Az Eufrátesz Babilonnál

 

Menyétek éjszakája

 

Az Eufrátesz Babilonnál

Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette, és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét. Előbb csak a blúzon át, aztán benyúltam a gombok között, és addig babráltam rajta, amíg azt mondta: elég.

Aznap délben valamivel később tértem haza, mert az iskolából jövet elcseréltem a ceruzahegyezőmet egy színes nyomatra. Lexikonból kivágott, kemény papírra ragasztott kép volt, áttetsző selyempapír borította. Folyó csillogott kápráztató vörös fényben, a parti sásban furcsa kerek hajó mellett szakállas fiatalember csutakolt egy szamarat. Egy másik borotvált fejű férfi távolabbról, egy pálmafa alól nézte. A képen semmi sem vetett árnyékot, sem a két alak, sem a szamár, sem a távoli merev tornyok, zárkózott városfalak. Csak ragyogott minden a sivatagi reggel vörös káprázatában. A kép alá ez volt írva: Az Eufrátesz Babilonnál.

A képet Disznófülű árulta szünetben, de akkor még csak úgy házalt vele, nem akarta pontosan megmondani az árát. Amikor hazafelé indultunk, elővette a táskájából és újból megmutatta.

– Kell vagy nem kell?

– Mit kérsz érte?

Disznófülű a vasúti töltés felé mutatott, arrafelé, ahol az iskola kerítése véget ér. Ott állt Nopritz Andrea, Marius Nopritz főhadnagy leánya kigombolt esőkabáttal. Olyan hirtelen nőtt meg a télen, úgy megbegyesedett, hogy most nem bírt begombolkozni. Disznófülű odamutatott és azt mondta:

– Ha odamész és megfogod a mellét, tied a kép.

Nopritz Andrea lusta álmos tekintettel bámult az iskola bejárata felé. Amint közeledtem feléje, láttam, már kezdi tépni a szemöldökét. Majdnem egy fél fejjel magasabb volt mint én. Megálltam előtte.

– Szevasz – mondtam.

Nem szokott köszönni nekem, most sem válaszolt, csak a kezem mozgását figyelte, amint közelít az esőkabátja szegélyéhez, megfogja s a gombok közt matatva elindul fölfelé.

– Te meg akarod fogni a mellemet – mondta.

– Csak épp hozzáérek – mondtam. – Hogy messziről úgy nézzen ki.

– Ó, hagyj most. Menj a fenébe.

Átsétáltam az úttesten, visszamentem Disznófülűhöz. Vonogatta a vállát.

– Nem fogtad meg – mondta. – Hozzá sem értél. Így nem jár.

– Igaz. De szinte megfogtam.

– Na jó – mondta Disznófülű. – Akkor add nekem a hegyeződet.

A hegyezőm már régóta tetszett Disznófülűnek. Egy hamvas szürke öntöttvas macska volt, a fenekébe kellett dugni a ceruzát, száján jött ki a forgács. Elővettem a tolltartóból és odaadtam Disznófülűnek. Ő pedig átnyújtotta nekem a képet.

A túloldalon, a töltés alatt akkor találkozott Nopritz Andrea Bócz Péterrel és Sivárral. Álltak hárman egy esernyő alatt és barátságosan lökdösték egymást.

– Kösz – mondtam Disznófülűnek. – Rendes voltál.

Nagyanyám azt mondta erre a tavaszra, ötvenkettő tavaszára, hogy nagy barna felhőkkel hozza magával a veszedelmet. Az igaz, gyakran és kiadósan esett, néha váratlanul fojtó meleg érkezett, kifakult az ég, aztán bebarnult, és barna fényű zivatart tört a városra. A párolgó melegben a falak tövéből, a vakolat repedéseiből gyorsan hajtó indák sarjadtak, repesztették a járdát és a falakat. Estére, amint elült a szél, csípős hideg szállt az utcákra.

De ezen a napon nem is dörgött, csak észrevétlenül beborult, és csendben eleredt az eső. A vasúti felüljárón mozdony szuszogott, fehér gőze messzire lecsapódott az utcákra, Tiszler úr udvarára, és a mi házunk elé, ahol egy farmotoros fekete Tátra várakozott. Négy ember ült benne. Tiszler úr lakása ajtajában állt, feje fölé esernyőt tartott, állt és leste, mi fog történni.

Kabátom alatt a képpel lassan vánszorogtam hazafelé, a kenyérbolt előtt utolért Bócz Péter, Sivár és Nopritz Andrea. Mind a hárman cigarettáztak. Amint elhaladtak mellettem, Bócz Péter barátságosan oldalba lökött.

– Szevasz, Füles – mondta. – Azt ígérted, hogy pünkösdkor megcsókolod a fenekemet. – Aztán Nopritz Andreához fordult: – Láttad a Szamost? Tele a meder vízzel, olyan mint a trágyalé. Hatalmas gyökerek úsznak rajta lefelé, rajtuk egy-egy egész család.

– Ó, hagyj békén – mondta Nopritz Andrea. – Üljünk be inkább a moziba.

– Szóval nem akarod velem megnézni a vízi embereket? Még a kutyákat és a galambokat is magukkal hozták.

– Hagyj békén. Szóval nem jösztök moziba?

– Nem – mondta Sivár. – Mit csináljunk a moziban?

Átvágtam az úttesten, elhaladtam a fekete Tátra mellett és beléptem a kapun. Otthon a konyhában kitettem a képet a kredencre, nekitámasztottam a mozsárnak, hogy más is lássa. Mutattam, az ott az Eufrátesz, a folyó olyan lassan áramlik a kép baloldala felé, hogy meg sem feszül a kötél, amivel a kerek hajót a parti cövekhez kötötték, mutattam, mi van a hajóban: szíjak, szigonyok és evezők, ledöfött, lyukas borostömlők között pedig egy fadoboz, a skorpiós doboz öt szellőzőnyílással, öt kilógó madzaggal, végükön öt darab skorpióval, amiket a dobozban tartanak. Akkoriban, ha az embernek volt egy-két skorpiója, egyedül is elindulhatott.

– Hm – mondta apám, az asztalhoz ült, és kanalazni kezdett.

Bableves volt ebédre, második fogásnak almás palacsinta. A második fogást aznap nem ettük meg, mert apám hirtelen letette a kanalat, fölkelt az asztaltól, kicsit félrehúzta az ablakon a függönyt. Négy nagyobbfajta ember tanakodott a kerítés előtt, kettő közülük bőrkabátban. Hárman indultak az udvaron befelé, egyikük Nopritz főhadnagy volt. A negyedik künn maradt és sétálgatni kezdett a kerítés mentén.

A mamám arca olyan lett, mint a hámozott krumpli, nedves és fehér. Hirtelen fölkapta előlem a tányért, bevitte a szobába, helyet sem készített neki, csak letette az asztalomra a nyitott füzetekre. Úgy reszketett a keze, hogy majdnem a felét kilötyögtette.

Nem sok levest ettem, inkább csak megmártottam még párszor a kanalat a babszemek között, aztán kirohantam a konyhába a képemért, amit a polcon hagytam a mozsárnak támasztva.

A konyhában égett levél szaga terjengett, apám akkor már a fal felé fordulva a sarokban állt, épp hogy elfért a szemetes vödör mellett. Mert a három nagyobbfajta ember a konyhában mozgolódott. Fiókokat húzogattak, csörömpölő fedők, merőkanalak között matattak, négykézlábra ereszkedve nézegettek a bútorok alá, még a fűszeresdobozokat is felnyitották, rászórták a forró kályhára, a sót és a cukrot a mosogatóvízbe.

Amikor visszatértem a szobába, már nem kívántam a levest. Hónaljam jéghideg volt és lucskos, hasamban melegség lappangott, forró buborékok feszítettek. Otthagytam a tányér levest, és kimentem a vécére. A vécé nálunk nem a fürdőszobában van, hanem egy külön kicsi kuckó a folyosó végén, egy szürkére mázolt ajtó mögött. Bereteszeltem magam mögött az ajtót, megoldottam a nadrágomat, térdemre toltam és leültem. A képet magam elé tettem a földre.

A fejemet a térdem közé lógattam, úgy néztem; akkor láttam, hogy nem csak a pálmafa alatt ülő férfinak nincsen haja, hanem a szamárnak sem. A férfinak utálatos golyófeje volt, még füle tövéből is ki volt borotválva a moha, a szamár nyakán haj helyett csak rövid tüskés sörte meredezett. Örmény borkereskedők lehettek, valaki megnyírhatta a szamarukat. Ezek szállítottak ilyen hajókon pálmabort, ha eladták, eladták a hajó faanyagát is rézszögekért meg horgokért, a bőröket rákötözték a szamár hátára és hazamentek.

Sokáig nem mozdultam, csak akkor kezdtem fülelni, amikor meghallottam, hogy a vasúti felüljárón sikongani kezdenek a sínek. Sínautó közeledett, felálltam és fölmásztam az ülőkére, kinéztem az ablakon. A kopottkék Kadett volt, addig bámultam utána, amíg hangja is elveszett a házak között. A kenyérbolt előtt páran már ácsorogtak, várták az esti sütést, köztük volt Bócz Péter és Nopritz Andrea.

Bócz Péter ebben az időben Sivárral barátkozott, és pár napon át Rabuzin Jóskával. Sivárral fogadtak, hogy valamelyikük levetkőzteti Nopritz Andreát, aztán otthagyja meztelenül, és elhozza még a ruháját is. Rabuzinnal akkoriban már nem lehetett barátkozni.

Rabuzin zárkózott, gőgös fiú volt, mégis ő szólította meg egyszer Bócz Pétert, amikor a lomha folyású Békás patak partján pecázott. Néhány apró hal hevert már mellette, a kopoltyún és a szájon átdugott hosszú fűszálakra fűzve, amikor Rabuzin Jóska megállt mögötte.

– Van egy áramfejlesztőm – mondta. – Egészen kicsi. Ha eljössz, megmutatom.

Bócz Péter megvonta a vállát, egykedvűen dobta vissza horgát ugyanarra a lepedőnyi, homályosan csillogó vízfelületre, ahol a patak lomha kóválygásnak indult, ahonnan a kapást leste. Amikor a fűszál megtelt a ráfűzött halakkal, kelletlenül indult el Rabuzin után, talán csak azért, mert Rabuzin is a közelben lakott.

Ott állt az asztalán a kicsi áramfejlesztő, olyan volt, mint egy gőzgép, csak egészen kicsi.

– Indítsd be – mondta Bócz Péter.

– Nem megy – mondta Rabuzin Jóska. – Kiolvadt a henger. Szívesen beindítanám neked, de nem működik.

– Akkor meg mi van?

– Semmi – mondta Rabuzin Jóska. – Csak akartam neked mutatni valamit. – És a padlódeszka alól elővett egy köteg térképet. – Ehhez mit szólsz?

Vászonra ragasztott első világháborús katonai térképek voltak.

– Szóval ezért hívtál.

– Most láttad. Csak aztán pofa be.

Egy másik napon Rabuzin a Tik-Tak előtt álldogált a sarkon. Állt háttal a kocsmabűznek, mintha pontosan Bócz Péterre várna, aki az Olajprés utca felől közeledett. De csak véletlen lehetett az egész.

– Megyek a fogászhoz – mondta Rabuzin. – Ha elkísérsz, utána magammal viszlek a Malombércre. Mutatok valamit.

Bócz Péter most már mindenképp megvárta volna, azért megkérdezte:

– Mit?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz – mondta Rabuzin.

Bócz Péter meg is várta egy kőkerítésnek támaszkodva, amíg előjött a rendelőből, megállt előtte és kitátotta a száját. Mutatta a próbatömést a fogában, az egyik alsó őrlőben. Aztán hegyre kaptató görbe utcákon kisétáltak a városból. Mire a Malombérc közelébe értek, eleredt az eső.

– Így kutyagumit ér az egész – mondta Rabuzin Jóska. Nagyon sajnálom, de én nem szeretem, ha esik. Majd máskor.

Amikor visszaértek a városba és elbúcsúztak, Rabuzin azt mondta:

– Tudok valamit, de aztán pofa be.

– Na. Mondd már.

– Tudod, ki lőtte le a Korbuly Jenő lovát? Nem tudod. Nopritz főhadnagy volt az. Becsengetett Korbulyhoz, és azt mondta: A lovát keresem. Ezzel hátrament az istállóba, elővette a revolverét, és az egész tárat beleeresztette a ló szügyébe.

 

A folyosó végéből Nopritz főhadnagy hangja hallatszott.

– Magának nyű van a seggiben? Mit mind forog, mint fing a feredőben?

Ezt nagyanyámnak mondta, mert nemsokára meghallottam vékony sipító hangját:

– Itt én lakom, fiam, nem te.

Nemsokára szemem magasságában a szürkére mázolt vécéajtón megmozdult a rézkilincs. Lassan lenyomódott, és úgy maradt.

– Benn vagy? – kérdezte nagyanyám.

– Igen – mondtam. – Fosok.

– A legjobb, amit tehetsz. Ott vagy jól, ahogy vagy – mondta nagyanyám. – Megfordította a kulcsot a zárban. – Maradj, majd érted jövök.

Amikor visszatért a szobába, biztos nyitva hagyta az ajtót, mert a szobából távoli puffanások hallatszottak, szekrényajtók csapódásai, az elgurult gombok csergése a padlón, s ahogy egy sor könyv leomlik a polcról.

– Tizenegy lepedőjük van, főhadnagy elvtárs – kiabálta valaki. – Tizenegy. Másnak meg egy se.

Nopritz főhadnagyot ez akkor úgy látszik éppen nem érdekelte, mert azt kérdezte:

– A püspök magának írta ezt a levelet?

Azt nem hallottam, hogy apám mondott volna erre valamit. Utoljára akkor hallottam a hangját, amikor valami tompán puffant a szőnyegen, és darabokra tört.

– Maga verte le? Ki verte le? Mi volt az?

Apám azt mondta:

– A porcelánmajom.

 

Apám akkoriban elég ritkán beszélgetett velem. Legutóbb behívott az irodájába. – Látod, látod – mondta. – Bócz úr azt terjesztette, hogy mammutzsírt eszünk. Hogy kiássák a mammutokat a tundra jegéből.

– És nem így van?

– Te azt elhiszed? Miféle kommunista vagy te?

– Bócz úr is komcsi volt.

– Ha elvitték, akkor nem volt az.

Fél öt volt, a szobában még mindig motozás zaja hallatszott, a vasúti híd felé közeledett a félötös óradnai személy. Végignéztem az ócska kicsi vagonokból álló rövid szerelvényt, amint átcsörömpöl a vasúti hídon, kigurul a városból. Bócz Péter akkor ért haza, csak a macskája várta a küszöbön. Akkor lépett ki a szomszéd ház kapuján Bundás Rekk a szennyvizes vedrével, és az utcai lefolyóba ürítette. Bundás Rekk bokáig érő, kincstári szabású fehér hálóinget viselt és mezítlábra húzott kitaposott félcipőt. Bürökszagút izzadt, szélcsendes időben szaga még sokáig ott lebegett, ahol elhaladt. Most, hogy hazaérkezett, Bócz Péter is érezhette a bejárat előtt, ahova az eső beszorította.

Mert amióta Bócz Péter magára maradt a házban, Bundás Rekk bejár hozzá. Mint valami félkegyelmű lődörög az udvaron, saját kulcsa van a lakásba. Eleinte még megleste, mikor megy el Bócz Péter otthonról, akkor rontott be a lakásba, följegyezte a tárgyak elhelyezését, hogy követhesse, mit mozdítottak el az elmúlt nap folyamán. De mostanában már az sem zavarja, ha Bócz Péter otthon van. Néha mögéje áll, amikor kottát másol, lesi a percegő toll alatt kerekedő hangjegyeket.

– Maga itthon van? – kérdi ilyenkor alig csodálkozva. – Láttam, ég a villany, gondoltam bejövök. Mondja, mik ezek?

– Mik hogy legyenek? Kottapapírok, rajta hangjegyek.

– Hang-jegyek – suttogja. – Aha. Hang-jegyek: titkos jelek.

A macska még mindig a küszöbön vár Bócz Péterre, pedig Bócz Péter el akarja adni a gyógyszergyárnak.

– Nézd meg – mondta a múltkor Sivárnak. – Nézd, mekkora. Kijön belőle két vagy három mozijegy.

– Kivel járkálsz te moziba? – kérdezte Sivár komoran.

– Például veled – mondta Bócz Péter. – Ha meg úgy adódik, esetleg Rabuzin Jóskával.

– Azt az egyet nem hiszem. Vele aztán nem.

– Ha hívom, biztos velem jön.

– Nem megy. Rabuzin nem jár moziba. Rabuzint az éjjel elvitték.

– Micsoda? He? Hova vitték?

– Elvitték. Belekeveredett valamibe. Térképeket találtak a padlója alatt.

Itt az én padlóm alatt nincs semmi. Kicsit nyirkos a kövezet, rajta a kép, amit Disznófülűtől vettem. A képen semminek sincs árnyéka, a borotvált fejű embernek, bár egy pálmafa alatt ül éppen, mind a két fülén besüt a nap. A szakállas fiatalembernek sem tükröződik alakja a vízen, miközben sáslevélből font kefével csutakolja azt a szamarat. Mi csutakolni való van rajta, azt nem tudom, talán kóbor görögök kenték be ürülékkel. Annak idején kóbor görögök kószáltak arrafelé, ollókkal jártak valami nyírnivaló után, s aki éjszakára a falakon kívül rekedt, azt meg is ölhették.

 

Künn épp elállt az eső, a tehervonat zakatolásából hallottam, ahogy a távoli kanyarokból berobog a házsorok közé. Felálltam az ülőkére és kinéztem. Bócz Péter macskája a küszöbön ült, a kenyeresbolt előtt elég sokan várták már az esti sütést. Az utca végéből Korbuly Jenő közeledett egy kézitaligával. A fekete Tátra sofőrje cigarettázott, és egyszer csak végigemelte tekintetét a házunk falán. Megállapodott a kicsi keskeny ablakon, ahonnan épp én néztem kifelé. Szőke, himlőhelyes, alacsony ember volt.

Korbuly Jenő, úgy látszik, most már gyalog jár. A lovát Bócz Péter látta utoljára, amikor egyedül kaptatott ki a városból a Túzokmál oldalában a Malombérc felé, hogy lássa, mit akart neki mutatni Rabuzin Jóska. A Túzokmálról lankás gerinc vezetett a Malombérc omladékos ormaira. Nem járt arrafelé senki, csak szökdöső legyek kavarogtak a vakondtúrások fölött.

A Malombércről akkor nem is látszott egyéb, csak az alatta zümmögő város. A hegynek nincs túloldala, ingoványos fennsíkban folytatódik laposan, amelyet csenevész fűzfacserjés szel keresztül hosszú egyenes sávokban. Bócz Péter elsétált a közeli cserjés egyik szélcsendes öblébe, levetette zakóját, aztán ingét is, hogy érje bőrét a felhők közül betűző nap. Leült a fűbe, átadta magát a langyos napsütésnek, és lehunyta a szemét. Egy idő után megfordult, hogy hátát is érje egy kicsit a nap. Szemét most nem hunyta le, így az ágak között átlátott az ingoványos fennsíkra.

Közepén, a mocsár csillogó, égre nyitott szemei között állt egy fekete bokor. Fekete lombja mozgott, mert szorosan egymás mellé telepedett varjakból állt. Amikor Bócz Péter fölkelt, hogy alaposabban szemügyre vegye, a bokor fekete lombja is föllebbent. Alatta ott maradt egy nagyobb állat teteme, égnek meredő, rozsdaszínű, börzsönyös bordákkal. A varjak az ég felé örvénylettek, egyre fönnebb köröztek, aztán pásztázó őrszemeket hagyva maguk után, elhúztak a város irányába. Ott a zsombékoson lebegett a Korbuly Jenő lova, amit Nopritz főhadnagy letartóztatott és nyomban ki is végzett, ott hevert a zsombéknak támaszkodó gerinccel, égnek meredő lerágott bordákkal.

 

A szoba ajtaja megint megnyílt, léptek kopogtak a kövezeten, most úgy látszik a folyosó következett. Megnyíltak a szürke faliszekrények, előzuhantak az összekötözött, megsárgult újságkötegek, diós zsákok, görbe ólomcsövek, kemény rókabőrök és omlatag belsőgumik.

Következett az a szürkére mázolt ajtó, amögött ültem én. Szemem magasságában lassan megmozdult a rézkilincs, lenyomódott, és úgy maradt.

– És ez itt mi? – kérdezte valaki.

– Ez a budi – felelte a mamám, mivel az ilyesmi nálunk nincs kiírva az ajtóra.

– Azért oda is benézünk.

– Tessék – mondta a mamám. Valaki megfordította a kulcsot a zárban. Ugyanakkor én is rásimítottam tenyeremet a reteszre, lassan kitaszítottam a nyelvet a kengyelből, kinyitottam belülről is.

Az ajtó kinyílt, én belenéztem akkor egy nagyobbfajta ember sárga szemébe. Orvosságszaga volt, szürke télikabátot viselt és fekete hócipőt, arca, mint egy könyök. Könyökszerű arcán nem látszott, örül-e hogy ott talál, vagy pedig erre nem számított. Semmi nem látszott rajta, pedig legalább tíz percen át néztük egymást mozdulatlanul, ő a folyosón, én letolt nadrággal az ülőkén, közöttünk a padlón Az Eufrátesz Babilonnál.

– Piha – mondta a végén az orvosságszagú ember, és hócipőjében nesztelenül továbbindult a folyosón.

Nopritz főhadnagy szürke szövetnadrágja alatt fekete csizmát viselt, ezzel lépett rá a képre, lábával maga felé fordította és megnézte. Lehajolt és elolvasta a címet.

– Szaros – mondta nekem, és ő is továbbindult.

– Maradj csak – súgta oda a mamám. – Jó helyen vagy. Majd érted jövünk.

 

Magamra zártam az ajtót, és fölvettem a földről a képet. Leporoltam, de Nopritz főhadnagy csizmatalpáról ott maradt rajta a fekete gumi nyoma. Magam elé tettem a kőpadlóra. A fekete csíkok ott vonultak a borostömlőkön, amelyeket kóbor görögök döftek át lándzsával, a szamár derekán és a parti sáson.

A szomszédban, Tiszleréknél a moszkovita Weisz Gizella zongorázott. Moszkvában tanult, csak nyáron jött haza pár hétre. Olyan öntudatos volt, hogy csak apámmal állt néha szóba, olyankor a belső ellenségről beszéltek. Felálltam az ülőkére, átláttam a függönyön keresztül vörös hajára, keskeny hátára, pepita ruhájára.

Bócz Péter most Sivárral indult el otthonról, alig léptek ki a kapun, máris rágyújtottak. Biztos látták a fekete Tátrát a kerítésünk előtt, de nem arról beszéltek.

– Azt mondják, brómozzák – mondta Bócz Péter.

– Mi a fenét?

– A cigarettát.

– Azt meg minek?

– Hogy ne legyünk idegesek.

– És a mammutzsírt tudod?

– Igen, azt mondják, mammutzsírt kapunk Szibériából.

– Miféle komcsi vagy te?

– Komcsi vagyok, de azt mondják.

Alig tűntek el a sarkon, a kenyérbolt után, Bundás Rekk kilépett szennyvizes vedrével a kapuján, a lefolyóba ürítette. Valami fekete háziruha-féleség volt rajta, a gallér helyén kámzsa lógott a hátára. Mintha csak hazatérne, kinyitotta Bócz Péter kapuját, és bement.

Bundás Rekk még élt, pedig a Brezló ikrek már rég el akarták kaparni. Aznap, amikor Rabuzin Jóskát elvitték, este megjelentek Bócz Péternél. Derekukon bicikliláncot viseltek, lábukon feketére festett tornacipőt, fejükön fekete micisapkát.

– Meg akarjuk ölni Bundás Rekket – mondták. – Mi megöljük, te pedig bújtass a padlásodon. Tocsogó vízben alszunk a Malombércen már hetek óta.

– Felőlem megölhetitek – mondta Bócz Péter. – De itt nem aludhattok.

– Megöljük a besúgókat, csak engedd, hogy kialudjuk magunkat – mondták a Brezló ikrek. – Vagy kérdezősködni fogunk, ki tudott a Rabuzin térképeiről.

De aztán a Brezló ikrek eltűntek, és Bundás Rekk most benn volt Bócz Péter házában.

 

Az örmény borkereskedők egyszer kikötöttek egy lombtalan, teljesen kiszáradt erdő közelében. A szamarat is kivitték a partra, harapjon valami száraz bogáncsot, tevetövist, és vizelje ki magát. Egyszercsak a szakállas azt kérdezte: maga látja azt, amit én látok? Két görög lovas állt nem messze tőlük, arcuk rezzenetlen volt, ráncos és színtelen, mint egy könyök. Szájuk üregében töredezett cseppkövek. Hé, maguk két pucások, kiabálták. Miféle szamarat sétáltatnak errefelé? És nem találják, hogy egy kicsit nagy a haja? Nem kéne most rögtön megnyírni? Nehogy azt mondják, hogy nem. Parancsunk van: meg kell nyírni minden szamarat.

 

Arcom előtt a rézkilincs elmozdult, a mamám volt az. De az ajtó belülről is be volt reteszelve.

– Gyere ki egy kicsit – mondta.

– Nem megyek – mondtam. – Fosok.

– Gyere ki, hogy lássad az apádat.

– Nem megyek – mondtam. – Hallod, hogy fosok.

– Aztán nem fogod látni – mondta a mamám. – Elmegy.

 

A múltkor, azt mondják, Szervác napja volt, jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és néhány órára megüvegesítette a pocsolyákat. Alacsonyan sodródó felhők takarták a dombokat, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos oldalak közé egy kicsit visszatért a tél, hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt. A Korbuly Jenő lovát is behavazta, akkor már nem volt mit enni rajta, a varjak is messze elkerülték.

Az elhagyott szeszgyár falai között elvadult növényzet alatt repedeztek a kőlapok. Itt állt egy egészen kicsi villamos, a legelső lehetett, amelyik a városban közlekedett. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Bócz Péter a kocsi közepén guggolt, olajos kartonlapokat égetett, vele szemben egy rozzant széken Nopritz Andrea.

– Ha nem fázol nagyon, gyere velem – mondta Bócz Péter. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a fenét?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz. A Rabuzin Jóska helye.

– Micsoda? Nem tudom, miről beszélsz – mondta Nopritz Andrea. – Nézd csak meg a lábfejemet. Nézd csak. Tetszik a lábfejem?

– Most próbatömés van a fogában – mondta Bócz Péter. – Ő az, akinél térképeket találtak.

– Tessék? Nem tudom. Ha itt maradunk, megmutatom neked a combomat.

Amikor később előjöttek a gyárudvarról, és a vasúti híd alatt találkoztunk, megálltam előttük. Mondtam Bócz Péternek, hogy nagyanyámtól kap egy vajas kenyeret, ha elmegy érte, meg egy üveg befőttet.

– Ez kicsoda? – kérdezte Nopritz Andrea, és ujjal rám mutatott.

– Kicsoda lenne. Hát nem ismered?

– Mit ismerjek rajta?

 

Odakünn most olyan idő volt, mint a fekete-fehér fényképeken, megint esett, feketén és szürkén csillogott a vasúti felüljáró pillérein, csorgott a fekete Tátra szélvédőjén. Éppen most kapcsolták be az ablaktörlőket. A sofőr már benn ült, apámat ketten segítették be a hátsó ülésre és kétfelől melléje ültek. A harmadik ember jobb kezét a zsebében tartotta, és a sofőr mellé ült. Amint a motort begyújtották, Tiszler úr fölhúzta esernyőjét, kiállt a bejárat elé, és titkon az elburrogó autó után nézett. Mögötte Weisz Gizella zongorázott.

 

A túloldalon a kenyérbolt előtt Nopritz Andrea ásítozott esernyője alatt. Sivár állt mellette, incselkedve lökdösték egymást.

– Szerinted mennyit tart egy próbatömés? – kérdezte hirtelen Sivár.

– Tudom én? Amíg ki nem esik.

– Mert próbatömés van a fogában.

– Ki a fenének?

– Tudod. Rabuzin Jóskának.

– Nem ismerem. Nem tudom, kiről beszélsz. Na megvársz?

– Megvárhatlak – mondta Sivár.

Nopritz Andrea bement a kenyérboltba, Sivár közben az eget bámulta. Barna szélű felhők siettek, lassan esteledett. Amikor Nopritz Andrea előjött a boltból, a szatyor egyik karikáját Sivár kezébe nyomta. Elindultak, közöttük himbálózott a forró kenyér.

– Tudok egy helyet – mondta Nopritz Andrea. – Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

Sivár megállt, lekapta tekintetét a felhőkről, Nopritz Andrea feszülő blúzát méregette.

– Leteszem a kenyeret, aztán mehetünk – mondta Nopritz Andrea. – Van itt valahol egy villamos, tüzet lehet gyújtani benne. Ha eljössz, megmutatom neked a lábfejemet.

– Komolyan? Akkor megyek.

Ahogy a sarokra értek, Sivár hirtelen lecövekelt, megállt mereven a járda szélén. Nopritz Andrea csak rángatta a szatyor szélét, hogy induljanak már. De Sivár megkutyálta magát, nem mozdult, csak lassan eleresztette a szatyor fülét. Le nem vette a tekintetét Bundás Rekkről.

Bundás Rekk akkor lépett ki szennyvizes vedrével a Bócz Péter kapuján. Most is kámzsás fekete pongyoláját és mezítlábra húzott kitaposott félcipőjét viselte. Léptei ütemére ingott kezében a vödör, tele volt tömve Bócz Péter egyhavi munkájával, teleírt kottapapírral. Ment a vödörrel, vitte valahova.

Sivár elkezdett rohanni Bundás Rekk felé, már majdnem utolérte, amikor hirtelen megfordult, betért az Olajprés utcába, és végigrohant rajta. Nem tudom, mit akarhatott.

A szürke ajtón lenyomódott a rézkilincs, mivel be volt reteszelve, anyám dörömbölni kezdett rajta.

– Most már kijöhetnél – mondta. – Mindenki elment, magunk maradtunk.

– Majd kimegyek – mondtam, és lehúztam magam alatt a vizet.

– Gyere, gyere kifelé. Más is szeretné elvégezni a dolgát.

– Jó, majd megyek.

Megvártam, amíg anyám végigmegy a folyosón, és fölöttem a tartályban elül a víz csurgása. Fölhúztam a nadrágomat, fölemeltem a földről a képet. Körömmel próbáltam belőle kivakarni Nopritz főhadnagy lábnyomát, de a fekete gumi vonalai, mint valami pecsét jelei, beleragadtak a sivatagi reggel vörös káprázatába.

Miközben a konyha felé közeledtem, hallottam, amint nagyanyám azt mondja:

– Még ma reggel sem lett volna késő. Ha kiköltözik a kertbe, a tyúkólba, csak etetni kellett volna.

– Tévedés lesz – mondta anyám kicsit túl hangosan –, holnap föl fogok menni a párthoz.

– Dehogy mész – mondta nagyanyám. – Nem volt tévedés, tudod te jól. Nem mész te sehová.

Amikor beléptem a konyhába, anyám arca egy kicsit földerült:

– Nézze csak, mama, hogy megnőtt ez a gyerek. – És kezét a vállamra tette. – Ugye, hogy megnőtt? Úristen, hogy megnőttél.

– Dehogyis nőtt meg – mondta nagyanyám.

A képet a kredencre tettem, tele volt kiömlött sóval, cukorral, borssal, kamillavirággal és bazsalikommal. Mindenfelé ceruzacsonkok hevertek szertegurulva.

– Nézze, mama, hogy megnőtt. Csak nem a budiban nőtt meg. Mi történhetett.

– Nyugodj már meg – mondta nagyanyám.

Kezembe vettem egy ceruzacsonkot, és körberajzoltam a fekete csizmatalp egyik nyomát, a szamár ágyékától a földig, és besatíroztam, hogy úgy nézzen ki, mint egy cső. A szamár lába közé rajzoltam két tojást is, azokat is besatíroztam. Szóval a csövet levezettem a földig, de nem fejeztem be, hanem a sás között elvezettem be az Eufráteszbe, otthagytam a víz alatt, a túlsó parton kivezettem, föl a levegőbe, a vöröslő napig, és körberajzoltam a makkot. Ki sem kellett festeni.

– Rajzolsz? – kérdezte a mamám. – Mi szépet rajzolsz? Hát nem éheztél meg? Egyél valamit.

– Mitől éhezett volna meg – mondta nagyanyám.

Nagyanyám, mint valami hulló falevél megtántorodott, s lassú vitorlázással a kredencnek dőlt.

Én akkor kimentem a konyhából, és végigmentem az udvaron. A nedves kerítésen sárga villanást láttam, tudtam, a konyhában meggyújtották a villanyt. Megfordultam, s láttam, azok ott benn a konyhában, mint a fáradt birkózók, egymás nyakába hullottan dülöngélnek.

Az utca túloldalán állt Nopritz Andrea. Bosszúsan nézett az Olajprés utca fele, amerre Sivár olyan hirtelen elszaladt. Észrevett engem, álmos tekintete, mintha eső verte volna, hályogosan zavaros volt. Gyakran pislogott, nem tudta, ismer-e.

– Szevasz – mondtam, amikor az úttest közepére értem.

Csak nézett, leeresztett szemhéjjal, félig nyitott szájjal.

– Képzeld – mondtam. – A faterom. – Aztán nem folytattam. Megálltam előtte a járda szélén.

– Te vagy az? Mit állsz ott? Gyere közelebb.

– Menjek?

– Gyere, gyere.

– Szeretnék neked adni valamit – mondtam.

– Gyere csak – mondta. – Ha akarod, most megfoghatod a mellemet.

A krétaszag eredete

Bundás Rekk, a magánzó lehunyt szemű házban lakik, utcára néző ablakát örökösen csukott zsalugáter takarja. Kapuja zárva, a bádogkerítés mögött udvara kicsi és kopár, nem terem meg benne se fű, se egyéb hitvány virágot hozó gyom, mert Bundás Rekk már a tavasz kezdetén különféle oldatokkal locsolja földjét; esőtlen nyári heteken, amikor csak a falak alatt lomhán kavargó szél szikkasztja, kiégett udvara olyan lesz, mint egy darabka kerítéssel védett sivatag.

Bundás Rekk, a csendes szomszéd, az utcán – biztosra vehetően – kétszer látható. Egyszer kora reggel, amikor kezében drótfogantyús, szutykos szatyorral elsétál a pékhez, és lezárt borítékkal fizet a kenyérért. Aztán megint estefelé, amikor szennyvizes vedrével lép ki a kapuján, és az utcai lefolyóba üríti. Ilyenkor vagy mindjárt visszatér sivatagos udvarára, vagy amúgy vedrestől elkószál valamerre. Ő csak „az esti vedres ember”, alakja olyan mérhetetlen közönyt áraszt, hogy nemigen fordulnak utána.

Az utca túloldalán a mit sem sejtő Trenkó Vilmos lakik népes családjával. A két öreg: Trenkó és Trenkóné; a gyerekek: három fiú és két leány, a vők és a menyek. Ezek az emberek egész udvarukat befuttatták szőlővel és klematisszal, beültették dáliával, estikével és oroszlánszájjal, televetették sóskával, kaporral és petrezselyemmel, a falak tövétől az ereszig ösztövér mályvaszárak ágaskodnak. Nagy közös asztalnál étkeznek a lugasban vagy éppen az udvaron, olykor hiányos öltözékben, lenge alsókba, papucsokba bújva csoszognak és beszélgetnek. Gyakori vendégeik is ingujjra vetkőzötten forgolódnak közöttük, mint meghitt családtagok. És beszélgetnek. Megszokták a szemközti ház poros és száraz csöndjét, örökösen lehunyt szemét, megszokták, hogy udvarukba főként a nap süt be, nem leselkedők tűző tekintete. Bundás Rekkre sosem gondolnak.

Pedig Bundás Rekk – hacsak nem éppen reggeli szatyros portyáján, vagy esti szennyvizes-vedres sétáján tartózkodik házon kívül – egy magasított lábú széken ül naphosszat zsaluval lesötétített szobája ablakában.

Ül egy lyuk előtt, amelyet akkor fúrt a zsalu deszkájába, amikor ablaktábláit végképp beszögezte. A lyuk körül a deszka az orra érintésétől már megzsírosodott, leheletétől szivacsossá korhadozott, s ha nem éppen tulajdon szagáról lenne szó, maga Bundás Rekk is érezhetné, hogy közelségétől mennyire büdös. De Bundás Rekk nem ismeri a saját szagát, nem is érdekli az őt. Inkább az, hogy mit eszik a Trenkó család, és mire telik, mennyi hús marad a lerágott csontokon, s úgy mellékesen: hogy mi a véleményük például a betevő falatról általában, az elnöki palástról, a Tudományos Akadémiáról, és a kiváló hajfestő szerekről.

Ő csak ül a deszkába fúrt lyuk mögött, ül és figyel nagy nyugodtan, és arra gondol: az idő neki dolgozik.

Egyszer aztán mégis berezel. Egyszer, amikor krétaszagot érez a szobában. Ez a tantermekből aránylag ritkán elkószáló szag nem az utcáról illant be réseken és repedéseken vagy éppen az általa fúrt lyukon, forrása itt van valahol a homályos szobában. Bundás Rekk csak úgy forgolódik maga körül, és nem bír szabadulni a krétaszagtól. Mint valami pimasz légy üldözi, és rátelepedik az orra hegyére. Ott van, szagolni kell.

Akkor villanyt gyújt Bundás Rekk, látja is magát a nyitott ablak hományos tükrében, látja: krétás az orra. Miközben krétás orrát törülgeti, megpillantja a kémlelő nyílás alá krétával írott üzenetet:

 

KRÉTÁS AZ ORROD NEKED.

 

„Krétás az orrom nekem.”

Döbbenetes. Aki ezt írta, igazat írt. Meg kell kapaszkodni valamiben. Igen bizony, mert attól a krétától lett krétás az orra, amivel egy ismeretlen jóslatot firkált a zsalu belsejére.

Döbbenetes. Egy valaki. Egy illető. Egy egyén. Aki talán most is a szekrény deszkájába fúrt lyuk mögött kuporog egy polcon, és őt figyeli, milyen kapkodva vesz lélegzetet.

Kísértetek

Konyhatitok

– Szóval ez a konyha – morogta egy Max nevű férfi, amint belépett a konyhába, és betette maga mögött az ajtót.

A konyhaajtón tálalónyílás volt, Max a tolóablakot is bereteszelte, egyúttal elzárta a kilátást az étkező felé.

Ez egy kisebb kifőzde volt, mindössze nyolc asztallal fogadott, jobbára törzsvendégek étkeztek itt, akik megszokott időben érkeztek, kedvenc asztaluknál vártak sorukra – ehhez mérten a konyha is elég kicsi volt. Max körülnézett:

– Egész jó kicsi konyha – morogta, aktatáskáját a húsaprító tönk fölé emelte, de nem tette rá, továbblépett, és az ablak kilincsére akasztotta.

– Konyha, konyha – ismételte utána rosszallóan a szakácsnő. – Persze hogy konyha. Tessék a teremben helyet foglalni.

Max ügyet sem vetett rá, csak nézelődött, még a mennyezetet is szemügyre vette alaposan, kissé elidőzött a szürke foltokon, ott, ahol a vakolat a gőz útvonala mentén megsötétült.

A tálalóasztal mellett két pincérnő dolgozott. Értetlenül bámulták a bereteszelt tálalóablakot. Max kivárta, amíg rakott tálcáikkal kisétálnak a terembe, aztán az étlap után nyúlt. Lefricskázta róla a rizsszemeket, és végigolvasta.

– Kérem kifáradni a terembe – mondta a szakácsnő. – Itt nem lehet ácsorogni. Mondtam már, tessék odakünn helyet foglalni. Nézze meg az ember. Tessék innen kimenni és rendelni.

– Dehogyis megyek – mondta Max. Letette az étlapot, nem is fordult a szakácsnő felé. A kályhához lépett, és sorra megemelte a fedőket. Fejét kissé oldalt billentette, hogy a gőz ne csapjon a szemébe. Belenézett a lábasokba, a fazekakba és a serpenyőkbe. Legvégül a kemence tetején melegedő tepsibe.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan.

– Az vargabéles – felelte a szakácsnő.

– Hm. Látom, a mazsola kigurult belőle. Vagy az talán nem mazsola?

A szakácsnő készségesen odasietett. Belenézett ő is a tepsibe.

– Kigurult? Tényleg. Nem is értem. Vissza fogom tenni őket.

A szakácsnő orra egészen közel volt a tepsihez, amint a vargabélest vizsgálgatta, Max máris visszatette rá a fedőt. Elsétált az ablakig, leakasztotta táskáját a kilincsről, papírt, indigót vett elő.

– Ellenőrzés – súgta oda a szakácsnő, amikor az egyik pincérnő visszatért a teremből a tálalóasztal mellé. Magas, férfias alkatú asszony volt, a kanalakat köténye zsebében tartotta. Max odasétált melléje, kiemelt egy kanalat a zsebéből, és arcához érintette.

– Meleg – jegyezte meg.

– Igen. Ha a zsebemben tartom, a vendég melegen kapja – mondta a pincérnő. – Az jó a levesnél. – Szája két oldalán két fehér folt ütött ki, homloka kivörösödött.

– A villát, azt nem – mondta Max csöndesen.

– A villa szúr – vallotta be a pincérnő.

Max elnézően bólintott.

– És hányan esznek most odakünn?

– Azt hiszem, heten – mondta a pincérnő. – Ha közben nem érkezett új vendég.

Max indigót helyezett két papírlap közé, s az ételfoltos konyhaasztal hullámzó bádoglapján odaírta: MEGSZŰNT.

– Tűzze ki ezeket kérem, a bejáratra – mondta a pincérnőnek, aki most lépett a konyhába. – Egyiket kívülről, a másikat belülről.

– De miért? – A pincérnő dermedten bámult a feliratra. A másik is már mögötte állt, egyre csak olvasta a nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót.

– Azért, hogy aki bejönne, az maradjon künn, aki pedig távozik, az ne jöjjön többet – mondta Max.

– De miért?

– Az utolsó vendég után aztán zárja is be az ajtót. – Max ezzel máris elfordult. A szakácsnő közelében állt, a szakácsnő arcán nem látszott semmiféle döbbenet, semmiféle megütközés, legfönnebb annyi: igenis olvasta a feliratot, igenis megértette. Megértette, hogy ennek itt vége. Mégis, egészen gyermekien azt kérdezte:

– Végképp és egészen?

Max erre is csak bólintott, és megemelte a tepsi fölött a fedőt. Belenézett, aztán a fedőt félretette.

– Adjon nekem is egy ilyen vargabélest, ahogy maga nevezi. Életemben nem ettem még ilyesmit.

A szakácsnő széles pengéjű késsel jókora adagot kanyarított egy meleg tányérra, a mazsolaszemeket visszabökdöste a főtt tésztába, külön meghintette az egészet cukorporral. Kést, villát, szalvétát vett elő, és odakészítette Maxnak a hullámos bádoggal fedett asztalra.

– Valami nagyon komoly dolog az ok? – kérdezte illedelmesen.

Max lekaparta a cukorport a vargabélesről, kezéről is lefújt egy keveset, villájára emelt egy tetszetős adagot, és befalta. Még szájában volt a falat, amikor megfordult, vállát kissé megemelte, a kést és a villát tányérja mellé tette, hogy tenyerét tehetetlenül kifordíthassa.

– Nem tudom – mondta. – Csak én jöttem megmondani.

Újra itthon

Az állomás volt itt az utolsó nagyobb épület, a város nem terjeszkedett túl a vasút vonalán, mivel a keskeny vágányú sínpárok mögött emeletmagasságú, tömör sziklatömbök sora húzódott. Mintegy kerítette ezen a felén a várost, és a közelében tartózkodók elől elvette a hegységre nyíló kilátást. Az érkező utas, akit eddig lekötött a medence mélyéből kiugró hegység egyedülálló képe, amint a döcögő vonattal beért a sziklatömbök alá, most már a város felé fordulhatott; a zajtalan utcákra tekintő sárga és vörös homlokzatok ragyogtak a délelőtti napsütésben.

Adorján nem ütődött meg, hogy ugyanazokat a sárga konflisokat találja itt, mint régente, távozása idején, ezeket a kicsi, fényesre kefélt lovakat, kövér, piros bojtokkal a fülük alatt. Adorján könnyű válltáskával érkezett, mint valami örökös átutazó, egykedvűen helyet foglalt az első várakozó konflisban, és hátravetette magát az ülésen. A kocsis csak bámult, amikor alig egy perc múlva, alighogy legurultak a térségről levezető kockaköves úton, utasa máris megállította. A Hotel Laurentzi egyemeletes barna épülete előtt.

A bejárati ajtó zárva volt, küszöbe beporosodott, az ablakköz pókhálós zugában meggyűlt az elhullott bogár meg a légy. A kilincs fölött kézzel írott táblácska lógott: „A vécé nem használható. Bejárás a vendéglőn keresztül.” Adorján ezért megkerülte az épületet, a vendéglő előterében próbálkozott, ahonnan a füstös mennyezet alatt keskeny, létraszerűen meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyenesen egy keskeny szoba nyitott ajtajának.

Idős, testes asszony ült az ablak közelében, a felhőkről behulló egyenletes fény terében, rézágya szélén, süppedő vastag ágyneműn. Ült egy szál hálóingben, és csipkét horgolt. Olykor kipillantott az üveg elé szegezett gézfüggöny fölött, nem a szemben levő ablakokra, az elhúzó madarakra, hanem a távoli Gerlachovskyra; úgy tűnt, ő csak egész nap kézimunkázik, pillantásait megosztja babráló ujjai és a távoli Gerlachovsky hol szürke, hol kék, hol felhőbe vonult kúpja között. És ilyenkor néha annyira elréved, hogy a csipke mintája sárgán rávetül az ablaküvegre, ott ég vibrálva; máskor a hegy mozdul el, rátapad az ablaküvegre, s akad pillanat, amikor már ott fürdik a függönyön belül, a szoba örökös árnyékában, édeskés levegőjében, amit az asszony már annyira megszokott, s csak kényesebb szimatú látogatóit üti olykor orrba.

Adorján most már a lépcső tetején állt, az emeleten, egyetlen lépés választotta el a szobától, és hirtelen orron legyintette az érkezésétől megrezzent levegő, amelytől hosszadalmas távolléte alatt alaposan elszokott. Az asszony hallotta a talpak alatt elpihenő lépcsők nyikorgását, érezte odakünn az ajtó előtt a várakozás reménykedő csöndjét, s anélkül hogy fölpillantott volna, keményen kiszólt:

– Nincs szoba.

Adorján azt mondta:

– Megérkeztem, anyám.

Az idősebb Adorjánné akkor futó pillantást küldött a tárt ajtó felé, valamivel rövidebbet, mint amennyit a ködbe burkolózott Gerlachovsky felé szokott, és megismételte:

– Nincs szoba, fiam.

Adorján megragadta válltáskája szíját, mintha puskát igazgatna a vállán, akaratosan befalta alsóajkát, megfordult és leereszkedett a poros mennyezet alatt az udvarra.

Adorján nővére a cementezett udvar közepén szállodai lepedőket mosott burrogó mosógéppel, mellette sorakoztak öblítővízzel a kivénhedt fakádak, amelyekben az egykori fogadó, később a Hotel Laurentzi futóvendégei leáztatták magukról az ilyen kisvárosok kétes emlékeit.

– Megérkeztem, Vilma – mondta Adorján a mosószertől habos tócsák között állva. De ez a konok nővér alig emelte meg tekintetét, máris visszaejtette dagadt, vörös ujjai fölé.

– Nincs kiadó szobánk – mondta Adorján Vilma. – S ha van, megnézzük, kinek adjuk ki.

Adorján megint csak válltáskája szíjába markolt. Fejét kicsit meghajtotta, és beleköpött egy habos tócsába, aztán elindult a kijárat felé.

A utcán Irina Habináková várt rá. Látta betérni a Laurentzi-féle szállóba, és tudta, nemsokára újra az utcán lesz. Odaintette magához.

– Jöjjön, kedves, jöjjön maga csak Irénhez.

Adorján végigmérte, mielőtt megállt előtte:

– Miféle Irénhez?

– Újabban kiadom a szobámat mindenféle embernek, aki errefele utazik – mondta Irina Habináková. – Lengyelek, csehek, románok és magyarok alusznak nálam. Még németek is. Én a konyhában alszom, maga a szobában. A szoba tiszta és üres, tiszta az ágynemű benne. Én megyek előre, maga meg jön szépen utánam.

Adorján nemsokára ott állt egy alagsori kicsi szobában, ablaka török tubarózsákra nyílott meg kapirgáló tyúkokra. Válltáskáját a szék karfájára akasztotta.

– Kicsit ismerem én magát, Adorján – folytatta mondanivalóját Irina Habináková –, de azért kérem szépen ide azt az úti könyvecskéjét, az utazólevelecskéjét, hogy maradjon nálam, amíg itt lakik. És azért is, mert odafönn csendőr urak laknak. Bizony, Adorján úr, kicsit ismerem én magát, azért mondom: ha már egyszer messzire elment, nem kell ide visszajönni.

Adorján elővette zsebéből az útlevelét és Irina Habinákovának adta. – Tessék. És tessék, tessék, tessék. – Válltáskájából Rexona és Lux szappanokat ürített az asztalra, zöldalma-sampont, Tobbler csokoládét, Elmex fogkrémet, Ronson gyújtókat és rengeteg banánt. Az egészet Irina Habináková kötényébe seperte.

– Ezt a kis semmiséget – mondta. – Magának hoztam.

– Tudtam én, hogy jól fogja érezni magát – mondta Irina Habináková az ajtóból.

