. Egyszerre látott ki az útra meg a nyúlketrecekre. Az egyik ketrecben nyúl ült egy fekete kalapban. Az úton négy közeledő ember alakja áttetszett a ködön.

– Jönnek – morogta maga elé Dobribán, amikor fölismerte Dobribánnét, aki három ember előtt lépegetett a kapu felé.

Reggel volt, sárgulni kezdett a köd, sárga pára lengedezett a nyúlketrecek előtt. Úgy fél kilenc lehetett, a félkilences személy már előbukkant a marosfői alagútból, közeledett a hágó felől, búgása végigremegett a deres ablakokon.

Profeszor Alexander álla mellcsontjára hullott, feje meg-megremegett, amint horkolni kezdett, egyre sűrűbben és egyre hangosabban horkantott, most már úgy nézett ki, vészjelzései nem fognak elcsendesülni.

A Zangezur hegység

Két kutya közeledett a Vorotán vize felől, név szerint Szuren és Hagop. A part menti szürke ágú, gyér cserjésből léptek elő, bundájukat meglegyintette az a szellő, amely napszálltakor indul a sivatagos lejtő kövei közül Akop Akopján háza felé. Termetre majdnem egyformák voltak, ábrázatuk is hasonlított, éles tekintetük, széles, tömör koponyájuk volt, mint a tibeti kutyáknak. Szuren medveszínű volt, Hagop fakófehér, farkát alacsonyan hordta, mint a farkas. Itt születtek valamelyik szomszédos tanyán a Vorotán völgyében.

Akop Akopján cserjével kerített háza magányosan állt a völgy keskeny lapályán, nem messze a folyótól, mégis annyira távol, hogy udvarán már örökös aszály porlasztotta a vörös, néhol zöldes feketén erezett földet. A falak alatt sárga fűszálak rezegtek, s esténként, ha beállt a felföld hideg csöndje a csukott ablakon is hallatszott a hamar kihűlő kövek pattogása. A falak sápadt, téglaszínű tufából, zöldesszürke bazaltból épültek, csak a tornác készült fából, az oszlopokon elpusztult szőlőindák tekeredtek. A napszítta fehér gerendák, a széltől simára kopott szőlőtőkék között ki lehetett látni a Vorotán vizét takaró gyér cserjésre, a napszállta fényében oroszlánszínű Zangezur hegységre, a pusztaság vörös és kovaszínű köveire.

A két kutya egykedvűen haladt el a becsukott tornácajtó előtt, a veteményeshez vezető frissen ásott csatorna mentén, egy ingó falú cserény felé, s már majdnem el is tűntek a sivatag peremét jelző, őrszemként sorakozó kövek között, amikor Szuren hegyezni kezdte a fülét, Hagop is fölkapta porban pihenő farkát. Megfordultak, és halkan szűkölve, lábukat sebesen kapkodva visszatértek a folyópart cserjése mellé.

A ház elé szürke terepjáró kanyarodott. Elsőnek Akop Akopján szállt ki, mellőle Metaksza asszony, végül Zoltán Mazakján. A hátsó ülésekről cementeszsákokat emeltek le, és egymásra rakták őket az eresz alá.

A nap már a Zangezur ormát, a hegy fehérre fagyott homlokát sütötte, Zoltán Mazakján a tornácon ülve leste, mint huny ki távoli csillogása.

– Tisztelt rokon – mondta Metaksza halkan és mély hangon. Megállt a bejárat egyik gerendájának támaszkodva.

– Tessék.

– Csak megszólítottam – mondta Metaksza.

Amikor beléptek a konyhába, már hűvösen örvénylett mögöttük az esti levegő. Amíg Akop Akopján beindította az áramfejlesztőt, csak süllögő, görcsös, kemény fadarabok világítottak az alacsony tűzhelyről. Amint lassan remegve kigyúlt a házban a fény, asztalhoz ültek. Disznófősajtot, fokhagymás kecsketúrót, babsalátát ettek, retket, uborkát és korianderlevelet rágtak hozzá.

Akop Akopján kesely orrát tenyerébe fúrta, és lehunyt szemmel, elégedetten bólogatva mesélt a frissen ásott csatornáról. Azt mondta, mostantól már a Vorotán vize fogja öntözni a veteményest, tavasszal bevetheti az egészet Dagesztánból kapott kitűnő magokkal.

– Mert Akop Akopján gondol a jövőre – mondta Metaksza.

Zoltán Mazakján a ház keleti felében aludt, résre nyitott ablakkal, kitárt zsalugáterrel. Ablaka a Zangezur hegységre nyílt, ahonnan kora reggel forrón és fehéren tűz be a nap. Most holdtalan éjszaka volt, lassanként megtelt a kutyák csaholásával. Szuren mély bömbölése a folyóparti cserjésben visszhangzott, Hagop ingerült vinnyogó morgással távolodott a pusztaság őrszem-kövei között. Hajnal felé, mintha ezek a kövek fegyverezték volna le őket, elcsendesedtek.

 

– Nehogy itt nekem képzelődjék – mondta reggel Akop Akopján, és magyarázni kezdett Zoltán Mazakjánnak. Nem jár itt senki éjnek idején. Még nappal is csak nagy ritkán vetődik errefelé valaki. A kutyák csak úgy megszokásból ugatnak, mindent megugatnak, a megrezzenő cserjést, a vízből kicsobbanó halakat, a köveken megsikló szél huhogását. S talán a régi idők párducait. Valamikor erre vezetett a csapásuk, éjszakánként errefelé jártak le inni a Vorotán vizére. Valami hordozza még itt az emléküket, s mivel Szuren és Hagop idevaló kutyák, érzik éjjelente a vadállatok egykori lopakodását, s talán megbirizgálja orrukat is egy-egy ilyen párducbundából való szőrszál, amit a szél évek óta kerget a Zangezur kövei között. De hol vannak már azok a párducok.

Akop Akopján reggeli után beült szürke terepjárójába, és elhajtott Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján reggel zsinórral mérte ki a csatorna hosszát, a Vorotántól a veteményes végében roskadozó cserényig, később a zsinórt a nyakába akasztva döngölni kezdte a kiásott árok fenekét. Szuren és Hagop ülve bámulták, szemüket nem vették le róla, s ahogy haladt, fejüket lassan utána fordították. Metaksza a tornác oszlopa mellett ült, zöldséget hámozott és gyakran pillantott Zoltán Mazakjánra és a kutyákra. Zoltán Mazakján látta a kutyákat, amint olykor hegyesedő füllel felemelkednek az udvar vörös porából, hogy kicsivel odébb üljenek. Hirtelen kiegyenesedett.

– Miféle párducok? – kérdezte. – Miféle párducokról beszél Akop Akopján?

Metaksza mozdulatlanul ült, arca is rezzenetlen maradt, csak odapillantott a csatorna felé, nem válaszolt. Zoltán Mazakján azt gondolhatta, hangját bizonyára elkapta a szél, elsodorta az őrszem kövek felé.

– Egy pohár savót innék – kiabálta valamivel hangosabban, pedig az árok döngölése közben akkorra már a tornác bejáratával egyvonalba került. – Aztán kérdeznék valamit.

Metaksza megingatta a fejét, a hámozókést letette maga elé.

– Most nem lehet. Majd ha bejön a házba.

– Ejnye. Csak egy pohár savót, Metaksza asszony – kiabálta Zoltán Mazakján mosolyogva.

– Most nem lehet. Amíg bemegyek érte, ez a kettő itt széttépi.

– Hát így állunk?

– Bizony. Én neveltem őket.

A zöldséges edény mellett tányérokon még ott állt a reggeli maradéka. Fokhagymás kecsketúró retekkel. Zoltán Mazakján mutatóujjával kente szájába a maradékot, s ropogtatta a hasábokra szelt retket.

– Jól hallotta – mondta Metaksza –, amíg errefelé párducok éltek, itt jártak le a folyóra. De most nincsenek párducok. Nincs errefelé semmiféle állat, csak ez a két kutya. A medveszínű, meg a másik.

– A végén ezek is megesznek.

– Az lehet. Ha nem vigyáznék magára.

 

Délelőtt megérkezett Akop Akopján a terepjáróval. Egy kicsi teherautó követte. Két betonozó munkást hozott, zsalukkal, betonkeverővel. Nyomban nekifogtak a munkának, pihenés nélkül dolgoztak Zoltán Mazakjánnal együtt. Metaksza barna korsókban vitte ki nekik a savót, tálcákon a forró káposztás meg túrós palacsintát. Szuren és Hagop a terepjáró alatt hűsölt, gyanakodva pislogtak a hurrogó betonkeverő felé. Nagy volt a forróság, szeptember végén errefelé nincs felhő az égen.

