Menyétek éjszakája

 

Az Eufrátesz Babilonnál

Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette, és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét. Előbb csak a blúzon át, aztán benyúltam a gombok között, és addig babráltam rajta, amíg azt mondta: elég.

Aznap délben valamivel később tértem haza, mert az iskolából jövet elcseréltem a ceruzahegyezőmet egy színes nyomatra. Lexikonból kivágott, kemény papírra ragasztott kép volt, áttetsző selyempapír borította. Folyó csillogott kápráztató vörös fényben, a parti sásban furcsa kerek hajó mellett szakállas fiatalember csutakolt egy szamarat. Egy másik borotvált fejű férfi távolabbról, egy pálmafa alól nézte. A képen semmi sem vetett árnyékot, sem a két alak, sem a szamár, sem a távoli merev tornyok, zárkózott városfalak. Csak ragyogott minden a sivatagi reggel vörös káprázatában. A kép alá ez volt írva: Az Eufrátesz Babilonnál.

A képet Disznófülű árulta szünetben, de akkor még csak úgy házalt vele, nem akarta pontosan megmondani az árát. Amikor hazafelé indultunk, elővette a táskájából és újból megmutatta.

– Kell vagy nem kell?

– Mit kérsz érte?

Disznófülű a vasúti töltés felé mutatott, arrafelé, ahol az iskola kerítése véget ér. Ott állt Nopritz Andrea, Marius Nopritz főhadnagy leánya kigombolt esőkabáttal. Olyan hirtelen nőtt meg a télen, úgy megbegyesedett, hogy most nem bírt begombolkozni. Disznófülű odamutatott és azt mondta:

– Ha odamész és megfogod a mellét, tied a kép.

Nopritz Andrea lusta álmos tekintettel bámult az iskola bejárata felé. Amint közeledtem feléje, láttam, már kezdi tépni a szemöldökét. Majdnem egy fél fejjel magasabb volt mint én. Megálltam előtte.

– Szevasz – mondtam.

Nem szokott köszönni nekem, most sem válaszolt, csak a kezem mozgását figyelte, amint közelít az esőkabátja szegélyéhez, megfogja s a gombok közt matatva elindul fölfelé.

– Te meg akarod fogni a mellemet – mondta.

– Csak épp hozzáérek – mondtam. – Hogy messziről úgy nézzen ki.

– Ó, hagyj most. Menj a fenébe.

Átsétáltam az úttesten, visszamentem Disznófülűhöz. Vonogatta a vállát.

– Nem fogtad meg – mondta. – Hozzá sem értél. Így nem jár.

– Igaz. De szinte megfogtam.

– Na jó – mondta Disznófülű. – Akkor add nekem a hegyeződet.

A hegyezőm már régóta tetszett Disznófülűnek. Egy hamvas szürke öntöttvas macska volt, a fenekébe kellett dugni a ceruzát, száján jött ki a forgács. Elővettem a tolltartóból és odaadtam Disznófülűnek. Ő pedig átnyújtotta nekem a képet.

A túloldalon, a töltés alatt akkor találkozott Nopritz Andrea Bócz Péterrel és Sivárral. Álltak hárman egy esernyő alatt és barátságosan lökdösték egymást.

– Kösz – mondtam Disznófülűnek. – Rendes voltál.

Nagyanyám azt mondta erre a tavaszra, ötvenkettő tavaszára, hogy nagy barna felhőkkel hozza magával a veszedelmet. Az igaz, gyakran és kiadósan esett, néha váratlanul fojtó meleg érkezett, kifakult az ég, aztán bebarnult, és barna fényű zivatart tört a városra. A párolgó melegben a falak tövéből, a vakolat repedéseiből gyorsan hajtó indák sarjadtak, repesztették a járdát és a falakat. Estére, amint elült a szél, csípős hideg szállt az utcákra.

De ezen a napon nem is dörgött, csak észrevétlenül beborult, és csendben eleredt az eső. A vasúti felüljárón mozdony szuszogott, fehér gőze messzire lecsapódott az utcákra, Tiszler úr udvarára, és a mi házunk elé, ahol egy farmotoros fekete Tátra várakozott. Négy ember ült benne. Tiszler úr lakása ajtajában állt, feje fölé esernyőt tartott, állt és leste, mi fog történni.

Kabátom alatt a képpel lassan vánszorogtam hazafelé, a kenyérbolt előtt utolért Bócz Péter, Sivár és Nopritz Andrea. Mind a hárman cigarettáztak. Amint elhaladtak mellettem, Bócz Péter barátságosan oldalba lökött.

– Szevasz, Füles – mondta. – Azt ígérted, hogy pünkösdkor megcsókolod a fenekemet. – Aztán Nopritz Andreához fordult: – Láttad a Szamost? Tele a meder vízzel, olyan mint a trágyalé. Hatalmas gyökerek úsznak rajta lefelé, rajtuk egy-egy egész család.

– Ó, hagyj békén – mondta Nopritz Andrea. – Üljünk be inkább a moziba.

– Szóval nem akarod velem megnézni a vízi embereket? Még a kutyákat és a galambokat is magukkal hozták.

– Hagyj békén. Szóval nem jösztök moziba?

– Nem – mondta Sivár. – Mit csináljunk a moziban?

Átvágtam az úttesten, elhaladtam a fekete Tátra mellett és beléptem a kapun. Otthon a konyhában kitettem a képet a kredencre, nekitámasztottam a mozsárnak, hogy más is lássa. Mutattam, az ott az Eufrátesz, a folyó olyan lassan áramlik a kép baloldala felé, hogy meg sem feszül a kötél, amivel a kerek hajót a parti cövekhez kötötték, mutattam, mi van a hajóban: szíjak, szigonyok és evezők, ledöfött, lyukas borostömlők között pedig egy fadoboz, a skorpiós doboz öt szellőzőnyílással, öt kilógó madzaggal, végükön öt darab skorpióval, amiket a dobozban tartanak. Akkoriban, ha az embernek volt egy-két skorpiója, egyedül is elindulhatott.

– Hm – mondta apám, az asztalhoz ült, és kanalazni kezdett.

Bableves volt ebédre, második fogásnak almás palacsinta. A második fogást aznap nem ettük meg, mert apám hirtelen letette a kanalat, fölkelt az asztaltól, kicsit félrehúzta az ablakon a függönyt. Négy nagyobbfajta ember tanakodott a kerítés előtt, kettő közülük bőrkabátban. Hárman indultak az udvaron befelé, egyikük Nopritz főhadnagy volt. A negyedik künn maradt és sétálgatni kezdett a kerítés mentén.

A mamám arca olyan lett, mint a hámozott krumpli, nedves és fehér. Hirtelen fölkapta előlem a tányért, bevitte a szobába, helyet sem készített neki, csak letette az asztalomra a nyitott füzetekre. Úgy reszketett a keze, hogy majdnem a felét kilötyögtette.

Nem sok levest ettem, inkább csak megmártottam még párszor a kanalat a babszemek között, aztán kirohantam a konyhába a képemért, amit a polcon hagytam a mozsárnak támasztva.

A konyhában égett levél szaga terjengett, apám akkor már a fal felé fordulva a sarokban állt, épp hogy elfért a szemetes vödör mellett. Mert a három nagyobbfajta ember a konyhában mozgolódott. Fiókokat húzogattak, csörömpölő fedők, merőkanalak között matattak, négykézlábra ereszkedve nézegettek a bútorok alá, még a fűszeresdobozokat is felnyitották, rászórták a forró kályhára, a sót és a cukrot a mosogatóvízbe.

Amikor visszatértem a szobába, már nem kívántam a levest. Hónaljam jéghideg volt és lucskos, hasamban melegség lappangott, forró buborékok feszítettek. Otthagytam a tányér levest, és kimentem a vécére. A vécé nálunk nem a fürdőszobában van, hanem egy külön kicsi kuckó a folyosó végén, egy szürkére mázolt ajtó mögött. Bereteszeltem magam mögött az ajtót, megoldottam a nadrágomat, térdemre toltam és leültem. A képet magam elé tettem a földre.

A fejemet a térdem közé lógattam, úgy néztem; akkor láttam, hogy nem csak a pálmafa alatt ülő férfinak nincsen haja, hanem a szamárnak sem. A férfinak utálatos golyófeje volt, még füle tövéből is ki volt borotválva a moha, a szamár nyakán haj helyett csak rövid tüskés sörte meredezett. Örmény borkereskedők lehettek, valaki megnyírhatta a szamarukat. Ezek szállítottak ilyen hajókon pálmabort, ha eladták, eladták a hajó faanyagát is rézszögekért meg horgokért, a bőröket rákötözték a szamár hátára és hazamentek.

Sokáig nem mozdultam, csak akkor kezdtem fülelni, amikor meghallottam, hogy a vasúti felüljárón sikongani kezdenek a sínek. Sínautó közeledett, felálltam és fölmásztam az ülőkére, kinéztem az ablakon. A kopottkék Kadett volt, addig bámultam utána, amíg hangja is elveszett a házak között. A kenyérbolt előtt páran már ácsorogtak, várták az esti sütést, köztük volt Bócz Péter és Nopritz Andrea.

Bócz Péter ebben az időben Sivárral barátkozott, és pár napon át Rabuzin Jóskával. Sivárral fogadtak, hogy valamelyikük levetkőzteti Nopritz Andreát, aztán otthagyja meztelenül, és elhozza még a ruháját is. Rabuzinnal akkoriban már nem lehetett barátkozni.

Rabuzin zárkózott, gőgös fiú volt, mégis ő szólította meg egyszer Bócz Pétert, amikor a lomha folyású Békás patak partján pecázott. Néhány apró hal hevert már mellette, a kopoltyún és a szájon átdugott hosszú fűszálakra fűzve, amikor Rabuzin Jóska megállt mögötte.

– Van egy áramfejlesztőm – mondta. – Egészen kicsi. Ha eljössz, megmutatom.

Bócz Péter megvonta a vállát, egykedvűen dobta vissza horgát ugyanarra a lepedőnyi, homályosan csillogó vízfelületre, ahol a patak lomha kóválygásnak indult, ahonnan a kapást leste. Amikor a fűszál megtelt a ráfűzött halakkal, kelletlenül indult el Rabuzin után, talán csak azért, mert Rabuzin is a közelben lakott.

Ott állt az asztalán a kicsi áramfejlesztő, olyan volt, mint egy gőzgép, csak egészen kicsi.

– Indítsd be – mondta Bócz Péter.

– Nem megy – mondta Rabuzin Jóska. – Kiolvadt a henger. Szívesen beindítanám neked, de nem működik.

– Akkor meg mi van?

– Semmi – mondta Rabuzin Jóska. – Csak akartam neked mutatni valamit. – És a padlódeszka alól elővett egy köteg térképet. – Ehhez mit szólsz?

Vászonra ragasztott első világháborús katonai térképek voltak.

– Szóval ezért hívtál.

– Most láttad. Csak aztán pofa be.

Egy másik napon Rabuzin a Tik-Tak előtt álldogált a sarkon. Állt háttal a kocsmabűznek, mintha pontosan Bócz Péterre várna, aki az Olajprés utca felől közeledett. De csak véletlen lehetett az egész.

– Megyek a fogászhoz – mondta Rabuzin. – Ha elkísérsz, utána magammal viszlek a Malombércre. Mutatok valamit.

Bócz Péter most már mindenképp megvárta volna, azért megkérdezte:

– Mit?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz – mondta Rabuzin.

Bócz Péter meg is várta egy kőkerítésnek támaszkodva, amíg előjött a rendelőből, megállt előtte és kitátotta a száját. Mutatta a próbatömést a fogában, az egyik alsó őrlőben. Aztán hegyre kaptató görbe utcákon kisétáltak a városból. Mire a Malombérc közelébe értek, eleredt az eső.

– Így kutyagumit ér az egész – mondta Rabuzin Jóska. Nagyon sajnálom, de én nem szeretem, ha esik. Majd máskor.

Amikor visszaértek a városba és elbúcsúztak, Rabuzin azt mondta:

– Tudok valamit, de aztán pofa be.

– Na. Mondd már.

– Tudod, ki lőtte le a Korbuly Jenő lovát? Nem tudod. Nopritz főhadnagy volt az. Becsengetett Korbulyhoz, és azt mondta: A lovát keresem. Ezzel hátrament az istállóba, elővette a revolverét, és az egész tárat beleeresztette a ló szügyébe.

 

A folyosó végéből Nopritz főhadnagy hangja hallatszott.

– Magának nyű van a seggiben? Mit mind forog, mint fing a feredőben?

Ezt nagyanyámnak mondta, mert nemsokára meghallottam vékony sipító hangját:

– Itt én lakom, fiam, nem te.

Nemsokára szemem magasságában a szürkére mázolt vécéajtón megmozdult a rézkilincs. Lassan lenyomódott, és úgy maradt.

– Benn vagy? – kérdezte nagyanyám.

– Igen – mondtam. – Fosok.

– A legjobb, amit tehetsz. Ott vagy jól, ahogy vagy – mondta nagyanyám. – Megfordította a kulcsot a zárban. – Maradj, majd érted jövök.

Amikor visszatért a szobába, biztos nyitva hagyta az ajtót, mert a szobából távoli puffanások hallatszottak, szekrényajtók csapódásai, az elgurult gombok csergése a padlón, s ahogy egy sor könyv leomlik a polcról.

– Tizenegy lepedőjük van, főhadnagy elvtárs – kiabálta valaki. – Tizenegy. Másnak meg egy se.

Nopritz főhadnagyot ez akkor úgy látszik éppen nem érdekelte, mert azt kérdezte:

– A püspök magának írta ezt a levelet?

Azt nem hallottam, hogy apám mondott volna erre valamit. Utoljára akkor hallottam a hangját, amikor valami tompán puffant a szőnyegen, és darabokra tört.

– Maga verte le? Ki verte le? Mi volt az?

Apám azt mondta:

– A porcelánmajom.

 

Apám akkoriban elég ritkán beszélgetett velem. Legutóbb behívott az irodájába. – Látod, látod – mondta. – Bócz úr azt terjesztette, hogy mammutzsírt eszünk. Hogy kiássák a mammutokat a tundra jegéből.

– És nem így van?

– Te azt elhiszed? Miféle kommunista vagy te?

– Bócz úr is komcsi volt.

– Ha elvitték, akkor nem volt az.

