A Zangezur hegység

Két kutya közeledett a Vorotán vize felől, név szerint Szuren és Hagop. A part menti szürke ágú, gyér cserjésből léptek elő, bundájukat meglegyintette az a szellő, amely napszálltakor indul a sivatagos lejtő kövei közül Akop Akopján háza felé. Termetre majdnem egyformák voltak, ábrázatuk is hasonlított, éles tekintetük, széles, tömör koponyájuk volt, mint a tibeti kutyáknak. Szuren medveszínű volt, Hagop fakófehér, farkát alacsonyan hordta, mint a farkas. Itt születtek valamelyik szomszédos tanyán a Vorotán völgyében.

Akop Akopján cserjével kerített háza magányosan állt a völgy keskeny lapályán, nem messze a folyótól, mégis annyira távol, hogy udvarán már örökös aszály porlasztotta a vörös, néhol zöldes feketén erezett földet. A falak alatt sárga fűszálak rezegtek, s esténként, ha beállt a felföld hideg csöndje a csukott ablakon is hallatszott a hamar kihűlő kövek pattogása. A falak sápadt, téglaszínű tufából, zöldesszürke bazaltból épültek, csak a tornác készült fából, az oszlopokon elpusztult szőlőindák tekeredtek. A napszítta fehér gerendák, a széltől simára kopott szőlőtőkék között ki lehetett látni a Vorotán vizét takaró gyér cserjésre, a napszállta fényében oroszlánszínű Zangezur hegységre, a pusztaság vörös és kovaszínű köveire.

A két kutya egykedvűen haladt el a becsukott tornácajtó előtt, a veteményeshez vezető frissen ásott csatorna mentén, egy ingó falú cserény felé, s már majdnem el is tűntek a sivatag peremét jelző, őrszemként sorakozó kövek között, amikor Szuren hegyezni kezdte a fülét, Hagop is fölkapta porban pihenő farkát. Megfordultak, és halkan szűkölve, lábukat sebesen kapkodva visszatértek a folyópart cserjése mellé.

A ház elé szürke terepjáró kanyarodott. Elsőnek Akop Akopján szállt ki, mellőle Metaksza asszony, végül Zoltán Mazakján. A hátsó ülésekről cementeszsákokat emeltek le, és egymásra rakták őket az eresz alá.

A nap már a Zangezur ormát, a hegy fehérre fagyott homlokát sütötte, Zoltán Mazakján a tornácon ülve leste, mint huny ki távoli csillogása.

– Tisztelt rokon – mondta Metaksza halkan és mély hangon. Megállt a bejárat egyik gerendájának támaszkodva.

– Tessék.

– Csak megszólítottam – mondta Metaksza.

Amikor beléptek a konyhába, már hűvösen örvénylett mögöttük az esti levegő. Amíg Akop Akopján beindította az áramfejlesztőt, csak süllögő, görcsös, kemény fadarabok világítottak az alacsony tűzhelyről. Amint lassan remegve kigyúlt a házban a fény, asztalhoz ültek. Disznófősajtot, fokhagymás kecsketúrót, babsalátát ettek, retket, uborkát és korianderlevelet rágtak hozzá.

Akop Akopján kesely orrát tenyerébe fúrta, és lehunyt szemmel, elégedetten bólogatva mesélt a frissen ásott csatornáról. Azt mondta, mostantól már a Vorotán vize fogja öntözni a veteményest, tavasszal bevetheti az egészet Dagesztánból kapott kitűnő magokkal.

– Mert Akop Akopján gondol a jövőre – mondta Metaksza.

Zoltán Mazakján a ház keleti felében aludt, résre nyitott ablakkal, kitárt zsalugáterrel. Ablaka a Zangezur hegységre nyílt, ahonnan kora reggel forrón és fehéren tűz be a nap. Most holdtalan éjszaka volt, lassanként megtelt a kutyák csaholásával. Szuren mély bömbölése a folyóparti cserjésben visszhangzott, Hagop ingerült vinnyogó morgással távolodott a pusztaság őrszem-kövei között. Hajnal felé, mintha ezek a kövek fegyverezték volna le őket, elcsendesedtek.