– Persze, persze. Elvégre itthon vagyok.

Prikulicsok

Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én meg biccentek, és mások számára talán érthetetlen előzékenységgel kitárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics vár bebocsátásra, az kivételes esemény, vegye megtiszteltetésnek. Amíg visszazárom az ajtót, ezek máris berohannak a lakásba, és elrejtőznek. Ezek a lények minden ravaszságuk mellett bosszantóan türelmetlenek és szertelenek. Egy fiók magától kinyílik, s az egyik prikulics, név szerint Hlebena hevesen integet a fülével. Ülj inkább egy székre, tegezem le, mert termeténél fogva a prikulicsot tegezni illik. Hlebena erre csak kiölti a nyelvét, ezzel a fiók magától becsukódik. Vagyis, ahogy egy közönséges halandó mondaná, a prikulics magára csukja a fiókot. A másik, név szerint Szemikurkán a konyhában motoszkál. Uhh, uhh, nyögdös, hogy mik vannak, uram, teremtőm. Egy kicsi zsírosbödönt vonszol elő a kamara mélyéről, keményre fagyott zsírral. Szólj, ha éhes vagy, mondom, oszt keverek valamit. Ó, nem vagyok én éhes, mondja Szemikurkán, viszont szeretném, ha kölcsönadnád nekem ezt a kicsi bödönt. Bizony isten, visszahozom. A benne levő zsírt, természetesen neked hagyom. Jó, mondom, kiolvasztjuk, oszt viheted. Hlebena a szekrény mögül az ócska vasalódeszkát vonszolja elő. Én meg ezt kérem, ezt az ócskaságot. Csak lefejtjük róla ezt a perzselt vásznat, mert alatta, mit látnak szemeink? Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez a léptéke. De mi nem készülünk Bélborba és környékére, a tökünknek kellenek tiltott térképek. Csak a vasalódeszka kell. Mondanám, hogy már kikérem magamnak, mi az, hogy Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez. De nem jön ki hang a torkomon. Szemikurkán közben gázlángon olvasztja a zsírt, és a bödön peremébe kapaszkodik. Jöjjön csak, jöjjön, mondja, amint megpillant, és sülteskészlet háromágú villájával kiemel a bödönből egy hatlövetű forgótárcsás lőfegyvert, körültekintően kivárja, amíg lecsepeg róla a zsír. És a töltények, kérdi, azok hol vannak? Mert azok biza nem lehetnek itt, azt maga is jól tudja, azoknak megárt a meleg. Kifehéredek, hogy miféle töltények, de nem jön ki hang a torkomon. Szóval? Ott áll velem szemben korábban Hlebena és Szemikurkán. Szóval?

 

Csöngetnek. Lerúgom magamról a paplant, mezítláb, lábujjhegyen lépkedek az ajtóhoz. Unokaöcsém az, a legkisebbik Svancz gyerek, ott áll két hatalmas bőrönd között behavazott sísapkával. Amint belép, süvít befelé a hajnali hideg.

Gyere, gyere, mondom. Gyere, mert azt hiszem, rémlátomásaim vannak. Lehet; nemsokára történni fog valami.

Kutya egy hideg van, dörzsölgeti fagyott kezét a Svancz gyerek, csináljunk hamar egy kis meleget. Begyújtok a konyhában, a nyílt gázláng hamar kimelegíti a helyiséget. Szelek két darab kenyeret, elővonszolom a kamrából a kicsi zsírosbödönt, kenek belőle, meghintem sóval, paprikával. Most falunk valamit, mondom, oszt kiolvasztjuk az egészet. Akkor állj mellettem, el ne mozdulj.

Tapasztalatcsere

A mikrobusz tágas, kiégett völgyben gurult, amelyet töredezett peremű fennsík szegélyezett, fátlan, meredeken leszakadó, meszes oldalakkal. Egyhangú, vigasztalan vidék volt. Három óra elmúlt, most volt a legmelegebb. Losteiner, akit felettese váratlanul magával vitt tapasztalatcserére, szomjasan bámult kifelé, mintha a kiégett táj látványa enyhítene valamit a rekkenő hőségen. Odakünn csak a mikrobusz légörvényei lebbentették meg a poros lombokat.

Az út nemsokára elmerült egy távolról még oázisnak tűnő gyér akácosban, a sofőr lehúzott az útpadkára, és kikapcsolta a motort. Mindenki fölébredt.

Az alacsony martból, egy tömör szürke betonlapból kajla vascső hajolt az árok mélyedése fölé. Még magasról tűzött rá a nap, szinte látszott, mennyire langyos a végéből lomha lökésekben előbugyborékoló víz, mégis többen körbeállták. Losteiner megöntözte arcát, szájába is vett a vízből, de nyomban kiköpte. A hólyagos lepedékkel bevont árok szikkadó szegélye egészen fehér volt.

Losteiner után mindjárt felettese, Borza ivott. Amint a cső fölé hajolt, hátán fölcsúszott az ing, kibuggyanó fehér derekát máris körüldongta néhány vörös potrohú szúnyog. Borza esetlenül kiegyenesedett, lenyelte a vizet, s homályos tekintettel, mutatóujját fölemelve elindult Losteiner felé.

– Maga kiköpte – mondta neki.

– Sós – dünnyögte Losteiner. – Sós, mint a fene.

– Én megittam – mondta Borza. – Ha akarja, iszom belőle még egyszer.

– Én nem szeretem – motyogta Losteiner.

Borza most ott állt előtte, kicsit ingadozott, mintha berúgott volna a melegtől. Kezét atyai mozdulattal Losteiner vállára eresztette.

– Tudja, miért hoztuk magunkkal – mondta egészen halkan. – Remélem, sejti.

Losteiner fáradtan és kissé csodálkozva bámult felettesére, egészen megtapadt rajta tekintetével.

– Valamilyen okból? – kérdezte megütődve.

– Maga rászolgált a bizalmunkra – bólintott Borza.

Losteiner elképedve biccentett. – Köszönöm – mondta és elindult a kocsi felé. Borza utánasietett, és melléje ült. Fészkelődött és néha mosolyogva ránézett.

Amint elhagyták az akácost, fölöttük még inkább megtompult az ég, a levegőben forró szürkeség lebegett, a homályos ablakon át úgy tűnt, szinte ragad tőle a táj.

– Mondom, rászolgált a bizalmunkra – folytatta Borza. Elhoztuk ide, hogy nézzen körül. Kedves vidék, aztán meg is indult valami kis mozgás errefelé.

Losteiner kifelé bámult az ablakon, néha megingatta a fejét.

– A kutyafáját neki – morogta. – Rohadt egy hely lehet.

– Elhoztuk ide, hogy nézzen körül – folytatta Borza. Ősztől kirendeltségünk lesz a városban.

– Kirendeltség – hagyta rá Losteiner közönyösen.

– Igen, igen. – Borza mosolygott, és kétszer Losteiner vállára vert. – Itt fog maga is dolgozni. Maga lesz a mi itteni emberünk.

Losteiner kinézett az ablakon, aztán Borzára nézett, és megrázta a fejét.

– Azt nem. Ha nem muszáj, ezt igazán nem szeretném.

– Az ivóvíz nem minden – mondta Borza. Átölelte Losteiner vállát, jó ideig szorongatta. Losteiner továbbra is kinézett az ablakon. A kopár dombok sora mögött homorú ívben, fehér füstoszlopok terültek az égre. Mintha ott a dombok mögött készülne ennek az egész napnak, az egész nyárnak a melege. Arra lehetett a város.

 

A szálláshelyen, a zuhanyozóból a fejmagasságban levő ablakokból ugyanezekre a gomolygó fehér oszlopokra lehetett kilátni, persze sokkal közelebbről. Bár a víz fröcskölése elnyomta hangjukat, a padló és a levegő remegett a feltörő füst és gőz dohogásától.

A zuhanyozó cementpadlója a pereme felé hamarabb száradt, a szennyes, zöldes nyálka szélén fehér csipkékben ütött ki a só. Losteiner éppen köpködött a rázúduló víz alatt, amikor Borza megjelent mellette meztelenül és fehéren, és megeresztette a csapot. Zöld, fenyőillatú kocsonyával kenegette magát, Losteinert is megkínálta.

– Estefele majd kisétálunk – jegyezte meg. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

– Tessék? – kiabálta Losteiner, és közben füléből rázogatta a vizet.

– Estefelé majd kisétálunk – mondta Borza valamivel hangosabban. – Meglátja, egészen csinos kis fészek. Meg aztán közel a deltavidék is, ha érdekli.

– Nem értem – ordította Losteiner. – Ne mondjon semmit, mert nem értem.

– Mi bízunk magában – ordította Borza. – Rászolgált a bizalmunkra. Maga csak köszönje meg.

Losteiner végre kilépett a zuhany alól, tovább köpködött, és rázogatta füléből a vizet.

– Lenyeltem egy hajszálat – morogta. – Hogy a fene enné meg.

– Ejnye – nevetett Borza vidáman. – Az velem is előfordult már. Az tényleg komisz dolog.

Losteiner alsónadrágot húzott magára, belebújt a papucsába, törülközőjét a vállára dobta.

– Mondott az előbb valamit?

– Csak azt, hogy este a szobámba várom. Tudom, hogy eljön. Csak nem fogja fiatalon elásni magát.

 

Losteiner a munkásszállás egyik emeleti ablakán nézett kifelé. Törülközője a repedezett, zsírfoltos ablakpárkányon száradt. A szemközti épület mögött, egy kürtőből gőzfelhő tört fel, átbukott a háztetőn, és függönyökben hullott Losteiner ablaka előtt az udvarra. Néha váratlanul föllebbent, vagy egy-egy lomha légvonat magával szívta az utcára, ilyenkor messzire lehetett látni a kémények között. A porral lepett, majdnem deresnek tűnő háztetők fölött tetőablakok csillogtak a tompa délutáni fényben, madártalan, fakó ég alatt. Losteiner kikönyökölt vizes törülközőjére, leste az estét, a közeledtét jelző szellőt.

Kopogtattak az ajtaján, valaki nemsokára le is nyomta a kilincset.

– Losteiner! Hall engemet?

Losteiner könyökölt az ablakban, nem felelt.

– Hall engemet, Losteiner? Jöjjön, tekeregjünk egyet.

Losteiner nézte a lenyomott kilincset, hallotta az ajtó és a zár feszülését.

– Magára zárta az ajtót. Kérem, ne tegyen ilyet. Nyissa ki. Nyissa ki, Losteiner elvtárs, azonnal.

Losteiner elballagott az ajtóig, megfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta.

– Mit akar még? – kérdezte.

– Csak azt, hogy többé ne tegyen ilyet. Mostantól fogva minden lépését gondolja meg.

Az alkonyat érkezésével egyidőben hirtelen teljesen beborult, minden átmenet nélkül ereszkedett a városra a sötétség. A házak falán maradt némi fény, a távozó nap senyvedő színei átütöttek a felhők domborulatain, és megcsillantak az emeleti ablakokon. Losteiner várakozással leste, mikor oldódik el a fellegek alól a szél, mikor mozdul a levegő az első súlyos cseppekkel.

Hóna alatt összegyűrt esőköpennyel baktatott az utcán, és nemsokára betért egy trafikba. Losteiner nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a fővárosi állatkert állományát bemutató színes képekből kért kettőt, megíratlanul zsebre tette őket. Fiatal, orvos külsejű férfi volt az elárusító, fehér köpenyt viselt, s a finomságtól fényes, babráló ujjakkal seperte az aprópénzt a fiókba. Látta, Losteiner még nem távozik, ezért újra fölpillantott. Losteiner ekkor megkérdezte tőle, merre van itt a folyó. A kérdés kicsit meglepte a trafikost, arcán mintha egy pillanatig ott maradt volna a szó: a folyó. Aztán mégis elmagyarázta. A folyó itt tulajdonképpen megkerüli a várost, éppen hogy érinti, sebaj: jelentéktelen víz ez. Mégis, akit érdekelne, a közeli utcasarokról indul a villamos – egyetlen vonal kígyózik végig a városon az állomás és az egykori téglavető között –, a végállomáson kell leszállni. Ott a folyó.

Losteiner villamosra ült, Borza is föllépett a hátsó peronra. Éppen idejében, mert eleredt az eső. A járda kövezete, mintha az utóbbi hetek fülledtsége vonta volna be viaszos lepedékkel, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és elgurultak, míg aztán kicsi erekben találkozva elborították a kövezetet. A végállomáson minden szurkosan csillogott a csepergő esőben.

A térséget, ahol a villamos megfordult, földszintes házak övezték; utcára nyíló, kiakasztható szárnyas ajtóikkal régi piactéri bolthelyiségekre emlékeztettek. Losteiner egy ilyen ház eresze alatt terítette magára olcsó esőköpenyét, majd a folyó iránti kíváncsiságával továbbindult az esőben.

Borzának nem volt esőköpenye, ernyője sem, zakója gallérját tűrte fel, és csak ázott a gyér füvű réten át, ami az utolsó házsor és a folyó közti teret kitöltötte. Onnan döngölt út vezetett egy keskeny fahídra. Nem is híd volt az, látta később Losteiner, inkább csak amolyan rozzant bürü. Alatta csillogott a folyó. Keskenyebb volt egy pataknál, de mély, fekete és néma. Lassan egymásba áramló körök úsztak kifelé a távolról érkező fények érintéséből, mintha igen nagy mélységben, a meder iszapos ágyában szendergő halak pihegése hozta volna mozgásba őket. Losteiner mint végső úticél előtt állt meg a hídon, s várta, szokja meg a szeme a homályt. Leste, mikor fehéredik ki a víz titkos csobbanással. De nem látott semmit, csak Borza korlátnak támaszkodó alakját.

– Mi a kurva anyját kíván még? – kérdezte tőle halkan.

– Semmit. Csak hogy végighallgasson – suttogta Borza. – Itt nem hall minket senki.

A korlát két végén könyökölve beszélgettek a neszelő esőben, pedig a víz nagyon jól vezeti a hangot.

Egy unalmas olajlerakat

Boncz pár napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros, tikkasztó nyárutó volt. A komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, körülötte megrepedezett az iszap. Boncz azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymaga ült a parton egy nyárfa törzsének vetett háttal, bámulta az egyre apadó folyót, az iszapon vergődő halakat, a fölébük suhanó madarakat.

Anyja néha kisétált hozzá egy kifakult napernyő alatt, kosárkában hozott neki ezt-azt, termoszban forró teát vagy hideg kútvizet, kicsi kóstolót az aznapi ebédből. Boncz ilyenkor hűvösen megköszönte anyja figyelmességét, a teát vagy a hideg vizet rendszerint megitta, a húsokat odavetette a kóbor kutyáknak. meg a folyó iszapjára ereszkedő dolmányos varjaknak. Zárkózott, elmélkedő ember volt.

– Holnap születésnapod van – szólította meg anyja egy ilyen délelőtt, amikor kisétált hozzá a nyárfa árnyékába.

– Igen – bólintott Boncz egykedvűen. – Még ma hazamegyek.

Délután személyautó érkezett utána, zsíros képű, szőrös ábrázatú sofőrrel. Búcsúzáskor, útravalóul Boncz két sárgadinnyét kapott az anyjától.

– Elég taplósak – mondta az asszony –, de hát te is tudod, nem esett eleget.

– Nem baj – mondta Boncz. – Hála istennek.

Hazafelé menet két útvonal közül választhattak. Boncz megvonta a vállát, megnyugtatta a sofőrt, ő a maga részéről rábízza magát, döntse el, merre mennek.

A sofőr jobb keze fején tetovált lóhere volt, abból is kunkori fekete szőrök nőttek. Bonczot riasztotta a lila folt a sofőr kézfején, elfordult jobb felé, és kinézett az ablakon. Kisvároshoz közeledtek éppen, fölötte ragadozó madár körözött. Errefele elég ritka látvány az ilyesmi, ezek a nagy madarak sűrű erdőségek közelében csapnak le a rétekre. De ennek körözésén, kitartó szemléjén meglátszott, igazi ragadozó madár. Már benn jártak az alacsony házsorral szegélyezett főutcán, amikor a fenyegető madár közelségétől megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött. Egyiküket a kocsi utolérte, és nemsokára ott vergődött Boncz ölében, nadrágja is tele lett a törött szélvédő üvegkásájával. Boncz kidobta a galambot, a sofőr kiseperte a kocsi padlóját, megtisztította az üléseket.

– Mi a fenének jöttünk errefelé – bosszankodott Boncz, amikor főteréről fölismerte a kisvárost. – Csak éppen erre ne jöttünk volna.

– A doktor úr mondta – szabadkozott a sofőr. – Azt mondta: arra jöjjek, amerre én gondolom.

– Persze – legyintett Boncz. – Persze hogy én mondtam. Ha már itt vagyok, megyek és körülnézek. Maga addig szerezzen szélvédőt az orrunk elé.

Ezzel Boncz elindult. A kisváros idegenek számára is könnyen áttekinthető volt: párhuzamosan futó széles utcákat keskenyebb mellékutcák metszettek, két végük felé egyszerűen elfogyott a város, arról fáradt zöld színekkel kandikáltak be a rétek. Kivéve egy ilyen utcát, ennek a végében magányos, és a városka méreteihez képest hatalmas, tömör épület sötétlett.

Boncz arrafelé tartott, és inkább a járdát, a korán lehullott leveleket nézte, talán azért, hogy a maga számára is megőrizze annak a pillanatnak az érintetlenségét, amikor majd megáll szemben az épülettel és ráemeli tekintetét.

Az épületet, amelyet lehajtott fővel közelített meg, falakkal vették körül, szögesdrót is feszült a tetején, és még álltak az őrtornyok is. Megmaradt az ablakok tömör rácsozata, mögöttük foltos falakra vetült csupasz villanykörték fénye. A vaskapu kitárva, roggyantan pihent egy olajos tócsában. Közel a kapuhoz, a fal tövében szurkos katlan állt, alatta épp kihunyóban volt a tűz. Két ingujjra vetkőzött férfi és egy csupasz karú kövér asszony ülte körül. Kormos drótokra tűzött avas illatú zsiradékot pirítottak.

– Én belga nyulakat tenyésztettem – mondta az egyik férfi. – Úgy nyolckilós korukban eladtam őket.

– Én magának mindent elhiszek – mondta az asszony. – Tudom, az jólesik magának.

– Aztán galambokkal próbálkoztam. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.

Boncz elhaladt a katlan mellett, benézett a kapun, aztán belépett az udvarra. Megállt a kapusfülke előtt. Az épület most valami lerakat, raktárféleség lehetett, szürke köpenyes fiatalember ült az üvegablak mögött. Boncz várt, amíg észreveszi, aztán orrát a kinyitott tolóablakhoz dugta és beköszönt.

– Fölmennék az emeletre – mondta. – Éppen csak bekukkantok valahova.

– Nem lehet azt, kérem. Meg aztán minek is – mondta a kapus. – Tessék szépen elmenni. Ez csak egy unalmas olajlerakat.

– Mondtam: éppen csak bekukkantok – erősködött Boncz. – Megnéznék odafönn valamit. – És Boncz betolta névjegyét az ablakon.

– Kérem – mondta a kapus, amint a névjegyre pillantott. – Természetesen. Tessék parancsolni. – Kilépett a fülkéből, és elindult a bejárat felé.

A homályos lépcsőházban avas szag terjengett. A lépcsőkre deszkákat fektettek, alattuk a kiömlött olajtól síkos volt a kő.

– Tessék parancsolni – mondta a kapus, amint fölértek az emeletre. – Mit parancsolna látni?

– A hetvenhatost – mondta Boncz, és nézegetni kezdte az egymást sűrűn követő vasazott ajtók fölötti számokat. Aztán meg egy olyan helyiséget is, aminek nincsen ablaka. Érti, csak ajtaja.

– A hetvenhatost – mondta készségesen a kapus. – Hogyne, természetesen. Azonnal. De olyan helyiségünk sajnos nincs, aminek ne lenne ablaka. Olyan nekünk nincs, nem tudnánk használni.

– Azért hátha mégis van – morogta Boncz.

– Nincs, nincs – mondta a kapus. – Lehet hogy volt, de biztos ablakot vágtak neki. Úgyhogy most nincs.

A kapus ment elöl, s a folyosó egyik kanyarulata előtt megállt egy ajtó előtt. Fölnézett a fölébe szegezett számra, majd kinyitotta.

– Ez az. A hetvenhatos, ugye? Ez az.

A cella padlója is olajos volt, a kimélyült részeken zsírosan csillogott. Négy olajoshordó állt deszkaállványokon, négy kisebb hordó fért el a helyiségben. Olajos volt a fal is, derékmagasságon felül, avas olajszag terjengett, bár a kitört ablakszemeken pókhálót rezegtetve cserélődött a levegő. Boncz az ablakhoz lépett, épp az álláig ért a párkány. A városban már kigyúltak a fények, elterültek a lombokon, és kiadták a távoli háztetők alakját.

– Ez nem a hetvenhatos – mondta Boncz csöndesen. Az ajtót is alaposan megvizsgálta, becsukta, kinyitotta. – Mért van a zár baloldalt? Ez nem a hetvenhatos.

– Pedig az – mondta a kapus.

– Azért van baloldalt – mondta Boncz –, mert nem a hetvenhatos. Ez nem. Ez aztán soha.

– Pedig az – magyarázkodott a kapus. – Nemrég kaptunk új számtáblákat az ajtók fölé. Látszik rendesen, hogy ez a hetvenhatos. Kicseréltük az egészet.

– Kicserélték? – Boncz vértelen arccal meredt a kapusra. – Kicserélték? Ó, a marhák.

Elindult a folyosón, benyitott még egy-két ajtón, elsétált a hordók között az ablakig, kinézett, aztán kisietett. Végigment a folyosón, indult lefelé a lépcsőkön.

– Tessék eljönni holnap – mondta mögötte a kapus. Nappal mégiscsak többet lehet látni.

– Persze, persze – mondta Boncz. – Nappal. Majd éppen nappal.

A kapu előtt megállt, nézte a karcsú kéményeket, amint rávetülnek az égre, a város visszfényére.

A két férfi a szurkos katlan mellett időközben vattakabátba bújt, vattakabátot viselt az asszony is, éppen kapcát tekert a bokájára.

– Ha a földgolyó üvegből volna – mondta –, én csak mezítláb járnék.

– Tudjuk, maga nagy dáma – mondta az egyik férfi. Magának ez így nem is jó.

Boncz lehajtott fővel sietett vissza a főtérre. Tanácstalanul ácsorgott, a sofőr vette észre és szólította meg:

– Sajnos nem kaptam szélvédőt – mondta. – De még elég meleg van. Legfeljebb lassabban hajtok majd.

– Nem baj. Hála istennek – mondta Boncz. – Csak menjünk, menjünk innen.

A részleg

Aznap, amikor útnak indul, Weisz Gizellát mindenki megdicséri. Még a nagy Onaga elvtárs is mélyen a szemébe néz. „Ez igen” – mondja. „Elgondolásai kitűnőek, tervei nagyszerűek. Maga vezetésre termett.” Hernyósan hurkás szájával savanykásan mosolyog, egy kicsit megemeli a pezsgőspoharat. „És most siessen. Mennie kell. A viszontlátásra.”

Esteledik, Weisz Gizellát a vállalati terepjáró viszi hazáig. Amint eltűnik a kapualjban és az emeletre vezető lépcsőkön, a sofőr befarol egy lombtalan akác ritkás árnyékába, és kikapcsolja a motort.

Weisz Gizella le sem veti szürke lódenkabátját, úgy járkál a lakásban; nyitott szekrényekben, kihúzott fiókokban keresgél a ruha és fehérnemű között. Pár darabot odakészít magának a komódra, a telefon közelébe. Nemsokára a kagylót is fölemeli, várja, várja a búgó hangot, aztán leteszi.

Egy barna, kopottas sporttáskába csomagol váltásnyi fehérneműt, harisnyákat, tornacipőt, néhány könyvet, pár darab batui almát és kézitáskáját mindenestől. Kiegyenesedik, megnézi karóráját. Kilép a cipőjéből, harisnyásan lépked ki az előszobába, lábára húzza szürke halinacsizmáját, fejére fehér kendőt köt. Mielőtt az ablak elé húzná a sötétítőt, kinéz. A lámpafényben nyirkos az utca, a csupasz vesszők hálója rávetül a terepjáró ponyvájára.

Weisz Gizella nézi magát a tükörben, végigsimít arcán, saját szeme közé néz, miközben fölemeli a telefonkagylót. Kivár, nyomogatja a villát, találomra beletárcsáz, aztán kicsit bosszúsan leteszi. Kihúzza az éjjelilámpa dugóját a fali vezetékből, eloltja a lámpát a szobában, majd az előszobában. Kilép a lakásból, és bezárja maga mögött az ajtót.

Az emeleti körfolyosón bekopog egy ablakon. Az üvegen cseppekben ül a kicsapódott konyhapára, el-elmoccan keskeny erekben. Belülről egy tenyér rést törölget rajta. Weisz Gizella odahajol és bekiabál: „Pár napra elutazom. Az ágyneműm a padláson marad. Majd leszedem.” Belülről egy asszony kopogtatja az ablakot: „Mi van az ágyneművel?” Weisz Gizella visszainteget a folyosóról: „Semmi. Csak pár napra elutazom.”

„Gondoltam, megvárom” – mondja a sofőr a kapuban. Kinyitja a kocsi első ajtaját, elveszi Weisz Gizella barna sporttáskáját, és beteszi az ülésre. Aztán kitárja a hátsó ajtót. „Aha” – mondja Weisz Gizella, „és az ott benn, kicsoda?” A hátsó ülésen már ül valaki. „Én vagyok – mondja egy kalapos férfi – szevasz.” Weisz Gizella kicsit meghajol, benéz a kocsiba. „Ja” – mondja. „Szevasz. Te mész tovább a kocsival?” „Nem” – mondja a kalapos férfi –, én veled megyek. Együtt utazunk.” Weisz Gizella beül melléje, az egyik hátsó ülésre. „Akkor jó.” A sofőr indít, kihajt az utcából, rákanyarodik a sugárútra, amelyik a pályaudvar felé vezet.

Az állomáson a sofőr, kezében Weisz Gizella sporttáskájával előre indul. „Neked nincs csomagod?” – kérdi Weisz Gizella a kalapos férfit. „Nincs. Nem hoztam.” „Még pizsamát sem?” „Nem. Azt sem. Majd ott veszek.” Weisz Gizella menet közben végigméri a kalapos férfit: mindkét keze felöltője zsebében. „Szóval te csomag nélkül utazol.” „Igen. Én csak így jöttem.”

A peronon a sofőr átadja Weisz Gizella táskáját a kalapos férfinak. A vagon mellett sétálva kíséri őket, amíg végighaladnak a folyosón, és beülnek egy üres fülkébe. Ott áll a peronon, amíg a vonat elmozdul.

„Te hova ülsz?” – kérdi a kalapos férfi. „Nekem mindegy mondja – Weisz Gizella –, én aludni akarok”. „Azért, mert én szeretek menetirányban utazni.” Weisz Gizella megoldja állán a kendőt, fejét az ülés sarkába hajtja. „Akkor el is olthatnánk a villanyt.” „Azt ne – mondja a kalapos férfi –, azt nem akarom.” Weisz Gizella feltűri kabátja gallérját, még egyszer végigpillant a férfin. „A kalapodat sem veszed te?” A kalapos férfi megingatja a fejét. „Nem. Fejgombám van, kalapot kell viselnem.”

 

Éjszaka egy csomóponton áll a vonat. A vagonok alól fölcsapó gőzök között katonák állnak, katonák kopogtatják végig a kerekeket.

„Alszol, Weisz elvtársnő?” – kérdi a kalapos férfi. „Nem” – feleli éberen Weisz Gizella. „Nézlek – folytatja a kalapos férfi –, ahogy itt ülsz, mintha aludnál. És egy kicsit irigyellek.” Weisz Gizella kinyitja a szemét, benéz a kalap karimája alá, nem látja a férfi szemét, csak egy szürke orr hegyére hull a sápadt fülkefény. „Engem? Mi a fenéért?” A kalapos férfi köhint: „A Lomonoszovon tanultál. Aztán hamar bejött neked minden.” „Ja” – bólint Weisz Gizella. „Az igaz. Rám költöttek egy csomó pénzt.” A kalapos férfi csak bólogat: „Aztán tele vagy ötlettel. Jó vagy a főnöknél.” Weisz Gizella feláll, táskájában kotorászik. „Aha” – mondja. „Szeretek dolgozni. Nem kérsz egy almát?”

A kalapos férfi megrázza a fejét. „Nem, nem. Elvásik tőle a fogam.” „Én a fagyos almát – mondja Weisz Gizella, és beleharap egy almába, –, csutkástól megeszem. Csak a magokat köpöm ki.” „Jó származásod lehet” – mondja a kalapos férfi. Weisz Gizella elrágja az almát, csak a szára marad a kezében, a magokat a szemetesdobozba fricskázza. „Igen – mondja –, nem ismertem a szüleimet.”

Hajnalban a kalapos férfi ébreszti Weisz Gizellát. Alig dereng, a szürkületben épp hogy áttetszik a töltés alatt áramló víz mozgása. Az egyik fülkéből is víz csorog, a kalapos férfi kilép a fülkéből, nézi a tócsát a folyosón, beletapicskol, résre nyitja az ajtót, benéz. Mögötte Weisz Gizella. Benn két teljesen ázott ember ül, egymást rémülten átölelve dideregnek, ruhájukból és a hajukból csöpög a víz.

A pálya nemsokára elválik a folyó vonalától, elmerül valami prémszerű puha és sűrű ködben. A vizesárok partján barna falevél és hullott varjútoll alatt roskadozik a maradék hó.

„Azért még elég hideg lehet a víz” – mondja Weisz Gizella. A kalapos férfi egykedvűen bámul kifelé az ablakon. „Mindjárt leszállunk” – mondja. „Azokat valaki bedobta – mondja Weisz Gizella –, maguktul nem lehetnek ilyen vizesek.” A kalapos férfi már az ajtó előtt fogódzik, a vonat a váltókon kanyarog az állomás felé. „Álmodtál, Weisz elvtársnő.”

A csomóponton a sűrű köd alatt még alig virrad. A lámpák udvarából sárga nyirkosság permetez, Weisz Gizella lódenkabátjában, fején fehér kendővel, lábán szürke halinacsizmával baktat a vágányok között, sporttáskáját a kalapos férfi hozza mellette. A csarnokban egy bódénál újságot vesz, a címlapon Malenkov és Bulganyin üzenetével. Elkéri sporttáskáját, hogy a lapot belegyömöszölhesse.

A térség nedves homályában egyetlen autóbusz várakozik begyújtott motorral, sárhányóján remegnek a fényszórók. „Ez az” – szólal meg mellettük a sofőr. „Más busz innen most nem indul.”

„Na, szevasz” – mondja hirtelen a kalapos férfi.

„Aha – mondja Weisz Gizella –, szóval te nem jössz tovább.”

„Nem. Én máshova megyek.”

„Én meg azt hittem.”

„Hát nem. Én csak idáig jöttem.”

„Na jó. Akkor szevasz.”

 

Már dél van, mire az autóbusz kivánszorog a ködből, és a napfényben szikkadó úton a hágóra ér. A hűtőben forr a víz, a sofőr kezében vederrel elbaktat egy hóval borított kis halomig, alóla olvadékvizet hoz, és beletölti a hűtőbe. Az út túloldalán egy romos kápolnában juhok bégetnek, a falak mellől lomha járású kutyák indulnak legyező alakban az autóbusz felé, a sofőr kövekkel kergeti vissza őket.

Kátyútól, tócsáktól fényes fekete út vezet innen szénaboglya alakú, félig kifejtett, magányos hegykúpok közé. Egy-egy ilyen csonka orom tetején üstök meredezik, egy-egy darabka ottfelejtett erdő. Alattuk füstölög a telep, Borgova, a Borgova kettő, röviden a Bé kettes telep. „Leszállhat, megérkezett” – mondja a sofőr, mielőtt megáll a telephez vezető bekötőút közelében.

A bekötőút mentén, a kicsapó sár hullámain, korhadt deszka, kátránypapír és málladozó kartonlapok ingatag ösvényén tapos előre Weisz Gizella, s olykor, ha megcsúszik, mint a madár, meglibbenti könyökét. A hirtelen eltakarodott hó csillogó iszappá oldotta maga alatt az utakat, ezt is, amely párálló salakkupacok között vezet dohogó műhelyek, sáros rakodók felé.

„Igen, eltalálta” – mondja egy férfi Weisz Gizellának az emeleten, a telepvezetői irodán. „Pontosan ez a Bé kettes telep.” A telepvezető kinyújtott lábbal ül a sárgára pácolt csupasz íróasztala mögött. Szemöldöke pár szőr, arca szürke és áttetsző, mint a lantornapapír, ráncai szénporos zsírtól feketék.

„Lemosnám a csizmámat” – mondja Weisz Gizella, a becsukott ajtó előtt áll, csizmáján a sár alól ki sem látszik a szürke halinaposztó. A padlón sárdarabok hevernek, a vaskályha előtt kiömlött salak. Egy priccsen párosával összekötözött gumicsizmák.

„A részleg, amit vezetni fog – mondja a telepvezető, nem pont itt van.” Közben kinéz az ablakon. Az udvar fölött rövid vonatfüttyök pamacsai enyésznek, áttűz rajtuk a nap. „Nem pont itt van” – mondja a telepvezető. „Hanem valamivel távolabb.” Aztán Weisz Gizella csizmáját nézegeti. „És mondja, csak, mi van a csizmájával?”

„Egy kicsit nehéz” – mondja Weisz Gizella. Közben látja a telepvezető csizmáján is a vastag fekete kérget, nadrágján is combig sáros, nemezes lapokban szikkadozik. Hozzáteszi: „De ha megszárad, akkor már könnyebb lesz.”

„Hát persze” – mondja a telepvezető. Künn valahol rövid pukkanással kitörik egy ablak, hirtelen felerősödik a légsűrítők dohogása. Madarak rebbennek fel a háztetőkről, elhúznak az udvar fölött. A telepvezető feláll és kinéz az ablakon.

„Reggel járgány indul a részlegre” – mondja. „Gumicsizmákat szállít. Magát is elviszi.”

Ezzel kisiet az irodából. Weisz Gizella utána néz az ablakon át, de csak cuppogó lépteit hallja az eresz alatt. A műhelyek között tengelyig sárban kicsi gőzmozdonyok tolatnak, nyomukban örvénylik az iszap. A hullámzó sár alatt lehetnek a sínek. A lovak lába is térdig merül, messziről úgy néznek ki, mintha nagyon rövid lábakon járnának. Egy üres bádogszekeret vontatnak egy hegyes szénkupac mentén, amelynek északi oldalán szürkén megrekedt a hajnali dér.

Weisz Gizella táskájából zsebkendőt vesz elő, végigsétál a folyosón, benyit a mosdóba. A kagyló poros és kérges, a csapok szárazon böfögnek, a tükör helyén, épp arcmagasságban szénporos ujjal rajzolt koponya. Alatta szénporos ujjaktól a felirat: Még mindig szép vagyok.

 

A telepvezető Weisz Gizella nyitott sporttáskája fölött babrál. Egy bugyit morzsolgat ujjai között, közel a szeméhez matatja, és bámulja a kicsi bevarrt címkét.

„Mi a fene van ideírva?” – kérdi, amikor megpillantja Weisz Gizellát az ajtóban. „Olyan aprók ezek a betűk, hogy nem tudom kiolvasni.”

„Ja – mondja Weisz Gizella –, csak valami nevek”. És kibetűzi: „Dior-Paris. Ez van odaírva.”

A telepvezető csücsöríti a száját, mintha a bugyinak a béleltebb részét kívánná megérinteni, ami Weisz Gizella legrejtettebb titkait takarja, csücsörít, és azt mondja:

„Akkor kitépjük. Így.” És két ujja közé csípve, csuklója egyetlen mozdulatával, ahogy egy fogat vagy körmöt kell, kitépi a címkét az anyagból. Kicsit elmosolyodik.

„Véletlenül benne maradtak” – jegyzi meg Weisz Gizella. „Még otthon kivághattam volna őket, de nem jutott eszembe.” „Most már nem kell kivágni őket” – bólogat a telepvezető. A holmikat az asztal egyik felébe sepri, és újra belenyúl Weisz Gizella táskájába. „És gondolja” – kérdi, „hogy lesz ideje olvasni?” Hümmögve forgatja kezében a könyveket. „Meg aztán minek? Maga már tud eleget, úgy hírlik. Itt van a fiókomban a betevő falat: A leninizmus kérdései. Azt majd tegye a párnája alá. A többi, azt hiszem, itt marad.”

„Tőlem maradhat” – mondja Weisz Gizella. „Tulajdonképpen csak rövidebb időre jöttem.”

„Az idő mindig rövid” – mondja a telepvezető. „Minden körülmények között.” A telepvezető benéz a kályhába, látja, hogy üres és hideg, legyint és kimegy az irodából. Weisz Gizella késő délutánig lesi az ablakból, mikor tűnik fel alakja a sárban tolató, gőzfátylakat eregető mozdonyok között.

„Jöjjön” – mondja a telepvezető. „Most megmutatom magának a kantint.” Elöl megy a telepvezető, mögötte Weisz Gizella, lemennek az udvarra, az eresz alatt, félkézzel a falnak támaszkodva megkerülik az épületet. Egy nyitott ajtó mögött két szennytől fénytelen asztal fölött csupasz villanyégő lóg, bevilágít a pult mögé, a kincstári ruhás kantinosra, a polcokra. „Adjon nekem egy rumot – mondja a telepvezető –, a kisasszonynak pedig egy narancslikőrt.” Elveszi a két vizespoharat, alján az itallal, megáll háttal a pultnak. „Hallotta? Kisasszonyt mondtam. Közben még azt is tudom, ki volt a férje. Na jó. Ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna?”

„Nehezen tudtam volna választani” – mondja Weisz Gizella. „Egyiket sem szeretem.”

„Azért most döntse el hamar. Aztán vegyen magának egy-két üveggel valamelyikből” – mondja a telepvezető. „És vegyen magának egy olyan rúd szalámit. Egy kiló hasábtúrót, kétszersültet, ha szereti, marmeládot, meg kekszet.”

„Azt valakinek meg is kell enni.” Weisz Gizella a pult mögötti polcokat nézi, a sáros, szakadozott címkéjű üvegeket, a penészes, sérves szalámikat, a csupasz ládában porladozó kekszet. „Maga éhes lesz” – mondja a telepvezető. „Meg akar majd enni mindent, amit itt látott. Mindenből egy ruháskosárral. De hát ruháskosarakkal nem fér fel a járgányra. Mondtam, a járgány gumicsizmát szállít a részlegre.”

A telepvezető visszakíséri Weisz Gizellát az irodára. Bezárja az íróasztal fiókját, zsebre teszi a kulcsot. Kinéz az ablakon. Az ég éppen zöld az alkonyatban, a lila salakhalmok töve már fekete. „Legjobb lesz, ha elteszi magát holnapra. Ledobjam innen ezeket a csizmákat? Vagy tud csizmákon is aludni?”

„Csizmákon? Lehet. Majd megpróbálom.”

Kora reggel járgány áll az irodaépület előtt, úgy látszik, a sár alatt mindenütt sínek feküsznek. Afféle kézihajtány, kétágú hajtókarral, két üléssel, kicsi raktérrel, amelyen éppen elfér ötven pár gumicsizma és rajtuk lovaglóülésben Weisz Gizella. Két sisakos járgányos ember taszítja ki a járgányt a sár alatti váltókon át a nyílt pályára. Ott beülnek a hajtókar mögé.

A keskenyvágányú pálya lassan emelkedik, nemsokára kiérnek a szénaboglya alakú, üstökös hegyek közül, és lomha, magasba vesző oldalak között gurulnak nyikorogva. A rügyező boroszlántövek, sápadt héricsek közt lelapulva, csillogó hártya alatt fekszik a fű, ahogy az eltakarodó hó lenyalta. Amint elérik az erdőt, amelynek gyantaillatát már kanyarokkal előbb érezni lehetett, a járgányt megállítják.

„Most cserélünk” – mondja az egyik sisakos járgányos ember. Leugrik az ülésről és fölkapaszkodik a csizmákra. Weisz Gizella leveti lódenkabátját, s lábát betakarva beül a hajtókar mögé. Pulóverben evez, lapockája körül a gyapjú szőrére hamarosan kiül a pára, és üvegesen áttetsző gyöngyökben odafagy. Fölöttük a fenyőgallyról is jégcsapok lógnak, a lefutó csermelyek lépcsőit, kicsi öbleit fehér kéreg borítja. Egyszer, amikor egy ilyen fojtott hangú ér csordogálása elmaradozik mögöttük, hirtelen sikongani kezdenek a járgány alatt a sínek.

„Állj!” – kiáltja a járgányos ember a gumicsizmákról. Behúzzák a hajtókart, kampóval bebiztosítják, behúzzák a féket, nehogy meginduljanak a lejtőn visszafelé. A sínek sikongása egyre erősödik, feltűnik a pálya végében a másik járgány, amint a fenyők között kanyarogva sebesen közeledik. A másik járgányon két ember ül, húzzák a féket mindketten, néha meg-megeresztik, úgy állnak meg egymással szemben, hogy az ütközők majdnem összeérnek.

Egyikük sisakot visel, a mánk csak úgy hajadonfőtt utazik. Ennek hosszú, őszes és piszkos haja vállára omlik, vörhenyesre fakult szakálla puffadt hasáig ér, kétoldalt rövid varkocsba font tincsek lógnak ki belőle. Vattakabátot visel, derekán átkötött spárgával.

„Szervusz, Buckó” – kiáltja oda neki a járgányos ember, amelyik a gumicsizmákon utazik. „Hová mész?”

A gyapjas, szakállas ember gyanakvó hunyorgással méregeti őket, aztán vékony, köhécselő hangon válaszol: „Haza.” Ásít egyet, be lehet látni a torkáig, egy fog sincs a szájában.

„Azt sosem tudhatod” – mondja erre a másik, Weisz Gizella mellett.

A másik járgány rúdfát szállít, tele van szürke, havas, görbe ágakkal, olyan az egész, mint egy rakomány fagyott elefántormány. A gumicsizmákat le kell most dobálni a töltés mellé, a járgányt le kell fordítani a sínekről, hogy nehéz terüjével a másik járgány elhaladhasson. Miután visszarakodtak, a két járgányos ember helyet cserél. Az, amelyik eddig a csizmákon utazott, az ül Weisz Gizella mellé, és oldalba löki:

„Nem köszönt a kollégának” – morogja kicsi korholón.

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

„Hogyhogy nem. Ő Buckó. A volt részlegvezető. Hogyhogy nem ismeri? Ne is mondjon ilyet.”

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

A járgányos ember csak csóválja a fejét és nevet. „De Potra doktort, ugye, ismeri” – jegyzi meg, miután továbbindultak.

„Őt igen” – mondja Weisz Gizella.

„Na látja, na látja. Ugye, hogy ismeri.”

„De ő nem így néz ki.”

„Most így néz ki.”

Délután érkeznek a részlegre. Az egyik sínpár alagútba, vagy valami vájatba vezet, egy másik odakanyarodik egy barakkszerű, zsindellyel fedett kőépület elé. A két járgányos ember behordja a gumicsizmákat az irodára, egy üres priccsre rakodnak. Weisz Gizella közben tornacipőt húz a lábára, s az épület mellett, vályúból csorgó vízsugárban mossa halinacsizmáját, homokkal dörzsöli ki belőle a sarat. Az irodán a fogasra akasztja szikkadni.

Amikor később betér az irodára az az ember, aki az irodát vezeti, előbb a szikkadó halinacsizmákat vizsgálgatja, aztán a priccsen heverő ötven pár gumicsizmát.

„Ma már nem mehet tovább” – szólítja meg Weisz Gizellát. „Itt fog aludni. Reggel eljön magáért Kuptor Jani, a szénégető, a lovasszekerével. Kiviszi magát a részlegre, amit vezetni fog.”

„Jó. Akkor hát holnap” – mondja Weisz Gizella.

„Hányas ez a csizma?” – mutat az irodavezető a fogason szikkadó csizmára. „Mert ha véletlenségből éppen harminchatos, márpedig úgy nézem, az, megvenném a nagyságos asszonynak. Nem pénzért, persze, hanem egy pár jó gumicsizmáért. Nehogy egy percig is mezítláb maradjon.”

„Tessék” – mondja Weisz Gizella. „Ha megszáradt, akassza le onnan a fogasról.” „Nagyon köszönöm” mondja az irodavezető. „A gumicsizmát, ha kilyukad, ingyen cserélik. Úgyhogy jól járt. Most pedig jöjjön velem. Megmutatom magának a kantint.”

A deszkapulton gyertya ég, fénye remegve csillog a kantinos félig lehunyt szemén. „Egy rumot” – ébreszti az irodavezető. „És egy narancslikőrt a kisasszonynak.” Állnak háttal a pultnak, a gyertyafénynek, maguk előtt az ablakpárkányra helyezett két pohárral, és bámulnak kifelé, a völgyre ereszkedő fagyos szürkületbe. „Kisasszonyt mondtam” – suttogja az irodavezető, „persze, tudom én jól, mi az igazság. Így legalább nem akar majd levelezni valakivel. Egyébként ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna? Mondja, ha azt jobban kedveli.”

„Nehezen tudnék a narancs és a köményes között választani” – mondja Weisz Gizella. „Az igazság az, hogy egyiket sem szeretem. Ezért egy kicsit határozatlan vagyok.”

„Ajánlanám” – suttogja az irodavezető és körülnéz a kantinban, „vegyen magának egy-két üveggel abból is, amit most nem szeret. És vegyen vagy tíz darab konzervet is, paradicsomos halat meg hagymás halat. Tízet-tízet vagy húszat-húszat mindegyikből. És vegyen magának vagy harminc csomag cigarettát.”

„Nem dohányzom” – mondja Weisz Gizella. „Majd fog” – mondja az irodavezető. Az asszony könyökét finoman megérintve kíséri ki a kantinból.

„Egy kicsit belenéznék a táskájába” – mondja az irodavezető az irodán. Jobb kézzel finoman beletúr Weisz Gizella holmijába, egyenként emel ki minden darabot, aztán szép rendben vissza is rakosgatja őket. Két tárgy kivételével. „Csak egy váltás alsónemű” – mondja Weisz Gizella. „Látom” – mondja az irodavezető, és fölemeli az asztalról az egyik künn hagyott tárgyat, a nagy celofánpapírba csomagolt mosdószappant, és szagolgatja. „Ez itt a mi vizeinkben nem habzik” – mondja. „Amúgy is elfogy, és akkor meg mit csinál. Nem igaz? Kap tőlem érte jó másfél kiló mosószappant. És hasonló a helyzet ezzel a melltartóval, ugye, így nevezik. Ígérek érte egy pár bundabéléses egyujjas kesztyűt. Reggel megkap mindent a kantinban, ott lesz a pulton az egész egy kicsi kenderzsákban. Ne feledje, kora reggel eljön magáért az a bizonyos szénégető a lovasszekerével. Kiviszi majdnem a részlegig, ahol már várják magát.”

„Jó, hát akkor holnap” – mondja Weisz Gizella. „És mégis hány ember vár rám a részlegen?”

Az irodavezető Weisz Gizella szemébe néz, föltartja hüvelykujját, és kimondja:

„Egy.”

 

A Kuptor Jani nevű szénégető kora reggel a kantin előtt várakozik a szekerével. A pulton hever a kicsi kenderzsák, benne egy darab másfél kilós mosószappan és egy pár bundabéléses kesztyű. Weisz Gizella vásárol két üveg narancslikőrt, két üveg köményest, húsz-húsz doboz konzervet a paradicsomos meg a hagymás halból, harminc doboz cigarettát, tíz doboz gyufát. Amikor felül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja gumicsizmába bújtatott lábát. Aztán hirtelen lerúgja magáról a pokrócot, veszi a kenderzsákot és visszamegy a kantinba. Félkézzel a homlokához ér, mintha szemét takargatná.

„Egy kicsit meg vagyok zavarodva” – mondja. – „Nem fizettem ki. Nincs is pénzem.”

A kantinos fölemeli a zsákot, átnyújtja a pulton. „Nem kell fizetni. Itt levonásba megy minden.”

Weisz Gizella visszaül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja a lábát. A szekérút kaptatóval kezdődik, hamarosan vízmosássá keskenyül, a kerekek alatt hótól összehordott kövek és ágak, jégdarabok ropognak. A ló botorkálva kapaszkodik, farkát időnként megemeli, és hosszan sziszegve vagy panaszosan búgva szeleket ereget.

„A ló a legtisztább állat” – morogja ilyenkor a szénégető.

Déltájt egy tömör, szürke hófal előtt megállnak. Valahonnan a magasból érkezhetett, vörös peremű sziklapárkányokról, mert tele van vörös erezetű kövekkel, letarolt fűcsomóval, derékba törött berkenyével, borsikával. A szénégető kifogja lovát, és kezében Weisz Gizella sporttáskájával, vállán a kicsi kenderzsákkal, elindul, bakancsával lépcsőket rugdosva a fagyott hóba kapaszkodik fölfelé. A hófal tetején bevárja Weisz Gizellát.

„Ne csodálkozzék, ha talál a zsákjában valamit, amit nem maga tett bele” – mondja.

„Nem fogok csodálkozni” – mondja Weisz Gizella. „Köszönöm, hogy szólt.”

„Kapott tőlem négy darab vöröshagymát” – mondja a szénégető. „Nehogy valami rosszra gondoljon.”

„Köszönöm” – mondja Weisz Gizella.

