Sorok a liftben rekedt asszonyhoz

Asszonyom, midőn e sorokat írom, önre gondolok. Hallom visítozását, a vészcsengő hiábavaló, szüntelen berregését, a súlyos bádogajtó döndülését öklei alatt. El tudom képzelni, nem könnyű dolog kijutni onnan. Ott maradni sem könnyű bizony, egy ilyen bárki számára méltatlan helyen: a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hogy úgy mondjam: éppen sehol. Látom, a fülke áramszolgáltatása zavartalan, ezért gondoltam, küldök önnek egy kis olvasnivalót.

Amikor meghallja lépteimet, többször is elkiáltja magát: „Hé, uram, uram! Jóasszonyok, emberek! Hallják, amit mondok? Én vagyok – és akkor megmondja a nevét –, igen, én vagyok az. Nyissák ki azonnal! Tegyenek tüstént valamit!” Ilyesmiket fog kiabálni, vagy ehhez hasonló hülyeségeket. De én nem állok meg, nem is szólok önhöz, mivel ott lesz a kezemben ez a kizárólag az ön számára készült kis olvasnivaló, amit majd oda fogok hullatni a nyolcadik emeleti folyosó kövére, cipőm orrával odapöccintem, közel ahhoz a kicsi, háromszög alakú lyukhoz, amelyet egy tiltott módon fölszállított bútor sarka ütött az aknaajtó hullámos üvegén, tehát az ön orrával egy magasságba, ahonnan aztán ön majd minden leleményességét latba vetve, a retiküljéből való körömvágó ollókkal, csipeszei, hajtűi, hajszálai és hosszú körmei, valamint fogai segítségével – és természetesen kellő kitartással – megkaparinthat, hogy aztán olvassa, olvassa, olvassa. Én közben a hetedik emeletről vállam fölött még futólag fölpillantok a fejem magasságában remegő bokája képére, amint áttetszik a homályos üvegen, és egyre csak távolodom, mivel nem én vagyok a felvonó kezelője, nem én vagyok a felvonó biztonságos működéséért és a bennrekedt személyek kimentéséért felelős férfi, nem nálam van az a kulcs, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal megszakítom az áramkört, nem nálam van az a kulcs, amellyel kinyithatom a már áramtalanított lift ajtaját, hogy ön a karjaimba omoljon.

Ne vádoljon tehát oktalanul közönnyel, én csak mint egyszerű bérlő legyalogolok sok emeletet, s a földszinten majd kisétálok az utcára, ahol most süt a nap, olvadozik a hetek óta kemény, sáros kupacokba fagyott hó, szellőtől borzolt barna erecskékben mozdul a lefolyók felé. Ott lenn majd szerteágaznak a gondolataim apró-cseprő, csip-csup ügyeimre, hagyom, ragadja el őket a tavaszias szellő. Elbandukolok valamerre: amerre éppen kedvem tartja.

Mennyire mulandó lesz számomra ez a délelőtt, mennyire mulandó az a kicsi szellő, az ön fülkéje szélcsendjéhez képest. Vajon megnyílik a liftkezelő füle egy pillanatra, hogy jelzései valamelyikét befogadja? Igen, nem. Igen. Nem. Ki tudja?

Mégis, azt ajánlom: ön csak visítson, ön csak toporzékoljon, ön csak dörömböljön, ön csak nyomja a vészcsengő gombját. Talán kap majd másoktól is vigasztaló sorokat.