Fél öt volt, a szobában még mindig motozás zaja hallatszott, a vasúti híd felé közeledett a félötös óradnai személy. Végignéztem az ócska kicsi vagonokból álló rövid szerelvényt, amint átcsörömpöl a vasúti hídon, kigurul a városból. Bócz Péter akkor ért haza, csak a macskája várta a küszöbön. Akkor lépett ki a szomszéd ház kapuján Bundás Rekk a szennyvizes vedrével, és az utcai lefolyóba ürítette. Bundás Rekk bokáig érő, kincstári szabású fehér hálóinget viselt és mezítlábra húzott kitaposott félcipőt. Bürökszagút izzadt, szélcsendes időben szaga még sokáig ott lebegett, ahol elhaladt. Most, hogy hazaérkezett, Bócz Péter is érezhette a bejárat előtt, ahova az eső beszorította.

Mert amióta Bócz Péter magára maradt a házban, Bundás Rekk bejár hozzá. Mint valami félkegyelmű lődörög az udvaron, saját kulcsa van a lakásba. Eleinte még megleste, mikor megy el Bócz Péter otthonról, akkor rontott be a lakásba, följegyezte a tárgyak elhelyezését, hogy követhesse, mit mozdítottak el az elmúlt nap folyamán. De mostanában már az sem zavarja, ha Bócz Péter otthon van. Néha mögéje áll, amikor kottát másol, lesi a percegő toll alatt kerekedő hangjegyeket.

– Maga itthon van? – kérdi ilyenkor alig csodálkozva. – Láttam, ég a villany, gondoltam bejövök. Mondja, mik ezek?

– Mik hogy legyenek? Kottapapírok, rajta hangjegyek.

– Hang-jegyek – suttogja. – Aha. Hang-jegyek: titkos jelek.

A macska még mindig a küszöbön vár Bócz Péterre, pedig Bócz Péter el akarja adni a gyógyszergyárnak.

– Nézd meg – mondta a múltkor Sivárnak. – Nézd, mekkora. Kijön belőle két vagy három mozijegy.

– Kivel járkálsz te moziba? – kérdezte Sivár komoran.

– Például veled – mondta Bócz Péter. – Ha meg úgy adódik, esetleg Rabuzin Jóskával.

– Azt az egyet nem hiszem. Vele aztán nem.

– Ha hívom, biztos velem jön.

– Nem megy. Rabuzin nem jár moziba. Rabuzint az éjjel elvitték.

– Micsoda? He? Hova vitték?

– Elvitték. Belekeveredett valamibe. Térképeket találtak a padlója alatt.

Itt az én padlóm alatt nincs semmi. Kicsit nyirkos a kövezet, rajta a kép, amit Disznófülűtől vettem. A képen semminek sincs árnyéka, a borotvált fejű embernek, bár egy pálmafa alatt ül éppen, mind a két fülén besüt a nap. A szakállas fiatalembernek sem tükröződik alakja a vízen, miközben sáslevélből font kefével csutakolja azt a szamarat. Mi csutakolni való van rajta, azt nem tudom, talán kóbor görögök kenték be ürülékkel. Annak idején kóbor görögök kószáltak arrafelé, ollókkal jártak valami nyírnivaló után, s aki éjszakára a falakon kívül rekedt, azt meg is ölhették.

 

Künn épp elállt az eső, a tehervonat zakatolásából hallottam, ahogy a távoli kanyarokból berobog a házsorok közé. Felálltam az ülőkére és kinéztem. Bócz Péter macskája a küszöbön ült, a kenyeresbolt előtt elég sokan várták már az esti sütést. Az utca végéből Korbuly Jenő közeledett egy kézitaligával. A fekete Tátra sofőrje cigarettázott, és egyszer csak végigemelte tekintetét a házunk falán. Megállapodott a kicsi keskeny ablakon, ahonnan épp én néztem kifelé. Szőke, himlőhelyes, alacsony ember volt.

Korbuly Jenő, úgy látszik, most már gyalog jár. A lovát Bócz Péter látta utoljára, amikor egyedül kaptatott ki a városból a Túzokmál oldalában a Malombérc felé, hogy lássa, mit akart neki mutatni Rabuzin Jóska. A Túzokmálról lankás gerinc vezetett a Malombérc omladékos ormaira. Nem járt arrafelé senki, csak szökdöső legyek kavarogtak a vakondtúrások fölött.

A Malombércről akkor nem is látszott egyéb, csak az alatta zümmögő város. A hegynek nincs túloldala, ingoványos fennsíkban folytatódik laposan, amelyet csenevész fűzfacserjés szel keresztül hosszú egyenes sávokban. Bócz Péter elsétált a közeli cserjés egyik szélcsendes öblébe, levetette zakóját, aztán ingét is, hogy érje bőrét a felhők közül betűző nap. Leült a fűbe, átadta magát a langyos napsütésnek, és lehunyta a szemét. Egy idő után megfordult, hogy hátát is érje egy kicsit a nap. Szemét most nem hunyta le, így az ágak között átlátott az ingoványos fennsíkra.

Közepén, a mocsár csillogó, égre nyitott szemei között állt egy fekete bokor. Fekete lombja mozgott, mert szorosan egymás mellé telepedett varjakból állt. Amikor Bócz Péter fölkelt, hogy alaposabban szemügyre vegye, a bokor fekete lombja is föllebbent. Alatta ott maradt egy nagyobb állat teteme, égnek meredő, rozsdaszínű, börzsönyös bordákkal. A varjak az ég felé örvénylettek, egyre fönnebb köröztek, aztán pásztázó őrszemeket hagyva maguk után, elhúztak a város irányába. Ott a zsombékoson lebegett a Korbuly Jenő lova, amit Nopritz főhadnagy letartóztatott és nyomban ki is végzett, ott hevert a zsombéknak támaszkodó gerinccel, égnek meredő lerágott bordákkal.

 

A szoba ajtaja megint megnyílt, léptek kopogtak a kövezeten, most úgy látszik a folyosó következett. Megnyíltak a szürke faliszekrények, előzuhantak az összekötözött, megsárgult újságkötegek, diós zsákok, görbe ólomcsövek, kemény rókabőrök és omlatag belsőgumik.

Következett az a szürkére mázolt ajtó, amögött ültem én. Szemem magasságában lassan megmozdult a rézkilincs, lenyomódott, és úgy maradt.

– És ez itt mi? – kérdezte valaki.

– Ez a budi – felelte a mamám, mivel az ilyesmi nálunk nincs kiírva az ajtóra.

– Azért oda is benézünk.

– Tessék – mondta a mamám. Valaki megfordította a kulcsot a zárban. Ugyanakkor én is rásimítottam tenyeremet a reteszre, lassan kitaszítottam a nyelvet a kengyelből, kinyitottam belülről is.

Az ajtó kinyílt, én belenéztem akkor egy nagyobbfajta ember sárga szemébe. Orvosságszaga volt, szürke télikabátot viselt és fekete hócipőt, arca, mint egy könyök. Könyökszerű arcán nem látszott, örül-e hogy ott talál, vagy pedig erre nem számított. Semmi nem látszott rajta, pedig legalább tíz percen át néztük egymást mozdulatlanul, ő a folyosón, én letolt nadrággal az ülőkén, közöttünk a padlón Az Eufrátesz Babilonnál.

– Piha – mondta a végén az orvosságszagú ember, és hócipőjében nesztelenül továbbindult a folyosón.

Nopritz főhadnagy szürke szövetnadrágja alatt fekete csizmát viselt, ezzel lépett rá a képre, lábával maga felé fordította és megnézte. Lehajolt és elolvasta a címet.

– Szaros – mondta nekem, és ő is továbbindult.

– Maradj csak – súgta oda a mamám. – Jó helyen vagy. Majd érted jövünk.

 

Magamra zártam az ajtót, és fölvettem a földről a képet. Leporoltam, de Nopritz főhadnagy csizmatalpáról ott maradt rajta a fekete gumi nyoma. Magam elé tettem a kőpadlóra. A fekete csíkok ott vonultak a borostömlőkön, amelyeket kóbor görögök döftek át lándzsával, a szamár derekán és a parti sáson.

A szomszédban, Tiszleréknél a moszkovita Weisz Gizella zongorázott. Moszkvában tanult, csak nyáron jött haza pár hétre. Olyan öntudatos volt, hogy csak apámmal állt néha szóba, olyankor a belső ellenségről beszéltek. Felálltam az ülőkére, átláttam a függönyön keresztül vörös hajára, keskeny hátára, pepita ruhájára.

Bócz Péter most Sivárral indult el otthonról, alig léptek ki a kapun, máris rágyújtottak. Biztos látták a fekete Tátrát a kerítésünk előtt, de nem arról beszéltek.

– Azt mondják, brómozzák – mondta Bócz Péter.

– Mi a fenét?

– A cigarettát.

– Azt meg minek?

– Hogy ne legyünk idegesek.

– És a mammutzsírt tudod?

– Igen, azt mondják, mammutzsírt kapunk Szibériából.

– Miféle komcsi vagy te?

– Komcsi vagyok, de azt mondják.

Alig tűntek el a sarkon, a kenyérbolt után, Bundás Rekk kilépett szennyvizes vedrével a kapuján, a lefolyóba ürítette. Valami fekete háziruha-féleség volt rajta, a gallér helyén kámzsa lógott a hátára. Mintha csak hazatérne, kinyitotta Bócz Péter kapuját, és bement.

Bundás Rekk még élt, pedig a Brezló ikrek már rég el akarták kaparni. Aznap, amikor Rabuzin Jóskát elvitték, este megjelentek Bócz Péternél. Derekukon bicikliláncot viseltek, lábukon feketére festett tornacipőt, fejükön fekete micisapkát.

– Meg akarjuk ölni Bundás Rekket – mondták. – Mi megöljük, te pedig bújtass a padlásodon. Tocsogó vízben alszunk a Malombércen már hetek óta.

– Felőlem megölhetitek – mondta Bócz Péter. – De itt nem aludhattok.

– Megöljük a besúgókat, csak engedd, hogy kialudjuk magunkat – mondták a Brezló ikrek. – Vagy kérdezősködni fogunk, ki tudott a Rabuzin térképeiről.

De aztán a Brezló ikrek eltűntek, és Bundás Rekk most benn volt Bócz Péter házában.

 

Az örmény borkereskedők egyszer kikötöttek egy lombtalan, teljesen kiszáradt erdő közelében. A szamarat is kivitték a partra, harapjon valami száraz bogáncsot, tevetövist, és vizelje ki magát. Egyszercsak a szakállas azt kérdezte: maga látja azt, amit én látok? Két görög lovas állt nem messze tőlük, arcuk rezzenetlen volt, ráncos és színtelen, mint egy könyök. Szájuk üregében töredezett cseppkövek. Hé, maguk két pucások, kiabálták. Miféle szamarat sétáltatnak errefelé? És nem találják, hogy egy kicsit nagy a haja? Nem kéne most rögtön megnyírni? Nehogy azt mondják, hogy nem. Parancsunk van: meg kell nyírni minden szamarat.

 

Arcom előtt a rézkilincs elmozdult, a mamám volt az. De az ajtó belülről is be volt reteszelve.

– Gyere ki egy kicsit – mondta.

– Nem megyek – mondtam. – Fosok.

– Gyere ki, hogy lássad az apádat.

– Nem megyek – mondtam. – Hallod, hogy fosok.

– Aztán nem fogod látni – mondta a mamám. – Elmegy.

 

A múltkor, azt mondják, Szervác napja volt, jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és néhány órára megüvegesítette a pocsolyákat. Alacsonyan sodródó felhők takarták a dombokat, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos oldalak közé egy kicsit visszatért a tél, hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt. A Korbuly Jenő lovát is behavazta, akkor már nem volt mit enni rajta, a varjak is messze elkerülték.

Az elhagyott szeszgyár falai között elvadult növényzet alatt repedeztek a kőlapok. Itt állt egy egészen kicsi villamos, a legelső lehetett, amelyik a városban közlekedett. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Bócz Péter a kocsi közepén guggolt, olajos kartonlapokat égetett, vele szemben egy rozzant széken Nopritz Andrea.

– Ha nem fázol nagyon, gyere velem – mondta Bócz Péter. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a fenét?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz. A Rabuzin Jóska helye.

– Micsoda? Nem tudom, miről beszélsz – mondta Nopritz Andrea. – Nézd csak meg a lábfejemet. Nézd csak. Tetszik a lábfejem?

– Most próbatömés van a fogában – mondta Bócz Péter. – Ő az, akinél térképeket találtak.

– Tessék? Nem tudom. Ha itt maradunk, megmutatom neked a combomat.

Amikor később előjöttek a gyárudvarról, és a vasúti híd alatt találkoztunk, megálltam előttük. Mondtam Bócz Péternek, hogy nagyanyámtól kap egy vajas kenyeret, ha elmegy érte, meg egy üveg befőttet.

– Ez kicsoda? – kérdezte Nopritz Andrea, és ujjal rám mutatott.

– Kicsoda lenne. Hát nem ismered?

– Mit ismerjek rajta?

 

Odakünn most olyan idő volt, mint a fekete-fehér fényképeken, megint esett, feketén és szürkén csillogott a vasúti felüljáró pillérein, csorgott a fekete Tátra szélvédőjén. Éppen most kapcsolták be az ablaktörlőket. A sofőr már benn ült, apámat ketten segítették be a hátsó ülésre és kétfelől melléje ültek. A harmadik ember jobb kezét a zsebében tartotta, és a sofőr mellé ült. Amint a motort begyújtották, Tiszler úr fölhúzta esernyőjét, kiállt a bejárat elé, és titkon az elburrogó autó után nézett. Mögötte Weisz Gizella zongorázott.

 

A túloldalon a kenyérbolt előtt Nopritz Andrea ásítozott esernyője alatt. Sivár állt mellette, incselkedve lökdösték egymást.

– Szerinted mennyit tart egy próbatömés? – kérdezte hirtelen Sivár.

– Tudom én? Amíg ki nem esik.

– Mert próbatömés van a fogában.

– Ki a fenének?

– Tudod. Rabuzin Jóskának.

– Nem ismerem. Nem tudom, kiről beszélsz. Na megvársz?

– Megvárhatlak – mondta Sivár.

Nopritz Andrea bement a kenyérboltba, Sivár közben az eget bámulta. Barna szélű felhők siettek, lassan esteledett. Amikor Nopritz Andrea előjött a boltból, a szatyor egyik karikáját Sivár kezébe nyomta. Elindultak, közöttük himbálózott a forró kenyér.

– Tudok egy helyet – mondta Nopritz Andrea. – Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

Sivár megállt, lekapta tekintetét a felhőkről, Nopritz Andrea feszülő blúzát méregette.

– Leteszem a kenyeret, aztán mehetünk – mondta Nopritz Andrea. – Van itt valahol egy villamos, tüzet lehet gyújtani benne. Ha eljössz, megmutatom neked a lábfejemet.

– Komolyan? Akkor megyek.