Egyenletesen emelkedő, behavazott sziklás meredélyen haladnak fölfelé, Weisz Gizella a szénégető nyomába lép; jó darabon át térdig süppednek a hóba, aztán csak lábikráig, végül a szélseperte gerinc közelében már csak bokáig. Ott állnak meg, ahonnan már nem lehet tovább kapaszkodni. A szénégető maga elé dobja a sporttáskát és a kenderzsákot.

„Látja, hova kell mennie, ugye?”

Egy kráter peremén állnak, ahonnan a hó keskenyedő nyelvekben nyúlik a meredély aljába, egy zöldre fagyott tó közelébe, egy szürke kőrakás közelébe, amelyet zsindelyes házfedél borít.

„Azt hiszem, látom” – mondja Weisz Gizella.

A zöldre fagyott tóból kiindulva levert cövekek vezetnek csigavonalban a kráter pereméig, a kráter peremétől szabályos távolságra cövekek vezetnek csigavonalban a tó felé, mint az örvény görbéi. A tó fölött, a mélység örökös szélcsendjében mozdulatlan rétegekben ül a pára.

„Én fogok majd egyszer magáért jönni” – mondja a szénégető. „Akkor majd hazamehet. Buckó urat is én vittem le a tegnap. Úgyhogy még találkozunk.”

 

A kőház ajtaja nyitva, Weisz Gizella hiába kopogtat a gyalulatlan deszkán, nem válaszol senki. Megáll egy hevenyészve tákolt asztal előtt. Az asztalon világosszürke állat ül, éppen szembenéz vele. Egy menyét.

A menyét még nem ismeri Weisz Gizellát, mégsem mozdul, még fénylő gombszeme sem rebben, csak pihéi váltanak néha színt abban a könnyű fuvallatban, amit Weisz Gizella érkezése keltett.

A házban két priccs van, az egyik tele van szórva elpotyogtatott kicsi fekete hengerszerű darabokkal, forgáccsá rágott ágydeszkával, pehellyé rágott pokróccal. Ez a menyét ágya.

Weisz Gizella a menyét ágyára teszi barna sporttáskáját, a kicsi kenderzsákot, és becsukja maga mögött az ajtót. Benn megreked a homály, alig világítanak a szennytől kéken hamvas kicsi ablakszemek. Üveg helyett az egyiken tépett zacskó zizeg.

A kék ablakokon át a körkörös gerinc fölött elvonuló fellegek barnák, belőlük ritkásan, galambszínű pelyhekben hull a hó.

„Hol vagy?” – kérdi Weisz Gizella a menyéttől, mert az asztal már üres, nem maradt a menyétből csak néhány frissen és szurkosan csillogó darabka, és egyre távolodó neszelés. Weisz Gizella lehajol, a priccsek sötét alját tapogatja, de nem lát semmit, nem tapint semmit, egyetlen menyétet sem. Egy fekete lavórt talál tele alommal, kiszáradt legyekkel, bogarakkal.

Amikor újra kinéz a kékhamvas ablakokon, akkor látja Weisz Gizella: a hóhullásban kezdenek beszürkülni a kövek, közöttük egy recézett gumitalp nyomai vezetnek a bejárat felé. Weisz Gizella kitárja az ajtót, egy gyér szakállú, sárga bőrű férfi orra előtt.

A küszöbön áll kicsit állatosan szimatolva, vállán nehéz szerszámostáska.

„Tudtam – suttogja –, hogy ma jönni fog valaki. De azt nem tudtam, hogy nő.” Az ajtót maga mögött nyitva hagyja, mozgásától a hó apró örvényekben kavarog a küszöb fölött.

„Nőnek nő” – mondja Weisz Gizella.

A férfi szerszámostáskáját kampóra akasztja, félig elfordulva, olykor visszapillantva kelletlenül figyeli Weisz Gizellát. Weisz Gizella becsukja az ajtót.

„Kellene egy kis meleg víz” – mondja.

„Meleg micsoda?”

„Meleg víz.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni.”

A gyér szakállú férfi leül a priccse szélére, fekvőhelye homályába, konok töprengéssel tekint maga elé.

„Szóval azért csukta be az ajtót” – mondja. „Hogy a víz megmelegedjék.”

„Még vizem sincsen.” Weisz Gizella lábával megérinti a fekete lavór peremét.

„A víz künn van” – mondja a férfi. „Ott van a helye.”

„Azt kellene megmelegíteni.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni” – suttogja. „Ha nagy a meleg, elmennek a menyétek. A ház az övék.”

„Csak annyira legyen meleg, mint a bőröm” – mondja Weisz Gizella.

„Jó. De csak annyira” – mondja a gyér szakállú férfi kicsit indulatosan. „Jó. Akkor ma kivételesen begyújtok. Csak azért, hogy tudja meg maga is, milyen nagy kár volt. Most az egyszer tüzet rakok.”

A férfi állatosan puha mozdulattal ugrik föl a priccsről, kitárja az ajtót, és maga mögött nyitva hagyja. Fönn, a kráter peremén, valami távoli, kósza napfényben a széltől fölporzó hó sárga csóvái lobognak. A zöld jegű tó fölött a lila köd leplei puhák, mozdulatlanok.

Weisz Gizella kiveszi barna táskájából az újságot, amit a csomóponton vásárolt, összegyűri és betömködi a kályhába. A férfi havas borókagyökeret hoz, fagyott ágakat, bedobja őket a papírra, és gyufát gyújt. Mielőtt a láng a papírt érintené, eldobja a gyufaszálat. Kirángatja a gally alól az újságot, térdén simítgatja.

„Ki az hogy Malenkov? Ki az, hogy Bulganyin? Ez mit jelent?”

„Találja ki.”

„Szóval meghalt” – sóhajt egyet a gyér szakállú férfi. Összegyűri az újságot, bedugja a gyökerek, gallyak alá és meggyújtja. „Nem jó dolog a meleg” – magyarázza halkan. „A meleg a legborzasztóbb dolog. Ha benn meleg van, künn hideg van. Ilyesminek nem szabad előfordulnia. Holnap majd meglátja, mikor cövekelünk.”

„Hogy holnap mit csinálunk, azt még nem tudjuk” mondja Weisz Gizella. „De majd reggel megmondom.”

„Cövekelni fogunk” – suttogja a gyér szakállú férfi. „Itt csak cövekelni lehet. És remélem, az árnyékban. Ugye, most már körülbelül április lehet.”

„Pár nap múlva április van” – mondja Weisz Gizella.

„Gondoltam. Akkor pár hétig árnyékban maradunk déli fekvésben is. De egészen fönn rendesen süt a nap. De ne féljen, itt lenn soha.”

„Ezt maga biztos jobban tudja. Régóta élhet itt a végeken.”

„Ez a világ közepe, Weisz Gizella.”

„Maga tudja a nevemet.”

„Maga is kitalálhatná az enyémet. Ha eltelik majd valamennyi idő, biztos eszébe jutok.”

„Szóval ismerjük egymást.” Weisz Gizella lehúzza a menyét priccséről a lyukasra rágott pokrócot, az ajtó előtt kirázza. Előcsomagol a sporttáskából, a kenderzsákból, a konzervdobozokat, a cigarettát, meg a négy üveget az asztalra teszi. „Ehetnénk valamit” – mondja.

„Én ma már ettem” – mondja a gyér szakállú férfi. „De ha ég a tűz, lehet, főzök egy kicsi kukoricadarát. Kiborítom a küszöb elé, meglátja, reggelre elfogy az egész. Még egy kicsi sárga pötty sem marad belőle.”

Weisz Gizella kimegy az üres lavórral, nyitva hagyja maga után az ajtót. Tele hóval hozza vissza és ráteszi a kályhára.

„Ha volna egy kicsi zsinege, segíthetne nekem” – mondja és a másfél kilós mosószappant az asztalra teszi. „Több darabba kellene fűrészelni. A felét magának adom.”

„Mit csináljak vele?”

Ahogy a vaskályha lapja forrósodik, a lavór alatt pukkanni kezdenek a vízcseppek. Weisz Gizella a menyét priccsén ül, a gyér szakállú férfi a saját priccsén, a zsineg két végét húzogatják, ölükbe hull a szappan reszeléke. „Nem ferde?” „De, egy kicsit ferde.” Mert én ferde szappant még nem láttam.” „Jó, akkor kezdjük elölről.”

„Hol itt a vécé?” – kérdi Weisz Gizella, amikor a másfél kilós szappant huszonnégy egyforma darabra fűrészelték.

A férfi kimutat a kék ablakokon:

„Az ott mind vécé az egész. De azért jó, ha az ember megszokja, hogy mindig ugyanarra a helyre járjon. Nem egyébért, de ha valahol piszkot talál, abból tudja, hogy idegen járt errefelé.”

Weisz Gizella leveszi a lavórt a kályháról, leteszi a földre. „Most forduljon el egy kicsit” – mondja.

„Behunyom a szemem” – morogja a gyér szakállú férfi priccse homályából.

Weisz Gizella megoldja derekán a gombokat, letol magáról minden ruhát, ujjával megfricskázza a vizet, aztán beleül. Végigsimítja magát a víz alatt, a homályba bukott csukott szemű férfit nézi, megrázkódik hangtalanul. Körülötte kicsi hullámokban remeg a víz.

„Nézhet, ha akar” – mondja. „Úgyis mindegy. Ha akarja, tartsa nyitva a szemét.”

A férfi kinyitja a szemét. Előbb Weisz Gizella tekintetét keresi, aztán csupaszon feszülő térdére néz, a körülötte remegő vízre. Nézi, mintha egy menyét ülne a lavórban.

 

„Esteledik” – mondja Weisz Gizella. „Mivel szoktak itt világítani?”

„Semmivel.”

„Bocsásson meg. Butaságokat kérdeztem.”

„Itt nem kell világítani.”

Weisz Gizella a menyét priccsén ül, hangtalanul rázkódik. „Bocsásson meg. Még kérdeznék valamit: van egy konzervnyitója?”

„Van egy pár jól kifent késem” – mondja a férfi. Weisz Gizella találomra matat a konzervdobozok között, elővesz egyet, s az asztallábon ugráló fények elé tartja: „Ez paradicsomos hal. Szereti? Ezt bontsa meg, kérem. És van narancslikőröm is, meg köményesem is. Melyiket kívánja? Bontsa meg valamelyiket.”

„Azt már nem” – suttogja a férfi. „Ilyesmivel nem pusztítom magam.” Késsel körbevágja a konzervdoboz fedelét, leteszi az asztalra. Veszi az egyik üveget, mutatóujjával benyomja a dugót. „Tessék.”

„Akkor lásson hozzá” – mondja Weisz Gizella. „Faljon valamit, amíg a tűz világít.”

„Mondtam: ma már ettem. Esetleg, ha nem szereti, meghagyhatja nekem a levét. A sót kívánom.” A férfi kissé idegenkedve a fény és a meleg levegő érintésétől priccse végébe kuporodik. Weisz Gizella jó ideig nem is lát belőle semmit, csak egy gyufa ellobbanó fényénél gyér szakállát, sötét tekintetét, aztán apró villanásokat, amint szippant a pipájából.

„Tessék, a leve.” Weisz Gizella odanyújtja a majdnem üres konzervdobozt. Megvárja, amíg a férfi kiszürcsöli. „Amit maga szív, annak jó a szaga. Tömhetne nekem is egyet. Kipróbálnám.”

„Azt elhiszem” – mondja a férfi. „Szélhordta falevél, saját szedésem. Ha olyan az idő, a levelek néha ott kavarognak a magasban, alkonytáji napsütésben. Én olyankor tudom, azok az enyémek, nemsokára csöndben levitorláznak ide, és akkor összeszedhetem őket.”

„Megkóstolnám” – mondja Weisz Gizella.

„Szívjon bele, ha olyan nagy pipás. Nincs több pipám, szívja meg ezt.”

Weisz Gizella elveszi a pipát, fogai közt rendezgeti a csutorát, beleszív. „Úristen” – motyogja. „Hova köphetek?”

„Akárhova. A földre.” – A férfi kihajol a priccsről. „Maga nevet?”

„Úristen – motyogja Weisz Gizella –, azt hiszem, nevetek. Na jöjjön, igyék maga is egy kortyot, maga Öcsi, vagy Petya. Maga vagy valamilyen Öcsi, vagy valamilyen Petya. Most már majdnem tudom, hogy kicsoda.”

„Látom, eszébe jutottam” – suttogja priccséről a gyér szakállú férfi. „A kettő közül az egyik én vagyok. De nem iszom. Én nem pusztítom magam. Túl akarom élni azokat, akik ideküldtek. És most elég volt. Hallgassunk.”

Weisz Gizella jó párszor belekortyol az üvegbe, amíg újra megszólal: „Potra doktor, vagy ahogy errefelé nevezték, az a Buckó mennyi időt töltött itt?”

„Hallgasson” – suttogja ingerülten az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, mért is küldték ide. És kérem, ne tegyen többet a tűzre. Elmennek a menyétek, és akkor egyedül maradok.”

Weisz Gizella lenyújtja karját a tűz halványuló fénykörébe, megnézi, hány óra. Lecsatolja karóráját, fölhúzza és az asztalra teszi. „Mindjárt hét óra” – mondja. „Este van. Mindjárt elindulok, odaülök egy kicsit maga mellé. És elbeszélgetünk. Nem fogja hallani senki sem.”

„Azt az órát nem kell többet fölhúzni” – suttogja szárazon az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Tegye el onnan valahova, hogy ne halljam. Vigye onnan. Ássa el.”

„Majd eldugom valahova” – mondja Weisz Gizella. „Majd bedugom oda a zöld jég alá, akkor majd csönd lesz. Mindjárt ezt is megbeszéljük. Azt mondta, főz valami darát, aztán kiönti a küszöb elé, hogy lássam, reggelre nem marad belőle semmi.”

„Nem emlékszem. Nem mondtam ilyesmit. Soha nem akartam főzni semmit.”

A parázs omladozik, a szürkén remegő pernye alól alig világlik. A távozó meleg csöndjében néha a zacskó zizzen az ablakon, néha pattog a kihűlő kályha. És pattannak a gombok Weisz Gizella derekán, amint a ruháit oldozza.

„Maga vetkőzik” – suttogja az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Itt éjszakára nem kell levetkőzni.”

„Én levetkőzöm” – suttogja Weisz Gizella. „Mindjárt elindulok maga felé.”

„Azt ne.” Az Öcsi vagy Petya nevű férfi a falnak fordul. „Azt meg ne próbálja.”

„De. Odamegyek egy kicsit. Még ma.”

„Maradjon ott. Maradjon a helyén. Várja meg, amíg megkívánom.”

„Ha odamegyek, meg fog kívánni.” Weisz Gizella ott áll valahol az Öcsi vagy Petya nevű férfi priccse előtt. „Hol van, mert nem látom. Nem látok semmit. De biztos megtalálom.”

„Ne nyúljon hozzám.”

„Valahol itt kell lennie magának. A közelemben.”

„Ne érjen a bőrömhöz. Nem akarom.”

„Csak megpróbáljuk” – suttogja Weisz Gizella. „Még ma, mert holnap már holnap van. Ideadja szépen a kezét, és én valahol megmelegítem.”

„Hallgasson” – nyávogja lucskosan a tenyerébe az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Az ördögbe az ilyen beszéddel. Ne érjen hozzám, mert sikítok.”

 

„Azt mondtam: ne!” – morogja fenyegetően az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Legalább várja meg, amíg elfelejtem Buckót.”

Weisz Gizella keze a levegőben, lassan ereszkedik lefelé, megérinti saját térdét, megtámaszkodik rajta és taszítja magát visszafelé, a menyét priccse felé. Kitapogatja ruháit, halkan neszelve húzza őket magára, eldől, fészkelődik az alomban, lyukas pokrócát magára teríti.

„És az sok idő?” – kérdi.

„Tudom én? Mi az, hogy sok idő.”

„De egyszer csak elfelejti.”

„Talán. Pár év alatt. Talán.”

Weisz Gizella öklét combja közé fúrja, összekucorodva fekszik a vackán az álom határán lebegve. Valamikor éjszaka az Öcsi vagy Petya nevű férfi fojtott hüppögését hallja, fojtott panaszos nyüszítést, lábán nesztelen közeledést, finom tapogatásokat érez, és hirtelen felül.

De az Öcsi vagy Petya nevű férfi egyenletesen szuszogva alszik a priccsén, nem sír, nem hüppög, nem nyüszít. Nem tapogat, nem közeledik. Weisz Gizella lábán, derekán, a pokróc résein át hölgymenyétek és úrmenyétek kergetőznek, cincogó, nyüszítő hangon üzekednek.

Weisz Gizella ökle a combja között, súrolják néha kósza pihék, néha meg-megrándul hangtalanul. Aztán megnyugszik: ez most már így lesz egy darabig.

Szénégetők a parton

 

És akkor majd látjuk egymást

Kuptor Dzsoni a volt őzmegfigyelő még őzmegfigyelő korában elhatározta, hogy szakít Weisz Gizellával. Egy estefele, amikor az asszony több együtt töltött óra után a boldogságtól lagymatag mozdulatokkal készülődött, álmos tekintettel leste a város felé tartó egyetlen autóbuszt, hogy hazatérhessen, az akkor még őzmegfigyelő bejelentette: nemsokára mesterséget változtat, ennél is bizalmasabbat, és akkor többé nem találkozhatnak.

– Azért, ha akarod, néha még láthatsz – vigasztalta Kuptor Dzsoni Weisz Gizellát. – Kapsz tőlem erre a célra egy távcsövet. Négy távcsövem közül az egyiket, és onnan – az őzmegfigyelő egy áfonyacserjével benőtt kis kupacra mutatott –, arról a halmocskáról bekukucskálhatsz majd az őzetetők mögé. Igaz, ki tudja, hol leszek én már akkor.

Weisz Gizella átvette a barnára és fényesre kopott; karcolt lencséjű távcsövet, és igyekezett tasakjába tömni a papucsa és törülközője mellé. Nem duzzogott, szeme tájékán inkább halvány derű tündökölt, mintha éppenséggel örülne valaminek. Mondjuk annak, hogy talán a távolból való szemlélés a szerelem egyik ki nem próbált kitérője, s akkor talán az elválás sem tartós és végleges: talán Kuptor Dzsoni állítólagos új mestersége is csak valami előre nem részletezett múló kis kaland, amelyből aztán megtisztultan visszaköltözik az ő ölébe.

De amikor a bizonyos új mesterség felől érdeklődött, Kuptor Dzsoni arca megkeményedett:

– Szigorú a világ. Új mesterség, ennyi legyen elég. Hogy micsoda, azt nem mondhatom meg.

Az autóbusz már valamelyik távoli kanyarban tülkölt a völgy mélyén, bizonyos volt, hogy nemsokára ideér, megfordul és Weisz Gizellát magával viszi a városba.

– Természetesen nálam is marad még három távcső – magyarázta az őzmegfigyelő –, és néha majd én is bele-belenézek valamelyikbe. Így meglehet, pont egyszerre nézünk a távcsövekbe, és akkor majd látjuk egymást.

Az autóbusznak onnan az őzetetőtől csak egyetlen utasa volt: a sofőr az elbocsátott asszony derűs arcát látta a visszapillantó tükörben. Mosolyoghatott is Weisz Gizella, mert néha lábához ütődött a tasakja, benne a kemény távcsővel. Ott maradt neki az a bizonyos engedélyezett kis halom, ahonnan betekinthet majd az őzetetők mögé, s ahonnan, ha ideje engedi, el sem mozdul majd addig, amíg egyszer meg nem pillantja Kuptor Dzsonit, amint vállán átalvetőjével, benne új mestersége titkos szerszámaival elballag az erdő sűrűje felé.

S ha Weisz Gizella arról a halomról, a kopár éleken sietve utána ered, meglesi, merre tart és hol állapodik meg, és ott a közelében kibérel magának egy nem engedélyezett kilátóhelyet, s onnan addig figyeli, amíg egyszer a volt őzmegfigyelő is távcsővel pásztázza a környező halmokat, akkor a vastag, karcolt lencséken át talán egyszer egymás szemébe néznek. Az akkor olyan jó lesz.

A barátkozás lehetőségei

Emerik úr, háztulajdonos az Olajprés utcában, egy délelőtt megállt bérlője nyitott ablaka előtt. Amirás, a lakás bérlője varrógép mellett ült, szemben az ablakkal, Emerik úr árnyéka rávetült a gép fekete zománcára, ott tükröződött benne a háztulajdonos nyári vászonkalapja. Emerik úr várta, nézzen föl végre Amirás a varrógépe mögül.

– Amirás – szólította meg. – Maga nekem minden hó végén szótlanul leteszi azt a pénzt. Mintha mit tudom én, kicsoda lennék. Jöjjön, beszélgessünk.

Ez az Amirás valamikor lószerszámmal foglalkozott, de amióta a lovak kiveszőben vannak, inkább derékszíjat, táskát készít. Amikor Emerik úr megszólította, maga előtt egy befejezett női táskával éppen tétlenül könyökölt.

– Jó napot – mondta kissé félszegen és tartózkodóan. Fölkelt a varrógép mögül, kitárta az ajtót, és biccentett a háztulajdonosnak.

– Tegye be az ablakot, zárja be az ajtót – mondta Emerik úr. – Menjünk el valahová.

– Menjünk el? – csodálkozott Amirás. – Hová? És az ablakra pillantott, amit nemsokára be kell csuknia, ha valóban Emerik úrral kell tartania.

– Eh. Majd meglátjuk. Elmegyünk valahová – mondta Emerik úr. – Az a fő, hogy ne legyünk itthon, nem igaz?

Amirás becsukta az ablakot, lakatot tett az ajtajára, és elindult Emerik úr után, aki már a kapuban zörgette a slusszkulcsot. A Volkswagen a kapu előtt állt, Emerik úr beült, és kibiztosította a másik ajtót is, hogy Amirás helyet foglalhasson. A biztonsági övet maga húzta át Amirás melle fölött, és bekapcsolta. Ennek Amirás láthatóan nem örült, szeme sarkából figyelte, amint Emerik úr saját magát is odakötözi a kocsi vázához.

Emerik a főutcáról hamarosan bekanyarodott a teherforgalom számára kijelölt terelőútra, úgy látszik, anélkül hogy végigsuhannának a forgalmas belvároson, mielőbb ki akar hajtani a városból.

– Milyen ma az idő? – kérdezte Emerik úr. – Ugye, egész meleg van?

– Meglehetősen – hagyta rá Amirás.

– Akkor egyszerű a dolog – folytatta Emerik úr. – Elmegyünk és fürdünk egyet.

– Én lehet, hogy nem fogok – jegyezte meg Amirás.

– Dehogyis nem.

– Én talán majd nézem Emerik urat. Ahogy fürdik.

– Dehogyis fog nézni – mondta Emerik úr. – Maga is fürödni fog.

– Nem tudok úszni – vallotta be Amirás.

– Ma meg fog tanulni.

Amirás ezen az útvonalon még nem hagyta el a várost. A táj errefelé elég riasztó volt, néhol hulladék lepte be a dimbes-dombos, túrásokkal teli rétet, sehol egy fa, csak a kiégett nyári rét, távolabb kopár lejtő, fölötte remegő forró levegővel.

Nemsokára elérték a fennsíkot, amelyet majdnem nyílegyenesen szelt át a műút. De aránylag elég rövid ideig haladtak ezen a kitűnő és a nyári időszakhoz képest gyér forgalmú úton. Emerik úr nemsokára letért jobbra, egy enyhén lejtő, hullámos dűlőútra, amely a fennsík egy alig észlelhető mélyedése felé tartott. Itt állt a kápolna, amelyről Amirás is talán már hallott. Néhány elaggott bálványfa és kemény levelű vadrózsa szomszédságában virítottak fehér pillérei; alacsony, vakolatlan kőfal kerítette, ami alig nyújthatott védelmet a fennsíkon gáttalanul söprő szelek ellen. A szél ebben a kicsi mélyedésben minduntalan megsiklott, örvénylésében egyre vénítette a bálványfákat és az elhagyott falakat. A fal árnyékában Emerik úr kikapcsolta a motort, kikapcsolta az Amirás melle fölött feszülő biztonsági övet. Most már kiszállhattak. Amirás kapott Emerik úrtól egy fürdőruhát.

– Nahát – mosolygott Emerik. – Megérkeztünk.

A kápolna mögött a lomha vonalú fennsík képe – igaz, csak egészen kicsi területen – hirtelen megváltozott. Olyan volt, mint amikor füzetlapon átdöfnek egy ceruzát. A fennsík lapályába ütött lyukban, ahogy a fény érte, hol szürkés, hol barnás víz csillogott tompán, kemény formájú, kemény élű halmok övezték. Az egész tó nem volt valami nagy, akkora lehetett, mint Emerik úr udvara az Olajprés utcában, ahol Amirás is lakott.

A tó egyik felén, a fehéres, sós rögök mögül szederbokrok cserjése vonult, az elvadult bokrok csak combig értek, azért Amirás hátat fordított Emeriknek, amíg vetkőzött. Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető vad növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében már eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is, hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét; Amirásban homályos vágyakozást ébresztettek.

– Akkor hát előre – kiáltotta Emerik úr, és belevetette magát a vízbe. Kutya módra úszott a tavacska közepéig, ott megállt, egyszerre két kezét is kiemelte a vízből, és integetett Amirásnak, hogy kövesse.

Amirás bizonytalanul lépegetve indult utána, és már kölcsönkapott fürdőruhája száráig ért a víz, amikor tétovázását érezve Emerik biztatni kezdte: tessék, tessék, gyalogoljon csak bátran előre. Amikor Amirás melle vonaláig besétált a vízbe, érezte: teste megemelkedik. Lábai nem érték a tó fenekét, mégis lépegetve érkezett Emerik úr közelébe. Emerik úr mosolygott.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Azt hiszem, péntek – mondta Amirás a csodálkozástól elfogódott hangon.

– Na látja. Minden pénteken kijöhetnénk ide, ha maga is akarja.

Jó ideig lubickoltak, átadták magukat ennek a ritka érzésnek: csak lebegnek a vízben, anélkül hogy mozognának. Miután kimásztak és megszáradtak, leporolták magukról a sót.

– Nem tud barátkozni, Amirás – jegyezte meg Emerik úr. – Mondja, mi bántja?

– Nem tudom, Emerik úr. Nem tudom, mi van velem.

Már benn ültek a kocsiba, amikor Amirás hirtelen kiszállt, elrohant a kicsi tó széléig. Sebtiben szedett még egy jó marék szedret, két kezében tartva nehézkesen ült vissza a kocsiba, hogy a szemek el ne guruljanak, és tűrte, hogy Emerik úr becsatolja melle fölött a biztonsági övet. Megkínálta a háztulajdonost, aztán maga is szájával fölébe hajolva belekóstolt, kissé türelmetlenül, hogy a fennsíkkal való találkozását teljessé tegye.

– Emerik úr akar tőlem valamit – mondta Amirás.

– Persze – mondta Emerik úr. – Azt akarom, hogy jól érezze magát.

Már beindította a motort, jobb kézzel belenyúlt Amirás markába néhány szem szederért.

– Nekem van még a tavalyiból – mosolygott. – Persze, bor formájában. Mindjárt meg fogjuk kóstolni.

– Emerik úr nagyon kedves hozzám – mondta Amirás.

Emerik óvatosan vezetett a hullámzó dűlőúton, a műúton, aztán rákapcsolt.

– Az bizony – mondta. – Mindjárt meg fogjuk kóstolni. És előtte bekapunk egy kicsi töpörtyűt vöröshagymával. De be ám!

– Jó – mondta Amirás. – Legyen úgy, ahogy Emerik úr kívánja.

A magány rejtett küszöbe

– Te jó ég – hördült föl Bajkó, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek. Miért?

Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párájából, annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, hogy érdemes követni őket.

Bajkó egyedül áll a szoba közepén, homlokát törülgeti. Ott a folyómederben az a sötétkék folt, azon innen a lila és hamvas hókupacok, a levéltelen szilvafák kusza rácsozata, aztán a külső hideg ablaküveg, az ablakköz téli, pókhálót rezegető levegője, aztán a belső ablak, onnan kezdve pedig már benn a szobában, a padlótól a mennyezetig mindent elborítanak a kitömött madarak.

Sok év munkája, a korszerű madártömés diadala ez. Egy keskeny kéz nem fér el a tollak között, hogy megérintse a falat. Kedves és melegítő kép; ami mégis bántó, az talán az a megkülönböztetés, amelyet bárkinek éreznie kell, ha a befagyott folyómeder fölé lecsapó madarakat is keresné. Ez az aránylag könnyen hozzáférhető, erdőn, mezőn és városon egyaránt honos madár valami érthetetlen és bizonyára elfogult rangsorolás miatt távol maradt.

Ez talán a Bajkó vétke, aki a madár külleme, vélt tulajdonságai, vagy talán maga előtt be nem vallott egyéb okok miatt ezt a madarat legeslegutoljára hagyta. Majd, amikor a struccokkal is végzett. Talán a Bajkó vétke a varjúfélék kivettetése, vagy talán a feleségéé, aki hetek óta eltávozott a lakásból minden holmijával, kivéve egyetlen hajkefét, amelyet a fürdőszobában felejtett, benne pimaszul kunkorodó szürke hajszálakkal; lemondó és sértő emlékeztetőül egy okra: Bajkó reggelente irtózattal meredt a párnáján maradt szürke göndör hajszálakra.

Az asszony keze lenne a dologban? Tiltotta-e valamilyen formában a hollóktól, varjaktól és csókáktól: „Jézusom, egy holló. Elájulok.” Vagy pedig: „Amíg én élek, hollóra, kedvesem, te ne is gondolj!” Nem, ilyesmit az eltávozott asszony talán mégsem mondott.

De az is igaz, de mennyire igaz, hogy erről a madárról, amellyel a mindennapos találkozás úgyszólván elkerülhetetlen, az ex-Bajkóné egyetlen szóval sem nyilatkozott, sem így, sem úgy. Nemhogy nem dicsérte, de azt sem kérdezte, micsoda ez a fejünk fölött néha elsuhanó hollófeketeség, mi az, ami néha úgy tesz: krak-krak – holott férje világéletében madarakkal foglalkozó egyén volt.

Úgy néz ki tehát, hogy ez a sunyi hallgatás, ez a makacs tagadás, ez a bűnös mellőzés elég volt Bajkónak, hogy ne tudja meg, hogyan viselik a varjúfélék a korszerű madártömést.

Tehát íme: a befagyott folyómeder sötétkék foltja, a fölötte keringő fekete madarak és a fürdőszobában felejtett hajkefe körül dongtak Bajkó gondolatai, amikor hangosan így szólt:

– Jó lenne most egy kutya.

Ekkor – mint már tudjuk – hangosan fel is hördült:

– Te jó ég. Én magamban beszélek! Miért?

Tényleg, miért? És miért éppen kutya? Bajkó miközben egymagában állt szobája közepén, egyszerre két kérdéssel találta szemben magát. Az első az megmagyarázhatatlan tény, és a bosszantó apróságok közé tartozik. A másik?

A kutya, az mondjuk, barna, mondjuk sima szőrű, alacsony növésű, karcsú és meleg. Csak mélyen lecsüngő füle hűvös, és főleg az orra, amivel – ha kileste a ritka pillanatot – elérheti az ember lábán a zokni és a nadrág között fedetlenül maradt bőrt. Ilyenkor az ember lehajol, és álla alatt simogatja, simogatja.

Tudnivalók a szénégetőkről

Azok a szurtos szénégetők a füstös boksák körül dolgoznak. Nem is szenet égetnek, hanem fát, nem is égetik, csak senyvesztik, addig, amíg valódi faszenet nyernek belőle. Ruhájuk füstszagú, hajuk füstszagú, szemöldökük töve kormos, fekete a körmük feketéje.

A boksák körül a szénégetők ormótlan fekete, fatalpú bakancsban járnak, ha az erdőre indulnak, gumicsizmát húznak. Ha megtérnek az erdőről, levetik a gumicsizmát és lilára pácolt lábukat hideg patakvízben áztatják. Onnan mezítláb térnek az eresz alá, közben gyantás lesz a talpuk, mint a medvének.

A szénégetők, ki tudja miért, nem járnak málnászni. Pedig a füstölgő rakások tájékáról éppen odalátni a bozontos málnavészre, a hínárosan ködlő oldalakra, mackóruhás, feketekendős málnaszedő asszonyokra. A szénégetők arrafele sem néznek.

De amikor a mackóruhások hazatérőben a boksák közelébe érnek, a szénégetők elébük állnak, kiveszik kezükből a málnával tele vedreket és leteszik a földre. Leveszik az asszonyokat a lábukról, őket is leteszik a földre, valami kis bolyra vagy túrásféleségre, és bizonyos ideig rájuk feküsznek.

Aztán lecsurgatják a megereszkedett málna levét, és megisszák. Ettől erőre kapnak. Az egyik mackóruhás fényes bábakalácsát nyes magának a fű közül, kitűzi feketekendős homlokára. Tündökölve ballag a többi között lefelé a völgyön, hazafelé. A szénégetők kiöltik utánuk a nyelvüket.

A szénégetőkben nem dúlnak indulatok, nem gyűlölnek ők senkit és semmit. Hacsak a nagy őzlábgombát nem. Mert ha a boksák mögött ráakadnak, tüstént fölrúgják ingerülten, hogy gyanúsan nagy, vedlő kalapja messzire gurul. Akkor utánamennek és ormótlan fatalpú bakancsukkal jól megtapodják, míg síkos lesz tőle a föld. Pedig kiránthatnák maguknak vacsorára, lisztes tojásban, forró zsírokban.

De a szénégetők nem gombát, hanem grízes laskát esznek vacsorára. Nem kell hozzá, csak gríz és laska. Gríz van, laska van. Jó étvágya van a szénégetőnek. Amikor szagos pálinkát isznak, muslicák gyűlnek szájuk köré, a leheletükre.

A szénégetők igencsak fülelnek, amikor hangokat hallanak az erdőből. Ők onnan tanulnak. S amikor az aljnövényzet szövedékén át közelít a hang, egy férfi mondja egy nőnek: unalmas vagy, mint egy bruknerszimfónia, akkor a szénégetők összenéznek. Bruknerszimfónia, bruknerszimfónia – ismételgetik vigyorogva még heteken át, amíg el nem felejtik.

Mert ők nem tudják, mi az unalom. A szénégetők, amikor nem fát senyvesztenek, hogy faszenet nyerjenek, amikor nem nagy őzlábgombát rugdosnak, amikor nem mackóruhás asszonyokkal foglalkoznak, többnyire alusznak.

A szénégetők fából és kőből épült, kátránypapírral fedett kunyhóban alusznak pókokkal, fülbemászókkal, denevérekkel, mogyorós pelékkel és különféle pockokkal. A pókok, a fülbemászók, a bőregerek, a pelék meg a különféle pockok már kezdik megszokni a szénégetőket.

Az ősz kezdete

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát és az úttestet fakózöld akáclevél borította; az emberek pirkadatkor becsukták az ablakokat.

Lamos is korán kelt, s amikor az ablakszárnyakat behajtotta, orrát megérintette a levegő maró bürökszaga, amely szobája nyugatra néző ablakai előtt szokott lengedezni nagy nyári zivatarok idején. Ezen a reggelen a szag merő véletlenség lehetett, a deres háztetők éppen szikkadtak az erős napsütésben, s a látóhatárt lezáró hegységig felhőtlen maradt az ég. Talán a hirtelen érkezett hideg csalta a mezei gyomból utoljára a szagát. Vagy talán valami bürökszagú vegyszer került a levegőbe.

Mire Lamos elindult kerékpárján az Olajprés utcán, a bürökszag elillant, nyomába tódult a pékség felől a friss sütemény meleg illata.

Lamos hét óra előtt érkezett a peremkerületben fekvő kertészetbe. Kerékpárját előírás szerint a bejárat mellett, a támasztóban hagyta, és elindult a szerszámkiadó felé. Félútról hívta vissza a portás: mielőtt a központi nagy parkok felé indulna dolgozni, beszéljen a főkertésszel.

– Újság van – mondta a főkertész. – Maga egy gyermeket kért. Úgy tudom, ma délben át is veheti.

– Szóval megvan. – Lamos biccentett, elment a szerszámkiadóba, aztán szerszámostól újra kerékpárjára ült, és visszahajtott a belvárosba, a központot övező parkokba. Ez volt az év utolsó nyírása; Lamosnak szögletesre kellett nyírni a park gyepét őrző bokorsort, gömbölyűre a magányos bokrokat. Miközben nyírt, sosem távolodott el a bokortól, csak akkor, amikor már úgy érezte, hogy be is fejezte. Ilyenkor elsétált a bukszus mellett, vagy körbejárt egy-egy gömbölyűre nyírt bokrot, és szemügyre vette, mit végzett. Maga is láthatta, kitűnően nyírt, szögletesre és gömbölyűre egyaránt.

Tizenkettő előtt elindult a árvaház felé, ahol már várta a gyámhatóság. Útközben még ácsorgott egy darabig a vattacukor-készítők gépe mellett, még mindig hideg szél kavargott, szinte érezni lehetett, mint veszít ez a pókhálószerűen könnyű édesség az illatából. Üres kézzel érkezett az árvaház irodájára. Miután nevét különböző űrlapokon aláírta, egy kövérkés, vörös hajú fiúgyerekkel az oldalán lépett ki az utcára.

– Nahát – mondta Lamos a kapu előtt. – Ez aztán igen. Akkor hát induljunk.

Megálltak a vattacukor-készítő ember forgó lavórja előtt, Lamos vett is egy adag vattacukrot, és a fapálcikánál fogva a gyermek kezébe adta.

– Úgy – mondta. – Ez aztán finom. Edd meg hamar.

Kicsit aggódott Lamos, amikor látta, hogy csak a szél borzolja a vattacukrot, a gyerek nem harap belé, nem ízlelgeti idejében, az pedig elveszíti illatos melegét. Aztán a gyerek mégis körbeszimatolta, nekilátott, nemsokára orra tövéig maszatos volt tőle az arca.

– Ha kívánsz ilyesmiket – magyarázta Lamos –, kérj csak egész nyugodtan. Akkor még kapsz ebből a finomságból. Zsebéből pénzdarabot halászott elő. – És tessék. Ebből pedig vegyél magadnak, amit te akarsz.

– Egy almát – mondta a kövérkés fiúgyerek. Ekkor szólalt meg először.

– Egy almát. Kitűnő. Az alma egészséges – mondta Lamos. – Igen, az alma. Egyél minél több almát. És mondd, hány éves vagy?

– Nem tudom – mondta a gyermek.

– De hatéves már megvagy – mondta Lamos. – Ugye, hatéves vagy?

– Hat – mondta a gyerek.

– Hat? hiszen ez nagyszerű. – Lamos megveregette a gyerek vállát. – Ez igen.

Amikor a park bejáratához értek, Lamos egy utcai árustól egy kiló jonatánalmát vásárolt. Aztán bevezette a gyermeket a tiltott pázsitra.

– Megérkeztünk. Kérlek foglalj helyet, és figyeld meg jól, hogy mit csinálok.

Lamos nyírta a bokrokat, kerékpárja lefektetve hevert a pázsiton. Elégedetten figyelte, hogy a gyermek egyenként előveszi az almákat a zacskóból, és kifényesíti őket. A gyermek maga elé rakosgatta a fényes almákat, aztán egy kivételével valamennyit visszatette a zacskóba. Abba az egybe beleharapott, és csodálattal nézte az apát a gömb iránti bámulatos érzékenységével.

– Azt hiszem, megkapták a gyereket – újságolta egy szomszéd Lamosnénak az ablak alatt, amikor kerékpárját tolva, oldalán a kövérkés, vörös hajú gyerekkel Lamos föltűnt az Olajprés utca akácai alatt.

Az utcából ekkorra végképp eltűnt az érthetetlen hajnali bürökszag, a péksütemény illata is, csöndes őszi levegő volt, amit néha megízesített az udvarokból kicsapó levesgőz.

Lamos észrevette, hogy ablakokból lesik őket, és sietve a gyermekhez hajolt: – És mondd, kedvesem, eddig hogyan szólítottak?

Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépné, Bernát letörli a megbarnult fényképről a port.

Aránylag fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül egy padon, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, állógallért viselő, nem túl megnyerő külsejű férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük már elég életlenül, de még kivehetően hatalmas, macskaszerű állat pihen egy lelógó faágon.

Régi, könnyen fakuló tintával írták a kép sarkába: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.”

Igen, gondolja Bernát, én pedig ezerkilencszáztizenkettőben születtem. Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos, ki tudja, talán az apám. Az a macskaszerű fekete állat pedig egy fekete párduc.

Igen, gondolja Bernát, ez a Bajza Vilmos, ez a Bajza Vilmos.

 

Bajza Vilmos egy délben, ahogy hazatért, borítékot talált a levélszekrényében. Krétapapírra nyomtatott meghívó volt benne. Szeretettel meghívjuk, ésatöbbi; műsoros délután a Skót kisasszonyok otthonában.

„Műsoros délután”, ismételgette magában Bajza Vilmos. „Talán egy bál.” Vasalt inget vett magára, betűzte állógallérját, álldogált a tükör előtt, és táskásodó szemét, ránctalan homlokát vizsgálgatta. A meghívót zakója mellzsebébe tette, fehér zsebkendője mögé.

A Skót kisasszonyok otthona cirádás homlokzatú egyemeletes épület volt, mély négyszögletes udvarral. Az emeletet erkély futotta körbe, innen nyílt az előadóterem is, előtte a korláton többen könyököltek. A termet öt óra előtt nyitották ki, Bajza Vilmos az ajtónyitogatót jegyszedőnek vélte, odasietett hozzá, mellzsebéből elővette a meghívót. Az altiszt lassan kibetűzte, s csak vonogatta a vállát.

– Ide nem köll meghívó, kérem – mondta –, ide akárki bejöhet.

Az ablakokat súlyos plüssfüggöny takarta, a színpadon fekete pianínó állt. Matrózruhás gyerekek zeneszámokat adtak elő, ezalatt Bajza Vilmos körülhordozta tekintetét a széksorok fölött. Elég kevesen ültek a teremben, többnyire éltes urak, korosodó asszonyok. Két sorral Bajza Vilmos előtt hervadt arcú, de aránylag fiatal nő ült, válláról fakó ezüstrókafarok lógott, derekán fényes fekete ruha feszült. Ölében muff.

A mamám volt az. Bajza Vilmos csak akkor ismerte fel, amikor a szünetben a nézőtéren is kigyúlt a villany. Hátra-hátra pillantva közeledett a büfé felé, ahol szikvizet, limonádét, kekszet és piskótát árusítottak. Egy pohár limonádét ivott, szürcsölgetés közben tett pár lépést a teremőr felé, újra elővette a meghívóját:

– Ezzel máskor is eljöhetek?

Az altiszt most is csak csodálkozva betűzgette a meghívót:

– Eljöhet bármikor, amikor előadás van. Valaki úgy látszik, nagyon akarja, hogy maga idejöjjön.

– Valaki? Kicsoda? – kérdezte Bajza Vilmos.

– Valaki – tárta szét karját az altiszt. – Én azt honnét tudjam. Ha még el méltóztatik fáradni, akkor talán kiderül.

Szünet után Bajza Vilmos két sorral előbb keresett magának helyet. A muff most a mamám jobb oldalán pihent egy széken. Bajza Vilmos úgy telepedett oda, hogy közöttük egy széket üresen hagyott. Erre helyezte a kalapját, valahogy úgy rendezte, hogy hozzáérjen a muffhoz. Biccentett, mire a mamám elmosolyodott.

Most egy fehérköpenyes úr ült a színpadon és a visszérbetegségekről beszélt. Bajza Vilmos néha szája elé kapta a kezét, ásítástól kínzottan tátogott, olykor pedig a mamám ölére vetett kutató pillantásokat. Amint az előadás véget ért, saját kezével adta át a mamámnak a muffot, csak azután vette el a kalapját. Talán nem is emlékezett pontosan, kicsoda ez a korán hervadó nő, aki nyáron is muffot és fakó ezüstrókafarkot visel, s hogy ismeretségét fölfrissítse, indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még a sötétség beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé. Enyhe nyári alkonyat volt.

A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fényképen szereplő padon, amikor a mamám, ki tudja, miért, talán az állatok szagló közelségétől megszédült, és kezével finoman a gyomrához közelített. Vagy talán a fényképezőgép merev lencséje volt az, amitől egy pillanat alatt kifehéredett. Amint a fényképész távozott, kezét elemelte gyomra tájékáról, hevesen szuszogott és muffjába nyúlt. Bajza Vilmost megcsapta a tiszta zsebkendő illata.

– Bántana – kezdte a férfi –, ha javaslatom esetlennek bizonyult volna – mondta. – Nem számoltam azzal, hogy e hely s e helyhez fűződő emlékei esetleg földúlják.

– Dehogy – mondta a mamám. – Máris elmúlt. – Fölkelt a padról, és elindult a kijárat felé. Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Amikor a mamám végre megállt, és zsebkendőjét elvette orra elől, és kicsit el is mosolyodott, Bajza Vilmos karját a mamám derekához érintette.

– Mire gondol? – kérdezte a mamám. – Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertből?

Bajza Vilmos köhintett:

– Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam. Majdhogy tolakodó.

– Azt már nem – felelte a mamám. – Tudtommal én helyeztem muffomat a jobb oldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett.

Bajza Vilmos lehajtotta a fejét, kifogyott a szavakból. Hirtelen, talán zavarában lekapta fejéről a kalapot. Ugyanazzal a kalappal hadonászni kezdett, leintett egy elhaladó konflist. Amint helyet foglaltak a konflisban, csóválni kezdte a fejét:

– Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyöngeségemet némi gyöngédséggel egyszer jóvátehetem.

– Ó, ne fárassza magát – mondta a mamám. – Inkább menjünk el valahová.

A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata lovagias és egyben célszerű is volt:

– Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kissé erőre kapna.

A konflis nemsokára meg is állt a ház előtt, ahol Bajza Vilmos lakott, ajtaján a levélszekrénnyel, amelybe a mamám aznap reggel borítékot dobott.

– Ugye, Zsófika? – mosolygott Bajza Vilmos. – Én majd előremegyek, Zsófika kövessen. – És Bajza Vilmos belépett a kapun és előresietett.

Több fénykép nem készült róluk.

Hm, hm – hümmögött Bernát, ha a mamám okkal, ok nélkül minduntalan rosszul lett, akkor a mamám már terhesen ment föl a Bajza Vilmos lakására. Azt már nem. „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.” Ezt most négybe téphetem.

Akkor hát nem Bajza Vilmos az. Valaki más.

Mozgólépcső

Manyevuc, Manyevuc – ez a név járt Boncz doktor eszében reggel óta, akkor is, amikor munkája végeztével hazatérőben a metró mozgólépcsőjén állva a kijárat felé közeledett. Ébredése pillanatában költözött bele ez a név, azóta képtelen szabadulni tőle. Manyevuc vagy Manyevutz: többféleképpen is le lehet írni a nevet. Van a hangzásában valami örményes, bizonyára a vuc vagy vutz végződés miatt, s ezzel a közismert Issekutz családnévre emlékeztet. Ám az is igaz, laikus ember számára a Manye valamivel örményesebb, mint Isse, a vuc is mint a kutz. Bár, tudja a fene. Tehát: Manyevuc.

Boncz közben felületesen belebámult a párhuzamos mozgólépcsőn lefelé ereszkedők arcába. Ostoba, megalázó helyzet ez, amolyan kényszerű szemle. Az út felénél tarthatott, amikor a lefelé ereszkedők között megpillantott egy arcot. Rövidesen egyvonalba kerültek egymással, ekkor Boncz kihajolt a korláton, és fölkiáltott: – Sorbán! Sorbán!

A mozgólépcsőn ellentétes irányban közlekedő egyén hirtelen fölkapta fejét, és megütközve meredt Bonczra. Ő talán nem ismerte föl azonnal, de amikor látta, hogy Boncz utánaveti magát, azaz: az utasokat félrelökdösve, a lépcsőfokokét kettesével véve sietve kezd kapaszkodni fölfelé, hogy valamilyen úton-módon utolérje, maga is tolakodva kezdett sietni lefelé. Nem állhatott jól a szénája Boncz doktornál.

Amikor Boncz végre fölért a csarnokba, gondolkodás nélkül átlépte az érkezőket az indulóktól elválasztó zsinórt, és hiába kiabáltak utána az ellenőrök az üvegkalitkából, hogy érme bedobása nélkül, szabályellenesen akarja igénybe venni a közszállítást, ő a megrökönyödött utasok között eszeveszetten furakodva igyekezett lefelé. Akárhogyan is vesszük, annak a Sorbánnak, aki ugyancsak szedte a lábát, egy teljes mozgólépcsőhossz előnye volt. Mire Lamos leért a peronokra és végigsisonkázott a sima márványpadlón, a jobb oldalon épp egy szerelvény indult. A bal oldali peron várakozó utasai közül senki még csak nem is hasonlított ahhoz, akit keresett. Boncz lekapta fejéről a kalapot, és bosszúsan összegyűrte. Végigsimított a homlokán. Beismerhette, meggondolatlanul járt el, amikor olyan harsány módon hívta föl magára a figyelmet; mennyire célszerűbb lett volna bizonyos kockázatot vállalva csöndben utána lopakodni, akkor tatán most itt találta volna a bal oldali peron várakozó utasai között. Így viszont Sorbán, valószínűleg úticéljától függetlenül beugrott az első érkező szerelvény egyik ajtaján, állát gallérjába fúrva elbújt a prémes utasok között, s eltűnt, talán örökre. A csirkefogó.

Boncz megforgatta kezében a kalapot, majd belülről fricskázni kezdte, hogy visszanyerje eredeti alakját. Fejére tette, és elindult a mozgólépcső felé. Tényleg, nem volt mit tennie. – A kutyafáját – mormogta a fogai között.

