Szénégetők a parton

 

És akkor majd látjuk egymást

Kuptor Dzsoni a volt őzmegfigyelő még őzmegfigyelő korában elhatározta, hogy szakít Weisz Gizellával. Egy estefele, amikor az asszony több együtt töltött óra után a boldogságtól lagymatag mozdulatokkal készülődött, álmos tekintettel leste a város felé tartó egyetlen autóbuszt, hogy hazatérhessen, az akkor még őzmegfigyelő bejelentette: nemsokára mesterséget változtat, ennél is bizalmasabbat, és akkor többé nem találkozhatnak.

– Azért, ha akarod, néha még láthatsz – vigasztalta Kuptor Dzsoni Weisz Gizellát. – Kapsz tőlem erre a célra egy távcsövet. Négy távcsövem közül az egyiket, és onnan – az őzmegfigyelő egy áfonyacserjével benőtt kis kupacra mutatott –, arról a halmocskáról bekukucskálhatsz majd az őzetetők mögé. Igaz, ki tudja, hol leszek én már akkor.

Weisz Gizella átvette a barnára és fényesre kopott; karcolt lencséjű távcsövet, és igyekezett tasakjába tömni a papucsa és törülközője mellé. Nem duzzogott, szeme tájékán inkább halvány derű tündökölt, mintha éppenséggel örülne valaminek. Mondjuk annak, hogy talán a távolból való szemlélés a szerelem egyik ki nem próbált kitérője, s akkor talán az elválás sem tartós és végleges: talán Kuptor Dzsoni állítólagos új mestersége is csak valami előre nem részletezett múló kis kaland, amelyből aztán megtisztultan visszaköltözik az ő ölébe.

De amikor a bizonyos új mesterség felől érdeklődött, Kuptor Dzsoni arca megkeményedett:

– Szigorú a világ. Új mesterség, ennyi legyen elég. Hogy micsoda, azt nem mondhatom meg.

Az autóbusz már valamelyik távoli kanyarban tülkölt a völgy mélyén, bizonyos volt, hogy nemsokára ideér, megfordul és Weisz Gizellát magával viszi a városba.

– Természetesen nálam is marad még három távcső – magyarázta az őzmegfigyelő –, és néha majd én is bele-belenézek valamelyikbe. Így meglehet, pont egyszerre nézünk a távcsövekbe, és akkor majd látjuk egymást.

Az autóbusznak onnan az őzetetőtől csak egyetlen utasa volt: a sofőr az elbocsátott asszony derűs arcát látta a visszapillantó tükörben. Mosolyoghatott is Weisz Gizella, mert néha lábához ütődött a tasakja, benne a kemény távcsővel. Ott maradt neki az a bizonyos engedélyezett kis halom, ahonnan betekinthet majd az őzetetők mögé, s ahonnan, ha ideje engedi, el sem mozdul majd addig, amíg egyszer meg nem pillantja Kuptor Dzsonit, amint vállán átalvetőjével, benne új mestersége titkos szerszámaival elballag az erdő sűrűje felé.

S ha Weisz Gizella arról a halomról, a kopár éleken sietve utána ered, meglesi, merre tart és hol állapodik meg, és ott a közelében kibérel magának egy nem engedélyezett kilátóhelyet, s onnan addig figyeli, amíg egyszer a volt őzmegfigyelő is távcsővel pásztázza a környező halmokat, akkor a vastag, karcolt lencséken át talán egyszer egymás szemébe néznek. Az akkor olyan jó lesz.

A barátkozás lehetőségei

Emerik úr, háztulajdonos az Olajprés utcában, egy délelőtt megállt bérlője nyitott ablaka előtt. Amirás, a lakás bérlője varrógép mellett ült, szemben az ablakkal, Emerik úr árnyéka rávetült a gép fekete zománcára, ott tükröződött benne a háztulajdonos nyári vászonkalapja. Emerik úr várta, nézzen föl végre Amirás a varrógépe mögül.

– Amirás – szólította meg. – Maga nekem minden hó végén szótlanul leteszi azt a pénzt. Mintha mit tudom én, kicsoda lennék. Jöjjön, beszélgessünk.

Ez az Amirás valamikor lószerszámmal foglalkozott, de amióta a lovak kiveszőben vannak, inkább derékszíjat, táskát készít. Amikor Emerik úr megszólította, maga előtt egy befejezett női táskával éppen tétlenül könyökölt.

– Jó napot – mondta kissé félszegen és tartózkodóan. Fölkelt a varrógép mögül, kitárta az ajtót, és biccentett a háztulajdonosnak.

– Tegye be az ablakot, zárja be az ajtót – mondta Emerik úr. – Menjünk el valahová.

– Menjünk el? – csodálkozott Amirás. – Hová? És az ablakra pillantott, amit nemsokára be kell csuknia, ha valóban Emerik úrral kell tartania.

– Eh. Majd meglátjuk. Elmegyünk valahová – mondta Emerik úr. – Az a fő, hogy ne legyünk itthon, nem igaz?

Amirás becsukta az ablakot, lakatot tett az ajtajára, és elindult Emerik úr után, aki már a kapuban zörgette a slusszkulcsot. A Volkswagen a kapu előtt állt, Emerik úr beült, és kibiztosította a másik ajtót is, hogy Amirás helyet foglalhasson. A biztonsági övet maga húzta át Amirás melle fölött, és bekapcsolta. Ennek Amirás láthatóan nem örült, szeme sarkából figyelte, amint Emerik úr saját magát is odakötözi a kocsi vázához.

Emerik a főutcáról hamarosan bekanyarodott a teherforgalom számára kijelölt terelőútra, úgy látszik, anélkül hogy végigsuhannának a forgalmas belvároson, mielőbb ki akar hajtani a városból.

– Milyen ma az idő? – kérdezte Emerik úr. – Ugye, egész meleg van?

– Meglehetősen – hagyta rá Amirás.

– Akkor egyszerű a dolog – folytatta Emerik úr. – Elmegyünk és fürdünk egyet.

– Én lehet, hogy nem fogok – jegyezte meg Amirás.

– Dehogyis nem.

– Én talán majd nézem Emerik urat. Ahogy fürdik.

– Dehogyis fog nézni – mondta Emerik úr. – Maga is fürödni fog.

– Nem tudok úszni – vallotta be Amirás.

– Ma meg fog tanulni.

Amirás ezen az útvonalon még nem hagyta el a várost. A táj errefelé elég riasztó volt, néhol hulladék lepte be a dimbes-dombos, túrásokkal teli rétet, sehol egy fa, csak a kiégett nyári rét, távolabb kopár lejtő, fölötte remegő forró levegővel.

Nemsokára elérték a fennsíkot, amelyet majdnem nyílegyenesen szelt át a műút. De aránylag elég rövid ideig haladtak ezen a kitűnő és a nyári időszakhoz képest gyér forgalmú úton. Emerik úr nemsokára letért jobbra, egy enyhén lejtő, hullámos dűlőútra, amely a fennsík egy alig észlelhető mélyedése felé tartott. Itt állt a kápolna, amelyről Amirás is talán már hallott. Néhány elaggott bálványfa és kemény levelű vadrózsa szomszédságában virítottak fehér pillérei; alacsony, vakolatlan kőfal kerítette, ami alig nyújthatott védelmet a fennsíkon gáttalanul söprő szelek ellen. A szél ebben a kicsi mélyedésben minduntalan megsiklott, örvénylésében egyre vénítette a bálványfákat és az elhagyott falakat. A fal árnyékában Emerik úr kikapcsolta a motort, kikapcsolta az Amirás melle fölött feszülő biztonsági övet. Most már kiszállhattak. Amirás kapott Emerik úrtól egy fürdőruhát.

– Nahát – mosolygott Emerik. – Megérkeztünk.

A kápolna mögött a lomha vonalú fennsík képe – igaz, csak egészen kicsi területen – hirtelen megváltozott. Olyan volt, mint amikor füzetlapon átdöfnek egy ceruzát. A fennsík lapályába ütött lyukban, ahogy a fény érte, hol szürkés, hol barnás víz csillogott tompán, kemény formájú, kemény élű halmok övezték. Az egész tó nem volt valami nagy, akkora lehetett, mint Emerik úr udvara az Olajprés utcában, ahol Amirás is lakott.

A tó egyik felén, a fehéres, sós rögök mögül szederbokrok cserjése vonult, az elvadult bokrok csak combig értek, azért Amirás hátat fordított Emeriknek, amíg vetkőzött. Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető vad növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében már eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is, hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét; Amirásban homályos vágyakozást ébresztettek.

– Akkor hát előre – kiáltotta Emerik úr, és belevetette magát a vízbe. Kutya módra úszott a tavacska közepéig, ott megállt, egyszerre két kezét is kiemelte a vízből, és integetett Amirásnak, hogy kövesse.

Amirás bizonytalanul lépegetve indult utána, és már kölcsönkapott fürdőruhája száráig ért a víz, amikor tétovázását érezve Emerik biztatni kezdte: tessék, tessék, gyalogoljon csak bátran előre. Amikor Amirás melle vonaláig besétált a vízbe, érezte: teste megemelkedik. Lábai nem érték a tó fenekét, mégis lépegetve érkezett Emerik úr közelébe. Emerik úr mosolygott.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Azt hiszem, péntek – mondta Amirás a csodálkozástól elfogódott hangon.

– Na látja. Minden pénteken kijöhetnénk ide, ha maga is akarja.

Jó ideig lubickoltak, átadták magukat ennek a ritka érzésnek: csak lebegnek a vízben, anélkül hogy mozognának. Miután kimásztak és megszáradtak, leporolták magukról a sót.

– Nem tud barátkozni, Amirás – jegyezte meg Emerik úr. – Mondja, mi bántja?

– Nem tudom, Emerik úr. Nem tudom, mi van velem.

Már benn ültek a kocsiba, amikor Amirás hirtelen kiszállt, elrohant a kicsi tó széléig. Sebtiben szedett még egy jó marék szedret, két kezében tartva nehézkesen ült vissza a kocsiba, hogy a szemek el ne guruljanak, és tűrte, hogy Emerik úr becsatolja melle fölött a biztonsági övet. Megkínálta a háztulajdonost, aztán maga is szájával fölébe hajolva belekóstolt, kissé türelmetlenül, hogy a fennsíkkal való találkozását teljessé tegye.

– Emerik úr akar tőlem valamit – mondta Amirás.

– Persze – mondta Emerik úr. – Azt akarom, hogy jól érezze magát.

Már beindította a motort, jobb kézzel belenyúlt Amirás markába néhány szem szederért.

– Nekem van még a tavalyiból – mosolygott. – Persze, bor formájában. Mindjárt meg fogjuk kóstolni.

– Emerik úr nagyon kedves hozzám – mondta Amirás.

Emerik óvatosan vezetett a hullámzó dűlőúton, a műúton, aztán rákapcsolt.

– Az bizony – mondta. – Mindjárt meg fogjuk kóstolni. És előtte bekapunk egy kicsi töpörtyűt vöröshagymával. De be ám!

– Jó – mondta Amirás. – Legyen úgy, ahogy Emerik úr kívánja.

A magány rejtett küszöbe

– Te jó ég – hördült föl Bajkó, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek. Miért?

Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párájából, annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, hogy érdemes követni őket.

Bajkó egyedül áll a szoba közepén, homlokát törülgeti. Ott a folyómederben az a sötétkék folt, azon innen a lila és hamvas hókupacok, a levéltelen szilvafák kusza rácsozata, aztán a külső hideg ablaküveg, az ablakköz téli, pókhálót rezegető levegője, aztán a belső ablak, onnan kezdve pedig már benn a szobában, a padlótól a mennyezetig mindent elborítanak a kitömött madarak.

Sok év munkája, a korszerű madártömés diadala ez. Egy keskeny kéz nem fér el a tollak között, hogy megérintse a falat. Kedves és melegítő kép; ami mégis bántó, az talán az a megkülönböztetés, amelyet bárkinek éreznie kell, ha a befagyott folyómeder fölé lecsapó madarakat is keresné. Ez az aránylag könnyen hozzáférhető, erdőn, mezőn és városon egyaránt honos madár valami érthetetlen és bizonyára elfogult rangsorolás miatt távol maradt.

Ez talán a Bajkó vétke, aki a madár külleme, vélt tulajdonságai, vagy talán maga előtt be nem vallott egyéb okok miatt ezt a madarat legeslegutoljára hagyta. Majd, amikor a struccokkal is végzett. Talán a Bajkó vétke a varjúfélék kivettetése, vagy talán a feleségéé, aki hetek óta eltávozott a lakásból minden holmijával, kivéve egyetlen hajkefét, amelyet a fürdőszobában felejtett, benne pimaszul kunkorodó szürke hajszálakkal; lemondó és sértő emlékeztetőül egy okra: Bajkó reggelente irtózattal meredt a párnáján maradt szürke göndör hajszálakra.

Az asszony keze lenne a dologban? Tiltotta-e valamilyen formában a hollóktól, varjaktól és csókáktól: „Jézusom, egy holló. Elájulok.” Vagy pedig: „Amíg én élek, hollóra, kedvesem, te ne is gondolj!” Nem, ilyesmit az eltávozott asszony talán mégsem mondott.