Alkonyattájt, amint elérték a cserény falát s egyben a veteményes végét, bevonultak a tornácra. Hideg babsalátát ettek, vörös bort kortyolgattak. Sötétedéskor a betonozók összeszedték a zsalukat, fölrakodtak a teherautóra, és elhajtottak. Akop Akopján megöntözte a kibetonozott csatornát.

Zoltán Mazakján lefekvés előtt kinyitotta az ablakot. Könyökölve bámult kifelé, várta, mikor állítja le Akop Akopján az áramfejlesztőt, hogy szeme mielőbb megszokja a künti sötétséget. Lesett kifelé, jó ideig a kutyákat, főleg a haragosabb, fakó Hagopot kereste, de odakünn nem mozdult semmi, csak a Zangezur sivatagos lejtőin leomló esti szél. Később álmában hallotta Szuren mély bömbölését, Hagop ingerült, vinnyogó morgását. Kikelt az ágyból, és becsukta az ablakot.

 

– Jöjjön, rokon, segítsen nekem egy kicsit – mondta reggel Akop Akopján a Zoltán Mazakján szobája előtt. Zoltán Mazakján fölkelt, és kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön hamar – mondta Akop Akopján. Kezében baltát és vésőt tartott. – Jöjjön velem, fönn van már a nap. Mindjárt megköt a beton.

– Megyek, megyek. – Zoltán Mazakján öltözködni kezdett.

– Így jöjjön, ahogy van – kérte Akop Akopján. – Jöhet így lengében, máris nagy a meleg.

Elindultak a Vorotán felé. Akop Akopján kezében a szerszámokkal, Zoltán Mazakján amúgy pizsamásan, mezítlábra húzott papucsban. Zoltán Mazakján papucsán át érezte a napsütéstől égő kövek melegét.

– Kiveszünk egy darabot a betonból – magyarázta Akop Akopján. – Kivesszük, majd megszárad nekünk odabenn is a tornácon. – Kesely orra alatt még el is mosolyodott, és futólag a tornác felé pillantott. Metaksza asszony kőszerű mozdulatlanságban állt az oszlopok között.

– Mi van a kutyákkal? – kérdezte Zoltán Mazakján.

– Künn vannak a cserényben – mondta előreszegzett fejjel Akop Akopján. – Még hajnalban betereltem őket.

Akop Akopján lehajolt, aztán letérdelt az aszott fűbe, a forró, repedezett kövekre, a csatorna frissen öntött pereme elé. Vésőjével két téglalap alakú darabot rajzolt a betonba. Még nem kötött meg egészen, a szerszám éle könnyen belemélyedt.

– Mind az egészet már nem lehet – mutatott le a csatornába, ahol kerek mélyedések sorakoztak egymás mögött. – De legalább ezt a kettőt kivesszük. Ha maga is segít egy kicsit.

Két kerek talp nyoma mélyedezett a körülrajzolt betonban. Két tenyérnyi lábnyom nesztelen, puha járásra való talpaktól.

– Csak most ne repedjen el nekem – morogta Akop Akopján. – De talán sikerülni fog. Ilyesmivel még nem foglalkoztam. – A balta élével benyúlt a kirajzolt darab alá, úgy, hogy egy darab föld is maradjon alatta, és Zoltán Mazakján segítségével, aki a kivágott rész két peremét tartotta, óvatosan kiemelte.

– Ez az enyém – mondta. Aztán a másikat is körbevágta vésővel, és a balta élével kiemelte. – Ezt pedig tartsa meg maga. Vigye majd magával hamutartónak.

– Ez meg mi a csoda? – kérdezte Zoltán Mazakján komoran.

– Hogyhogy mi a csoda? Nem látja? Két lábnyom. Ott vezet a többi is a folyóra. De nem a Szurené. Nem a Hagopé. Egy cica járt itt az éjjel.

Metaksza most is a tornácon állt, Akop Akopján és Zoltán Mazakján mint valami ünnepi tálcákat vitték a betondarabokat. Letették őket a tornác párkányára, az árnyékba.

– Egyenek – mondta Metaksza.

Dinnye, túró és palacsinta állt az asztalon. Mivel Metaksza nem ült az asztalhoz, állva kezdtek falatozni. Zoltán Mazakján csak dinnyét evett, szája elé tartott egy cikket, és végigharapdálta, hagyta, hogy pizsamájára csorogjon a leve.

– Egyszer jártam Dzsalilabad fölött – mondta Akop Akopján. – A Sirván fölötti erdőségekben. Tele volt vaddal. Nagy sűrű erdőségek azok. De hát a Sirván és a Zangezur az kettő.

– Ezt minek mondja nekem? – kérdezte Metaksza.

– Így volt – mondta Akop Akopján. – Vad helyek azok. De elég messze vannak.

– Ezek nagyon okos dolgok – mondta Metaksza.

– Így van. Eszembe jutottak azok a helyek.

– Szép tiszta beszéd – mondta Metaksza.

Akop Akopján elkomorodott. Egy fél palacsintát visszatett a tányérra, és elindult a cserény felé. Kiengedte a kutyákat. Szuren és Hagop fölborzolt bundával rohant a folyópart felé, morogva ügettek végig a csatornán. Akop Akopján szobájába vonult, magára zárta az ajtót, becsukta a zsalugátereket.

Délután Metaksza megkérte Zoltán Mazakjánt, hozzanak föl pár veder vizet a Vorotnáról. Lassan kullogtak egymás mellett, mögöttük a két kutya.

– Nem nézi meg? – kérdezte Zoltán Mazakján, amikor arra helyre értek, ahol reggel kivágták a lábnyomokat a betonból, és látta, hogy Metaksza egy pillantást sem vet a csatornára, ahol a többi nyom keményre száradva vonult a folyó felé.

– Nem – mondta Metaksza. – Már láttam, és azt is tudom, hogy mit fogok csinálni. Akop Akopján mindig is tudta, hogy még mindig ide járnak inni.

Ötször fordultak, amíg a tartályt megtöltötték. Akop Akopján közben előjött a szobájából, bőrzekébe öltözötten sétálgatott a csatorna mentén, pálcával szurkálta a szikkadt betont, almát rágcsált, és néha egykedvűen kémlelte az eget. A nap már lement, lila ég alatt barnultak az oroszlánszínű lejtők.

Amikor előtünedeztek az első csillagok, Akop Akopján begyújtotta a terepjárót. Nem szólt Metakszához, nem szólt Zoltán Mazakjánhoz, csak Szurent és Hagopot szólította, maga mögé ültette őket és elhajtott. Nem az úton, hanem a cserény mögötti őrszem-köveket kerülgetve indult a pusztaság sűrűsödő sötétségébe.

– Elment – mondta Metaksza. – Kíváncsi vagyok, mire megy a kutyákkal.

Akop Akopján házát hamarosan körülvette a Zangezur hidege. Görcsös, kemény fák süllögtek a tűzön, a kemenceajtó három kerek szellőzője világított a konyhában. Metaksza a becsukott ajtó üvege előtt állt, mozdulatlanul meredt a sötétségbe. Nemsokára Zoltán Mazakján is mögéje került, parázsló szempárokat lestek a holdtalan éjszakából, de a közelségüktől hamar bepárásodó ablaküvegen csak tűz visszfénye, a kemenceajtó három piros szeme pislákolt.

Zoltán Mazakján Metaksza mögött állt, lélegzésétől Metaksza néhány hajszála lebegni kezdett, és beleragadt az ablaküveg párájába, combja körül érezni kezdte az asszony melegét.

– Ki fogom oltani az életét – suttogta Metaksza. – Segít majd elviselni, Zoltán Mazakján?

– Még nem tudom – mondta Zoltán Mazakján.

– Csak ezt tehetem vele, mert hazudott. Akkor is, ha maga elmenne innen.

A Zangezur sivatagos lejtői felől két fénypászma villant, nemsokára ráhullott az ablaküvegre. Akop Akopján behúzott terepjárójával a fal mellé, kiengedte a kutyákat. Nem indult az áramfejlesztő felé, egyenesen belépett a konyhába. Zoltán Mazakján elvette Metaksza hasáról a kezét.

Akop Akopján gyertyát gyújtott, egyenként világított Metaksza és Zoltán Mazakján arcába. Behozott a tornác párkányáról egy betondarabot, rágyújtott és belehamuzott a párnás talpak kemény nyomába.

– Láttam őket – mondta. – Ketten vannak.

– Magának már mindegy, Akop Akopján – mondta Metaksza. – Csak maga ezt még nem tudja.

– Csak mondom – folytatta Akop Akopján –, hogy ketten vannak, nem nagy dolog.

– Hallja? – fordult Metaksza Zoltán Mazakjánhoz. – Ketten vannak. Nem hárman és nem egyedül, hanem ketten. Mit szól ehhez, Zoltán Mazakján?