Alig haladt keveset fölfelé a mozgólépcsőn, máris eszébe jutott Manyevuc. Ez is még egy átkozott dolog. Történhet közben bármi, most is például ez a bal kimenetelű Sorbán-ügy. Az a belső hang szíve dobbanásával ismétli: Manyevuc, Manyevuc. Vagy Manyevutz. Attól függ, ki hogyan kívánja leírni.

Figyelmes hajóskapitány

Egy Petke nevű, igen alacsony növésű fiú, pár nappal sikeres érettségije után hajóra szállt. Rokona volt a kapitány, aki úgymond jutalomútnak szánta ezt a kirándulást. A jutalomút Petke számára különféle előnyökkel járt: alacsony termetét a kellemetlen bámészkodók elől elmenekíthette a szárazföldről; kedvére fuvolázhatott saját kabinjában a kiterjedt folyóvíz fölött, közben beláthatott az Al-Duna part menti nádasaiba, a települések piszkosfehér falaira, vámhivatalokra és hajózási irodákra, barna ajtókeretek tövében kuporgó tányérsapkás rakodómunkásokra, kövér kikötői macskákra. És egyáltalán megismerkedhetett ezzel a vénséges vízi járművel s azzal a lassan oldódó szorongással, ami erőt vesz az emberen, amikor imbolygó vizekre száll.

Teherhajó volt, így berendezéséből hiányoztak azok a kellékek, amelyek az utasok időtöltését a leírásokból ismert módon változatossá teszik. A fuvolázó Petkét ez nem zavarta, megelégedett a szutykos hajókötelekkel, a horkoló matrózokkal s rokon kapitányával, akit a szárazföldön hétköznapi, semleges bajusza itt a parancsnoki hídon amolyan vén folyami mackóvá tett. Petkét csak az bántotta, hogy megállás nélkül siklanak el a part menti látványosságok előtt, s már-már úgy tűnt, csak a hal- és iszapszaggal belengett városok elmaradozó képével marad.

Mégis, egy reggel Petke arra ébredt: a hajó áll. Most egészen közelről látott egy hajózási irodát, egy vámhivatalt és kövér kikötői macskákat. És egy lapos, földszintes épületet, málladozó homlokzatán ezzel a kopott felirattal: „Krompor & Talp”. Fura nevek voltak, két fura nevű ember társult valamikor egymással. Az épület előtt tányérsapkás rakodómunkás üldögélt, és fehérre festett tonettszéken egy egészen négeresre göndörített hajú lány, karnyújtásnyira falnak támasztott gitártokkal. Az egykori Krompor & Talp-féle cég kapuján éppen egy pianínót toltak kifelé, golyóscsapágyon gördülő kicsi szekéren taszította két munkás, s miután elhaladtak mellette, a göndörített hajú lány is felállt, és a gitártokot átkarolva utánuk indult. Petke jól látta, amikor leugrott a székről, alacsonyabb maradt, mint a szék támlája. Alig volt nagyobb a lány, mint a gitártok, amit két rövid karjával átölelve cipelt.

A hajót nemsokára eloldották a parttól, Petke tudta, a lány a fedélzeten maradt. Először látott hozzá hasonló termetű embert, először látott ekkora lányt. A kabinablakból még rálátott az elmaradozó homlokzatra, s arra gondolhatott: ez hát a Krompor & Talp-féle lány.

A rokon kapitány már reggeli előtt beült az étkezőbe, a szokottnál díszesebben terített asztal mellé, jobbján a göndör hajú lánnyal. Már csak Petkére vártak.

A kapitány finom mosollyal mutatta be őket egymásnak. A lány, mondotta, nemrég érettségizett, jutalomútja ez neki. Úgyanúgy, mint Petkének. A Krompor & Talp-féle lány közben fesztelenül nevetett, és Petke termetét méregette kissé szánakozó tekintettel, nyilván mulatságosnak találta. Petke is kicsinylő mosollyal kutatott tekintetével az abrosz alatt, vajon meddig lóghat ennek a fura szerzet lánynak a lába.

Reggeli után egy Petke számára ismeretlen kabinban üldögéltek. Ide állították be a pianínót, amelyet kora reggel befuvaroztak, ott hevert a Krompor & Talp-féle lány gitárja, a falon pedig majdnem életnagyságú képen maga Elton John tekintett rájuk piros szemüvege mögül, sárga overallban, fekete pelerinben, ezüst cilinderben, üvegtalpú cipőben. Hangszóróból fülledt remegéssel tört elő a High-flying bird dallama. Bizonyára a rokon kapitány figyelmessége lehetett, aki remélte, hogy a zongora-lovag bűvölete enyhíteni fog a jutalomutasok tartózkodásán. Figyelmességéhez tartozott, hogy néha kopogtatás nélkül lábujjhegyen lépegetve rájuk nyitott, rumos kávét és Sternburg sört hozott. Közben megjegyezte, nem ártana, ha betanulnának néhány kedves zeneszámot, hisz zongorázni mindketten tudnak, nem árt, ha késedelem nélkül próbálni kezdenek. Nincs ennél hasznosabb időtöltés.

Petke fuvolázott, a Krompor & Talp-féle lány gitározott, felváltva zongoráztak. Az első próba Befejeztével Petke, amikor az ajtóban udvariasan előreengedte a lányt, hogy előzékenységének nyomatékot adjon, tenyerével a derekához ért.

– Közöttünk nem lehet szó semmiről – mondta hirtelen a lány, félig hátrafordulva. – Nekem felnőtt barátaim vannak. Egy-hetvenhatosak, egy-nyolcvanasak.

Petke elvörösödött, és nem felelt semmit. Sokáig ácsorgott a parancsnoki híd körül, leste a kapitányt, hogy minden bonyodalomnak elejét vegye, hogy sürgősen megmagyarázza viselkedését. Mozdulatát félreértették, ő csak udvariasságnak szánta, nem történt kísérlet a testi közeledésre. Közben látta, a korlátnak támaszkodva a Krompor & Talp-féle lány kuncog és vigyorog, rázkódik fején a göndör hajkorona. Ez Petkét egy kicsit bosszantotta, egyszersmind meg is nyugtatta: a lány büszke, de nem haragtartó. Oda is jött hozzá a lány:

– Muzsikálni azért együtt fogunk – mondta. – Azt igen. Egy másik reggelen a hajó megint állt. Mélyéből ládákat emeltek ki a partra. A kapitány aznap Petke és a Krompor & Talp-féle lány társaságában a rakpart közelében, egy piactéri kerthelyiségben reggelizett. Ikrát ettek, közben sört kortyolgattak. Végig lehetett látni az egész déli rakparton, majdnem teljesen elborította a fejeskáposzta és a görögdinnye. A káposzta állt magasabb halmokban, vonulatai a környező lacikonyhák ereszéig emelkedtek, s onnan, ahol lankái végre elültek, időnként egy-egy fő kilépve a többi közül, egymagában gurult a villamossínek felé. Ott a kerekek vagdalékká szelték őket. Rothadt káposztaszag volt az egész rakparton.

Petke meg a lány is az eltévedt káposztafejeket bámulták, ahogy a villamos kerekei alatt ropognak. Csak nagy ritkán pillantottak a kerthelyiség szomszédságában álló vándorcirkusz ponyvájára, a tákolmány oldalán lógó nagy betűs feliratra:

„Hangszerismerő férfi és női törpét próbaidőre fölveszünk.”

Ilyenkor elvörösödtek, lopva pillantottak egymásra a cinkosság villogó színei nélkül, mélységes szánakozással. A kapitány bal tenyere Petke jobb kezén, jobb tenyere a Krompor & Talp-féle lány bal kezén pihent.

– Ez rengeteg pénzt jelenthet – mondta mély rokoni hangján. – Szerencsés véletlen. Pusztán érettségivel ma nem sokra mégy.

A Krompor & Talp-féle lány reménytelenül fölnevetett. Petke komor maradt, szabadon maradt kezével az abroszt gyűrögette.

– És a mama tudja? – kérdezte halkan.

A hajóskapitány bólintott:

– A mama boldog – mondta.

Sorok a liftben rekedt asszonyhoz

Asszonyom, midőn e sorokat írom, önre gondolok. Hallom visítozását, a vészcsengő hiábavaló, szüntelen berregését, a súlyos bádogajtó döndülését öklei alatt. El tudom képzelni, nem könnyű dolog kijutni onnan. Ott maradni sem könnyű bizony, egy ilyen bárki számára méltatlan helyen: a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hogy úgy mondjam: éppen sehol. Látom, a fülke áramszolgáltatása zavartalan, ezért gondoltam, küldök önnek egy kis olvasnivalót.

Amikor meghallja lépteimet, többször is elkiáltja magát: „Hé, uram, uram! Jóasszonyok, emberek! Hallják, amit mondok? Én vagyok – és akkor megmondja a nevét –, igen, én vagyok az. Nyissák ki azonnal! Tegyenek tüstént valamit!” Ilyesmiket fog kiabálni, vagy ehhez hasonló hülyeségeket. De én nem állok meg, nem is szólok önhöz, mivel ott lesz a kezemben ez a kizárólag az ön számára készült kis olvasnivaló, amit majd oda fogok hullatni a nyolcadik emeleti folyosó kövére, cipőm orrával odapöccintem, közel ahhoz a kicsi, háromszög alakú lyukhoz, amelyet egy tiltott módon fölszállított bútor sarka ütött az aknaajtó hullámos üvegén, tehát az ön orrával egy magasságba, ahonnan aztán ön majd minden leleményességét latba vetve, a retiküljéből való körömvágó ollókkal, csipeszei, hajtűi, hajszálai és hosszú körmei, valamint fogai segítségével – és természetesen kellő kitartással – megkaparinthat, hogy aztán olvassa, olvassa, olvassa. Én közben a hetedik emeletről vállam fölött még futólag fölpillantok a fejem magasságában remegő bokája képére, amint áttetszik a homályos üvegen, és egyre csak távolodom, mivel nem én vagyok a felvonó kezelője, nem én vagyok a felvonó biztonságos működéséért és a bennrekedt személyek kimentéséért felelős férfi, nem nálam van az a kulcs, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal megszakítom az áramkört, nem nálam van az a kulcs, amellyel kinyithatom a már áramtalanított lift ajtaját, hogy ön a karjaimba omoljon.

Ne vádoljon tehát oktalanul közönnyel, én csak mint egyszerű bérlő legyalogolok sok emeletet, s a földszinten majd kisétálok az utcára, ahol most süt a nap, olvadozik a hetek óta kemény, sáros kupacokba fagyott hó, szellőtől borzolt barna erecskékben mozdul a lefolyók felé. Ott lenn majd szerteágaznak a gondolataim apró-cseprő, csip-csup ügyeimre, hagyom, ragadja el őket a tavaszias szellő. Elbandukolok valamerre: amerre éppen kedvem tartja.

Mennyire mulandó lesz számomra ez a délelőtt, mennyire mulandó az a kicsi szellő, az ön fülkéje szélcsendjéhez képest. Vajon megnyílik a liftkezelő füle egy pillanatra, hogy jelzései valamelyikét befogadja? Igen, nem. Igen. Nem. Ki tudja?

Mégis, azt ajánlom: ön csak visítson, ön csak toporzékoljon, ön csak dörömböljön, ön csak nyomja a vészcsengő gombját. Talán kap majd másoktól is vigasztaló sorokat.

Beavatás egy szakmába

– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.

Vencel ott állt a folyóparton; egy talpalatnyi helyen, egy darab fűcsomón, mialatt a csatornamester gumicsizmájával belegázolt a csatorna hol habos, hol egyszerűen szürke lepedékes vizébe, és a boltozat alatt megrekedt homályból eloldott egy csónakot. Orrát kitolta a partig, hogy Vencel száraz lábbal beleléphessen, aztán megfordította, és maga is belelépett.

– Erre gondja legyen – folytatta a csatornamester –, mert ebből ki tudja, milyen bajok származhatnak. Tehát így! Ezzel a csatornamester belakatolta maguk mögött a folyóvízre nyíló csatorna vasrácsát, bekapcsolta a csónak orrára és a két oldalára szerelt lámpákat. Amikor látta, hogy Vencel elhelyezkedik, a csónak orrába állt, és evezni kezdett.

– Az evezésbe hamar belejön. Az itt egyébként sem különös művészet. Bár arra ügyelnie kell, ha a lapát a falakat érinti, fölösleges a mozdulat, s talán még egyensúlyát is veszítheti. Szóval csak megfontoltan.

Vencel orra előtt zsebkendőt tartott, azon át vette a levegőt, s amikor válaszolt, hogy „értem”, a csatornamester csak annyit hallott:

– Ühtüm. – Vagy: – Öhtöm.

Vencel nemsokára fújni kezdte az orrát, ám hamarosan rájött, jobb, ha hagyja, hogy szimatolójáratai megteljenek folyadékkal. Mire a zsebkendőt először elvette orra elől, már elmerültek a sötétségben. A távoli folyópart zöld derengése villózott a nedves falakon.

– Mindjárt meg fog ismerkedni valakivel – mondta a csatornamester egykedvűen evezve.

– Itt? – kérdezte Vencel, és amíg a szót kiejtette, elvette a zsebkendőt az orra elől. Kissé megijedt, mint öblösödik a hangja a boltozaton.

– Valahol errefelé – folytatta a csatornamester. – Valahol errefele találkozni fogunk vele. Puha, ez az illető neve.

Vencel hol a csatornamester szétvetett lába között, hol térde mellett nézett előre, a csillogó falakra, egy-egy sebesebben közeledő hullám színtelen tarajára, amely aztán nemsokára meg is emelte alattuk a csónakot. A csatorna hamarosan járatokra szakadozott, egy-egy ilyen oldalágból csermelyszerű harsogással zubogott feléjük a fekete, habos lé.

– Tulajdonképpen, hogy az igazságnál maradjunk, nem is Puhának hívják – mondta a csatornamester. – Van neki rendes neve. Csak én nevezem így, Puhának. Szeretek különböző neveket adni embereknek. Elnevezek valakit így vagy úgy.

Vencel közben hangosan szörtyögött, a csatornamester ilyenkor szótlanul hátrapillantott, óvatos mozdulatokkal tartotta a csónak egyensúlyát.

– Fújja ki az orrát – mondta. – Fújja, ahova akarja. Itt nem látja senki. Én se nézek oda.

– Eh – nyögött Vencel –, azt hiszem, megfáztam.

– Odabenn melegebb van – mondta a csatornamester. Vannak helyek, kórházak és vendéglők alatt, ahol egészen meleg van. Ahol sokat csorgatják a meleg vizet. De nem ajánlom, hogy majd nekivetkőzzék.

– Azt hiszem, nem jól öltöztem. Nem jó itt szvetterben mondta Vencel. – Ma szvetterben jöttem. De hát nem tudtam.

– Holnap majd kap rendes ruhát. Olyat, mint az enyém. Maga is úgy fog öltözni, ahogy én öltözöm – mondta a csatornamester. – Meg ahogy Puha. Az alá nem kell se szvetter, se tornaing. Csak ha nagyon ragaszkodik hozzá.

– Valahol majd jó volna megmelegedni – jegyezte meg Vencel. – Kezét néha összedörzsölte, aztán újra orra elé emelte.

– Valahol – ismételte utána a csatornamester. – Mit gondol, most éppen hol vagyunk?

– Azt nem tudom – mondta Vencel.

– De mégis.

– Nem hát igazán nem tudom. De gondolom, már jó messze lehetünk.

– Ezt majd tudnia kell – mondta a csatornamester. – Néha csak úgy magától kialszik a lámpa.

Bár a boltozat egyre alacsonyabb lett, a csatornamester most sem ült le, görnyedten evezett tovább. A víziút némileg keskenyedett is, Vencel látta, valóban milyen fölöslegesek azok az elhibázott mozdulatok, amikor az evező a nyálkás partot érintve megsiklik.

– Most a piaristák alatt vagyunk – mondta egyszer a csatornamester. – Tudja, hol vannak a piaristák, nem? Vagy maga milyen vallású?

– Vidéken jártam iskolába – mondta Vencel. – Faluhelyen, népiskolában.

– Na – folytatta a csatornamester. – Ha majd megszokja, hallani is fogja: odafönn néha orgonálnak.

– Mikor? Például most is?

– Amikor maga hallja. Akkor. – A csatornamester lassú, óvatos mozdulatokkal megállította a csónakot. – Most? – és fölemelte a fejét. – Hát nem akarok hazudni. Füleljen maga is jó erősen.

Csöndben ültek pár pillanatig. Vencel csak a csatornavizet hallotta, amint a csónak és a csillogó falak között néha megloccsan, a föld alatti szél egyhangú búgását a járatok vizei fölött.

– Nos? Nyilatkozzék. Hall valamit? – kérdezte a csatornamester.

– Nem – felelte Vencel. – Nem hallok semmit.

A csatornamester hangtalanul nevetett. Vencel a csónak ringásából érezte s a hangjából, amely most lágyabban visszhangzott a falakon.

– Ezt meg kell tanulnia – mondta a csatornamester. – Ez fontos. Ha tudja, hogy templom alatt van éppen, akkor hallhatja is, hogy odafönn orgonálnak.

Vencel többnyire hallgatott, néha szörtyögött, és kifújta az orrát. A csatornamester hirtelen letérdelt az első ülésre. Letette az evezőket, s két tenyerét szája elé tartva elkiáltotta magát:

– Puha!

A hang elindult a járatokon és a mellékágakon, s a néha hullámokban érkező csatornavízzel, csendesedő üvöltéssel tört vissza rájuk. A csatornamester felállt, kezébe vette az evezőket.

– Tudja – mondta –, ez a Puha a főcsatornamester. Szerettem volna, ha látja magát. De eltűnt. Nincs sehol. Vagy ki tudja.

Két tágasabb meder összefolyásánál tartottak, amikor Vencel megkérdezte:

– Most hol vagyunk?

– Na, na – mondta a csatornamester. – Mindent azért én se mondhatok meg. De meglátja, pár év alatt maga is beletanul. Olyan füle lesz, mint egy nyuszinak.

A mester magabiztosan, csendesen dudolászva evezett a nedves boltozat alatt.

– Most szóljon hozzá. Eltűnt a főnök. Éppen, amikor be akartam magát mutatni.

– Mi is a neve?

– Puha, kérem, Puha. A főmester. Eltűnt. Bár az is lehetséges, hogy végig a nyomunkban volt. Mit gondol? Vajon a nyomunkban volt?

– Nem tudom – mondta Vencel.

– S ha mégis a nyomunkban volt? Hát nem beszéltünk mi semmiről. Nem igaz? Semmi olyasmit.

– Biztos láttuk volna – mondta Vencel. – Ha már a nyomunkban van.

– Azt már nem – mondta határozottan a csatornamester, és fölnevetett. – A főnök nem használ lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha különös szagokat észlel. Akkor meggyújtja, és megnézi, mi van a szennyvízben. Azért Puha. Olyan, mint a sötétség.

A csatorna végében most a folyópart zöld derengése világított, a nyílás rácsos mintájával egyre nagyobbodott. A csatornamester nemsokára levette a lakatot a rácsról, kinyitotta, és kievezett annyira, hogy Vencel száraz lábbal kiléphessen arra a talpalatnyi helyre, arra a darab fűre, ahonnan a csónakba szállt. Vencel hamar tovább is lépett, leült a gazzal telehordott fűbe, és nagyokat szippantott a levegőből. Aztán beleszagolt a szvettere alá.

– Nem olyan vészes – mondta a csatornamester. – Azért mégis, nem árt ha tudja: ilyen ruhával aztán nem szabad villamosra ülni.

Régi vendég

Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jégeralsóban, Bócz Vera egy kifeslett rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek ketten mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették nagy csöndben, amikor csöngettek.

Serfőző barna kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan elindult az előszoba felé.

– Vigyázzon, kit enged be – szólt utána Bócz Vera. Nincs kedvem felöltözni.

Serfőző hamarosan visszatért a konyhába. Odahajolt a Bócz Vera füléhez.

– Szegény Harkályt keresik – mondta szomorúan és tanácstalanul.

– De hát – suttogta Bócz Vera –, maga remélem, megmondta, mi van vele.

Serfőző szomorúan ingatta a fejét, zavartan igazgatta vállán a köpenyt.

– Én nem mondtam semmit. Mondja meg maga, Vera, ha szeret ilyesmiről beszélni.

Bócz Vera mezítlábasan elsétált az előszobaajtóig, és résre nyitotta. Egy férfi állt az ajtó előtt, kalapját kezében, felöltőjét a karján tartotta. Az asszony éppen csak kinézett, máris visszaült a székére.

– Hívja be – mondta Serfőzőnek.

– Húzza a pongyolát a combjára – mondta Serfőző, miközben ment az előszoba felé. Ott kitárta az ajtót. – Tessék bejönni.

Bócz Vera mezítlábasan, maga alá húzott lábfejjel ült a székén, térde fölött igazgatta rövid pongyoláját.

– Nem haragszik – mondta a férfinak –, amint látja, háziruhában vagyok.

Az idegen kalapjával elhárító mozdulatot tett.

– Milyen ügyben? – lépett hozzá Serfőző, és széket tolt a vendég mögé.

– Itt szoktam aludni – felelte az idegen könnyed fejbólintással. – Harkálynál. A kétnapos ünnepeket rendszerint együtt töltjük.

Bócz Vera végigmérte a férfit. Sötét szeme, sima haja volt, a kalap vörös csíkot hagyott a homlokán. Bócz Vera pongyolája szegélyét húzogatta a combján. Serfőző a kimártott tányérok után nyúlt, az abroszt is leszedte és az öblítőkagylóba rázta.

– Az igazság az – mondta, és úgy maradt a vendégnek hátat fordítva –, hogy Harkály nincs itthon.

– Majd megjön – jegyezte meg mosolyogva a vendég.

Serfőző összefogta az abroszt, betette az asztal fiókjába.

– Aligha – ejtette ki halkan. – Mint említettem, Harkály távol van.

– Értem – bólogatott a vendég. – A szobája ezek szerint üres.

Bócz Vera a vendég szemébe nézett:

– Nem éppen – mondta –, mivel jelenleg mi is benne vagyunk abban a szobában.

– Szóval önök is – bólogatott derűsen a vendég. – Akkor rendben. Én itt régi vendég vagyok. Étkezni a városban szoktam, de kérni fogok egy kapukulcsot.

Bócz Vera meztelen lábával kinyúlt, Serfőző lábikrája felé közeledett, két lábujjával átfogta a jégeralsó szárát és megrántotta. Pongyolája közben combja közepéig húzódott. De Serfőző fél lábát hátrahagyva is elérte a fogason lógó zakóját, kivette zsebéből a kapukulcsot és átnyújtotta a vendégnek.

– Tessék parancsolni.

– Kézcsókom – mondta a vendég, és kalapját a fejére tette. – A viszontlátásra. – Serfőző kiengedte.

– Ejnye! – mondta Bócz Vera, amint az ajtó becsukódott. – Magának aztán komoly gátlásai vannak.

– Legyünk egészen őszinték – mondta Serfőző. – Maga hívta be, Vera. Maga, bizony.

– De nem azért, hogy nekem itt is aludjék.

– De, pontosan azért – mondta Serfőző. – Már nem bír magával. Vesse meg szépen az ágyát.

A szobában megvetették az ágyat, elővették Harkály ágyneműjét, hatalmas, rég nem használt dunyháját. Megvetették a saját ágyukat is, nemsokára lefeküdtek.

– Kikezdhetek magával? – kérdezte Serfőző az ágyban. Vagy a kalapos vendégére gondol.

– Rá gondolok – mondta Bócz Vera. – Arra, hogy el fog ez jönni máskor is. Valahányszor kétnapos ünnepek vannak.

– Az lehet – hagyta rá Serfőző. – Úgy néz ki, fog ez még itt aludni. Majd közelebbről is megismerheti.

– Jó lesz, ha megtudakolja majd a nevét. Kiféle, miféle, milyen a természete. Az ilyesmit tudni kell.

– Magának olyan a bőre, hogy ha meglátja, minden titkát kikotyogja – mondta Serfőző. – Mért bíz rám ilyesmiket? Kendőt terítettek az éjjeli lámpára, hogy a vendég a helyére találjon, s a fény se zavarja őket. Éjfélig feküdtek szótlanul, és némán lesték egymást. Akkor Serfőző megszólalt:

– Most már közeledhetek magához, vagy még mindig arra a másikra gondol?

– Arra gondolok – suttogta Bócz Vera –, hogy a kocsmák már rég bezártak. Maga mit gondol, mit csinál ez az egyén a kapukulcsunkkal?

– Vagy kinyitja vele a kaput, vagy nem tudom. De van még egy kapukulcsunk.

Kutyakiállítás

Princz olvasta a vasárnapi újságban: aznap országos kutyakiállítás lesz a bőrgyári sporttelepen; a városi közlekedési vállalat pedig üzemi pszichológust alkalmaz. Princzet mindkét értesülés elgondolkoztatta. Egyrészt nagyon szerette a kutyákat, foglalkozását tekintve pedig éppen pszichológus volt. Elképzelte, esetleg munkahelyet változtat, otthagyja az értelmileg fogyatékos gyermekek otthonát, s csak utazik, utazik a villamos vonalain, némán tanulmányozza az utazóközönség kedélyállapotát, majd tapasztalatairól beszámol munkaadóinak. Mindezt persze szép pénzért.

Még el is mosolyodott, amikor később egy tömött villamoson utazva a bőrgyári sporttelep felé, azon kapta magát, hogy máris elképzelt új munkakörben érzi magát, és az utasok megannyi rezdülését figyeli. De aztán sietve elhessegette gondolatait, és közönséges utasként kibámult az ablakon. A sporttelep felöl már idehatolt a csaholás, a hangáradatot a villamos csörömpölése sem tudta elnyomni. Úgy látszik, a kiállított kutyák, amint megpillantják egymást, féltékenyen kerülik a barátkozást, s egy ilyen, az eddigi neveltetésüket igazoló díszszemle sajnálatos acsarkodássá fajul.

Princzet nem az állandó és egyre fokozódó erővel megújuló csaholás, hanem a villamosokról lezúduló s a bejárat előtt tolongó tömeg látványa riasztotta el. Ezért nem is vegyült el a tömegben, hanem nyugodtan tovább sétált, át egy kicsi réten, egyszerűen kisétált a városból. Nem túlságosan messzire, csak egy kisebb, fákkal tűzdelt halomra, ahonnan pontosan a bőrgyári sporttelepre látott, a forrón ünnepelt kutyákra. Erről a helyről egyébként távcsövön akár labdarúgó mérkőzést is meg lehetett volna tekinteni, ráadásul a természet jótékony közelségében. Princz nem számított erre a kis sétára itt a dombtetőn, távcsövet sem hozott magával. Egyébként is pedigrés kutyák távcsövön keresztül? Kissé kiábrándító.

De hát nem is ez volt a fontos most, hanem a természet közelsége, meg az, hogy Princz talált maga előtt fűben hat darab gyönyörű gombát, hat darab fehér gyilkos galócát. Ezeket úgyszólván minden gondolkodás nélkül, bocskoruknál fogva kiemelte a fűből. Ha már így áll a dolog, s a véletlen erre vezérelte, ma nem kosztol vendéglőben, mint ahogy vasárnaponként szokta, hanem kisüti ezeket a csiperkéket vagy mi a fenéket, esetleg üt majd rájuk egypár tojást. Utána egy kupa bor.

Ingét kihúzta nadrágszíja alól, csücskénél fogva megemelte, ide helyezte a gombákat, s mint valami szánalomra méltó házaló, indult lefelé a fákkal teletűzdelt dombról. A sporttelep közelében aztán talált bőven szélfújta újságpapírt, szakadt műanyag tasakot, ezekbe csomagolta a hat darab pompás fehér gyilkos galócát.

Hóna alatt ezzel a finom ebéddel most már akár megtekinthetné a kutyákat is. De a tömeg csak nem ritkult. A hangosbeszélő időnként bemondta a díjnyertes kutyák nevét, pontos címét; a bejárat előtt érkezők és távozók álltak csoportokba verődve, címet cseréltek, naptárakat böngésztek a tüzelés és fedeztetés bejegyzett időpontjaival.

Úgy nézett ki, ezen a derűs vasárnapon ott van a város színe-java. „Engem kivéve”, gondolhatta Princz, és batyuba kötött ebédrevalójával továbbindult. Bizony, talán még a pecérek is eljöttek ezen a fegyverszüneti napon, ünneplőbe öltözötten, szájuk körül bujkáló, elnéző, ám csikorgó mosollyal, izzadt tenyerükben kardvirágcsokrokat szorongatva.

A villamoson már változóban volt a hangulat. Az utasok – nem is véletlenül – ráléptek a díjnyertes ebek mancsára, a sértett gazdák a kiváltságaikat igazoló okmányokat lobogtattak, és üvöltöztek; a kutyák csak ugattak.

Princz a peronon utazott, az előtér jótékony szellője borzolta haját. Eszébe jutott az a meghirdetett állás. Hát ő abból nem kér, kellemetlen, lehangoló foglalkozás lehet: újból és újból fölmérni ennyi ember kedélyállapotát. Hát nem, ez annak való, aki ilyen gyanúsan olcsó ügyekben leli örömét.

Ő mindenesetre megmarad az értelmileg fogyatékos gyermekek mellett, velük néha kiutazik bérelt autóbuszon a közeli erdők egyikébe, és igyekszik fölhívni laza kis figyelmüket a vörösbegyekre, a galacsinhajtó bogarakra, virágokra, a bocskoros meg galléros illatozó gombákra – egyszóval a természet szépségeire.

Imola asszony megkísértése

Furcsa, rövid kis utcában lakott Imola asszony, csak a páratlan oldalon épültek házak, a páros oldalon a temető kőkerítése emelkedett kilazult köveivel, arról magas lombú kőrisfák, juharok hajoltak az út fölé.

Imola asszony derék, feszülő bőrű nő volt, megedzette és megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amellyel minden másnapra fölkészült. Férfi ha meglátta, érezte, bő szoknyái alatt lapul a nagy titok.

Nagy ritkán megjelent kapuja előtt egy-egy idegen ember, aki esetleg az utca csöndjébe, a magányos asszony közelségébe vágyott, rövid topogás után lenyomta a kilincset, aztán az előszobában kicsit ostobán, saját kabátja szegélyét markolászva magyarázkodott jövetele céljáról. Imola asszony ilyenkor látta, közönséges, otromba, latorféle idegen érkezett a házba, aki valamilyen úton-módon kegyeibe kívánna férkőzni. Valahányszor ilyesmi előfordult, a férfit megkerülve – úgy, hogy hozzá se érhessen – kisietett az udvarra, kitárta a kaput és szótlanul várta, hogy az idegen eltávozzék.

A tél első hidegebb napján, talán csak néhány héttel azt követően, hogy az említett módon eltávolított házából egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalembert, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, alázatos kandúrjának vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának nevezte, újabb látogató érkezett. Némiképp emlékeztetett elődjére, tekintete ennek is szomorkás és beesett volt, sóvárgó és éhes, rövid kopogtatás után hívás nélkül lépett a házba.

Fekete zekét, orosz kucsmát viselt, nyaka elég szőrös volt, egyik kezét a zsebében tartotta, a másikat csak úgy kinyújtva, a levegőben összeszorítva. Ez nem nevezte magát sem macskának, sem kutyának, egyszerűen és őszintén állt meg az előszobában, és kivárta, amíg Imola asszony befejezi az ablakköz hidege elől a szekrény tetejére menekített cserepes virágok öntözését, akkor elébe állt, és figyelő szemei előtt, az addig makacsul csukott tenyerét hirtelen kinyitotta. Nyitott tenyerében három kavicsot őrzött, szinte sugározták még teste melegét.

– Né, mit találtam – mondta elfogódottságtól mentes, csöndes hangon. – Ezt találtam, asszonyom, a közeli tó vizében, most megmutatom, és udvarolni szeretnék magának.

És az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen előadta: igen, a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokra puszta kézzel. Mutatta keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha most is jeges gyűrűk égetnék, mintha most is valamiféle jeges kesztyűt viselne. Hogy érdemes volt? Bizonyságul egyenként megnyalta a kavicsokat, hogy jobban mutassanak. Vöröses, fehéres erezetű, zöldesszürke foltokkal tarkított egyszerű kavicsok voltak.

Imola asszony talán egy fél lépést hátrált, előbb a fényüket hamar veszítő kavicsokra, aztán a látogató hamvas szemére tekintett.

– De hát miféle tó vizében? – kérdezte.

– A Bordongó vizében – felelte készségesen az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember. – Ott találtam őket, tudván, hogy ott pihennek a víz alatt. Azt a helyet én szívesen megmutatnám.

– De hát errefelé nincs semmiféle tó – próbált kitérni a meghívás elől az asszony. – Ha errefelé tavak lennének, úgy tudnék róluk.

– Ha elkísér, mindjárt meg is mutatom – mondta csöndesen a látogató. – Sétaidő ez, megfelelő óra az ismerkedésre. Terítsen kendőt panyókára, bújtassa lábát abba a mókuscipőbe, és máris indulhatunk.

Imola asszony bénult lassúsággal öltözködött. Előbb magára terítette a kendőt, aztán meggondolta magát és levetette, s lábát bújtatta a mókuscipőbe. Aztán arra kérte látogatóját, áztassa le langyos vízben fagyott kezéről azt a bizonyos jeges kesztyűt, ujjairól az égető jeges gyűrűket, ha netalán újra kavicsokat pillantanának meg a Bordongó vizében.

– Bár én attól tartok, maga igen messziről érkezhetett – tette hozzá kissé bizalmatlanul.

– Nem szeretnék ellentmondani – sóhajtotta a látogató. Nem szívesen tennék ilyesmit. Inkább induljunk.

Imola asszony nemsokára rájött, látogatójának igaza lesz, mert ahelyett hogy a fagyos időben sietős léptekkel igyekeztek volna kifelé a városból, hatalmas gyümölcsösök kerítései alatt baktattak sétalépésben, amíg egy zsákutcába tértek. Térdig érő hóban törtek előre egy darabig, és mielőtt Imola asszony bármiféle aggodalmaskodó kérdéssel zavarta volna az ágakról néha lehulló hódarabok neszelését, talpuk alatt a ropogását, az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember megállt a kerítés egy jelentéktelen pontja előtt, félretolt egy falapocskát, ami zárakat takart, és különböző kulcsokkal babrálni kezdett rajtuk. Amikor munkájával elkészült, a kerítésnek egy kapunyi részét kitárta az asszony előtt. Belülről aztán újra gondosan visszazárta.

A hó már térden felül ért, a házigazda fiatalembernek itthagyott lábnyomaiban törtek előre egymás mögött. Jobb oldalon behavazott bokorsor súrolta őket, bal oldalról törpefenyő kusza ágai hajoltak az ösvényre. Most Imola asszony volt a látogató, s a fiatalember készségesen mesélte, halk és pontos szavakkal, milyen errefelé a nyár. A táj már a kerítésnél kezdődően annyira elvadul, hogy amíg az ember áttöri magát a bozóton, az indák szövedékén, többször is megpihen a fű alatt búvó mohaszőnyegen, lábát gyalogszeder indái karcolják, melle tájékán émelyíti az eltaposott ánizsgomba illata. Fölöttük kányák köröznek, a hőségtől remegő levegő néha megkettőzi szárnyuk vonalát.

– Bár ami azt illeti, jelenleg éppen tél van – fejezte be mondanivalóját a fiatalember. – De a tél is van olyan, mint a nyár. – Haladtak egymás nyomában, leheletük mögöttük összekeveredett.

– Ez hát a Bordongó – mondta hirtelen a fiatalember, amikor a kertnek egy jelentéktelen kis magaslatára érkeztek, ahonnan a tulajdonos előző lábnyomai lefelé vezettek. Egészen kicsi, fele részén befagyott, fele részén halvány lepellel párálló és néhány bozontos fenyő közelségétől fekete vizű tóhoz.

A Bordongó nevű tavacskán, összetákolt gerendákon, egyszerű tutajféleségen egy úszó szoba, jóakarattal házikónak is nevezhető építmény állt. Amikor a rávezető pallóra léptek, ringott egyet-egyet, s gerendáival a tó befagyott felének éles jegéhez dörgölőzött.

– Februári gyerek vagyok – mondta a fiatalember –, s ha kell, a tó jege alatt is kihúzom. Mint a halak.

A kicsi szoba érckályhája hideg volt, a fiatalember orosz kucsmáját levéve, kipirultan fújtatva hosszadalmasan élesztgette benne a tüzet, föl sem pillantott, amíg meg nem hallotta a forgács első pattogását.

Az ágyat rongyszőnyeg takarta, s a falak között kifeszített zsinegeken a tó tulajdonosának ruhái száradtak, vállfákon fakó ingek, sápadtra mosott alsók, stoppolt sarkú zoknik.

– Ennyit magamról. – A fiatal házigazda mutatóujját szája elé emelte. Valahol, érthetetlen közelségben vonat robogott el, nemsokára ráfutott egy vashídra, zakatolása lassan ült el, és megremegtette a tó vizét. – És gondolom, asszonyom, maga is szereti az elrobogó vonatokat.

A ház és a tó tulajdonosa az érckályha mellett, fekete báránybőrrel bevont kicsi zsámolyon ült, két lábát kinyújtva pihentette. Imola asszony a rongyszőnyeggel letakart ágy szélén ült, forró mentateát szürcsölgetett, a legjobb volt erre az alkalomra: hűsített s egyben melegített is.

– És hogyan kíván nekem udvarolni? – kérdezte végre. – Így. Rendszeresen haza fogom kísérni innen – ismerte be nyíltan a házigazda.

Hazafelé menet Imola asszony haladt elöl, a fiatalember követte. Ilyenkor télen jól látszik a levegőben, milyen utat választ magának az ember lehelete. Ha az ember kedvét leli benne, az előtte haladóét könnyen bekaphatja. Megtehetik ezt teljesen idegen emberek egymással, jó és közeli ismerősök, vagy egyszerűen azok, akik rejtett okokból a közeledésnek ezt a módját választották.

– Megpróbálok majd ellentállni magának – mondta Imola asszony, amikor rövid utcájában a kapuja elé értek. És mutatóujját a tó tulajdonosa orrához érintette. – Vesse minden erejét latba.

A fiatalember biccentett:

– Azt fogom tenni, amire kér.

Tanúvallomás

Tompa színű ég alatt száraz széllel szokatlan meleg érkezett. Valahonnan, déli sivatagok felől, ahol a nagy száraz melegek készülnek. A kevés felhő között is szürke maradt az ég, a nap ólmos, szürke fénnyel forrósította a Corso szálló előtt várakozó utánfutós kamionokat. Lamos, városi kertész a távoli kisvárosból, bár nem sejtette előre a közeledő meleget, ezen a napon nyáriasan öltözött. Indigószínű, könnyű, bő szövetnadrágot, karcsúsított vékony kockás zakót, széles piros nyakkendőt viselt. A szálloda lépcsőjén lépkedett lefelé, éppen egy Muratti Ambasadort dugott a szájába; rágyújtani csak később, a kamionok szélárnyékában tudott. A folyóparton indult tovább, amerre a város belsejét sejtette. A Muratti Ambasador illata hamar föllebbent mögötte, s ha valaki nyomába szegődve követi, Lamosból csak az olcsó szállodai szappanszagot érzi.

A folyó fölött átvezető gyaloghíd korlátját óvodások rángatták, fejüket kidugták a rácsok között, köpködtek és kavicsokat dobáltak az árhullám után visszamaradt repedező iszapra s a sütkérező patkányokra, amelyek a szokatlan meleg közeledtét jó előre megérezték. Két óvónő állt a híd végén, ők is a sütkérező és olykor váratlanul eliramló patkányokat bámulták. Lamos az egyik óvónőtől tudakolta meg: merre van a városban a bíróság?

A bíróságon, a második emeleten, a százhuszonnégyes terem előtt Lamos délig sétálgatott. Muratti Ambasadort szívott, amíg az ajtó fölé szerelt hangszóróból meghallotta saját nevét: Lamos.

Lamos belépett a terembe, a bíró intett neki, kerüljön egészen előre, így elsétált egészen az elnöki asztal előtt húzódó korlátig.

– Lamos? – kérdezték tőle.

– Lamos – felelte Lamos.

– Adalbert és Béla?

– Adalbert Lamos Béla – mutatkozott be Lamos, mivel utóneve az ország szokásai szerint előnév volt, a Bélát pedig valamilyen oknál fogva lefordították: Adalbert.

Lamos ezután megesküdött: „csak az igazat, csakis az igazat, semmi mást csak az igazat”.

Lamos előtt két teljesen egyforma ember állt, egypetéjű ikrek lehettek. A kérdés az volt, Lamos melyiküket ismeri személyesen. Lamos erre azt válaszolta, hogy ismeri mind a kettőt.

Arra a kérdésre viszont, hogy találkozott-e velük egyszerre is, vagy pedig minden alkalommal csak külön-külön, Lamos azt felelte: csakis külön-külön, hol az egyikkel, hol a másikkal, együtt őket még nem látta, ő nem tudta, hogy ketten vannak.

Ekkor a teremben többen nevetni kezdtek, az ikrek is egymásra néztek, az elnök pedig azt mondta:

– Köszönöm A tanú eltávozhat.

Lamos tenyerével combját simította, valami rövid kis magyarázatot szeretett volna fűzni kurta válaszához. De az elnök mutatott is már a kijárat felé. Kifelé menet, amikor a jegyző asztalával egyvonalba ért, a jegyző megállította: – Ezt persze írja alá.

Lamos az utolsó félmondatot olvasta el: „ nem tudta, hogy ketten vannak”. Aláírta, és a kijárat felé tartott. Valaki a közönség közül megjegyezte: „Hülye.” Lamos hallotta, de nem bántotta a dolog. Örült, hogy túl van az egészen.

Kiment az utcára, elindult a szálloda felé. Közel a gyaloghídhoz, ahol reggel az óvodásokkal és a két óvónővel találkozott, egy bukszussal kerített teraszon, kávé, sör és üdítő mellett pihentek az emberek. Lamos három gömb fagylaltot rendelt, csokoládét, vaníliát és pisztáciát, arra kérte a pincért, tegye őket külön tányérra, mert nem szereti ha az ízek keverednek. Miután elfogyasztotta, továbbment, visszatért a szállodába. Becsomagolta pizsamáját, és kezében nájlon tasakkal autóbuszra ült, és kiment az állomásra.

– Ügyes volt, Adalbert – veregette meg valaki a vállát, mialatt a peronon várakozott. – Nagyon okos volt, pontosan azt mondta, amit kellett. – Lamos mögött az ikrek egyike állt, arcába mosolygott. – Maga egy észlény.

Lamos sietve és kissé riadtan körülnézett. Ennek az ikernek a párját kereste, de még hozzá hasonlót sem látott sehol. Talán ilyesmi járhatott a fejében: „Az ördögbe is, vagy egy emberből van kettő, vagy két ember egy és ugyanaz.” Arca megszigorodott és azt mondta:

– Magát többet nem akarom látni.

A törlesztés

Bajkó egy reggel, amikor kilépett ágyából, meztelen talpa alatt kicsi kavicsok nyomását érezte. De látta, nem kavicsok azok: a padló s valamennyi repedése tele van szétgurult babszemekkel. A polc alatt a padló sárga és fehér foltos volt a kiömlött málétól és cukortól. A tornácra nyíló ajtó előtt jó ökölnyi részen hiányzott a padlódeszka, körülötte apró halmokban állt a kirágott korhadék, s a díszzsámolyon nem állt ott a gyönyörűséges kitömött fajdkakas. Csak egy halom fűrészpor és barna madártoll, benne egy pár üvegszem. Az éjjel megérkeztek a földikutyák.

Bajkó háza magasan a város fölött állt, egy nagyon zöld, ribizlibokroktól övezett kert mélyében. Alapját csillámpalából rakták, a kőzet itt a hegyoldalban is előfordul, sok helyütt nagy, éles darabokban bújik ki a fű közül. A kerti kamara oldalát is csillámpala-lapok erősítették, s itt a közelükben talált Bajkó először földbe ásott kicsi üregeket. Ezeket időről időre sárral betömködte, vagy kissé játékosan letört faágakat dugott beléjük.

Egy tavaszi, kései hóhullás után látta Bajkó, hogy a kamarától a házig a hó egyébként sima felületét egy türemlés vonala bodrozza, mintha az éjszakai szél vetett volna rá hullámot. Hó alatti friss alagút volt, helyenként apró szellőzőkkel, ahol a titkos érkező, mint a víz alól kibukkanó úszó, lélegzetet vett. De hamarosan kisütött a nap, a hó elolvadt, és ez az éjszakának szánt titkos útvonal nyomtalanul eltűnt. Bajkó már-már elfelejtette.

Most a szemes babot, a cukrot, a málét, a madártollat, a fűrészport és a korhadékot különböző adagokban lapátra seperte, és a kamara mögötti szemetesgödörbe ürítette. Aztán a kerítések mentén kanyargó ösvényen legyalogolt a városba, és becsöngetett Spelunka főorvos rácsos kapuján. Leszegzett fővel követte a fehér lábú szobalányt a rendelőbe. Sokáig várakozott a betegek között, amíg Spelunka főorvos kisietett, és türelmetlen ábrázattal megállt előtte.

– Ígértem valamit a doktor úrnak – mondta Bajkó.

– Igen, igen. Nos? Nem felejtettem el. Hol van?

– Becsületszavamra, meg is volt. De sajnos, most már nincs meg.

– Nos. Mi az, hogy sajnos. Mondja, fiam, mi történt?

– Nincs – mondta Bajkó szomorúan. – Megették a földikutyák. Nem maradt belőle csak a fűrészpor meg a két drága üvegszem.

Spelunka doktor széttárta karját:

– Föl-di-ku-tyák? – Aztán legyintett. – A maga baja, Bajkó. Tisztára a maga baja. Akkor fizessen készpénzzel. De mit mondjak, minél előbb.

– Igenis. – Bajkó kissé elvörösödött. Leszegett fővel követte a szobalányt a kapuig. Amikor illedelmesen köszönt, a szobalány fölényesen elmosolyodott. Spelunka doktor az egyik ablakban állt, s amikor Bajkó már majdnem eltűnt a kerítés végénél, utánakiálltott:

– Mondja, csak, fiam, micsoda az a földikutya?

Bajkó megállt, egy pillanatig gondolkozott.

– Én azt pontosan nem tudom – mondta.

– Ejnye. Nem is tudom, mit higgyek magáról. – Spelunka doktor becsukta az ablakot.

Bajkó délután almát szedett, kosarakba mérte tízkilós adagokba, és várta Korbuly Jenőt a szekerével, hogy elszállítsa a Nopritzék pincéjébe. Korbuly későn érkezett, a kert végében vonuló dűlőút felől ereszkedett be a ház elé. Amíg az almát fölrakták, borzderes kicsi lova a kert füvét kóstolgatta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Korbuly Jenő, amikor a ház előtti padon kifújták magukat.

– Micsoda hogy lenne? – kérdezte Bajkó.

– Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. Itt alattunk. – Korbuly Jenő dobbantott egyet. – Ne mondja, Bajkó, hogy maga nem hallja.

– Nem hallok semmit – mondta Bajkó.

– Pocegér van a ház alatt – mondta Korbuly Jenő. – Abból a nagyobb fajtából. Azok még a vasat is megrágják.

Bajkó ekkor a kert végében, a nyitott kapu előtt megpillantotta a Spelunka-féle szobalányt. Fehér lába bosszantóan távol világított a ribizlibokrok között. Már indult is volna Bajkó elébe, amikor a kaptatótól pihegve kockás sapkás, térdnadrágos fiatalember érkezett a ház elé. Lábikráján a harisnya tele volt fűmaggal meg virágszirommal. Bajkó nem ismerte.

A fiatalember be sem mutatkozott, csak sietve elmondta: a főorvos úr azt üzeni, a szétrágott madár helyett tíz darab földikutyát kér. Természetesen csak a bőrüket. Legyen tisztességes, finom munka, karcolás se essék rajtuk. Bajkó értsen a szóból, legjobb, ha puszta kézzel ejti el őket.

Bajkó csak bámult utána, amíg a szobalánnyal együtt el nem tűntek a kertek alatt kanyargó ösvényen.

Miután Korbuly Jenő is elhajtott szekerével, és Bajkó bereteszelte mögötte a kaput, kis kerülőt téve a kerti kamara felől tért vissza a házhoz.

Ekkor pillantott meg maga előtt az ösvényen egy szürke állatot. Ott állt vele szemben, és meg se moccant. Lehetett vagy másfél kiló, mint egy nagyobbacska macska. Bajkó előrelendült, térdre vágódott, jobb kézzel rácsapott a szürke bundára, jól földhöz szorította, alaposan megmarkolta, addig nyomta, nyomta, amíg érezte, hogy elernyed alatta.

Jobb keze több helyen vérzett, lemosta bő kútvízzel, a karcolások helyére mézet csurgatott, majd zsebkendőbe csavarta. Azután a zsebkendőre ponyvából varrt kétujjú kesztyűt húzott, a kikorhadt padló ürege elé málélisztet meg cukrot hintett. Kiment, lehajolt a fűbe, kesztyűs kezével átfogta az állat nyakán a bőrt, s a tornácon egy üres polcra dobta.

– Egy – morogta félhangosan. Leült ágya szélére, a padló ürege elé, és várta, hogy besötétedjék.

Másnap

Bubenkó egy kiáltásra ébred. Olyan ez, a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, lassan visszaereszkedik. Óvatos mozdulatokkal tápászkodik fel újra, kimászik az ágyból, tétova, imbolygó mozdulatokkal eltámolyog az ablakig. Megkapaszkodik a párkányba és az egyik kitárt ablakszárnyba.