Ahogy a sarokra értek, Sivár hirtelen lecövekelt, megállt mereven a járda szélén. Nopritz Andrea csak rángatta a szatyor szélét, hogy induljanak már. De Sivár megkutyálta magát, nem mozdult, csak lassan eleresztette a szatyor fülét. Le nem vette a tekintetét Bundás Rekkről.

Bundás Rekk akkor lépett ki szennyvizes vedrével a Bócz Péter kapuján. Most is kámzsás fekete pongyoláját és mezítlábra húzott kitaposott félcipőjét viselte. Léptei ütemére ingott kezében a vödör, tele volt tömve Bócz Péter egyhavi munkájával, teleírt kottapapírral. Ment a vödörrel, vitte valahova.

Sivár elkezdett rohanni Bundás Rekk felé, már majdnem utolérte, amikor hirtelen megfordult, betért az Olajprés utcába, és végigrohant rajta. Nem tudom, mit akarhatott.

A szürke ajtón lenyomódott a rézkilincs, mivel be volt reteszelve, anyám dörömbölni kezdett rajta.

– Most már kijöhetnél – mondta. – Mindenki elment, magunk maradtunk.

– Majd kimegyek – mondtam, és lehúztam magam alatt a vizet.

– Gyere, gyere kifelé. Más is szeretné elvégezni a dolgát.

– Jó, majd megyek.

Megvártam, amíg anyám végigmegy a folyosón, és fölöttem a tartályban elül a víz csurgása. Fölhúztam a nadrágomat, fölemeltem a földről a képet. Körömmel próbáltam belőle kivakarni Nopritz főhadnagy lábnyomát, de a fekete gumi vonalai, mint valami pecsét jelei, beleragadtak a sivatagi reggel vörös káprázatába.

Miközben a konyha felé közeledtem, hallottam, amint nagyanyám azt mondja:

– Még ma reggel sem lett volna késő. Ha kiköltözik a kertbe, a tyúkólba, csak etetni kellett volna.

– Tévedés lesz – mondta anyám kicsit túl hangosan –, holnap föl fogok menni a párthoz.

– Dehogy mész – mondta nagyanyám. – Nem volt tévedés, tudod te jól. Nem mész te sehová.

Amikor beléptem a konyhába, anyám arca egy kicsit földerült:

– Nézze csak, mama, hogy megnőtt ez a gyerek. – És kezét a vállamra tette. – Ugye, hogy megnőtt? Úristen, hogy megnőttél.

– Dehogyis nőtt meg – mondta nagyanyám.

A képet a kredencre tettem, tele volt kiömlött sóval, cukorral, borssal, kamillavirággal és bazsalikommal. Mindenfelé ceruzacsonkok hevertek szertegurulva.

– Nézze, mama, hogy megnőtt. Csak nem a budiban nőtt meg. Mi történhetett.

– Nyugodj már meg – mondta nagyanyám.

Kezembe vettem egy ceruzacsonkot, és körberajzoltam a fekete csizmatalp egyik nyomát, a szamár ágyékától a földig, és besatíroztam, hogy úgy nézzen ki, mint egy cső. A szamár lába közé rajzoltam két tojást is, azokat is besatíroztam. Szóval a csövet levezettem a földig, de nem fejeztem be, hanem a sás között elvezettem be az Eufráteszbe, otthagytam a víz alatt, a túlsó parton kivezettem, föl a levegőbe, a vöröslő napig, és körberajzoltam a makkot. Ki sem kellett festeni.

– Rajzolsz? – kérdezte a mamám. – Mi szépet rajzolsz? Hát nem éheztél meg? Egyél valamit.

– Mitől éhezett volna meg – mondta nagyanyám.

Nagyanyám, mint valami hulló falevél megtántorodott, s lassú vitorlázással a kredencnek dőlt.

Én akkor kimentem a konyhából, és végigmentem az udvaron. A nedves kerítésen sárga villanást láttam, tudtam, a konyhában meggyújtották a villanyt. Megfordultam, s láttam, azok ott benn a konyhában, mint a fáradt birkózók, egymás nyakába hullottan dülöngélnek.

Az utca túloldalán állt Nopritz Andrea. Bosszúsan nézett az Olajprés utca fele, amerre Sivár olyan hirtelen elszaladt. Észrevett engem, álmos tekintete, mintha eső verte volna, hályogosan zavaros volt. Gyakran pislogott, nem tudta, ismer-e.

– Szevasz – mondtam, amikor az úttest közepére értem.

Csak nézett, leeresztett szemhéjjal, félig nyitott szájjal.

– Képzeld – mondtam. – A faterom. – Aztán nem folytattam. Megálltam előtte a járda szélén.

– Te vagy az? Mit állsz ott? Gyere közelebb.

– Menjek?

– Gyere, gyere.

– Szeretnék neked adni valamit – mondtam.

– Gyere csak – mondta. – Ha akarod, most megfoghatod a mellemet.

A krétaszag eredete

Bundás Rekk, a magánzó lehunyt szemű házban lakik, utcára néző ablakát örökösen csukott zsalugáter takarja. Kapuja zárva, a bádogkerítés mögött udvara kicsi és kopár, nem terem meg benne se fű, se egyéb hitvány virágot hozó gyom, mert Bundás Rekk már a tavasz kezdetén különféle oldatokkal locsolja földjét; esőtlen nyári heteken, amikor csak a falak alatt lomhán kavargó szél szikkasztja, kiégett udvara olyan lesz, mint egy darabka kerítéssel védett sivatag.

Bundás Rekk, a csendes szomszéd, az utcán – biztosra vehetően – kétszer látható. Egyszer kora reggel, amikor kezében drótfogantyús, szutykos szatyorral elsétál a pékhez, és lezárt borítékkal fizet a kenyérért. Aztán megint estefelé, amikor szennyvizes vedrével lép ki a kapuján, és az utcai lefolyóba üríti. Ilyenkor vagy mindjárt visszatér sivatagos udvarára, vagy amúgy vedrestől elkószál valamerre. Ő csak „az esti vedres ember”, alakja olyan mérhetetlen közönyt áraszt, hogy nemigen fordulnak utána.

Az utca túloldalán a mit sem sejtő Trenkó Vilmos lakik népes családjával. A két öreg: Trenkó és Trenkóné; a gyerekek: három fiú és két leány, a vők és a menyek. Ezek az emberek egész udvarukat befuttatták szőlővel és klematisszal, beültették dáliával, estikével és oroszlánszájjal, televetették sóskával, kaporral és petrezselyemmel, a falak tövétől az ereszig ösztövér mályvaszárak ágaskodnak. Nagy közös asztalnál étkeznek a lugasban vagy éppen az udvaron, olykor hiányos öltözékben, lenge alsókba, papucsokba bújva csoszognak és beszélgetnek. Gyakori vendégeik is ingujjra vetkőzötten forgolódnak közöttük, mint meghitt családtagok. És beszélgetnek. Megszokták a szemközti ház poros és száraz csöndjét, örökösen lehunyt szemét, megszokták, hogy udvarukba főként a nap süt be, nem leselkedők tűző tekintete. Bundás Rekkre sosem gondolnak.

Pedig Bundás Rekk – hacsak nem éppen reggeli szatyros portyáján, vagy esti szennyvizes-vedres sétáján tartózkodik házon kívül – egy magasított lábú széken ül naphosszat zsaluval lesötétített szobája ablakában.

Ül egy lyuk előtt, amelyet akkor fúrt a zsalu deszkájába, amikor ablaktábláit végképp beszögezte. A lyuk körül a deszka az orra érintésétől már megzsírosodott, leheletétől szivacsossá korhadozott, s ha nem éppen tulajdon szagáról lenne szó, maga Bundás Rekk is érezhetné, hogy közelségétől mennyire büdös. De Bundás Rekk nem ismeri a saját szagát, nem is érdekli az őt. Inkább az, hogy mit eszik a Trenkó család, és mire telik, mennyi hús marad a lerágott csontokon, s úgy mellékesen: hogy mi a véleményük például a betevő falatról általában, az elnöki palástról, a Tudományos Akadémiáról, és a kiváló hajfestő szerekről.

Ő csak ül a deszkába fúrt lyuk mögött, ül és figyel nagy nyugodtan, és arra gondol: az idő neki dolgozik.

Egyszer aztán mégis berezel. Egyszer, amikor krétaszagot érez a szobában. Ez a tantermekből aránylag ritkán elkószáló szag nem az utcáról illant be réseken és repedéseken vagy éppen az általa fúrt lyukon, forrása itt van valahol a homályos szobában. Bundás Rekk csak úgy forgolódik maga körül, és nem bír szabadulni a krétaszagtól. Mint valami pimasz légy üldözi, és rátelepedik az orra hegyére. Ott van, szagolni kell.

Akkor villanyt gyújt Bundás Rekk, látja is magát a nyitott ablak hományos tükrében, látja: krétás az orra. Miközben krétás orrát törülgeti, megpillantja a kémlelő nyílás alá krétával írott üzenetet:

 

KRÉTÁS AZ ORROD NEKED.

 

„Krétás az orrom nekem.”

Döbbenetes. Aki ezt írta, igazat írt. Meg kell kapaszkodni valamiben. Igen bizony, mert attól a krétától lett krétás az orra, amivel egy ismeretlen jóslatot firkált a zsalu belsejére.

Döbbenetes. Egy valaki. Egy illető. Egy egyén. Aki talán most is a szekrény deszkájába fúrt lyuk mögött kuporog egy polcon, és őt figyeli, milyen kapkodva vesz lélegzetet.

Kísértetek

Konyhatitok

– Szóval ez a konyha – morogta egy Max nevű férfi, amint belépett a konyhába, és betette maga mögött az ajtót.

A konyhaajtón tálalónyílás volt, Max a tolóablakot is bereteszelte, egyúttal elzárta a kilátást az étkező felé.

Ez egy kisebb kifőzde volt, mindössze nyolc asztallal fogadott, jobbára törzsvendégek étkeztek itt, akik megszokott időben érkeztek, kedvenc asztaluknál vártak sorukra – ehhez mérten a konyha is elég kicsi volt. Max körülnézett:

– Egész jó kicsi konyha – morogta, aktatáskáját a húsaprító tönk fölé emelte, de nem tette rá, továbblépett, és az ablak kilincsére akasztotta.

– Konyha, konyha – ismételte utána rosszallóan a szakácsnő. – Persze hogy konyha. Tessék a teremben helyet foglalni.

Max ügyet sem vetett rá, csak nézelődött, még a mennyezetet is szemügyre vette alaposan, kissé elidőzött a szürke foltokon, ott, ahol a vakolat a gőz útvonala mentén megsötétült.

A tálalóasztal mellett két pincérnő dolgozott. Értetlenül bámulták a bereteszelt tálalóablakot. Max kivárta, amíg rakott tálcáikkal kisétálnak a terembe, aztán az étlap után nyúlt. Lefricskázta róla a rizsszemeket, és végigolvasta.

– Kérem kifáradni a terembe – mondta a szakácsnő. – Itt nem lehet ácsorogni. Mondtam már, tessék odakünn helyet foglalni. Nézze meg az ember. Tessék innen kimenni és rendelni.

– Dehogyis megyek – mondta Max. Letette az étlapot, nem is fordult a szakácsnő felé. A kályhához lépett, és sorra megemelte a fedőket. Fejét kissé oldalt billentette, hogy a gőz ne csapjon a szemébe. Belenézett a lábasokba, a fazekakba és a serpenyőkbe. Legvégül a kemence tetején melegedő tepsibe.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan.

– Az vargabéles – felelte a szakácsnő.

– Hm. Látom, a mazsola kigurult belőle. Vagy az talán nem mazsola?

A szakácsnő készségesen odasietett. Belenézett ő is a tepsibe.

– Kigurult? Tényleg. Nem is értem. Vissza fogom tenni őket.

A szakácsnő orra egészen közel volt a tepsihez, amint a vargabélest vizsgálgatta, Max máris visszatette rá a fedőt. Elsétált az ablakig, leakasztotta táskáját a kilincsről, papírt, indigót vett elő.

– Ellenőrzés – súgta oda a szakácsnő, amikor az egyik pincérnő visszatért a teremből a tálalóasztal mellé. Magas, férfias alkatú asszony volt, a kanalakat köténye zsebében tartotta. Max odasétált melléje, kiemelt egy kanalat a zsebéből, és arcához érintette.

– Meleg – jegyezte meg.

– Igen. Ha a zsebemben tartom, a vendég melegen kapja – mondta a pincérnő. – Az jó a levesnél. – Szája két oldalán két fehér folt ütött ki, homloka kivörösödött.

– A villát, azt nem – mondta Max csöndesen.

– A villa szúr – vallotta be a pincérnő.

Max elnézően bólintott.

– És hányan esznek most odakünn?

– Azt hiszem, heten – mondta a pincérnő. – Ha közben nem érkezett új vendég.

Max indigót helyezett két papírlap közé, s az ételfoltos konyhaasztal hullámzó bádoglapján odaírta: MEGSZŰNT.

– Tűzze ki ezeket kérem, a bejáratra – mondta a pincérnőnek, aki most lépett a konyhába. – Egyiket kívülről, a másikat belülről.

– De miért? – A pincérnő dermedten bámult a feliratra. A másik is már mögötte állt, egyre csak olvasta a nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót.

– Azért, hogy aki bejönne, az maradjon künn, aki pedig távozik, az ne jöjjön többet – mondta Max.

– De miért?

– Az utolsó vendég után aztán zárja is be az ajtót. – Max ezzel máris elfordult. A szakácsnő közelében állt, a szakácsnő arcán nem látszott semmiféle döbbenet, semmiféle megütközés, legfönnebb annyi: igenis olvasta a feliratot, igenis megértette. Megértette, hogy ennek itt vége. Mégis, egészen gyermekien azt kérdezte:

– Végképp és egészen?

Max erre is csak bólintott, és megemelte a tepsi fölött a fedőt. Belenézett, aztán a fedőt félretette.

– Adjon nekem is egy ilyen vargabélest, ahogy maga nevezi. Életemben nem ettem még ilyesmit.

A szakácsnő széles pengéjű késsel jókora adagot kanyarított egy meleg tányérra, a mazsolaszemeket visszabökdöste a főtt tésztába, külön meghintette az egészet cukorporral. Kést, villát, szalvétát vett elő, és odakészítette Maxnak a hullámos bádoggal fedett asztalra.

– Valami nagyon komoly dolog az ok? – kérdezte illedelmesen.

Max lekaparta a cukorport a vargabélesről, kezéről is lefújt egy keveset, villájára emelt egy tetszetős adagot, és befalta. Még szájában volt a falat, amikor megfordult, vállát kissé megemelte, a kést és a villát tányérja mellé tette, hogy tenyerét tehetetlenül kifordíthassa.

– Nem tudom – mondta. – Csak én jöttem megmondani.