Zoltán Mazakján tartott a keze remegésétől, ezért zsebre dugta, tartott saját hangjától is, ezért hallgatott.

A testőrparancsnok magánya

Hat óra. Mögöttünk végre fölkelt a nap, vörösen tűz át a síkság fölött úszó ködökön, vörös pontokban csillan a műszerfal domborulatain és a navigátor vállgombjain. Távolabb, az őserdő fölött is megmozdul a vastag pára, kövér gomolyagok lövellnek a magasba. Nemsokára beléjük merülünk.

Bobadilla őrnagy, a mesztic bágyadtan tekint kifelé, orrát az ablaküveghez nyomja, keze fejével beletöröl, nem tudja, hogy kívülről párásodott be. Kávészínű lassú vizű folyó fölött repülünk, alig pár méterrel a karfiolosan tömött lombkoronák fölött.

Bobadilla őrnagy előtt Emil Sopornytz ül, a mesztic kinyújtott lábát nézi, ahogy az erősödő fényben megcsillannak cipőjén a szegecselt karikák. Mindketten bőr overallt viselnek, füllebenytyűs pilótasapkát és napszemüveget. Csak a cipőjük nem egyforma.

– Miféle cipő van a maga lábán? – kérdi Emil Sopornytz.

Bobadilla őrnagy megmozdítja lábfejét, egy kicsit szemügyre veszi saját cipőjét. Magas szárú katonazöld vászonbakancs, vastag gumitalppal. Hajlatában szegecselt szellőzőnyílásokkal.

– Gerillacipőnek hívják – mondja Bobadilla őrnagy.

– Csak nem tőlük kapta? – fordul hátra Emil Sopornytz.

– Á – legyint Bobadilla őrnagy. – Ott még nem tartunk.

– Már azt hittem, találkozott velük.

– Tudja maga jól. Gerillák nincsenek – morogja Bobadilla őrnagy.

– Csak azért mondom.

Előrehajolok, én is megnézegetem, miféle cipőt visel Bobadilla őrnagy. Emil Sopornytz észreveszi, mit nézek, megkérdezi:

– És azok a lyukak ott mire valók?

Bobadilla őrnagy forgatja lábfejét, nézegeti ő is a saját cipőjét.

– Ha menekül a gerilla és vízbe lép, a lyukakon kicsorog a víz. Nem fázik meg a lába.

– Úgy látom, maga a gerillákkal tart.

– Gerillák nincsenek – mondja Bobadilla őrnagy, és kinéz az ablakon.

Nem buta ember ez a Bobadilla őrnagy, pontos és fegyelmezett, mint a meszticek.

 

Hat harminc. Emil Sopornytz termoszból kávét tölt magának a kupakba, felét kiissza, felét a padlóra önti. Nézi egy darabig a golyózó kávécseppeket a padlón, aztán sietve visszacsavarja a kupakot. Zsebéből papírzsebkendőt vesz elő, feltörli. Aztán válltáskájából előveszi távcsövét, és az ablaküvegre nyomja.

– Maga biztos járt már errefelé – mondja Bobadilla őrnagynak.

– Nem tudom – mondja Bobadilla őrnagy. – Ezek a helyek elég egyformák.

Bobadilla őrnagy is tölt magának kevés kávét, amíg issza, szemét félkézzel beárnyékolva kitekint az ablakon.

A motorok hangja hirtelen megváltozik, a gép meglendül, kanyarodik egyet félkörben, és lassan ereszkedni kezd. Alattunk elmarad a tömött erdő szövedéke, a forgó szárnyak pálmaleveleket lengetnek kunyhók és csűrszerű nyitott termek fedelén.

A helikopter lassan végigmotoz a kunyhók fölött, árnyéka után morcos kutyák rohangálnak lapos kerek kövek és kihűlt üszök között.

– Úgy látszik, nincsenek itthon – mondja Emil Sopornytz. – Vagy maga lát valakit?

Bobadilla őrnagy fölvonja szemöldökét, tanácstalanul ingatja a fejét, s mintha hozzám szólna, megjegyzi:

– Én se látok senkit. Jobb, ha a levegőben maradunk.

A pilóta biztos hallja, mit beszélnek, a gép megemelkedik.

 

Hat ötven. Bobadilla őrnagy hirtelen fölemeli a karját és feláll.

– Ott – mondja.

Alacsony cserjéssel pásztázott zsombékos tisztás közepetáján, valami kis kiemelkedésen ül valaki. Körülötte színes rovarok cikáznak. Teste lágybarna, haja zöldesfekete, mint a varjútoll. A közeledő berregésre dermedten marad jó ideig, amint megpillantja a földön sebesen közeledő árnyékot, riadtan fölugrik és szökellő mozdulatokkal csörtet a lápon át.

A gép egyre alacsonyabbra ereszkedve követi, míg egészen fölébe kerül és betakarja. Az ember megszédül a széllapátok orkánjában, kezét nyakára kulcsolva elhasal a pocsolyák között.

Bobadilla őrnagy kibiztosítja az ajtót, félretolja. Emil Sopornytz a nyitott ajtón kitolja a hágcsót és leereszti. Álluk alatt begombolják a bőrsapkákat, és egymás után leereszkednek.

Bobadilla őrnagy érinti meg előbb a barnabőrű embert, álla alá nyúl, kicsit megrázza, aztán megsimogatja a feje búbját. Emil Sopornytz kiabál neki valamit, ő is válaszol, de a motorzúgás elnyomja a hangjukat. Aztán az ember hóna alá nyúlnak és fölemelik. Széles arca sártól csöpög, sima fekete hajából is sárga lé csorog. Bobadilla őrnagy a fejét simogatja, mint valami szárnyaszegett madárnak.

Könnyűszerrel kísérik a hágcsó aljáig, ott megállnak, és a távolságot méregetik. Lassan tuszkolják fölfelé a lépcsőn, a mereven megkapaszkodó lábakat kicsi ütésekkel oldják el a lépcsőfokoktól.

– Vigyázzon, hogy fogja, mert lehet összetojja magát – mondja Emil Sopornytz és maga is kellő távolságból óvatosan taszigálja fölfelé. Eltelik vagy tíz perc, míg belökdösik a fedélzetre.

Az indián akkora, mint egy gyermek, tekintete is gyermekes fényben fürdik. Teljesen meztelen, nincs rajta csak egy fonott hímtagkupak. Emil Sopornytz visszatolja az ajtót, bebiztosítja.

– Mondja meg a hékásnak – fordul Bobadilla őrnagyhoz –, hogy repülni fog.

Bobadilla őrnagy nem mond semmit az indiánnak. Megoldja állán a bőrsapka szárát és Emil Sopornytznak mondja:

– Nem tud repül – töri tréfásan a nyelvet. – Repül csak madár.

A gép zúgása fölerősödik, a levegőbe emelkedik. Az indián a gép farában egy széket átölelve hever, kicsire kucorodik, mint egy batyu.

A navigátor többször is hátrafordul. A végén megjegyzi:

– Valami zörög a gépben.

Az indián egész teste reszket, vacognak a fogai, azt hallja a navigátor.

Emil Sopornytz elővesz egy ceruzát a táskájából, még meg sincs hegyezve. Odaadja Bobadilla őrnagynak. Bobadilla őrnagy csak tartja kezében a ceruzát.

– Mit csináljak vele?

– Dugja már bele a szájába.

Bobadilla őrnagy bedugja az indián szájába a ceruzát. Az indián tovább remeg, de a foga nem vacog többet.

– Ilyesmire ceruza a legjobb – mondja Emil Sopornytz. – Vagy jól meg kell szorítani a rágóizmokat. – Nézi Bobadilla őrnagyot, aki az indián mellett guggol, és idegen nyelven mormol a fülébe.

– Mond valami okosat? – kérdi Emil Sopornytz. – Kérdezze meg: élnek-e szülei, vannak-e testvérei?

– Úgy látszik, nem érti, amit mondok – morogja Bobadilla őrnagy.

– Pedig az ő nyelvükön beszél, nem? Honnan ismeri a nyelvüket?

– Az anyámtól – mondja Bobadilla őrnagy.

Emil Sopornytz elvigyorodik. Ügyes ember ez az Emil Sopornytz, pedig Európából jött. Gyepmester létére még a nyelvünket is megtanulta.

 

Mindjárt fél nyolc. Odalenn a fűben, a bokrok között, folyópartok kanyarulatában néha megpillantunk egy-egy indiánt, néha többet is, amint libasorban menetelnek valamerre. De azok mind férfiak.

Fél nyolc után pár perccel aztán Bobadilla őrnagy előre szólt a navigátornak:

– Ereszkedjenek. Hajtsanak rá szépen.