De az is igaz, de mennyire igaz, hogy erről a madárról, amellyel a mindennapos találkozás úgyszólván elkerülhetetlen, az ex-Bajkóné egyetlen szóval sem nyilatkozott, sem így, sem úgy. Nemhogy nem dicsérte, de azt sem kérdezte, micsoda ez a fejünk fölött néha elsuhanó hollófeketeség, mi az, ami néha úgy tesz: krak-krak – holott férje világéletében madarakkal foglalkozó egyén volt.

Úgy néz ki tehát, hogy ez a sunyi hallgatás, ez a makacs tagadás, ez a bűnös mellőzés elég volt Bajkónak, hogy ne tudja meg, hogyan viselik a varjúfélék a korszerű madártömést.

Tehát íme: a befagyott folyómeder sötétkék foltja, a fölötte keringő fekete madarak és a fürdőszobában felejtett hajkefe körül dongtak Bajkó gondolatai, amikor hangosan így szólt:

– Jó lenne most egy kutya.

Ekkor – mint már tudjuk – hangosan fel is hördült:

– Te jó ég. Én magamban beszélek! Miért?

Tényleg, miért? És miért éppen kutya? Bajkó miközben egymagában állt szobája közepén, egyszerre két kérdéssel találta szemben magát. Az első az megmagyarázhatatlan tény, és a bosszantó apróságok közé tartozik. A másik?

A kutya, az mondjuk, barna, mondjuk sima szőrű, alacsony növésű, karcsú és meleg. Csak mélyen lecsüngő füle hűvös, és főleg az orra, amivel – ha kileste a ritka pillanatot – elérheti az ember lábán a zokni és a nadrág között fedetlenül maradt bőrt. Ilyenkor az ember lehajol, és álla alatt simogatja, simogatja.

Tudnivalók a szénégetőkről

Azok a szurtos szénégetők a füstös boksák körül dolgoznak. Nem is szenet égetnek, hanem fát, nem is égetik, csak senyvesztik, addig, amíg valódi faszenet nyernek belőle. Ruhájuk füstszagú, hajuk füstszagú, szemöldökük töve kormos, fekete a körmük feketéje.

A boksák körül a szénégetők ormótlan fekete, fatalpú bakancsban járnak, ha az erdőre indulnak, gumicsizmát húznak. Ha megtérnek az erdőről, levetik a gumicsizmát és lilára pácolt lábukat hideg patakvízben áztatják. Onnan mezítláb térnek az eresz alá, közben gyantás lesz a talpuk, mint a medvének.

A szénégetők, ki tudja miért, nem járnak málnászni. Pedig a füstölgő rakások tájékáról éppen odalátni a bozontos málnavészre, a hínárosan ködlő oldalakra, mackóruhás, feketekendős málnaszedő asszonyokra. A szénégetők arrafele sem néznek.

De amikor a mackóruhások hazatérőben a boksák közelébe érnek, a szénégetők elébük állnak, kiveszik kezükből a málnával tele vedreket és leteszik a földre. Leveszik az asszonyokat a lábukról, őket is leteszik a földre, valami kis bolyra vagy túrásféleségre, és bizonyos ideig rájuk feküsznek.

Aztán lecsurgatják a megereszkedett málna levét, és megisszák. Ettől erőre kapnak. Az egyik mackóruhás fényes bábakalácsát nyes magának a fű közül, kitűzi feketekendős homlokára. Tündökölve ballag a többi között lefelé a völgyön, hazafelé. A szénégetők kiöltik utánuk a nyelvüket.

A szénégetőkben nem dúlnak indulatok, nem gyűlölnek ők senkit és semmit. Hacsak a nagy őzlábgombát nem. Mert ha a boksák mögött ráakadnak, tüstént fölrúgják ingerülten, hogy gyanúsan nagy, vedlő kalapja messzire gurul. Akkor utánamennek és ormótlan fatalpú bakancsukkal jól megtapodják, míg síkos lesz tőle a föld. Pedig kiránthatnák maguknak vacsorára, lisztes tojásban, forró zsírokban.

De a szénégetők nem gombát, hanem grízes laskát esznek vacsorára. Nem kell hozzá, csak gríz és laska. Gríz van, laska van. Jó étvágya van a szénégetőnek. Amikor szagos pálinkát isznak, muslicák gyűlnek szájuk köré, a leheletükre.

A szénégetők igencsak fülelnek, amikor hangokat hallanak az erdőből. Ők onnan tanulnak. S amikor az aljnövényzet szövedékén át közelít a hang, egy férfi mondja egy nőnek: unalmas vagy, mint egy bruknerszimfónia, akkor a szénégetők összenéznek. Bruknerszimfónia, bruknerszimfónia – ismételgetik vigyorogva még heteken át, amíg el nem felejtik.

Mert ők nem tudják, mi az unalom. A szénégetők, amikor nem fát senyvesztenek, hogy faszenet nyerjenek, amikor nem nagy őzlábgombát rugdosnak, amikor nem mackóruhás asszonyokkal foglalkoznak, többnyire alusznak.

A szénégetők fából és kőből épült, kátránypapírral fedett kunyhóban alusznak pókokkal, fülbemászókkal, denevérekkel, mogyorós pelékkel és különféle pockokkal. A pókok, a fülbemászók, a bőregerek, a pelék meg a különféle pockok már kezdik megszokni a szénégetőket.

Az ősz kezdete

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát és az úttestet fakózöld akáclevél borította; az emberek pirkadatkor becsukták az ablakokat.

Lamos is korán kelt, s amikor az ablakszárnyakat behajtotta, orrát megérintette a levegő maró bürökszaga, amely szobája nyugatra néző ablakai előtt szokott lengedezni nagy nyári zivatarok idején. Ezen a reggelen a szag merő véletlenség lehetett, a deres háztetők éppen szikkadtak az erős napsütésben, s a látóhatárt lezáró hegységig felhőtlen maradt az ég. Talán a hirtelen érkezett hideg csalta a mezei gyomból utoljára a szagát. Vagy talán valami bürökszagú vegyszer került a levegőbe.

Mire Lamos elindult kerékpárján az Olajprés utcán, a bürökszag elillant, nyomába tódult a pékség felől a friss sütemény meleg illata.

Lamos hét óra előtt érkezett a peremkerületben fekvő kertészetbe. Kerékpárját előírás szerint a bejárat mellett, a támasztóban hagyta, és elindult a szerszámkiadó felé. Félútról hívta vissza a portás: mielőtt a központi nagy parkok felé indulna dolgozni, beszéljen a főkertésszel.

– Újság van – mondta a főkertész. – Maga egy gyermeket kért. Úgy tudom, ma délben át is veheti.

– Szóval megvan. – Lamos biccentett, elment a szerszámkiadóba, aztán szerszámostól újra kerékpárjára ült, és visszahajtott a belvárosba, a központot övező parkokba. Ez volt az év utolsó nyírása; Lamosnak szögletesre kellett nyírni a park gyepét őrző bokorsort, gömbölyűre a magányos bokrokat. Miközben nyírt, sosem távolodott el a bokortól, csak akkor, amikor már úgy érezte, hogy be is fejezte. Ilyenkor elsétált a bukszus mellett, vagy körbejárt egy-egy gömbölyűre nyírt bokrot, és szemügyre vette, mit végzett. Maga is láthatta, kitűnően nyírt, szögletesre és gömbölyűre egyaránt.

Tizenkettő előtt elindult a árvaház felé, ahol már várta a gyámhatóság. Útközben még ácsorgott egy darabig a vattacukor-készítők gépe mellett, még mindig hideg szél kavargott, szinte érezni lehetett, mint veszít ez a pókhálószerűen könnyű édesség az illatából. Üres kézzel érkezett az árvaház irodájára. Miután nevét különböző űrlapokon aláírta, egy kövérkés, vörös hajú fiúgyerekkel az oldalán lépett ki az utcára.

– Nahát – mondta Lamos a kapu előtt. – Ez aztán igen. Akkor hát induljunk.

Megálltak a vattacukor-készítő ember forgó lavórja előtt, Lamos vett is egy adag vattacukrot, és a fapálcikánál fogva a gyermek kezébe adta.

– Úgy – mondta. – Ez aztán finom. Edd meg hamar.

Kicsit aggódott Lamos, amikor látta, hogy csak a szél borzolja a vattacukrot, a gyerek nem harap belé, nem ízlelgeti idejében, az pedig elveszíti illatos melegét. Aztán a gyerek mégis körbeszimatolta, nekilátott, nemsokára orra tövéig maszatos volt tőle az arca.

– Ha kívánsz ilyesmiket – magyarázta Lamos –, kérj csak egész nyugodtan. Akkor még kapsz ebből a finomságból. Zsebéből pénzdarabot halászott elő. – És tessék. Ebből pedig vegyél magadnak, amit te akarsz.

– Egy almát – mondta a kövérkés fiúgyerek. Ekkor szólalt meg először.

– Egy almát. Kitűnő. Az alma egészséges – mondta Lamos. – Igen, az alma. Egyél minél több almát. És mondd, hány éves vagy?

– Nem tudom – mondta a gyermek.

– De hatéves már megvagy – mondta Lamos. – Ugye, hatéves vagy?

– Hat – mondta a gyerek.

– Hat? hiszen ez nagyszerű. – Lamos megveregette a gyerek vállát. – Ez igen.

Amikor a park bejáratához értek, Lamos egy utcai árustól egy kiló jonatánalmát vásárolt. Aztán bevezette a gyermeket a tiltott pázsitra.

– Megérkeztünk. Kérlek foglalj helyet, és figyeld meg jól, hogy mit csinálok.

Lamos nyírta a bokrokat, kerékpárja lefektetve hevert a pázsiton. Elégedetten figyelte, hogy a gyermek egyenként előveszi az almákat a zacskóból, és kifényesíti őket. A gyermek maga elé rakosgatta a fényes almákat, aztán egy kivételével valamennyit visszatette a zacskóba. Abba az egybe beleharapott, és csodálattal nézte az apát a gömb iránti bámulatos érzékenységével.

– Azt hiszem, megkapták a gyereket – újságolta egy szomszéd Lamosnénak az ablak alatt, amikor kerékpárját tolva, oldalán a kövérkés, vörös hajú gyerekkel Lamos föltűnt az Olajprés utca akácai alatt.

Az utcából ekkorra végképp eltűnt az érthetetlen hajnali bürökszag, a péksütemény illata is, csöndes őszi levegő volt, amit néha megízesített az udvarokból kicsapó levesgőz.

Lamos észrevette, hogy ablakokból lesik őket, és sietve a gyermekhez hajolt: – És mondd, kedvesem, eddig hogyan szólítottak?

Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépné, Bernát letörli a megbarnult fényképről a port.

Aránylag fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül egy padon, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, állógallért viselő, nem túl megnyerő külsejű férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük már elég életlenül, de még kivehetően hatalmas, macskaszerű állat pihen egy lelógó faágon.

Régi, könnyen fakuló tintával írták a kép sarkába: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.”

Igen, gondolja Bernát, én pedig ezerkilencszáztizenkettőben születtem. Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos, ki tudja, talán az apám. Az a macskaszerű fekete állat pedig egy fekete párduc.

Igen, gondolja Bernát, ez a Bajza Vilmos, ez a Bajza Vilmos.

 

Bajza Vilmos egy délben, ahogy hazatért, borítékot talált a levélszekrényében. Krétapapírra nyomtatott meghívó volt benne. Szeretettel meghívjuk, ésatöbbi; műsoros délután a Skót kisasszonyok otthonában.

„Műsoros délután”, ismételgette magában Bajza Vilmos. „Talán egy bál.” Vasalt inget vett magára, betűzte állógallérját, álldogált a tükör előtt, és táskásodó szemét, ránctalan homlokát vizsgálgatta. A meghívót zakója mellzsebébe tette, fehér zsebkendője mögé.

A Skót kisasszonyok otthona cirádás homlokzatú egyemeletes épület volt, mély négyszögletes udvarral. Az emeletet erkély futotta körbe, innen nyílt az előadóterem is, előtte a korláton többen könyököltek. A termet öt óra előtt nyitották ki, Bajza Vilmos az ajtónyitogatót jegyszedőnek vélte, odasietett hozzá, mellzsebéből elővette a meghívót. Az altiszt lassan kibetűzte, s csak vonogatta a vállát.

– Ide nem köll meghívó, kérem – mondta –, ide akárki bejöhet.

Az ablakokat súlyos plüssfüggöny takarta, a színpadon fekete pianínó állt. Matrózruhás gyerekek zeneszámokat adtak elő, ezalatt Bajza Vilmos körülhordozta tekintetét a széksorok fölött. Elég kevesen ültek a teremben, többnyire éltes urak, korosodó asszonyok. Két sorral Bajza Vilmos előtt hervadt arcú, de aránylag fiatal nő ült, válláról fakó ezüstrókafarok lógott, derekán fényes fekete ruha feszült. Ölében muff.

A mamám volt az. Bajza Vilmos csak akkor ismerte fel, amikor a szünetben a nézőtéren is kigyúlt a villany. Hátra-hátra pillantva közeledett a büfé felé, ahol szikvizet, limonádét, kekszet és piskótát árusítottak. Egy pohár limonádét ivott, szürcsölgetés közben tett pár lépést a teremőr felé, újra elővette a meghívóját:

– Ezzel máskor is eljöhetek?