Újra itthon

Az állomás volt itt az utolsó nagyobb épület, a város nem terjeszkedett túl a vasút vonalán, mivel a keskeny vágányú sínpárok mögött emeletmagasságú, tömör sziklatömbök sora húzódott. Mintegy kerítette ezen a felén a várost, és a közelében tartózkodók elől elvette a hegységre nyíló kilátást. Az érkező utas, akit eddig lekötött a medence mélyéből kiugró hegység egyedülálló képe, amint a döcögő vonattal beért a sziklatömbök alá, most már a város felé fordulhatott; a zajtalan utcákra tekintő sárga és vörös homlokzatok ragyogtak a délelőtti napsütésben.

Adorján nem ütődött meg, hogy ugyanazokat a sárga konflisokat találja itt, mint régente, távozása idején, ezeket a kicsi, fényesre kefélt lovakat, kövér, piros bojtokkal a fülük alatt. Adorján könnyű válltáskával érkezett, mint valami örökös átutazó, egykedvűen helyet foglalt az első várakozó konflisban, és hátravetette magát az ülésen. A kocsis csak bámult, amikor alig egy perc múlva, alighogy legurultak a térségről levezető kockaköves úton, utasa máris megállította. A Hotel Laurentzi egyemeletes barna épülete előtt.

A bejárati ajtó zárva volt, küszöbe beporosodott, az ablakköz pókhálós zugában meggyűlt az elhullott bogár meg a légy. A kilincs fölött kézzel írott táblácska lógott: „A vécé nem használható. Bejárás a vendéglőn keresztül.” Adorján ezért megkerülte az épületet, a vendéglő előterében próbálkozott, ahonnan a füstös mennyezet alatt keskeny, létraszerűen meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyenesen egy keskeny szoba nyitott ajtajának.

Idős, testes asszony ült az ablak közelében, a felhőkről behulló egyenletes fény terében, rézágya szélén, süppedő vastag ágyneműn. Ült egy szál hálóingben, és csipkét horgolt. Olykor kipillantott az üveg elé szegezett gézfüggöny fölött, nem a szemben levő ablakokra, az elhúzó madarakra, hanem a távoli Gerlachovskyra; úgy tűnt, ő csak egész nap kézimunkázik, pillantásait megosztja babráló ujjai és a távoli Gerlachovsky hol szürke, hol kék, hol felhőbe vonult kúpja között. És ilyenkor néha annyira elréved, hogy a csipke mintája sárgán rávetül az ablaküvegre, ott ég vibrálva; máskor a hegy mozdul el, rátapad az ablaküvegre, s akad pillanat, amikor már ott fürdik a függönyön belül, a szoba örökös árnyékában, édeskés levegőjében, amit az asszony már annyira megszokott, s csak kényesebb szimatú látogatóit üti olykor orrba.

Adorján most már a lépcső tetején állt, az emeleten, egyetlen lépés választotta el a szobától, és hirtelen orron legyintette az érkezésétől megrezzent levegő, amelytől hosszadalmas távolléte alatt alaposan elszokott. Az asszony hallotta a talpak alatt elpihenő lépcsők nyikorgását, érezte odakünn az ajtó előtt a várakozás reménykedő csöndjét, s anélkül hogy fölpillantott volna, keményen kiszólt:

– Nincs szoba.

Adorján azt mondta:

– Megérkeztem, anyám.

Az idősebb Adorjánné akkor futó pillantást küldött a tárt ajtó felé, valamivel rövidebbet, mint amennyit a ködbe burkolózott Gerlachovsky felé szokott, és megismételte:

– Nincs szoba, fiam.

Adorján megragadta válltáskája szíját, mintha puskát igazgatna a vállán, akaratosan befalta alsóajkát, megfordult és leereszkedett a poros mennyezet alatt az udvarra.

Adorján nővére a cementezett udvar közepén szállodai lepedőket mosott burrogó mosógéppel, mellette sorakoztak öblítővízzel a kivénhedt fakádak, amelyekben az egykori fogadó, később a Hotel Laurentzi futóvendégei leáztatták magukról az ilyen kisvárosok kétes emlékeit.

– Megérkeztem, Vilma – mondta Adorján a mosószertől habos tócsák között állva. De ez a konok nővér alig emelte meg tekintetét, máris visszaejtette dagadt, vörös ujjai fölé.

– Nincs kiadó szobánk – mondta Adorján Vilma. – S ha van, megnézzük, kinek adjuk ki.

Adorján megint csak válltáskája szíjába markolt. Fejét kicsit meghajtotta, és beleköpött egy habos tócsába, aztán elindult a kijárat felé.

A utcán Irina Habináková várt rá. Látta betérni a Laurentzi-féle szállóba, és tudta, nemsokára újra az utcán lesz. Odaintette magához.

– Jöjjön, kedves, jöjjön maga csak Irénhez.

Adorján végigmérte, mielőtt megállt előtte:

– Miféle Irénhez?

– Újabban kiadom a szobámat mindenféle embernek, aki errefele utazik – mondta Irina Habináková. – Lengyelek, csehek, románok és magyarok alusznak nálam. Még németek is. Én a konyhában alszom, maga a szobában. A szoba tiszta és üres, tiszta az ágynemű benne. Én megyek előre, maga meg jön szépen utánam.

Adorján nemsokára ott állt egy alagsori kicsi szobában, ablaka török tubarózsákra nyílott meg kapirgáló tyúkokra. Válltáskáját a szék karfájára akasztotta.

– Kicsit ismerem én magát, Adorján – folytatta mondanivalóját Irina Habináková –, de azért kérem szépen ide azt az úti könyvecskéjét, az utazólevelecskéjét, hogy maradjon nálam, amíg itt lakik. És azért is, mert odafönn csendőr urak laknak. Bizony, Adorján úr, kicsit ismerem én magát, azért mondom: ha már egyszer messzire elment, nem kell ide visszajönni.

Adorján elővette zsebéből az útlevelét és Irina Habinákovának adta. – Tessék. És tessék, tessék, tessék. – Válltáskájából Rexona és Lux szappanokat ürített az asztalra, zöldalma-sampont, Tobbler csokoládét, Elmex fogkrémet, Ronson gyújtókat és rengeteg banánt. Az egészet Irina Habináková kötényébe seperte.

– Ezt a kis semmiséget – mondta. – Magának hoztam.

– Tudtam én, hogy jól fogja érezni magát – mondta Irina Habináková az ajtóból.

– Persze, persze. Elvégre itthon vagyok.

Prikulicsok

Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én meg biccentek, és mások számára talán érthetetlen előzékenységgel kitárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics vár bebocsátásra, az kivételes esemény, vegye megtiszteltetésnek. Amíg visszazárom az ajtót, ezek máris berohannak a lakásba, és elrejtőznek. Ezek a lények minden ravaszságuk mellett bosszantóan türelmetlenek és szertelenek. Egy fiók magától kinyílik, s az egyik prikulics, név szerint Hlebena hevesen integet a fülével. Ülj inkább egy székre, tegezem le, mert termeténél fogva a prikulicsot tegezni illik. Hlebena erre csak kiölti a nyelvét, ezzel a fiók magától becsukódik. Vagyis, ahogy egy közönséges halandó mondaná, a prikulics magára csukja a fiókot. A másik, név szerint Szemikurkán a konyhában motoszkál. Uhh, uhh, nyögdös, hogy mik vannak, uram, teremtőm. Egy kicsi zsírosbödönt vonszol elő a kamara mélyéről, keményre fagyott zsírral. Szólj, ha éhes vagy, mondom, oszt keverek valamit. Ó, nem vagyok én éhes, mondja Szemikurkán, viszont szeretném, ha kölcsönadnád nekem ezt a kicsi bödönt. Bizony isten, visszahozom. A benne levő zsírt, természetesen neked hagyom. Jó, mondom, kiolvasztjuk, oszt viheted. Hlebena a szekrény mögül az ócska vasalódeszkát vonszolja elő. Én meg ezt kérem, ezt az ócskaságot. Csak lefejtjük róla ezt a perzselt vásznat, mert alatta, mit látnak szemeink? Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez a léptéke. De mi nem készülünk Bélborba és környékére, a tökünknek kellenek tiltott térképek. Csak a vasalódeszka kell. Mondanám, hogy már kikérem magamnak, mi az, hogy Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez. De nem jön ki hang a torkomon. Szemikurkán közben gázlángon olvasztja a zsírt, és a bödön peremébe kapaszkodik. Jöjjön csak, jöjjön, mondja, amint megpillant, és sülteskészlet háromágú villájával kiemel a bödönből egy hatlövetű forgótárcsás lőfegyvert, körültekintően kivárja, amíg lecsepeg róla a zsír. És a töltények, kérdi, azok hol vannak? Mert azok biza nem lehetnek itt, azt maga is jól tudja, azoknak megárt a meleg. Kifehéredek, hogy miféle töltények, de nem jön ki hang a torkomon. Szóval? Ott áll velem szemben korábban Hlebena és Szemikurkán. Szóval?

 

Csöngetnek. Lerúgom magamról a paplant, mezítláb, lábujjhegyen lépkedek az ajtóhoz. Unokaöcsém az, a legkisebbik Svancz gyerek, ott áll két hatalmas bőrönd között behavazott sísapkával. Amint belép, süvít befelé a hajnali hideg.

Gyere, gyere, mondom. Gyere, mert azt hiszem, rémlátomásaim vannak. Lehet; nemsokára történni fog valami.

Kutya egy hideg van, dörzsölgeti fagyott kezét a Svancz gyerek, csináljunk hamar egy kis meleget. Begyújtok a konyhában, a nyílt gázláng hamar kimelegíti a helyiséget. Szelek két darab kenyeret, elővonszolom a kamrából a kicsi zsírosbödönt, kenek belőle, meghintem sóval, paprikával. Most falunk valamit, mondom, oszt kiolvasztjuk az egészet. Akkor állj mellettem, el ne mozdulj.

Tapasztalatcsere

A mikrobusz tágas, kiégett völgyben gurult, amelyet töredezett peremű fennsík szegélyezett, fátlan, meredeken leszakadó, meszes oldalakkal. Egyhangú, vigasztalan vidék volt. Három óra elmúlt, most volt a legmelegebb. Losteiner, akit felettese váratlanul magával vitt tapasztalatcserére, szomjasan bámult kifelé, mintha a kiégett táj látványa enyhítene valamit a rekkenő hőségen. Odakünn csak a mikrobusz légörvényei lebbentették meg a poros lombokat.

Az út nemsokára elmerült egy távolról még oázisnak tűnő gyér akácosban, a sofőr lehúzott az útpadkára, és kikapcsolta a motort. Mindenki fölébredt.

Az alacsony martból, egy tömör szürke betonlapból kajla vascső hajolt az árok mélyedése fölé. Még magasról tűzött rá a nap, szinte látszott, mennyire langyos a végéből lomha lökésekben előbugyborékoló víz, mégis többen körbeállták. Losteiner megöntözte arcát, szájába is vett a vízből, de nyomban kiköpte. A hólyagos lepedékkel bevont árok szikkadó szegélye egészen fehér volt.

Losteiner után mindjárt felettese, Borza ivott. Amint a cső fölé hajolt, hátán fölcsúszott az ing, kibuggyanó fehér derekát máris körüldongta néhány vörös potrohú szúnyog. Borza esetlenül kiegyenesedett, lenyelte a vizet, s homályos tekintettel, mutatóujját fölemelve elindult Losteiner felé.

– Maga kiköpte – mondta neki.

– Sós – dünnyögte Losteiner. – Sós, mint a fene.

– Én megittam – mondta Borza. – Ha akarja, iszom belőle még egyszer.

– Én nem szeretem – motyogta Losteiner.

Borza most ott állt előtte, kicsit ingadozott, mintha berúgott volna a melegtől. Kezét atyai mozdulattal Losteiner vállára eresztette.

– Tudja, miért hoztuk magunkkal – mondta egészen halkan. – Remélem, sejti.

Losteiner fáradtan és kissé csodálkozva bámult felettesére, egészen megtapadt rajta tekintetével.

– Valamilyen okból? – kérdezte megütődve.

– Maga rászolgált a bizalmunkra – bólintott Borza.

Losteiner elképedve biccentett. – Köszönöm – mondta és elindult a kocsi felé. Borza utánasietett, és melléje ült. Fészkelődött és néha mosolyogva ránézett.

Amint elhagyták az akácost, fölöttük még inkább megtompult az ég, a levegőben forró szürkeség lebegett, a homályos ablakon át úgy tűnt, szinte ragad tőle a táj.

– Mondom, rászolgált a bizalmunkra – folytatta Borza. Elhoztuk ide, hogy nézzen körül. Kedves vidék, aztán meg is indult valami kis mozgás errefelé.

Losteiner kifelé bámult az ablakon, néha megingatta a fejét.

– A kutyafáját neki – morogta. – Rohadt egy hely lehet.

– Elhoztuk ide, hogy nézzen körül – folytatta Borza. Ősztől kirendeltségünk lesz a városban.

– Kirendeltség – hagyta rá Losteiner közönyösen.

– Igen, igen. – Borza mosolygott, és kétszer Losteiner vállára vert. – Itt fog maga is dolgozni. Maga lesz a mi itteni emberünk.

Losteiner kinézett az ablakon, aztán Borzára nézett, és megrázta a fejét.

– Azt nem. Ha nem muszáj, ezt igazán nem szeretném.

– Az ivóvíz nem minden – mondta Borza. Átölelte Losteiner vállát, jó ideig szorongatta. Losteiner továbbra is kinézett az ablakon. A kopár dombok sora mögött homorú ívben, fehér füstoszlopok terültek az égre. Mintha ott a dombok mögött készülne ennek az egész napnak, az egész nyárnak a melege. Arra lehetett a város.

 

A szálláshelyen, a zuhanyozóból a fejmagasságban levő ablakokból ugyanezekre a gomolygó fehér oszlopokra lehetett kilátni, persze sokkal közelebbről. Bár a víz fröcskölése elnyomta hangjukat, a padló és a levegő remegett a feltörő füst és gőz dohogásától.

A zuhanyozó cementpadlója a pereme felé hamarabb száradt, a szennyes, zöldes nyálka szélén fehér csipkékben ütött ki a só. Losteiner éppen köpködött a rázúduló víz alatt, amikor Borza megjelent mellette meztelenül és fehéren, és megeresztette a csapot. Zöld, fenyőillatú kocsonyával kenegette magát, Losteinert is megkínálta.

– Estefele majd kisétálunk – jegyezte meg. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

– Tessék? – kiabálta Losteiner, és közben füléből rázogatta a vizet.

– Estefelé majd kisétálunk – mondta Borza valamivel hangosabban. – Meglátja, egészen csinos kis fészek. Meg aztán közel a deltavidék is, ha érdekli.