Valami kisebb folyó árterülete fölött repülünk, az iszapos barna kövek között zegzugos vonalban, hirtelen irányt változatva egy indián menekül.

– Biztos, hogy nem férfi? – kérdezi Emil Sopornytz és homlokát az ablaküveghez nyomja. – Nehogy mégis az legyen.

– Maga a hátsó lábáról megismerte a szukát? Vagy még a fenekéről se? – morogja Bobadílla őrnagy. – Ne mondja, hogy nem ismerte fel.

– A kutya, az más – mondta Emil Sopornytz.

A helikopter perceken át követi a szaladó alakot. Az indián néha bevárja, míg fölébe ereszkedik a gép, aztán a levegő örvénylésétől megtántorodva elsiklik alatta és rohan visszafelé. A pilóta káromkodik, valahányszor meg kell fordítani a gépet.

Bobadilla őrnagy leakasztja ülése mellől a válltáskáját. Hosszú csövű revolvert vesz elő, jobb kezébe fogja. Megkapaszkodik az ajtó melletti fogódzóba, kibiztosítja az ajtót és félretolja. Jobb kezével kinyúl az ajtón, lassan körözve céloz, meghúzza a ravaszt.

Az indián futtában a lábához kap, combját vakargatja és még jó darabon szaladgál az iszapos kövek között, míg mozdulatai ellustulnak, s aztán hátra-hátrapillantva sétálni kezd. A végén, miután többször megbotlik, megáll, leül egy iszapos kőre és csodálkozó tekintettel várja, hogy a gép fölébe ereszkedjék.

A hágcsót hamar kitolják az ajtón, Bobadilla őrnagy leereszkedik, és a földről visszakiabál Emil Sopornytznak, hogy maradjon csak fönn. Az indián fölé hajol, álla alatt vakargatja, meg is fogja és megrázza egy kicsit a fejét, aztán a feje búbját simogatja. Alája nyúl, átnyalábolja, ölébe veszi, és elindul vele a hágcsón fölfelé. Ahogy a fedélzet magasságát eléri, átadja Emil Sopornytznak.

– Most már maga is látja, hogy nem férfi – mondja.

Az indián nő akkora, mint egy gyermek, ágyéka fölött gyatra kis fűkötény, semmi egyéb, s látszik, combja töve, hónalja teljesen szőrtelen, melle kicsi és hegyes. Elomlik a másik indián mellett, egy kicsit nekidől, feje lekókad. Nemsokára megrázkódik és odahány a csupasz hasára.

 

Kilenc óra. A támaszponton jó messze a hangároktól, a laktanyáktól és a vezérlő épületektől, a kifutópálya végében állunk. A tartálykocsi szélvédője mögött Bobadilla őrnagy ül. Emil Sopornytz a töltőcsövet kezeli. Csak egy keskeny résen látok ki a szabadba, mert az ablakokat elfüggönyözték.

Már elkészültek a feltöltéssel, amikor a kifutópályára terepjáró érkezik. Emil Sopornytz elébe szalad, és föltartja jobb kezét. Aztán amikor a terepjáró megáll, és a sofőr kiszáll, tenyeréből tölcsért formál és belekiabálja:

– Azonnal üljön vissza. És hajtson vissza vagy huszonöt métert. És ne mozduljon.

A terepjáró visszafarol vagy harminc métert és megáll. A sofőr letekeri az ablakot.

– Maradjon ott és nem mozduljon – kiabálja Emil Sopornytz. – Mondja, mit akar.

– Itt van a kocsiban – kiabálta a tiszt a terepjáróból. – Elhoztuk, hátul van a kocsiban. De lehet, hogy egy kicsit nagy.

– Mi az, hogy nagy?

Bobadilla őrnagy földobja a töltőcsövet a tartályra, és elhajt vagy ötven métert. Otthagyja a tartálykocsit, és gyalog tér vissza.

– Mi a baj? – kérdi a tisztet, aki most is a lehúzott ablak mögött ül.

– Ott van egy ládában – mutat hátra a tiszt. – De elég nagy.

Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy kinyitják a terepjáró hátsó ajtaját, és leemelnek róla egy ládát. Egyik oldalán rács borítja.

– Elég nagy. És mért nem mozog?

– Kábítólövedékkel fogtuk be. Bekapott vagy négyet a seggébe.

– Ez nem pekari – mondja Bobadilla őrnagy. – Én láttam pekarit, de ez nem az. Ez tapír.

–Nem mindegy? – morogja Emil Sopornytz.

Néznek mindketten a helikopter felé, vonogatják a vállukat tanácstalanul.

– Tapír – kiabálja felém Bobadilla őrnagy.

Kiállok a gép ajtajába, onnan integetek nekik, hogy hozzák csak. Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz kétfelől megragadják a ráccsal ellátott ládát, elhozzák a gépig, betaszítják a fedélzetre.

– Párhetes tapírborjú – mondja Bobadilla őrnagy. – Nincs több tíz kilónál.

 

Tíz negyvenöt. Nehéz párában, ólmos fényű háztetők fölött kering a gép, amíg végre egy udvar mélyén föltűnik a kövezetre festett H jelzés. A helikopter a börtönkórház udvara fölött lebeg, lassan beereszkedik. Az udvarra néző, fehérre mázolt ablakok csukva, sehol egy ember, csak galambok rebbennek föl a párkányokról.

Amikor a motorok sípolása is elhalkul, és a szárnyak elcsendesednek, kinyílik a főkapu, két fehér köpenyes férfi közeledik a géphez. Egyikük katonazöld nadrágot visel a köpeny alatt, a másik csíkos rabruhát, egyik az igazgató főorvos, a másik valami állatorvos vagy felcser. Vigyázzban állnak meg a gép előtt.

Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy szállnak ki elsőnek, leemelik a fedélzetről a ládát.

– Nem pekari – mondja az állatorvos vagy felcser. – Ez egy kicsi tapír.

Emil Sopornytz teljesen kisápad, kacsaszája elkeskenyül, legszívesebben torkaszakadtából ordítna, de csak halkan recsegi:

– Hallottam valamit? Különböző állatneveket hallok? Zárkát fog kapni. Elvégzi a dolgát és megy a zárkába.

Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy nézik, hogy emeli vállára a ládát, utána néznek, ahogy kicsit meggörnyedve átszeli a börtönkórház udvarát, és megáll egy vasajtó előtt. Várja, hogy megnyissák előtte.

Az indiánok remegő fejjel, rogyadozó lábbal támolyognak elő a gépből. Egyiket Bobadilla őrnagy, a másikat Emil Sopornytz ragadja meg, átnyalábolják őket, vállukra vetik és elindulnak. Jókötésű, erős emberek ezek.

 

Tizenegy órakor mi is fehér köpenybe öltözünk. A műtőterem az alagsorban olyan, mint egy közönséges mosókonyha. A falak szürkék a nedvességtől, a mennyezet sarkaiban fekete a penész, a kőpadlón barna lepedék. A két műtőasztal karfáját kikezdte a rozsda, a párnázatból kibuggyant a vénhedt szivacs. Vízzel telt katlan alatt még izzik a parázs; Különböző csövekből egy bádogkádba csorog a víz.

Az indiánok most lovaglóülésben ülnek két tonettszéken, jó szorosan oda vannak kötözve, nyakukon, hónaljukon hevederek vezetnek. Lábuk olykor megrándul, halkan nyöszörögnek.

– Most pedig beadok nekik még egy adagot – mondja az igazgató főorvos. – Nem árt, ha megfigyelik, hogy csinálom.

Az indiánok alig rezzennek meg a tűszúrásokra, csak a heveder szorítása alatt rándul testük néha, egykedvűen bámulnak maguk elé.

A folyosóról, az ajtó előtt csoszogás hallatszik, aztán valaki kopogtat. Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz előbb egymásra néznek, aztán rám, végül az igazgató főorvosra.

– Ki az? – kiabálja Emil Sopornytz.

– Én – mondja valaki az ajtó mögött.

– Azt hiszem, csak a tízórai – mondja az igazgató főorvos.

– Miféle tízórai? – kérdi Bobadilla őrnagy. Lopva rám néz, de én mintha oda se figyelnék, hallgatok. – Szó volt valami tízórairól?

– Hozattam tízórait a városból – mondja az igazgató főorvos elvörösödve.

Emil Sopornytz az ajtó elé lép, fejét a deszkához érinti.

– Tálca van a kezében? – kérdi.

– Igen – mondja valaki az ajtó mögött.

– Akkor tegye le azonnal a földre. És menjen. Megértette?

– Igen.