Az altiszt most is csak csodálkozva betűzgette a meghívót:

– Eljöhet bármikor, amikor előadás van. Valaki úgy látszik, nagyon akarja, hogy maga idejöjjön.

– Valaki? Kicsoda? – kérdezte Bajza Vilmos.

– Valaki – tárta szét karját az altiszt. – Én azt honnét tudjam. Ha még el méltóztatik fáradni, akkor talán kiderül.

Szünet után Bajza Vilmos két sorral előbb keresett magának helyet. A muff most a mamám jobb oldalán pihent egy széken. Bajza Vilmos úgy telepedett oda, hogy közöttük egy széket üresen hagyott. Erre helyezte a kalapját, valahogy úgy rendezte, hogy hozzáérjen a muffhoz. Biccentett, mire a mamám elmosolyodott.

Most egy fehérköpenyes úr ült a színpadon és a visszérbetegségekről beszélt. Bajza Vilmos néha szája elé kapta a kezét, ásítástól kínzottan tátogott, olykor pedig a mamám ölére vetett kutató pillantásokat. Amint az előadás véget ért, saját kezével adta át a mamámnak a muffot, csak azután vette el a kalapját. Talán nem is emlékezett pontosan, kicsoda ez a korán hervadó nő, aki nyáron is muffot és fakó ezüstrókafarkot visel, s hogy ismeretségét fölfrissítse, indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még a sötétség beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé. Enyhe nyári alkonyat volt.

A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fényképen szereplő padon, amikor a mamám, ki tudja, miért, talán az állatok szagló közelségétől megszédült, és kezével finoman a gyomrához közelített. Vagy talán a fényképezőgép merev lencséje volt az, amitől egy pillanat alatt kifehéredett. Amint a fényképész távozott, kezét elemelte gyomra tájékáról, hevesen szuszogott és muffjába nyúlt. Bajza Vilmost megcsapta a tiszta zsebkendő illata.

– Bántana – kezdte a férfi –, ha javaslatom esetlennek bizonyult volna – mondta. – Nem számoltam azzal, hogy e hely s e helyhez fűződő emlékei esetleg földúlják.

– Dehogy – mondta a mamám. – Máris elmúlt. – Fölkelt a padról, és elindult a kijárat felé. Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Amikor a mamám végre megállt, és zsebkendőjét elvette orra elől, és kicsit el is mosolyodott, Bajza Vilmos karját a mamám derekához érintette.

– Mire gondol? – kérdezte a mamám. – Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertből?

Bajza Vilmos köhintett:

– Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam. Majdhogy tolakodó.

– Azt már nem – felelte a mamám. – Tudtommal én helyeztem muffomat a jobb oldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett.

Bajza Vilmos lehajtotta a fejét, kifogyott a szavakból. Hirtelen, talán zavarában lekapta fejéről a kalapot. Ugyanazzal a kalappal hadonászni kezdett, leintett egy elhaladó konflist. Amint helyet foglaltak a konflisban, csóválni kezdte a fejét:

– Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyöngeségemet némi gyöngédséggel egyszer jóvátehetem.

– Ó, ne fárassza magát – mondta a mamám. – Inkább menjünk el valahová.

A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata lovagias és egyben célszerű is volt:

– Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kissé erőre kapna.

A konflis nemsokára meg is állt a ház előtt, ahol Bajza Vilmos lakott, ajtaján a levélszekrénnyel, amelybe a mamám aznap reggel borítékot dobott.

– Ugye, Zsófika? – mosolygott Bajza Vilmos. – Én majd előremegyek, Zsófika kövessen. – És Bajza Vilmos belépett a kapun és előresietett.

Több fénykép nem készült róluk.

Hm, hm – hümmögött Bernát, ha a mamám okkal, ok nélkül minduntalan rosszul lett, akkor a mamám már terhesen ment föl a Bajza Vilmos lakására. Azt már nem. „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.” Ezt most négybe téphetem.

Akkor hát nem Bajza Vilmos az. Valaki más.

Mozgólépcső

Manyevuc, Manyevuc – ez a név járt Boncz doktor eszében reggel óta, akkor is, amikor munkája végeztével hazatérőben a metró mozgólépcsőjén állva a kijárat felé közeledett. Ébredése pillanatában költözött bele ez a név, azóta képtelen szabadulni tőle. Manyevuc vagy Manyevutz: többféleképpen is le lehet írni a nevet. Van a hangzásában valami örményes, bizonyára a vuc vagy vutz végződés miatt, s ezzel a közismert Issekutz családnévre emlékeztet. Ám az is igaz, laikus ember számára a Manye valamivel örményesebb, mint Isse, a vuc is mint a kutz. Bár, tudja a fene. Tehát: Manyevuc.

Boncz közben felületesen belebámult a párhuzamos mozgólépcsőn lefelé ereszkedők arcába. Ostoba, megalázó helyzet ez, amolyan kényszerű szemle. Az út felénél tarthatott, amikor a lefelé ereszkedők között megpillantott egy arcot. Rövidesen egyvonalba kerültek egymással, ekkor Boncz kihajolt a korláton, és fölkiáltott: – Sorbán! Sorbán!

A mozgólépcsőn ellentétes irányban közlekedő egyén hirtelen fölkapta fejét, és megütközve meredt Bonczra. Ő talán nem ismerte föl azonnal, de amikor látta, hogy Boncz utánaveti magát, azaz: az utasokat félrelökdösve, a lépcsőfokokét kettesével véve sietve kezd kapaszkodni fölfelé, hogy valamilyen úton-módon utolérje, maga is tolakodva kezdett sietni lefelé. Nem állhatott jól a szénája Boncz doktornál.

Amikor Boncz végre fölért a csarnokba, gondolkodás nélkül átlépte az érkezőket az indulóktól elválasztó zsinórt, és hiába kiabáltak utána az ellenőrök az üvegkalitkából, hogy érme bedobása nélkül, szabályellenesen akarja igénybe venni a közszállítást, ő a megrökönyödött utasok között eszeveszetten furakodva igyekezett lefelé. Akárhogyan is vesszük, annak a Sorbánnak, aki ugyancsak szedte a lábát, egy teljes mozgólépcsőhossz előnye volt. Mire Lamos leért a peronokra és végigsisonkázott a sima márványpadlón, a jobb oldalon épp egy szerelvény indult. A bal oldali peron várakozó utasai közül senki még csak nem is hasonlított ahhoz, akit keresett. Boncz lekapta fejéről a kalapot, és bosszúsan összegyűrte. Végigsimított a homlokán. Beismerhette, meggondolatlanul járt el, amikor olyan harsány módon hívta föl magára a figyelmet; mennyire célszerűbb lett volna bizonyos kockázatot vállalva csöndben utána lopakodni, akkor tatán most itt találta volna a bal oldali peron várakozó utasai között. Így viszont Sorbán, valószínűleg úticéljától függetlenül beugrott az első érkező szerelvény egyik ajtaján, állát gallérjába fúrva elbújt a prémes utasok között, s eltűnt, talán örökre. A csirkefogó.

Boncz megforgatta kezében a kalapot, majd belülről fricskázni kezdte, hogy visszanyerje eredeti alakját. Fejére tette, és elindult a mozgólépcső felé. Tényleg, nem volt mit tennie. – A kutyafáját – mormogta a fogai között.

Alig haladt keveset fölfelé a mozgólépcsőn, máris eszébe jutott Manyevuc. Ez is még egy átkozott dolog. Történhet közben bármi, most is például ez a bal kimenetelű Sorbán-ügy. Az a belső hang szíve dobbanásával ismétli: Manyevuc, Manyevuc. Vagy Manyevutz. Attól függ, ki hogyan kívánja leírni.

Figyelmes hajóskapitány

Egy Petke nevű, igen alacsony növésű fiú, pár nappal sikeres érettségije után hajóra szállt. Rokona volt a kapitány, aki úgymond jutalomútnak szánta ezt a kirándulást. A jutalomút Petke számára különféle előnyökkel járt: alacsony termetét a kellemetlen bámészkodók elől elmenekíthette a szárazföldről; kedvére fuvolázhatott saját kabinjában a kiterjedt folyóvíz fölött, közben beláthatott az Al-Duna part menti nádasaiba, a települések piszkosfehér falaira, vámhivatalokra és hajózási irodákra, barna ajtókeretek tövében kuporgó tányérsapkás rakodómunkásokra, kövér kikötői macskákra. És egyáltalán megismerkedhetett ezzel a vénséges vízi járművel s azzal a lassan oldódó szorongással, ami erőt vesz az emberen, amikor imbolygó vizekre száll.

Teherhajó volt, így berendezéséből hiányoztak azok a kellékek, amelyek az utasok időtöltését a leírásokból ismert módon változatossá teszik. A fuvolázó Petkét ez nem zavarta, megelégedett a szutykos hajókötelekkel, a horkoló matrózokkal s rokon kapitányával, akit a szárazföldön hétköznapi, semleges bajusza itt a parancsnoki hídon amolyan vén folyami mackóvá tett. Petkét csak az bántotta, hogy megállás nélkül siklanak el a part menti látványosságok előtt, s már-már úgy tűnt, csak a hal- és iszapszaggal belengett városok elmaradozó képével marad.

Mégis, egy reggel Petke arra ébredt: a hajó áll. Most egészen közelről látott egy hajózási irodát, egy vámhivatalt és kövér kikötői macskákat. És egy lapos, földszintes épületet, málladozó homlokzatán ezzel a kopott felirattal: „Krompor & Talp”. Fura nevek voltak, két fura nevű ember társult valamikor egymással. Az épület előtt tányérsapkás rakodómunkás üldögélt, és fehérre festett tonettszéken egy egészen négeresre göndörített hajú lány, karnyújtásnyira falnak támasztott gitártokkal. Az egykori Krompor & Talp-féle cég kapuján éppen egy pianínót toltak kifelé, golyóscsapágyon gördülő kicsi szekéren taszította két munkás, s miután elhaladtak mellette, a göndörített hajú lány is felállt, és a gitártokot átkarolva utánuk indult. Petke jól látta, amikor leugrott a székről, alacsonyabb maradt, mint a szék támlája. Alig volt nagyobb a lány, mint a gitártok, amit két rövid karjával átölelve cipelt.

A hajót nemsokára eloldották a parttól, Petke tudta, a lány a fedélzeten maradt. Először látott hozzá hasonló termetű embert, először látott ekkora lányt. A kabinablakból még rálátott az elmaradozó homlokzatra, s arra gondolhatott: ez hát a Krompor & Talp-féle lány.

A rokon kapitány már reggeli előtt beült az étkezőbe, a szokottnál díszesebben terített asztal mellé, jobbján a göndör hajú lánnyal. Már csak Petkére vártak.

A kapitány finom mosollyal mutatta be őket egymásnak. A lány, mondotta, nemrég érettségizett, jutalomútja ez neki. Úgyanúgy, mint Petkének. A Krompor & Talp-féle lány közben fesztelenül nevetett, és Petke termetét méregette kissé szánakozó tekintettel, nyilván mulatságosnak találta. Petke is kicsinylő mosollyal kutatott tekintetével az abrosz alatt, vajon meddig lóghat ennek a fura szerzet lánynak a lába.

Reggeli után egy Petke számára ismeretlen kabinban üldögéltek. Ide állították be a pianínót, amelyet kora reggel befuvaroztak, ott hevert a Krompor & Talp-féle lány gitárja, a falon pedig majdnem életnagyságú képen maga Elton John tekintett rájuk piros szemüvege mögül, sárga overallban, fekete pelerinben, ezüst cilinderben, üvegtalpú cipőben. Hangszóróból fülledt remegéssel tört elő a High-flying bird dallama. Bizonyára a rokon kapitány figyelmessége lehetett, aki remélte, hogy a zongora-lovag bűvölete enyhíteni fog a jutalomutasok tartózkodásán. Figyelmességéhez tartozott, hogy néha kopogtatás nélkül lábujjhegyen lépegetve rájuk nyitott, rumos kávét és Sternburg sört hozott. Közben megjegyezte, nem ártana, ha betanulnának néhány kedves zeneszámot, hisz zongorázni mindketten tudnak, nem árt, ha késedelem nélkül próbálni kezdenek. Nincs ennél hasznosabb időtöltés.

Petke fuvolázott, a Krompor & Talp-féle lány gitározott, felváltva zongoráztak. Az első próba Befejeztével Petke, amikor az ajtóban udvariasan előreengedte a lányt, hogy előzékenységének nyomatékot adjon, tenyerével a derekához ért.

– Közöttünk nem lehet szó semmiről – mondta hirtelen a lány, félig hátrafordulva. – Nekem felnőtt barátaim vannak. Egy-hetvenhatosak, egy-nyolcvanasak.

