Másnap

Bubenkó egy kiáltásra ébred. Olyan ez, a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, lassan visszaereszkedik. Óvatos mozdulatokkal tápászkodik fel újra, kimászik az ágyból, tétova, imbolygó mozdulatokkal eltámolyog az ablakig. Megkapaszkodik a párkányba és az egyik kitárt ablakszárnyba.

Forró, ragyogó délelőtt van, az ismeretlen bérház udvarában a betűző napfényben cikáznak a legyek. Bubenkó öklét halántékához szorítja, nyomogatja homlokcsontját, hunyorít. Aztán kézfejével megtörli gyöngyöző homlokát. Óvatosan megrázza a felét, félhangosan morog: „biztos ásítottam álmomban”.

Ruhája ott hever egy széken elomolva, a földúlt ágyban két párna, két paplan, az éjjeliszekrényen két csésze, egyik tele cigarettavéggel, a másikban egy zokni. Az ágyban, úgy látszik, nem csak ő aludt az elmúlt éjjel. De akkor ki?

Az asztalon kitépett kockás füzetlap hever, ez van rá írva nyomtatott betűkkel: „Fel a fejjel! Kapj be valamit, aztán gyere. Tizenegykor a Café Grand előtt. Puszi: Barna.”

Barna? Miféle Barna? Tizenegy óra elmúlt. Bubenkó két mutatóujját a halántékába nyomja, aztán hüvelykujját akarná belemélyeszteni, felnyög: uhh, uhh!

Kitámolyog az előszobába, vizsgálgatja az ajtó zárát. Látja, csapódásra záródik, bármikor elmehet. Aztán fölkattintja a villanyt a fürdőszobában, bámulja magát a tükörben, keskenyre szűkült szemét, penészsápadt arcát, az állára alattomban kiütköző borostát. Megereszti a csapot, csurgatja a csuklójára, a halántékára. Víztől csöpögve téblábol a lakásban, benéz a szekrények mögé, a székek alá, és vonogatja a vállát: tegnap ebben a városban érettségi találkozó volt, harmincéves találkozó, nagyon, nagyon jól sikerült, elhúzódott. Vajon meddig?

Az éléskamrában talál egy kis üveg megcukrosodott mézet. Kiskanállal kiás belőle egy fél csészényit, meghinti citromsóval, a csapból meleg vizet enged rá. Összekeveri, megissza. Belebújik a nadrágjába, közben félkézzel a szék támlájára támaszkodik, zakóját vállára veti. Kilép, becsapja maga mögött az ajtót. Megfordul és megnézi a bezárt ajtót, látja rajta a házigazda nevét: Bajnesz Barna. Tehát Bajnesznál aludt. Arcán zavart mosoly: valami rémlik. Vagy mégsem?

Az utcán vakító színekben ragyog az ősz. Igazi szeptemberi délelőtt. Jól fogna most egy napszemüveg. A járda közelít feléje, tele rejtett mélyedésekkel, csapdákkal.

– Merre van az a Café Grand? – kérdi az utcán valakitől.

– Ez az, itt né – mondják neki –, itt az orra előtt.

Bubenkó körül sem néz, megáll és közönyösen nekitámaszkodik a buszmegálló oszlopának. Nemsokára egy kétrét hajtott képes újsággal megveregetik a vállát.

– Te rosszcsont – mondja neki valaki. – Te rosszaság.

Bubenkó megfordul, néz, néz, aztán elmosolyodik. Egy nő áll vele szemben, fején föltornyozott vörös hajjal, dorgáló tartásban.

– Semolina – szólítja meg Bubenkó és mosolyog.

– Te rosszcsont. Gyere, mert elkésünk.

– Honnan?

– Gyere, gyere, te rosszaság. – A nő belekarol, és elindulnak, átvágnak az úttesten egy villamosmegálló felé.

– A te neved Semolina – mondja Bubenkó. – Semolina Pilchard. Te vagy az én életemben az angol nő.

– Honnan szeded a neveidet?

Bubenkó nem válaszol. – Szép idő van – mondja valamivel később, a villamos peronján állva. Nem az elvonuló napsütötte falakat, hanem a poros padlót nézi. Semolina Pilchard belékarol.

– Mindenből van kiút – mondja. – Éjjel még gondolkoztam. Van és van. Ha te is akarod.