 

– Nehogy itt nekem képzelődjék – mondta reggel Akop Akopján, és magyarázni kezdett Zoltán Mazakjánnak. Nem jár itt senki éjnek idején. Még nappal is csak nagy ritkán vetődik errefelé valaki. A kutyák csak úgy megszokásból ugatnak, mindent megugatnak, a megrezzenő cserjést, a vízből kicsobbanó halakat, a köveken megsikló szél huhogását. S talán a régi idők párducait. Valamikor erre vezetett a csapásuk, éjszakánként errefelé jártak le inni a Vorotán vizére. Valami hordozza még itt az emléküket, s mivel Szuren és Hagop idevaló kutyák, érzik éjjelente a vadállatok egykori lopakodását, s talán megbirizgálja orrukat is egy-egy ilyen párducbundából való szőrszál, amit a szél évek óta kerget a Zangezur kövei között. De hol vannak már azok a párducok.

Akop Akopján reggeli után beült szürke terepjárójába, és elhajtott Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján reggel zsinórral mérte ki a csatorna hosszát, a Vorotántól a veteményes végében roskadozó cserényig, később a zsinórt a nyakába akasztva döngölni kezdte a kiásott árok fenekét. Szuren és Hagop ülve bámulták, szemüket nem vették le róla, s ahogy haladt, fejüket lassan utána fordították. Metaksza a tornác oszlopa mellett ült, zöldséget hámozott és gyakran pillantott Zoltán Mazakjánra és a kutyákra. Zoltán Mazakján látta a kutyákat, amint olykor hegyesedő füllel felemelkednek az udvar vörös porából, hogy kicsivel odébb üljenek. Hirtelen kiegyenesedett.

– Miféle párducok? – kérdezte. – Miféle párducokról beszél Akop Akopján?

Metaksza mozdulatlanul ült, arca is rezzenetlen maradt, csak odapillantott a csatorna felé, nem válaszolt. Zoltán Mazakján azt gondolhatta, hangját bizonyára elkapta a szél, elsodorta az őrszem kövek felé.

– Egy pohár savót innék – kiabálta valamivel hangosabban, pedig az árok döngölése közben akkorra már a tornác bejáratával egyvonalba került. – Aztán kérdeznék valamit.

Metaksza megingatta a fejét, a hámozókést letette maga elé.

– Most nem lehet. Majd ha bejön a házba.

– Ejnye. Csak egy pohár savót, Metaksza asszony – kiabálta Zoltán Mazakján mosolyogva.

– Most nem lehet. Amíg bemegyek érte, ez a kettő itt széttépi.

– Hát így állunk?

– Bizony. Én neveltem őket.

A zöldséges edény mellett tányérokon még ott állt a reggeli maradéka. Fokhagymás kecsketúró retekkel. Zoltán Mazakján mutatóujjával kente szájába a maradékot, s ropogtatta a hasábokra szelt retket.

– Jól hallotta – mondta Metaksza –, amíg errefelé párducok éltek, itt jártak le a folyóra. De most nincsenek párducok. Nincs errefelé semmiféle állat, csak ez a két kutya. A medveszínű, meg a másik.

– A végén ezek is megesznek.

– Az lehet. Ha nem vigyáznék magára.

 

Délelőtt megérkezett Akop Akopján a terepjáróval. Egy kicsi teherautó követte. Két betonozó munkást hozott, zsalukkal, betonkeverővel. Nyomban nekifogtak a munkának, pihenés nélkül dolgoztak Zoltán Mazakjánnal együtt. Metaksza barna korsókban vitte ki nekik a savót, tálcákon a forró káposztás meg túrós palacsintát. Szuren és Hagop a terepjáró alatt hűsölt, gyanakodva pislogtak a hurrogó betonkeverő felé. Nagy volt a forróság, szeptember végén errefelé nincs felhő az égen.

Alkonyattájt, amint elérték a cserény falát s egyben a veteményes végét, bevonultak a tornácra. Hideg babsalátát ettek, vörös bort kortyolgattak. Sötétedéskor a betonozók összeszedték a zsalukat, fölrakodtak a teherautóra, és elhajtottak. Akop Akopján megöntözte a kibetonozott csatornát.