Forró, ragyogó délelőtt van, az ismeretlen bérház udvarában a betűző napfényben cikáznak a legyek. Bubenkó öklét halántékához szorítja, nyomogatja homlokcsontját, hunyorít. Aztán kézfejével megtörli gyöngyöző homlokát. Óvatosan megrázza a felét, félhangosan morog: „biztos ásítottam álmomban”.

Ruhája ott hever egy széken elomolva, a földúlt ágyban két párna, két paplan, az éjjeliszekrényen két csésze, egyik tele cigarettavéggel, a másikban egy zokni. Az ágyban, úgy látszik, nem csak ő aludt az elmúlt éjjel. De akkor ki?

Az asztalon kitépett kockás füzetlap hever, ez van rá írva nyomtatott betűkkel: „Fel a fejjel! Kapj be valamit, aztán gyere. Tizenegykor a Café Grand előtt. Puszi: Barna.”

Barna? Miféle Barna? Tizenegy óra elmúlt. Bubenkó két mutatóujját a halántékába nyomja, aztán hüvelykujját akarná belemélyeszteni, felnyög: uhh, uhh!

Kitámolyog az előszobába, vizsgálgatja az ajtó zárát. Látja, csapódásra záródik, bármikor elmehet. Aztán fölkattintja a villanyt a fürdőszobában, bámulja magát a tükörben, keskenyre szűkült szemét, penészsápadt arcát, az állára alattomban kiütköző borostát. Megereszti a csapot, csurgatja a csuklójára, a halántékára. Víztől csöpögve téblábol a lakásban, benéz a szekrények mögé, a székek alá, és vonogatja a vállát: tegnap ebben a városban érettségi találkozó volt, harmincéves találkozó, nagyon, nagyon jól sikerült, elhúzódott. Vajon meddig?

Az éléskamrában talál egy kis üveg megcukrosodott mézet. Kiskanállal kiás belőle egy fél csészényit, meghinti citromsóval, a csapból meleg vizet enged rá. Összekeveri, megissza. Belebújik a nadrágjába, közben félkézzel a szék támlájára támaszkodik, zakóját vállára veti. Kilép, becsapja maga mögött az ajtót. Megfordul és megnézi a bezárt ajtót, látja rajta a házigazda nevét: Bajnesz Barna. Tehát Bajnesznál aludt. Arcán zavart mosoly: valami rémlik. Vagy mégsem?

Az utcán vakító színekben ragyog az ősz. Igazi szeptemberi délelőtt. Jól fogna most egy napszemüveg. A járda közelít feléje, tele rejtett mélyedésekkel, csapdákkal.

– Merre van az a Café Grand? – kérdi az utcán valakitől.

– Ez az, itt né – mondják neki –, itt az orra előtt.

Bubenkó körül sem néz, megáll és közönyösen nekitámaszkodik a buszmegálló oszlopának. Nemsokára egy kétrét hajtott képes újsággal megveregetik a vállát.

– Te rosszcsont – mondja neki valaki. – Te rosszaság.

Bubenkó megfordul, néz, néz, aztán elmosolyodik. Egy nő áll vele szemben, fején föltornyozott vörös hajjal, dorgáló tartásban.

– Semolina – szólítja meg Bubenkó és mosolyog.

– Te rosszcsont. Gyere, mert elkésünk.

– Honnan?

– Gyere, gyere, te rosszaság. – A nő belekarol, és elindulnak, átvágnak az úttesten egy villamosmegálló felé.

– A te neved Semolina – mondja Bubenkó. – Semolina Pilchard. Te vagy az én életemben az angol nő.

– Honnan szeded a neveidet?

Bubenkó nem válaszol. – Szép idő van – mondja valamivel később, a villamos peronján állva. Nem az elvonuló napsütötte falakat, hanem a poros padlót nézi. Semolina Pilchard belékarol.

– Mindenből van kiút – mondja. – Éjjel még gondolkoztam. Van és van. Ha te is akarod.

– Miért? – kérdi Bubenkó érdeklődve. – Mi történt? – Sűrű pislogás alá rejti kialvatlan szemét.

– Gondolkoztam. Csak rajtunk múlik.

– Akkor biztos rendeződni fognak a dolgok – mondja Bubenkó minden meggyőződés nélkül.

Semolina Pilchard szorosabban simul Bubenkó oldalához, arcába tekint, igyekszik elkapni a tekintetét.

– Először is veszek neked egy tisztességes pár cipőt, ha megmondod, hányas a lábad. És cipőkefét, cipőkrémeket, többféle színben. Egy kicsi zacskóban majd mindig magaddal viszed, ha valahova elutazol.

– A keféket? – morogja Bubenkó. – Hova a lótüdőbe?

– Egy kicsit ráncba szedlek. Ne járj nekem ilyen lábbelivel emberek között.

– A lábbelimet utcai tócsákban pucolom – mondja Bubenkó álmodozó hangon. – Kijövök a kapun lábamon a cipővel, és csak úgy belesétálok.

Semolina Pilchard rosszallóan mosolyog, fejét csóválja.

– El tudom képzelni, mi lehet nálad otthon, micsoda vad állapotok. Kész farkastanya, vagy valami ahhoz hasonló.

A végállomáson leszállnak. A fedett uszoda kupolás épülete felé közelednek. A bejáratnál ma a volt osztálytársak őrködnek, erre a délelőttre kibérelték az uszodát. Bubenkó megáll előttük, nem köszön senkinek, csak derűs ábrázattal méregeti őket.

– Na nézd, a Bubenkó – mondja valaki. – Adjátok már oda neki a gatyáját meg a sapkát.

Bubenkó vadonatúj fehér vászon fürdőnadrágot kap, rajta gombostűvel odatűzve a névjegye. És kap egy fehér úszósapkát.

Semolina Pilchard hamar átöltözik, már fürdőruhára vetkőzötten, egy padon ülve lesi Bubenkót. Bubenkó sokára lép ki az öltözőből, egy termetes, elhízott férfi oldalán. Piros fürdőnadrág van rajta, a másikon fehér, nevetgélnek, méregetik egymást. Bubenkó leül a medence szélére, belelógatja lábát. A másik beleveti magát a vízbe.

– Te nem fehér nadrágot kaptál? – kérdi tőle Semolina Pilchard. – És kérlek, vedd már le róla azt a cédulát.

– Minek – vonja meg a vállát Bubenkó. – Kit zavar?

– Belemegy a gombostű a fenekedbe. Ez egyébként is a Bágyuj Péter fürdőnadrágja.

– Úgy hívják? Akkor vele cseréltem el a gatyámat. Semolina Pilchard karon fogja Bubenkót, elvezeti egy padhoz, s amikor leülnek, meztelen lábát szorosan Bubenkóé mellé simítja.

– Negyvenkettes a lábad – mondja –, mert az enyém harminchetes.

Bubenkó is nézi a két egymáshoz simuló lábfejet.

– Igen, látszik – bólint. – Tényleg. Az enyém pont nyolccal nagyobb.

– Csak öttel.

– Nem tudom, hányas lábam van – mondja Bubenkó. – De a pucukámról mesélhetnék neked.

– Nem – mondja Semolina Pilchard, és két mutatóujját a fülébe dugja. – Nem hallottam semmit.

A medence szélén megjelenik egy kövér, őszes és borzas hajú férfi. Többször egymásután belefúj a sípjába. Az öregfiúk vízilabdázni fognak. Bubenkó is elindul a medence felé, ahol a többiek gyülekeznek. Beáll az egyik csoportba. A mellette álló férfi jó néhányszor oldalba löki.

– Rajtad mért van fehér sapka?

– Hát rajtad mért van piros?

Az a Bágyuj Péter nevű férfi már közeledik a másik csapatból, hozza Bubenkó fejére a piros sapkát.

– Mit szólsz hozzá? Most már rajtam is piros sapka van mondja Bubenkó a mellette álló férfinak. – Ki kell várni a dolgokat.

A két csapat vízbe ereszkedik. Bubenkó a medence szélén egy helyben úszkál, látszik rajta, nem is kíván a labdához érni. Néha ott ring a labda előtte a hullámokon, de nem nyúl hozzá. Egyszer aztán, amikor az egyik játékos már majdnem eléri, hirtelen hanyatt veti magát, és lábával fölrúgja a levegőbe. Aztán fájdalmasan lehunyja a szemét, és kiúszik a medence szélére, megkapaszkodik. Nehézkesen kimászik, letérdel, csöpög róla a víz. Mintha sántítana, kínosan lépegetve eltotyog a büfésszekérig.

– Egy fröccsöt – mondja az elárusító lánynak.

– Nincs fröccsünk. Itt nincsenek fröccsök.

– Akkor mi van?

– Keksz. Piskóta meg víz.

– Ha-ha-ha.

Bubenkó betotyog a férfiöltöző ajtaján. Odabenn egy padon tömött hajú, ősz férfi ül ruhástól. Két kézzel markolássza a haját. Bubenkó fölébe hajolt, arcélét vizsgálgatja, úgy tetszik, fölismerte. Hogy meggyőződjék, valóban az-e, akire gondol, dudolászni kezd: „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten, amikor én benned oly vakon hittem.”

– Mi van? – kérdi Kaliger.

– Te most hány éves vagy?

Kaliger elengedi tömött, ősz haját, riadtan tekint Bubenkóra.

– Annyi, amennyi te – mondja.

– Nem ez a lényeg – legyint Bubenkó. – Nem, nem. De nem láttál valahol egy elhagyott, árva, bús aktatáskát?

– Nem – mondja Kaliger. – Miféle táskát?

– Volt benne egy pizsama, törülköző, meg egypár dolog borotválkozásra. Szeretnék megborotválkozni.

– Nem láttam – mondja Kaliger.

– Az enyém volt – mondja Bubenkó.

Miután Bubenkó is felöltözött, együtt indulnak kifelé, Bubenkó Kaliger oldalán, vállára vetett zakóval. Semolina Pilchard alig bírja őket utolérni. Bubenkó előbb csodálkozva tekint rá, aztán elmosolyodik.

– Ismeritek egymást? Ez Kaliger. Ez Semolina Pilchard.

– Ne hozz kínos helyzetbe – morogja Kaliger. – Erre az egyre érzékeny vagyok.

– Talán följelentettétek egymást.

A Vadászkert kisvendéglő felé tartanak, flekkensütés lesz a kerthelyiségben. Búcsúebéd a szabad ég alatt, aztán aki akar, hazautazhat.

– Valaki tökön rúgott – jegyzi meg Bubenkó egy kisebb italmérés előtt. – Igaz, kezd elmúlni, de azért kapjunk be hamar valami erőset.

Besiet, rendel három deci barackpálinkát, remegő ujjakkal rendezgeti őket a vizes pulton.

– Kaliger hol van? – kérdi.

– Elment – mondja Semolina Pilchard.

– Látod. Biztos följelentetted.

– Kérlek – mondja Semolina Pilchard. – Nagyon szépen kérlek.

– Ez nálatok Angliában nem szokás?

– Régi ügy. Kicsit cikis.

– Aha. Szóval szex – bólint Bubenkó. – Engem ma tökön rúgtak a víz alatt. – Kaliger érintetlen poharát ügyetlen mozdulattal osztogatja kettejük között. Könyököl a vizes pulton. Remegő kézzel emeli a poharakat a szájához, előbb az egyiket, aztán a másikat.

A Vadászkert kisvendéglő lugasában hosszú megterített asztal mellett ülnek. Az előételt már feltálalták: halmokban áll a majonézes saláta, ikra, citrom, kapribogyó. És természetesen különféle italok.

– Az rúgott hasba – mondja Bubenkó, és beleiszik a poharába. – Az ott. Ő volt az.

– Az Ivanov Petya – mondja Semolina Pilchard. – Vízibolhát tenyésztett. Emlékszel, mindig tele volt pénzzel.

– Ivanov Petya tökön rúgott – morogja Bubenkó. – A saját lábával tette.

– Te rosszcsont – súgja Semolina Pilchard. – Ne igyál többet.

Bubenkó elégedetten hátradől a széken, jobb kezét a zsebébe mélyeszti. Nem egyszerre, hanem két-három kisebb mozdulattal. Amikor keze félig van a zsebében, úgy tűnik, szívesen visszahúzná, de valamiért nem meri. Ezért aztán lenyomja egészen a zseb fenekéig. Arca gondterheltté válik, bal kezével is a zsebébe nyúl, és némi önkéntelen tétovázás után azt is elsüllyeszti. Úgy marad.

Semolina Pilchard türelmetlenül kocogtatja a Bubenkó borospoharát, koccintani szeretne. De Bubenkó nem mozdul. Keze a zsebében. Nagy későre aztán odasandít Semolina Pilchardra.

– Jobb, ha megmondom, mire gyanakszom – mondja mosolyogva. – Azt hiszem, szar van a zsebemben.

– Micsoda?

– Szar – bólint Bubenkó tárgyilagosan. – Álljunk fel. Te majd nyitogatod előttem az ajtókat.

Zsebre dugott kézzel kel fel az asztal mellől, furcsán feszítve halad végig az udvaron. A Vadászkert mosdójában aztán kihúzza két kezét a zsebéből. Csuklóig mustárosak. Bubenkó hangtalanul nevet, egész háta remeg, a falnak támaszkodik, fejét hátraveti.

– Van egy ollód? – kérdi. – Kérek tőled egy kicsi ollót.

– Csak egy görbe körömolló – mondja Semolina Pilchard. – Hozzam?

– Hozd ide hamar.

Bubenkó szeme előtt mozgatja mustáros ujjait, aztán odakeni a falra: „Unom” Aláírja: „Öcsi”. Megereszti a csapot, hagyja, csorogjon jó bőven kezére a víz. Később csöpögő ujjakkal veszi el Semolina Pilchardtól az ollót, és körültekintő mozdulatokkal kinyisziteli a két zsebet a zakóból. Meglóbálja a két mustárral telt zacskót és a kagylóba dobja.

– Kimostam volna – topog körülötte Semolina Pilchard. – Micsoda pazarlás. – Aztán fölsóhajt: – És ezeknek érettségijük van. Ezek felnőtt emberek. Malacok.

– Na jó. Na jó – morogja Bubenkó. – Olyan helyes vagy ilyenkor. Nem tolnád le egy kicsit a bugyidat?

Semolina Pilchard két mutatóujját a fülébe dugja.

– Nem hallom. Nem hallom, amit mondasz.

– Ha nem, akkor nem – mondja Bubenkó sértődötten, és elindul kifelé a mosdóból.

– De minek? – szól után nyöszörögve Semolina Pilchard. – Ezt miért akarod?

– Még nem láttam – mondja Bubenkó szigorúan.

– Akkor várj. – Semolina Pilchard áll a mosdó közepén, megvárja, amíg Bubenkó bereteszeli az ajtót. Benyúl a ruhája alá, bugyiját térdig tolja és mosolyog. Bubenkó elébe térdel, megemeli combja fölött a ruhát, betakarja vele a fejét.

Amint visszaülnek az asztalhoz, Bubenkó nagyobb adag majonézes salátát vesz a tányérjára. Annyit, hogy csorog róla az abroszra. Most épp föl kell állni: el fogják énekelni azt, hogy „Éljen sokáig, éljen sokáig.” Bubenkó ülve marad.

Kinyitja Semolina Pilchardnak a széktámláról lelógó táskáját, és tányérjáról a majonézes salátát lassú, megfontolt mozdulatokkal besöpri. Visszacsukja a táskát és föláll. Nem énekel, hanem odasúgja Semolina Pilchard fülébe:

– Ez a tied.

– Tessék?

– Mindjárt jövök – súgja Bubenkó. És amíg a többiek énekelnek, vállán a zakójával kisétál a Vadászkert kisvendéglő kapuján, elindul gyalogosan az állomás felé.

Erősen süt még a nap, vakítóak a falak. Bubenkó hirtelen csodálkozva emeli kezét az orra elé, szemzugát, orra tövét morzsolgatja. Egészen nedves lesz tőle a keze. Nincs zsebkendője, zsebe sincsen. Az állomáson kitölti szabadjegyét, de nem érvényesítteti, áll a peronon a csurgó mellett, és arcát lötybölgeti. „Bőgünk, mi?” – morogja magában. „Ez a nagy helyzet. Csak bőgünk. Vajon miért?”

A költözés gyönyörűségei

Megérkezik a furgon, az ablakból integetek a sofőrnek: nyitva a kapu, faroljon be az udvarra. Egyszobás kicsi lakásban laktam a mai napig, egy volt üzlethelyiségben, az úttestig rúgó rozzant épületszárnyban. Holnap ezt a kiugró részt lebontják, helyét lehengerlik és kikövezik a gyalogosok számára. Az ittmaradó két szomszéd, Bajzáth és Menyhért ablakaikban könyökölve figyelik, hogy fogok elhurcolkodni.

Nem vagyok vagyonos ember, minden holmim elfért egy fedeles ládában és két vaspántos bőröndben. A fedeles ládára lakat helyett csak fapálcikát dugtam, a pántos bőröndöket átkötöttem zsineggel. Ezekben van minden holmim, még a gyerekkori ingeim is, a kinőtt és kihízott tiroli nadrágaim, foltozott fenekű térdnadrágok, matrózruhák, kisárgult függönyök, párnák, pokrócok, virágcserepek, kitömött madarak, falvédő gyékények, törött hegyű ceruzák, ócska távcsövek, füzetek, képesújságok, lámpaelemek, gyertyák és különféle drótok. És két használható táskarádió. Van ezenkívül egy dohos ágykeretem a betétül szolgáló kikoszlott matracokkal, egy asztalkának használt konyhaszékem, egy valódi tonettszékem, egy magas és keskeny szekrényem, rajta a Református Kollégium leltári számával. Tíz perc se telt bele, mindent fölraktunk a furgonra.

Az elmozdított szekrény helyén most váratlanul vörös és fényes marad a padló. Ott a folt közelében áll falnak támasztott aktatáskám, mellette régi képes újságból kivágott bekeretezett színes kép. Ezekért térek vissza legutoljára. Táskám elég öblös, két rekesze is van; egyikben elfért újságpapírba csomagolt házipapucsom, három kimosott blúz és egy gyapoting, amiben néha aludni is szoktam. A másik rekeszben a borotvakészülékem, a fogkefém, és egy üveg áfonyaíz, amihez nagyon ragaszkodom. Valamint egy üveg rumkülönlegesség. A képről annyit: igen távoli várost ábrázol. Egy híd kovácsoltvas karfája látható rajta, alatta sárga vizű folyó, fölötte hegyre fölfutó tornácos, erkélyes házsor. Az égen tintával rajzolt fekete nyíl mutat ki a képből: „A fogolytábor felé. Tarisznyás Gábor tulajdona.” A képet örököltem.

Beülök a sofőr mellé. Lábamnál az aktatáska, ölemben a kép. Integetek Bajzáthnak és Menyhértnek, ők maradnak, én pedig költözöm új lakásba. Magyarázom az utat a sofőrnek: most egy darabig egyenesen, aztán balra, majd újra egyenesen, amíg nem szólok. A sofőr többször felém sandít, vajon jól értette-e. Pedig szerintem jó irányban haladunk. Kifelé tartunk a városból.

Aktatáskám a lábamnál, a kép az ölemben. A híd korlátja teljesen fekete, alatta a Mtkvari folyó sárga tükre, fölötte ciprusok és pálmafák között kékek az erkélyek, a Rusztaveli úton szürke szamarak baktatnak.

Intek a sofőrnek: most térjen ismét balra. És elindulunk egy gödrös, ruganyos földúton egy őszi rét mélyén emelkedő füstoszlop felé. Az első szemétrakásnál megállunk. A sofőr morcosan bámul rám, ujjai zongoráznak a volánon. Én kiugrom mellőle és fölkapaszkodom a raktérre. Legördítem az ágykeretet, a hozzávaló deszkákat messzire hajítom, a matracok csak úgy porzanak. Kidobom a konyhaszéket, a tonettszéket és a Református Kollégium keskeny szekrényét. Aztán a két zsineggel átkötözött pántos bőröndöt, legvégül a fedeles ládát. Ez a legnehezebb, éles reccsenéssel esik az élére, a csapolásoknál megrepedezik, szürke por emelkedik belőle, megszólal benne a táskarádió. Fülelek: angol nyelvlecke Malaysia számára. A sofőr krákog, haja belelóg nedves homlokába. „A franc az ilyen fuvarba.” Visszavitetem magam a városba, a lakótelep peremén fizetek és kiszállok.

A lift még nem működik, gyalog mászom föl a hetedik emeletre, kezemben az aktatáska, hónom alatt egy híd a Mtkvari folyón, feléje szürke szamarak közelednek. A lakás vakolatszagú és üres. Bezárom magam mögött az ajtót, aktatáskámat a falnak támasztom, melléje a képet. Előveszem az üveg áfonyát, az üveg rumkülönlegességet, és az ablakpárkányra teszem őket. Lecsavarom a rumosüveg kupakját, meghúzom. Aztán újra meghúzom.

A Mtkvari folyó vize sárga, mögötte az erkélyek kékek, a közeledő szamarak szürkék. Itt nálunk angolna alakú hosszú keskeny felhők mögött most megy le a nap. Vörös, kerek, és óriási. Tyűha! Ez igen!

Vár a fülesbagoly

 

A szántóvető szerencséje

Amikor Horst Csaba Jékely Segesváron felült a Balt-Orient expresszre, a városban senki nem tudta, hova készül, legfeljebb a vasúti pénztáros, akitől a jegyét vette. Még tőszomszédja és kebelbarátja, Mathias Bordon sem. Úgy látszik, Horst Csaba Jékelynek még Mathias Bordon előtt is volt valami titkolnivalója.

Ez a Mathias Bordon egyébként ezerkilencszázötvenkettőben született, egészséges gyermeknek nézett ki, csak éppen egy füllel jött a világra. A bal füle hiányzott. Amolyan születési rendellenesség volt ez, az elfogult rokonság hamar rákente az akkori szigorú időkre: Bordon papa elesett az osztályharcban – kövek nyomták agyon a Duna-csatornánál –, Bordonné ezért meglehetősen nyomott hangulatban hordta ki az árvát. Azért az igazsághoz tartozik, hogy fordult elő már efféle kisebb testi hiba a családban. A Kasselban élő Max Bordont, Mathias unokafivérét például, egészen más történelmi körülmények között hat ujjal áldotta meg a gondviselés. Szóval Mathias Bordon, aki éppen közelgő születésnapját várta, nem tudta, barátja hova utazik, azt sem tudta, hogy eltávozik.

Horst Csaba Jékely Weimarba utazott. A másfél napos utazás végeztével alig szállt le Weimarban, a peronon máris a kifüggesztett menetrendet kezdte böngészni. Nemsokára fölszállt a Köln-Lipcse között közlekedő nemzetközi gyorsvonatra. Arrafelé utazott tehát, amerről érkezett. Megállt az egyik első osztályú vagon menetiránytól számított második ablaka előtt, és kitekintett a tájra. A hol közeledő, hol jelentéktelenül távolodó dombsort figyelte.

Ugyanezen a vonaton, ugyanabban a vagonban utazott a kasseli Max Bordon is. Apolda felé járt a vonat, amikor Max Bordon leemelte a csomagtartóból lapos diplomatatáskáját, és kilépett a folyosóra. Apolda fölött lomha dombok sora húzódik, a vonulat egyik magaslatán ritka nagy szélmalom áll. Amikor a vonat úgy nagyjából a szélmalommal egyvonalba ért, Max Bordon megállt a menetiránytól számított második ablak előtt, közvetlenül Horst Csaba Jékely mellett. Horst Csaba Jékely is azt a pillanatot leste, mikor kerül a vonat a szélmalommal egyvonalba. Egy pillantást vetett a mellette álló férfinak a fogodzón zongorázó ujjaira, megszámolta őket, aztán megszólalt:

– Te vagy az, Max?

– Én vagyok – mondta Max Bordon.

– Kösz, hogy eljöttél – mondta Horst Csaba Jékely.

– Persze hogy eljöttem – mondta Max Bordon. – Hisz megbeszéltük. – Lapos diplomatatáskájából sima vörös dobozt vett elő. Átnyújtotta Horst Csaba Jékelynek. – Tessék. Ez az.

– Ilyen nagy? – kérdezte Horst Csaba Jékely.

– Ekkora – mondta Max Bordon.

– Kösz – mondta Horst Csaba Jékely. – Szép volt tőled.

– Nem tesz semmit – mondta Max Bordon.

– Nagyon rendes voltál – mondta Horst Csaba Jékely.

– Ugyan. Mondtam már, nem tesz semmit.

– De mégis. Nagy dolog, akárhogy is. Szóval, kösz.

– Semmiség. Most már megnyugodhatsz. Én mindjárt leszállok.

A vonat Naumburgban megállt. Max Bordon itt leszállt, hogy egy és negyedóra múlva átüljön az ellenkező irányba közlekedő Lipcse-Köln nemzetközi gyorsvonatra. Sietett vissza Kasselba.

Horst Csaba Jékely egy darabig integetett neki, aztán egy üres fülkét keresett és leült. Ölébe vette a sima vörös dobozt és kinyitotta. Bámulta, bámulta.

A dobozban, puha krémszínű bársonyba ágyazottan két darab öntapadó fül pihent. Két darab jobb oldalra való műfül. Az egyik amolyan rendes fülszínű, a másik kipirult, vörös cimpájú, zimankóra, téli viseletre.

Az igazság az, hogy gyönyörű munka volt. Ezt Horst Csaba Jékely, a tőszomszéd és hű kebelbarát első látásra megállapíthatta. Mégis, hirtelen lehúzta az ablakot, a dobozt becsukta és kihajította a rétre.

Ismerte ő jól barátját, a segesvári Mathias Bordont. Egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy valami végzetes tévedés és félreértés történt a többszöri rejtjeles üzenetváltás során, amikor kiközvetítette az NSZK-ba a hiányzó fül méreteit és föltehető pozícióit, amikor tehát elég körülményes módon megrendelte azt a bizonyos műfület barátja tőkés rokonától. Az emberi orrot véve alapul ezek ugyanis nem bal oldalra való fülek voltak. Mathias Bordonnak pedig a bal füle hiányzott. Tudjon akkor ezekről a fülekről bárki, csak éppen Mathias Gordon ne szerezzen róluk tudomást soha.

Horst Csaba Jékely elkeseredve bámult ki az ablakon, az elpihenő esti rétekre. Elkeseredve gondolt óvatosságára, öröklött félelmeire, a sok fölösleges készülődésre, ami ezt a találkozást megelőzte. Mert bizony, úgy néz ki, talán mégis egyszerűbb lett volna telefonon megbeszélni a dolgot Max Bordonnal, kerül amibe kerül. Csakhogy Horst Csaba Jékely is félt. Tartott attól, hogy egyszer talán megkérdezik tőle, mit ért ő egy darab vagy két darab műfül alatt, vagy hogy miféle fül-ügyleteket bonyolít ő az NSZK-val. S ha válasza pontos lesz, nem fognak hinni neki. Szóval kínos, és főleg szomorú, hogy ezért a nagy semmiért utazott ide, az apoldai szélmalommal egyvonalba. Kiutazott egy hitvány fülért, s most két évig megint nem kaphat útlevelet.

Miközben csöndben korholgatta magát, némi kis elégtétel kezdett motoszkálni benne. Igen, holnap reggel majd erre jár a dolgos szántóvető. Megpillantja a fűben a vörös dobozt. Megcsillan a szeme, elakad a lélegzete. Lehajol, fölveszi. És kinyitja.

Én, a részvétlátogató

Amikor meghallottam, hogy meghalt a perzsa konzul felesége, magamra vettem egyetlen öltönyömet, a viseltes mogyorószínűt, ingem fölé barna nyakkendőt kötöttem. Rálehelgettem cipőm orrára, portörlővel kifényesítettem, aztán keresgélni kezdtem a szanaszét heverő farmernadrágok és lovaglónadrágok zsebében. Egy fehér és lehetőleg tiszta zsebkendőre lett volna szükségem.

A bánat vihette el, gondoltam közben az asszonyra, a tartós bánat mindenkit elvisz, ha maga a bánkódó is úgy akarja. Az eltávozottat Katalinnak hívták, a név nem honos a perzsáknál. De ennek az asszonynak perzsa létére katalinosan hosszúkás, kissé horpadt arca volt, orrtöve körül a bánat szépítő ráncaival. Láttam őt az idősebb Beridze úr születésnapján, párolgó sültestálak fölött, láttam Beridze úr temetésén rengeteg krizantém fölött, és láttam egészen közelről a konzul lakásán, teveszőr takaróján üldögélve, s ilyenkor, a közelemben – így volt, bizony –, a szemzugában dudorodó könnyek fölszívódtak. Legelőször a fennsíkon láttam, egy szeles napon, az a szél hozta meg a tavalyi őszt.

Azon a fennsíkon széltől aszalt satnya fű nőtt lapos barna kövek között, lovam lassan harapdálva messzire elbóklászott. Nem értette a füttyszót, nem is akarta, alacsony, aránytalan idomú fekete kanca volt, hamvas tekintetében idegen, konok borúval. Utánamentem hát, dél is elmúlt, amikor kőről kőre lépegetve elindultunk a fennsíkon át visszafelé. Nedvesen gyöngyöző fű lobogott lábunk alatt, fejünk körül ködlő felhőpamacsok kószáltak.

Komor látvány lehettem, amint a siető, alacsony röptű felhők között kantárszáron vezetem lovamat: egy ember megy hajadonfőtt, széltől borzolt hajjal, földre szegzett tekintettel, mögötte dacosan bólogatva baktat a lova. Talán meg is pillantott akkor valaki, és arra gondolt: ó, ahogy ezek ketten mennek valahová.

Az a valaki a perzsa konzul kíséretében lehetett, a konzul érkezett éppen a fennsíkra, két autóval, a kíséretével. Az első kocsiból kiszállt a konzul és a felesége, a másodikból három köpenyes férfi, egyikük tányérsapkás, vállán csillagokat viselő katonaember volt. A nedves, kemény szél testükre fújta a köpenyt, a katona kivételével kalapjukat szemükbe húzva lépegettek egy sohasem használt keskeny járdán, amelyet jócskán benőtt a fű meg a kövirózsa. Elöl ment a konzul és a felesége egy koszorúval, mögöttük a katonaember és társa egy másik koszorúval, utánuk koszorú nélkül a széles és lapos ábrázatú, majmosan eleresztett karú harmadik. A járda végén száraz, görbe fatörzs állt ki a kövek közül, egy ágról koszlott kötélen harangok lógtak, alattuk fehér kőtábla, teleírva ázsiai betűk folyondárjával, s egy európaiul bevésett évszámmal. A koszorúkat a táblára helyezték, alóluk nem látszott ki többé semmiféle krikszkraksz, csak valami azaleaféleség bodrozott a szélben, elnyílt, fagytól fakó, áttetsző szirmokkal. Jól láttam mindezt, mivel akkor már ott ácsorogtam a közelükben.

Az alacsony, hentesképű konzul beszélt, szavait a szél furcsán megcsavarta, csak valami szelíd morgás tört elő a száján, amit bárki kedvére megérthetett. Nem volt sok a kolbász a romlás éveiben, mondta a konzul, annál több volt a dögevő madár. A konzul felesége sírt.

Aztán a köpenyes katonaember beszélt a folyondárok nyelvén, végül mindenki hallgatott. Álltak a fennsíkon a szélbúgás nagy csöndjében. A konzul felesége sírt.

– Ne – lökte oldalba a konzul. – Ne bőgj. Most nem kell. – Nem bőgök – suttogta a konzul felesége. Pedig sírt, ha nem is a koszorúk fölött vagy afölött, ami a koszorúk alatt pihent. Valami egyéb miatt, ami itt, a széltől sepert magaslaton kibuggyant belőle.

Azt majd megtudom, gondoltam akkor magamban, mert a konzulné éppen engem nézett. A koszorúk, a rohanó felhőpamacsok, az óriási hegyek közül kiválasztott magának engem, a magányos lovast. Ő lehetett az, aki megpillantott még a kocsi ablakán át, amint hajadonfőtt vezetem lovamat a kövek között.

Belső zsebembe nyúltam, a konzulhoz léptem és átnyújtottam neki a névjegyemet. A hentesképű, alacsony úr futólag átnézett rajtam, még csak valami kérdésféleség sem motozott a tekintetében: mi akar ez lenni. Átnézett rajtam, mint valami esztelen lézengőn, a névjegyre sem pillantott, csak zsebre tette. Megfordultak és elindultak a keskeny járdán a várakozó kocsik felé. Én is elindultam lovammal, gondoltam, átvágok az országúton, gyalogolok keveset a fennsík pereméig.

Már benn ültek a kocsiban, éppen csak nem indultak. Egy-egy ködlő felhőpamacs néha eltakarta őket. Aztán kinyílt az első kocsi ajtaja. A konzul most künn állt, s a foszlányok között integetett felém. Közönyös tekintettel, lassan lépkedtem feléjük, addig közeledtem, amíg az ablaküveg tükrében megpillantottam magam mögött a lovam fejét. Az üveg mögött pedig a konzul felesége fejét. Férje ülésére könyökölve bámult kifelé.

– Egyszer legyen szerencsénk – mondta a konzul, és átnyújtotta a saját névjegyét. – Keressen föl bennünket. – Fázhatott, orrán, fekete szőrök tövében piros pontok gyülekeztek. Bólintottam, egy nagyon kicsit el is mosolyodtam. – Köszönöm – mondtam egykedvűen –, egy napon majd tiszteletemet teszem.

A fennsík peremén felültem a lovamra, lassan ereszkedtem a völgybe, közben többször is megpillantottam a mélyben a két autót, amint elkanyarognak a szerpentineken. Arra gondoltam, milyen szépen fejeztem ki magam: majd tiszteletemet teszem. Tiszteletemet is fogom tenni.

Amikor a halálhírt követően átöltöztem, és fényesített cipővel a lábamon már azt a bizonyos tiszta zsebkendőt kerestem, már pontosan tudtam, hová kell mennem. A konzul a Csitadze utcában lakott, a közelből indult a drótkötélpálya a város fölé emelkedő Mtacminda magaslatai felé. A vaskerítést és a vaskaput belülről zöldre mázolt hullámbádog borította, hogy akárki ne láthasson a kertbe. De nekem már első ottlétemkor megmutatták a kertet, a konzul személyesen sétáltatott körbe a törpepálmák és délszaki cserjék között. Tekerőző törzsű, szürke kérgű fák ágairól ezüstösre pácolt hinták lógtak, alattuk díszes kutyaólak. A konzulnak négy kisgyermeke volt és négy kutyája. És az a szépen hervadó felesége.

Akkori ottlétem rövid bemutatkozó látogatásnak indult, de pár korty Ra-Qai üdítőital után a konzul megkérdezte, megtekintenék-e itt a szalonban egy filmet, zártkörű házivetítésen. Mondtam, ritkán járok moziba, szagoktól terhes termekbe, de karosszékből szívesen megnézek én is egy kis filmet, mondjuk a próféta életéről vagy a Ra-Qai nevű üdítőital forrásvidékéről. A konzul megrázta a fejét, nem, ő úgy tudja, a film valami Dillingerről szól, valami nyugati emberről, aki meghalt. A Dillinger is dead című filmet láttuk, nem Dillingerről szólt, Dillinger haláláról csak az az ócska újság tudósított, amelyben a filmbeli férfi egy ócska pisztolyt talál, kicsit megörül neki, kifürdeti forró olajban, piros pettyesre festi. Egyébként a szakácsnő is közöttünk ült, szép egészséges perzsa nő.

– Nem fázik? – kérdezte a konzul, úgy a vetítés közepe táján. Nem puszta udvariasságból érdeklődött, hanem azért mert megérezte az ajtó alatt belopakodó hideget. Nyomban be is kapcsolt egy hősugárzót, palackot bontott, és poharakat tolt elébünk. A vetítővászon kósza fényeiben töltögetett, valami kemény masztika lehetett. Kevéssel azután, hogy a filmbeli férfi a talált pisztolyból két golyót eresztett alvó feleségébe, valaki megfogta a pohár után tapogató kezemet. Kézfejemre hajolt és beleharapott.

A vászonról, valami tengerparti verőfénytől kissé megvilágosodott a szalon és láttam, a konzulnénak olyan a szeme, mint valami nagy ezüst dió. A szakácsnő megigazította térdén a ruhát, aztán fölkelt és kiment a szalonból.

A konzul tényleg megérezhette a hideget, mert amikor a sötétítőt eltávolította az ablakokról, láttuk, odakünn akkora pelyhekben hull a hó, mint egy-egy juharlevél. Életemben nem láttam ekkora hópelyheket, úgy látszik, a meleg városra ráköltözött a fennsík hidege.

Aztán faltunk valamit, sajtokat, hideg fokhagymás sülteket. Az asztal mellől éppen kiláttam a Mtacminda oldalára. Esteledett, a drótkötélpálya piros kabinjai üresen lebegtek a kertek fölött, és egyre havazott.

– Nem fáznak meg a pálmái? – kérdeztem a konzult. – Nem – felelte –, ezek állítólag bírják a hideget. S ha mégsem, majd kicseréltetem őket.

Este volt, azt mondtam magamban: ma ingyen vacsoráztam. Vacsora után beengedték a kutyákat és a kisgyermekeket az ebédlőbe. Nemcsak az afgán agarak, hanem a gyermekek is teljesen egyformák voltak, nem lehetett látni, fiúk-e vagy lányok. Egyidősök lehettek, mint a gondosan kiválogatott árvaházi gyerekek. Búcsúzáskor vállukon finom köpenyekkel a konzul meg a konzulné kikísért. A kapuban kaptam én is egy köpenyt: visszahozhatom bármikor, amikor akarom. A szakácsnő egy nyitott ablakban állt, mellét a hidegnek feszítette. Mennem kellett. Amíg a konzul a kulccsal babrált, a konzulnéra pillantottam, kezemet a számhoz emeltem, és gyöngéden megcsókoltam a fogak helyét.

Végre találtam egy félig tiszta kékkockás zsebkendőt, kissé tanácstalanul ácsorogtam az előszobában. Azon töprengtem, a perzsáknál a fehér-e a gyász színe vagy talán a lila. Vagy éppenséggel a közönséges fekete, a világűr hidege. De ezt nem tudtam meg később sem, mert a konzul acélkék öltönyben fogadott, a szakácsnő piros farkasfoggal kivarrt köpenyében álldogált a konyhaablakban, a négy kutya nyakán barna-zöld mintás szegecselt nyakörvek díszelegtek, a négy kisgyermek pedig matrózruhában szaladgált a törpepálmák között. A konzulné négy kisgyermeket és négy pompás fajtiszta afgán agarat hagyott maga után. És férjét, a hentesképű alacsony urat.

– Meg vagyok döbbenve – tértem azonnal a lényegre, amit ő félreérthetetlen mozdulattal, franciás könnyedséggel elhárított. Ő ugyanis Bejrútban járt iskolába a franciáknál, ott tanult meg viselkedni. Legyintése egyúttal tessékelő mozdulat is volt, betessékelt a fogadószobába, a karosszékbe, a nyitott bárszekrény közelébe.

A konzultól távol állt mindenféle muzulmán gesztus, így például, ami a szeszesitalokat illeti, nemhogy titokban szívesen kortyolgatott, de, mint ezt megfigyelhettem, külön kedvtelését lelte abban, ha kedvenc italait szín és címke szerint aznapi hangulatának megfelelően átcsoportosíthatta. Bejrútban, a franciáknál nevelkedett, a neve mint jó katolikusnak nem Musztafa, Hasszán vagy Manszur volt, hanem Pierre. Pierre most Chartreuse-t töltött, talán épp a zöld volt az aznapi gyász színe.

Lett volna elég kérdeznivalóm: négy pompás afgán agár, négy kisgyermek, az már nyolc fő; nem beszélve a buja kis kertről, a nyesegetni való rózsákról, azaleákról, rhododendronokról, meg az üresen maradt hitvesi ágyról. De nem kérdeztem semmit, hanem azt mondtam:

– Az elhunyt kitűnő asszony volt.

Közben arra gondoltam: kitűnő asszony például, ez a fehérköpenyes szakácsnő, a tömött kerek farával és tudományával, példának okáért, ezzel a tűzdelt hideg birkacombbal, amit a gyász óráiban szopogatok. A konzul csak elnézett fölöttem, és megjegyezte:

– Ezentúl gyakrabban is tiszteletét teheti. – Saját kezefejére bökött. – Bizonyára hamarosan begyógyulnak a sebei.

– Tessék?

– Mondok valamit – suttogta a konzul, hogy a szakácsnő, akinek pompás árnyéka az ajtóüvegre vetült, ne hallja. – Mások is járnak ilyen kicsi sebekkel a kezükön, pontosan ugyanazon a helyen. Elég sokan, bizony. Tegye túl magát ezen a dolgon. Szerdánként szívesen látom egy-egy partira.

Biliárdra gondolt, ezt is Bejrútban, a franciáknál tanulta, meg a pezsgőbontás ördöngös titkait. Mert mondanom sem kell, nem maradtunk meg a Chartreuse-nál meg a hideg birkacombnál. Nem zavart meg senki, bármily friss volt a halott, egyetlen részvétlátogató sem érkezett. Biliárdoztunk és én élveztem, milyen gyönyörűek a zöld posztón guruló piros és fehér golyók, biztos ezek hát az ünnep és gyász színei, ősi perzsa színek.

A buzimacska

A hevenyészett halsütő bódé mögött két csöves hevert a homokban. Csakis csövesek lehettek, nadrágjukat, zubbonyukat az éji harmat meg a záporozó napfény egészen kifakította. Már két napja hevertek a bódé mögött, és csak a tengert bámulták. Olyan türelmesen és konokul, hogy úgy tűnt, először érezhetik a nagy víz igéző közelségét. Nagyritkán egyikük fölemelkedett, kissé görnyedten, mezítlábasan elcsoszogott a közeli bokorig, hanyagul megöntözte a tövét, s miközben slicce körül matatott, fésületlen hajából homok pergett a kezefejére. Pörkölt haluszonyokat ropogtattak, inni a szökőkútra jártak, elébe térdeltek, karjukkal átölelték a peremét, arcukkal elmerülve perceken át ittak. Megszívták magukat, aztán visszahanyatlottak a homokra.

A harmadik nap reggelén megállt előttük a Medve. A Medve rövid hajú, széles vállú, pihés bőrű lány volt, fehér nadrágot és kék csíkos tengerésztrikót viselt. Melle lapos volt, nyaka izmos, csupasz lábujjain szőke szőrök kunkorodtak. A csövesek elé guggolt, és bámulni kezdte őket. Azok még mindig csak a tengert nézték, úgy tűnt, nem bírják elvonni tekintetüket arról a vonalról, ahol a víz az éggel érintkezik.

– Mozduljanak már – szólította meg őket. – Hozok egy csónakot és kievezünk egy kicsit. – Magázta őket kissé tartózkodóan, elmesélte, hogy ő tulajdonképpen halsütő lány itt a közeli bódéban, és épp halért indulna a félszigetre. Künn aludnának valami kelekótya özvegyasszony kunyhójában, reggel pedig hallal teli bárkát vontatnának be a kikötőbe. – Na, mit szólnak hozzá?

– A csövesek egymásra sem néztek, a Medve pihés válla fölött tovább bámulták a tengert.

– Lássuk azt a hajót.

Otromba kétpárevezős csónakkal indultak ki az öbölből, orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. A csövesek eveztek, a Medvének nevezett lány pedig a csónak farában helyezkedett el, kézügyben egy üveg Bommerlunderral.

A Jasmunder Bodden felől eveztek ki a nyílt tengerre. Úgy tervezték, amint elérik a Bug félsziget déli fokát, eltérnek Dranske irányába. Ott várja őket az a bizonyos özvegyasszony, meg az a bizonyos csónak teli hallal, amelyet majd bevontatnak a halsütő bódé közelébe. A tenger csöndes volt, mégis lassan, bizonytalanul haladtak. A Lily kivénhedt jármű volt, szivacsossá korhadt dongái tele voltak kagylóval.

– Maga tetszik nekem – mondta egyszercsak váratlanul a Medve, miközben a Bommerlunderos üveg kupakjával bajlódott.

– Én?

– Vagy én?

– Estig ajánlom, találják ki.

Jókat kortyolgattak a Bommerlunderból, cigarettavégeket fricskáztak a levegőbe, a fölöttük köröző, le-lecsapó sirályoknak. Bágyadt délután volt, a sápadt felhőktől a víz is levesszínű lett, csak mögöttük maradt sötétzöld, ahol a csónak pezsgő sodorvonala elsimult.

– Hat óra – mondta egyszer csak a Medve.

– No és?

Hat óra tájt érkeztek a Bug félsziget közelébe. A félsziget egy darabka karcsú föld, céltalanul, laposan nyúlik a tengerbe. Csak nyáron lakják, homokos földjét fekete törpebozót lepi, partján komor madarak sétálgatnak.

– Nem vicc, maguk tényleg tetszenek nekem – jegyezte meg ismét a Medve. – Mit gondolnak rólam, vajon fiú vagyok vagy lány?

– Az tökmindegy.

– Majd mutassák meg nekem, mit tudnak.

A félsziget fokától délre az egyébként csöndes tenger egy helyen harsogó fehér tarajokat vetett. Mintha sisteregne ott valamitől a víz. A Medve ült menetirányban, ő vette észre, szólt is hamar a csöveseknek, tartsanak arrafelé.

Közelebbről aztán látszott, egy víz alatti turzás veti azokat a hullámokat, olyan kicsi turzás, hogy a sistergő habok nélkül észrevétlen maradna. Keskeny, pikkelyes homokpad lapult a víz alatt, mint mozdulatlanul lebegő hal háta. Az egyik csöves hamar elengedte az evezőket, cipőstől ugrott a vízbe, és a combig érő habok között végiggázolt a keskeny homokpadon. Vidáman integetett. Igaz, hogy térdig vízben, de neki már föld volt a talpa alatt.

– Én találtam – kiabálta –, ez az én helyem. – Ezzel előrelendült, két kézzel taposott a vízbe, lábát magasba lendítette, és kézállásban végigsétált a turzáson. Bár a hullámok minduntalan az arcába csaptak, vidáman kiabálta: – Járok a vízen. Járok a vízen.

– Jól érzi ott magát? – kiabálta neki a Medve.

– Hát nem látja? – A csöves négykézlábra ereszkedett, és kinyújtotta a nyelvét.

– Akkor pá. A viszontlátásra.

A Medve beült a gazdátlan evezők mellé, két húzással megfordította a csónakot. Aztán lecsatolta a csónak orrlámpáját, meglengette.

– Fogja ki. Ezzel majd integessen, ha besötétedik.

A lámpát odadobta a csövesnek, majd tüstént evezni kezdett. Karizmai megkeményedtek, alig húzott vagy kettőt, a csónak máris meglódult. A másik csöves is az evezők után nyúlt. Az, akit a turzáson hagytak, nemsokára akkorának látszott, mint egy vízbe tűzött kis cövek.

– Tényleg otthagyjuk? – kérdezte a csöves a csónakban.

– Ott.

Dranske felé tartottak, Dranske volt itt az egyetlen település, ahol emberekkel találkozhattak. A Medve néha hátrapillantott, menetirányba, hogy lássa, merre haladnak.

– Kár, hogy háttal ülök magának – jegyezte meg ilyenkor. – De az is valami, ha maga lát belőlem valamit.

A csöves meghúzta a Bommerlunderos üveget.

– Persze – mondta, és hosszasan böfögött.

– Döntöttem – mondta a Medve. – Magát választottam.

– Tudom – mondta a csöves.

A Medve félig hátrafordult, pihés arcélével a csöves felé.

– Tudod, most már megmondhatom, nem is vagyok halsütő.

– Tudom – mondta a csöves. – Nincs egy csepp olajszagod sem.

– Megszagoltál?

– Meg.

– És milyen szagom van?

– Buzimacska-szagod van.

Alkonyodott, mire a part közelébe értek. A bozót fölött szélmalom vitorlái inogtak, néhány vörös téglaépület állt még ott szélmarta vaskos falakkal. Közelükben taszították ki a Lily nevű csónakot a fövényre. A homokban, oldalukra dőlve, cölöpökhöz láncoltan még két csónak hevert a szárazon, a homokban.

– Ez Dranske? – kiáltotta a Medve a szélmalom felé.

– Mért lenne pont Dranske? – morogta valaki.

– Tévedtem – mondta a Medve. – Ez nem Dranske. Valami egyéb.

Nem Dranske volt, csak egy szélmalom és két ház, szélmarta vaskos falakkal. A Medve és a csöves végighaladt a stégen, végében benéztek egy fehérfalú deszkabódé ablakán. Az ajtó zárva volt.

– Hát ez be van zárva – mondta a Medve. – De majd hozok valahonnan egy kulcsot. Meg szólok is valami motorosnak is, szedje le azt a piszok csövest a vízről, oszt vigye valahová. Vagy nem piszok csöves?

– Csak még ott találja – mondta a csöves.

– Azt már nem tudom.

Már este volt, a felhőkből permetezett még kevés fény. A csöves a deszkapalló szélére ült, lábát a víz fölé lógatta. Déli irányba nézett folyton, nem lát-e imbolygó fényt a víz fölött. De az a turzás jó messze lehetett. Majdnem teljesen sötét volt, amikor motorcsónak húzott el a vízen. Maga a csónak már nem is látszott, csak nyomában a fehér csík, amit a habok körül kihasított. Talán az a motoros lesz az, gondolta magában a csöves, akiről a Medve beszélt. Talán a Medve is ott ül mellette, sietnek a turzás felé.

De a Medve nem volt a motorossal, a Medve éppen lábujjhegyen közeledett a stégen, hátulról ölelte át a csövest, és a pallóra döntötte.

– Csak én vagyok – suttogta.

– Tudom. Megismerlek a szagodról.

– Nem félsz?

– Nem. Nem félek a buzimacskáktól.

– Akkor gyere. Itt a kulcs a zsebemben.