Petke elvörösödött, és nem felelt semmit. Sokáig ácsorgott a parancsnoki híd körül, leste a kapitányt, hogy minden bonyodalomnak elejét vegye, hogy sürgősen megmagyarázza viselkedését. Mozdulatát félreértették, ő csak udvariasságnak szánta, nem történt kísérlet a testi közeledésre. Közben látta, a korlátnak támaszkodva a Krompor & Talp-féle lány kuncog és vigyorog, rázkódik fején a göndör hajkorona. Ez Petkét egy kicsit bosszantotta, egyszersmind meg is nyugtatta: a lány büszke, de nem haragtartó. Oda is jött hozzá a lány:

– Muzsikálni azért együtt fogunk – mondta. – Azt igen. Egy másik reggelen a hajó megint állt. Mélyéből ládákat emeltek ki a partra. A kapitány aznap Petke és a Krompor & Talp-féle lány társaságában a rakpart közelében, egy piactéri kerthelyiségben reggelizett. Ikrát ettek, közben sört kortyolgattak. Végig lehetett látni az egész déli rakparton, majdnem teljesen elborította a fejeskáposzta és a görögdinnye. A káposzta állt magasabb halmokban, vonulatai a környező lacikonyhák ereszéig emelkedtek, s onnan, ahol lankái végre elültek, időnként egy-egy fő kilépve a többi közül, egymagában gurult a villamossínek felé. Ott a kerekek vagdalékká szelték őket. Rothadt káposztaszag volt az egész rakparton.

Petke meg a lány is az eltévedt káposztafejeket bámulták, ahogy a villamos kerekei alatt ropognak. Csak nagy ritkán pillantottak a kerthelyiség szomszédságában álló vándorcirkusz ponyvájára, a tákolmány oldalán lógó nagy betűs feliratra:

„Hangszerismerő férfi és női törpét próbaidőre fölveszünk.”

Ilyenkor elvörösödtek, lopva pillantottak egymásra a cinkosság villogó színei nélkül, mélységes szánakozással. A kapitány bal tenyere Petke jobb kezén, jobb tenyere a Krompor & Talp-féle lány bal kezén pihent.

– Ez rengeteg pénzt jelenthet – mondta mély rokoni hangján. – Szerencsés véletlen. Pusztán érettségivel ma nem sokra mégy.

A Krompor & Talp-féle lány reménytelenül fölnevetett. Petke komor maradt, szabadon maradt kezével az abroszt gyűrögette.

– És a mama tudja? – kérdezte halkan.

A hajóskapitány bólintott:

– A mama boldog – mondta.

Sorok a liftben rekedt asszonyhoz

Asszonyom, midőn e sorokat írom, önre gondolok. Hallom visítozását, a vészcsengő hiábavaló, szüntelen berregését, a súlyos bádogajtó döndülését öklei alatt. El tudom képzelni, nem könnyű dolog kijutni onnan. Ott maradni sem könnyű bizony, egy ilyen bárki számára méltatlan helyen: a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hogy úgy mondjam: éppen sehol. Látom, a fülke áramszolgáltatása zavartalan, ezért gondoltam, küldök önnek egy kis olvasnivalót.

Amikor meghallja lépteimet, többször is elkiáltja magát: „Hé, uram, uram! Jóasszonyok, emberek! Hallják, amit mondok? Én vagyok – és akkor megmondja a nevét –, igen, én vagyok az. Nyissák ki azonnal! Tegyenek tüstént valamit!” Ilyesmiket fog kiabálni, vagy ehhez hasonló hülyeségeket. De én nem állok meg, nem is szólok önhöz, mivel ott lesz a kezemben ez a kizárólag az ön számára készült kis olvasnivaló, amit majd oda fogok hullatni a nyolcadik emeleti folyosó kövére, cipőm orrával odapöccintem, közel ahhoz a kicsi, háromszög alakú lyukhoz, amelyet egy tiltott módon fölszállított bútor sarka ütött az aknaajtó hullámos üvegén, tehát az ön orrával egy magasságba, ahonnan aztán ön majd minden leleményességét latba vetve, a retiküljéből való körömvágó ollókkal, csipeszei, hajtűi, hajszálai és hosszú körmei, valamint fogai segítségével – és természetesen kellő kitartással – megkaparinthat, hogy aztán olvassa, olvassa, olvassa. Én közben a hetedik emeletről vállam fölött még futólag fölpillantok a fejem magasságában remegő bokája képére, amint áttetszik a homályos üvegen, és egyre csak távolodom, mivel nem én vagyok a felvonó kezelője, nem én vagyok a felvonó biztonságos működéséért és a bennrekedt személyek kimentéséért felelős férfi, nem nálam van az a kulcs, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal megszakítom az áramkört, nem nálam van az a kulcs, amellyel kinyithatom a már áramtalanított lift ajtaját, hogy ön a karjaimba omoljon.

Ne vádoljon tehát oktalanul közönnyel, én csak mint egyszerű bérlő legyalogolok sok emeletet, s a földszinten majd kisétálok az utcára, ahol most süt a nap, olvadozik a hetek óta kemény, sáros kupacokba fagyott hó, szellőtől borzolt barna erecskékben mozdul a lefolyók felé. Ott lenn majd szerteágaznak a gondolataim apró-cseprő, csip-csup ügyeimre, hagyom, ragadja el őket a tavaszias szellő. Elbandukolok valamerre: amerre éppen kedvem tartja.

Mennyire mulandó lesz számomra ez a délelőtt, mennyire mulandó az a kicsi szellő, az ön fülkéje szélcsendjéhez képest. Vajon megnyílik a liftkezelő füle egy pillanatra, hogy jelzései valamelyikét befogadja? Igen, nem. Igen. Nem. Ki tudja?

Mégis, azt ajánlom: ön csak visítson, ön csak toporzékoljon, ön csak dörömböljön, ön csak nyomja a vészcsengő gombját. Talán kap majd másoktól is vigasztaló sorokat.

Beavatás egy szakmába

– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.

Vencel ott állt a folyóparton; egy talpalatnyi helyen, egy darab fűcsomón, mialatt a csatornamester gumicsizmájával belegázolt a csatorna hol habos, hol egyszerűen szürke lepedékes vizébe, és a boltozat alatt megrekedt homályból eloldott egy csónakot. Orrát kitolta a partig, hogy Vencel száraz lábbal beleléphessen, aztán megfordította, és maga is belelépett.

– Erre gondja legyen – folytatta a csatornamester –, mert ebből ki tudja, milyen bajok származhatnak. Tehát így! Ezzel a csatornamester belakatolta maguk mögött a folyóvízre nyíló csatorna vasrácsát, bekapcsolta a csónak orrára és a két oldalára szerelt lámpákat. Amikor látta, hogy Vencel elhelyezkedik, a csónak orrába állt, és evezni kezdett.

– Az evezésbe hamar belejön. Az itt egyébként sem különös művészet. Bár arra ügyelnie kell, ha a lapát a falakat érinti, fölösleges a mozdulat, s talán még egyensúlyát is veszítheti. Szóval csak megfontoltan.

Vencel orra előtt zsebkendőt tartott, azon át vette a levegőt, s amikor válaszolt, hogy „értem”, a csatornamester csak annyit hallott:

– Ühtüm. – Vagy: – Öhtöm.

Vencel nemsokára fújni kezdte az orrát, ám hamarosan rájött, jobb, ha hagyja, hogy szimatolójáratai megteljenek folyadékkal. Mire a zsebkendőt először elvette orra elől, már elmerültek a sötétségben. A távoli folyópart zöld derengése villózott a nedves falakon.

– Mindjárt meg fog ismerkedni valakivel – mondta a csatornamester egykedvűen evezve.

– Itt? – kérdezte Vencel, és amíg a szót kiejtette, elvette a zsebkendőt az orra elől. Kissé megijedt, mint öblösödik a hangja a boltozaton.

– Valahol errefelé – folytatta a csatornamester. – Valahol errefele találkozni fogunk vele. Puha, ez az illető neve.

Vencel hol a csatornamester szétvetett lába között, hol térde mellett nézett előre, a csillogó falakra, egy-egy sebesebben közeledő hullám színtelen tarajára, amely aztán nemsokára meg is emelte alattuk a csónakot. A csatorna hamarosan járatokra szakadozott, egy-egy ilyen oldalágból csermelyszerű harsogással zubogott feléjük a fekete, habos lé.

– Tulajdonképpen, hogy az igazságnál maradjunk, nem is Puhának hívják – mondta a csatornamester. – Van neki rendes neve. Csak én nevezem így, Puhának. Szeretek különböző neveket adni embereknek. Elnevezek valakit így vagy úgy.

Vencel közben hangosan szörtyögött, a csatornamester ilyenkor szótlanul hátrapillantott, óvatos mozdulatokkal tartotta a csónak egyensúlyát.

– Fújja ki az orrát – mondta. – Fújja, ahova akarja. Itt nem látja senki. Én se nézek oda.

– Eh – nyögött Vencel –, azt hiszem, megfáztam.

– Odabenn melegebb van – mondta a csatornamester. Vannak helyek, kórházak és vendéglők alatt, ahol egészen meleg van. Ahol sokat csorgatják a meleg vizet. De nem ajánlom, hogy majd nekivetkőzzék.

– Azt hiszem, nem jól öltöztem. Nem jó itt szvetterben mondta Vencel. – Ma szvetterben jöttem. De hát nem tudtam.

– Holnap majd kap rendes ruhát. Olyat, mint az enyém. Maga is úgy fog öltözni, ahogy én öltözöm – mondta a csatornamester. – Meg ahogy Puha. Az alá nem kell se szvetter, se tornaing. Csak ha nagyon ragaszkodik hozzá.

– Valahol majd jó volna megmelegedni – jegyezte meg Vencel. – Kezét néha összedörzsölte, aztán újra orra elé emelte.

– Valahol – ismételte utána a csatornamester. – Mit gondol, most éppen hol vagyunk?

– Azt nem tudom – mondta Vencel.

– De mégis.

– Nem hát igazán nem tudom. De gondolom, már jó messze lehetünk.

– Ezt majd tudnia kell – mondta a csatornamester. – Néha csak úgy magától kialszik a lámpa.

Bár a boltozat egyre alacsonyabb lett, a csatornamester most sem ült le, görnyedten evezett tovább. A víziút némileg keskenyedett is, Vencel látta, valóban milyen fölöslegesek azok az elhibázott mozdulatok, amikor az evező a nyálkás partot érintve megsiklik.

– Most a piaristák alatt vagyunk – mondta egyszer a csatornamester. – Tudja, hol vannak a piaristák, nem? Vagy maga milyen vallású?

– Vidéken jártam iskolába – mondta Vencel. – Faluhelyen, népiskolában.

– Na – folytatta a csatornamester. – Ha majd megszokja, hallani is fogja: odafönn néha orgonálnak.

– Mikor? Például most is?

– Amikor maga hallja. Akkor. – A csatornamester lassú, óvatos mozdulatokkal megállította a csónakot. – Most? – és fölemelte a fejét. – Hát nem akarok hazudni. Füleljen maga is jó erősen.

Csöndben ültek pár pillanatig. Vencel csak a csatornavizet hallotta, amint a csónak és a csillogó falak között néha megloccsan, a föld alatti szél egyhangú búgását a járatok vizei fölött.

– Nos? Nyilatkozzék. Hall valamit? – kérdezte a csatornamester.

– Nem – felelte Vencel. – Nem hallok semmit.

A csatornamester hangtalanul nevetett. Vencel a csónak ringásából érezte s a hangjából, amely most lágyabban visszhangzott a falakon.

– Ezt meg kell tanulnia – mondta a csatornamester. – Ez fontos. Ha tudja, hogy templom alatt van éppen, akkor hallhatja is, hogy odafönn orgonálnak.

Vencel többnyire hallgatott, néha szörtyögött, és kifújta az orrát. A csatornamester hirtelen letérdelt az első ülésre. Letette az evezőket, s két tenyerét szája elé tartva elkiáltotta magát:

– Puha!

A hang elindult a járatokon és a mellékágakon, s a néha hullámokban érkező csatornavízzel, csendesedő üvöltéssel tört vissza rájuk. A csatornamester felállt, kezébe vette az evezőket.

– Tudja – mondta –, ez a Puha a főcsatornamester. Szerettem volna, ha látja magát. De eltűnt. Nincs sehol. Vagy ki tudja.

Két tágasabb meder összefolyásánál tartottak, amikor Vencel megkérdezte:

– Most hol vagyunk?

– Na, na – mondta a csatornamester. – Mindent azért én se mondhatok meg. De meglátja, pár év alatt maga is beletanul. Olyan füle lesz, mint egy nyuszinak.

A mester magabiztosan, csendesen dudolászva evezett a nedves boltozat alatt.

– Most szóljon hozzá. Eltűnt a főnök. Éppen, amikor be akartam magát mutatni.

– Mi is a neve?

– Puha, kérem, Puha. A főmester. Eltűnt. Bár az is lehetséges, hogy végig a nyomunkban volt. Mit gondol? Vajon a nyomunkban volt?

– Nem tudom – mondta Vencel.

– S ha mégis a nyomunkban volt? Hát nem beszéltünk mi semmiről. Nem igaz? Semmi olyasmit.

– Biztos láttuk volna – mondta Vencel. – Ha már a nyomunkban van.

– Azt már nem – mondta határozottan a csatornamester, és fölnevetett. – A főnök nem használ lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha különös szagokat észlel. Akkor meggyújtja, és megnézi, mi van a szennyvízben. Azért Puha. Olyan, mint a sötétség.