– Nem értem – ordította Losteiner. – Ne mondjon semmit, mert nem értem.

– Mi bízunk magában – ordította Borza. – Rászolgált a bizalmunkra. Maga csak köszönje meg.

Losteiner végre kilépett a zuhany alól, tovább köpködött, és rázogatta füléből a vizet.

– Lenyeltem egy hajszálat – morogta. – Hogy a fene enné meg.

– Ejnye – nevetett Borza vidáman. – Az velem is előfordult már. Az tényleg komisz dolog.

Losteiner alsónadrágot húzott magára, belebújt a papucsába, törülközőjét a vállára dobta.

– Mondott az előbb valamit?

– Csak azt, hogy este a szobámba várom. Tudom, hogy eljön. Csak nem fogja fiatalon elásni magát.

 

Losteiner a munkásszállás egyik emeleti ablakán nézett kifelé. Törülközője a repedezett, zsírfoltos ablakpárkányon száradt. A szemközti épület mögött, egy kürtőből gőzfelhő tört fel, átbukott a háztetőn, és függönyökben hullott Losteiner ablaka előtt az udvarra. Néha váratlanul föllebbent, vagy egy-egy lomha légvonat magával szívta az utcára, ilyenkor messzire lehetett látni a kémények között. A porral lepett, majdnem deresnek tűnő háztetők fölött tetőablakok csillogtak a tompa délutáni fényben, madártalan, fakó ég alatt. Losteiner kikönyökölt vizes törülközőjére, leste az estét, a közeledtét jelző szellőt.

Kopogtattak az ajtaján, valaki nemsokára le is nyomta a kilincset.

– Losteiner! Hall engemet?

Losteiner könyökölt az ablakban, nem felelt.

– Hall engemet, Losteiner? Jöjjön, tekeregjünk egyet.

Losteiner nézte a lenyomott kilincset, hallotta az ajtó és a zár feszülését.

– Magára zárta az ajtót. Kérem, ne tegyen ilyet. Nyissa ki. Nyissa ki, Losteiner elvtárs, azonnal.

Losteiner elballagott az ajtóig, megfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta.

– Mit akar még? – kérdezte.

– Csak azt, hogy többé ne tegyen ilyet. Mostantól fogva minden lépését gondolja meg.

Az alkonyat érkezésével egyidőben hirtelen teljesen beborult, minden átmenet nélkül ereszkedett a városra a sötétség. A házak falán maradt némi fény, a távozó nap senyvedő színei átütöttek a felhők domborulatain, és megcsillantak az emeleti ablakokon. Losteiner várakozással leste, mikor oldódik el a fellegek alól a szél, mikor mozdul a levegő az első súlyos cseppekkel.

Hóna alatt összegyűrt esőköpennyel baktatott az utcán, és nemsokára betért egy trafikba. Losteiner nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a fővárosi állatkert állományát bemutató színes képekből kért kettőt, megíratlanul zsebre tette őket. Fiatal, orvos külsejű férfi volt az elárusító, fehér köpenyt viselt, s a finomságtól fényes, babráló ujjakkal seperte az aprópénzt a fiókba. Látta, Losteiner még nem távozik, ezért újra fölpillantott. Losteiner ekkor megkérdezte tőle, merre van itt a folyó. A kérdés kicsit meglepte a trafikost, arcán mintha egy pillanatig ott maradt volna a szó: a folyó. Aztán mégis elmagyarázta. A folyó itt tulajdonképpen megkerüli a várost, éppen hogy érinti, sebaj: jelentéktelen víz ez. Mégis, akit érdekelne, a közeli utcasarokról indul a villamos – egyetlen vonal kígyózik végig a városon az állomás és az egykori téglavető között –, a végállomáson kell leszállni. Ott a folyó.

Losteiner villamosra ült, Borza is föllépett a hátsó peronra. Éppen idejében, mert eleredt az eső. A járda kövezete, mintha az utóbbi hetek fülledtsége vonta volna be viaszos lepedékkel, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és elgurultak, míg aztán kicsi erekben találkozva elborították a kövezetet. A végállomáson minden szurkosan csillogott a csepergő esőben.

A térséget, ahol a villamos megfordult, földszintes házak övezték; utcára nyíló, kiakasztható szárnyas ajtóikkal régi piactéri bolthelyiségekre emlékeztettek. Losteiner egy ilyen ház eresze alatt terítette magára olcsó esőköpenyét, majd a folyó iránti kíváncsiságával továbbindult az esőben.

Borzának nem volt esőköpenye, ernyője sem, zakója gallérját tűrte fel, és csak ázott a gyér füvű réten át, ami az utolsó házsor és a folyó közti teret kitöltötte. Onnan döngölt út vezetett egy keskeny fahídra. Nem is híd volt az, látta később Losteiner, inkább csak amolyan rozzant bürü. Alatta csillogott a folyó. Keskenyebb volt egy pataknál, de mély, fekete és néma. Lassan egymásba áramló körök úsztak kifelé a távolról érkező fények érintéséből, mintha igen nagy mélységben, a meder iszapos ágyában szendergő halak pihegése hozta volna mozgásba őket. Losteiner mint végső úticél előtt állt meg a hídon, s várta, szokja meg a szeme a homályt. Leste, mikor fehéredik ki a víz titkos csobbanással. De nem látott semmit, csak Borza korlátnak támaszkodó alakját.

– Mi a kurva anyját kíván még? – kérdezte tőle halkan.

– Semmit. Csak hogy végighallgasson – suttogta Borza. – Itt nem hall minket senki.

A korlát két végén könyökölve beszélgettek a neszelő esőben, pedig a víz nagyon jól vezeti a hangot.

Egy unalmas olajlerakat

Boncz pár napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros, tikkasztó nyárutó volt. A komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, körülötte megrepedezett az iszap. Boncz azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymaga ült a parton egy nyárfa törzsének vetett háttal, bámulta az egyre apadó folyót, az iszapon vergődő halakat, a fölébük suhanó madarakat.

Anyja néha kisétált hozzá egy kifakult napernyő alatt, kosárkában hozott neki ezt-azt, termoszban forró teát vagy hideg kútvizet, kicsi kóstolót az aznapi ebédből. Boncz ilyenkor hűvösen megköszönte anyja figyelmességét, a teát vagy a hideg vizet rendszerint megitta, a húsokat odavetette a kóbor kutyáknak. meg a folyó iszapjára ereszkedő dolmányos varjaknak. Zárkózott, elmélkedő ember volt.

– Holnap születésnapod van – szólította meg anyja egy ilyen délelőtt, amikor kisétált hozzá a nyárfa árnyékába.

– Igen – bólintott Boncz egykedvűen. – Még ma hazamegyek.

Délután személyautó érkezett utána, zsíros képű, szőrös ábrázatú sofőrrel. Búcsúzáskor, útravalóul Boncz két sárgadinnyét kapott az anyjától.

– Elég taplósak – mondta az asszony –, de hát te is tudod, nem esett eleget.

– Nem baj – mondta Boncz. – Hála istennek.

Hazafelé menet két útvonal közül választhattak. Boncz megvonta a vállát, megnyugtatta a sofőrt, ő a maga részéről rábízza magát, döntse el, merre mennek.

A sofőr jobb keze fején tetovált lóhere volt, abból is kunkori fekete szőrök nőttek. Bonczot riasztotta a lila folt a sofőr kézfején, elfordult jobb felé, és kinézett az ablakon. Kisvároshoz közeledtek éppen, fölötte ragadozó madár körözött. Errefele elég ritka látvány az ilyesmi, ezek a nagy madarak sűrű erdőségek közelében csapnak le a rétekre. De ennek körözésén, kitartó szemléjén meglátszott, igazi ragadozó madár. Már benn jártak az alacsony házsorral szegélyezett főutcán, amikor a fenyegető madár közelségétől megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött. Egyiküket a kocsi utolérte, és nemsokára ott vergődött Boncz ölében, nadrágja is tele lett a törött szélvédő üvegkásájával. Boncz kidobta a galambot, a sofőr kiseperte a kocsi padlóját, megtisztította az üléseket.

– Mi a fenének jöttünk errefelé – bosszankodott Boncz, amikor főteréről fölismerte a kisvárost. – Csak éppen erre ne jöttünk volna.

– A doktor úr mondta – szabadkozott a sofőr. – Azt mondta: arra jöjjek, amerre én gondolom.

– Persze – legyintett Boncz. – Persze hogy én mondtam. Ha már itt vagyok, megyek és körülnézek. Maga addig szerezzen szélvédőt az orrunk elé.

Ezzel Boncz elindult. A kisváros idegenek számára is könnyen áttekinthető volt: párhuzamosan futó széles utcákat keskenyebb mellékutcák metszettek, két végük felé egyszerűen elfogyott a város, arról fáradt zöld színekkel kandikáltak be a rétek. Kivéve egy ilyen utcát, ennek a végében magányos, és a városka méreteihez képest hatalmas, tömör épület sötétlett.

Boncz arrafelé tartott, és inkább a járdát, a korán lehullott leveleket nézte, talán azért, hogy a maga számára is megőrizze annak a pillanatnak az érintetlenségét, amikor majd megáll szemben az épülettel és ráemeli tekintetét.

Az épületet, amelyet lehajtott fővel közelített meg, falakkal vették körül, szögesdrót is feszült a tetején, és még álltak az őrtornyok is. Megmaradt az ablakok tömör rácsozata, mögöttük foltos falakra vetült csupasz villanykörték fénye. A vaskapu kitárva, roggyantan pihent egy olajos tócsában. Közel a kapuhoz, a fal tövében szurkos katlan állt, alatta épp kihunyóban volt a tűz. Két ingujjra vetkőzött férfi és egy csupasz karú kövér asszony ülte körül. Kormos drótokra tűzött avas illatú zsiradékot pirítottak.

– Én belga nyulakat tenyésztettem – mondta az egyik férfi. – Úgy nyolckilós korukban eladtam őket.

– Én magának mindent elhiszek – mondta az asszony. – Tudom, az jólesik magának.

– Aztán galambokkal próbálkoztam. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.

Boncz elhaladt a katlan mellett, benézett a kapun, aztán belépett az udvarra. Megállt a kapusfülke előtt. Az épület most valami lerakat, raktárféleség lehetett, szürke köpenyes fiatalember ült az üvegablak mögött. Boncz várt, amíg észreveszi, aztán orrát a kinyitott tolóablakhoz dugta és beköszönt.

– Fölmennék az emeletre – mondta. – Éppen csak bekukkantok valahova.

– Nem lehet azt, kérem. Meg aztán minek is – mondta a kapus. – Tessék szépen elmenni. Ez csak egy unalmas olajlerakat.

– Mondtam: éppen csak bekukkantok – erősködött Boncz. – Megnéznék odafönn valamit. – És Boncz betolta névjegyét az ablakon.

– Kérem – mondta a kapus, amint a névjegyre pillantott. – Természetesen. Tessék parancsolni. – Kilépett a fülkéből, és elindult a bejárat felé.

A homályos lépcsőházban avas szag terjengett. A lépcsőkre deszkákat fektettek, alattuk a kiömlött olajtól síkos volt a kő.

– Tessék parancsolni – mondta a kapus, amint fölértek az emeletre. – Mit parancsolna látni?

– A hetvenhatost – mondta Boncz, és nézegetni kezdte az egymást sűrűn követő vasazott ajtók fölötti számokat. Aztán meg egy olyan helyiséget is, aminek nincsen ablaka. Érti, csak ajtaja.

– A hetvenhatost – mondta készségesen a kapus. – Hogyne, természetesen. Azonnal. De olyan helyiségünk sajnos nincs, aminek ne lenne ablaka. Olyan nekünk nincs, nem tudnánk használni.

– Azért hátha mégis van – morogta Boncz.

– Nincs, nincs – mondta a kapus. – Lehet hogy volt, de biztos ablakot vágtak neki. Úgyhogy most nincs.

A kapus ment elöl, s a folyosó egyik kanyarulata előtt megállt egy ajtó előtt. Fölnézett a fölébe szegezett számra, majd kinyitotta.

– Ez az. A hetvenhatos, ugye? Ez az.

A cella padlója is olajos volt, a kimélyült részeken zsírosan csillogott. Négy olajoshordó állt deszkaállványokon, négy kisebb hordó fért el a helyiségben. Olajos volt a fal is, derékmagasságon felül, avas olajszag terjengett, bár a kitört ablakszemeken pókhálót rezegtetve cserélődött a levegő. Boncz az ablakhoz lépett, épp az álláig ért a párkány. A városban már kigyúltak a fények, elterültek a lombokon, és kiadták a távoli háztetők alakját.

– Ez nem a hetvenhatos – mondta Boncz csöndesen. Az ajtót is alaposan megvizsgálta, becsukta, kinyitotta. – Mért van a zár baloldalt? Ez nem a hetvenhatos.

– Pedig az – mondta a kapus.

– Azért van baloldalt – mondta Boncz –, mert nem a hetvenhatos. Ez nem. Ez aztán soha.

– Pedig az – magyarázkodott a kapus. – Nemrég kaptunk új számtáblákat az ajtók fölé. Látszik rendesen, hogy ez a hetvenhatos. Kicseréltük az egészet.

– Kicserélték? – Boncz vértelen arccal meredt a kapusra. – Kicserélték? Ó, a marhák.

Elindult a folyosón, benyitott még egy-két ajtón, elsétált a hordók között az ablakig, kinézett, aztán kisietett. Végigment a folyosón, indult lefelé a lépcsőkön.

– Tessék eljönni holnap – mondta mögötte a kapus. Nappal mégiscsak többet lehet látni.

– Persze, persze – mondta Boncz. – Nappal. Majd éppen nappal.

A kapu előtt megállt, nézte a karcsú kéményeket, amint rávetülnek az égre, a város visszfényére.

A két férfi a szurkos katlan mellett időközben vattakabátba bújt, vattakabátot viselt az asszony is, éppen kapcát tekert a bokájára.

– Ha a földgolyó üvegből volna – mondta –, én csak mezítláb járnék.

– Tudjuk, maga nagy dáma – mondta az egyik férfi. Magának ez így nem is jó.

Boncz lehajtott fővel sietett vissza a főtérre. Tanácstalanul ácsorgott, a sofőr vette észre és szólította meg:

– Sajnos nem kaptam szélvédőt – mondta. – De még elég meleg van. Legfeljebb lassabban hajtok majd.

– Nem baj. Hála istennek – mondta Boncz. – Csak menjünk, menjünk innen.