Amikor a csoszogás elül a folyosón, Emil Sopornytz kinyitja az ajtót. Fölveszi a földről a tálcát, belép vele, leteszi újra a földre, és bereteszeli az ajtót. Aztán a tálcát az ablakpárkányra teszi, fejmagasságba. Három tányér, három pár virsli, három pár banán és egy csésze mártás van rajta.

– Szóval maga kérte – mondja Emil Sopornytz és szigorúan az igazgató főorvosra néz.

– Gondoltam, megéheztek – mondja elvörösödve az igazgató főorvos. Közben gumikesztyűt húz a kezére, az asztalon matat és elővesz egy nyírógépet.

– Kesztyűt is használ? – kérdi Bobadilla őrnagy. – Mi kesztyű nélkül dolgozunk.

– Nem tudom, miféle hajuk van ezeknek – morogja az igazgató főorvos.

– Majd megmosdik utána – szól közbe Emil Sopornytz. – Nyírt már embert?

– Van két kislányom – mondja az igazgató főorvos. Azokat kicsi korukban néha megnyírtam, hogy erősödjék a hajuk.

A főorvos a nyírógép lapját az egyik indián homlokához érinti, bekapcsolja, elindul vele a feje búbján át, le egészen a nyakszirtig. Mint valami igazi borbélynak, olyan lesz tőle az arca.

Emil Sopornytz azt figyeli, ahogy Bobadilla őrnagy megáll az ablakpárkány alatt, elvesz a tálcáról egy pár virslit, letépi a párjáról, beledugja a mártásos csészébe, aztán beleharap.

– Nem kellett volna kezet mosni? – kérdi tőle.

– Maga minden kutya után lezuhanyozott?

– A kutya az más – mondja Emil Sopornytz, közben látja a lepedékes padlóra hulló fekete tincseket. – Ahogy befejezte, azonnal seperje össze – mondja az igazgató főorvosnak.

Az indiánok csak néha, egy-egy villanásnyira tekintenek egymásra, nyugodt arckifejezéssel, kicsit bávatagon merednek maguk elé. Arcukon, mint valami kimerítő nevetés után a nyugalom könnyei csorognak.

Amikor az első indiánt kopaszra nyírják, Bobadilla őrnagy szappant, pamacsot vesz elő, jól megvizezi őket. Alaposan behabozza a rövid sörtét, ujjával rendezgeti a fülek körül.

– Hámozzon meg nekem egy banánt – kéri Emil Sopornytzot. – Hozza ide és dugja a számba.

Az igazgató főorvos közben a másik indiánt nyírja, már az is teljesen kopasz, ennek a feje valamivel kisebb, ez lesz a nő. Bobadilla őrnagy csuklóig habos, nagy fehér labdát tart a kezében, latolgatja, várja, hogy az igazgató főorvos végezzen, hogy aztán azt is odakenhesse. Közben valami idegen nyelven szólongatja az indiánokat. Azok egy ideig bávatagon figyelik ajka mozgását, aztán közönyösen tekintenek maguk elé, a fekete tincsekre.

– Két nyelvjárást is beszélek – magyarázza Bobadilla őrnagy. – De úgy látszik, ezek nem odavalósiak.

– Magának a papája vagy a mamája volt indián? – kérdi Emil Sopornytz.

– Persze hogy a mamám – mondja Bobadilla őrnagy. – És apáca volt. De nem tőle tanultam a nyelvjárásokat.

Az igazgató főorvos kezében borotvával méregeti a beszappanozott indiánt, már neki is fogna, amikor Emil Sopornytz rámordul:

– Nem hallotta, mit mondtam? Előbb seperje össze onnan azt a hajat. Tűzbe vele.

Az igazgató főorvos leteszi a borotvát, lerázza köpenyéről a hajat, összesepri a földről és egy kartondobozba rakja. A dobozzal együtt dobja a tűzbe. A kályhaajtó szellőzői fojtó füstöket eregetnek.

Emil Sopornytz is elsétál az ablakig, álla magasságában a tálca, elvesz magának egy pár virslit, az egyiket letépi, tör belőle és beleharap. Utána megszagolja.

– Csak nincs valami baja? – kérdi Bobadilla őrnagy.

Emil Sopornytz tele szájjal ingatja a fejét. Lenyeli a falatot és azt kérdezi.

– És mondja. A maga mamája pont ilyen volt, mint ezek? – A borotvált fejű indiánra mutat.

– Nem – mondja Bobadilla őrnagy. – Az anyám nő volt.

– Tyűha! És egyébként?

– A mamám apáca volt – mondja Bobadilla őrnagy. – Egészen addig, amíg meg nem szökött. Akkor aztán menedéket kapott az apámtól.

– Én nem azt kérdezem – mondja Emil Sopornytz. – A fajtájára, a kinézésére gondolok.

– Apáca kinézését egész életében megtartotta – bólint Bobadilla őrnagy. – Vasalt ruhában járt, egyenes tartással, lehajtott fővel. Azt az egy szökését leszámítva nem volt neki baja a jóistennel.

– De teljesen indián volt – erősködik Emil Sopornytz –, olyan, mint ezek itt?

– Úgy igen – mondja Bobadilla őrnagy. – Ha úgy érti, úgy igen. De ruhában járt.

 

Az egyik indián, lehet hogy éppen a nő, most hason fekszik a műtőasztalon. Nyaka, két csuklója, két bokája szíjakkal van a támlákhoz erősítve. Bobadilla őrnagy kajla fehér tálat tart a füle alá, az igazgató főorvos hatalmas fecskendőt illeszt a hallójáratok közé. Addig nyomja, amíg Bobadilla őrnagy kezében a tál megtelik vízzel és mogyorónyi barna darabokkal.

– És a papája, az nem volt indián – mondja Emil Sopornytz. – Neki csak megtetszett a mamája, ugye?

– Úgy van – mondja Bobadilla őrnagy. – Megtetszett neki. A füvészkertben látta meg először a mamát. Ült a fűben és fésülködött.

– De a papája fehér ember volt, nem?

– A papám igen – mondja Bobadilla őrnagy. – A mamám volt nekem indián. És mondom, apáca. Egészen az apácalázadásig. Akkor kiúszott a csatornán a folyóra, beleült egy gyerekkocsiba, és kézzel hajtotta magát a füvészkertig. Ott átmászott a kerítésen, leült a fűbe és megfésülködött. Így volt.

– Aztán jött a papája – mondta Emil Sopornytz.

– Úgy van – mondja Bobadilla őrnagy. – Jött a papám a hálóval, és ott találta a fűben.

– Miféle hálóval?

– A papám nekem, az pecér volt a füvészkertben. Ő szedte össze a kertből a betévedt kutyákat.

– Maga csúfolódik velem – mondja Emil Sopornytz bosszúsan. – Amért én Európában gyepmester voltam, azért?

Az igazgató főorvos kiüríti a tálakat, az ágyékkötényt és a hímtagkupakot bedobja a tűzbe, aztán egy tartályból lelógó gumicső végét fogja meg, bal kézzel a fekvő indián hátára támaszkodik és belecsavarja a végbelébe. Megnyitja a tartályon a csapot.

– Én csak azt mondtam, hogy a papám szedte össze a kutyákat – mondja Bobadilla őrnagy. – Én nem magáról beszéltem.

– Én azt hiszem, maga csúfolódik velem – mondja Emil Sopornytz. – De remélem, tévedek.

– Amért én őrnagy vagyok – mondja Bobadilla őrnagy. – Azért még nem kell hogy csúfolódjak, nem igaz?

Állnak az ablak alatt, csak a kívülről fehérre mázolt ablakszemeket látják, s tükrözésében az igazgató főorvos alakját, amint néha az indiánok fölé hajol és elbabrál a csapokkal.

– Azért, mert őrnagy – mondja Emil Sopornytz. – Pontosan azért nem kell csúfolódni.

– Apám a füvészkertben dolgozott – mondja Bobadilla őrnagy. – Ő felelt azért, hogy nyugalom legyen a kertben. És hazavitte a megfogott kutyákat. Úgy, úgy. Otthon felnevelte őket.

– Akkor mégsem volt pecér – mondja Emil Sopornytz. – Akkor kutyatartó gazda volt.

– Lehet, hogy az volt. Szerette a kutyákat.

– És a mamája mit szólt ehhez?

– Nagyon jól éltek egymással. A mamám is szerette az állatokat. Csak egyszer haragudtak meg egymásra. De aztán kibékültek és együtt sírtak sokáig.

– Akkor ki volt a hibás?

– Senki sem volt hibás. A papám a vágóhídról hozta a borjúpacalt a kutyáknak, átlátszó zacskókban. Egyszer aztán nem kapott pacalt, csak borjúszemet. Egy egész zsák borjúszemet, és künn felejtette az asztalon.

Emil Sopornytz kiköp.