– Miért? – kérdi Bubenkó érdeklődve. – Mi történt? – Sűrű pislogás alá rejti kialvatlan szemét.

– Gondolkoztam. Csak rajtunk múlik.

– Akkor biztos rendeződni fognak a dolgok – mondja Bubenkó minden meggyőződés nélkül.

Semolina Pilchard szorosabban simul Bubenkó oldalához, arcába tekint, igyekszik elkapni a tekintetét.

– Először is veszek neked egy tisztességes pár cipőt, ha megmondod, hányas a lábad. És cipőkefét, cipőkrémeket, többféle színben. Egy kicsi zacskóban majd mindig magaddal viszed, ha valahova elutazol.

– A keféket? – morogja Bubenkó. – Hova a lótüdőbe?

– Egy kicsit ráncba szedlek. Ne járj nekem ilyen lábbelivel emberek között.

– A lábbelimet utcai tócsákban pucolom – mondja Bubenkó álmodozó hangon. – Kijövök a kapun lábamon a cipővel, és csak úgy belesétálok.

Semolina Pilchard rosszallóan mosolyog, fejét csóválja.

– El tudom képzelni, mi lehet nálad otthon, micsoda vad állapotok. Kész farkastanya, vagy valami ahhoz hasonló.

A végállomáson leszállnak. A fedett uszoda kupolás épülete felé közelednek. A bejáratnál ma a volt osztálytársak őrködnek, erre a délelőttre kibérelték az uszodát. Bubenkó megáll előttük, nem köszön senkinek, csak derűs ábrázattal méregeti őket.

– Na nézd, a Bubenkó – mondja valaki. – Adjátok már oda neki a gatyáját meg a sapkát.

Bubenkó vadonatúj fehér vászon fürdőnadrágot kap, rajta gombostűvel odatűzve a névjegye. És kap egy fehér úszósapkát.

Semolina Pilchard hamar átöltözik, már fürdőruhára vetkőzötten, egy padon ülve lesi Bubenkót. Bubenkó sokára lép ki az öltözőből, egy termetes, elhízott férfi oldalán. Piros fürdőnadrág van rajta, a másikon fehér, nevetgélnek, méregetik egymást. Bubenkó leül a medence szélére, belelógatja lábát. A másik beleveti magát a vízbe.

– Te nem fehér nadrágot kaptál? – kérdi tőle Semolina Pilchard. – És kérlek, vedd már le róla azt a cédulát.

– Minek – vonja meg a vállát Bubenkó. – Kit zavar?

– Belemegy a gombostű a fenekedbe. Ez egyébként is a Bágyuj Péter fürdőnadrágja.

– Úgy hívják? Akkor vele cseréltem el a gatyámat. Semolina Pilchard karon fogja Bubenkót, elvezeti egy padhoz, s amikor leülnek, meztelen lábát szorosan Bubenkóé mellé simítja.

– Negyvenkettes a lábad – mondja –, mert az enyém harminchetes.

Bubenkó is nézi a két egymáshoz simuló lábfejet.

– Igen, látszik – bólint. – Tényleg. Az enyém pont nyolccal nagyobb.

– Csak öttel.

– Nem tudom, hányas lábam van – mondja Bubenkó. – De a pucukámról mesélhetnék neked.

– Nem – mondja Semolina Pilchard, és két mutatóujját a fülébe dugja. – Nem hallottam semmit.

A medence szélén megjelenik egy kövér, őszes és borzas hajú férfi. Többször egymásután belefúj a sípjába. Az öregfiúk vízilabdázni fognak. Bubenkó is elindul a medence felé, ahol a többiek gyülekeznek. Beáll az egyik csoportba. A mellette álló férfi jó néhányszor oldalba löki.

– Rajtad mért van fehér sapka?

– Hát rajtad mért van piros?

Az a Bágyuj Péter nevű férfi már közeledik a másik csapatból, hozza Bubenkó fejére a piros sapkát.

– Mit szólsz hozzá? Most már rajtam is piros sapka van mondja Bubenkó a mellette álló férfinak. – Ki kell várni a dolgokat.