A részleg

Aznap, amikor útnak indul, Weisz Gizellát mindenki megdicséri. Még a nagy Onaga elvtárs is mélyen a szemébe néz. „Ez igen” – mondja. „Elgondolásai kitűnőek, tervei nagyszerűek. Maga vezetésre termett.” Hernyósan hurkás szájával savanykásan mosolyog, egy kicsit megemeli a pezsgőspoharat. „És most siessen. Mennie kell. A viszontlátásra.”

Esteledik, Weisz Gizellát a vállalati terepjáró viszi hazáig. Amint eltűnik a kapualjban és az emeletre vezető lépcsőkön, a sofőr befarol egy lombtalan akác ritkás árnyékába, és kikapcsolja a motort.

Weisz Gizella le sem veti szürke lódenkabátját, úgy járkál a lakásban; nyitott szekrényekben, kihúzott fiókokban keresgél a ruha és fehérnemű között. Pár darabot odakészít magának a komódra, a telefon közelébe. Nemsokára a kagylót is fölemeli, várja, várja a búgó hangot, aztán leteszi.

Egy barna, kopottas sporttáskába csomagol váltásnyi fehérneműt, harisnyákat, tornacipőt, néhány könyvet, pár darab batui almát és kézitáskáját mindenestől. Kiegyenesedik, megnézi karóráját. Kilép a cipőjéből, harisnyásan lépked ki az előszobába, lábára húzza szürke halinacsizmáját, fejére fehér kendőt köt. Mielőtt az ablak elé húzná a sötétítőt, kinéz. A lámpafényben nyirkos az utca, a csupasz vesszők hálója rávetül a terepjáró ponyvájára.

Weisz Gizella nézi magát a tükörben, végigsimít arcán, saját szeme közé néz, miközben fölemeli a telefonkagylót. Kivár, nyomogatja a villát, találomra beletárcsáz, aztán kicsit bosszúsan leteszi. Kihúzza az éjjelilámpa dugóját a fali vezetékből, eloltja a lámpát a szobában, majd az előszobában. Kilép a lakásból, és bezárja maga mögött az ajtót.

Az emeleti körfolyosón bekopog egy ablakon. Az üvegen cseppekben ül a kicsapódott konyhapára, el-elmoccan keskeny erekben. Belülről egy tenyér rést törölget rajta. Weisz Gizella odahajol és bekiabál: „Pár napra elutazom. Az ágyneműm a padláson marad. Majd leszedem.” Belülről egy asszony kopogtatja az ablakot: „Mi van az ágyneművel?” Weisz Gizella visszainteget a folyosóról: „Semmi. Csak pár napra elutazom.”

„Gondoltam, megvárom” – mondja a sofőr a kapuban. Kinyitja a kocsi első ajtaját, elveszi Weisz Gizella barna sporttáskáját, és beteszi az ülésre. Aztán kitárja a hátsó ajtót. „Aha” – mondja Weisz Gizella, „és az ott benn, kicsoda?” A hátsó ülésen már ül valaki. „Én vagyok – mondja egy kalapos férfi – szevasz.” Weisz Gizella kicsit meghajol, benéz a kocsiba. „Ja” – mondja. „Szevasz. Te mész tovább a kocsival?” „Nem” – mondja a kalapos férfi –, én veled megyek. Együtt utazunk.” Weisz Gizella beül melléje, az egyik hátsó ülésre. „Akkor jó.” A sofőr indít, kihajt az utcából, rákanyarodik a sugárútra, amelyik a pályaudvar felé vezet.

Az állomáson a sofőr, kezében Weisz Gizella sporttáskájával előre indul. „Neked nincs csomagod?” – kérdi Weisz Gizella a kalapos férfit. „Nincs. Nem hoztam.” „Még pizsamát sem?” „Nem. Azt sem. Majd ott veszek.” Weisz Gizella menet közben végigméri a kalapos férfit: mindkét keze felöltője zsebében. „Szóval te csomag nélkül utazol.” „Igen. Én csak így jöttem.”

A peronon a sofőr átadja Weisz Gizella táskáját a kalapos férfinak. A vagon mellett sétálva kíséri őket, amíg végighaladnak a folyosón, és beülnek egy üres fülkébe. Ott áll a peronon, amíg a vonat elmozdul.

„Te hova ülsz?” – kérdi a kalapos férfi. „Nekem mindegy mondja – Weisz Gizella –, én aludni akarok”. „Azért, mert én szeretek menetirányban utazni.” Weisz Gizella megoldja állán a kendőt, fejét az ülés sarkába hajtja. „Akkor el is olthatnánk a villanyt.” „Azt ne – mondja a kalapos férfi –, azt nem akarom.” Weisz Gizella feltűri kabátja gallérját, még egyszer végigpillant a férfin. „A kalapodat sem veszed te?” A kalapos férfi megingatja a fejét. „Nem. Fejgombám van, kalapot kell viselnem.”

 

Éjszaka egy csomóponton áll a vonat. A vagonok alól fölcsapó gőzök között katonák állnak, katonák kopogtatják végig a kerekeket.

„Alszol, Weisz elvtársnő?” – kérdi a kalapos férfi. „Nem” – feleli éberen Weisz Gizella. „Nézlek – folytatja a kalapos férfi –, ahogy itt ülsz, mintha aludnál. És egy kicsit irigyellek.” Weisz Gizella kinyitja a szemét, benéz a kalap karimája alá, nem látja a férfi szemét, csak egy szürke orr hegyére hull a sápadt fülkefény. „Engem? Mi a fenéért?” A kalapos férfi köhint: „A Lomonoszovon tanultál. Aztán hamar bejött neked minden.” „Ja” – bólint Weisz Gizella. „Az igaz. Rám költöttek egy csomó pénzt.” A kalapos férfi csak bólogat: „Aztán tele vagy ötlettel. Jó vagy a főnöknél.” Weisz Gizella feláll, táskájában kotorászik. „Aha” – mondja. „Szeretek dolgozni. Nem kérsz egy almát?”

A kalapos férfi megrázza a fejét. „Nem, nem. Elvásik tőle a fogam.” „Én a fagyos almát – mondja Weisz Gizella, és beleharap egy almába, –, csutkástól megeszem. Csak a magokat köpöm ki.” „Jó származásod lehet” – mondja a kalapos férfi. Weisz Gizella elrágja az almát, csak a szára marad a kezében, a magokat a szemetesdobozba fricskázza. „Igen – mondja –, nem ismertem a szüleimet.”

Hajnalban a kalapos férfi ébreszti Weisz Gizellát. Alig dereng, a szürkületben épp hogy áttetszik a töltés alatt áramló víz mozgása. Az egyik fülkéből is víz csorog, a kalapos férfi kilép a fülkéből, nézi a tócsát a folyosón, beletapicskol, résre nyitja az ajtót, benéz. Mögötte Weisz Gizella. Benn két teljesen ázott ember ül, egymást rémülten átölelve dideregnek, ruhájukból és a hajukból csöpög a víz.

A pálya nemsokára elválik a folyó vonalától, elmerül valami prémszerű puha és sűrű ködben. A vizesárok partján barna falevél és hullott varjútoll alatt roskadozik a maradék hó.

„Azért még elég hideg lehet a víz” – mondja Weisz Gizella. A kalapos férfi egykedvűen bámul kifelé az ablakon. „Mindjárt leszállunk” – mondja. „Azokat valaki bedobta – mondja Weisz Gizella –, maguktul nem lehetnek ilyen vizesek.” A kalapos férfi már az ajtó előtt fogódzik, a vonat a váltókon kanyarog az állomás felé. „Álmodtál, Weisz elvtársnő.”

A csomóponton a sűrű köd alatt még alig virrad. A lámpák udvarából sárga nyirkosság permetez, Weisz Gizella lódenkabátjában, fején fehér kendővel, lábán szürke halinacsizmával baktat a vágányok között, sporttáskáját a kalapos férfi hozza mellette. A csarnokban egy bódénál újságot vesz, a címlapon Malenkov és Bulganyin üzenetével. Elkéri sporttáskáját, hogy a lapot belegyömöszölhesse.

A térség nedves homályában egyetlen autóbusz várakozik begyújtott motorral, sárhányóján remegnek a fényszórók. „Ez az” – szólal meg mellettük a sofőr. „Más busz innen most nem indul.”

„Na, szevasz” – mondja hirtelen a kalapos férfi.

„Aha – mondja Weisz Gizella –, szóval te nem jössz tovább.”

„Nem. Én máshova megyek.”

„Én meg azt hittem.”

„Hát nem. Én csak idáig jöttem.”

„Na jó. Akkor szevasz.”

 

Már dél van, mire az autóbusz kivánszorog a ködből, és a napfényben szikkadó úton a hágóra ér. A hűtőben forr a víz, a sofőr kezében vederrel elbaktat egy hóval borított kis halomig, alóla olvadékvizet hoz, és beletölti a hűtőbe. Az út túloldalán egy romos kápolnában juhok bégetnek, a falak mellől lomha járású kutyák indulnak legyező alakban az autóbusz felé, a sofőr kövekkel kergeti vissza őket.

Kátyútól, tócsáktól fényes fekete út vezet innen szénaboglya alakú, félig kifejtett, magányos hegykúpok közé. Egy-egy ilyen csonka orom tetején üstök meredezik, egy-egy darabka ottfelejtett erdő. Alattuk füstölög a telep, Borgova, a Borgova kettő, röviden a Bé kettes telep. „Leszállhat, megérkezett” – mondja a sofőr, mielőtt megáll a telephez vezető bekötőút közelében.

A bekötőút mentén, a kicsapó sár hullámain, korhadt deszka, kátránypapír és málladozó kartonlapok ingatag ösvényén tapos előre Weisz Gizella, s olykor, ha megcsúszik, mint a madár, meglibbenti könyökét. A hirtelen eltakarodott hó csillogó iszappá oldotta maga alatt az utakat, ezt is, amely párálló salakkupacok között vezet dohogó műhelyek, sáros rakodók felé.

„Igen, eltalálta” – mondja egy férfi Weisz Gizellának az emeleten, a telepvezetői irodán. „Pontosan ez a Bé kettes telep.” A telepvezető kinyújtott lábbal ül a sárgára pácolt csupasz íróasztala mögött. Szemöldöke pár szőr, arca szürke és áttetsző, mint a lantornapapír, ráncai szénporos zsírtól feketék.

„Lemosnám a csizmámat” – mondja Weisz Gizella, a becsukott ajtó előtt áll, csizmáján a sár alól ki sem látszik a szürke halinaposztó. A padlón sárdarabok hevernek, a vaskályha előtt kiömlött salak. Egy priccsen párosával összekötözött gumicsizmák.

„A részleg, amit vezetni fog – mondja a telepvezető, nem pont itt van.” Közben kinéz az ablakon. Az udvar fölött rövid vonatfüttyök pamacsai enyésznek, áttűz rajtuk a nap. „Nem pont itt van” – mondja a telepvezető. „Hanem valamivel távolabb.” Aztán Weisz Gizella csizmáját nézegeti. „És mondja, csak, mi van a csizmájával?”

„Egy kicsit nehéz” – mondja Weisz Gizella. Közben látja a telepvezető csizmáján is a vastag fekete kérget, nadrágján is combig sáros, nemezes lapokban szikkadozik. Hozzáteszi: „De ha megszárad, akkor már könnyebb lesz.”

„Hát persze” – mondja a telepvezető. Künn valahol rövid pukkanással kitörik egy ablak, hirtelen felerősödik a légsűrítők dohogása. Madarak rebbennek fel a háztetőkről, elhúznak az udvar fölött. A telepvezető feláll és kinéz az ablakon.

„Reggel járgány indul a részlegre” – mondja. „Gumicsizmákat szállít. Magát is elviszi.”

Ezzel kisiet az irodából. Weisz Gizella utána néz az ablakon át, de csak cuppogó lépteit hallja az eresz alatt. A műhelyek között tengelyig sárban kicsi gőzmozdonyok tolatnak, nyomukban örvénylik az iszap. A hullámzó sár alatt lehetnek a sínek. A lovak lába is térdig merül, messziről úgy néznek ki, mintha nagyon rövid lábakon járnának. Egy üres bádogszekeret vontatnak egy hegyes szénkupac mentén, amelynek északi oldalán szürkén megrekedt a hajnali dér.

Weisz Gizella táskájából zsebkendőt vesz elő, végigsétál a folyosón, benyit a mosdóba. A kagyló poros és kérges, a csapok szárazon böfögnek, a tükör helyén, épp arcmagasságban szénporos ujjal rajzolt koponya. Alatta szénporos ujjaktól a felirat: Még mindig szép vagyok.

 

A telepvezető Weisz Gizella nyitott sporttáskája fölött babrál. Egy bugyit morzsolgat ujjai között, közel a szeméhez matatja, és bámulja a kicsi bevarrt címkét.

„Mi a fene van ideírva?” – kérdi, amikor megpillantja Weisz Gizellát az ajtóban. „Olyan aprók ezek a betűk, hogy nem tudom kiolvasni.”

„Ja – mondja Weisz Gizella –, csak valami nevek”. És kibetűzi: „Dior-Paris. Ez van odaírva.”

A telepvezető csücsöríti a száját, mintha a bugyinak a béleltebb részét kívánná megérinteni, ami Weisz Gizella legrejtettebb titkait takarja, csücsörít, és azt mondja:

„Akkor kitépjük. Így.” És két ujja közé csípve, csuklója egyetlen mozdulatával, ahogy egy fogat vagy körmöt kell, kitépi a címkét az anyagból. Kicsit elmosolyodik.

„Véletlenül benne maradtak” – jegyzi meg Weisz Gizella. „Még otthon kivághattam volna őket, de nem jutott eszembe.” „Most már nem kell kivágni őket” – bólogat a telepvezető. A holmikat az asztal egyik felébe sepri, és újra belenyúl Weisz Gizella táskájába. „És gondolja” – kérdi, „hogy lesz ideje olvasni?” Hümmögve forgatja kezében a könyveket. „Meg aztán minek? Maga már tud eleget, úgy hírlik. Itt van a fiókomban a betevő falat: A leninizmus kérdései. Azt majd tegye a párnája alá. A többi, azt hiszem, itt marad.”

„Tőlem maradhat” – mondja Weisz Gizella. „Tulajdonképpen csak rövidebb időre jöttem.”

„Az idő mindig rövid” – mondja a telepvezető. „Minden körülmények között.” A telepvezető benéz a kályhába, látja, hogy üres és hideg, legyint és kimegy az irodából. Weisz Gizella késő délutánig lesi az ablakból, mikor tűnik fel alakja a sárban tolató, gőzfátylakat eregető mozdonyok között.