Zoltán Mazakján lefekvés előtt kinyitotta az ablakot. Könyökölve bámult kifelé, várta, mikor állítja le Akop Akopján az áramfejlesztőt, hogy szeme mielőbb megszokja a künti sötétséget. Lesett kifelé, jó ideig a kutyákat, főleg a haragosabb, fakó Hagopot kereste, de odakünn nem mozdult semmi, csak a Zangezur sivatagos lejtőin leomló esti szél. Később álmában hallotta Szuren mély bömbölését, Hagop ingerült, vinnyogó morgását. Kikelt az ágyból, és becsukta az ablakot.

 

– Jöjjön, rokon, segítsen nekem egy kicsit – mondta reggel Akop Akopján a Zoltán Mazakján szobája előtt. Zoltán Mazakján fölkelt, és kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön hamar – mondta Akop Akopján. Kezében baltát és vésőt tartott. – Jöjjön velem, fönn van már a nap. Mindjárt megköt a beton.

– Megyek, megyek. – Zoltán Mazakján öltözködni kezdett.

– Így jöjjön, ahogy van – kérte Akop Akopján. – Jöhet így lengében, máris nagy a meleg.

Elindultak a Vorotán felé. Akop Akopján kezében a szerszámokkal, Zoltán Mazakján amúgy pizsamásan, mezítlábra húzott papucsban. Zoltán Mazakján papucsán át érezte a napsütéstől égő kövek melegét.

– Kiveszünk egy darabot a betonból – magyarázta Akop Akopján. – Kivesszük, majd megszárad nekünk odabenn is a tornácon. – Kesely orra alatt még el is mosolyodott, és futólag a tornác felé pillantott. Metaksza asszony kőszerű mozdulatlanságban állt az oszlopok között.

– Mi van a kutyákkal? – kérdezte Zoltán Mazakján.

– Künn vannak a cserényben – mondta előreszegzett fejjel Akop Akopján. – Még hajnalban betereltem őket.

Akop Akopján lehajolt, aztán letérdelt az aszott fűbe, a forró, repedezett kövekre, a csatorna frissen öntött pereme elé. Vésőjével két téglalap alakú darabot rajzolt a betonba. Még nem kötött meg egészen, a szerszám éle könnyen belemélyedt.

– Mind az egészet már nem lehet – mutatott le a csatornába, ahol kerek mélyedések sorakoztak egymás mögött. – De legalább ezt a kettőt kivesszük. Ha maga is segít egy kicsit.

Két kerek talp nyoma mélyedezett a körülrajzolt betonban. Két tenyérnyi lábnyom nesztelen, puha járásra való talpaktól.

– Csak most ne repedjen el nekem – morogta Akop Akopján. – De talán sikerülni fog. Ilyesmivel még nem foglalkoztam. – A balta élével benyúlt a kirajzolt darab alá, úgy, hogy egy darab föld is maradjon alatta, és Zoltán Mazakján segítségével, aki a kivágott rész két peremét tartotta, óvatosan kiemelte.

– Ez az enyém – mondta. Aztán a másikat is körbevágta vésővel, és a balta élével kiemelte. – Ezt pedig tartsa meg maga. Vigye majd magával hamutartónak.

– Ez meg mi a csoda? – kérdezte Zoltán Mazakján komoran.

– Hogyhogy mi a csoda? Nem látja? Két lábnyom. Ott vezet a többi is a folyóra. De nem a Szurené. Nem a Hagopé. Egy cica járt itt az éjjel.

Metaksza most is a tornácon állt, Akop Akopján és Zoltán Mazakján mint valami ünnepi tálcákat vitték a betondarabokat. Letették őket a tornác párkányára, az árnyékba.

– Egyenek – mondta Metaksza.

Dinnye, túró és palacsinta állt az asztalon. Mivel Metaksza nem ült az asztalhoz, állva kezdtek falatozni. Zoltán Mazakján csak dinnyét evett, szája elé tartott egy cikket, és végigharapdálta, hagyta, hogy pizsamájára csorogjon a leve.

– Egyszer jártam Dzsalilabad fölött – mondta Akop Akopján. – A Sirván fölötti erdőségekben. Tele volt vaddal. Nagy sűrű erdőségek azok. De hát a Sirván és a Zangezur az kettő.

– Ezt minek mondja nekem? – kérdezte Metaksza.

– Így volt – mondta Akop Akopján. – Vad helyek azok. De elég messze vannak.

– Ezek nagyon okos dolgok – mondta Metaksza.