– Aztán egyszer csak a mamája érezte, hogy nézik.

– Akkor elment otthonról a mamám. De a papám hazahozta, és aztán sokat sírtak együtt.

Bobadilla őrnagy hirtelen orra elé kapja a kezét, én is a zsebkendőmért nyúlok. Emil Sopornytz a kagylóba köpköd. Az indiánok most egy-egy lavórban ülnek, csorog belőlük a beöntés leve, s az, amit kitakarított belőlük, fejük lecsüng, szájukból a padlóig nyúlik a nyál.

– Már ne tessék haragudni – mondja az igazgató főorvos. – Ez elkerülhetetlen.

Állunk befogott orral, nézzük őket. A főorvos nem foghatja be az orrát, a földet törli a lavórok körül, majd falapáttal kavargatja a kádban a fürdővizet.

– Mondja meg nekik – kéri Bobadilla őrnagyot –, hogy bújjanak be a vízbe. Valahogy értesse meg velük.

Bobadilla őrnagy fintorogva nézi a hol fehéresen, hol sárgásan habzó fürdővizet, szimatolgat.

– Mi az isten van ebben? Klórmész és jódtinktúra?

– Valami afféle.

– És az nem árt a bőrnek?

– Árt egy kicsit. De most még nem, csak később.

Az igazgató főorvos a két lavórt a lefolyóba üríti, az üres lavórokat a sarokba dobja. Veszi a rúdvégre erősített súrlókefét.

Hirtelen a torkomhoz kapok, nyelni próbálok, de nem tudok. Valamivel megtelik a szám, a fogak zománcán érzem a gyomorsavat. Elvánszorgok a mosdóig, fölé hajolok és kitátom a számat.

 

Tizenegy negyvenöt. Az igazgató főorvosnak most is Bobadilla őrnagy segít. Törülközőkkel szárítják az indiánokat, megmossák a fogukat, levágják a körmüket, és bekenik lakkal. Aztán bőrápoló tejekkel dörzsölgetik őket, Helena Rubinstein és Max Factor feliratú üvegeket rázogatnak, bekenik őket tetőtől talpig. Pörsenéses vállukra filmes permetet hordanak, orrukba és szemükbe folyadékot csepegtetnek. Vadonatúj ágyékkötényeket kapnak. A fogason két varjúfekete vadonatúj paróka lóg.

Az igazgató főorvos megszív két fecskendőt, végükre illeszti a tűt, dobozba rakja őket, odaadja Bobadilla őrnagynak. Az indiánok mosolyognak, körmük csillog, érezni a száradó körömlakk szagát, bőrük is csillogó és jószagú, szemük fehérje világít.

Emil Sopornytz az indián nőt nézi, tekintetével végigsétál rajta lábfejtől az álláig, onnan vissza az ágyékáig.

– Meg tudná mondani, hány éves? – kérdi Bobadilla őrnagyot.

– Vagy tizenkettő – mondja Bobadilla őrnagy bizonytalanul. – De lehet, hogy harminc.

– Nem kívánja?

– Ó – mondja Bobadilla őrnagy. – Ahhoz kéne ismerjem a szokásait.

– És a mamáját sem kívánta soha?

– A mamám apáca volt – mondja Bobadilla őrnagy. – Nem feküdt volna le velem.

 

Tizenkettő után tíz perccel érünk a főkapu elé. A botanikus kertet még tegnap kiürítették. A növényápolókat, a takarítókat, a rendfelügyelőket és a pénztárosokat meg a kapusokat is hazaküldték. A bejárat előtt most katonák állnak, derekukon súlyos bőrtokok.

Bobadilla őrnagy vezeti a mentőautót, áll szemben a kapuval, és a szélvédő mögül integet, nyissák már ki. Aztán behajtunk a fősétányon, elhaladunk a központi épületek előtt, hajtunk hátra, a kert sűrűje felé. Addig hajtunk, amíg az út egészen elkeskenyedik.

A hatalmas fák koronáiról a liánok között gumicsövek lógnak, végükön rózsákból permetez a víz, meggyűl a vályúszerű széles leveleken, onnan csorog az aljnövényzetre, az őserdő bozótjára, s a keskeny ösvényre, ahol máskor a látogatók sétálgatnak.

Először Bobadilla őrnagy száll ki, nyomában Emil Sopornytz. Megkerülik a kocsit. kinyitják a hátsó ajtót. Előbb kiemelik a ládát, benne a tapírborjúval. Az állat kábultan hever a ketrec padlóján, éppen csak szuszog, orra és füle körül szivárványszínű kicsi pamacsok, a mosdóhab kicsi felhői szikkadoznak.

– Gyerünk, hékások – mondja Emil Sopornytz az indiánoknak. Bobadilla őrnagy karját nyújtja feléjük, meg ne botoljanak. Már lenn állnak az ösvényen, néha csipogva szólnak egymáshoz, de a szavak elszállnak értetlen tekintetük előtt. Bobadilla őrnagy is szól hozzájuk, magyarázna nekik, de őt sem értik. Csak mosolyognak, sarkukon állva kábultan inognak, néha enyhén megtántorodnak.

Emil Sopornytz kinyitja a ketrec ajtaját, aztán mögéje kerül, megemeli és az állatot kiborítja az ösvényre. Kicsit remeg, amíg elcsendesedik, éppen hogy szuszog.

– Azért beadhatnánk neki még egyet – mondja Emil Sopornytz. – Nehogy elkódorogjék itt nekünk. Ismerem én az állatokat. Alusznak, alusznak, aztán egyszer csak elmennek valahová.

Bobadilla őrnagy a mentőkocsi nyitott ajtaján matat, a táskából kivesz egy bádogdobozt, belőle fecskendőt tűvel. Visszamegy a tapírborjúhoz és a fenekébe döfi.

Aztán Bobadilla őrnagy karon fogja a két indiánt, bevezeti őket a liánok alá, ahol az ösvényen tócsákban gyűl meg a víz. Emil Sopornytz közben vesszőből fonott tálcát hoz elő a mentőkocsiból. Leteszi a tapírborjú elé, lábával ráhengeríti. Bobadilla őrnagy karonfogva sétál az indiánokkal az ösvény végébe és vissza, közben magyaráz és mutogat nekik, hogy értsék meg: el kell menni az ösvény végébe, onnan kell lassan előre jönni. Egyszer, amikor éppen újra előjönnek, Bobadilla őrnagy lehengeríti a tapírborjút a fonott tálcáról. Fölemeli és az indiánok kezébe adja. Egyik az egyik felől, másik a másik felén fogja. Most már kezükben a tálcával közelednek az őserdő sűrűjéből.

– Jöjjön csak egy kicsit – mondja Bobadilla őrnagy Emil Sopornytznak. – Most segítsen egy kicsit.

A tapírborjút visszahengerítik a tálcára, fölemelik és úgy adják oda az indiánoknak. Az indiánok kezükben tálcával, a tálcán egy tapírborjúval közelednek az ösvényen, megállnak és mosolyognak.

– Még vagy tizenötször elismételjük – mondja Bobadilla őrnagy. – És akkor menni fog.

Az ösvény elején, ahol a lombozat hirtelen barlangszerűen összeborul, most Emil Sopornytz áll. A két indián közeledik feléje, kezükben a tálca, a tálcán a tapírborjú. Ahogy közelébe érnek, a tálcát leteszik a földre. Emil Sopornytz jobb kezét nyújtja feléjük, előbb az egyiknek, aztán a másiknak. Bobadilla őrnagy egyenként megfogja jobb kezüket, és ráteszi Emil Sopornytz jobb kezére.

– Tizenötször elismételjük, és menni fog – mondja.

Lassan körbesétálom a terepet, közel ahhoz a helyhez, ahol Emil Sopornytz várja az indiánokat, hogy kezet fogjon velük, hatalmas levelek mögött megpillantom a gyönyörű világoszöld mosdókagylót. A vályúban két szappan, egy rózsaszínű és egy piros. Két törülköző lóg mellette, egy rózsaszínű és egy piros. A kagyló elég alacsonyan van, egy alacsonyabb ember bele is hugyozhat. Kipróbálom, csorog-e víz a csapból. A vízcseppeket zsebkendőmmel törlöm fel, és kifényesítem a kagyló belsejét.

Az ősvénynek ezt a részét valami sárga folyami sás szegélyezi. A szép sárga kardlevelek enyhén lobognak a szélben. De túl sárgák, bár sárgának kell lenniük. S ezt nem mindenki tudja. Megnézem az órámat:

Tizenkettő harminchét. Kiveszem a kocsiból a táskámat. Előveszem belőle a kicsi tartályt és a szórófejet, kipróbálom. A tartály nyomás alatt van, csak meg kell nyomni a gombot. Aztán lepermetezem szép fűzöld festékkel a sárga folyami sást. Jobb ha zöld, a növénynek jól áll, ha zöld a színe.