„Jöjjön” – mondja a telepvezető. „Most megmutatom magának a kantint.” Elöl megy a telepvezető, mögötte Weisz Gizella, lemennek az udvarra, az eresz alatt, félkézzel a falnak támaszkodva megkerülik az épületet. Egy nyitott ajtó mögött két szennytől fénytelen asztal fölött csupasz villanyégő lóg, bevilágít a pult mögé, a kincstári ruhás kantinosra, a polcokra. „Adjon nekem egy rumot – mondja a telepvezető –, a kisasszonynak pedig egy narancslikőrt.” Elveszi a két vizespoharat, alján az itallal, megáll háttal a pultnak. „Hallotta? Kisasszonyt mondtam. Közben még azt is tudom, ki volt a férje. Na jó. Ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna?”

„Nehezen tudtam volna választani” – mondja Weisz Gizella. „Egyiket sem szeretem.”

„Azért most döntse el hamar. Aztán vegyen magának egy-két üveggel valamelyikből” – mondja a telepvezető. „És vegyen magának egy olyan rúd szalámit. Egy kiló hasábtúrót, kétszersültet, ha szereti, marmeládot, meg kekszet.”

„Azt valakinek meg is kell enni.” Weisz Gizella a pult mögötti polcokat nézi, a sáros, szakadozott címkéjű üvegeket, a penészes, sérves szalámikat, a csupasz ládában porladozó kekszet. „Maga éhes lesz” – mondja a telepvezető. „Meg akar majd enni mindent, amit itt látott. Mindenből egy ruháskosárral. De hát ruháskosarakkal nem fér fel a járgányra. Mondtam, a járgány gumicsizmát szállít a részlegre.”

A telepvezető visszakíséri Weisz Gizellát az irodára. Bezárja az íróasztal fiókját, zsebre teszi a kulcsot. Kinéz az ablakon. Az ég éppen zöld az alkonyatban, a lila salakhalmok töve már fekete. „Legjobb lesz, ha elteszi magát holnapra. Ledobjam innen ezeket a csizmákat? Vagy tud csizmákon is aludni?”

„Csizmákon? Lehet. Majd megpróbálom.”

Kora reggel járgány áll az irodaépület előtt, úgy látszik, a sár alatt mindenütt sínek feküsznek. Afféle kézihajtány, kétágú hajtókarral, két üléssel, kicsi raktérrel, amelyen éppen elfér ötven pár gumicsizma és rajtuk lovaglóülésben Weisz Gizella. Két sisakos járgányos ember taszítja ki a járgányt a sár alatti váltókon át a nyílt pályára. Ott beülnek a hajtókar mögé.

A keskenyvágányú pálya lassan emelkedik, nemsokára kiérnek a szénaboglya alakú, üstökös hegyek közül, és lomha, magasba vesző oldalak között gurulnak nyikorogva. A rügyező boroszlántövek, sápadt héricsek közt lelapulva, csillogó hártya alatt fekszik a fű, ahogy az eltakarodó hó lenyalta. Amint elérik az erdőt, amelynek gyantaillatát már kanyarokkal előbb érezni lehetett, a járgányt megállítják.

„Most cserélünk” – mondja az egyik sisakos járgányos ember. Leugrik az ülésről és fölkapaszkodik a csizmákra. Weisz Gizella leveti lódenkabátját, s lábát betakarva beül a hajtókar mögé. Pulóverben evez, lapockája körül a gyapjú szőrére hamarosan kiül a pára, és üvegesen áttetsző gyöngyökben odafagy. Fölöttük a fenyőgallyról is jégcsapok lógnak, a lefutó csermelyek lépcsőit, kicsi öbleit fehér kéreg borítja. Egyszer, amikor egy ilyen fojtott hangú ér csordogálása elmaradozik mögöttük, hirtelen sikongani kezdenek a járgány alatt a sínek.

„Állj!” – kiáltja a járgányos ember a gumicsizmákról. Behúzzák a hajtókart, kampóval bebiztosítják, behúzzák a féket, nehogy meginduljanak a lejtőn visszafelé. A sínek sikongása egyre erősödik, feltűnik a pálya végében a másik járgány, amint a fenyők között kanyarogva sebesen közeledik. A másik járgányon két ember ül, húzzák a féket mindketten, néha meg-megeresztik, úgy állnak meg egymással szemben, hogy az ütközők majdnem összeérnek.

Egyikük sisakot visel, a mánk csak úgy hajadonfőtt utazik. Ennek hosszú, őszes és piszkos haja vállára omlik, vörhenyesre fakult szakálla puffadt hasáig ér, kétoldalt rövid varkocsba font tincsek lógnak ki belőle. Vattakabátot visel, derekán átkötött spárgával.

„Szervusz, Buckó” – kiáltja oda neki a járgányos ember, amelyik a gumicsizmákon utazik. „Hová mész?”

A gyapjas, szakállas ember gyanakvó hunyorgással méregeti őket, aztán vékony, köhécselő hangon válaszol: „Haza.” Ásít egyet, be lehet látni a torkáig, egy fog sincs a szájában.

„Azt sosem tudhatod” – mondja erre a másik, Weisz Gizella mellett.

A másik járgány rúdfát szállít, tele van szürke, havas, görbe ágakkal, olyan az egész, mint egy rakomány fagyott elefántormány. A gumicsizmákat le kell most dobálni a töltés mellé, a járgányt le kell fordítani a sínekről, hogy nehéz terüjével a másik járgány elhaladhasson. Miután visszarakodtak, a két járgányos ember helyet cserél. Az, amelyik eddig a csizmákon utazott, az ül Weisz Gizella mellé, és oldalba löki:

„Nem köszönt a kollégának” – morogja kicsi korholón.

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

„Hogyhogy nem. Ő Buckó. A volt részlegvezető. Hogyhogy nem ismeri? Ne is mondjon ilyet.”

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

A járgányos ember csak csóválja a fejét és nevet. „De Potra doktort, ugye, ismeri” – jegyzi meg, miután továbbindultak.

„Őt igen” – mondja Weisz Gizella.

„Na látja, na látja. Ugye, hogy ismeri.”

„De ő nem így néz ki.”

„Most így néz ki.”

Délután érkeznek a részlegre. Az egyik sínpár alagútba, vagy valami vájatba vezet, egy másik odakanyarodik egy barakkszerű, zsindellyel fedett kőépület elé. A két járgányos ember behordja a gumicsizmákat az irodára, egy üres priccsre rakodnak. Weisz Gizella közben tornacipőt húz a lábára, s az épület mellett, vályúból csorgó vízsugárban mossa halinacsizmáját, homokkal dörzsöli ki belőle a sarat. Az irodán a fogasra akasztja szikkadni.

Amikor később betér az irodára az az ember, aki az irodát vezeti, előbb a szikkadó halinacsizmákat vizsgálgatja, aztán a priccsen heverő ötven pár gumicsizmát.

„Ma már nem mehet tovább” – szólítja meg Weisz Gizellát. „Itt fog aludni. Reggel eljön magáért Kuptor Jani, a szénégető, a lovasszekerével. Kiviszi magát a részlegre, amit vezetni fog.”

„Jó. Akkor hát holnap” – mondja Weisz Gizella.

„Hányas ez a csizma?” – mutat az irodavezető a fogason szikkadó csizmára. „Mert ha véletlenségből éppen harminchatos, márpedig úgy nézem, az, megvenném a nagyságos asszonynak. Nem pénzért, persze, hanem egy pár jó gumicsizmáért. Nehogy egy percig is mezítláb maradjon.”

„Tessék” – mondja Weisz Gizella. „Ha megszáradt, akassza le onnan a fogasról.” „Nagyon köszönöm” mondja az irodavezető. „A gumicsizmát, ha kilyukad, ingyen cserélik. Úgyhogy jól járt. Most pedig jöjjön velem. Megmutatom magának a kantint.”

A deszkapulton gyertya ég, fénye remegve csillog a kantinos félig lehunyt szemén. „Egy rumot” – ébreszti az irodavezető. „És egy narancslikőrt a kisasszonynak.” Állnak háttal a pultnak, a gyertyafénynek, maguk előtt az ablakpárkányra helyezett két pohárral, és bámulnak kifelé, a völgyre ereszkedő fagyos szürkületbe. „Kisasszonyt mondtam” – suttogja az irodavezető, „persze, tudom én jól, mi az igazság. Így legalább nem akar majd levelezni valakivel. Egyébként ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna? Mondja, ha azt jobban kedveli.”

„Nehezen tudnék a narancs és a köményes között választani” – mondja Weisz Gizella. „Az igazság az, hogy egyiket sem szeretem. Ezért egy kicsit határozatlan vagyok.”

„Ajánlanám” – suttogja az irodavezető és körülnéz a kantinban, „vegyen magának egy-két üveggel abból is, amit most nem szeret. És vegyen vagy tíz darab konzervet is, paradicsomos halat meg hagymás halat. Tízet-tízet vagy húszat-húszat mindegyikből. És vegyen magának vagy harminc csomag cigarettát.”

„Nem dohányzom” – mondja Weisz Gizella. „Majd fog” – mondja az irodavezető. Az asszony könyökét finoman megérintve kíséri ki a kantinból.

„Egy kicsit belenéznék a táskájába” – mondja az irodavezető az irodán. Jobb kézzel finoman beletúr Weisz Gizella holmijába, egyenként emel ki minden darabot, aztán szép rendben vissza is rakosgatja őket. Két tárgy kivételével. „Csak egy váltás alsónemű” – mondja Weisz Gizella. „Látom” – mondja az irodavezető, és fölemeli az asztalról az egyik künn hagyott tárgyat, a nagy celofánpapírba csomagolt mosdószappant, és szagolgatja. „Ez itt a mi vizeinkben nem habzik” – mondja. „Amúgy is elfogy, és akkor meg mit csinál. Nem igaz? Kap tőlem érte jó másfél kiló mosószappant. És hasonló a helyzet ezzel a melltartóval, ugye, így nevezik. Ígérek érte egy pár bundabéléses egyujjas kesztyűt. Reggel megkap mindent a kantinban, ott lesz a pulton az egész egy kicsi kenderzsákban. Ne feledje, kora reggel eljön magáért az a bizonyos szénégető a lovasszekerével. Kiviszi majdnem a részlegig, ahol már várják magát.”

„Jó, hát akkor holnap” – mondja Weisz Gizella. „És mégis hány ember vár rám a részlegen?”

Az irodavezető Weisz Gizella szemébe néz, föltartja hüvelykujját, és kimondja:

„Egy.”

 

A Kuptor Jani nevű szénégető kora reggel a kantin előtt várakozik a szekerével. A pulton hever a kicsi kenderzsák, benne egy darab másfél kilós mosószappan és egy pár bundabéléses kesztyű. Weisz Gizella vásárol két üveg narancslikőrt, két üveg köményest, húsz-húsz doboz konzervet a paradicsomos meg a hagymás halból, harminc doboz cigarettát, tíz doboz gyufát. Amikor felül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja gumicsizmába bújtatott lábát. Aztán hirtelen lerúgja magáról a pokrócot, veszi a kenderzsákot és visszamegy a kantinba. Félkézzel a homlokához ér, mintha szemét takargatná.

„Egy kicsit meg vagyok zavarodva” – mondja. – „Nem fizettem ki. Nincs is pénzem.”

A kantinos fölemeli a zsákot, átnyújtja a pulton. „Nem kell fizetni. Itt levonásba megy minden.”

Weisz Gizella visszaül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja a lábát. A szekérút kaptatóval kezdődik, hamarosan vízmosássá keskenyül, a kerekek alatt hótól összehordott kövek és ágak, jégdarabok ropognak. A ló botorkálva kapaszkodik, farkát időnként megemeli, és hosszan sziszegve vagy panaszosan búgva szeleket ereget.

„A ló a legtisztább állat” – morogja ilyenkor a szénégető.

Déltájt egy tömör, szürke hófal előtt megállnak. Valahonnan a magasból érkezhetett, vörös peremű sziklapárkányokról, mert tele van vörös erezetű kövekkel, letarolt fűcsomóval, derékba törött berkenyével, borsikával. A szénégető kifogja lovát, és kezében Weisz Gizella sporttáskájával, vállán a kicsi kenderzsákkal, elindul, bakancsával lépcsőket rugdosva a fagyott hóba kapaszkodik fölfelé. A hófal tetején bevárja Weisz Gizellát.

„Ne csodálkozzék, ha talál a zsákjában valamit, amit nem maga tett bele” – mondja.

„Nem fogok csodálkozni” – mondja Weisz Gizella. „Köszönöm, hogy szólt.”

„Kapott tőlem négy darab vöröshagymát” – mondja a szénégető. „Nehogy valami rosszra gondoljon.”

„Köszönöm” – mondja Weisz Gizella.

Egyenletesen emelkedő, behavazott sziklás meredélyen haladnak fölfelé, Weisz Gizella a szénégető nyomába lép; jó darabon át térdig süppednek a hóba, aztán csak lábikráig, végül a szélseperte gerinc közelében már csak bokáig. Ott állnak meg, ahonnan már nem lehet tovább kapaszkodni. A szénégető maga elé dobja a sporttáskát és a kenderzsákot.

„Látja, hova kell mennie, ugye?”

Egy kráter peremén állnak, ahonnan a hó keskenyedő nyelvekben nyúlik a meredély aljába, egy zöldre fagyott tó közelébe, egy szürke kőrakás közelébe, amelyet zsindelyes házfedél borít.

„Azt hiszem, látom” – mondja Weisz Gizella.

A zöldre fagyott tóból kiindulva levert cövekek vezetnek csigavonalban a kráter pereméig, a kráter peremétől szabályos távolságra cövekek vezetnek csigavonalban a tó felé, mint az örvény görbéi. A tó fölött, a mélység örökös szélcsendjében mozdulatlan rétegekben ül a pára.

„Én fogok majd egyszer magáért jönni” – mondja a szénégető. „Akkor majd hazamehet. Buckó urat is én vittem le a tegnap. Úgyhogy még találkozunk.”

 

A kőház ajtaja nyitva, Weisz Gizella hiába kopogtat a gyalulatlan deszkán, nem válaszol senki. Megáll egy hevenyészve tákolt asztal előtt. Az asztalon világosszürke állat ül, éppen szembenéz vele. Egy menyét.

A menyét még nem ismeri Weisz Gizellát, mégsem mozdul, még fénylő gombszeme sem rebben, csak pihéi váltanak néha színt abban a könnyű fuvallatban, amit Weisz Gizella érkezése keltett.

A házban két priccs van, az egyik tele van szórva elpotyogtatott kicsi fekete hengerszerű darabokkal, forgáccsá rágott ágydeszkával, pehellyé rágott pokróccal. Ez a menyét ágya.

Weisz Gizella a menyét ágyára teszi barna sporttáskáját, a kicsi kenderzsákot, és becsukja maga mögött az ajtót. Benn megreked a homály, alig világítanak a szennytől kéken hamvas kicsi ablakszemek. Üveg helyett az egyiken tépett zacskó zizeg.