A csatorna végében most a folyópart zöld derengése világított, a nyílás rácsos mintájával egyre nagyobbodott. A csatornamester nemsokára levette a lakatot a rácsról, kinyitotta, és kievezett annyira, hogy Vencel száraz lábbal kiléphessen arra a talpalatnyi helyre, arra a darab fűre, ahonnan a csónakba szállt. Vencel hamar tovább is lépett, leült a gazzal telehordott fűbe, és nagyokat szippantott a levegőből. Aztán beleszagolt a szvettere alá.

– Nem olyan vészes – mondta a csatornamester. – Azért mégis, nem árt ha tudja: ilyen ruhával aztán nem szabad villamosra ülni.

Régi vendég

Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jégeralsóban, Bócz Vera egy kifeslett rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek ketten mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették nagy csöndben, amikor csöngettek.

Serfőző barna kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan elindult az előszoba felé.

– Vigyázzon, kit enged be – szólt utána Bócz Vera. Nincs kedvem felöltözni.

Serfőző hamarosan visszatért a konyhába. Odahajolt a Bócz Vera füléhez.

– Szegény Harkályt keresik – mondta szomorúan és tanácstalanul.

– De hát – suttogta Bócz Vera –, maga remélem, megmondta, mi van vele.

Serfőző szomorúan ingatta a fejét, zavartan igazgatta vállán a köpenyt.

– Én nem mondtam semmit. Mondja meg maga, Vera, ha szeret ilyesmiről beszélni.

Bócz Vera mezítlábasan elsétált az előszobaajtóig, és résre nyitotta. Egy férfi állt az ajtó előtt, kalapját kezében, felöltőjét a karján tartotta. Az asszony éppen csak kinézett, máris visszaült a székére.

– Hívja be – mondta Serfőzőnek.

– Húzza a pongyolát a combjára – mondta Serfőző, miközben ment az előszoba felé. Ott kitárta az ajtót. – Tessék bejönni.

Bócz Vera mezítlábasan, maga alá húzott lábfejjel ült a székén, térde fölött igazgatta rövid pongyoláját.

– Nem haragszik – mondta a férfinak –, amint látja, háziruhában vagyok.

Az idegen kalapjával elhárító mozdulatot tett.

– Milyen ügyben? – lépett hozzá Serfőző, és széket tolt a vendég mögé.

– Itt szoktam aludni – felelte az idegen könnyed fejbólintással. – Harkálynál. A kétnapos ünnepeket rendszerint együtt töltjük.

Bócz Vera végigmérte a férfit. Sötét szeme, sima haja volt, a kalap vörös csíkot hagyott a homlokán. Bócz Vera pongyolája szegélyét húzogatta a combján. Serfőző a kimártott tányérok után nyúlt, az abroszt is leszedte és az öblítőkagylóba rázta.

– Az igazság az – mondta, és úgy maradt a vendégnek hátat fordítva –, hogy Harkály nincs itthon.

– Majd megjön – jegyezte meg mosolyogva a vendég.

Serfőző összefogta az abroszt, betette az asztal fiókjába.

– Aligha – ejtette ki halkan. – Mint említettem, Harkály távol van.

– Értem – bólogatott a vendég. – A szobája ezek szerint üres.

Bócz Vera a vendég szemébe nézett:

– Nem éppen – mondta –, mivel jelenleg mi is benne vagyunk abban a szobában.

– Szóval önök is – bólogatott derűsen a vendég. – Akkor rendben. Én itt régi vendég vagyok. Étkezni a városban szoktam, de kérni fogok egy kapukulcsot.

Bócz Vera meztelen lábával kinyúlt, Serfőző lábikrája felé közeledett, két lábujjával átfogta a jégeralsó szárát és megrántotta. Pongyolája közben combja közepéig húzódott. De Serfőző fél lábát hátrahagyva is elérte a fogason lógó zakóját, kivette zsebéből a kapukulcsot és átnyújtotta a vendégnek.

– Tessék parancsolni.

– Kézcsókom – mondta a vendég, és kalapját a fejére tette. – A viszontlátásra. – Serfőző kiengedte.

– Ejnye! – mondta Bócz Vera, amint az ajtó becsukódott. – Magának aztán komoly gátlásai vannak.

– Legyünk egészen őszinték – mondta Serfőző. – Maga hívta be, Vera. Maga, bizony.

– De nem azért, hogy nekem itt is aludjék.

– De, pontosan azért – mondta Serfőző. – Már nem bír magával. Vesse meg szépen az ágyát.

A szobában megvetették az ágyat, elővették Harkály ágyneműjét, hatalmas, rég nem használt dunyháját. Megvetették a saját ágyukat is, nemsokára lefeküdtek.

– Kikezdhetek magával? – kérdezte Serfőző az ágyban. Vagy a kalapos vendégére gondol.

– Rá gondolok – mondta Bócz Vera. – Arra, hogy el fog ez jönni máskor is. Valahányszor kétnapos ünnepek vannak.

– Az lehet – hagyta rá Serfőző. – Úgy néz ki, fog ez még itt aludni. Majd közelebbről is megismerheti.

– Jó lesz, ha megtudakolja majd a nevét. Kiféle, miféle, milyen a természete. Az ilyesmit tudni kell.

– Magának olyan a bőre, hogy ha meglátja, minden titkát kikotyogja – mondta Serfőző. – Mért bíz rám ilyesmiket? Kendőt terítettek az éjjeli lámpára, hogy a vendég a helyére találjon, s a fény se zavarja őket. Éjfélig feküdtek szótlanul, és némán lesték egymást. Akkor Serfőző megszólalt:

– Most már közeledhetek magához, vagy még mindig arra a másikra gondol?

– Arra gondolok – suttogta Bócz Vera –, hogy a kocsmák már rég bezártak. Maga mit gondol, mit csinál ez az egyén a kapukulcsunkkal?

– Vagy kinyitja vele a kaput, vagy nem tudom. De van még egy kapukulcsunk.

Kutyakiállítás

Princz olvasta a vasárnapi újságban: aznap országos kutyakiállítás lesz a bőrgyári sporttelepen; a városi közlekedési vállalat pedig üzemi pszichológust alkalmaz. Princzet mindkét értesülés elgondolkoztatta. Egyrészt nagyon szerette a kutyákat, foglalkozását tekintve pedig éppen pszichológus volt. Elképzelte, esetleg munkahelyet változtat, otthagyja az értelmileg fogyatékos gyermekek otthonát, s csak utazik, utazik a villamos vonalain, némán tanulmányozza az utazóközönség kedélyállapotát, majd tapasztalatairól beszámol munkaadóinak. Mindezt persze szép pénzért.

Még el is mosolyodott, amikor később egy tömött villamoson utazva a bőrgyári sporttelep felé, azon kapta magát, hogy máris elképzelt új munkakörben érzi magát, és az utasok megannyi rezdülését figyeli. De aztán sietve elhessegette gondolatait, és közönséges utasként kibámult az ablakon. A sporttelep felöl már idehatolt a csaholás, a hangáradatot a villamos csörömpölése sem tudta elnyomni. Úgy látszik, a kiállított kutyák, amint megpillantják egymást, féltékenyen kerülik a barátkozást, s egy ilyen, az eddigi neveltetésüket igazoló díszszemle sajnálatos acsarkodássá fajul.

Princzet nem az állandó és egyre fokozódó erővel megújuló csaholás, hanem a villamosokról lezúduló s a bejárat előtt tolongó tömeg látványa riasztotta el. Ezért nem is vegyült el a tömegben, hanem nyugodtan tovább sétált, át egy kicsi réten, egyszerűen kisétált a városból. Nem túlságosan messzire, csak egy kisebb, fákkal tűzdelt halomra, ahonnan pontosan a bőrgyári sporttelepre látott, a forrón ünnepelt kutyákra. Erről a helyről egyébként távcsövön akár labdarúgó mérkőzést is meg lehetett volna tekinteni, ráadásul a természet jótékony közelségében. Princz nem számított erre a kis sétára itt a dombtetőn, távcsövet sem hozott magával. Egyébként is pedigrés kutyák távcsövön keresztül? Kissé kiábrándító.

De hát nem is ez volt a fontos most, hanem a természet közelsége, meg az, hogy Princz talált maga előtt fűben hat darab gyönyörű gombát, hat darab fehér gyilkos galócát. Ezeket úgyszólván minden gondolkodás nélkül, bocskoruknál fogva kiemelte a fűből. Ha már így áll a dolog, s a véletlen erre vezérelte, ma nem kosztol vendéglőben, mint ahogy vasárnaponként szokta, hanem kisüti ezeket a csiperkéket vagy mi a fenéket, esetleg üt majd rájuk egypár tojást. Utána egy kupa bor.

Ingét kihúzta nadrágszíja alól, csücskénél fogva megemelte, ide helyezte a gombákat, s mint valami szánalomra méltó házaló, indult lefelé a fákkal teletűzdelt dombról. A sporttelep közelében aztán talált bőven szélfújta újságpapírt, szakadt műanyag tasakot, ezekbe csomagolta a hat darab pompás fehér gyilkos galócát.

Hóna alatt ezzel a finom ebéddel most már akár megtekinthetné a kutyákat is. De a tömeg csak nem ritkult. A hangosbeszélő időnként bemondta a díjnyertes kutyák nevét, pontos címét; a bejárat előtt érkezők és távozók álltak csoportokba verődve, címet cseréltek, naptárakat böngésztek a tüzelés és fedeztetés bejegyzett időpontjaival.

Úgy nézett ki, ezen a derűs vasárnapon ott van a város színe-java. „Engem kivéve”, gondolhatta Princz, és batyuba kötött ebédrevalójával továbbindult. Bizony, talán még a pecérek is eljöttek ezen a fegyverszüneti napon, ünneplőbe öltözötten, szájuk körül bujkáló, elnéző, ám csikorgó mosollyal, izzadt tenyerükben kardvirágcsokrokat szorongatva.

A villamoson már változóban volt a hangulat. Az utasok – nem is véletlenül – ráléptek a díjnyertes ebek mancsára, a sértett gazdák a kiváltságaikat igazoló okmányokat lobogtattak, és üvöltöztek; a kutyák csak ugattak.

Princz a peronon utazott, az előtér jótékony szellője borzolta haját. Eszébe jutott az a meghirdetett állás. Hát ő abból nem kér, kellemetlen, lehangoló foglalkozás lehet: újból és újból fölmérni ennyi ember kedélyállapotát. Hát nem, ez annak való, aki ilyen gyanúsan olcsó ügyekben leli örömét.

Ő mindenesetre megmarad az értelmileg fogyatékos gyermekek mellett, velük néha kiutazik bérelt autóbuszon a közeli erdők egyikébe, és igyekszik fölhívni laza kis figyelmüket a vörösbegyekre, a galacsinhajtó bogarakra, virágokra, a bocskoros meg galléros illatozó gombákra – egyszóval a természet szépségeire.

Imola asszony megkísértése

Furcsa, rövid kis utcában lakott Imola asszony, csak a páratlan oldalon épültek házak, a páros oldalon a temető kőkerítése emelkedett kilazult köveivel, arról magas lombú kőrisfák, juharok hajoltak az út fölé.

Imola asszony derék, feszülő bőrű nő volt, megedzette és megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amellyel minden másnapra fölkészült. Férfi ha meglátta, érezte, bő szoknyái alatt lapul a nagy titok.

Nagy ritkán megjelent kapuja előtt egy-egy idegen ember, aki esetleg az utca csöndjébe, a magányos asszony közelségébe vágyott, rövid topogás után lenyomta a kilincset, aztán az előszobában kicsit ostobán, saját kabátja szegélyét markolászva magyarázkodott jövetele céljáról. Imola asszony ilyenkor látta, közönséges, otromba, latorféle idegen érkezett a házba, aki valamilyen úton-módon kegyeibe kívánna férkőzni. Valahányszor ilyesmi előfordult, a férfit megkerülve – úgy, hogy hozzá se érhessen – kisietett az udvarra, kitárta a kaput és szótlanul várta, hogy az idegen eltávozzék.

A tél első hidegebb napján, talán csak néhány héttel azt követően, hogy az említett módon eltávolított házából egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalembert, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, alázatos kandúrjának vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának nevezte, újabb látogató érkezett. Némiképp emlékeztetett elődjére, tekintete ennek is szomorkás és beesett volt, sóvárgó és éhes, rövid kopogtatás után hívás nélkül lépett a házba.

Fekete zekét, orosz kucsmát viselt, nyaka elég szőrös volt, egyik kezét a zsebében tartotta, a másikat csak úgy kinyújtva, a levegőben összeszorítva. Ez nem nevezte magát sem macskának, sem kutyának, egyszerűen és őszintén állt meg az előszobában, és kivárta, amíg Imola asszony befejezi az ablakköz hidege elől a szekrény tetejére menekített cserepes virágok öntözését, akkor elébe állt, és figyelő szemei előtt, az addig makacsul csukott tenyerét hirtelen kinyitotta. Nyitott tenyerében három kavicsot őrzött, szinte sugározták még teste melegét.

– Né, mit találtam – mondta elfogódottságtól mentes, csöndes hangon. – Ezt találtam, asszonyom, a közeli tó vizében, most megmutatom, és udvarolni szeretnék magának.