Amikor befejezem, látom, az ösvényen közeledik a két indián. Leteszik a tálcát a földre, állnak Emil Sopornytz előtt, kinyújtott jobb kezét egymás után megszorítják. Meghajolnak.

– Mondtam, mondtam, hogy menni fog – kiabálja Bobadilla őrnagy. – Majd még egyszer elismételjük. De ennyit egy majom is megtanulhat.

– Maga csak ne majmozzon – morogja Emil Sopornytz.

Akkor a lombok szövedéke közül, lapos levelek alól előtolnak két kerekeken gördülő felvevőkamerát. Egyik mögött Bobadilla őrnagy, a másik mögött Emil Sopornytz. Beállítják őket úgy, hogy az egyik a sűrűbe vesző ösvényre tekint, a másik valakire, aki az ösvény felől érkezik.

 

Pont fél kettőkor meghallom a berregést a város fölött. Bobadilla őrnagy is meghallja, az indiánokat betereli az ösvény végébe, dobozból illatos permetet fúj rájuk. Emil Sopornytz beáll az egyik kamera mögé. A hatalmas, sárgán csíkozott helikopter már valahol a bejárat fölött kerepel, mindjárt ideér a közelünkbe, és le fog szállni. Vigyázzállásban állok, jobb kezem sapkám peremén.

 

Tizennégy tizenöt. A kantinhelyiségben két asztalt terítettek meg. Az egyik mellett én ülök, velem szemben Emil Sopornytz. Előttünk egy tálon két egészben kisütött gyöngytyúk, sajt, banán és ásványvíz.

A másik asztalnál Bobadilla őrnagy ül az indiánokkal. Előttük papírtányérok, frissen sült kenyér, malaczsír, hagyma. Egy nagy tál főtt kukorica és nyolc korsó sör.

– Én a fiatal tyúkot csontostól megeszem – mondja Emil Sopornytz és átnéz Bobadilla őrnagyra. – Maga mért nem eszik?

– Majd a gépben – mondja Bobadilla őrnagy. – Csomagoltattam magamnak.

Az indiánok esznek, tömik magukba a főtt kukoricát, jó maszatosak. Lopva figyelik egymást, a szájuk körül és az ujjukon megragadó ételmaradékok között a bőrön púposodó hólyagokat, a kirepedt körömágyakat s a ráncokból váratlanul kiserkenő vért. Válluk is tele hólyaggal, feszítik a filmszerű permetet, ami cafatokban lóg már, savósan nedveznek. Ajkuk cserepes, rózsaszínű cseppekben gyöngyözik, szájuk sarkában fehér lepedék, szemük zugában kövér sárga csomók ülnek.

Bobadilla őrnagy elsétál a kantin végébe, megnyitja a tálalóablakot. Nemsokára egy tál frissen főtt kukoricával tér vissza, az asztalra teszi.

– Egyetek, hékások. Megéheztetek.

Emil Sopornytz vigyorogva nézi őket.

– Vajon ezek mit szólnának egy mozihoz? Mondjuk a Pinocchióhoz. Vagy a Hófehérkéhez. El is ájulnának.

– Marhaság – mondja szárazon Bobadilla őrnagy. – De azért valamit kéne adni nekik. Fene tudja, de én adnék nekik valamit.

– Mi a nyavalyára gondol?

– Tudom én? Aminek örülnének.

Az indiánok rágják a főtt kukoricát. Egyszerre kiisznak mellé egy fél korsó sört.

– A lánnyal csinálhatna valamit – mondja Emil Sopornytz vigyorogva. – Ha már valami jót akar tenni. Annak biztos örülne. Vagy még mindig nem kívánja?

Emil Sopornytz rám néz, látja, még csak el se mosolyodom. Ő is elkomorul.

 

Tizenöt óra. A börtönkórház udvarán megszólal a sziréna. Ajtók csapkodása hallatszik, csizmák és fapapucsok kopogása a visszhangzó folyosókon. A tálaló mögött is becsapódik a konyhaajtó és teljes csönd lesz. A helikopter már ott berreg az udvar fölött.

A falnak támasztva két lapos hátizsák áll, Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz föladják az indiánok hátára. Ahogy a lánnyal bajlódik Emil Sopornytz, a hátizsák pántja beleakad a parókába, és lerántja a fejéről. Emil Sopornytz csizmájával nyúl alá, fölemeli:

– Ez kell még?

 

Tizenöt negyvenöt. Már jó félórája úton vagyunk. Bobadilla őrnagy most is a helyén ül, lábát előrenyújtja Emil Sopornytz ülése mellé. Ölében elemózsiás doboz. Sült gyöngytyúkot eszik, a lerágott csontokat visszateszi a dobozba. Emil Sopornytz a kinyújtott lábát nézi.

– Miféle cipő van a maga lábán? – kérdi.

Bobadilla őrnagy megmozgatja lábfejét, köröz vele, nézegeti saját cipőjét.

– Gerillacipőnek hívják – mondja csámcsogva.

– Csak nem tőlük kapta?

– Hohó. Ott azért még nem tartunk.

– És azok a lyukak ott mire valók?

Bobadilla őrnagy nézi a cipőjét, hajlatában a szegecselt nyílásokkal.

– Ha menekül a gerilla – mondja –, néha vízbe lép. És akkor a víz kicsorog a lyukakon. Nem fázik meg a gerilla lába.

– Maga a gerillákkal tart – mondja Emil Sopornytz. Nem fél, hogy egyszer lefokozzák?

– Egyelőre még őrnagy vagyok – mondja Bobadilla őrnagy. – Nem mint maga.

– Na jó. Hát csak viccelek – mondja Emil Sopornytz.

Tizenhat harminc. Az indiánok olyan csendesek, hogy néha megfordulok és elnézem őket. Egymás karjában pihennek félig lehunyt, vörös szemekkel. A lány parókája félrecsúszva, elővillan alóla csupasz fejbőre. Félig nyitott szájuk sarkából nyál csorog, szájon át veszik a levegőt.

Emil Sopornytz lehajtja fejét, overallja zsebébe nyúl egy kicsi lapos üvegért. Szájához emeli és jól meghúzza. Táskájából sörösdobozt vesz elő, föltépi, el nem veszi szája elől, amíg ki nem ürül. Iszik, hátra sem pillant.

– Sört nem iszik? – kérdi Bobadilla őrnagyot hátra sem fordulva.

– Nem használok – mondja a mesztic.

– Egy nő kellene magának – mondja Emil Sopornytz. – Tudom én jól. Menjen hátra és végezze el a dolgát. Dugja meg, nem nézek oda.

– Kell is nekem nő – mondja Bobadilla őrnagy. – Tudja maga jól, hogy nem kell. És magának sem kell. Nekünk nem kell a nő, olyan a mi életünk.

– Úgy van – morogja Emil Sopornytz. – Azért megnézném, mi van neki a lába között.

Az indiánok most hanyatt feküsznek a padlón, egymáshoz sem érnek. Lábuk szétvetve, hasuk kereken feszül, sűrűn kapkodva szuszognak.

 

Valamikor fél hat körül érzem és hallom a motorok búgásán is, hogy kicsit megemelkedünk. A navigátor a térképet böngészi. Biztos egy viharfelhőt akarnak megkerülni. A gép kicsi lökésekkel emelkedik egyre magasabbra, hogy az alacsonyan gomolygó frontfelhőt átrepülhesse. Napnyugta felé sötét az ég, ott már esik az eső.

Emil Sopornytz fölkel az ülésről, négy üres sörösdobozzal támolyog a gép farába, a szemetesvödörhöz. Nehézkes mozdulatokkal lépi át az indiánokat. Látja a lány félrecsúszott parókáját, odanyúl, kicsit megrázza és leveszi a fejéről. Visszaül a székébe, bőrsapkáját leveszi, helyébe fölteszi magának a parókát. A felhők közelségétől ablaka már sötét, odafordul, nézegeti magát.

– Az én mamám is indián volt – mondja Bobadilla őrnagynak. – Az biza. És apáca.

– Ne mondja – nevet Bobadilla őrnagy.

– Úgy biza – mondja Emil Sopornytz. – Az én anyám nem férfi volt, hanem nő.

– Ne mondja – nevet Bobadilla őrnagy. – Úgy is nézett ki, mint egy nő?

– Pontosan. És a mamám apáca volt – rázkódik a nevetéstől Emil Sopornytz. – És indián.

– És a papája magának? Az mi volt?

– Az én papám Európában volt. Ott szült meg engemet a papám.

– Az az Európa az város vagy falu?