A két csapat vízbe ereszkedik. Bubenkó a medence szélén egy helyben úszkál, látszik rajta, nem is kíván a labdához érni. Néha ott ring a labda előtte a hullámokon, de nem nyúl hozzá. Egyszer aztán, amikor az egyik játékos már majdnem eléri, hirtelen hanyatt veti magát, és lábával fölrúgja a levegőbe. Aztán fájdalmasan lehunyja a szemét, és kiúszik a medence szélére, megkapaszkodik. Nehézkesen kimászik, letérdel, csöpög róla a víz. Mintha sántítana, kínosan lépegetve eltotyog a büfésszekérig.

– Egy fröccsöt – mondja az elárusító lánynak.

– Nincs fröccsünk. Itt nincsenek fröccsök.

– Akkor mi van?

– Keksz. Piskóta meg víz.

– Ha-ha-ha.

Bubenkó betotyog a férfiöltöző ajtaján. Odabenn egy padon tömött hajú, ősz férfi ül ruhástól. Két kézzel markolássza a haját. Bubenkó fölébe hajolt, arcélét vizsgálgatja, úgy tetszik, fölismerte. Hogy meggyőződjék, valóban az-e, akire gondol, dudolászni kezd: „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten, amikor én benned oly vakon hittem.”

– Mi van? – kérdi Kaliger.

– Te most hány éves vagy?

Kaliger elengedi tömött, ősz haját, riadtan tekint Bubenkóra.

– Annyi, amennyi te – mondja.

– Nem ez a lényeg – legyint Bubenkó. – Nem, nem. De nem láttál valahol egy elhagyott, árva, bús aktatáskát?

– Nem – mondja Kaliger. – Miféle táskát?

– Volt benne egy pizsama, törülköző, meg egypár dolog borotválkozásra. Szeretnék megborotválkozni.

– Nem láttam – mondja Kaliger.

– Az enyém volt – mondja Bubenkó.

Miután Bubenkó is felöltözött, együtt indulnak kifelé, Bubenkó Kaliger oldalán, vállára vetett zakóval. Semolina Pilchard alig bírja őket utolérni. Bubenkó előbb csodálkozva tekint rá, aztán elmosolyodik.

– Ismeritek egymást? Ez Kaliger. Ez Semolina Pilchard.

– Ne hozz kínos helyzetbe – morogja Kaliger. – Erre az egyre érzékeny vagyok.

– Talán följelentettétek egymást.

A Vadászkert kisvendéglő felé tartanak, flekkensütés lesz a kerthelyiségben. Búcsúebéd a szabad ég alatt, aztán aki akar, hazautazhat.

– Valaki tökön rúgott – jegyzi meg Bubenkó egy kisebb italmérés előtt. – Igaz, kezd elmúlni, de azért kapjunk be hamar valami erőset.

Besiet, rendel három deci barackpálinkát, remegő ujjakkal rendezgeti őket a vizes pulton.

– Kaliger hol van? – kérdi.

– Elment – mondja Semolina Pilchard.

– Látod. Biztos följelentetted.

– Kérlek – mondja Semolina Pilchard. – Nagyon szépen kérlek.

– Ez nálatok Angliában nem szokás?

– Régi ügy. Kicsit cikis.

– Aha. Szóval szex – bólint Bubenkó. – Engem ma tökön rúgtak a víz alatt. – Kaliger érintetlen poharát ügyetlen mozdulattal osztogatja kettejük között. Könyököl a vizes pulton. Remegő kézzel emeli a poharakat a szájához, előbb az egyiket, aztán a másikat.

A Vadászkert kisvendéglő lugasában hosszú megterített asztal mellett ülnek. Az előételt már feltálalták: halmokban áll a majonézes saláta, ikra, citrom, kapribogyó. És természetesen különféle italok.

– Az rúgott hasba – mondja Bubenkó, és beleiszik a poharába. – Az ott. Ő volt az.

– Az Ivanov Petya – mondja Semolina Pilchard. – Vízibolhát tenyésztett. Emlékszel, mindig tele volt pénzzel.

– Ivanov Petya tökön rúgott – morogja Bubenkó. – A saját lábával tette.

– Te rosszcsont – súgja Semolina Pilchard. – Ne igyál többet.

