Mozgólépcső

Manyevuc, Manyevuc – ez a név járt Boncz doktor eszében reggel óta, akkor is, amikor munkája végeztével hazatérőben a metró mozgólépcsőjén állva a kijárat felé közeledett. Ébredése pillanatában költözött bele ez a név, azóta képtelen szabadulni tőle. Manyevuc vagy Manyevutz: többféleképpen is le lehet írni a nevet. Van a hangzásában valami örményes, bizonyára a vuc vagy vutz végződés miatt, s ezzel a közismert Issekutz családnévre emlékeztet. Ám az is igaz, laikus ember számára a Manye valamivel örményesebb, mint Isse, a vuc is mint a kutz. Bár, tudja a fene. Tehát: Manyevuc.

Boncz közben felületesen belebámult a párhuzamos mozgólépcsőn lefelé ereszkedők arcába. Ostoba, megalázó helyzet ez, amolyan kényszerű szemle. Az út felénél tarthatott, amikor a lefelé ereszkedők között megpillantott egy arcot. Rövidesen egyvonalba kerültek egymással, ekkor Boncz kihajolt a korláton, és fölkiáltott: – Sorbán! Sorbán!

A mozgólépcsőn ellentétes irányban közlekedő egyén hirtelen fölkapta fejét, és megütközve meredt Bonczra. Ő talán nem ismerte föl azonnal, de amikor látta, hogy Boncz utánaveti magát, azaz: az utasokat félrelökdösve, a lépcsőfokokét kettesével véve sietve kezd kapaszkodni fölfelé, hogy valamilyen úton-módon utolérje, maga is tolakodva kezdett sietni lefelé. Nem állhatott jól a szénája Boncz doktornál.

Amikor Boncz végre fölért a csarnokba, gondolkodás nélkül átlépte az érkezőket az indulóktól elválasztó zsinórt, és hiába kiabáltak utána az ellenőrök az üvegkalitkából, hogy érme bedobása nélkül, szabályellenesen akarja igénybe venni a közszállítást, ő a megrökönyödött utasok között eszeveszetten furakodva igyekezett lefelé. Akárhogyan is vesszük, annak a Sorbánnak, aki ugyancsak szedte a lábát, egy teljes mozgólépcsőhossz előnye volt. Mire Lamos leért a peronokra és végigsisonkázott a sima márványpadlón, a jobb oldalon épp egy szerelvény indult. A bal oldali peron várakozó utasai közül senki még csak nem is hasonlított ahhoz, akit keresett. Boncz lekapta fejéről a kalapot, és bosszúsan összegyűrte. Végigsimított a homlokán. Beismerhette, meggondolatlanul járt el, amikor olyan harsány módon hívta föl magára a figyelmet; mennyire célszerűbb lett volna bizonyos kockázatot vállalva csöndben utána lopakodni, akkor tatán most itt találta volna a bal oldali peron várakozó utasai között. Így viszont Sorbán, valószínűleg úticéljától függetlenül beugrott az első érkező szerelvény egyik ajtaján, állát gallérjába fúrva elbújt a prémes utasok között, s eltűnt, talán örökre. A csirkefogó.

Boncz megforgatta kezében a kalapot, majd belülről fricskázni kezdte, hogy visszanyerje eredeti alakját. Fejére tette, és elindult a mozgólépcső felé. Tényleg, nem volt mit tennie. – A kutyafáját – mormogta a fogai között.

Alig haladt keveset fölfelé a mozgólépcsőn, máris eszébe jutott Manyevuc. Ez is még egy átkozott dolog. Történhet közben bármi, most is például ez a bal kimenetelű Sorbán-ügy. Az a belső hang szíve dobbanásával ismétli: Manyevuc, Manyevuc. Vagy Manyevutz. Attól függ, ki hogyan kívánja leírni.