És az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen előadta: igen, a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokra puszta kézzel. Mutatta keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha most is jeges gyűrűk égetnék, mintha most is valamiféle jeges kesztyűt viselne. Hogy érdemes volt? Bizonyságul egyenként megnyalta a kavicsokat, hogy jobban mutassanak. Vöröses, fehéres erezetű, zöldesszürke foltokkal tarkított egyszerű kavicsok voltak.

Imola asszony talán egy fél lépést hátrált, előbb a fényüket hamar veszítő kavicsokra, aztán a látogató hamvas szemére tekintett.

– De hát miféle tó vizében? – kérdezte.

– A Bordongó vizében – felelte készségesen az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember. – Ott találtam őket, tudván, hogy ott pihennek a víz alatt. Azt a helyet én szívesen megmutatnám.

– De hát errefelé nincs semmiféle tó – próbált kitérni a meghívás elől az asszony. – Ha errefelé tavak lennének, úgy tudnék róluk.

– Ha elkísér, mindjárt meg is mutatom – mondta csöndesen a látogató. – Sétaidő ez, megfelelő óra az ismerkedésre. Terítsen kendőt panyókára, bújtassa lábát abba a mókuscipőbe, és máris indulhatunk.

Imola asszony bénult lassúsággal öltözködött. Előbb magára terítette a kendőt, aztán meggondolta magát és levetette, s lábát bújtatta a mókuscipőbe. Aztán arra kérte látogatóját, áztassa le langyos vízben fagyott kezéről azt a bizonyos jeges kesztyűt, ujjairól az égető jeges gyűrűket, ha netalán újra kavicsokat pillantanának meg a Bordongó vizében.

– Bár én attól tartok, maga igen messziről érkezhetett – tette hozzá kissé bizalmatlanul.

– Nem szeretnék ellentmondani – sóhajtotta a látogató. Nem szívesen tennék ilyesmit. Inkább induljunk.

Imola asszony nemsokára rájött, látogatójának igaza lesz, mert ahelyett hogy a fagyos időben sietős léptekkel igyekeztek volna kifelé a városból, hatalmas gyümölcsösök kerítései alatt baktattak sétalépésben, amíg egy zsákutcába tértek. Térdig érő hóban törtek előre egy darabig, és mielőtt Imola asszony bármiféle aggodalmaskodó kérdéssel zavarta volna az ágakról néha lehulló hódarabok neszelését, talpuk alatt a ropogását, az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember megállt a kerítés egy jelentéktelen pontja előtt, félretolt egy falapocskát, ami zárakat takart, és különböző kulcsokkal babrálni kezdett rajtuk. Amikor munkájával elkészült, a kerítésnek egy kapunyi részét kitárta az asszony előtt. Belülről aztán újra gondosan visszazárta.

A hó már térden felül ért, a házigazda fiatalembernek itthagyott lábnyomaiban törtek előre egymás mögött. Jobb oldalon behavazott bokorsor súrolta őket, bal oldalról törpefenyő kusza ágai hajoltak az ösvényre. Most Imola asszony volt a látogató, s a fiatalember készségesen mesélte, halk és pontos szavakkal, milyen errefelé a nyár. A táj már a kerítésnél kezdődően annyira elvadul, hogy amíg az ember áttöri magát a bozóton, az indák szövedékén, többször is megpihen a fű alatt búvó mohaszőnyegen, lábát gyalogszeder indái karcolják, melle tájékán émelyíti az eltaposott ánizsgomba illata. Fölöttük kányák köröznek, a hőségtől remegő levegő néha megkettőzi szárnyuk vonalát.

– Bár ami azt illeti, jelenleg éppen tél van – fejezte be mondanivalóját a fiatalember. – De a tél is van olyan, mint a nyár. – Haladtak egymás nyomában, leheletük mögöttük összekeveredett.

– Ez hát a Bordongó – mondta hirtelen a fiatalember, amikor a kertnek egy jelentéktelen kis magaslatára érkeztek, ahonnan a tulajdonos előző lábnyomai lefelé vezettek. Egészen kicsi, fele részén befagyott, fele részén halvány lepellel párálló és néhány bozontos fenyő közelségétől fekete vizű tóhoz.

A Bordongó nevű tavacskán, összetákolt gerendákon, egyszerű tutajféleségen egy úszó szoba, jóakarattal házikónak is nevezhető építmény állt. Amikor a rávezető pallóra léptek, ringott egyet-egyet, s gerendáival a tó befagyott felének éles jegéhez dörgölőzött.

– Februári gyerek vagyok – mondta a fiatalember –, s ha kell, a tó jege alatt is kihúzom. Mint a halak.

A kicsi szoba érckályhája hideg volt, a fiatalember orosz kucsmáját levéve, kipirultan fújtatva hosszadalmasan élesztgette benne a tüzet, föl sem pillantott, amíg meg nem hallotta a forgács első pattogását.

Az ágyat rongyszőnyeg takarta, s a falak között kifeszített zsinegeken a tó tulajdonosának ruhái száradtak, vállfákon fakó ingek, sápadtra mosott alsók, stoppolt sarkú zoknik.

– Ennyit magamról. – A fiatal házigazda mutatóujját szája elé emelte. Valahol, érthetetlen közelségben vonat robogott el, nemsokára ráfutott egy vashídra, zakatolása lassan ült el, és megremegtette a tó vizét. – És gondolom, asszonyom, maga is szereti az elrobogó vonatokat.

A ház és a tó tulajdonosa az érckályha mellett, fekete báránybőrrel bevont kicsi zsámolyon ült, két lábát kinyújtva pihentette. Imola asszony a rongyszőnyeggel letakart ágy szélén ült, forró mentateát szürcsölgetett, a legjobb volt erre az alkalomra: hűsített s egyben melegített is.

– És hogyan kíván nekem udvarolni? – kérdezte végre. – Így. Rendszeresen haza fogom kísérni innen – ismerte be nyíltan a házigazda.

Hazafelé menet Imola asszony haladt elöl, a fiatalember követte. Ilyenkor télen jól látszik a levegőben, milyen utat választ magának az ember lehelete. Ha az ember kedvét leli benne, az előtte haladóét könnyen bekaphatja. Megtehetik ezt teljesen idegen emberek egymással, jó és közeli ismerősök, vagy egyszerűen azok, akik rejtett okokból a közeledésnek ezt a módját választották.

– Megpróbálok majd ellentállni magának – mondta Imola asszony, amikor rövid utcájában a kapuja elé értek. És mutatóujját a tó tulajdonosa orrához érintette. – Vesse minden erejét latba.

A fiatalember biccentett:

– Azt fogom tenni, amire kér.

Tanúvallomás

Tompa színű ég alatt száraz széllel szokatlan meleg érkezett. Valahonnan, déli sivatagok felől, ahol a nagy száraz melegek készülnek. A kevés felhő között is szürke maradt az ég, a nap ólmos, szürke fénnyel forrósította a Corso szálló előtt várakozó utánfutós kamionokat. Lamos, városi kertész a távoli kisvárosból, bár nem sejtette előre a közeledő meleget, ezen a napon nyáriasan öltözött. Indigószínű, könnyű, bő szövetnadrágot, karcsúsított vékony kockás zakót, széles piros nyakkendőt viselt. A szálloda lépcsőjén lépkedett lefelé, éppen egy Muratti Ambasadort dugott a szájába; rágyújtani csak később, a kamionok szélárnyékában tudott. A folyóparton indult tovább, amerre a város belsejét sejtette. A Muratti Ambasador illata hamar föllebbent mögötte, s ha valaki nyomába szegődve követi, Lamosból csak az olcsó szállodai szappanszagot érzi.

A folyó fölött átvezető gyaloghíd korlátját óvodások rángatták, fejüket kidugták a rácsok között, köpködtek és kavicsokat dobáltak az árhullám után visszamaradt repedező iszapra s a sütkérező patkányokra, amelyek a szokatlan meleg közeledtét jó előre megérezték. Két óvónő állt a híd végén, ők is a sütkérező és olykor váratlanul eliramló patkányokat bámulták. Lamos az egyik óvónőtől tudakolta meg: merre van a városban a bíróság?

A bíróságon, a második emeleten, a százhuszonnégyes terem előtt Lamos délig sétálgatott. Muratti Ambasadort szívott, amíg az ajtó fölé szerelt hangszóróból meghallotta saját nevét: Lamos.

Lamos belépett a terembe, a bíró intett neki, kerüljön egészen előre, így elsétált egészen az elnöki asztal előtt húzódó korlátig.

– Lamos? – kérdezték tőle.

– Lamos – felelte Lamos.

– Adalbert és Béla?

– Adalbert Lamos Béla – mutatkozott be Lamos, mivel utóneve az ország szokásai szerint előnév volt, a Bélát pedig valamilyen oknál fogva lefordították: Adalbert.

Lamos ezután megesküdött: „csak az igazat, csakis az igazat, semmi mást csak az igazat”.

Lamos előtt két teljesen egyforma ember állt, egypetéjű ikrek lehettek. A kérdés az volt, Lamos melyiküket ismeri személyesen. Lamos erre azt válaszolta, hogy ismeri mind a kettőt.

Arra a kérdésre viszont, hogy találkozott-e velük egyszerre is, vagy pedig minden alkalommal csak külön-külön, Lamos azt felelte: csakis külön-külön, hol az egyikkel, hol a másikkal, együtt őket még nem látta, ő nem tudta, hogy ketten vannak.

Ekkor a teremben többen nevetni kezdtek, az ikrek is egymásra néztek, az elnök pedig azt mondta:

– Köszönöm A tanú eltávozhat.

Lamos tenyerével combját simította, valami rövid kis magyarázatot szeretett volna fűzni kurta válaszához. De az elnök mutatott is már a kijárat felé. Kifelé menet, amikor a jegyző asztalával egyvonalba ért, a jegyző megállította: – Ezt persze írja alá.

Lamos az utolsó félmondatot olvasta el: „ nem tudta, hogy ketten vannak”. Aláírta, és a kijárat felé tartott. Valaki a közönség közül megjegyezte: „Hülye.” Lamos hallotta, de nem bántotta a dolog. Örült, hogy túl van az egészen.

Kiment az utcára, elindult a szálloda felé. Közel a gyaloghídhoz, ahol reggel az óvodásokkal és a két óvónővel találkozott, egy bukszussal kerített teraszon, kávé, sör és üdítő mellett pihentek az emberek. Lamos három gömb fagylaltot rendelt, csokoládét, vaníliát és pisztáciát, arra kérte a pincért, tegye őket külön tányérra, mert nem szereti ha az ízek keverednek. Miután elfogyasztotta, továbbment, visszatért a szállodába. Becsomagolta pizsamáját, és kezében nájlon tasakkal autóbuszra ült, és kiment az állomásra.

– Ügyes volt, Adalbert – veregette meg valaki a vállát, mialatt a peronon várakozott. – Nagyon okos volt, pontosan azt mondta, amit kellett. – Lamos mögött az ikrek egyike állt, arcába mosolygott. – Maga egy észlény.

Lamos sietve és kissé riadtan körülnézett. Ennek az ikernek a párját kereste, de még hozzá hasonlót sem látott sehol. Talán ilyesmi járhatott a fejében: „Az ördögbe is, vagy egy emberből van kettő, vagy két ember egy és ugyanaz.” Arca megszigorodott és azt mondta:

– Magát többet nem akarom látni.

A törlesztés

Bajkó egy reggel, amikor kilépett ágyából, meztelen talpa alatt kicsi kavicsok nyomását érezte. De látta, nem kavicsok azok: a padló s valamennyi repedése tele van szétgurult babszemekkel. A polc alatt a padló sárga és fehér foltos volt a kiömlött málétól és cukortól. A tornácra nyíló ajtó előtt jó ökölnyi részen hiányzott a padlódeszka, körülötte apró halmokban állt a kirágott korhadék, s a díszzsámolyon nem állt ott a gyönyörűséges kitömött fajdkakas. Csak egy halom fűrészpor és barna madártoll, benne egy pár üvegszem. Az éjjel megérkeztek a földikutyák.

Bajkó háza magasan a város fölött állt, egy nagyon zöld, ribizlibokroktól övezett kert mélyében. Alapját csillámpalából rakták, a kőzet itt a hegyoldalban is előfordul, sok helyütt nagy, éles darabokban bújik ki a fű közül. A kerti kamara oldalát is csillámpala-lapok erősítették, s itt a közelükben talált Bajkó először földbe ásott kicsi üregeket. Ezeket időről időre sárral betömködte, vagy kissé játékosan letört faágakat dugott beléjük.

Egy tavaszi, kései hóhullás után látta Bajkó, hogy a kamarától a házig a hó egyébként sima felületét egy türemlés vonala bodrozza, mintha az éjszakai szél vetett volna rá hullámot. Hó alatti friss alagút volt, helyenként apró szellőzőkkel, ahol a titkos érkező, mint a víz alól kibukkanó úszó, lélegzetet vett. De hamarosan kisütött a nap, a hó elolvadt, és ez az éjszakának szánt titkos útvonal nyomtalanul eltűnt. Bajkó már-már elfelejtette.