Bubenkó elégedetten hátradől a széken, jobb kezét a zsebébe mélyeszti. Nem egyszerre, hanem két-három kisebb mozdulattal. Amikor keze félig van a zsebében, úgy tűnik, szívesen visszahúzná, de valamiért nem meri. Ezért aztán lenyomja egészen a zseb fenekéig. Arca gondterheltté válik, bal kezével is a zsebébe nyúl, és némi önkéntelen tétovázás után azt is elsüllyeszti. Úgy marad.

Semolina Pilchard türelmetlenül kocogtatja a Bubenkó borospoharát, koccintani szeretne. De Bubenkó nem mozdul. Keze a zsebében. Nagy későre aztán odasandít Semolina Pilchardra.

– Jobb, ha megmondom, mire gyanakszom – mondja mosolyogva. – Azt hiszem, szar van a zsebemben.

– Micsoda?

– Szar – bólint Bubenkó tárgyilagosan. – Álljunk fel. Te majd nyitogatod előttem az ajtókat.

Zsebre dugott kézzel kel fel az asztal mellől, furcsán feszítve halad végig az udvaron. A Vadászkert mosdójában aztán kihúzza két kezét a zsebéből. Csuklóig mustárosak. Bubenkó hangtalanul nevet, egész háta remeg, a falnak támaszkodik, fejét hátraveti.

– Van egy ollód? – kérdi. – Kérek tőled egy kicsi ollót.

– Csak egy görbe körömolló – mondja Semolina Pilchard. – Hozzam?

– Hozd ide hamar.

Bubenkó szeme előtt mozgatja mustáros ujjait, aztán odakeni a falra: „Unom” Aláírja: „Öcsi”. Megereszti a csapot, hagyja, csorogjon jó bőven kezére a víz. Később csöpögő ujjakkal veszi el Semolina Pilchardtól az ollót, és körültekintő mozdulatokkal kinyisziteli a két zsebet a zakóból. Meglóbálja a két mustárral telt zacskót és a kagylóba dobja.

– Kimostam volna – topog körülötte Semolina Pilchard. – Micsoda pazarlás. – Aztán fölsóhajt: – És ezeknek érettségijük van. Ezek felnőtt emberek. Malacok.

– Na jó. Na jó – morogja Bubenkó. – Olyan helyes vagy ilyenkor. Nem tolnád le egy kicsit a bugyidat?

Semolina Pilchard két mutatóujját a fülébe dugja.

– Nem hallom. Nem hallom, amit mondasz.

– Ha nem, akkor nem – mondja Bubenkó sértődötten, és elindul kifelé a mosdóból.

– De minek? – szól után nyöszörögve Semolina Pilchard. – Ezt miért akarod?

– Még nem láttam – mondja Bubenkó szigorúan.

– Akkor várj. – Semolina Pilchard áll a mosdó közepén, megvárja, amíg Bubenkó bereteszeli az ajtót. Benyúl a ruhája alá, bugyiját térdig tolja és mosolyog. Bubenkó elébe térdel, megemeli combja fölött a ruhát, betakarja vele a fejét.

Amint visszaülnek az asztalhoz, Bubenkó nagyobb adag majonézes salátát vesz a tányérjára. Annyit, hogy csorog róla az abroszra. Most épp föl kell állni: el fogják énekelni azt, hogy „Éljen sokáig, éljen sokáig.” Bubenkó ülve marad.

Kinyitja Semolina Pilchardnak a széktámláról lelógó táskáját, és tányérjáról a majonézes salátát lassú, megfontolt mozdulatokkal besöpri. Visszacsukja a táskát és föláll. Nem énekel, hanem odasúgja Semolina Pilchard fülébe:

– Ez a tied.

– Tessék?

– Mindjárt jövök – súgja Bubenkó. És amíg a többiek énekelnek, vállán a zakójával kisétál a Vadászkert kisvendéglő kapuján, elindul gyalogosan az állomás felé.

Erősen süt még a nap, vakítóak a falak. Bubenkó hirtelen csodálkozva emeli kezét az orra elé, szemzugát, orra tövét morzsolgatja. Egészen nedves lesz tőle a keze. Nincs zsebkendője, zsebe sincsen. Az állomáson kitölti szabadjegyét, de nem érvényesítteti, áll a peronon a csurgó mellett, és arcát lötybölgeti. „Bőgünk, mi?” – morogja magában. „Ez a nagy helyzet. Csak bőgünk. Vajon miért?”