A stéget itt nem világították. A víz sem csillogott, csak valami rézszínű fényt kapott a szélmalom egyik ablakából. Ebben a távoli permetezésben is látszott, hogy a cölöpöket súrolva üres csónak ring el a vízen. Orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. Vízen ringott a másik két csónak is, egyhelyben, a cölöpökhöz láncoltan. Csak a Lily távolodott, fenekén az üres Bommelunderos üveggel. Mi a fene? – gondolta magában a csöves. Valamitől megnőtt a víz. Ez aztán fura.

– Gyere már – kiabálta a Medve, legújabb nevén a buzimacska a bódéból. – A végén még megfázol nekem.

A fekete doboz

Az ön volt férje tarkójára tolt kalappal állt a Szalhino vendéglő előtt, hátával a csatornát támasztotta, álla, mint a jóllakott embernek, gallérját érintette. Késő délután volt, nemrég ért véget a komor és ünnepélyes búcsúebéd, ahol az ön volt férje kitett magáért: megevett egy egész tál főtt libacombot valami vörös, savanykás mártással, másnak csak közönséges saslik jutott, vörösbor meg szalvéta, ezekhez ő hozzá sem nyúlt.

Szorosan az ön volt férje mellett az orosz nő állt, összeért a zsebük. Egy közös pont vonta el tekintetüket a délutáni forgalomról: nem messze a járdaszegélytől fénytelen kicsi golyó hevert egy porlepte olajtócsa közepén. Bármennyire is fénytelen volt, a téveteg golyó figyelemre késztette őket, mivel egyébként mélyen hallgattak, lehet éppen a golyón keresztül értekeztek.

Az utca túloldalán Snájder és Maharadze elvtársak integettek, egy fekete autóba ültek éppen, amely értük érkezett. Amint a kocsi elmozdult a járda mellől, én átsétáltam az úttesten a bazár felé, amelynek kirakatát addig a várakozók alakja eltakarta. Több olcsó és nevetséges holmi között színes képes levelezőlapokat is árusítottak itt. Ezek közül választottam kettőt, az egyiket még ott helyben, a térdemen megírtam a házfelügyelőmnek. A másikkal az ön volt férje felé indultam.

– Tessék – mondtam –, biztos maga is küldene egyet a feleségének.

Az ön volt férje bal kézzel nyúlt a lap után, mivel jobb kezét az orosz nő zsebében tartotta. Orra előtt vizsgálgatta, megforgatta, megnézte, mit ábrázol, aztán visszaadta.

– Írjon neki maga – mondta. – Írjon neki, ha már eszébe jutott. Amit csak akar.

Az orosz nő hosszú, illatos cigarettát szívott, körülötte fanyarkás füst enyészett, s néha kissé elhomályosította a kilátást. Az az árva koszos golyó ott pihent a járdaszegély közelében, piros olajtócsába meredten. Nemsokára ránehezült egy gumiabroncs, újabb fekete autó érkezett. Ezt Rezo Kahaderi vezette, értünk jött, hogy kivigyen a teaültetvényre. Az ön volt férje sietve megkérte, maradjon a kocsiban, hajtson vagy tíz centit előre, vagy ugyanannyit hátra. Aztán lehajolt, fölemelte a golyót a földről, hullott platánlevélbe törölte, és zsebre tette.

 

Az ültetvényen éppen áramszünet volt, a főépület előtt a szabadban terítettek asztalt, közepére dobozos nagy elemlámpát helyeztek, köréje a különböző teáknak való kóstolóedényeket. Amikor az ön volt férjét megkérdezték, melyik tea ízlett jobban, ő mindig azt válaszolta: tök egyforma az egész. Közben messzire tekintett céltalanul, a barna homályba, s azt mondta az orosz nőnek:

– Nekem ne fordítson, mert nem figyelek oda. Mondjon nekem valami eredetit, ami éppen eszébe jut.

Valaki, akinek alakja nem látszott, viharlámpással közeledett. Bár nem jött az asztalhoz, csak megkerülte az udvart, jólesett, ahogy lámpásával tágítja körülöttünk a sötétséget. Ahogy elhaladt, s a pászma eltünedezve végigmotozott a lombokon, úgy nézett ki, hogy a fénytől érintett mandarinok is utána indulnak. Elindult az ön volt férje is.

Az autó mellett elég sokáig vártunk rá. Kiáltoztunk is utána, lóbáltuk az elemlámpát, de ő nem válaszolt. Aztán egyszer csak megszólalt mellettünk: mehetünk.

Késő este a szállodában mandarinokat szedett elő a ruhája alól, valamennyi zsebe tele volt mandarinnal. Az ágya közepére dobálta őket, egyet pedig körmével föltépett.

– Amíg élek – mondta, és szájába dugott egy fél mandarint –, mást, mint mandarint én többet nem eszem. Erre esküszöm.

Az orosz nő egy üveg vörösbort tett ki az asztalra, de várhatott valamire, nem szólt, hogy valaki bontsa meg. Lerúgta cipőjét, lábfejét nyújtóztatta. Harisnyája végén elindultak a szemek, kopejkányi résen előviláglott a körme. Az ön volt férje azt figyelte, nemsokára félkézzel utána nyúlt, a nő lábfejét az ölébe emelte. Amikor fölnézett, akkor esett a tekintete újra a levelezőlapra. Zakóm mellzsebéből kandikált elő, mint másnak a zsebkendője.

– Nos – morogta. – Megírta? Írja meg mielőbb, még kifelejt belőle valamit.

A levelezőlap egyik sarka háromszög alakban megtört, az ültetvényen történhetett az áramszünet alatt. Most, hogy további bántódása ne essék, óvatosan húztam elő a zsebemből, és odahelyeztem az ön volt férje közelébe az abroszra.

Az ön volt férje zöld filcceruzát húzott elő a zsebéből, és elég körültekintően, hogy az orosz nő harisnyáját be ne piszkítsa, négylevelű lóherét rajzolt a lábujja körmére. A vörösbor még mindig érintetlenül állt az asztalon.

Fölálltam, a levelezőlapot visszatettem a zsebembe, és kimentem a folyosóra. A kulcsos asszonytól kértem egy doboz cigarettát és egy bögre teát. Amíg a szamovárból csorgatta a forró vizet, megkérdezte, kijelentkezünk-e másnap valamennyien. Azt feleltem, nem tudom, ez az ön volt férjétől függ, ő pedig alszik. A kulcsos asszony erre bólintott: jól is teszi, az éjszaka arra való, hogy az ember aludjék.

Visszatértem a szobámba, az éjjeli lepkék ellen függönyt húztam a teraszajtó elé, s miközben levetkőztem, megittam azt a bögre teát. Aztán elővettem zakóm zsebéből a színes levelezőlapot, és megcímeztem az ön, illetve az ön volt férje címére.

Reggel az ön volt férje ébresztett, alig hét óra múlhatott. Frissen vasalt inget viselt, gyűretlen zakóját csak úgy vállára terítve, és teljesen kipihentnek látszott.

– Jöjjön hamar – mondta. – Jöjjön, kapjunk be valamit. Elárulom magának, az idén leszek ötvenéves, mindegy, hogy mikor. Tegyük fel, éppen ma.

A nyakkendőm az asztalon kígyózott, amikor fölemeltem, ott maradt alatta a megcímzett és megíratlan levelezőlap. Amíg öltöztem, láttam, az ön volt férje utánanyúl, olvassa rajta a saját címét.

– Nem írta meg. Vigyázzon, az asszonyok érzékenyek az idő múlására.

Az orosz nő nem volt velünk, ketten indultunk el a folyosón. Amikor a kulcsos asszonynak leadtuk a szobakulcsokat, az ön volt férje elébe könyökölt a pultra.

– Még fog hallani rólam – mondta némi nyomatékkal. – Ennél többet most nem mondhatok.

A tizenhatodik emeleten reggeliztünk a vendéglőben. Én kenőmájast ettem lágytojással, az ön volt férje mandarint. Megevett vagy hat darabot, közben kitekintett az ablakon. Ilyen magasságból már kezd látszani, milyen közeli rokonságban állanak egymással az idegen városok. Az utcasarkokon tétován egymásba ölelkező házak, a magányos paloták, aztán a peremkerületek tántorgó viskói, a zömök kupolák fölött köröző kék tollú csókák, a hidak ívei alatt kószáló ködök engem mindig ugyanarra a távoli városra emlékeztetnek, amelyet egyszer egy képeskönyvben láttam. Ott is a szabad ég alatt nőttek a pálmafák.

– Tetszik? – kérdezte az ön volt férje.

– Nagyon – mondtam. – Tegnap két tevét is láttam a múzeum előtt. Magának is?

– Le van szarva. – Fölemelte a konyakospoharát, meglötyögtette benne az italt. – De ez nem. Ez komoly dolog.

– Az – hagytam rá, majd hamar hozzátettem. – Biztos visz belőle egy üveggel a nagyságos asszonynak.

– Vigyen neki maga – mondta az ön volt férje. – A szájában, mint a madarak.

– Bocsásson meg – mondtam neki elvörösödve.

– Mit? Mit? – hüledezett. – Maga egy úr. Mondja, volt dolga helybeli asszonyokkal?

– Az ég őrizzen.

– Az igaz – mondta az ön volt férje. – Megesik, hogy az embert kiherélik. Azért megpróbálhatta volna.

A folyó felől sárgás köd emelkedett a térség felé, a párásság torzításában a kissé lejtő Inasvili utcában úgy totyogtak az emberek, mint valami elhízott madarak. Az ön volt férje három ilyen esetlen madárra mutatott, ott álltak a gyalogos átkelőhely közelében, szemben a ruhatisztítóval. Mintha mi lennénk azok – magyarázta az ön volt férje. Egyik közülünk nő, nem más, mint a kulcsos asszony, aki tetszik magának. Ott lakik szemben a ruhatisztítóval, egy nagy hajszagú szobában; tele a szobája kövér és zsíros párnákkal, súlyos ágyterítőkkel, súlyos bársonnyal és különböző méretű tükrökkel, amelyek előtt szabad idejében fésülködik. Ne vegye tolakodásnak ez a nő, de jó lesz, ha maga idejében tudomására hozza, hogy nincs szebb dísze egy magányos hölgy lakásának, mint egy dakszlikutya. Hogyhogy pont ez hiányzik belőle?

– Értem – mondtam, mivel nem tudtam pontosan követni az ön volt férje gondolatait. Ő meg folytatta:

– Ha maga igazán le akarja venni a lábáról, egyszer úgy mellékesen megemlíti neki, hogy amikor pamlagán elnyúlva olvasgatja Abasidze elvtárs verseit, s eközben hűvös érintést érez csupasz bokája tájékán, az nem lehet más, mint egy dakszlikutya füle. Jelzi, hogy itt van ő, a ház szemefénye. Ilyenkor a legjobb, ha kiemeli lábát a papucsból, és az állat egész testén végigsimít vele. Maga közben hű kutyaszemekkel lesi, könnyek gyűlnek-e a szemébe.

Így magyarázta az ön volt férje, hogy milyen ravasz figyelmeskedésre van szükség ahhoz, hogy a nők magányukra eszméljenek.

– Egyébként – folytatta később a liftben lefelé menet –, visszatérve a dakszlira. Nem árt, ha maga is tudja. A dakszlikutya fő ékessége a füle. Egy Zübeyir nevű török helytartó csupa tacskófülből készült palástot rendelt magának Egyiptomból. Tudatlanságában amúgy cserzetlenül, natúrban. Persze, túl nehézre sikerült, így aztán a drága holmit egyszerűen eldobta. Kutyákkal tépette szét.

– Tyű! – mondtam.

– Tudom, hogy nem hisz nekem. Igaz, lehet, most találom ki az egészet.

Ekkor már az Inasvili utcán sétálgattunk lefelé, ott jártunk a ruhatisztító közelében. A sárgás színű köd foszlányai éppen idáig értek, az elhaladó autók mögött örvényelve sodródtak a Rusztaveli tér irányába. Az elszippantott köd helyén réseken tűzött be a nap, s a lebegő párán szivárványszínű peremmel rezgett az emberek árnyéka. Ilyen vibráló, színes fényekkel a homloka körül állt meg előttünk az orosz nő.

Az ön volt férje nem lepődött meg túlságosan, hogy itt találja. Kalapját kissé hátra tolta a homlokán, majd jobb kezét a nő zsebébe mélyesztette. A nő keze is ugyanabban a zsebben volt, a két meleg tenyér közül édeskés illat emelkedett, olyan szaga volt, mint errefelé a mosdóknak a repülőgépeken.

– Magával most mi lesz? – nézett rám. – Ugye, elmegy, és sétál egyet. Sétáljon át a hídon, vessen egy pillantást a városra a túlsó partról.

Ugyanezen a délutánon az ön volt férje bekopogott hozzám. Épp egy napsütötte kopár hegyoldalt bámultam, amikor letette az asztalra a repülőjegyet. Elmondta, sajnos nem egy gépen utazunk, bizonyos körülmények miatt így esett. Majd hozzátette:

– Egyébként is otthon majd új főnököt kap. Tekintsen mostantól fogva egyszerűen ismerősének.

Bólintottam, mint aki tudja, mire kell gondolnia. Közben csak bámultam kifelé az ablakon, arra a napsütötte hegyoldalra, ahogy bevilágít a város árnyékban maradt részeire, visszfénye sárgán csillogott az ablakon.

– Hanem mutatok valamit. – Ezzel az ön volt férje leült mellém, zsebéből kicsi papírzacskót vett elő, és az abroszra ürítette. Kicsi gyantadarabkák gurultak szerteszét. Mintha dér lepte volna őket, szürkék voltak, cukrosan hamvasok, mintha szopogatással lehetne igazi színüket elérni. Aztán egyenként összeszedte, tenyerében összerázta őket, s mint a kockát elgurította.

– Ehhez mit szól? – kérdezte.

– Semmit – mondtam. – Mért, miről van szó?

– Nem tudja? Na jó, elmagyarázom. Ez mákgyanta.

– Ó – mondtam. – Akkor dobjuk el mielőbb.

– El lehet őket szopogatni nyugtalanság, meg rossz hangulat ellen.

– Legjobb lesz – mondtam –, ha most mindjárt a budiba dobjuk az egészet.

Az ön volt férje egyenként összeszedte a gyantadarabkákat, visszatette őket a zacskóba. Az abroszon ott maradt az a megcímzett levelezőlap.

– Az este szereztem – mondta. – De túladok rajta hamarosan, ne féljen. Nem képzeli, hogy megeszem őket. Ezt a dolgot pedig – és a levelezőlapra mutatott –, ne halogassa. Írja meg mielőbb, legyen egy kicsi szíve magának is. Majd én is aláírom.

Azon az estén Rezo Kahaderi lakására mentünk. Azt mondta, szerény vendégség lesz, nincs csak pezsgője meg tortája. Asztalára három különböző színű tortát és nyolc üveg pezsgőt készített. De a lakásban nem a torta illatozott: a szobákat nyirkos rongy, ázott fakéreg, dohos fészerek szaga járta át. Rezo Kahaderi hamarosan be is mutatta nekünk a macskáit. Ott pihentek szerte a lakásban, bútorokon, pamlagokon, macskákat ábrázoló hímzett díszpárnákon. Egyikük, egy Dron nevű, az ablakpárkányon tanyázott, az áttetsző függöny mögül bizalmatlanul méregetett. Rettenetesen nagy volt, puha hamuszürke, világló sárga szemekkel. Ott volt Rezo Kahaderi egy barátja is, Dzsemál, lapos, tésztaarcú fiatalember.

Először is az asztalnál való ülés sorrendjében állapodtunk meg. Az asztalfő Rezo Kahaderié volt, mellette egy teríték üresen maradt. Bal oldalán a Dzsemál nevű fiatalember következett, jobb oldalán kaptunk helyet mi hárman: az ön volt férje, az orosz nő és én. Az ön volt férje jobb kezét a szék mellé csüngette, ugyanúgy tett az orosz nő is a bal kezével. Ujjhegyükkel érintették egymást, mintha gömböt tartanának gyöngéden, egy akkorát, mint mondjuk a Dron nevű macskának a feje.

Az ön volt férje, úgy látszik, még a tortákhoz is értett. Elmagyarázta, hogy ami a fogyasztás sorrendjét illeti, színe miatt a zöld torta középre kívánkozik, a piros és a sárga aztán lehet akár első, akár harmadik, bár szerinte illő befejezésül mégis inkább a piros illik. Ezzel Rezo Kahaderi is egyetértett, és mind a három tortát fölszeletelte. Ezután a dzsesszorgonájához ült, és játszott Sir Henry Elgar egyik indulójából egy keveset. Amikor újra a helyére ült, a hirtelen beállt csöndben a macskák kurrogása végighullámzott a szobákon.

– Ezek Geff macskák – súgta nekem az ön volt férje, és áthajolt az orosz nő előtt.

Megvontam a vállamat: nem tudom, mik azok a Geff macskák, nem értek a macskákhoz.

Megbontották a pezsgőt, kiosztották a színes, fölszabdalt tortaszeleteket. Színes tortákat ettünk, betartva a megfelelő sorrendet, melléje vörös pezsgőt ittunk. Az ön volt férje csak pezsgőt ivott. Rezo Kahaderi rövid köszöntőket ismételgetett, és egy alkalommal, miközben az üres terítékre mutatott, a távolmaradt asszonyokat is megdicsérte, akik a képtelenségig tökéletesek: hangjuk a csermelyeké, járásuk az esti szellő.

Akkor az ön volt férje a macskákra terelte a szót. Róluk sem feledkezzünk meg ám, ők is bizonyára tökéletesek. Figyelte az orosz nőt, hogyan fordít, és közbevágott: – Fogalmazzon pontosan, kérem. Macska, ez legyen a lényeg. – Aztán a nyomaték kedvéért megemelte poharát, és így szólt: – Miau!

Rezo Kahaderi mozdulatlanul ült, poharát a kezében tartotta, de mintha nem mert volna beleinni. Arcán elmozdult mégis valami, talán szemhéja ereszkedett meg egy kicsit, a homloka kifehéredett. A Dron nevű macskára nézett, amelyik az ablakpárkányon terpeszkedett. Aztán udvariasan bólintott:

– Igen – mondta –, a macskák tiszteletre méltó macskák. Perzsa nagyszülőktől származnak. – Fölállt és kihátrált a szobából.

Az ön volt férje nemsokára a zsebébe nyúlt, zörgő papírban kotorászott, kicsi gyantadarabkákat halászott elő, egyenként belenyomkodta őket a tányérján levő tortába. Aztán darabokat tördelt a tortából és egyenként lenyújtotta őket az asztal alá. Három-négy macska álmos, lusta mozdulatokkal lopakodva keresett utat magának a lábak és az abrosz rojtjai között.

– Remélem, most már megnyugodott – fordult hozzám az ön volt férje. – Gondolom, nincs mi nyomja a lelkét, ha ír a feleségemnek.

Rezo Kahaderi egy üveg konyakkal tért vissza. A poharakat ki sem öblítette, a vörös pezsgő maradékára töltötte karimáig. Maga is tele pohárral vonult a dzsesszorgonája mellé, s ott Dzsemállal koccintgatott.

Az ön volt férje időnként az abrosz alá nyúlt, rezzenetlen arccal etette a macskákat. A végén szalvétával törölte meg az ujjbegyét.

– Kész – mondta az orosz nőnek. – Most pedig elmegyünk.

Ekkor leugrott az ablakpárkányról a Dron nevű macska. Lassan lépegetett az asztal felé, s a függönyt is magával húzta, amíg hosszából tellett. Nézte az asztal alatt elnyúlva heverő macskákat, s fejét az ön volt férje és az orosz nő széke közé dugta. Az ön volt férje, aki kezét megint az orosz nő keze közelében tartotta, éppen csak megfogta Dron fejét, másik kezével a konyakos poharáért nyúlt. Gondolom, beletöltötte. Ujjbegye kicsit véres lett, előbb a szalvétába törölte, aztán leszopta.

Rezo Kahaderi a végén egészen megenyhült, mosolyogva állt meg az ön volt férje előtt.

– Nem evett tortát, barátom – mondta. – Sajnálom, hogy nem ízlett.

Az ön volt férje az üres tányérra mutatott:

– Úgy van – mondta. – Nem ettem tortát, a tányérom mégis üres. Ez azt jelenti, valaki csak megette.

Rezo Kahaderi csak mosolygott, nem látszott már rajta semmi tartózkodás, amikor elbúcsúzott. Dzsesszorgonája vibráló hangja kísért lefelé a lépcsőkön. És a Dron nevű macska.

Az utcákon akkorra már elült a benzingőz, a pálmák koronája közt rikoltozott még néhány madár, fejükön kosarakkal asszonyok igyekeztek a reggeli piacra. A Dron nevű macskát egy erősen kivilágított téren láttuk viszont, amikor az ön volt férje egyszer csak megállt.

– Idejönne egy kicsit? – szólított meg. – Nézze csak meg, mi van a derekamon.

Az orosz nő akkor pár lépéssel előttünk baktatott. Én hajtottam föl bizalmasan az ön volt férje derekán a zakót, ott ahol kipúposodva feszült. Kissé félreálltam, hogy vetüljön oda az utcai lámpa fénye.

– Egy macska – mondtam.

A Dron nevű macska volt az, görcsbe merevedve kapaszkodott az ön volt férje nadrágjába, a farzseb és a derékszíj között. – Jól van ott, ahol van – mondta az ön volt férje. – Érezze jól magát, hogy a fene egye meg.

Az orosz nő akkor nem tudott semmit a macskáról. A tizenkettedik emeleten szerzett róla tudomást, amikor kiléptünk a liftből, és az ön volt férje katonásan összecsapta bokáját a kulcsos asszony pultja előtt és a szobakulcsokat kérte.

– Állatot nem szabad a szobába vinni – mondta hűvösen a kulcsos asszony. Elősietett a pult mögül, megemelte a zakót az ön volt férje derekán és fricskázgatni kezdte a hamuszínű macska fejét.

– Tessék ezt innen leszedni.

Az orosz nő is segíteni próbált, ő is tudta, állatot nem szabad szállodai szobába vinni. Próbálták leemelni onnan, a farzseb és a derékszíj tájékáról, de nem ment. A macska görcsbe merevedve kapaszkodott, szeme le volt hunyva, lehet hogy aludt.

A portásnő közben üvegcsészét tartott a szamovár alá. Amint megtelt, újra az ön volt férje derekához közeledett, és a csészét odaürítette. Ahogy a gőz megcsapta az orromat, elfordultam, olyan fullasztó volt. Amikor újra odanéztem, a macska a sárga mokettszőnyegen hevert, lábai mereven elálltak, mint egy kitömött állatnak.

A forró víz közben átsütött a nadrág szövetén, mert az ön volt férje halkan fölszisszent:

– Na basszam. Mi volt ez?

Aztán látta ő is a kinyúlt macskát a sárga mokettszőnyegen, bólogatni kezdett, s így szólt: – Na jó. Mindegy. Úgy kell neki.

Az ön volt férje nemsokára megállt az 1214-es szoba ajtaja előtt. A kulcsot a zárba illesztette. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. Az orosz nő is szobája ajtaján a zárral bíbelődött. Néztek egymásra, egyikük a kitárt ajtó előtt, a másik egyre csak a zárral bíbelődve. Az ön volt férje jobb kézzel zsebébe nyúlt, hamar előhúzta újra, tenyerét kinyitotta. Ott állt rajta enyhén kifényesedve a golyó.

Nem tudom, mit akarhatott azzal a golyóval, akkorra már kinyitottam a szobám ajtaját. Be kellett lépnem.

Hajnalodott, amikor a portásnő kopogtatott az ajtómon. Azt mondta, tartott tőle, hogy előbb-utóbb valami disznóságot csinálunk, biztos lengyelek, magyarok vagy románok vagyunk. Nézzem csak meg, most is az ön volt férje szobája alól csak csorog, csorog kifelé a víz. Nyitva hagyja a csapot, de a dörömbölésre bezzeg nem válaszol.

Az ajtó mögül, a fürdőszobából a kádba zuhogó víz bömbölése hallatszott.

Jó, mondtam, kapok magamra valamit, aztán megyek. Láttam, az ajtó előtt, ahol a citromsárga mokettszőnyeg a kiömlő vízzel találkozik, hirtelen narancsszínű lesz. Úgy látszik, rózsaszínű víz csorog a folyosóra.

Visszatértem a szobába, megálltam a teraszajtó előtt, félrehúztam a függönyt. Az égbolt már áttetszően derengett, lilás fénye egyre élénkedett, a muzulmán hitközség fölött gerlék húztak el. Aztán az ég lilából vörösbe, a vörösből narancsvörösbe simult. Amikor olyan lett a színe, mint a mokettszőnyegnek az ön volt férje szobája előtt, akkor fényes pont tűnt föl az ég alján, és megnyúlt keskenyen. A magasban már sütött a nap. Egy vakító kondenzcsík fehéren kettévágta fölöttem az eget.

Mialatt öltözködtem, a magasból a dübörgés is elérkezett, végigremegett az ablakokon. A gép a napsütötte égen már jó messze járhatott, orrában jó helyre dugottan a fekete doboz. Az a levelezőlap még mindig az asztalon hevert, odafirkantottam hát azt, amit odafirkantottam. Tudattam önnel, hogy egyszer majd számíthat rám, egyszer, amikor majd minden eszembe jut.

Vissza a fülesbagolyhoz

November elején meghalt Adam Szelim. Azt kell mondanom, talán jó is, hogy így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz. De Adam Szelim meghalt, és ettől egy kicsit megváltozott az életünk. Ezzel az Adam Szelimmel én foglalkoztam, szemmel tartottam, néha elbeszélgettem vele: szóval rám volt bízva. Mégis meghalt, jól megégett. Fölrobbant a zsebében az öngyújtója.

Nem sokat lehetett tudni róla, kiféle, miféle; hírlett róla, hogy a Szürke Farkasok közé tartozik, egyesek viszont azt állították, hogy éppen ellenkezőleg, ellenük dolgozik. Bármelyik volt is az igazság a kettő közül, azt sejteni lehetett, hogy nem fog megöregedni.

A fülesbagoly a Magura nevű, süveg alakú alacsony halmon lakott egy csöndes szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyatig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében akár egy órát is elüldögéltünk a nagy csöndben, a madár nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. Fülesbaglyot nézni mostohafiammal jártunk ki, aki akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte, néztük egy darabig a félszemmel pislogó baglyot, aztán hazamentünk. Szerettem volna, ha a gyerek mielőbb kapcsolatba kerül az állatokkal, az erdővel. A Magura nevű erdős halom közel feküdt a városhoz.

Adam Szelim halála előtt pár nappal Doktor Senior elég kedvetlenül kullogott mögöttem az erdőben, néha elkezdett hátrafelé járni, tűrte, hogy ágaknak ütközzék, lába gallyakba gabalyodjék, tudom én, ez az unalom jele. A fülesbagoly tanyázó helyénél aztán leült egy tuskóra, s anélkül hogy fölpillantott volna, síkosra taposta az avar közül kinövő fekete gombákat. Arra gondoltam, talán a gyereket nem érdeklik már a madarak, egyáltalán az állatok, inkább az emberek. És igazam volt, Doktor Senior otthon elárulta, szívesebben járna ki a határra, a többi gyerekkel, úgy hallja, ott egy hatszáz kilós embert lehet néha nézegetni. Ha lehetséges, meg is szeretné tapogatni, ahogy ezt mások is teszik.

Én csak hümmögtem: embereket tapogatni nem szokás, meg aztán jobb, ha előbb én nézem meg magamnak, s ha nem valami malackodás folyik ottan, esetleg majd őt is elengedem. Könnyű volt nekem ezt mondani, mert addigra már utasítást kaptam: kedden menjek ki a határra, szimatoljak, nézzek jól körül, mi történik. Minden kedden belép a határon a hatszáz kilós ember, egy TIR-kamion sofőrje, talán nincs éppen minden rendjén körülötte.

Azon a bizonyos keddi napon reggel együtt indultunk el otthonról a mostohafiammal. Ő a fodrászhoz készült, én a határállomásra, utunk mindenképpen közös volt a főutcáig, amit itt bulevárdnak neveznek.

Ott találkoztunk Adam Szelimmel. A járdaszigeten állt, a pontos időt mutató elektromos óra alatt, mint aki villamosra vár, és újságot olvasott. De lehet, átlátott a papíron, mert amint egyvonalba értünk vele, elkapta arca elől, és közeledő alakunkra meredt.

– Jónapot, Adam – üdvözöltem. – Mi újság?

– Furcsa – mondta. – Már megint találkozunk.

– Véletlen – mondtam, és megvontam a vállamat. – Csak erre jártunk. De komolyan: hogy van? Ugye, kezdi már megszokni itt nálunk?

– Úgy néz ki. Lehet, majd odébbállok, az ország belseje felé. Mondjuk Brassóba.

– Szívből kívánom.

– Hacsak – folytatta Adam Szelim –, valami dolog vissza nem tart. – Cigarettát vett elő, nadrágja zsebéből pedig egy hatalmas fekete Ronson öngyújtót, és rágyújtott. – Megismerkedtem egy nővel. Déli egy órakor találkám van vele.

– Örvendek – jegyeztem meg. – De legyen óvatos. Maga idegen, és még megpróbálják kihasználni. Vagy mittudomén.

– Ó, ez nem – legyintett. – Ezt biztos maga is ismeri. Brekk Paula a neve. Mondjon róla valamit.

– Nem tudom, ki az.

– Dehogynem. Brekk Paula, az a piroshajú. Mondjon róla valamit.

– Nem, így sem tudom. Nem tudom, ki az.

– Akkor mást mondok. – Adam Szelim megnézte az óráját, fölpillantott az elektromos órára is. – Ha van egy kis ideje, megmutatom. Talán mégis ismeri. – Az alig szívott cigarettát a járdaszegély mellé hullatta. – Az igazság az, hogy tetszik nekem. Sokáig azt hittem magamról, hogy homokos vagyok. Bár az igaz, a férfiak sem érdekeltek.

Ahogy ott magyarázott, ujjbegyén és körmén fehér pettyeket vettem észre, valami lisztnél is finomabb lerakódást a bőr mintázatán.

– Előbb szopja le az ujját – mondtam neki. – Cukorpor van a zsebében. Vagy valami más fehér por, ha meg nem sérteném.

Adam Szelim arca elé emelte a kezét, megnézte ujjait és elmosolyodott. – Ja. Szelel a gyújtóm, minden gyújtásnál csepeg egy kicsit. Valódi Ronson, mégis szivárog. – Elővette zsebéből a gyújtóját, megnyitotta a szelepet, hagyta, hogy csorogjon belőle a gáz, megmutatta kifehéredett ujjbegyét. Aztán tett egy lépést a szemétkosár felé és beledobta. – Ne nézzen már akkorát. Ma újat kapok.

Ezzel elindultunk. Mostohafiam, Doktor Senior hozta az ernyőmet, ott kopogott mögöttünk az aszfalton.

– Maga lassan olyan lesz, mint az árnyékom – jegyezte meg halkan Adam Szelim.

– Maga hívott, nem?

A Kismester utca a bulvárdról indul, átölel egypár épületet, és visszakanyarodik a főutcába. Közepe táján áll a volt Triska-féle zongoralerakat, megálltunk előtte.

– Járt már odabenn? – kérdezte Adam Szelim.

– Nem én – mondtam. – Gyerekkorom óta félek a nagy, fekete zongoráktól.

– Nézzen be az ablakon. A függöny mellett be lehet látni.

A sötét terem bal oldalán, egy íróasztalon hősugárzó állt, és egy zöld burás lámpa. Közöttük ült Brekk Paula, egyik arca vörös, a másik sápadt, mint egy darab mosószappan.

– Szóval nem ismeri?

– Nem. Ez az a nő, akiről beszélt?

– Ez az. Megengedte, hogy ma délben fölkeressem. Azt hiszem, tetszem neki.

– Jó dolog lehet, ha az ember rájön, hogy nem homokos – mondtam.

A sarkon aztán elbúcsúztunk. Adam Szelim lassan elindult vissza a villamosmegálló felé, én meg elkísértem mostohafiamat a Floxba, azt mondják, ott dolgoznak a legjobb fodrászok. – Melegíts magadnak levest, egyél, aztán majd én is jövök. Légy jó gyerek – mondtam Doktor Seniornak.

Egyenesen visszasiettem a volt Triska-féle zongoralerakatba. Brekk Paula ott ült félig vörös, félig szappanszínű arcával az íróasztala mögött. Csak mentem feléje, vártam, míg fölrezzen.

– Hallom, törökökkel barátkozol – mondtam. – Így van?

– Mi közöd hozzá?

– Adam Szelimnek hívják. Tudom.

– Te koslatsz utána?

– Leszel szíves és vigyázol magadra. Nézz a körme alá.

– Hű, mekkora balfasz vagy – sóhajtott föl Brekk Paula. – Na, hagyj magamra.

Jó negyedóra múlva a buszállomáson felültem a huszonkettesre, ez járt ki a határra, ahova Musztafa Mukkerman érkezik. Így hívják a TIR-kamion sofőrjét. Apja nyugatnémet, anyja török vendégmunkás, huszonhárom éves és hatszázkét kiló. Azt mesélik, ez az illető tulajdonképpen egy tömött bőrzsák, annyira esetlen, hogy magától nem is képes kiszállni a fülkéből. Egy szerkezet emeli ki az üléssel együtt, és leteszi a kamion mellé a földre. Jobb napokon néha föláll és megmutatja magát, esetleg levetkőzik, és megkéri a bámészkodókat, hogy keressék meg valamilyen testrészét, mondjuk a térdét vagy a lapockáját. A vállalkozó gyerekek aztán eszeveszetten keresgélnek a hol dagadó, hol fityegő, csüngő hús- és hájlebenyek között, s néha elkiáltják magukat: megvan. Musztafa Mukkerman ilyenkor csak megrázkódik: – Az nem az – mondja. A végén aztán, amikor az egészbe belefárad, a kevesek között, akik jó helyen tapogatóztak, kisorsol valami csempészárut az ülése alól. Nyertek itt gyerekek élő angolnát, kókuszdiót és teljes állati fogsorokat.

A busz a határövezet peremén állt meg, vagy kétszáz méterre attól a parkolótól, ahova majd beáll Musztafa Mukkerman a kamionjával. A szitáló, vékony szálú esőben többen várakoztak, sok volt köztük a gyerek. Egy talponállóban teát kértem, az ablak elé könyököltem, hogy kilássak a térségre. A várakozók között két rendőr sétálgatott.

Három busz is megfordult, míg végre a parkoló körül mozgolódás támadt. Kimentem a térre és fölnyitottam az ernyőmet. A sorompó felől böhöm nagy kamion közeledett, hosszúfénnyel világított a havas esőben. Lassan begördült a parkolóba, és három rövid tülköléssel jelezte, hogy megérkezett.

A kabinablak meg a szélvédő olajzöld fényfogó üvegből készült, alig lehetett rajta belátni. Egy fekete mosdótál imbolygott odabenn, valaki azt magyarázta, az a sofőr tányérsapkája. Mindenki várta, mikor nyílik meg a fülke ajtaja, mikor lép működésbe az a bizonyos szerkezet, amely a sofőrt ülésével együtt kiteszi a kocsi mellé.

Jó negyedóra is eltelt, míg végre öblös krákogás hallatszott. De nem a szélvédő mögül, hanem a kabin tetejére szerelt hangszóróból. Szavait tagolva, a nyelvet erősen törve, mintha betanult szöveget mondana, megszólalt a sofőr:

„Musztafa Mukkerman megérkezett. Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Nem akarja látni magukat.” Ágaskodva, egymásra támaszkodva, kicsit csalódottan bámultunk a szélvédő mögé. De odabenn semmi sem mozgott. Csak a hangszóró bömbölt.

„Musztafa Mukkerman beszél magukhoz. Ő nem fél az esőtől, nem fél a hidegtől. Musztafa Mukkerman ma nem akarja látni magukat. Menjenek haza.”

– Oszoljanak – figyelmeztették a rendőrök a bámészkodókat. – Ne bántsanak meg egy külföldi állampolgárt. Ha ez a kívánsága, menjenek szépen haza.

Még akkor sem mozdult senki. Az emberek várakoztak, hátha mégis csak történik valami. Egy nő a motorház közelébe férkőzött, föl-fölugrott, hogy a sofőr észrevegye. „Häschen” – kiabálta –, „Häschen, ich bin es.” De a sofőrt ez a nő sem érdekelte.

„Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Musztafa Mukkerman lefogyott. Nem akarja, hogy röhögjenek rajta. Menjenek haza. Menjenek innen, takarodjanak. Menjenek az anyjuk valagába.”

Erre aztán mindenki megmozdult. „Pfuj”, meg „piha”, ilyesmiket morogva indultak a buszmegálló felé. A két rendőr csöndesen mosolyogva figyelte, amint szétszélednek. Én ernyőm alatt egy csupasz fa törzséhez lapultan figyeltem, mikor lesz tiszta a terep.

Amikor a térség teljesen kiürült, akkor pillantottam meg egy embert, aki a buszmegálló irányából csöndesen baktatva közeledett a kamion felé. Megállt a kabinajtó előtt és megvárta, hogy Musztafa Mukkerman letekerje az ablakot. Adam Szelim volt az.

Musztafa Mukkerman kinyúlt az ablakon. Tényleg, csak a karja akkora volt, mint egy malac. Nyitott tenyerében csillogó tárgyat tartott, odaadta Adam Szelimnek: az új öngyújtóját. Onnan lehetett tudni, hogy öngyújtó, hogy Adam Szelim ott helyben kipróbálta. Föl-le csavargatta a láng csóváját, aztán nadrágja zsebébe tette. Biccentett és elindult vissza, az autóbuszmegálló felé.

Musztafa Mukkerman begyújtotta a motort, erősen jobbra tekerve a kormányt befarolt a sövényig, ameddig csak a kamionnal lehetett. Furcsa volt, hogy nem indul egyenesen a város, az ország belseje felé, amint szokott. Csak ott kanyargott előre, hátra, amíg teljesen megfordította a kocsit. Akkor elindult a sorompó felé. Szóval máris kimegy, gondoltam. Annál jobb.

 

A huszonkettesről még a külvárosban leszálltam, a Dumbrava vendéglő közelében. Egyenesen hátramentem a konyhába, és megálltam Moldován Ankuca mellett. Ő volt Doktor Seniornak az anyja.

– Gyere át egy kicsit – mondtam neki.

– Mit akarsz?

– Gyere csak. – Vártam, hogy megtörölje a kezét, aztán előre indultam. Átmentünk a csehó udvarán, végig egy kerten, ami a patakra vezetett, keresztül a pallón egy másik kertbe, egy ház elé, ahol Moldován Ankuca lakott.

– Mit akarsz? – kérdezte, amikor látta, hogy ledobom a zakómat, megoldozom a nyakkendőmet, és kényelmesen hátravetem magam egy karosszékben.

– Én nevelem a fiadat – mondtam. – Te meg nem küldesz tartásdíjat. – Két kezemet a csípőjére tettem, két mutatóujjammal megnyitottam hasán a konyhaköpenyt, és orrommal csupasz hasához értem.

– Te mondtad, hogy ne küldjek.

– Szóval nem küldöd. Én pedig elnéző vagyok. Csak azért, mert nagyon kedvellek.

– Akkor vigyél vissza.

– Hogyne – mondtam. – Azt nem lehet. Rossz fényt vetnél rám. Ha még mindig az erdőn dolgoznék, akkor mondjuk. De így? Na gyere, mondom, hogy kedvellek.

Lehet, aludtam is egy keveset, mert öt perc híján egy óra volt, amikor kiugrottam Moldován Ankuca mellől. Öt percem maradt, hogy beérjek a zongoralerakat közelébe.

– Most meg hova rohansz? – kérdezte Moldován Ankuca.

– Szolgálatban vagyok – mondtam. – De még keresni foglak. Mondtam, hogy kedvellek.

Negyed kettő lett, mire beértem a városba. Futólépésben siettem a Kismester utcába. Megálltam a volt Triska-féle zongoralerakat előtt, és a függöny mellett benéztem az ablakon. Brekk Paula nem ült az íróasztala mögött, a terem közepén állt a zongorák között, a bejárat felé nézett, mintha Adam Szelimre várna. De Adam Szelim nem volt sehol, helyette üszök és korom lepte a padlót, a levegőben égett rongyszag lebegett.

– Te miben sántikálsz? – kérdezte Brekk Paula, amint megpillantott.

– Itt van? Elment már? Hol van?

– Nincs sehol – mondta Brekk Paula hűvösen. – Fölrobbant.

– Tessék? Kicsoda robbant föl?

– Pont egy órakor belépett, akkor leszakadt róla a ruha, és égni kezdett. Menj, mert büdös körülötted a levegő. Menj innen.

– Még él – mondta a nővér, amikor kinyitotta a kórterem ajtaját. – Egy percen át nézheti. – Adam Szelim egyedül feküdt a kórteremben, deréktól lefele vastag pólyák takarták. Testéből csövek vezettek az ágy alá, állványokról csövek vezettek a testébe. Arca vértelen volt és merev.

– Jó napot, Adam – mondtam.

Szeme az ajtó felé mozdult és úgy maradt. Szája megnyílt, kijött rajta kevés levegő, de nem szólt semmit.

– Mikor jöhetek még? – kérdeztem a nővért.

– Ide már többet ne jöjjön – mondta a nővér.

– Maga jöjjön csak inkább ide – mondta valaki a hátam mögött. Gavrila inspektor volt az, a folyosóról hívogatott mutatóujjával. – Mondja el szépen, mikor látta utoljára?

– Én délben, a határon – mondtam.

– És azóta merre járt? Mondja meg szépen, közben mit csinált?

– Nem is tudom. Jöttem errefelé. Pontosabban nem tudnám megmondani.

– Pontosabban nem tudja, azt mondja. Szép, nagyon szép. És azt tudja, hogy régebben mivel foglalkozott?

– Én az erdőn dolgoztam, kérem. Én erdészféle ember voltam.

 

Udvarunkon, a téglákkal fölpockolt, portól, madárpiszoktól kérges ócska Opelen két macska gubbasztott. Mostohafiam az emeleti körfolyosóról gesztenyével dobálta őket. Amikor láttam, hogy észrevesz, megálltam és fölszóltam neki

– Szeretnéd, ha a mama visszatérne?

– Jöjjön ha akar. – Doktor Senior csak megvonta a vállát, és elém szaladt a lépcsőfeljáróhoz. – Na mondd, milyen volt? Tényleg akkora?

– Nem láttam – mondtam. – Egyébként is beteg.

Otthon ledobtam a felöltőmet és a zakómat, egyenesen a konyhába mentem. Hagymát, paprikát szeleteltem, zsírt tettem a serpenyőbe, és alágyújtottam. – Rántottát eszünk. Hány tojással kéred?

– Én hárommal. De mondd, tényleg olyan borzalmas kinézetű? Mondd, mégis, milyen?

– Most már mindegy – sóhajtottam. – Többet úgysem jön errefelé.

– Honnan tudod?

– Tudom. Nem jön többet. Holnaptól kimegyünk a Magurára. Vissza a fülesbagolyhoz.

A tojást ráütöttem a hagymára, paprikára, megsóztam, megborsoztam, és megterítettem az asztalt. Kenyeret szeleteltem, elővettem egy üveg uborkát. Odakünn a kiszüremlő lámpafényben hópelyhek kavarogtak, néha megálltak az ablak előtt, ellebegtek fölfelé.

– Nézz már ki egy kicsit – mondtam a mostohafiamnak. – Holnapra meglátszik az ember lábanyoma.

– Látom – mondta. – De figyelj csak ide egy kicsit.

– Na.

– Igaz, apa, hogy te zsaru vagy?

– Ezt meg honnan veszed?

– Mindenki azt mondja.

– Hadd mondják. Az ő dolguk. Mondjanak, amit akarnak.

– És akkor te mi vagy?

– Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész.

– Nem tudom, az micsoda.

– Az egy olyanféle személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.

Kikötő, este

Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé amúgy is kiderül.

A hajó délután negyed ötkor kötött ki, Menyhárt doktor este negyed nyolckor hagyta el a fedélzetet, kezében egy kék farmeranyagból varrt üres szatyorral. Hajadonfőtt, föltört gallérral indult el a rakparton, s derékban kissé meghajolva védekezett az eső ellen, amely itt porszerűen lebeg a levegőben, és beeszi magát a bajusz és a szemöldök tövéig. A rakpart néptelen volt. Úgy látszik, Menyhárt doktor sem sétálni indult, alig távolodott el a tengertől, máris betért egy boltba.

A bolt gyéren megvilágított kirakatán látszott, sapkát árusítanak itt mindenféle színben és méretben. Ez az egy kirakat volt csak világos az egész soron. Közelében, a Napfényhez címzett fogadó és jóhírű csapszék nedves ablakai sötéten csillogtak. A bejáratot széles, lakattal ellátott vaspánt zárta le, előtte a kövezeten gödröket mosott magának a lyukas ereszből lecsorgó esővíz.

Menyhárt doktor nemsokára elhagyta a sapkaboltot, amint kilépett, nyomban el is oltották mögötte a villanyt, mintha csak rá vártak volna. Átbaktatott a keskeny úttesten, megállt a tócsa szélén, s betekintett a csapszék egyik ablakán. Bámulta saját alakját a nedves fekete üvegen. Bal kezében a kék farmeranyagból készült szatyrot tartotta, most tele volt kínai zöldbabkonzervvel. Jobb kezével egy sapka ellenzőjét igazította ázott szemöldöke fölött. Úgy látszik, sapkát vásárolt magának. Fekete ellenzős tengerészsapka volt, civilek is viselnek ilyeneket Lübecktől Puckig s még a szárazföld belsejében is sokan, akik valamilyen oknál fogva vállalják a tenger rokonságát.

A bezárt fogadó elől Menyhárt doktor kényelmes léptekkel visszakanyarodott a kikötő felé. Itt beállt a szűnni nem akaró, ködlő eső elől egy mindkét végén nyitott folyosóra, amely elválasztotta a jegypénztár és az utasellátó épületét. Az egyik ablaknál menettérti jegyeket árusítottak az utolsó járatra, a sziget felé, a másiknál emléknek való féldecis vodkásüvegeket, sört és mustáros kolbászt. Menyhárt doktor kolbászt rendelt magának, s amíg harapdálta, a szatyrot nem tette le bal kezéből.

Egy közeli ház első emeletén, nagy, fehér ablakkeretben vörös, göndör hajú asszony könyökölt. Mögötte a légvonattól világoskék függöny lebegett, s valahányszor a szoba fénye áttűzött a mintázaton, az asszony haja izzásba jött. Arra az ablakra bámult Menyhárt doktor tele szájjal és kissé szórakozottan.

Egyéb látnivaló most nemigen akadt. Kutyának való idő volt. Egy ember sem iramlott az ereszek alatt, senki sem várakozott a kapualjak nedves homályában, a szél taszításában csak az eső sepert olykor végig a kövezeten. Mire Menyhárt doktor megette a kolbászt, bezárt a jegypénztár, bezárt az utasellátó.

Váratlanul egy kicsi, csontszínű villamos tűnt fel a kikötői fasor alól, elgurult keskeny vágányain teljesen üresen. Képtelenség volna egy ilyen kisebb villamos és egy kutya közös vonásait kimutatni, ezzel jobb nem is próbálkozni; mégis, ezen az estén, a ködlő esőtől áztatott néptelen utcán, ez a villamos ázott, kullogó kutyára emlékeztetett, s lassan oldódó szorongást, enyhe bánatot hagyott maga után. Talán Menyhárt doktor melle tájékán is, mert amint a villamos nyikorgása elült, lehajtott fővel indult a rakpart felé.

A Fritz Wickert nevű gőzös közelében járt, amikor hátulról megszólították:

– Menyhárt doktor!

Menyhárt doktor megfordult, és azt mondta:

– Tessék! – Tehát Menyhárt doktornak hívták.

Két férfi állt vele szemben. Egyetlen mozdulattal a hóna alá nyúltak, kitartották a Fritz Wickert oldalát löcsbölő fekete víz fölé és elengedték. Menyhárt doktor súlyos csobbanással elmerült, de még el sem ült azon a helyen a víz pezsgése, valamivel távolabb máris fürge csapásokkal szelte a vizet a hajó hídlépcsője felé. Hűvös este volt, bizony.

Nem volt fején a fekete ellenzős tengerészsapka, nem volt kezében a kék farmeranyagból készült szatyor, tele kínai zöldbabkonzervvel. Úgy látszik, hiába járt.

Bosszúságunkra a történet itt véget ér. Szó, ami szó, bizony nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapkabolt mélyén, vagy talán biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű konzervesdobozokban a tenger fenekén.

Gyergyó éghajlata

Túl a Libán-tetőn, ahol az országút már átbukott a hágón, s a kőbányát megkerülve egyenesen ereszkedik a medence felé, fenyőcsúcsok magasságában varjú körözött. Alatta, a napszállta fényeiben, a frissen hullott mozdulatlan hóban jól látszott, idáig jutott el egy autó, a havat föltúrva nehézkesen megfordult, saját nyomába zökkent és visszatért, amerről jött, a síkaszói völgy felé. Gyergyó irányába két pár lábnyom vezetett, egy széles, recézett gumitalp, meg egy egészen kicsi sima talp, mögötte a tűsarok karmolásaival. Ott menetelt az országút érintetlen haván Profeszor Alexander gumitalpú félcipőjében, nyakán zöld selyemsállal, fején széles karimájú fekete kalappal. Nyomában topogott Barbara de Anatolia tűsarkú, töredezett kérgű, szürke műbőr csízmában, párducmintás műszőrme ködmönben, fején meggyszínű nemezkalappal, kezében olcsó vinilintasakkal.