Most a szemes babot, a cukrot, a málét, a madártollat, a fűrészport és a korhadékot különböző adagokban lapátra seperte, és a kamara mögötti szemetesgödörbe ürítette. Aztán a kerítések mentén kanyargó ösvényen legyalogolt a városba, és becsöngetett Spelunka főorvos rácsos kapuján. Leszegzett fővel követte a fehér lábú szobalányt a rendelőbe. Sokáig várakozott a betegek között, amíg Spelunka főorvos kisietett, és türelmetlen ábrázattal megállt előtte.

– Ígértem valamit a doktor úrnak – mondta Bajkó.

– Igen, igen. Nos? Nem felejtettem el. Hol van?

– Becsületszavamra, meg is volt. De sajnos, most már nincs meg.

– Nos. Mi az, hogy sajnos. Mondja, fiam, mi történt?

– Nincs – mondta Bajkó szomorúan. – Megették a földikutyák. Nem maradt belőle csak a fűrészpor meg a két drága üvegszem.

Spelunka doktor széttárta karját:

– Föl-di-ku-tyák? – Aztán legyintett. – A maga baja, Bajkó. Tisztára a maga baja. Akkor fizessen készpénzzel. De mit mondjak, minél előbb.

– Igenis. – Bajkó kissé elvörösödött. Leszegett fővel követte a szobalányt a kapuig. Amikor illedelmesen köszönt, a szobalány fölényesen elmosolyodott. Spelunka doktor az egyik ablakban állt, s amikor Bajkó már majdnem eltűnt a kerítés végénél, utánakiálltott:

– Mondja, csak, fiam, micsoda az a földikutya?

Bajkó megállt, egy pillanatig gondolkozott.

– Én azt pontosan nem tudom – mondta.

– Ejnye. Nem is tudom, mit higgyek magáról. – Spelunka doktor becsukta az ablakot.

Bajkó délután almát szedett, kosarakba mérte tízkilós adagokba, és várta Korbuly Jenőt a szekerével, hogy elszállítsa a Nopritzék pincéjébe. Korbuly későn érkezett, a kert végében vonuló dűlőút felől ereszkedett be a ház elé. Amíg az almát fölrakták, borzderes kicsi lova a kert füvét kóstolgatta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Korbuly Jenő, amikor a ház előtti padon kifújták magukat.

– Micsoda hogy lenne? – kérdezte Bajkó.

– Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. Itt alattunk. – Korbuly Jenő dobbantott egyet. – Ne mondja, Bajkó, hogy maga nem hallja.

– Nem hallok semmit – mondta Bajkó.

– Pocegér van a ház alatt – mondta Korbuly Jenő. – Abból a nagyobb fajtából. Azok még a vasat is megrágják.

Bajkó ekkor a kert végében, a nyitott kapu előtt megpillantotta a Spelunka-féle szobalányt. Fehér lába bosszantóan távol világított a ribizlibokrok között. Már indult is volna Bajkó elébe, amikor a kaptatótól pihegve kockás sapkás, térdnadrágos fiatalember érkezett a ház elé. Lábikráján a harisnya tele volt fűmaggal meg virágszirommal. Bajkó nem ismerte.

A fiatalember be sem mutatkozott, csak sietve elmondta: a főorvos úr azt üzeni, a szétrágott madár helyett tíz darab földikutyát kér. Természetesen csak a bőrüket. Legyen tisztességes, finom munka, karcolás se essék rajtuk. Bajkó értsen a szóból, legjobb, ha puszta kézzel ejti el őket.

Bajkó csak bámult utána, amíg a szobalánnyal együtt el nem tűntek a kertek alatt kanyargó ösvényen.

Miután Korbuly Jenő is elhajtott szekerével, és Bajkó bereteszelte mögötte a kaput, kis kerülőt téve a kerti kamara felől tért vissza a házhoz.

Ekkor pillantott meg maga előtt az ösvényen egy szürke állatot. Ott állt vele szemben, és meg se moccant. Lehetett vagy másfél kiló, mint egy nagyobbacska macska. Bajkó előrelendült, térdre vágódott, jobb kézzel rácsapott a szürke bundára, jól földhöz szorította, alaposan megmarkolta, addig nyomta, nyomta, amíg érezte, hogy elernyed alatta.

Jobb keze több helyen vérzett, lemosta bő kútvízzel, a karcolások helyére mézet csurgatott, majd zsebkendőbe csavarta. Azután a zsebkendőre ponyvából varrt kétujjú kesztyűt húzott, a kikorhadt padló ürege elé málélisztet meg cukrot hintett. Kiment, lehajolt a fűbe, kesztyűs kezével átfogta az állat nyakán a bőrt, s a tornácon egy üres polcra dobta.

– Egy – morogta félhangosan. Leült ágya szélére, a padló ürege elé, és várta, hogy besötétedjék.

Másnap

Bubenkó egy kiáltásra ébred. Olyan ez, a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, lassan visszaereszkedik. Óvatos mozdulatokkal tápászkodik fel újra, kimászik az ágyból, tétova, imbolygó mozdulatokkal eltámolyog az ablakig. Megkapaszkodik a párkányba és az egyik kitárt ablakszárnyba.

Forró, ragyogó délelőtt van, az ismeretlen bérház udvarában a betűző napfényben cikáznak a legyek. Bubenkó öklét halántékához szorítja, nyomogatja homlokcsontját, hunyorít. Aztán kézfejével megtörli gyöngyöző homlokát. Óvatosan megrázza a felét, félhangosan morog: „biztos ásítottam álmomban”.

Ruhája ott hever egy széken elomolva, a földúlt ágyban két párna, két paplan, az éjjeliszekrényen két csésze, egyik tele cigarettavéggel, a másikban egy zokni. Az ágyban, úgy látszik, nem csak ő aludt az elmúlt éjjel. De akkor ki?

Az asztalon kitépett kockás füzetlap hever, ez van rá írva nyomtatott betűkkel: „Fel a fejjel! Kapj be valamit, aztán gyere. Tizenegykor a Café Grand előtt. Puszi: Barna.”

Barna? Miféle Barna? Tizenegy óra elmúlt. Bubenkó két mutatóujját a halántékába nyomja, aztán hüvelykujját akarná belemélyeszteni, felnyög: uhh, uhh!

Kitámolyog az előszobába, vizsgálgatja az ajtó zárát. Látja, csapódásra záródik, bármikor elmehet. Aztán fölkattintja a villanyt a fürdőszobában, bámulja magát a tükörben, keskenyre szűkült szemét, penészsápadt arcát, az állára alattomban kiütköző borostát. Megereszti a csapot, csurgatja a csuklójára, a halántékára. Víztől csöpögve téblábol a lakásban, benéz a szekrények mögé, a székek alá, és vonogatja a vállát: tegnap ebben a városban érettségi találkozó volt, harmincéves találkozó, nagyon, nagyon jól sikerült, elhúzódott. Vajon meddig?

Az éléskamrában talál egy kis üveg megcukrosodott mézet. Kiskanállal kiás belőle egy fél csészényit, meghinti citromsóval, a csapból meleg vizet enged rá. Összekeveri, megissza. Belebújik a nadrágjába, közben félkézzel a szék támlájára támaszkodik, zakóját vállára veti. Kilép, becsapja maga mögött az ajtót. Megfordul és megnézi a bezárt ajtót, látja rajta a házigazda nevét: Bajnesz Barna. Tehát Bajnesznál aludt. Arcán zavart mosoly: valami rémlik. Vagy mégsem?

Az utcán vakító színekben ragyog az ősz. Igazi szeptemberi délelőtt. Jól fogna most egy napszemüveg. A járda közelít feléje, tele rejtett mélyedésekkel, csapdákkal.

– Merre van az a Café Grand? – kérdi az utcán valakitől.

– Ez az, itt né – mondják neki –, itt az orra előtt.

Bubenkó körül sem néz, megáll és közönyösen nekitámaszkodik a buszmegálló oszlopának. Nemsokára egy kétrét hajtott képes újsággal megveregetik a vállát.

– Te rosszcsont – mondja neki valaki. – Te rosszaság.

Bubenkó megfordul, néz, néz, aztán elmosolyodik. Egy nő áll vele szemben, fején föltornyozott vörös hajjal, dorgáló tartásban.

– Semolina – szólítja meg Bubenkó és mosolyog.

– Te rosszcsont. Gyere, mert elkésünk.

– Honnan?

– Gyere, gyere, te rosszaság. – A nő belekarol, és elindulnak, átvágnak az úttesten egy villamosmegálló felé.

– A te neved Semolina – mondja Bubenkó. – Semolina Pilchard. Te vagy az én életemben az angol nő.

– Honnan szeded a neveidet?

Bubenkó nem válaszol. – Szép idő van – mondja valamivel később, a villamos peronján állva. Nem az elvonuló napsütötte falakat, hanem a poros padlót nézi. Semolina Pilchard belékarol.

– Mindenből van kiút – mondja. – Éjjel még gondolkoztam. Van és van. Ha te is akarod.

– Miért? – kérdi Bubenkó érdeklődve. – Mi történt? – Sűrű pislogás alá rejti kialvatlan szemét.

– Gondolkoztam. Csak rajtunk múlik.

– Akkor biztos rendeződni fognak a dolgok – mondja Bubenkó minden meggyőződés nélkül.

Semolina Pilchard szorosabban simul Bubenkó oldalához, arcába tekint, igyekszik elkapni a tekintetét.

– Először is veszek neked egy tisztességes pár cipőt, ha megmondod, hányas a lábad. És cipőkefét, cipőkrémeket, többféle színben. Egy kicsi zacskóban majd mindig magaddal viszed, ha valahova elutazol.

– A keféket? – morogja Bubenkó. – Hova a lótüdőbe?

– Egy kicsit ráncba szedlek. Ne járj nekem ilyen lábbelivel emberek között.

– A lábbelimet utcai tócsákban pucolom – mondja Bubenkó álmodozó hangon. – Kijövök a kapun lábamon a cipővel, és csak úgy belesétálok.

Semolina Pilchard rosszallóan mosolyog, fejét csóválja.

– El tudom képzelni, mi lehet nálad otthon, micsoda vad állapotok. Kész farkastanya, vagy valami ahhoz hasonló.

A végállomáson leszállnak. A fedett uszoda kupolás épülete felé közelednek. A bejáratnál ma a volt osztálytársak őrködnek, erre a délelőttre kibérelték az uszodát. Bubenkó megáll előttük, nem köszön senkinek, csak derűs ábrázattal méregeti őket.

– Na nézd, a Bubenkó – mondja valaki. – Adjátok már oda neki a gatyáját meg a sapkát.

Bubenkó vadonatúj fehér vászon fürdőnadrágot kap, rajta gombostűvel odatűzve a névjegye. És kap egy fehér úszósapkát.

Semolina Pilchard hamar átöltözik, már fürdőruhára vetkőzötten, egy padon ülve lesi Bubenkót. Bubenkó sokára lép ki az öltözőből, egy termetes, elhízott férfi oldalán. Piros fürdőnadrág van rajta, a másikon fehér, nevetgélnek, méregetik egymást. Bubenkó leül a medence szélére, belelógatja lábát. A másik beleveti magát a vízbe.

– Te nem fehér nadrágot kaptál? – kérdi tőle Semolina Pilchard. – És kérlek, vedd már le róla azt a cédulát.

– Minek – vonja meg a vállát Bubenkó. – Kit zavar?

– Belemegy a gombostű a fenekedbe. Ez egyébként is a Bágyuj Péter fürdőnadrágja.

– Úgy hívják? Akkor vele cseréltem el a gatyámat. Semolina Pilchard karon fogja Bubenkót, elvezeti egy padhoz, s amikor leülnek, meztelen lábát szorosan Bubenkóé mellé simítja.

– Negyvenkettes a lábad – mondja –, mert az enyém harminchetes.

Bubenkó is nézi a két egymáshoz simuló lábfejet.

– Igen, látszik – bólint. – Tényleg. Az enyém pont nyolccal nagyobb.

– Csak öttel.

– Nem tudom, hányas lábam van – mondja Bubenkó. – De a pucukámról mesélhetnék neked.

– Nem – mondja Semolina Pilchard, és két mutatóujját a fülébe dugja. – Nem hallottam semmit.

A medence szélén megjelenik egy kövér, őszes és borzas hajú férfi. Többször egymásután belefúj a sípjába. Az öregfiúk vízilabdázni fognak. Bubenkó is elindul a medence felé, ahol a többiek gyülekeznek. Beáll az egyik csoportba. A mellette álló férfi jó néhányszor oldalba löki.

– Rajtad mért van fehér sapka?

– Hát rajtad mért van piros?

Az a Bágyuj Péter nevű férfi már közeledik a másik csapatból, hozza Bubenkó fejére a piros sapkát.

– Mit szólsz hozzá? Most már rajtam is piros sapka van mondja Bubenkó a mellette álló férfinak. – Ki kell várni a dolgokat.

A két csapat vízbe ereszkedik. Bubenkó a medence szélén egy helyben úszkál, látszik rajta, nem is kíván a labdához érni. Néha ott ring a labda előtte a hullámokon, de nem nyúl hozzá. Egyszer aztán, amikor az egyik játékos már majdnem eléri, hirtelen hanyatt veti magát, és lábával fölrúgja a levegőbe. Aztán fájdalmasan lehunyja a szemét, és kiúszik a medence szélére, megkapaszkodik. Nehézkesen kimászik, letérdel, csöpög róla a víz. Mintha sántítana, kínosan lépegetve eltotyog a büfésszekérig.

