Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépné, Bernát letörli a megbarnult fényképről a port.

Aránylag fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül egy padon, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, állógallért viselő, nem túl megnyerő külsejű férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük már elég életlenül, de még kivehetően hatalmas, macskaszerű állat pihen egy lelógó faágon.

Régi, könnyen fakuló tintával írták a kép sarkába: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.”

Igen, gondolja Bernát, én pedig ezerkilencszáztizenkettőben születtem. Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos, ki tudja, talán az apám. Az a macskaszerű fekete állat pedig egy fekete párduc.

Igen, gondolja Bernát, ez a Bajza Vilmos, ez a Bajza Vilmos.

 

Bajza Vilmos egy délben, ahogy hazatért, borítékot talált a levélszekrényében. Krétapapírra nyomtatott meghívó volt benne. Szeretettel meghívjuk, ésatöbbi; műsoros délután a Skót kisasszonyok otthonában.

„Műsoros délután”, ismételgette magában Bajza Vilmos. „Talán egy bál.” Vasalt inget vett magára, betűzte állógallérját, álldogált a tükör előtt, és táskásodó szemét, ránctalan homlokát vizsgálgatta. A meghívót zakója mellzsebébe tette, fehér zsebkendője mögé.

A Skót kisasszonyok otthona cirádás homlokzatú egyemeletes épület volt, mély négyszögletes udvarral. Az emeletet erkély futotta körbe, innen nyílt az előadóterem is, előtte a korláton többen könyököltek. A termet öt óra előtt nyitották ki, Bajza Vilmos az ajtónyitogatót jegyszedőnek vélte, odasietett hozzá, mellzsebéből elővette a meghívót. Az altiszt lassan kibetűzte, s csak vonogatta a vállát.

– Ide nem köll meghívó, kérem – mondta –, ide akárki bejöhet.

Az ablakokat súlyos plüssfüggöny takarta, a színpadon fekete pianínó állt. Matrózruhás gyerekek zeneszámokat adtak elő, ezalatt Bajza Vilmos körülhordozta tekintetét a széksorok fölött. Elég kevesen ültek a teremben, többnyire éltes urak, korosodó asszonyok. Két sorral Bajza Vilmos előtt hervadt arcú, de aránylag fiatal nő ült, válláról fakó ezüstrókafarok lógott, derekán fényes fekete ruha feszült. Ölében muff.

A mamám volt az. Bajza Vilmos csak akkor ismerte fel, amikor a szünetben a nézőtéren is kigyúlt a villany. Hátra-hátra pillantva közeledett a büfé felé, ahol szikvizet, limonádét, kekszet és piskótát árusítottak. Egy pohár limonádét ivott, szürcsölgetés közben tett pár lépést a teremőr felé, újra elővette a meghívóját:

– Ezzel máskor is eljöhetek?

Az altiszt most is csak csodálkozva betűzgette a meghívót:

– Eljöhet bármikor, amikor előadás van. Valaki úgy látszik, nagyon akarja, hogy maga idejöjjön.

– Valaki? Kicsoda? – kérdezte Bajza Vilmos.

– Valaki – tárta szét karját az altiszt. – Én azt honnét tudjam. Ha még el méltóztatik fáradni, akkor talán kiderül.

Szünet után Bajza Vilmos két sorral előbb keresett magának helyet. A muff most a mamám jobb oldalán pihent egy széken. Bajza Vilmos úgy telepedett oda, hogy közöttük egy széket üresen hagyott. Erre helyezte a kalapját, valahogy úgy rendezte, hogy hozzáérjen a muffhoz. Biccentett, mire a mamám elmosolyodott.

Most egy fehérköpenyes úr ült a színpadon és a visszérbetegségekről beszélt. Bajza Vilmos néha szája elé kapta a kezét, ásítástól kínzottan tátogott, olykor pedig a mamám ölére vetett kutató pillantásokat. Amint az előadás véget ért, saját kezével adta át a mamámnak a muffot, csak azután vette el a kalapját. Talán nem is emlékezett pontosan, kicsoda ez a korán hervadó nő, aki nyáron is muffot és fakó ezüstrókafarkot visel, s hogy ismeretségét fölfrissítse, indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még a sötétség beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé. Enyhe nyári alkonyat volt.

A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fényképen szereplő padon, amikor a mamám, ki tudja, miért, talán az állatok szagló közelségétől megszédült, és kezével finoman a gyomrához közelített. Vagy talán a fényképezőgép merev lencséje volt az, amitől egy pillanat alatt kifehéredett. Amint a fényképész távozott, kezét elemelte gyomra tájékáról, hevesen szuszogott és muffjába nyúlt. Bajza Vilmost megcsapta a tiszta zsebkendő illata.

– Bántana – kezdte a férfi –, ha javaslatom esetlennek bizonyult volna – mondta. – Nem számoltam azzal, hogy e hely s e helyhez fűződő emlékei esetleg földúlják.

– Dehogy – mondta a mamám. – Máris elmúlt. – Fölkelt a padról, és elindult a kijárat felé. Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Amikor a mamám végre megállt, és zsebkendőjét elvette orra elől, és kicsit el is mosolyodott, Bajza Vilmos karját a mamám derekához érintette.

– Mire gondol? – kérdezte a mamám. – Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertből?

Bajza Vilmos köhintett:

– Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam. Majdhogy tolakodó.

– Azt már nem – felelte a mamám. – Tudtommal én helyeztem muffomat a jobb oldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett.

Bajza Vilmos lehajtotta a fejét, kifogyott a szavakból. Hirtelen, talán zavarában lekapta fejéről a kalapot. Ugyanazzal a kalappal hadonászni kezdett, leintett egy elhaladó konflist. Amint helyet foglaltak a konflisban, csóválni kezdte a fejét:

– Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyöngeségemet némi gyöngédséggel egyszer jóvátehetem.

– Ó, ne fárassza magát – mondta a mamám. – Inkább menjünk el valahová.

A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata lovagias és egyben célszerű is volt:

– Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kissé erőre kapna.

A konflis nemsokára meg is állt a ház előtt, ahol Bajza Vilmos lakott, ajtaján a levélszekrénnyel, amelybe a mamám aznap reggel borítékot dobott.

– Ugye, Zsófika? – mosolygott Bajza Vilmos. – Én majd előremegyek, Zsófika kövessen. – És Bajza Vilmos belépett a kapun és előresietett.

Több fénykép nem készült róluk.

Hm, hm – hümmögött Bernát, ha a mamám okkal, ok nélkül minduntalan rosszul lett, akkor a mamám már terhesen ment föl a Bajza Vilmos lakására. Azt már nem. „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.” Ezt most négybe téphetem.

Akkor hát nem Bajza Vilmos az. Valaki más.