– A papám nagyon kutyás ember volt – mondja Emil Sopornytz. – Teljesen oda volt a kutyákért. És borjúszemet reggelizett, mint a kutyák, mert szerette, ha evés közben nézik.

– Menjen már – morogja Bobadilla őrnagy. – Még elhiszem, amit mond.

– De a mamám a kutyás dolgokat nem szerette. Ő csak fésülködni szeretett az állatkertben. – Emil Sopornytz hátrafordul, és kiölti a nyelvét Bobadilla őrnagyra. – Maga csak egy piszok mesztic – mondja neki. – Nagy disznó lehet, ha mesztic létére rangokat kap. – Belebámul Bobadilla őrnagy mesztic arcába, aztán rám néz, nyelvét lassan visszahúzza a szájába, nézi a sapkám alól kilógó mesztic hajamat. Elvörösödik, vonásai széthullanak. Szemét lehunyja és visszafordul. – Uhh, uhh – sóhajtja.

 

Hat óra. Az indiánok sarkukkal dobolnak a padlón. Most is hanyatt feküdve hevernek, lábuk szétvetve, kezük hasuk tájékán motoz. Sarkukkal kaparják a padlót, fejüket jobbra-balra dobálják. Hasuk úgy domborodik elő csontos derekukból, mint egy hólyag. Szájuk félig nyitva, s mintha azon át ürülnének, bűzös darabkák potyognak ki rajta.

A nap már lement, mögöttünk, az elmaradozó viharfelhőben távoli villámok világítanak.

 

Háromnegyed hétkor arra riadok, hogy az arcomba csap a friss levegő. Látom, a tolóajtó résre van nyitva. Emil Sopornytz az egyik indiánt elébe vonszolja.

– Mit csinál? – riad föl Bobadilla őrnagy.

– Hogyhogy mit csinálok?

– Mi az istent akar vele?

– Nem akarok vele semmit.

Az indiánnak nincs a fején a paróka. Hanyatt fekszik az ajtó előtt a padlón, hasa feszül, mint a hólyag, melle hátracsúszik a hónaljába.

– Még messze vagyunk – mondja Bobadilla őrnagy. – Még jó messze vagyunk.

– Mitől? – Emil Sopornytz félretolja az ajtót, lábával az indián alá nyúl, kigurítja.

Egy hátizsák repül a sötétben, valaki rá van kötözve, akinek nincsen haja és nagy a hasa. Vajon Emil Sopornytz meghúzta a hevedereket, vajon az ernyőt kibiztosította? Én nem láttam.

Overallom zsebébe nyúlok, van nekem is egy lapos üvegem.

 

Tizenkilenc tíz.

– Nézzen ide – mondja Emil Sopornytz Bobadilla őrnagynak, és az indián kerek hasára mutat. – Tudja, mi van ebben? Szar.

Amikor Bobadilla őrnagy az indián hasához ér, hogy végigsimítson rajta, az fölordít.

– Magának nem volt dolga állatokkal – üvölti Emil Sopornytz. – Mindjárt kipukkadt, és tele lesz minden szarral. Maga teletömte őket kukoricával.

Emil Sopornytz megragadja az indián egyik csuklóját, végigvonszolja a padlón.

– Hány méteren vagyunk? – kiabálja Bobadilla őrnagy a navigátornak.

– Úgy kétszáz körül – mondja a navigátor.

– Tudna ereszkedni egy kicsit?

– Egy keveset. Nem tudom, mi van alattunk.

Az indián hirtelen az oldalára fordul, fogát csikorgatja, kilátszik sápadt ínye. Emil Sopornytz félretolja az ajtót. Bobadilla őrnagy lehajol, meghúzza az indián hátán a hevedereket, kibiztosítja az ejtőernyőt.

– Azt minek – mondja Emil Sopornytz. És lábával az indián fenekébe tapos.

A navigátor hátrafordul. Megvárja amíg Emil Sopornytz visszatolja az ajtót, és Bobadilla őrnaggyal visszaülnek a helyükre. Akkor megkérdezi:

– Tovább megyünk?

Emil Sopornytz hallgat, hallgat Bobadilla őrnagy is, lopva hátrafordulnak, hogy lássák, vajon én mit akarok. De én is hallgatok, félig lehunyt szemmel várom, hogy ismét maguk elé meredjenek, és akkor előveszem overallom zsebéből a lapos üvegemet.

 

Fél nyolc előtt öt perccel a kvarcórám zömmügése ébreszt. Fölállok és az ülések támlájába fogódzva előre megyek. A pilóta és navigátor ülése mögött áll a zöld huzatba csomagolt, kocka alakú fémdoboz.

Kibontom a huzatot, fölnyitom a dobozt, csatlakoztatom az antennát, az erősítőt, a szűrőberendezés kábeleit, és bekapcsolom a tévémonitort. A motorok erősen zavarják a képet, de a hátralevő három perc alatt amennyire csak tudom, kiszűröm a vörösen sziporkázó csíkokat.

– Most figyeljen – mondja Emil Sopornytz Bobadilla őrnagynak. – Ha valamit odaügyetlenkedett a felvételbe, akkor magát ki fogják végezni. Ki fogják dobni egy ilyen helikopterből.

Most már nagyon gyűlölik egymást. Emil Sopornytz szemfoga az alsóajkán, úgy mered Bobadilla őrnagyra. Bobadilla őrnagy most olyan, mintha nem csak mesztic volna, hanem teljesen indián, és mintha nem férfi volna, hanem nő. Bobadilla őrnagy helyén most egy indián öregasszony ül.

 

Pont fél nyolc. Kezdődik az esti híradó.

Sárgán csíkozott sötétzöld helikopter lebeg tömött lombkoronák fölött. Az őserdő fölött jár.

Már mondja is a bemondó:

 

A legfőbb kormányzó ma az őserdőbe látogatott. A legfőbb kormányzó, miközben megtekintette az őserdőt, indiánokkal találkozott.

 

Víztől csöpögő hatalmas levelek, csüngő liánok között a csapáson megáll két indián. Egy férfi és egy nő. Bőrük kakaószínű és fényes, hajuk fekete, mint a varjútoll. Ketten tartanak egy vesszőből font tálcát, rajta egy alélt állat. Leteszik egy alacsony ember elé; arca hurkás, gombszeme van, fején trópusi sisak. A nagyfőnök. Mosolyogni próbál, de savanykás szája körül csak undor és megvetés.

És a bemondó közben mondja:

 

Az indiánok örömmel ismerték fel szeretett vezetőjüket, és hálájuk jeléül elfogott tapírborjút ajándékoztak neki. A legfőbb kormányzó kezet fogott az indiánokkal, és barátságosan elbeszélgetett velük.

 

Kikapcsolom a tévémonitort, és végignézek rajtuk. Bobadilla őrnagy feje a válla között. Lába alatt kicsi tócsa gyüledezik, valami csorog belőle, nadrágszárán és gerillacipője szegecselt karikáin.

Ma először én is megszólalok:

– Őrnagy – mondom.

Bobadilla őrnagynak a feje sem rezdül. Teste csupa lucsok, overallja ujján, gerillacipője szegecselt karikáin át ömlik belőle valami kiapadhatatlanul, habosan patakzik a padlón.

– Őrnagy – mondom. – Maga sír.

Kihúzom a monitor kábeleit, visszarakom a monitort a fémdobozba, visszacsomagolom az egészet a huzatba.

Emil Sopornytz most már a síkos padlón hempereg Bobadilla őrnaggyal. Emil Sopornytznak nyitva a szája, fogai Bobadilla őrnagy hónalján tépik a varrást. Ha majd megpillantja csupasz vállát, biztos beleharap.

A navigátor hirtelen hátrafordul. Lekapja szája elől a mikrofont, tenyerét rátapasztja. Arca riadt és vértelen.

– A pozíciónkat kérik – suttogja. – Azonnal be kell mondanom a pontos adatokat.

Az ülésem fölé pillantok. Ott lóg a hátizsákom, benne az ejtőernyő. Ha tényleg benne van. Átlépem Emil Sopornytzot és Bobadilla őrnagyot. Leakasztom a hátizsákot, magamra veszem, meghúzom a hevedereket. Becsatolom állam alatt a sapkát. Ha nem sietek, hallani fogom Emil Sopornytz szájában a porcogók ropogását.

– Kérik a pozíciót – suttogja a navigátor. – Megmondhatom?

Kérik, bizony. Hogy pontosan bemérjenek.

Kibiztosítom az ajtót, félretolom. Odakünn kellemes a meleg, mély és puha a sötétség.

Egy perc múlva háromnegyed nyolc. Még egy perc és egy villanással ez a nap is véget ér.

Még odaszólok a navigátornak:

– Néha kérik. Mondja meg nekik, ha akarja.

 

Vége