A kék ablakokon át a körkörös gerinc fölött elvonuló fellegek barnák, belőlük ritkásan, galambszínű pelyhekben hull a hó.

„Hol vagy?” – kérdi Weisz Gizella a menyéttől, mert az asztal már üres, nem maradt a menyétből csak néhány frissen és szurkosan csillogó darabka, és egyre távolodó neszelés. Weisz Gizella lehajol, a priccsek sötét alját tapogatja, de nem lát semmit, nem tapint semmit, egyetlen menyétet sem. Egy fekete lavórt talál tele alommal, kiszáradt legyekkel, bogarakkal.

Amikor újra kinéz a kékhamvas ablakokon, akkor látja Weisz Gizella: a hóhullásban kezdenek beszürkülni a kövek, közöttük egy recézett gumitalp nyomai vezetnek a bejárat felé. Weisz Gizella kitárja az ajtót, egy gyér szakállú, sárga bőrű férfi orra előtt.

A küszöbön áll kicsit állatosan szimatolva, vállán nehéz szerszámostáska.

„Tudtam – suttogja –, hogy ma jönni fog valaki. De azt nem tudtam, hogy nő.” Az ajtót maga mögött nyitva hagyja, mozgásától a hó apró örvényekben kavarog a küszöb fölött.

„Nőnek nő” – mondja Weisz Gizella.

A férfi szerszámostáskáját kampóra akasztja, félig elfordulva, olykor visszapillantva kelletlenül figyeli Weisz Gizellát. Weisz Gizella becsukja az ajtót.

„Kellene egy kis meleg víz” – mondja.

„Meleg micsoda?”

„Meleg víz.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni.”

A gyér szakállú férfi leül a priccse szélére, fekvőhelye homályába, konok töprengéssel tekint maga elé.

„Szóval azért csukta be az ajtót” – mondja. „Hogy a víz megmelegedjék.”

„Még vizem sincsen.” Weisz Gizella lábával megérinti a fekete lavór peremét.

„A víz künn van” – mondja a férfi. „Ott van a helye.”

„Azt kellene megmelegíteni.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni” – suttogja. „Ha nagy a meleg, elmennek a menyétek. A ház az övék.”

„Csak annyira legyen meleg, mint a bőröm” – mondja Weisz Gizella.

„Jó. De csak annyira” – mondja a gyér szakállú férfi kicsit indulatosan. „Jó. Akkor ma kivételesen begyújtok. Csak azért, hogy tudja meg maga is, milyen nagy kár volt. Most az egyszer tüzet rakok.”

A férfi állatosan puha mozdulattal ugrik föl a priccsről, kitárja az ajtót, és maga mögött nyitva hagyja. Fönn, a kráter peremén, valami távoli, kósza napfényben a széltől fölporzó hó sárga csóvái lobognak. A zöld jegű tó fölött a lila köd leplei puhák, mozdulatlanok.

Weisz Gizella kiveszi barna táskájából az újságot, amit a csomóponton vásárolt, összegyűri és betömködi a kályhába. A férfi havas borókagyökeret hoz, fagyott ágakat, bedobja őket a papírra, és gyufát gyújt. Mielőtt a láng a papírt érintené, eldobja a gyufaszálat. Kirángatja a gally alól az újságot, térdén simítgatja.

„Ki az hogy Malenkov? Ki az, hogy Bulganyin? Ez mit jelent?”

„Találja ki.”

„Szóval meghalt” – sóhajt egyet a gyér szakállú férfi. Összegyűri az újságot, bedugja a gyökerek, gallyak alá és meggyújtja. „Nem jó dolog a meleg” – magyarázza halkan. „A meleg a legborzasztóbb dolog. Ha benn meleg van, künn hideg van. Ilyesminek nem szabad előfordulnia. Holnap majd meglátja, mikor cövekelünk.”

„Hogy holnap mit csinálunk, azt még nem tudjuk” mondja Weisz Gizella. „De majd reggel megmondom.”

„Cövekelni fogunk” – suttogja a gyér szakállú férfi. „Itt csak cövekelni lehet. És remélem, az árnyékban. Ugye, most már körülbelül április lehet.”

„Pár nap múlva április van” – mondja Weisz Gizella.

„Gondoltam. Akkor pár hétig árnyékban maradunk déli fekvésben is. De egészen fönn rendesen süt a nap. De ne féljen, itt lenn soha.”

„Ezt maga biztos jobban tudja. Régóta élhet itt a végeken.”

„Ez a világ közepe, Weisz Gizella.”

„Maga tudja a nevemet.”

„Maga is kitalálhatná az enyémet. Ha eltelik majd valamennyi idő, biztos eszébe jutok.”

„Szóval ismerjük egymást.” Weisz Gizella lehúzza a menyét priccséről a lyukasra rágott pokrócot, az ajtó előtt kirázza. Előcsomagol a sporttáskából, a kenderzsákból, a konzervdobozokat, a cigarettát, meg a négy üveget az asztalra teszi. „Ehetnénk valamit” – mondja.

„Én ma már ettem” – mondja a gyér szakállú férfi. „De ha ég a tűz, lehet, főzök egy kicsi kukoricadarát. Kiborítom a küszöb elé, meglátja, reggelre elfogy az egész. Még egy kicsi sárga pötty sem marad belőle.”

Weisz Gizella kimegy az üres lavórral, nyitva hagyja maga után az ajtót. Tele hóval hozza vissza és ráteszi a kályhára.

„Ha volna egy kicsi zsinege, segíthetne nekem” – mondja és a másfél kilós mosószappant az asztalra teszi. „Több darabba kellene fűrészelni. A felét magának adom.”

„Mit csináljak vele?”

Ahogy a vaskályha lapja forrósodik, a lavór alatt pukkanni kezdenek a vízcseppek. Weisz Gizella a menyét priccsén ül, a gyér szakállú férfi a saját priccsén, a zsineg két végét húzogatják, ölükbe hull a szappan reszeléke. „Nem ferde?” „De, egy kicsit ferde.” Mert én ferde szappant még nem láttam.” „Jó, akkor kezdjük elölről.”

„Hol itt a vécé?” – kérdi Weisz Gizella, amikor a másfél kilós szappant huszonnégy egyforma darabra fűrészelték.

A férfi kimutat a kék ablakokon:

„Az ott mind vécé az egész. De azért jó, ha az ember megszokja, hogy mindig ugyanarra a helyre járjon. Nem egyébért, de ha valahol piszkot talál, abból tudja, hogy idegen járt errefelé.”

Weisz Gizella leveszi a lavórt a kályháról, leteszi a földre. „Most forduljon el egy kicsit” – mondja.

„Behunyom a szemem” – morogja a gyér szakállú férfi priccse homályából.

Weisz Gizella megoldja derekán a gombokat, letol magáról minden ruhát, ujjával megfricskázza a vizet, aztán beleül. Végigsimítja magát a víz alatt, a homályba bukott csukott szemű férfit nézi, megrázkódik hangtalanul. Körülötte kicsi hullámokban remeg a víz.

„Nézhet, ha akar” – mondja. „Úgyis mindegy. Ha akarja, tartsa nyitva a szemét.”

A férfi kinyitja a szemét. Előbb Weisz Gizella tekintetét keresi, aztán csupaszon feszülő térdére néz, a körülötte remegő vízre. Nézi, mintha egy menyét ülne a lavórban.

 

„Esteledik” – mondja Weisz Gizella. „Mivel szoktak itt világítani?”

„Semmivel.”

„Bocsásson meg. Butaságokat kérdeztem.”

„Itt nem kell világítani.”

Weisz Gizella a menyét priccsén ül, hangtalanul rázkódik. „Bocsásson meg. Még kérdeznék valamit: van egy konzervnyitója?”

„Van egy pár jól kifent késem” – mondja a férfi. Weisz Gizella találomra matat a konzervdobozok között, elővesz egyet, s az asztallábon ugráló fények elé tartja: „Ez paradicsomos hal. Szereti? Ezt bontsa meg, kérem. És van narancslikőröm is, meg köményesem is. Melyiket kívánja? Bontsa meg valamelyiket.”

„Azt már nem” – suttogja a férfi. „Ilyesmivel nem pusztítom magam.” Késsel körbevágja a konzervdoboz fedelét, leteszi az asztalra. Veszi az egyik üveget, mutatóujjával benyomja a dugót. „Tessék.”

„Akkor lásson hozzá” – mondja Weisz Gizella. „Faljon valamit, amíg a tűz világít.”

„Mondtam: ma már ettem. Esetleg, ha nem szereti, meghagyhatja nekem a levét. A sót kívánom.” A férfi kissé idegenkedve a fény és a meleg levegő érintésétől priccse végébe kuporodik. Weisz Gizella jó ideig nem is lát belőle semmit, csak egy gyufa ellobbanó fényénél gyér szakállát, sötét tekintetét, aztán apró villanásokat, amint szippant a pipájából.

„Tessék, a leve.” Weisz Gizella odanyújtja a majdnem üres konzervdobozt. Megvárja, amíg a férfi kiszürcsöli. „Amit maga szív, annak jó a szaga. Tömhetne nekem is egyet. Kipróbálnám.”

„Azt elhiszem” – mondja a férfi. „Szélhordta falevél, saját szedésem. Ha olyan az idő, a levelek néha ott kavarognak a magasban, alkonytáji napsütésben. Én olyankor tudom, azok az enyémek, nemsokára csöndben levitorláznak ide, és akkor összeszedhetem őket.”

„Megkóstolnám” – mondja Weisz Gizella.

„Szívjon bele, ha olyan nagy pipás. Nincs több pipám, szívja meg ezt.”

Weisz Gizella elveszi a pipát, fogai közt rendezgeti a csutorát, beleszív. „Úristen” – motyogja. „Hova köphetek?”

„Akárhova. A földre.” – A férfi kihajol a priccsről. „Maga nevet?”

„Úristen – motyogja Weisz Gizella –, azt hiszem, nevetek. Na jöjjön, igyék maga is egy kortyot, maga Öcsi, vagy Petya. Maga vagy valamilyen Öcsi, vagy valamilyen Petya. Most már majdnem tudom, hogy kicsoda.”

„Látom, eszébe jutottam” – suttogja priccséről a gyér szakállú férfi. „A kettő közül az egyik én vagyok. De nem iszom. Én nem pusztítom magam. Túl akarom élni azokat, akik ideküldtek. És most elég volt. Hallgassunk.”

Weisz Gizella jó párszor belekortyol az üvegbe, amíg újra megszólal: „Potra doktor, vagy ahogy errefelé nevezték, az a Buckó mennyi időt töltött itt?”

„Hallgasson” – suttogja ingerülten az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, mért is küldték ide. És kérem, ne tegyen többet a tűzre. Elmennek a menyétek, és akkor egyedül maradok.”

Weisz Gizella lenyújtja karját a tűz halványuló fénykörébe, megnézi, hány óra. Lecsatolja karóráját, fölhúzza és az asztalra teszi. „Mindjárt hét óra” – mondja. „Este van. Mindjárt elindulok, odaülök egy kicsit maga mellé. És elbeszélgetünk. Nem fogja hallani senki sem.”

„Azt az órát nem kell többet fölhúzni” – suttogja szárazon az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Tegye el onnan valahova, hogy ne halljam. Vigye onnan. Ássa el.”

„Majd eldugom valahova” – mondja Weisz Gizella. „Majd bedugom oda a zöld jég alá, akkor majd csönd lesz. Mindjárt ezt is megbeszéljük. Azt mondta, főz valami darát, aztán kiönti a küszöb elé, hogy lássam, reggelre nem marad belőle semmi.”

„Nem emlékszem. Nem mondtam ilyesmit. Soha nem akartam főzni semmit.”

A parázs omladozik, a szürkén remegő pernye alól alig világlik. A távozó meleg csöndjében néha a zacskó zizzen az ablakon, néha pattog a kihűlő kályha. És pattannak a gombok Weisz Gizella derekán, amint a ruháit oldozza.

„Maga vetkőzik” – suttogja az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Itt éjszakára nem kell levetkőzni.”

„Én levetkőzöm” – suttogja Weisz Gizella. „Mindjárt elindulok maga felé.”

„Azt ne.” Az Öcsi vagy Petya nevű férfi a falnak fordul. „Azt meg ne próbálja.”

„De. Odamegyek egy kicsit. Még ma.”

„Maradjon ott. Maradjon a helyén. Várja meg, amíg megkívánom.”

„Ha odamegyek, meg fog kívánni.” Weisz Gizella ott áll valahol az Öcsi vagy Petya nevű férfi priccse előtt. „Hol van, mert nem látom. Nem látok semmit. De biztos megtalálom.”

„Ne nyúljon hozzám.”

„Valahol itt kell lennie magának. A közelemben.”

„Ne érjen a bőrömhöz. Nem akarom.”

„Csak megpróbáljuk” – suttogja Weisz Gizella. „Még ma, mert holnap már holnap van. Ideadja szépen a kezét, és én valahol megmelegítem.”

„Hallgasson” – nyávogja lucskosan a tenyerébe az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Az ördögbe az ilyen beszéddel. Ne érjen hozzám, mert sikítok.”

 

„Azt mondtam: ne!” – morogja fenyegetően az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Legalább várja meg, amíg elfelejtem Buckót.”

Weisz Gizella keze a levegőben, lassan ereszkedik lefelé, megérinti saját térdét, megtámaszkodik rajta és taszítja magát visszafelé, a menyét priccse felé. Kitapogatja ruháit, halkan neszelve húzza őket magára, eldől, fészkelődik az alomban, lyukas pokrócát magára teríti.

„És az sok idő?” – kérdi.

„Tudom én? Mi az, hogy sok idő.”

„De egyszer csak elfelejti.”

„Talán. Pár év alatt. Talán.”

Weisz Gizella öklét combja közé fúrja, összekucorodva fekszik a vackán az álom határán lebegve. Valamikor éjszaka az Öcsi vagy Petya nevű férfi fojtott hüppögését hallja, fojtott panaszos nyüszítést, lábán nesztelen közeledést, finom tapogatásokat érez, és hirtelen felül.

De az Öcsi vagy Petya nevű férfi egyenletesen szuszogva alszik a priccsén, nem sír, nem hüppög, nem nyüszít. Nem tapogat, nem közeledik. Weisz Gizella lábán, derekán, a pokróc résein át hölgymenyétek és úrmenyétek kergetőznek, cincogó, nyüszítő hangon üzekednek.

Weisz Gizella ökle a combja között, súrolják néha kósza pihék, néha meg-megrándul hangtalanul. Aztán megnyugszik: ez most már így lesz egy darabig.