– Így van. Eszembe jutottak azok a helyek.

– Szép tiszta beszéd – mondta Metaksza.

Akop Akopján elkomorodott. Egy fél palacsintát visszatett a tányérra, és elindult a cserény felé. Kiengedte a kutyákat. Szuren és Hagop fölborzolt bundával rohant a folyópart felé, morogva ügettek végig a csatornán. Akop Akopján szobájába vonult, magára zárta az ajtót, becsukta a zsalugátereket.

Délután Metaksza megkérte Zoltán Mazakjánt, hozzanak föl pár veder vizet a Vorotnáról. Lassan kullogtak egymás mellett, mögöttük a két kutya.

– Nem nézi meg? – kérdezte Zoltán Mazakján, amikor arra helyre értek, ahol reggel kivágták a lábnyomokat a betonból, és látta, hogy Metaksza egy pillantást sem vet a csatornára, ahol a többi nyom keményre száradva vonult a folyó felé.

– Nem – mondta Metaksza. – Már láttam, és azt is tudom, hogy mit fogok csinálni. Akop Akopján mindig is tudta, hogy még mindig ide járnak inni.

Ötször fordultak, amíg a tartályt megtöltötték. Akop Akopján közben előjött a szobájából, bőrzekébe öltözötten sétálgatott a csatorna mentén, pálcával szurkálta a szikkadt betont, almát rágcsált, és néha egykedvűen kémlelte az eget. A nap már lement, lila ég alatt barnultak az oroszlánszínű lejtők.

Amikor előtünedeztek az első csillagok, Akop Akopján begyújtotta a terepjárót. Nem szólt Metakszához, nem szólt Zoltán Mazakjánhoz, csak Szurent és Hagopot szólította, maga mögé ültette őket és elhajtott. Nem az úton, hanem a cserény mögötti őrszem-köveket kerülgetve indult a pusztaság sűrűsödő sötétségébe.

– Elment – mondta Metaksza. – Kíváncsi vagyok, mire megy a kutyákkal.

Akop Akopján házát hamarosan körülvette a Zangezur hidege. Görcsös, kemény fák süllögtek a tűzön, a kemenceajtó három kerek szellőzője világított a konyhában. Metaksza a becsukott ajtó üvege előtt állt, mozdulatlanul meredt a sötétségbe. Nemsokára Zoltán Mazakján is mögéje került, parázsló szempárokat lestek a holdtalan éjszakából, de a közelségüktől hamar bepárásodó ablaküvegen csak tűz visszfénye, a kemenceajtó három piros szeme pislákolt.

Zoltán Mazakján Metaksza mögött állt, lélegzésétől Metaksza néhány hajszála lebegni kezdett, és beleragadt az ablaküveg párájába, combja körül érezni kezdte az asszony melegét.

– Ki fogom oltani az életét – suttogta Metaksza. – Segít majd elviselni, Zoltán Mazakján?

– Még nem tudom – mondta Zoltán Mazakján.

– Csak ezt tehetem vele, mert hazudott. Akkor is, ha maga elmenne innen.

A Zangezur sivatagos lejtői felől két fénypászma villant, nemsokára ráhullott az ablaküvegre. Akop Akopján behúzott terepjárójával a fal mellé, kiengedte a kutyákat. Nem indult az áramfejlesztő felé, egyenesen belépett a konyhába. Zoltán Mazakján elvette Metaksza hasáról a kezét.

Akop Akopján gyertyát gyújtott, egyenként világított Metaksza és Zoltán Mazakján arcába. Behozott a tornác párkányáról egy betondarabot, rágyújtott és belehamuzott a párnás talpak kemény nyomába.

– Láttam őket – mondta. – Ketten vannak.

– Magának már mindegy, Akop Akopján – mondta Metaksza. – Csak maga ezt még nem tudja.

– Csak mondom – folytatta Akop Akopján –, hogy ketten vannak, nem nagy dolog.

– Hallja? – fordult Metaksza Zoltán Mazakjánhoz. – Ketten vannak. Nem hárman és nem egyedül, hanem ketten. Mit szól ehhez, Zoltán Mazakján?

Zoltán Mazakján tartott a keze remegésétől, ezért zsebre dugta, tartott saját hangjától is, ezért hallgatott.