Nemrég állt el a havazás, a lehullott hó fölött tiszta üres maradt az ég, kéksége fémes illattal, széltelen csendességgel ereszkedett az oldalak közé. Barbara de Anatolia csizmasarka alatt hamarosan nyüszíteni kezdett a hó, valahányszor beletalált Profeszor Alexander széles lábnyomába. Aztán Profeszor Alexander talpa alatt is csikorogni kezdett.

Barbara de Anatolia kis időre megállt, a táska fülét csuklójára húzta, hogy csipkekesztyűbe bújtatott kezét ködmöne zsebébe dughassa. Vékony kis gönc volt az rajta, fakó párducfoltokkal, szennyes csimbókokkal.

– Én előadás előtt még megborotválkozom – mondta Profeszor Alexander. Megállt és bevárta Barbara de Anatoliát. – Magának is kell egy félóra, hogy rendbehozza magát.

Profeszor Alexandernek nyúzott, mély barázdákkal tagolt komor inasarca volt, keskeny bajuszkát viselt, állára deres tüskékbe ütközött ki a borosta. Barbara de Anatolia hunyori tekintetű, oroszlános arcú, alacsony asszony volt, orra körül kínos fintorok ráncaival.

– Vajon már hány óra lehet?

– Fél hat – mondta Profeszor Alexander.

– Nincs is órája.

– A sofőr mondta, amikor vissza méltóztatott fordulni. Azt mondta: most öt óra van. Annak már egy fél órája.

– A fene a sofőrjébe – mondta Barbara de Anatolia. – Azt mondta, hatra benn vagyunk abban a Gyergyó-izében. Fél hétre pedig a cirkuszban. És még nem vagyunk sehol.

– Hm – hümmögött Profeszor Alexander röviden, hogy éppen csak kevés pára lebbent ki a száján.

– Tessék?

– Igen – mondta Profeszor Alexander. – Azt mondtam: bizony.

A Dél-hegy fölött keskeny koronában sárgásan derengett az ég, visszfényében áttetsző tüskék lebegtek a levegőben. Az ég ott a gerinc fölötti keskeny zöld sávon hirtelen csapott át a kékbe, sötétkékbe, kelet felé már minden csupa lila volt. Arról közeledett az este. A medencét is lila köd borította. Amikor Profeszor Alexander megállt, a csend a lila levegővel tapadt a füléhez. Bal kezébe vette a bőröndjét, jobb kezét pepita felöltője zsebébe mélyesztette. Hóna alá dugta kicsi bőröndjét, s bal kezét is zsebre tette.

– Nekem sosem volt kesztyűm – mesélte, amint újra elindultak. – Volt mindig két jó zsebem.

– Egyesek örökösen elhagyják a kesztyűjüket. Biztos maga is olyan fajta – morogta Barbara de Anatolia. – Az ilyen embernek nem is való.

– Az emberi test el van kényeztetve – folytatta Profeszor Alexander. – Nézze csak meg a kutyákat. Azok ilyenkor is mezítláb járnak.

– Én meg nem bírok szuszogni – mondta Barbara de Anatolia. – Egy idő óta csak félig szuszogok.

– Nana. Szuszogni mindenki tud. Azt az egyet tudni kell.

– Nézzen csak ide. – És Barbara de Anatolia megállt. Szembefordult Profeszor Alexanderral, kitátotta a száját és bekapott egy darab levegőt. – Ennyi levegőt szuszogok mondta. – A többi nem jön be. Megáll valahol a szám előtt.

– Szuszogjon az orrán át – mondta erre Profeszor Alexander. – Szívja be rendesen azt a levegőt, mint mások.

– Nem tudom – lihegett Barbara de Anatolia. – Valamitől össze van ragadva az orrom.

– Kutyagumi – mondta Profeszor Alexander.

A medence felé tartó, egyenletesen lejtő út lassan elérte a lila ködlepel peremét. Profeszor Alexander jó pár lépéssel előbb baktatott, egykedvűen bámulta maga előtt a kék árnyékokkal domborodó, fénytelen havat, amikor Barbara de Anatolia megszólította.

– Egy autó.

Sárga terepjáró világlott elő a köd hamva alól. Tengelyig állt a hóban, behavazott szélvédővel. Utasai elhagyták, jól látszottak a lábnyomok, amint a négy ajtó felől indulva keskeny ösvényben összecsapnak. Profeszor Alexander benézett a vezetőülés melletti ablakon, orrával majdnem az üveget érintette, kalapja karimája föltüremlett. Orra közelében hamvas lett az üveg és hirtelen egészen kifehéredett. Profeszor Alexander körmével végigszántott rajta, ujjbegyéről lefricskázta a kását.

– Az illetők elmentek – suttogta Barbara de Anatolia. – Maga lát valamit a kocsiban?

– Egy csomag kekszet – suttogta Profeszor Alexander. – Az illetők csak ide a közelbe mentek. Itthagyták a kekszüket.

A nemrég taposott ösvényen baktatott tovább Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia. A nyomok egy darabig az országúton vezettek, egy helyütt aztán váratlanul kikapaszkodtak a martra, onnan a behavazott földekre.

– Mondom, ezek az emberek csak ide mentek. Nagyon jól tudták, hova mennek – mutatott Profeszor Alexander az útról letérő nyomokra. – Pontosan oda le Gyergyó-izébe.

Kikapaszkodott a marton, könyökét kínálta segítségül Barbara de Anatoliának, hogy kezét ne kelljen zsebéből kivennie. Amikor az asszony megállt mellette, megjegyezte:

– Nekem is össze van ragadva az orrom. Ez valami betegségféle lesz. Megkaptunk valami közös betegséget.

Belenézett Barbara de Anatolia arcába, lássa, mit szól hozzá az asszony. De Barbara de Anatolia hallgatott, oroszlánosan haragos arcát a kopott párducpöttyök közé dugva pihegett, a műszőrme galléron kétoldalt fehér pamacsokban ült meg a zúzmara.

– Hallja? Megbetegedtünk. Ki kellene piszkálnunk az orrunkat.

– Van is mivel – mondta sűrűn pislogva Barbara de Anatolia. Csipkekesztyűs kezével Profeszor Alexander ajka közelébe nyúlt, és keskeny bajuszáról letört egy vékony, áttetsző agyarat. – Ezzel.

Profeszor Alexander kihúzta bal kezét a zsebéből, elvette a zöldesen áttetsző, kicsi jégcsapot, saját csupasz tenyere dombjai között ringatta, míg megsiklott, és nyom nélkül elmerült a hóban. Profeszor Alexander a kabátszövethez törölte tenyerét.

– Ezt a micsodát hol találta?

– Ilyesmik nőnek a maga orrából.

– Hm – hümögött Profeszor Alexander és továbbindult.

– Tessék?

– Né, egy egér – mondta Profeszor Alexander. – Csak mondom: egy egér.

A nemrég taposott nyomokban, mint egy darab trágya, fekete egér hevert, szemei teljesen fehérek voltak. És olyan kemény volt, hogy Profeszor Alexander talpa lepattant róla.

A nyomok ködbe vesző bozontos fenyők, borsikabokrok és csupasz mogyoróvesszők között vezettek. Találtak még egypár egeret, valamennyinek tiszta fehér volt a szeme. Profeszor Alexander haladt elöl, s néha anélkül hogy hátrafordult volna, megállt és bevárta az asszonyt. A csizma alatt sikongó hó hangjából kiérezte a távolságot. Egy alkalommal, amikor lihegve beérte, Barbara de Anatolia azt mondta:

– Együnk meg egy narancsot.

– Jó. – Profeszor Alexander megfordult. – Egyen meg egy narancsot, ha akar. Én nem kérek.

Barbara de Anatolia kihúzta kezét a zsebéből, a táskát maga mellé tette a hóra. Csipkekesztyűs kezével nyúlt a merev táskalapok közé, begörbített ujjai közt nemsokára fölmutatott egy narancsot. Odanyújtotta Profeszor Alexandernak.

– Hámozza meg nekem.

Profeszor Alexander is előhúzta kesztyűtlen kezét a felöltő zsebéből, hóna alól kicsi bőröndjét a hóra fektette. A hó most teljesen lila volt. Alkonyodott, ilyenkor percek alatt minden egyszínűvé válik. De az a narancs még világított. Profeszor Alexander körmével karcolgatta, valami kis dudort keresett a héján, ahol belekaphat és föltépheti.

– A fene hogy enné meg – morogta. – Olyan ez a maga narancsa, mintha nem narancsból volna. Olyan, mint a kő. De nem baj.

Profeszor Alexander bőröndje fölé hajolt, és kinyitotta. Tele volt nyeletlen, hosszú késpengékkel. Olyanokkal, amilyeneket a késdobálók használnak a cirkuszban. Profeszor Alexander a harminc vagy negyven kés közül találomra kiválasztott egyet. Felöltője szegélyével fogta meg, hogy ne kelljen a pengét csupasz kézzel megérintenie. Amint faricskálni kezdett vele, a penge egyszerűen megsiklott a narancs héján.

– Mintha üvegből lenne – morogta. Aztán ott, ahol állt, letapodta a havat, sarkával kicsi gödröt vájt és belé helyezte a narancsot. Ráillesztette a pengét, fölemelte és lesújtott rá. A narancs három darabba törött.

– Megmondtam. Üvegből van. – Fölemelte a hóból a narancsdarabokat, tenyerén nyújtotta Barbara de Anatolia felé.

– Egyet megettünk abban az autóban – mondta Barbara de Anatolia. – Az miből volt? – Kiválasztott egy darabot, és saját tenyerébe vette.

– Az nem volt üvegből – mondta Profeszor Alexander. – Na, egye meg hamar.

– Nincs semmi szaga – mondta szimatolva Barbara de Anatolia.

Barbara de Anatolia tenyeréből magába tömte azt a darab narancsot, egészben befalta és beleharapott. Szájában valami reccsent és megcsikordult, pár pillanatig úgy maradt mozdulatlanul, kitömött pofazacskóval. Aztán kitátotta a száját. Fogak potyogtak elő, egy fél fogsor s egy szájpadlás rózsaszínű kagylója hullott a hóba. S az a darab narancs, amit befalt, egészben. Ami a szájában maradt, azt kesztyűs ujjával kaparta elő nyelve alól. Köpött kettőt, hármat.

– Miszlikbe ment – motyogta alig érthetően. Bámulta tenyerében a fogágy rózsaszínű törmelékét s két kihullott fogát. – Hogy fogok ma este kinézni.

– Fájhat is, gondolom – jegyezte meg Profeszor Alexander fekete kalapja alatt zavartan pislogva.

– Fenéket fáj – motyogta Barbara de Anatolia. A hóból jégtüskés kicsi darabokat gyűjtögetett, aztán az egészet zsebre vágta. Kalapját levette fejéről, öklével belülről kerekre nyomkodta és fülig a fejébe húzta.

– Ha jól emlékszem, éppen a felső metszők látszottak, amikor mosolygott – mondta Profeszor Alexander, amint lassan továbbindultak. – Magának azokra a metszőkre lett volna a legnagyobb szüksége.

– Éppenséggel – mondta Barbara de Anatolia.

– És az alsót nem tudja betenni a felső helyébe.

– Én nem. A doktor lehet, meg tudja csinálni. Én nem.

– Ma este ki fogják fütyülni. Vigyázzon, ki ne tátsa a száját. Hány narancsa van még?

Barbara de Anatolia megállt, levette csuklójáról a táska fülét, aljánál fogva ragadta meg a táskát és kiborította. Négy narancs hullott hangtalanul a hóba, alig értek egymáshoz.

– Négy – mondta Barbara de Anatolia. Azzal továbbindultak, mögöttük négy kihunyó narancs maradt a sötétlila hóban. Elöl menetelt Profeszor Alexander, nadrágján, térden alul csimbókokban és nemezes lapokban állt a hó. Nadrágszára teljesen fehér volt, Barbara de Anatolia, aki most is pár lépéssel mögötte járt, úgy látta, az ereszkedő homályban, mintha csak térdén járna a hó fölött a levegőben.

Az árnyéktalan havon Profeszor Alexander sem látott sokat, a lejtősebb részeken léptei néha akaratlanul fölgyorsultak, néha tehetetlenül megiramodott, de valahányszor hallotta, hogy Barbara de Anatolia csizmái alatt halkul a hó nyüszítése, anélkül hogy hátrafordult volna, bevárta. Egy alkalommal, amikor hiába várta maga mögött a léptek közeledtét, mégis megfordult. A sötétlila havon mozdulatlan fekete árnyékot látott, alaktalan foltot, mint ottfelejtett batyut. Sokkal kisebb volt a kicsi növésű Barbara de Anatoliánál. De mégiscsak ő lehetett. Profeszor Alexander odakiáltott neki

– Maga mit csinál ott?

– Pisilek – sipította fogatlan száján át Barbara de Anatolia. Profeszor Alexander hóna alatt kicsi bőröndjével a hóban topogott. Gőzölgő orra alatt fehér agyarak növekedtek.

– Álljon fel már egyszer.

– Mindjárt – suttogta Barbara de Anatolia. – Csak ülök még itt egy keveset.

A kicsi, batyuszerű árnyék nem is mozdult sokáig. Barbara de Anatolia csak akkor állt fel, amikor Profeszor Alexander kétszer dobbantott és elindult feléje.

– Na jó. Megyek – suttogta. – Megyünk Gyergyó-izébe.

Jó távol, a marosfői alagútból akkor bukkant elő egy vonat. A villamosmozdony búgása messzire nyújtózott a köd alatt, a behavazott oldalak között ellüktetett a gyergyóújfalusi és tekerőpataki krumpliföldekig, ahol Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia egymás mögött baktatott a hóban.

– Ha! – mondta Profeszor Alexander.

– Történt valami?

– Nem tudom – suttogta Profeszor Alexander. – Ilyesmit még nem hallottam. Valaki van a közelben. Lehet egy kutya.

– Nekem bedugult a fülem – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem hallok semmit. És nem bírok szuszogni.

– Én sem – mondta Profeszor Alexander. – És nem fér be a levegő a számba. Elkaptunk egymástól valami betegséget.

Most is Profeszor Alexander haladt elöl, hóna alatt kicsi bőröndjével. Egy helyen léptei hirtelen megkönnyebbedtek, szaladni kezdett, kezét kirántotta a zsebéből, bőröndje kihullott a hóna alól, hason csúszott le a Maros jegére. Barbara de Anatolia is melléje érkezett, Profeszor Alexander föl sem segítette, csak fektében porolta le egy kicsit, aztán átnyalábolta, és oldalazva, araszló léptekkel átvonszolta a túlsó partra. Közben, mintha alulról döngölték volna a folyó jegét. Profeszor Alexander még visszatért, áthozta a bőröndjét is.

– Maga lát engem? – kérdezte suttogva Barbara de Anatolia a part bokrai közül.

– Látok valamit. Lehet, hogy maga az – mondta Profeszor Alexander. Elhaladt az asszony mellett, kikapaszkodott a marton a krumpliföldekre, bőröndjét a hóra dobta és ráült. Jó ideig pihentek mind a ketten nagy csendben.

– Hahó – szólalt meg halkan Profeszor Alexander, mintha csak beszélgetne.

– Itt vagyok – felelte valahol a közelben Barbara de Anatolia.

– Itt, itt. De hol.

– Itt.

Profeszor Alexander felállt, bőröndjét csörömpölve rázogatni kezdte. Nemsokára megállt Barbara de Anatolia előtt.

– Szóval itt van. És mit csinál?

– Olyan jó így – suttogta Barbara de Anatolia.

– Jó lehet. De micsoda?

– A kezem nincs a zsebemben. Egyszer lehullott a hó Anatóliában. És akkor a lábam közé tettem a kezem. Akkor nem volt kesztyűm.

– Most is ott a keze?

– Ott.

– Hát a kesztyűje?

– Nem tudom. Azt hiszem, elvesztettem.

– Hm. Maga valahogy elsietett mellettem – morogta Profeszor Alexander. – Megelőzött, és még észre sem vettem. Újabban külön utakon jár.

– Én csak mentem maga után – suttogta Barbara de Anatolia. – Úgy látszik, egyszer csak utolértem.

– Jó, hogy így történt – suttogta Profeszor Alexander. – Mi volna, ha egy kicsit én is odatenném a kezemet.

– Hova tenné?

– Oda, ahol maga tartja.

– A magáé nem ott van?

– Az enyém a zsebemben van. Én oda dugtam. De mindjárt előveszem.

– Na jó. Próbálja meg.

Profeszor Alexander letérdelt Barbara de Anatolia elé. Kesztyűtlen kezével kutatni kezdett a műszőrme ködmönke alatt, az alsónemű és a harisnya hurkái között, míg végre talált egy darabka hideg és sima bőrt. Ott ujjaival megtapadt.

Barbara de Anatolia kicsit megremegett, fogatlan szájából erőtlen nevetés csordogált. Fejét az előtte térdeplő Profeszor Alexander vállára hajtotta.

– Nyáron ilyesmi nem jutott eszébe. Pedig eszébe juthatott volna már régen.

– Ígérem – mondta Profeszor Alexander, és orrát a zúzmarás, párducpöttyös műszőrme pihéi közé fúrta –, ígérem, hogy ezentúl máskor is eszembe fog jutni. Erre most szavamat adom.

– Mi volt ez? – motyogta egyszer Barbara de Anatolia Profeszor Alexander nyakába.

– Nem volt semmi – suttogta Profeszor Alexander.

– Valamit álmodtam – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem tudom, mit. Valami semmit.

Profeszor Alexander elővonta kezét az asszony ruhái alól, hóna alá nyúlt, és fölemelte. Barbara de Anatolia úgy maradt, a nyakába szédülten.

Már villámlik – mondta, amikor a távolban vonat robogott el zöldesen szikrázó áramszedővel.

– Úgy látszik, beborult.

– Még esni fog.

– Menjünk – mondta Profeszor Alexander. – Siessünk el valahová.

De nem siettek, csak topogtak egymás mellett és egymás mögött Gyergyóújfalu, Kilyénfalva és Tekerőpatak határában, behavazott krumpliföldeken. Bennük találkozott a villamos mozdonyok búgása, s amint a távolról érkező lüktetések lassan elenyésztek, fülükben a csend maradt fémes csengésével. Profeszor Alexander már jó ideje csak ezeket a kósza búgásokat leste, nem lehetett tudni, a köd alatt merről érkeznek. Néha megütköztek a Dél-hegy derekán, s a hó alatt elmerülve úsztak Tekerőpatak felé, máskor a magasból, a ködön támadt résen csaptak le röviden. Profeszor Alexander jó ideje már csak a villamos mozdonyokat hallotta. Nem hallotta Barbara de Anatolia hegyes sarkú csizmáit.

– Halló. Én itt vagyok – szólalt meg halkan. – Maga hol van?

Barbara de Anatolia nem válaszolt. Bár bizonyára ott lehetett valahol a közelben. Ott lapulhatott lomha hóbuckák, csontkemény rögök között. Profeszor Alexander hóna alatt bőröndjével lassan körözött, enyhe csigavonalban taposott körbe, hogy az asszonyt becserkéssze, valamiképpen útjába ejtse, véletlenül belé botoljon vagy rálépjen. Egyszer aztán valamiből megérezte, hogy előtte és alatta egy élőlény gubbaszt konok, mély csöndben. Nagyon halkan megszólította.

– Maga mit csinál itt?

– Nemrég pisiltem – suttogta Barbara de Anatolia. – Azt álmodtam, hogy pisilek.

– Akkor mehetünk – mondta Profeszor Alexander.

– Még nem – suttogta Barbara de Anatolia. – Üljön maga is ide egy kicsit. Meglátja, milyen jó.

Profeszor Alexander nem ült le. Elindult valamerre, pár lépés után bőröndje kihullott a hóna alól. Akkor megállt egy pillanatra, átlépte a bőröndöt és továbbment.

– Jöjjön, Barbara – szólongatta halkan az asszonyt. – Jöjjön, mert este van.

Valahol egy kutya ugatott, Profeszor Alexander forgolódott maga körül, úgy hallgatózott. De minden oldalról ugyanaz a kutya ugatott.

– Ha nem jön, hát nem jön – morogta Profeszor Alexander szaggatottan maga elé. Kicsi adagokban falta be maga elől a levegőt. – Ha magának ott jó, akkor jó. Maga tudja.

Profeszor Alexander addig taposott a behavazott krumpliföldön, amíg combján és mellén majdnem egyszerre megütötte valami. Ekkor megállt. Nekiment egy kerítésnek. Combján és vállán egyszerre érezte a két rúd nyomását, vállával és fejével tapogatta ki őket, s átbújt a köztük levő levegőn. Nemsokára deszkapalánkot súrolt a válla, már letaposott havon járt egy udvaron. Egy nyúlketrec előtt állt, érezni kezdte a háló mögül az állatok illatozó melegét. Kivette kezét a zsebéből, tenyerét a zúzmarás hálóra nyomta, ujjait átdugta a háló szemein, megmarkolta, és addig rángatta, amíg kitépte a ketrecajtóból az etetővályúval együtt. A vályú lehullott, a háló kalodája ott maradt a kezén, lehajolt, rálépett, és ujjait egyenként rángatta ki belőle. Akkor fejével és vállával benyomult, karjába vette a nyulakat, ölelgette őket, egyiket az ölébe gyömöszölte, a másikra arcával rátemetkezett, térdét szorosan maga alá húzta, hogy a végén moccanni sem tudott. Szorításában a nyulak elernyedtek, apró rángások közepette megnyugodtak, langyos húggyal öntözgették Profeszor Alexander borostás arcát. Profeszor Alexander benn volt a ketrecben, két lábszár lógott ki belőle az udvarra, egyiken cipő, a másikon csak egy havas zokni.

Dobribán reggel háromnegyed hatkor elemlámpával világított végig a ketreceken. Nyulait készült megetetni. Akkor látta, hogy az egyik ketrec hálóját nem borítja vastagon zúzmara, mint a többit, a nyulak pihegésétől, hiányzik a ketrec hálója. Hogy két láb mered kifelé a ketrecből, egyik végén gumitalpú cipő, a másikon csak havas zokni.

Dobribán megragadta a kiálló lábszárakat, saját lábát a ketrec falának támasztotta, és Profeszor Alexandert néhány rándítással kivonszolta az udvarra. Vele együtt a két nyúl is lehuppant a hóra. Dobribán fülüknél fogva dobta vissza a nyulakat a ketrecbe, hevenyészve az ajtóra görbítette a letépett dróthálót. Ezután világított Profeszor Alexander arcába. Profeszor Alexander fején nem volt kalap, őszülő kócos haja jeges volt, s mintha halványan mosolyogna, hunyorogva nézett az elemlámpa fényébe.

– Magát nem ismerem – mondta Dobribán.

Profeszor Alexander nem szólt egy szót sem. A konyhában sem, ahol Dobribán székre ültette. Még a széken sem maradt meg, lecsusszant a padlóra, az odaterített zsákszőnyegre. Dobribán feleségével együtt többször visszaemelte a székre, de Profeszor Alexander minden alkalommal lecsúszott a szőnyegre. Csuprokban tea gőzölgött mellette, Dobribánné mind a két keze ügyébe csuprokat tolt, hogy kedve szerint elérhesse őket, de Profeszor Alexander nem nyúlt semmihez, és nem szólt egy szót sem. Dobribánné bundát vett magára, és elment hazulról.

– Legalább hárman jöjjenek – szólt utána Dobribán. Aztán Profeszor Alexanderhoz fordult:

– Mondja el szépen. Miről van szó, komám?

Profeszor Alexander a konyha padlóján ült egy zsákszőnyegen és hallgatott. Kinyújtott lába fölött néha átlépegettek a Dobribán gyerekek, és közelről vizsgálgatták az arcát. Profeszor Alexander a konyha egyik sarkában állapodott meg, üres tekintettel meredt egy vederre, és ritkán pislogott.

Fél nyolc tájt szürkülődni kezdett, ekkor Dobribán behozott a konyhába egy kicsi havas bőröndöt. Profeszor Alexander kinyújtott lába mellé tette és kinyitotta.

– Ez a magáé?

Profeszor Alexander futó pillantást vetett Dobribánra, aztán belenézett a nyitott bőröndbe, tele a csillogó késekkel. Száját résre nyitotta és halkan maga elé fújta:

– Persze hogy az enyém.

– És mit tetszik csinálni ennyi késsel?

– Eldobálom őket – suttogta Profeszor Alexander.

A Dobribán gyerekek háromnegyed nyolckor hozták be a krumpliföldről Barbara de Anatoliát. Hóna alá nyúlva emelték a levegőbe, két keze zsebében volt, karján a táska. Lába úgy maradt begörbülve, mintha guggolna. Amikor letették az udvaron, nem borult föl. Most ott guggolt Dobribán udvarán. Akkora volt, mint egy törpe.

Dobribán megnyitotta a konyhaajtót, hogy Profeszor Alexander kiláthasson az udvarra. Profeszor Alexander a zsákszőnyegen ült, a kicsapó konyhagőz függönyén át látta, hogy karján vinilintáskával Barbara de Anatolia ott guggol az udvaron. Akkora, mint egy törpe. Oroszlánosan haragos arca, mint a csont. Két totyogó liba sziszegve nyújtogatta felé a nyakát.

– Ismeri? – kérdezte Dobribán.

– Persze hogy ismerem – suttogta Profeszor Alexander. Dobribán becsukta az ajtót. Újabb csuprot vett elő, megtöltötte félig teával, aztán színültig szagos borókapálinkával. A csuprot odatologatta Profeszor Alexander kezeügyébe.

– Igya meg. Aztán beszélgessünk.

– Nem szokásom – morogta Profeszor Alexander, amikor megérezte a pálinka illatát.

– De én meg szeretném kérdezni – folytatta Dobribán. – Micsodák azok a kések?

– Mondtam: eldobálom őket.

– Hova az isten lovába?

Profeszor Alexander a csukott ajtón át kimutatott az udvarra.

– Oda, rá. Mind az egészet. – Kezét leeresztette, állát lecsüggesztette. – De nem szoktam eltalálni.

Dobribán elvette Profeszor Alexander elől a pálinkás-teás csuprot, maga előtt forgatta egy darabig, aztán indulatosan belekortyolt.

– Én csak nyulászkodom – mondta. – Nyulakat tartok. Ha megéheznek a gyerekek, kihúzok egyet a ketrecből, egykettőre lehúzom a pizsamáját, és megsütöm. Ha másvalaki éhezik meg, annak eladom. Szóval nyulászkodom. De hogy maga mit csinál, azt nem tudom.

Profeszor Alexander nem válaszolt. Tekintetével egykedvűen siklott át bőröndjén, néha megemelte kezét, furcsán kövér ujjait próbálta mozgatni, aztán lehunyta a szemét.

A Dobribán gyerekek berontottak a konyhába. Álltak a kicsapó konyhagőzben és egyszerre kiabálták:

– Tessék már jönni! A libák feldöntötték, oszt egyre csak kopogtatják.

Dobribán hamarjában megitta az egész csupor pálinkás teát, s a két gyerekkel együtt kirohant az udvarra. Profeszor Alexander kinyitotta a szemét. Nyújtózott egyet, maga elé emelte tenyerét és belenézett. Aztán begörbítette térdét, lábát maga alá húzta, félkézzel a padlóra tenyerelt, félkézzel az asztalba kapaszkodott, és négykézlábra állt. Így ment az ablakig, ott a párkányra támaszkodott, és térdére állt. Erőtlenül lehelt az ablaküvegre, merev ujjakkal kaparászta a jégvirágot. Szemét a nedves lyukra nyomta, kinézett az udvarra. Dobribán és a két Dobribán gyerek éppen kieresztette a libákat az udvarról. Aztán talpra állították Barbara de Anatoliát, hóna alá nyúltak, elvonszolták a szín oldaláig, és a deszkaajtónak támasztották. Ott guggolt Barbara de Anatolia egy deszkaajtó előtt. Akkora volt, mint egy törpe. Profeszor Alexander lassan elvonta fejét, hagyta hogy a pára fagyjon vissza az ablakra.

Amikor Dobribán visszatért a konyhába, Profeszor Alexander a széken ült. Egyik lábát, azt amelyiken a cipő volt, az ölében tartotta, a cipőfűzővel bajlódott, de nem tudta kioldozni. Nehézkesen bőröndje fölé hajolt, kivett egy kést, azzal vágta el a fűzőt. Azt az egy cipőt aztán nagynehezen lefejtette a lábáról, a padlóra hullatta, az asztal alá.

– Az úristenit, hogy maga nem mond semmit – sóhajtotta Dobribán. – Kellene valamiről beszélgetni.

– Nincs miről – suttogta Profeszor Alexander. A kést visszadobta a bőröndbe, fél kézzel az asztallapba kapaszkodva felállt, hurkaszerű merev ujjaival ügyetlenül babrálva, lassú, széles mozdulatokkal kibontakozott pepita felöltőjéből. Alatta vékony barna szvettert viselt és kockás inget. Az ing ujját a szvetterével együtt döfködve könyökön felül tolta. Karja vékony volt, bőre fehér és petyhüdt. Újra tenyerébe nézett, egyszer az egyikbe, aztán a másikba. A nyitott bőröndöt lábbal lassan a küszöb felé taszította. Kinyitotta az ajtót és leült a küszöbre, lábát a havas lépcsőkre nyújtotta.

Ott ült szemben a szín deszkaajtajával. Bal kézzel egymás után tizenöt késsel körbedobálta Barbara de Anatolia fejét, a nyakát, a vállát és a derekát. A tizenhatodik kés Barbara de Anatolia hónalja tájt a párducminta közé repült, egy pillanatig megállt benne, kevés pihét tépett és lehullott a hóba. Profeszor Alexander arca olyan lett, mint a csont. Akkor jobb kézzel nyúlt a késekért, eldobott még tizenhat kést, amennyi a bőröndben volt, mintha Barbara de Anatolia a deszkapalánk előtt állana.

– Az úristenit neki – üvöltötték a Dobribán gyerekek, amikor látták a tizenöt remegő késpengét Barbara de Anatolia feje, nyaka és dereka körül, s a többit, amelyek csíkokat hasítva a szőrméből és a csizmából, tele műszőr pihékkel és pöszlékkel egy halomban hevert a hóban.

Profeszor Alexander fölkelt a küszöbről, az üres bőröndöt félrerúgta az útból. Becsukta maga mögött az ajtót. Lehúzogatta könyökéről az inget meg a szvettere ujját. Lassú, kényelmes mozdulatokkal lehúzta magáról a szvettert. Kihúzta ingét a nadrágból, s anélkül hogy kigombolta volna, kibújt belőle. Megoldotta nadrágját, hagyta, hogy lábszárára csúszon, félkézzel az asztalra támaszkodott, és kilépett belőle, Lehúzta zokniját. A végén letolta magáról az alsónadrágját.

– Azt ne. Az úristenit neki – kiáltott rá Dobribán.

Profeszor Alexander ott állt teljesen meztelenül a konyhában. Mély árkokkal barázdált arcán mosoly remegett. Csöndesen megingatta a fejét.

– Muszáj – mondta. – Szörnyű melegem van.

Leült és hátravetette magát a széken. Ott ült meztelenül és saját csupasz lábfejét nézte. Lábujjai helyén kicsi barna golyók nőttek, szemmel láthatóan növekedett egész lábfeje, mintha levegőt eresztettek volna a bőr alá. Keze is olyan volt mint egy párna, barna és kerek, a körömágy peremén dagadó kicsi vörös gyöngyök ültek, elmozdultak, ujjbegyén cseppé teltek és barna foltokat ejtettek a zsákszőnyegen.

Dobribán az ablakról kaparászta a jégvirágot, lehelgetett az üvegre, kabátujjával törülgette. Egyszerre látott ki az útra meg a nyúlketrecekre. Az egyik ketrecben nyúl ült egy fekete kalapban. Az úton négy közeledő ember alakja áttetszett a ködön.

– Jönnek – morogta maga elé Dobribán, amikor fölismerte Dobribánnét, aki három ember előtt lépegetett a kapu felé.

Reggel volt, sárgulni kezdett a köd, sárga pára lengedezett a nyúlketrecek előtt. Úgy fél kilenc lehetett, a félkilences személy már előbukkant a marosfői alagútból, közeledett a hágó felől, búgása végigremegett a deres ablakokon.

Profeszor Alexander álla mellcsontjára hullott, feje meg-megremegett, amint horkolni kezdett, egyre sűrűbben és egyre hangosabban horkantott, most már úgy nézett ki, vészjelzései nem fognak elcsendesülni.

A Zangezur hegység

Két kutya közeledett a Vorotán vize felől, név szerint Szuren és Hagop. A part menti szürke ágú, gyér cserjésből léptek elő, bundájukat meglegyintette az a szellő, amely napszálltakor indul a sivatagos lejtő kövei közül Akop Akopján háza felé. Termetre majdnem egyformák voltak, ábrázatuk is hasonlított, éles tekintetük, széles, tömör koponyájuk volt, mint a tibeti kutyáknak. Szuren medveszínű volt, Hagop fakófehér, farkát alacsonyan hordta, mint a farkas. Itt születtek valamelyik szomszédos tanyán a Vorotán völgyében.

Akop Akopján cserjével kerített háza magányosan állt a völgy keskeny lapályán, nem messze a folyótól, mégis annyira távol, hogy udvarán már örökös aszály porlasztotta a vörös, néhol zöldes feketén erezett földet. A falak alatt sárga fűszálak rezegtek, s esténként, ha beállt a felföld hideg csöndje a csukott ablakon is hallatszott a hamar kihűlő kövek pattogása. A falak sápadt, téglaszínű tufából, zöldesszürke bazaltból épültek, csak a tornác készült fából, az oszlopokon elpusztult szőlőindák tekeredtek. A napszítta fehér gerendák, a széltől simára kopott szőlőtőkék között ki lehetett látni a Vorotán vizét takaró gyér cserjésre, a napszállta fényében oroszlánszínű Zangezur hegységre, a pusztaság vörös és kovaszínű köveire.

A két kutya egykedvűen haladt el a becsukott tornácajtó előtt, a veteményeshez vezető frissen ásott csatorna mentén, egy ingó falú cserény felé, s már majdnem el is tűntek a sivatag peremét jelző, őrszemként sorakozó kövek között, amikor Szuren hegyezni kezdte a fülét, Hagop is fölkapta porban pihenő farkát. Megfordultak, és halkan szűkölve, lábukat sebesen kapkodva visszatértek a folyópart cserjése mellé.

A ház elé szürke terepjáró kanyarodott. Elsőnek Akop Akopján szállt ki, mellőle Metaksza asszony, végül Zoltán Mazakján. A hátsó ülésekről cementeszsákokat emeltek le, és egymásra rakták őket az eresz alá.

A nap már a Zangezur ormát, a hegy fehérre fagyott homlokát sütötte, Zoltán Mazakján a tornácon ülve leste, mint huny ki távoli csillogása.

– Tisztelt rokon – mondta Metaksza halkan és mély hangon. Megállt a bejárat egyik gerendájának támaszkodva.

– Tessék.

– Csak megszólítottam – mondta Metaksza.

Amikor beléptek a konyhába, már hűvösen örvénylett mögöttük az esti levegő. Amíg Akop Akopján beindította az áramfejlesztőt, csak süllögő, görcsös, kemény fadarabok világítottak az alacsony tűzhelyről. Amint lassan remegve kigyúlt a házban a fény, asztalhoz ültek. Disznófősajtot, fokhagymás kecsketúrót, babsalátát ettek, retket, uborkát és korianderlevelet rágtak hozzá.

Akop Akopján kesely orrát tenyerébe fúrta, és lehunyt szemmel, elégedetten bólogatva mesélt a frissen ásott csatornáról. Azt mondta, mostantól már a Vorotán vize fogja öntözni a veteményest, tavasszal bevetheti az egészet Dagesztánból kapott kitűnő magokkal.

– Mert Akop Akopján gondol a jövőre – mondta Metaksza.

Zoltán Mazakján a ház keleti felében aludt, résre nyitott ablakkal, kitárt zsalugáterrel. Ablaka a Zangezur hegységre nyílt, ahonnan kora reggel forrón és fehéren tűz be a nap. Most holdtalan éjszaka volt, lassanként megtelt a kutyák csaholásával. Szuren mély bömbölése a folyóparti cserjésben visszhangzott, Hagop ingerült vinnyogó morgással távolodott a pusztaság őrszem-kövei között. Hajnal felé, mintha ezek a kövek fegyverezték volna le őket, elcsendesedtek.

 

– Nehogy itt nekem képzelődjék – mondta reggel Akop Akopján, és magyarázni kezdett Zoltán Mazakjánnak. Nem jár itt senki éjnek idején. Még nappal is csak nagy ritkán vetődik errefelé valaki. A kutyák csak úgy megszokásból ugatnak, mindent megugatnak, a megrezzenő cserjést, a vízből kicsobbanó halakat, a köveken megsikló szél huhogását. S talán a régi idők párducait. Valamikor erre vezetett a csapásuk, éjszakánként errefelé jártak le inni a Vorotán vizére. Valami hordozza még itt az emléküket, s mivel Szuren és Hagop idevaló kutyák, érzik éjjelente a vadállatok egykori lopakodását, s talán megbirizgálja orrukat is egy-egy ilyen párducbundából való szőrszál, amit a szél évek óta kerget a Zangezur kövei között. De hol vannak már azok a párducok.

Akop Akopján reggeli után beült szürke terepjárójába, és elhajtott Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján reggel zsinórral mérte ki a csatorna hosszát, a Vorotántól a veteményes végében roskadozó cserényig, később a zsinórt a nyakába akasztva döngölni kezdte a kiásott árok fenekét. Szuren és Hagop ülve bámulták, szemüket nem vették le róla, s ahogy haladt, fejüket lassan utána fordították. Metaksza a tornác oszlopa mellett ült, zöldséget hámozott és gyakran pillantott Zoltán Mazakjánra és a kutyákra. Zoltán Mazakján látta a kutyákat, amint olykor hegyesedő füllel felemelkednek az udvar vörös porából, hogy kicsivel odébb üljenek. Hirtelen kiegyenesedett.

– Miféle párducok? – kérdezte. – Miféle párducokról beszél Akop Akopján?

Metaksza mozdulatlanul ült, arca is rezzenetlen maradt, csak odapillantott a csatorna felé, nem válaszolt. Zoltán Mazakján azt gondolhatta, hangját bizonyára elkapta a szél, elsodorta az őrszem kövek felé.

– Egy pohár savót innék – kiabálta valamivel hangosabban, pedig az árok döngölése közben akkorra már a tornác bejáratával egyvonalba került. – Aztán kérdeznék valamit.

Metaksza megingatta a fejét, a hámozókést letette maga elé.

– Most nem lehet. Majd ha bejön a házba.

– Ejnye. Csak egy pohár savót, Metaksza asszony – kiabálta Zoltán Mazakján mosolyogva.

– Most nem lehet. Amíg bemegyek érte, ez a kettő itt széttépi.

– Hát így állunk?

– Bizony. Én neveltem őket.

A zöldséges edény mellett tányérokon még ott állt a reggeli maradéka. Fokhagymás kecsketúró retekkel. Zoltán Mazakján mutatóujjával kente szájába a maradékot, s ropogtatta a hasábokra szelt retket.

– Jól hallotta – mondta Metaksza –, amíg errefelé párducok éltek, itt jártak le a folyóra. De most nincsenek párducok. Nincs errefelé semmiféle állat, csak ez a két kutya. A medveszínű, meg a másik.

– A végén ezek is megesznek.

– Az lehet. Ha nem vigyáznék magára.

 

Délelőtt megérkezett Akop Akopján a terepjáróval. Egy kicsi teherautó követte. Két betonozó munkást hozott, zsalukkal, betonkeverővel. Nyomban nekifogtak a munkának, pihenés nélkül dolgoztak Zoltán Mazakjánnal együtt. Metaksza barna korsókban vitte ki nekik a savót, tálcákon a forró káposztás meg túrós palacsintát. Szuren és Hagop a terepjáró alatt hűsölt, gyanakodva pislogtak a hurrogó betonkeverő felé. Nagy volt a forróság, szeptember végén errefelé nincs felhő az égen.

Alkonyattájt, amint elérték a cserény falát s egyben a veteményes végét, bevonultak a tornácra. Hideg babsalátát ettek, vörös bort kortyolgattak. Sötétedéskor a betonozók összeszedték a zsalukat, fölrakodtak a teherautóra, és elhajtottak. Akop Akopján megöntözte a kibetonozott csatornát.

Zoltán Mazakján lefekvés előtt kinyitotta az ablakot. Könyökölve bámult kifelé, várta, mikor állítja le Akop Akopján az áramfejlesztőt, hogy szeme mielőbb megszokja a künti sötétséget. Lesett kifelé, jó ideig a kutyákat, főleg a haragosabb, fakó Hagopot kereste, de odakünn nem mozdult semmi, csak a Zangezur sivatagos lejtőin leomló esti szél. Később álmában hallotta Szuren mély bömbölését, Hagop ingerült, vinnyogó morgását. Kikelt az ágyból, és becsukta az ablakot.

 

– Jöjjön, rokon, segítsen nekem egy kicsit – mondta reggel Akop Akopján a Zoltán Mazakján szobája előtt. Zoltán Mazakján fölkelt, és kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön hamar – mondta Akop Akopján. Kezében baltát és vésőt tartott. – Jöjjön velem, fönn van már a nap. Mindjárt megköt a beton.

– Megyek, megyek. – Zoltán Mazakján öltözködni kezdett.

– Így jöjjön, ahogy van – kérte Akop Akopján. – Jöhet így lengében, máris nagy a meleg.

Elindultak a Vorotán felé. Akop Akopján kezében a szerszámokkal, Zoltán Mazakján amúgy pizsamásan, mezítlábra húzott papucsban. Zoltán Mazakján papucsán át érezte a napsütéstől égő kövek melegét.

– Kiveszünk egy darabot a betonból – magyarázta Akop Akopján. – Kivesszük, majd megszárad nekünk odabenn is a tornácon. – Kesely orra alatt még el is mosolyodott, és futólag a tornác felé pillantott. Metaksza asszony kőszerű mozdulatlanságban állt az oszlopok között.

– Mi van a kutyákkal? – kérdezte Zoltán Mazakján.

– Künn vannak a cserényben – mondta előreszegzett fejjel Akop Akopján. – Még hajnalban betereltem őket.

Akop Akopján lehajolt, aztán letérdelt az aszott fűbe, a forró, repedezett kövekre, a csatorna frissen öntött pereme elé. Vésőjével két téglalap alakú darabot rajzolt a betonba. Még nem kötött meg egészen, a szerszám éle könnyen belemélyedt.

– Mind az egészet már nem lehet – mutatott le a csatornába, ahol kerek mélyedések sorakoztak egymás mögött. – De legalább ezt a kettőt kivesszük. Ha maga is segít egy kicsit.

Két kerek talp nyoma mélyedezett a körülrajzolt betonban. Két tenyérnyi lábnyom nesztelen, puha járásra való talpaktól.

– Csak most ne repedjen el nekem – morogta Akop Akopján. – De talán sikerülni fog. Ilyesmivel még nem foglalkoztam. – A balta élével benyúlt a kirajzolt darab alá, úgy, hogy egy darab föld is maradjon alatta, és Zoltán Mazakján segítségével, aki a kivágott rész két peremét tartotta, óvatosan kiemelte.

– Ez az enyém – mondta. Aztán a másikat is körbevágta vésővel, és a balta élével kiemelte. – Ezt pedig tartsa meg maga. Vigye majd magával hamutartónak.

– Ez meg mi a csoda? – kérdezte Zoltán Mazakján komoran.

– Hogyhogy mi a csoda? Nem látja? Két lábnyom. Ott vezet a többi is a folyóra. De nem a Szurené. Nem a Hagopé. Egy cica járt itt az éjjel.

Metaksza most is a tornácon állt, Akop Akopján és Zoltán Mazakján mint valami ünnepi tálcákat vitték a betondarabokat. Letették őket a tornác párkányára, az árnyékba.

– Egyenek – mondta Metaksza.

Dinnye, túró és palacsinta állt az asztalon. Mivel Metaksza nem ült az asztalhoz, állva kezdtek falatozni. Zoltán Mazakján csak dinnyét evett, szája elé tartott egy cikket, és végigharapdálta, hagyta, hogy pizsamájára csorogjon a leve.

– Egyszer jártam Dzsalilabad fölött – mondta Akop Akopján. – A Sirván fölötti erdőségekben. Tele volt vaddal. Nagy sűrű erdőségek azok. De hát a Sirván és a Zangezur az kettő.

– Ezt minek mondja nekem? – kérdezte Metaksza.

– Így volt – mondta Akop Akopján. – Vad helyek azok. De elég messze vannak.

– Ezek nagyon okos dolgok – mondta Metaksza.

– Így van. Eszembe jutottak azok a helyek.

– Szép tiszta beszéd – mondta Metaksza.

Akop Akopján elkomorodott. Egy fél palacsintát visszatett a tányérra, és elindult a cserény felé. Kiengedte a kutyákat. Szuren és Hagop fölborzolt bundával rohant a folyópart felé, morogva ügettek végig a csatornán. Akop Akopján szobájába vonult, magára zárta az ajtót, becsukta a zsalugátereket.

Délután Metaksza megkérte Zoltán Mazakjánt, hozzanak föl pár veder vizet a Vorotnáról. Lassan kullogtak egymás mellett, mögöttük a két kutya.

– Nem nézi meg? – kérdezte Zoltán Mazakján, amikor arra helyre értek, ahol reggel kivágták a lábnyomokat a betonból, és látta, hogy Metaksza egy pillantást sem vet a csatornára, ahol a többi nyom keményre száradva vonult a folyó felé.

– Nem – mondta Metaksza. – Már láttam, és azt is tudom, hogy mit fogok csinálni. Akop Akopján mindig is tudta, hogy még mindig ide járnak inni.

Ötször fordultak, amíg a tartályt megtöltötték. Akop Akopján közben előjött a szobájából, bőrzekébe öltözötten sétálgatott a csatorna mentén, pálcával szurkálta a szikkadt betont, almát rágcsált, és néha egykedvűen kémlelte az eget. A nap már lement, lila ég alatt barnultak az oroszlánszínű lejtők.

Amikor előtünedeztek az első csillagok, Akop Akopján begyújtotta a terepjárót. Nem szólt Metakszához, nem szólt Zoltán Mazakjánhoz, csak Szurent és Hagopot szólította, maga mögé ültette őket és elhajtott. Nem az úton, hanem a cserény mögötti őrszem-köveket kerülgetve indult a pusztaság sűrűsödő sötétségébe.

– Elment – mondta Metaksza. – Kíváncsi vagyok, mire megy a kutyákkal.

Akop Akopján házát hamarosan körülvette a Zangezur hidege. Görcsös, kemény fák süllögtek a tűzön, a kemenceajtó három kerek szellőzője világított a konyhában. Metaksza a becsukott ajtó üvege előtt állt, mozdulatlanul meredt a sötétségbe. Nemsokára Zoltán Mazakján is mögéje került, parázsló szempárokat lestek a holdtalan éjszakából, de a közelségüktől hamar bepárásodó ablaküvegen csak tűz visszfénye, a kemenceajtó három piros szeme pislákolt.

Zoltán Mazakján Metaksza mögött állt, lélegzésétől Metaksza néhány hajszála lebegni kezdett, és beleragadt az ablaküveg párájába, combja körül érezni kezdte az asszony melegét.

– Ki fogom oltani az életét – suttogta Metaksza. – Segít majd elviselni, Zoltán Mazakján?

– Még nem tudom – mondta Zoltán Mazakján.

– Csak ezt tehetem vele, mert hazudott. Akkor is, ha maga elmenne innen.

A Zangezur sivatagos lejtői felől két fénypászma villant, nemsokára ráhullott az ablaküvegre. Akop Akopján behúzott terepjárójával a fal mellé, kiengedte a kutyákat. Nem indult az áramfejlesztő felé, egyenesen belépett a konyhába. Zoltán Mazakján elvette Metaksza hasáról a kezét.

Akop Akopján gyertyát gyújtott, egyenként világított Metaksza és Zoltán Mazakján arcába. Behozott a tornác párkányáról egy betondarabot, rágyújtott és belehamuzott a párnás talpak kemény nyomába.

– Láttam őket – mondta. – Ketten vannak.

– Magának már mindegy, Akop Akopján – mondta Metaksza. – Csak maga ezt még nem tudja.

– Csak mondom – folytatta Akop Akopján –, hogy ketten vannak, nem nagy dolog.

– Hallja? – fordult Metaksza Zoltán Mazakjánhoz. – Ketten vannak. Nem hárman és nem egyedül, hanem ketten. Mit szól ehhez, Zoltán Mazakján?

Zoltán Mazakján tartott a keze remegésétől, ezért zsebre dugta, tartott saját hangjától is, ezért hallgatott.

A testőrparancsnok magánya

Hat óra. Mögöttünk végre fölkelt a nap, vörösen tűz át a síkság fölött úszó ködökön, vörös pontokban csillan a műszerfal domborulatain és a navigátor vállgombjain. Távolabb, az őserdő fölött is megmozdul a vastag pára, kövér gomolyagok lövellnek a magasba. Nemsokára beléjük merülünk.

Bobadilla őrnagy, a mesztic bágyadtan tekint kifelé, orrát az ablaküveghez nyomja, keze fejével beletöröl, nem tudja, hogy kívülről párásodott be. Kávészínű lassú vizű folyó fölött repülünk, alig pár méterrel a karfiolosan tömött lombkoronák fölött.

Bobadilla őrnagy előtt Emil Sopornytz ül, a mesztic kinyújtott lábát nézi, ahogy az erősödő fényben megcsillannak cipőjén a szegecselt karikák. Mindketten bőr overallt viselnek, füllebenytyűs pilótasapkát és napszemüveget. Csak a cipőjük nem egyforma.

– Miféle cipő van a maga lábán? – kérdi Emil Sopornytz.