– Egy fröccsöt – mondja az elárusító lánynak.

– Nincs fröccsünk. Itt nincsenek fröccsök.

– Akkor mi van?

– Keksz. Piskóta meg víz.

– Ha-ha-ha.

Bubenkó betotyog a férfiöltöző ajtaján. Odabenn egy padon tömött hajú, ősz férfi ül ruhástól. Két kézzel markolássza a haját. Bubenkó fölébe hajolt, arcélét vizsgálgatja, úgy tetszik, fölismerte. Hogy meggyőződjék, valóban az-e, akire gondol, dudolászni kezd: „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten, amikor én benned oly vakon hittem.”

– Mi van? – kérdi Kaliger.

– Te most hány éves vagy?

Kaliger elengedi tömött, ősz haját, riadtan tekint Bubenkóra.

– Annyi, amennyi te – mondja.

– Nem ez a lényeg – legyint Bubenkó. – Nem, nem. De nem láttál valahol egy elhagyott, árva, bús aktatáskát?

– Nem – mondja Kaliger. – Miféle táskát?

– Volt benne egy pizsama, törülköző, meg egypár dolog borotválkozásra. Szeretnék megborotválkozni.

– Nem láttam – mondja Kaliger.

– Az enyém volt – mondja Bubenkó.

Miután Bubenkó is felöltözött, együtt indulnak kifelé, Bubenkó Kaliger oldalán, vállára vetett zakóval. Semolina Pilchard alig bírja őket utolérni. Bubenkó előbb csodálkozva tekint rá, aztán elmosolyodik.

– Ismeritek egymást? Ez Kaliger. Ez Semolina Pilchard.

– Ne hozz kínos helyzetbe – morogja Kaliger. – Erre az egyre érzékeny vagyok.

– Talán följelentettétek egymást.

A Vadászkert kisvendéglő felé tartanak, flekkensütés lesz a kerthelyiségben. Búcsúebéd a szabad ég alatt, aztán aki akar, hazautazhat.

– Valaki tökön rúgott – jegyzi meg Bubenkó egy kisebb italmérés előtt. – Igaz, kezd elmúlni, de azért kapjunk be hamar valami erőset.

Besiet, rendel három deci barackpálinkát, remegő ujjakkal rendezgeti őket a vizes pulton.

– Kaliger hol van? – kérdi.

– Elment – mondja Semolina Pilchard.

– Látod. Biztos följelentetted.

– Kérlek – mondja Semolina Pilchard. – Nagyon szépen kérlek.

– Ez nálatok Angliában nem szokás?

– Régi ügy. Kicsit cikis.

– Aha. Szóval szex – bólint Bubenkó. – Engem ma tökön rúgtak a víz alatt. – Kaliger érintetlen poharát ügyetlen mozdulattal osztogatja kettejük között. Könyököl a vizes pulton. Remegő kézzel emeli a poharakat a szájához, előbb az egyiket, aztán a másikat.

A Vadászkert kisvendéglő lugasában hosszú megterített asztal mellett ülnek. Az előételt már feltálalták: halmokban áll a majonézes saláta, ikra, citrom, kapribogyó. És természetesen különféle italok.

– Az rúgott hasba – mondja Bubenkó, és beleiszik a poharába. – Az ott. Ő volt az.

– Az Ivanov Petya – mondja Semolina Pilchard. – Vízibolhát tenyésztett. Emlékszel, mindig tele volt pénzzel.

– Ivanov Petya tökön rúgott – morogja Bubenkó. – A saját lábával tette.

– Te rosszcsont – súgja Semolina Pilchard. – Ne igyál többet.

Bubenkó elégedetten hátradől a széken, jobb kezét a zsebébe mélyeszti. Nem egyszerre, hanem két-három kisebb mozdulattal. Amikor keze félig van a zsebében, úgy tűnik, szívesen visszahúzná, de valamiért nem meri. Ezért aztán lenyomja egészen a zseb fenekéig. Arca gondterheltté válik, bal kezével is a zsebébe nyúl, és némi önkéntelen tétovázás után azt is elsüllyeszti. Úgy marad.

Semolina Pilchard türelmetlenül kocogtatja a Bubenkó borospoharát, koccintani szeretne. De Bubenkó nem mozdul. Keze a zsebében. Nagy későre aztán odasandít Semolina Pilchardra.

– Jobb, ha megmondom, mire gyanakszom – mondja mosolyogva. – Azt hiszem, szar van a zsebemben.

– Micsoda?

– Szar – bólint Bubenkó tárgyilagosan. – Álljunk fel. Te majd nyitogatod előttem az ajtókat.

Zsebre dugott kézzel kel fel az asztal mellől, furcsán feszítve halad végig az udvaron. A Vadászkert mosdójában aztán kihúzza két kezét a zsebéből. Csuklóig mustárosak. Bubenkó hangtalanul nevet, egész háta remeg, a falnak támaszkodik, fejét hátraveti.

– Van egy ollód? – kérdi. – Kérek tőled egy kicsi ollót.

– Csak egy görbe körömolló – mondja Semolina Pilchard. – Hozzam?

– Hozd ide hamar.

Bubenkó szeme előtt mozgatja mustáros ujjait, aztán odakeni a falra: „Unom” Aláírja: „Öcsi”. Megereszti a csapot, hagyja, csorogjon jó bőven kezére a víz. Később csöpögő ujjakkal veszi el Semolina Pilchardtól az ollót, és körültekintő mozdulatokkal kinyisziteli a két zsebet a zakóból. Meglóbálja a két mustárral telt zacskót és a kagylóba dobja.

– Kimostam volna – topog körülötte Semolina Pilchard. – Micsoda pazarlás. – Aztán fölsóhajt: – És ezeknek érettségijük van. Ezek felnőtt emberek. Malacok.

– Na jó. Na jó – morogja Bubenkó. – Olyan helyes vagy ilyenkor. Nem tolnád le egy kicsit a bugyidat?

Semolina Pilchard két mutatóujját a fülébe dugja.

– Nem hallom. Nem hallom, amit mondasz.

– Ha nem, akkor nem – mondja Bubenkó sértődötten, és elindul kifelé a mosdóból.

– De minek? – szól után nyöszörögve Semolina Pilchard. – Ezt miért akarod?

– Még nem láttam – mondja Bubenkó szigorúan.

– Akkor várj. – Semolina Pilchard áll a mosdó közepén, megvárja, amíg Bubenkó bereteszeli az ajtót. Benyúl a ruhája alá, bugyiját térdig tolja és mosolyog. Bubenkó elébe térdel, megemeli combja fölött a ruhát, betakarja vele a fejét.

Amint visszaülnek az asztalhoz, Bubenkó nagyobb adag majonézes salátát vesz a tányérjára. Annyit, hogy csorog róla az abroszra. Most épp föl kell állni: el fogják énekelni azt, hogy „Éljen sokáig, éljen sokáig.” Bubenkó ülve marad.

Kinyitja Semolina Pilchardnak a széktámláról lelógó táskáját, és tányérjáról a majonézes salátát lassú, megfontolt mozdulatokkal besöpri. Visszacsukja a táskát és föláll. Nem énekel, hanem odasúgja Semolina Pilchard fülébe:

– Ez a tied.

– Tessék?

– Mindjárt jövök – súgja Bubenkó. És amíg a többiek énekelnek, vállán a zakójával kisétál a Vadászkert kisvendéglő kapuján, elindul gyalogosan az állomás felé.

Erősen süt még a nap, vakítóak a falak. Bubenkó hirtelen csodálkozva emeli kezét az orra elé, szemzugát, orra tövét morzsolgatja. Egészen nedves lesz tőle a keze. Nincs zsebkendője, zsebe sincsen. Az állomáson kitölti szabadjegyét, de nem érvényesítteti, áll a peronon a csurgó mellett, és arcát lötybölgeti. „Bőgünk, mi?” – morogja magában. „Ez a nagy helyzet. Csak bőgünk. Vajon miért?”

A költözés gyönyörűségei

Megérkezik a furgon, az ablakból integetek a sofőrnek: nyitva a kapu, faroljon be az udvarra. Egyszobás kicsi lakásban laktam a mai napig, egy volt üzlethelyiségben, az úttestig rúgó rozzant épületszárnyban. Holnap ezt a kiugró részt lebontják, helyét lehengerlik és kikövezik a gyalogosok számára. Az ittmaradó két szomszéd, Bajzáth és Menyhért ablakaikban könyökölve figyelik, hogy fogok elhurcolkodni.

Nem vagyok vagyonos ember, minden holmim elfért egy fedeles ládában és két vaspántos bőröndben. A fedeles ládára lakat helyett csak fapálcikát dugtam, a pántos bőröndöket átkötöttem zsineggel. Ezekben van minden holmim, még a gyerekkori ingeim is, a kinőtt és kihízott tiroli nadrágaim, foltozott fenekű térdnadrágok, matrózruhák, kisárgult függönyök, párnák, pokrócok, virágcserepek, kitömött madarak, falvédő gyékények, törött hegyű ceruzák, ócska távcsövek, füzetek, képesújságok, lámpaelemek, gyertyák és különféle drótok. És két használható táskarádió. Van ezenkívül egy dohos ágykeretem a betétül szolgáló kikoszlott matracokkal, egy asztalkának használt konyhaszékem, egy valódi tonettszékem, egy magas és keskeny szekrényem, rajta a Református Kollégium leltári számával. Tíz perc se telt bele, mindent fölraktunk a furgonra.

Az elmozdított szekrény helyén most váratlanul vörös és fényes marad a padló. Ott a folt közelében áll falnak támasztott aktatáskám, mellette régi képes újságból kivágott bekeretezett színes kép. Ezekért térek vissza legutoljára. Táskám elég öblös, két rekesze is van; egyikben elfért újságpapírba csomagolt házipapucsom, három kimosott blúz és egy gyapoting, amiben néha aludni is szoktam. A másik rekeszben a borotvakészülékem, a fogkefém, és egy üveg áfonyaíz, amihez nagyon ragaszkodom. Valamint egy üveg rumkülönlegesség. A képről annyit: igen távoli várost ábrázol. Egy híd kovácsoltvas karfája látható rajta, alatta sárga vizű folyó, fölötte hegyre fölfutó tornácos, erkélyes házsor. Az égen tintával rajzolt fekete nyíl mutat ki a képből: „A fogolytábor felé. Tarisznyás Gábor tulajdona.” A képet örököltem.

Beülök a sofőr mellé. Lábamnál az aktatáska, ölemben a kép. Integetek Bajzáthnak és Menyhértnek, ők maradnak, én pedig költözöm új lakásba. Magyarázom az utat a sofőrnek: most egy darabig egyenesen, aztán balra, majd újra egyenesen, amíg nem szólok. A sofőr többször felém sandít, vajon jól értette-e. Pedig szerintem jó irányban haladunk. Kifelé tartunk a városból.

Aktatáskám a lábamnál, a kép az ölemben. A híd korlátja teljesen fekete, alatta a Mtkvari folyó sárga tükre, fölötte ciprusok és pálmafák között kékek az erkélyek, a Rusztaveli úton szürke szamarak baktatnak.

Intek a sofőrnek: most térjen ismét balra. És elindulunk egy gödrös, ruganyos földúton egy őszi rét mélyén emelkedő füstoszlop felé. Az első szemétrakásnál megállunk. A sofőr morcosan bámul rám, ujjai zongoráznak a volánon. Én kiugrom mellőle és fölkapaszkodom a raktérre. Legördítem az ágykeretet, a hozzávaló deszkákat messzire hajítom, a matracok csak úgy porzanak. Kidobom a konyhaszéket, a tonettszéket és a Református Kollégium keskeny szekrényét. Aztán a két zsineggel átkötözött pántos bőröndöt, legvégül a fedeles ládát. Ez a legnehezebb, éles reccsenéssel esik az élére, a csapolásoknál megrepedezik, szürke por emelkedik belőle, megszólal benne a táskarádió. Fülelek: angol nyelvlecke Malaysia számára. A sofőr krákog, haja belelóg nedves homlokába. „A franc az ilyen fuvarba.” Visszavitetem magam a városba, a lakótelep peremén fizetek és kiszállok.

A lift még nem működik, gyalog mászom föl a hetedik emeletre, kezemben az aktatáska, hónom alatt egy híd a Mtkvari folyón, feléje szürke szamarak közelednek. A lakás vakolatszagú és üres. Bezárom magam mögött az ajtót, aktatáskámat a falnak támasztom, melléje a képet. Előveszem az üveg áfonyát, az üveg rumkülönlegességet, és az ablakpárkányra teszem őket. Lecsavarom a rumosüveg kupakját, meghúzom. Aztán újra meghúzom.

A Mtkvari folyó vize sárga, mögötte az erkélyek kékek, a közeledő szamarak szürkék. Itt nálunk angolna alakú hosszú keskeny felhők mögött most megy le a nap. Vörös, kerek, és óriási. Tyűha! Ez igen!