Bobadilla őrnagy megmozdítja lábfejét, egy kicsit szemügyre veszi saját cipőjét. Magas szárú katonazöld vászonbakancs, vastag gumitalppal. Hajlatában szegecselt szellőzőnyílásokkal.

– Gerillacipőnek hívják – mondja Bobadilla őrnagy.

– Csak nem tőlük kapta? – fordul hátra Emil Sopornytz.

– Á – legyint Bobadilla őrnagy. – Ott még nem tartunk.

– Már azt hittem, találkozott velük.

– Tudja maga jól. Gerillák nincsenek – morogja Bobadilla őrnagy.

– Csak azért mondom.

Előrehajolok, én is megnézegetem, miféle cipőt visel Bobadilla őrnagy. Emil Sopornytz észreveszi, mit nézek, megkérdezi:

– És azok a lyukak ott mire valók?

Bobadilla őrnagy forgatja lábfejét, nézegeti ő is a saját cipőjét.

– Ha menekül a gerilla és vízbe lép, a lyukakon kicsorog a víz. Nem fázik meg a lába.

– Úgy látom, maga a gerillákkal tart.

– Gerillák nincsenek – mondja Bobadilla őrnagy, és kinéz az ablakon.

Nem buta ember ez a Bobadilla őrnagy, pontos és fegyelmezett, mint a meszticek.

 

Hat harminc. Emil Sopornytz termoszból kávét tölt magának a kupakba, felét kiissza, felét a padlóra önti. Nézi egy darabig a golyózó kávécseppeket a padlón, aztán sietve visszacsavarja a kupakot. Zsebéből papírzsebkendőt vesz elő, feltörli. Aztán válltáskájából előveszi távcsövét, és az ablaküvegre nyomja.

– Maga biztos járt már errefelé – mondja Bobadilla őrnagynak.

– Nem tudom – mondja Bobadilla őrnagy. – Ezek a helyek elég egyformák.

Bobadilla őrnagy is tölt magának kevés kávét, amíg issza, szemét félkézzel beárnyékolva kitekint az ablakon.

A motorok hangja hirtelen megváltozik, a gép meglendül, kanyarodik egyet félkörben, és lassan ereszkedni kezd. Alattunk elmarad a tömött erdő szövedéke, a forgó szárnyak pálmaleveleket lengetnek kunyhók és csűrszerű nyitott termek fedelén.

A helikopter lassan végigmotoz a kunyhók fölött, árnyéka után morcos kutyák rohangálnak lapos kerek kövek és kihűlt üszök között.

– Úgy látszik, nincsenek itthon – mondja Emil Sopornytz. – Vagy maga lát valakit?

Bobadilla őrnagy fölvonja szemöldökét, tanácstalanul ingatja a fejét, s mintha hozzám szólna, megjegyzi:

– Én se látok senkit. Jobb, ha a levegőben maradunk.

A pilóta biztos hallja, mit beszélnek, a gép megemelkedik.

 

Hat ötven. Bobadilla őrnagy hirtelen fölemeli a karját és feláll.

– Ott – mondja.

Alacsony cserjéssel pásztázott zsombékos tisztás közepetáján, valami kis kiemelkedésen ül valaki. Körülötte színes rovarok cikáznak. Teste lágybarna, haja zöldesfekete, mint a varjútoll. A közeledő berregésre dermedten marad jó ideig, amint megpillantja a földön sebesen közeledő árnyékot, riadtan fölugrik és szökellő mozdulatokkal csörtet a lápon át.

A gép egyre alacsonyabbra ereszkedve követi, míg egészen fölébe kerül és betakarja. Az ember megszédül a széllapátok orkánjában, kezét nyakára kulcsolva elhasal a pocsolyák között.

Bobadilla őrnagy kibiztosítja az ajtót, félretolja. Emil Sopornytz a nyitott ajtón kitolja a hágcsót és leereszti. Álluk alatt begombolják a bőrsapkákat, és egymás után leereszkednek.

Bobadilla őrnagy érinti meg előbb a barnabőrű embert, álla alá nyúl, kicsit megrázza, aztán megsimogatja a feje búbját. Emil Sopornytz kiabál neki valamit, ő is válaszol, de a motorzúgás elnyomja a hangjukat. Aztán az ember hóna alá nyúlnak és fölemelik. Széles arca sártól csöpög, sima fekete hajából is sárga lé csorog. Bobadilla őrnagy a fejét simogatja, mint valami szárnyaszegett madárnak.

Könnyűszerrel kísérik a hágcsó aljáig, ott megállnak, és a távolságot méregetik. Lassan tuszkolják fölfelé a lépcsőn, a mereven megkapaszkodó lábakat kicsi ütésekkel oldják el a lépcsőfokoktól.

– Vigyázzon, hogy fogja, mert lehet összetojja magát – mondja Emil Sopornytz és maga is kellő távolságból óvatosan taszigálja fölfelé. Eltelik vagy tíz perc, míg belökdösik a fedélzetre.

Az indián akkora, mint egy gyermek, tekintete is gyermekes fényben fürdik. Teljesen meztelen, nincs rajta csak egy fonott hímtagkupak. Emil Sopornytz visszatolja az ajtót, bebiztosítja.

– Mondja meg a hékásnak – fordul Bobadilla őrnagyhoz –, hogy repülni fog.

Bobadilla őrnagy nem mond semmit az indiánnak. Megoldja állán a bőrsapka szárát és Emil Sopornytznak mondja:

– Nem tud repül – töri tréfásan a nyelvet. – Repül csak madár.

A gép zúgása fölerősödik, a levegőbe emelkedik. Az indián a gép farában egy széket átölelve hever, kicsire kucorodik, mint egy batyu.

A navigátor többször is hátrafordul. A végén megjegyzi:

– Valami zörög a gépben.

Az indián egész teste reszket, vacognak a fogai, azt hallja a navigátor.

Emil Sopornytz elővesz egy ceruzát a táskájából, még meg sincs hegyezve. Odaadja Bobadilla őrnagynak. Bobadilla őrnagy csak tartja kezében a ceruzát.

– Mit csináljak vele?

– Dugja már bele a szájába.

Bobadilla őrnagy bedugja az indián szájába a ceruzát. Az indián tovább remeg, de a foga nem vacog többet.

– Ilyesmire ceruza a legjobb – mondja Emil Sopornytz. – Vagy jól meg kell szorítani a rágóizmokat. – Nézi Bobadilla őrnagyot, aki az indián mellett guggol, és idegen nyelven mormol a fülébe.

– Mond valami okosat? – kérdi Emil Sopornytz. – Kérdezze meg: élnek-e szülei, vannak-e testvérei?

– Úgy látszik, nem érti, amit mondok – morogja Bobadilla őrnagy.

– Pedig az ő nyelvükön beszél, nem? Honnan ismeri a nyelvüket?

– Az anyámtól – mondja Bobadilla őrnagy.

Emil Sopornytz elvigyorodik. Ügyes ember ez az Emil Sopornytz, pedig Európából jött. Gyepmester létére még a nyelvünket is megtanulta.

 

Mindjárt fél nyolc. Odalenn a fűben, a bokrok között, folyópartok kanyarulatában néha megpillantunk egy-egy indiánt, néha többet is, amint libasorban menetelnek valamerre. De azok mind férfiak.

Fél nyolc után pár perccel aztán Bobadilla őrnagy előre szólt a navigátornak:

– Ereszkedjenek. Hajtsanak rá szépen.

Valami kisebb folyó árterülete fölött repülünk, az iszapos barna kövek között zegzugos vonalban, hirtelen irányt változatva egy indián menekül.

– Biztos, hogy nem férfi? – kérdezi Emil Sopornytz és homlokát az ablaküveghez nyomja. – Nehogy mégis az legyen.

– Maga a hátsó lábáról megismerte a szukát? Vagy még a fenekéről se? – morogja Bobadílla őrnagy. – Ne mondja, hogy nem ismerte fel.

– A kutya, az más – mondta Emil Sopornytz.

A helikopter perceken át követi a szaladó alakot. Az indián néha bevárja, míg fölébe ereszkedik a gép, aztán a levegő örvénylésétől megtántorodva elsiklik alatta és rohan visszafelé. A pilóta káromkodik, valahányszor meg kell fordítani a gépet.

Bobadilla őrnagy leakasztja ülése mellől a válltáskáját. Hosszú csövű revolvert vesz elő, jobb kezébe fogja. Megkapaszkodik az ajtó melletti fogódzóba, kibiztosítja az ajtót és félretolja. Jobb kezével kinyúl az ajtón, lassan körözve céloz, meghúzza a ravaszt.

Az indián futtában a lábához kap, combját vakargatja és még jó darabon szaladgál az iszapos kövek között, míg mozdulatai ellustulnak, s aztán hátra-hátrapillantva sétálni kezd. A végén, miután többször megbotlik, megáll, leül egy iszapos kőre és csodálkozó tekintettel várja, hogy a gép fölébe ereszkedjék.

A hágcsót hamar kitolják az ajtón, Bobadilla őrnagy leereszkedik, és a földről visszakiabál Emil Sopornytznak, hogy maradjon csak fönn. Az indián fölé hajol, álla alatt vakargatja, meg is fogja és megrázza egy kicsit a fejét, aztán a feje búbját simogatja. Alája nyúl, átnyalábolja, ölébe veszi, és elindul vele a hágcsón fölfelé. Ahogy a fedélzet magasságát eléri, átadja Emil Sopornytznak.

– Most már maga is látja, hogy nem férfi – mondja.

Az indián nő akkora, mint egy gyermek, ágyéka fölött gyatra kis fűkötény, semmi egyéb, s látszik, combja töve, hónalja teljesen szőrtelen, melle kicsi és hegyes. Elomlik a másik indián mellett, egy kicsit nekidől, feje lekókad. Nemsokára megrázkódik és odahány a csupasz hasára.

 

Kilenc óra. A támaszponton jó messze a hangároktól, a laktanyáktól és a vezérlő épületektől, a kifutópálya végében állunk. A tartálykocsi szélvédője mögött Bobadilla őrnagy ül. Emil Sopornytz a töltőcsövet kezeli. Csak egy keskeny résen látok ki a szabadba, mert az ablakokat elfüggönyözték.

Már elkészültek a feltöltéssel, amikor a kifutópályára terepjáró érkezik. Emil Sopornytz elébe szalad, és föltartja jobb kezét. Aztán amikor a terepjáró megáll, és a sofőr kiszáll, tenyeréből tölcsért formál és belekiabálja:

– Azonnal üljön vissza. És hajtson vissza vagy huszonöt métert. És ne mozduljon.

A terepjáró visszafarol vagy harminc métert és megáll. A sofőr letekeri az ablakot.

– Maradjon ott és nem mozduljon – kiabálja Emil Sopornytz. – Mondja, mit akar.

– Itt van a kocsiban – kiabálta a tiszt a terepjáróból. – Elhoztuk, hátul van a kocsiban. De lehet, hogy egy kicsit nagy.

– Mi az, hogy nagy?

Bobadilla őrnagy földobja a töltőcsövet a tartályra, és elhajt vagy ötven métert. Otthagyja a tartálykocsit, és gyalog tér vissza.

– Mi a baj? – kérdi a tisztet, aki most is a lehúzott ablak mögött ül.

– Ott van egy ládában – mutat hátra a tiszt. – De elég nagy.

Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy kinyitják a terepjáró hátsó ajtaját, és leemelnek róla egy ládát. Egyik oldalán rács borítja.

– Elég nagy. És mért nem mozog?

– Kábítólövedékkel fogtuk be. Bekapott vagy négyet a seggébe.

– Ez nem pekari – mondja Bobadilla őrnagy. – Én láttam pekarit, de ez nem az. Ez tapír.

–Nem mindegy? – morogja Emil Sopornytz.

Néznek mindketten a helikopter felé, vonogatják a vállukat tanácstalanul.

– Tapír – kiabálja felém Bobadilla őrnagy.

Kiállok a gép ajtajába, onnan integetek nekik, hogy hozzák csak. Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz kétfelől megragadják a ráccsal ellátott ládát, elhozzák a gépig, betaszítják a fedélzetre.

– Párhetes tapírborjú – mondja Bobadilla őrnagy. – Nincs több tíz kilónál.

 

Tíz negyvenöt. Nehéz párában, ólmos fényű háztetők fölött kering a gép, amíg végre egy udvar mélyén föltűnik a kövezetre festett H jelzés. A helikopter a börtönkórház udvara fölött lebeg, lassan beereszkedik. Az udvarra néző, fehérre mázolt ablakok csukva, sehol egy ember, csak galambok rebbennek föl a párkányokról.

Amikor a motorok sípolása is elhalkul, és a szárnyak elcsendesednek, kinyílik a főkapu, két fehér köpenyes férfi közeledik a géphez. Egyikük katonazöld nadrágot visel a köpeny alatt, a másik csíkos rabruhát, egyik az igazgató főorvos, a másik valami állatorvos vagy felcser. Vigyázzban állnak meg a gép előtt.

Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy szállnak ki elsőnek, leemelik a fedélzetről a ládát.

– Nem pekari – mondja az állatorvos vagy felcser. – Ez egy kicsi tapír.

Emil Sopornytz teljesen kisápad, kacsaszája elkeskenyül, legszívesebben torkaszakadtából ordítna, de csak halkan recsegi:

– Hallottam valamit? Különböző állatneveket hallok? Zárkát fog kapni. Elvégzi a dolgát és megy a zárkába.

Emil Sopornytz és Bobadilla őrnagy nézik, hogy emeli vállára a ládát, utána néznek, ahogy kicsit meggörnyedve átszeli a börtönkórház udvarát, és megáll egy vasajtó előtt. Várja, hogy megnyissák előtte.

Az indiánok remegő fejjel, rogyadozó lábbal támolyognak elő a gépből. Egyiket Bobadilla őrnagy, a másikat Emil Sopornytz ragadja meg, átnyalábolják őket, vállukra vetik és elindulnak. Jókötésű, erős emberek ezek.

 

Tizenegy órakor mi is fehér köpenybe öltözünk. A műtőterem az alagsorban olyan, mint egy közönséges mosókonyha. A falak szürkék a nedvességtől, a mennyezet sarkaiban fekete a penész, a kőpadlón barna lepedék. A két műtőasztal karfáját kikezdte a rozsda, a párnázatból kibuggyant a vénhedt szivacs. Vízzel telt katlan alatt még izzik a parázs; Különböző csövekből egy bádogkádba csorog a víz.

Az indiánok most lovaglóülésben ülnek két tonettszéken, jó szorosan oda vannak kötözve, nyakukon, hónaljukon hevederek vezetnek. Lábuk olykor megrándul, halkan nyöszörögnek.

– Most pedig beadok nekik még egy adagot – mondja az igazgató főorvos. – Nem árt, ha megfigyelik, hogy csinálom.

Az indiánok alig rezzennek meg a tűszúrásokra, csak a heveder szorítása alatt rándul testük néha, egykedvűen bámulnak maguk elé.

A folyosóról, az ajtó előtt csoszogás hallatszik, aztán valaki kopogtat. Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz előbb egymásra néznek, aztán rám, végül az igazgató főorvosra.

– Ki az? – kiabálja Emil Sopornytz.

– Én – mondja valaki az ajtó mögött.

– Azt hiszem, csak a tízórai – mondja az igazgató főorvos.

– Miféle tízórai? – kérdi Bobadilla őrnagy. Lopva rám néz, de én mintha oda se figyelnék, hallgatok. – Szó volt valami tízórairól?

– Hozattam tízórait a városból – mondja az igazgató főorvos elvörösödve.

Emil Sopornytz az ajtó elé lép, fejét a deszkához érinti.

– Tálca van a kezében? – kérdi.

– Igen – mondja valaki az ajtó mögött.

– Akkor tegye le azonnal a földre. És menjen. Megértette?

– Igen.

Amikor a csoszogás elül a folyosón, Emil Sopornytz kinyitja az ajtót. Fölveszi a földről a tálcát, belép vele, leteszi újra a földre, és bereteszeli az ajtót. Aztán a tálcát az ablakpárkányra teszi, fejmagasságba. Három tányér, három pár virsli, három pár banán és egy csésze mártás van rajta.

– Szóval maga kérte – mondja Emil Sopornytz és szigorúan az igazgató főorvosra néz.

– Gondoltam, megéheztek – mondja elvörösödve az igazgató főorvos. Közben gumikesztyűt húz a kezére, az asztalon matat és elővesz egy nyírógépet.

– Kesztyűt is használ? – kérdi Bobadilla őrnagy. – Mi kesztyű nélkül dolgozunk.

– Nem tudom, miféle hajuk van ezeknek – morogja az igazgató főorvos.

– Majd megmosdik utána – szól közbe Emil Sopornytz. – Nyírt már embert?

– Van két kislányom – mondja az igazgató főorvos. Azokat kicsi korukban néha megnyírtam, hogy erősödjék a hajuk.

A főorvos a nyírógép lapját az egyik indián homlokához érinti, bekapcsolja, elindul vele a feje búbján át, le egészen a nyakszirtig. Mint valami igazi borbélynak, olyan lesz tőle az arca.

Emil Sopornytz azt figyeli, ahogy Bobadilla őrnagy megáll az ablakpárkány alatt, elvesz a tálcáról egy pár virslit, letépi a párjáról, beledugja a mártásos csészébe, aztán beleharap.

– Nem kellett volna kezet mosni? – kérdi tőle.

– Maga minden kutya után lezuhanyozott?

– A kutya az más – mondja Emil Sopornytz, közben látja a lepedékes padlóra hulló fekete tincseket. – Ahogy befejezte, azonnal seperje össze – mondja az igazgató főorvosnak.

Az indiánok csak néha, egy-egy villanásnyira tekintenek egymásra, nyugodt arckifejezéssel, kicsit bávatagon merednek maguk elé. Arcukon, mint valami kimerítő nevetés után a nyugalom könnyei csorognak.

Amikor az első indiánt kopaszra nyírják, Bobadilla őrnagy szappant, pamacsot vesz elő, jól megvizezi őket. Alaposan behabozza a rövid sörtét, ujjával rendezgeti a fülek körül.

– Hámozzon meg nekem egy banánt – kéri Emil Sopornytzot. – Hozza ide és dugja a számba.

Az igazgató főorvos közben a másik indiánt nyírja, már az is teljesen kopasz, ennek a feje valamivel kisebb, ez lesz a nő. Bobadilla őrnagy csuklóig habos, nagy fehér labdát tart a kezében, latolgatja, várja, hogy az igazgató főorvos végezzen, hogy aztán azt is odakenhesse. Közben valami idegen nyelven szólongatja az indiánokat. Azok egy ideig bávatagon figyelik ajka mozgását, aztán közönyösen tekintenek maguk elé, a fekete tincsekre.

– Két nyelvjárást is beszélek – magyarázza Bobadilla őrnagy. – De úgy látszik, ezek nem odavalósiak.

– Magának a papája vagy a mamája volt indián? – kérdi Emil Sopornytz.

– Persze hogy a mamám – mondja Bobadilla őrnagy. – És apáca volt. De nem tőle tanultam a nyelvjárásokat.

Az igazgató főorvos kezében borotvával méregeti a beszappanozott indiánt, már neki is fogna, amikor Emil Sopornytz rámordul:

– Nem hallotta, mit mondtam? Előbb seperje össze onnan azt a hajat. Tűzbe vele.

Az igazgató főorvos leteszi a borotvát, lerázza köpenyéről a hajat, összesepri a földről és egy kartondobozba rakja. A dobozzal együtt dobja a tűzbe. A kályhaajtó szellőzői fojtó füstöket eregetnek.

Emil Sopornytz is elsétál az ablakig, álla magasságában a tálca, elvesz magának egy pár virslit, az egyiket letépi, tör belőle és beleharap. Utána megszagolja.

– Csak nincs valami baja? – kérdi Bobadilla őrnagy.

Emil Sopornytz tele szájjal ingatja a fejét. Lenyeli a falatot és azt kérdezi.

– És mondja. A maga mamája pont ilyen volt, mint ezek? – A borotvált fejű indiánra mutat.

– Nem – mondja Bobadilla őrnagy. – Az anyám nő volt.

– Tyűha! És egyébként?

– A mamám apáca volt – mondja Bobadilla őrnagy. – Egészen addig, amíg meg nem szökött. Akkor aztán menedéket kapott az apámtól.

– Én nem azt kérdezem – mondja Emil Sopornytz. – A fajtájára, a kinézésére gondolok.

– Apáca kinézését egész életében megtartotta – bólint Bobadilla őrnagy. – Vasalt ruhában járt, egyenes tartással, lehajtott fővel. Azt az egy szökését leszámítva nem volt neki baja a jóistennel.

– De teljesen indián volt – erősködik Emil Sopornytz –, olyan, mint ezek itt?

– Úgy igen – mondja Bobadilla őrnagy. – Ha úgy érti, úgy igen. De ruhában járt.

 

Az egyik indián, lehet hogy éppen a nő, most hason fekszik a műtőasztalon. Nyaka, két csuklója, két bokája szíjakkal van a támlákhoz erősítve. Bobadilla őrnagy kajla fehér tálat tart a füle alá, az igazgató főorvos hatalmas fecskendőt illeszt a hallójáratok közé. Addig nyomja, amíg Bobadilla őrnagy kezében a tál megtelik vízzel és mogyorónyi barna darabokkal.

– És a papája, az nem volt indián – mondja Emil Sopornytz. – Neki csak megtetszett a mamája, ugye?

– Úgy van – mondja Bobadilla őrnagy. – Megtetszett neki. A füvészkertben látta meg először a mamát. Ült a fűben és fésülködött.

– De a papája fehér ember volt, nem?

– A papám igen – mondja Bobadilla őrnagy. – A mamám volt nekem indián. És mondom, apáca. Egészen az apácalázadásig. Akkor kiúszott a csatornán a folyóra, beleült egy gyerekkocsiba, és kézzel hajtotta magát a füvészkertig. Ott átmászott a kerítésen, leült a fűbe és megfésülködött. Így volt.

– Aztán jött a papája – mondta Emil Sopornytz.

– Úgy van – mondja Bobadilla őrnagy. – Jött a papám a hálóval, és ott találta a fűben.

– Miféle hálóval?

– A papám nekem, az pecér volt a füvészkertben. Ő szedte össze a kertből a betévedt kutyákat.

– Maga csúfolódik velem – mondja Emil Sopornytz bosszúsan. – Amért én Európában gyepmester voltam, azért?

Az igazgató főorvos kiüríti a tálakat, az ágyékkötényt és a hímtagkupakot bedobja a tűzbe, aztán egy tartályból lelógó gumicső végét fogja meg, bal kézzel a fekvő indián hátára támaszkodik és belecsavarja a végbelébe. Megnyitja a tartályon a csapot.

– Én csak azt mondtam, hogy a papám szedte össze a kutyákat – mondja Bobadilla őrnagy. – Én nem magáról beszéltem.

– Én azt hiszem, maga csúfolódik velem – mondja Emil Sopornytz. – De remélem, tévedek.

– Amért én őrnagy vagyok – mondja Bobadilla őrnagy. – Azért még nem kell hogy csúfolódjak, nem igaz?

Állnak az ablak alatt, csak a kívülről fehérre mázolt ablakszemeket látják, s tükrözésében az igazgató főorvos alakját, amint néha az indiánok fölé hajol és elbabrál a csapokkal.

– Azért, mert őrnagy – mondja Emil Sopornytz. – Pontosan azért nem kell csúfolódni.

– Apám a füvészkertben dolgozott – mondja Bobadilla őrnagy. – Ő felelt azért, hogy nyugalom legyen a kertben. És hazavitte a megfogott kutyákat. Úgy, úgy. Otthon felnevelte őket.

– Akkor mégsem volt pecér – mondja Emil Sopornytz. – Akkor kutyatartó gazda volt.

– Lehet, hogy az volt. Szerette a kutyákat.

– És a mamája mit szólt ehhez?

– Nagyon jól éltek egymással. A mamám is szerette az állatokat. Csak egyszer haragudtak meg egymásra. De aztán kibékültek és együtt sírtak sokáig.

– Akkor ki volt a hibás?

– Senki sem volt hibás. A papám a vágóhídról hozta a borjúpacalt a kutyáknak, átlátszó zacskókban. Egyszer aztán nem kapott pacalt, csak borjúszemet. Egy egész zsák borjúszemet, és künn felejtette az asztalon.

Emil Sopornytz kiköp.

– Aztán egyszer csak a mamája érezte, hogy nézik.

– Akkor elment otthonról a mamám. De a papám hazahozta, és aztán sokat sírtak együtt.

Bobadilla őrnagy hirtelen orra elé kapja a kezét, én is a zsebkendőmért nyúlok. Emil Sopornytz a kagylóba köpköd. Az indiánok most egy-egy lavórban ülnek, csorog belőlük a beöntés leve, s az, amit kitakarított belőlük, fejük lecsüng, szájukból a padlóig nyúlik a nyál.

– Már ne tessék haragudni – mondja az igazgató főorvos. – Ez elkerülhetetlen.

Állunk befogott orral, nézzük őket. A főorvos nem foghatja be az orrát, a földet törli a lavórok körül, majd falapáttal kavargatja a kádban a fürdővizet.

– Mondja meg nekik – kéri Bobadilla őrnagyot –, hogy bújjanak be a vízbe. Valahogy értesse meg velük.

Bobadilla őrnagy fintorogva nézi a hol fehéresen, hol sárgásan habzó fürdővizet, szimatolgat.

– Mi az isten van ebben? Klórmész és jódtinktúra?

– Valami afféle.

– És az nem árt a bőrnek?

– Árt egy kicsit. De most még nem, csak később.

Az igazgató főorvos a két lavórt a lefolyóba üríti, az üres lavórokat a sarokba dobja. Veszi a rúdvégre erősített súrlókefét.

Hirtelen a torkomhoz kapok, nyelni próbálok, de nem tudok. Valamivel megtelik a szám, a fogak zománcán érzem a gyomorsavat. Elvánszorgok a mosdóig, fölé hajolok és kitátom a számat.

 

Tizenegy negyvenöt. Az igazgató főorvosnak most is Bobadilla őrnagy segít. Törülközőkkel szárítják az indiánokat, megmossák a fogukat, levágják a körmüket, és bekenik lakkal. Aztán bőrápoló tejekkel dörzsölgetik őket, Helena Rubinstein és Max Factor feliratú üvegeket rázogatnak, bekenik őket tetőtől talpig. Pörsenéses vállukra filmes permetet hordanak, orrukba és szemükbe folyadékot csepegtetnek. Vadonatúj ágyékkötényeket kapnak. A fogason két varjúfekete vadonatúj paróka lóg.

Az igazgató főorvos megszív két fecskendőt, végükre illeszti a tűt, dobozba rakja őket, odaadja Bobadilla őrnagynak. Az indiánok mosolyognak, körmük csillog, érezni a száradó körömlakk szagát, bőrük is csillogó és jószagú, szemük fehérje világít.

Emil Sopornytz az indián nőt nézi, tekintetével végigsétál rajta lábfejtől az álláig, onnan vissza az ágyékáig.

– Meg tudná mondani, hány éves? – kérdi Bobadilla őrnagyot.

– Vagy tizenkettő – mondja Bobadilla őrnagy bizonytalanul. – De lehet, hogy harminc.

– Nem kívánja?

– Ó – mondja Bobadilla őrnagy. – Ahhoz kéne ismerjem a szokásait.

– És a mamáját sem kívánta soha?

– A mamám apáca volt – mondja Bobadilla őrnagy. – Nem feküdt volna le velem.

 

Tizenkettő után tíz perccel érünk a főkapu elé. A botanikus kertet még tegnap kiürítették. A növényápolókat, a takarítókat, a rendfelügyelőket és a pénztárosokat meg a kapusokat is hazaküldték. A bejárat előtt most katonák állnak, derekukon súlyos bőrtokok.

Bobadilla őrnagy vezeti a mentőautót, áll szemben a kapuval, és a szélvédő mögül integet, nyissák már ki. Aztán behajtunk a fősétányon, elhaladunk a központi épületek előtt, hajtunk hátra, a kert sűrűje felé. Addig hajtunk, amíg az út egészen elkeskenyedik.

A hatalmas fák koronáiról a liánok között gumicsövek lógnak, végükön rózsákból permetez a víz, meggyűl a vályúszerű széles leveleken, onnan csorog az aljnövényzetre, az őserdő bozótjára, s a keskeny ösvényre, ahol máskor a látogatók sétálgatnak.

Először Bobadilla őrnagy száll ki, nyomában Emil Sopornytz. Megkerülik a kocsit. kinyitják a hátsó ajtót. Előbb kiemelik a ládát, benne a tapírborjúval. Az állat kábultan hever a ketrec padlóján, éppen csak szuszog, orra és füle körül szivárványszínű kicsi pamacsok, a mosdóhab kicsi felhői szikkadoznak.

– Gyerünk, hékások – mondja Emil Sopornytz az indiánoknak. Bobadilla őrnagy karját nyújtja feléjük, meg ne botoljanak. Már lenn állnak az ösvényen, néha csipogva szólnak egymáshoz, de a szavak elszállnak értetlen tekintetük előtt. Bobadilla őrnagy is szól hozzájuk, magyarázna nekik, de őt sem értik. Csak mosolyognak, sarkukon állva kábultan inognak, néha enyhén megtántorodnak.

Emil Sopornytz kinyitja a ketrec ajtaját, aztán mögéje kerül, megemeli és az állatot kiborítja az ösvényre. Kicsit remeg, amíg elcsendesedik, éppen hogy szuszog.

– Azért beadhatnánk neki még egyet – mondja Emil Sopornytz. – Nehogy elkódorogjék itt nekünk. Ismerem én az állatokat. Alusznak, alusznak, aztán egyszer csak elmennek valahová.

Bobadilla őrnagy a mentőkocsi nyitott ajtaján matat, a táskából kivesz egy bádogdobozt, belőle fecskendőt tűvel. Visszamegy a tapírborjúhoz és a fenekébe döfi.

Aztán Bobadilla őrnagy karon fogja a két indiánt, bevezeti őket a liánok alá, ahol az ösvényen tócsákban gyűl meg a víz. Emil Sopornytz közben vesszőből fonott tálcát hoz elő a mentőkocsiból. Leteszi a tapírborjú elé, lábával ráhengeríti. Bobadilla őrnagy karonfogva sétál az indiánokkal az ösvény végébe és vissza, közben magyaráz és mutogat nekik, hogy értsék meg: el kell menni az ösvény végébe, onnan kell lassan előre jönni. Egyszer, amikor éppen újra előjönnek, Bobadilla őrnagy lehengeríti a tapírborjút a fonott tálcáról. Fölemeli és az indiánok kezébe adja. Egyik az egyik felől, másik a másik felén fogja. Most már kezükben a tálcával közelednek az őserdő sűrűjéből.

– Jöjjön csak egy kicsit – mondja Bobadilla őrnagy Emil Sopornytznak. – Most segítsen egy kicsit.

A tapírborjút visszahengerítik a tálcára, fölemelik és úgy adják oda az indiánoknak. Az indiánok kezükben tálcával, a tálcán egy tapírborjúval közelednek az ösvényen, megállnak és mosolyognak.

– Még vagy tizenötször elismételjük – mondja Bobadilla őrnagy. – És akkor menni fog.

Az ösvény elején, ahol a lombozat hirtelen barlangszerűen összeborul, most Emil Sopornytz áll. A két indián közeledik feléje, kezükben a tálca, a tálcán a tapírborjú. Ahogy közelébe érnek, a tálcát leteszik a földre. Emil Sopornytz jobb kezét nyújtja feléjük, előbb az egyiknek, aztán a másiknak. Bobadilla őrnagy egyenként megfogja jobb kezüket, és ráteszi Emil Sopornytz jobb kezére.

– Tizenötször elismételjük, és menni fog – mondja.

Lassan körbesétálom a terepet, közel ahhoz a helyhez, ahol Emil Sopornytz várja az indiánokat, hogy kezet fogjon velük, hatalmas levelek mögött megpillantom a gyönyörű világoszöld mosdókagylót. A vályúban két szappan, egy rózsaszínű és egy piros. Két törülköző lóg mellette, egy rózsaszínű és egy piros. A kagyló elég alacsonyan van, egy alacsonyabb ember bele is hugyozhat. Kipróbálom, csorog-e víz a csapból. A vízcseppeket zsebkendőmmel törlöm fel, és kifényesítem a kagyló belsejét.

Az ősvénynek ezt a részét valami sárga folyami sás szegélyezi. A szép sárga kardlevelek enyhén lobognak a szélben. De túl sárgák, bár sárgának kell lenniük. S ezt nem mindenki tudja. Megnézem az órámat:

Tizenkettő harminchét. Kiveszem a kocsiból a táskámat. Előveszem belőle a kicsi tartályt és a szórófejet, kipróbálom. A tartály nyomás alatt van, csak meg kell nyomni a gombot. Aztán lepermetezem szép fűzöld festékkel a sárga folyami sást. Jobb ha zöld, a növénynek jól áll, ha zöld a színe.

Amikor befejezem, látom, az ösvényen közeledik a két indián. Leteszik a tálcát a földre, állnak Emil Sopornytz előtt, kinyújtott jobb kezét egymás után megszorítják. Meghajolnak.

– Mondtam, mondtam, hogy menni fog – kiabálja Bobadilla őrnagy. – Majd még egyszer elismételjük. De ennyit egy majom is megtanulhat.

– Maga csak ne majmozzon – morogja Emil Sopornytz.

Akkor a lombok szövedéke közül, lapos levelek alól előtolnak két kerekeken gördülő felvevőkamerát. Egyik mögött Bobadilla őrnagy, a másik mögött Emil Sopornytz. Beállítják őket úgy, hogy az egyik a sűrűbe vesző ösvényre tekint, a másik valakire, aki az ösvény felől érkezik.

 

Pont fél kettőkor meghallom a berregést a város fölött. Bobadilla őrnagy is meghallja, az indiánokat betereli az ösvény végébe, dobozból illatos permetet fúj rájuk. Emil Sopornytz beáll az egyik kamera mögé. A hatalmas, sárgán csíkozott helikopter már valahol a bejárat fölött kerepel, mindjárt ideér a közelünkbe, és le fog szállni. Vigyázzállásban állok, jobb kezem sapkám peremén.

 

Tizennégy tizenöt. A kantinhelyiségben két asztalt terítettek meg. Az egyik mellett én ülök, velem szemben Emil Sopornytz. Előttünk egy tálon két egészben kisütött gyöngytyúk, sajt, banán és ásványvíz.

A másik asztalnál Bobadilla őrnagy ül az indiánokkal. Előttük papírtányérok, frissen sült kenyér, malaczsír, hagyma. Egy nagy tál főtt kukorica és nyolc korsó sör.

– Én a fiatal tyúkot csontostól megeszem – mondja Emil Sopornytz és átnéz Bobadilla őrnagyra. – Maga mért nem eszik?

– Majd a gépben – mondja Bobadilla őrnagy. – Csomagoltattam magamnak.

Az indiánok esznek, tömik magukba a főtt kukoricát, jó maszatosak. Lopva figyelik egymást, a szájuk körül és az ujjukon megragadó ételmaradékok között a bőrön púposodó hólyagokat, a kirepedt körömágyakat s a ráncokból váratlanul kiserkenő vért. Válluk is tele hólyaggal, feszítik a filmszerű permetet, ami cafatokban lóg már, savósan nedveznek. Ajkuk cserepes, rózsaszínű cseppekben gyöngyözik, szájuk sarkában fehér lepedék, szemük zugában kövér sárga csomók ülnek.

Bobadilla őrnagy elsétál a kantin végébe, megnyitja a tálalóablakot. Nemsokára egy tál frissen főtt kukoricával tér vissza, az asztalra teszi.

– Egyetek, hékások. Megéheztetek.

Emil Sopornytz vigyorogva nézi őket.

– Vajon ezek mit szólnának egy mozihoz? Mondjuk a Pinocchióhoz. Vagy a Hófehérkéhez. El is ájulnának.

– Marhaság – mondja szárazon Bobadilla őrnagy. – De azért valamit kéne adni nekik. Fene tudja, de én adnék nekik valamit.

– Mi a nyavalyára gondol?

– Tudom én? Aminek örülnének.

Az indiánok rágják a főtt kukoricát. Egyszerre kiisznak mellé egy fél korsó sört.

– A lánnyal csinálhatna valamit – mondja Emil Sopornytz vigyorogva. – Ha már valami jót akar tenni. Annak biztos örülne. Vagy még mindig nem kívánja?

Emil Sopornytz rám néz, látja, még csak el se mosolyodom. Ő is elkomorul.

 

Tizenöt óra. A börtönkórház udvarán megszólal a sziréna. Ajtók csapkodása hallatszik, csizmák és fapapucsok kopogása a visszhangzó folyosókon. A tálaló mögött is becsapódik a konyhaajtó és teljes csönd lesz. A helikopter már ott berreg az udvar fölött.

A falnak támasztva két lapos hátizsák áll, Bobadilla őrnagy és Emil Sopornytz föladják az indiánok hátára. Ahogy a lánnyal bajlódik Emil Sopornytz, a hátizsák pántja beleakad a parókába, és lerántja a fejéről. Emil Sopornytz csizmájával nyúl alá, fölemeli:

– Ez kell még?

 

Tizenöt negyvenöt. Már jó félórája úton vagyunk. Bobadilla őrnagy most is a helyén ül, lábát előrenyújtja Emil Sopornytz ülése mellé. Ölében elemózsiás doboz. Sült gyöngytyúkot eszik, a lerágott csontokat visszateszi a dobozba. Emil Sopornytz a kinyújtott lábát nézi.

– Miféle cipő van a maga lábán? – kérdi.

Bobadilla őrnagy megmozgatja lábfejét, köröz vele, nézegeti saját cipőjét.

– Gerillacipőnek hívják – mondja csámcsogva.

– Csak nem tőlük kapta?

– Hohó. Ott azért még nem tartunk.

– És azok a lyukak ott mire valók?

Bobadilla őrnagy nézi a cipőjét, hajlatában a szegecselt nyílásokkal.

– Ha menekül a gerilla – mondja –, néha vízbe lép. És akkor a víz kicsorog a lyukakon. Nem fázik meg a gerilla lába.

– Maga a gerillákkal tart – mondja Emil Sopornytz. Nem fél, hogy egyszer lefokozzák?

– Egyelőre még őrnagy vagyok – mondja Bobadilla őrnagy. – Nem mint maga.

– Na jó. Hát csak viccelek – mondja Emil Sopornytz.

Tizenhat harminc. Az indiánok olyan csendesek, hogy néha megfordulok és elnézem őket. Egymás karjában pihennek félig lehunyt, vörös szemekkel. A lány parókája félrecsúszva, elővillan alóla csupasz fejbőre. Félig nyitott szájuk sarkából nyál csorog, szájon át veszik a levegőt.

Emil Sopornytz lehajtja fejét, overallja zsebébe nyúl egy kicsi lapos üvegért. Szájához emeli és jól meghúzza. Táskájából sörösdobozt vesz elő, föltépi, el nem veszi szája elől, amíg ki nem ürül. Iszik, hátra sem pillant.

– Sört nem iszik? – kérdi Bobadilla őrnagyot hátra sem fordulva.

– Nem használok – mondja a mesztic.

– Egy nő kellene magának – mondja Emil Sopornytz. – Tudom én jól. Menjen hátra és végezze el a dolgát. Dugja meg, nem nézek oda.

– Kell is nekem nő – mondja Bobadilla őrnagy. – Tudja maga jól, hogy nem kell. És magának sem kell. Nekünk nem kell a nő, olyan a mi életünk.

– Úgy van – morogja Emil Sopornytz. – Azért megnézném, mi van neki a lába között.

Az indiánok most hanyatt feküsznek a padlón, egymáshoz sem érnek. Lábuk szétvetve, hasuk kereken feszül, sűrűn kapkodva szuszognak.

 

Valamikor fél hat körül érzem és hallom a motorok búgásán is, hogy kicsit megemelkedünk. A navigátor a térképet böngészi. Biztos egy viharfelhőt akarnak megkerülni. A gép kicsi lökésekkel emelkedik egyre magasabbra, hogy az alacsonyan gomolygó frontfelhőt átrepülhesse. Napnyugta felé sötét az ég, ott már esik az eső.

Emil Sopornytz fölkel az ülésről, négy üres sörösdobozzal támolyog a gép farába, a szemetesvödörhöz. Nehézkes mozdulatokkal lépi át az indiánokat. Látja a lány félrecsúszott parókáját, odanyúl, kicsit megrázza és leveszi a fejéről. Visszaül a székébe, bőrsapkáját leveszi, helyébe fölteszi magának a parókát. A felhők közelségétől ablaka már sötét, odafordul, nézegeti magát.

– Az én mamám is indián volt – mondja Bobadilla őrnagynak. – Az biza. És apáca.

– Ne mondja – nevet Bobadilla őrnagy.

– Úgy biza – mondja Emil Sopornytz. – Az én anyám nem férfi volt, hanem nő.

– Ne mondja – nevet Bobadilla őrnagy. – Úgy is nézett ki, mint egy nő?

– Pontosan. És a mamám apáca volt – rázkódik a nevetéstől Emil Sopornytz. – És indián.

– És a papája magának? Az mi volt?

– Az én papám Európában volt. Ott szült meg engemet a papám.

– Az az Európa az város vagy falu?

– A papám nagyon kutyás ember volt – mondja Emil Sopornytz. – Teljesen oda volt a kutyákért. És borjúszemet reggelizett, mint a kutyák, mert szerette, ha evés közben nézik.

– Menjen már – morogja Bobadilla őrnagy. – Még elhiszem, amit mond.

– De a mamám a kutyás dolgokat nem szerette. Ő csak fésülködni szeretett az állatkertben. – Emil Sopornytz hátrafordul, és kiölti a nyelvét Bobadilla őrnagyra. – Maga csak egy piszok mesztic – mondja neki. – Nagy disznó lehet, ha mesztic létére rangokat kap. – Belebámul Bobadilla őrnagy mesztic arcába, aztán rám néz, nyelvét lassan visszahúzza a szájába, nézi a sapkám alól kilógó mesztic hajamat. Elvörösödik, vonásai széthullanak. Szemét lehunyja és visszafordul. – Uhh, uhh – sóhajtja.

 

Hat óra. Az indiánok sarkukkal dobolnak a padlón. Most is hanyatt feküdve hevernek, lábuk szétvetve, kezük hasuk tájékán motoz. Sarkukkal kaparják a padlót, fejüket jobbra-balra dobálják. Hasuk úgy domborodik elő csontos derekukból, mint egy hólyag. Szájuk félig nyitva, s mintha azon át ürülnének, bűzös darabkák potyognak ki rajta.

A nap már lement, mögöttünk, az elmaradozó viharfelhőben távoli villámok világítanak.

 

Háromnegyed hétkor arra riadok, hogy az arcomba csap a friss levegő. Látom, a tolóajtó résre van nyitva. Emil Sopornytz az egyik indiánt elébe vonszolja.

– Mit csinál? – riad föl Bobadilla őrnagy.

– Hogyhogy mit csinálok?

– Mi az istent akar vele?

– Nem akarok vele semmit.

Az indiánnak nincs a fején a paróka. Hanyatt fekszik az ajtó előtt a padlón, hasa feszül, mint a hólyag, melle hátracsúszik a hónaljába.

– Még messze vagyunk – mondja Bobadilla őrnagy. – Még jó messze vagyunk.

– Mitől? – Emil Sopornytz félretolja az ajtót, lábával az indián alá nyúl, kigurítja.

Egy hátizsák repül a sötétben, valaki rá van kötözve, akinek nincsen haja és nagy a hasa. Vajon Emil Sopornytz meghúzta a hevedereket, vajon az ernyőt kibiztosította? Én nem láttam.

Overallom zsebébe nyúlok, van nekem is egy lapos üvegem.

 

Tizenkilenc tíz.

– Nézzen ide – mondja Emil Sopornytz Bobadilla őrnagynak, és az indián kerek hasára mutat. – Tudja, mi van ebben? Szar.

Amikor Bobadilla őrnagy az indián hasához ér, hogy végigsimítson rajta, az fölordít.

– Magának nem volt dolga állatokkal – üvölti Emil Sopornytz. – Mindjárt kipukkadt, és tele lesz minden szarral. Maga teletömte őket kukoricával.

Emil Sopornytz megragadja az indián egyik csuklóját, végigvonszolja a padlón.

– Hány méteren vagyunk? – kiabálja Bobadilla őrnagy a navigátornak.

– Úgy kétszáz körül – mondja a navigátor.

– Tudna ereszkedni egy kicsit?

– Egy keveset. Nem tudom, mi van alattunk.

Az indián hirtelen az oldalára fordul, fogát csikorgatja, kilátszik sápadt ínye. Emil Sopornytz félretolja az ajtót. Bobadilla őrnagy lehajol, meghúzza az indián hátán a hevedereket, kibiztosítja az ejtőernyőt.

– Azt minek – mondja Emil Sopornytz. És lábával az indián fenekébe tapos.

A navigátor hátrafordul. Megvárja amíg Emil Sopornytz visszatolja az ajtót, és Bobadilla őrnaggyal visszaülnek a helyükre. Akkor megkérdezi:

– Tovább megyünk?

Emil Sopornytz hallgat, hallgat Bobadilla őrnagy is, lopva hátrafordulnak, hogy lássák, vajon én mit akarok. De én is hallgatok, félig lehunyt szemmel várom, hogy ismét maguk elé meredjenek, és akkor előveszem overallom zsebéből a lapos üvegemet.

 

Fél nyolc előtt öt perccel a kvarcórám zömmügése ébreszt. Fölállok és az ülések támlájába fogódzva előre megyek. A pilóta és navigátor ülése mögött áll a zöld huzatba csomagolt, kocka alakú fémdoboz.

Kibontom a huzatot, fölnyitom a dobozt, csatlakoztatom az antennát, az erősítőt, a szűrőberendezés kábeleit, és bekapcsolom a tévémonitort. A motorok erősen zavarják a képet, de a hátralevő három perc alatt amennyire csak tudom, kiszűröm a vörösen sziporkázó csíkokat.

– Most figyeljen – mondja Emil Sopornytz Bobadilla őrnagynak. – Ha valamit odaügyetlenkedett a felvételbe, akkor magát ki fogják végezni. Ki fogják dobni egy ilyen helikopterből.

Most már nagyon gyűlölik egymást. Emil Sopornytz szemfoga az alsóajkán, úgy mered Bobadilla őrnagyra. Bobadilla őrnagy most olyan, mintha nem csak mesztic volna, hanem teljesen indián, és mintha nem férfi volna, hanem nő. Bobadilla őrnagy helyén most egy indián öregasszony ül.

 

Pont fél nyolc. Kezdődik az esti híradó.

Sárgán csíkozott sötétzöld helikopter lebeg tömött lombkoronák fölött. Az őserdő fölött jár.

Már mondja is a bemondó:

 

A legfőbb kormányzó ma az őserdőbe látogatott. A legfőbb kormányzó, miközben megtekintette az őserdőt, indiánokkal találkozott.

 

Víztől csöpögő hatalmas levelek, csüngő liánok között a csapáson megáll két indián. Egy férfi és egy nő. Bőrük kakaószínű és fényes, hajuk fekete, mint a varjútoll. Ketten tartanak egy vesszőből font tálcát, rajta egy alélt állat. Leteszik egy alacsony ember elé; arca hurkás, gombszeme van, fején trópusi sisak. A nagyfőnök. Mosolyogni próbál, de savanykás szája körül csak undor és megvetés.

És a bemondó közben mondja:

 

Az indiánok örömmel ismerték fel szeretett vezetőjüket, és hálájuk jeléül elfogott tapírborjút ajándékoztak neki. A legfőbb kormányzó kezet fogott az indiánokkal, és barátságosan elbeszélgetett velük.

 

Kikapcsolom a tévémonitort, és végignézek rajtuk. Bobadilla őrnagy feje a válla között. Lába alatt kicsi tócsa gyüledezik, valami csorog belőle, nadrágszárán és gerillacipője szegecselt karikáin.

Ma először én is megszólalok:

– Őrnagy – mondom.

Bobadilla őrnagynak a feje sem rezdül. Teste csupa lucsok, overallja ujján, gerillacipője szegecselt karikáin át ömlik belőle valami kiapadhatatlanul, habosan patakzik a padlón.

– Őrnagy – mondom. – Maga sír.

Kihúzom a monitor kábeleit, visszarakom a monitort a fémdobozba, visszacsomagolom az egészet a huzatba.

Emil Sopornytz most már a síkos padlón hempereg Bobadilla őrnaggyal. Emil Sopornytznak nyitva a szája, fogai Bobadilla őrnagy hónalján tépik a varrást. Ha majd megpillantja csupasz vállát, biztos beleharap.

A navigátor hirtelen hátrafordul. Lekapja szája elől a mikrofont, tenyerét rátapasztja. Arca riadt és vértelen.

– A pozíciónkat kérik – suttogja. – Azonnal be kell mondanom a pontos adatokat.

Az ülésem fölé pillantok. Ott lóg a hátizsákom, benne az ejtőernyő. Ha tényleg benne van. Átlépem Emil Sopornytzot és Bobadilla őrnagyot. Leakasztom a hátizsákot, magamra veszem, meghúzom a hevedereket. Becsatolom állam alatt a sapkát. Ha nem sietek, hallani fogom Emil Sopornytz szájában a porcogók ropogását.

– Kérik a pozíciót – suttogja a navigátor. – Megmondhatom?

Kérik, bizony. Hogy pontosan bemérjenek.

Kibiztosítom az ajtót, félretolom. Odakünn kellemes a meleg, mély és puha a sötétség.

Egy perc múlva háromnegyed nyolc. Még egy perc és egy villanással ez a nap is véget ér.

Még odaszólok a navigátornak:

– Néha kérik. Mondja meg nekik, ha akarja.

 

Vége