Gyergyó éghajlata

Túl a Libán-tetőn, ahol az országút már átbukott a hágón, s a kőbányát megkerülve egyenesen ereszkedik a medence felé, fenyőcsúcsok magasságában varjú körözött. Alatta, a napszállta fényeiben, a frissen hullott mozdulatlan hóban jól látszott, idáig jutott el egy autó, a havat föltúrva nehézkesen megfordult, saját nyomába zökkent és visszatért, amerről jött, a síkaszói völgy felé. Gyergyó irányába két pár lábnyom vezetett, egy széles, recézett gumitalp, meg egy egészen kicsi sima talp, mögötte a tűsarok karmolásaival. Ott menetelt az országút érintetlen haván Profeszor Alexander gumitalpú félcipőjében, nyakán zöld selyemsállal, fején széles karimájú fekete kalappal. Nyomában topogott Barbara de Anatolia tűsarkú, töredezett kérgű, szürke műbőr csízmában, párducmintás műszőrme ködmönben, fején meggyszínű nemezkalappal, kezében olcsó vinilintasakkal.

Nemrég állt el a havazás, a lehullott hó fölött tiszta üres maradt az ég, kéksége fémes illattal, széltelen csendességgel ereszkedett az oldalak közé. Barbara de Anatolia csizmasarka alatt hamarosan nyüszíteni kezdett a hó, valahányszor beletalált Profeszor Alexander széles lábnyomába. Aztán Profeszor Alexander talpa alatt is csikorogni kezdett.

Barbara de Anatolia kis időre megállt, a táska fülét csuklójára húzta, hogy csipkekesztyűbe bújtatott kezét ködmöne zsebébe dughassa. Vékony kis gönc volt az rajta, fakó párducfoltokkal, szennyes csimbókokkal.

– Én előadás előtt még megborotválkozom – mondta Profeszor Alexander. Megállt és bevárta Barbara de Anatoliát. – Magának is kell egy félóra, hogy rendbehozza magát.

Profeszor Alexandernek nyúzott, mély barázdákkal tagolt komor inasarca volt, keskeny bajuszkát viselt, állára deres tüskékbe ütközött ki a borosta. Barbara de Anatolia hunyori tekintetű, oroszlános arcú, alacsony asszony volt, orra körül kínos fintorok ráncaival.

– Vajon már hány óra lehet?

– Fél hat – mondta Profeszor Alexander.

– Nincs is órája.

– A sofőr mondta, amikor vissza méltóztatott fordulni. Azt mondta: most öt óra van. Annak már egy fél órája.

– A fene a sofőrjébe – mondta Barbara de Anatolia. – Azt mondta, hatra benn vagyunk abban a Gyergyó-izében. Fél hétre pedig a cirkuszban. És még nem vagyunk sehol.

– Hm – hümmögött Profeszor Alexander röviden, hogy éppen csak kevés pára lebbent ki a száján.

– Tessék?

– Igen – mondta Profeszor Alexander. – Azt mondtam: bizony.

A Dél-hegy fölött keskeny koronában sárgásan derengett az ég, visszfényében áttetsző tüskék lebegtek a levegőben. Az ég ott a gerinc fölötti keskeny zöld sávon hirtelen csapott át a kékbe, sötétkékbe, kelet felé már minden csupa lila volt. Arról közeledett az este. A medencét is lila köd borította. Amikor Profeszor Alexander megállt, a csend a lila levegővel tapadt a füléhez. Bal kezébe vette a bőröndjét, jobb kezét pepita felöltője zsebébe mélyesztette. Hóna alá dugta kicsi bőröndjét, s bal kezét is zsebre tette.

– Nekem sosem volt kesztyűm – mesélte, amint újra elindultak. – Volt mindig két jó zsebem.

– Egyesek örökösen elhagyják a kesztyűjüket. Biztos maga is olyan fajta – morogta Barbara de Anatolia. – Az ilyen embernek nem is való.

– Az emberi test el van kényeztetve – folytatta Profeszor Alexander. – Nézze csak meg a kutyákat. Azok ilyenkor is mezítláb járnak.

– Én meg nem bírok szuszogni – mondta Barbara de Anatolia. – Egy idő óta csak félig szuszogok.

– Nana. Szuszogni mindenki tud. Azt az egyet tudni kell.

– Nézzen csak ide. – És Barbara de Anatolia megállt. Szembefordult Profeszor Alexanderral, kitátotta a száját és bekapott egy darab levegőt. – Ennyi levegőt szuszogok mondta. – A többi nem jön be. Megáll valahol a szám előtt.

– Szuszogjon az orrán át – mondta erre Profeszor Alexander. – Szívja be rendesen azt a levegőt, mint mások.

– Nem tudom – lihegett Barbara de Anatolia. – Valamitől össze van ragadva az orrom.

– Kutyagumi – mondta Profeszor Alexander.

A medence felé tartó, egyenletesen lejtő út lassan elérte a lila ködlepel peremét. Profeszor Alexander jó pár lépéssel előbb baktatott, egykedvűen bámulta maga előtt a kék árnyékokkal domborodó, fénytelen havat, amikor Barbara de Anatolia megszólította.

– Egy autó.

Sárga terepjáró világlott elő a köd hamva alól. Tengelyig állt a hóban, behavazott szélvédővel. Utasai elhagyták, jól látszottak a lábnyomok, amint a négy ajtó felől indulva keskeny ösvényben összecsapnak. Profeszor Alexander benézett a vezetőülés melletti ablakon, orrával majdnem az üveget érintette, kalapja karimája föltüremlett. Orra közelében hamvas lett az üveg és hirtelen egészen kifehéredett. Profeszor Alexander körmével végigszántott rajta, ujjbegyéről lefricskázta a kását.

– Az illetők elmentek – suttogta Barbara de Anatolia. – Maga lát valamit a kocsiban?

– Egy csomag kekszet – suttogta Profeszor Alexander. – Az illetők csak ide a közelbe mentek. Itthagyták a kekszüket.

A nemrég taposott ösvényen baktatott tovább Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia. A nyomok egy darabig az országúton vezettek, egy helyütt aztán váratlanul kikapaszkodtak a martra, onnan a behavazott földekre.

– Mondom, ezek az emberek csak ide mentek. Nagyon jól tudták, hova mennek – mutatott Profeszor Alexander az útról letérő nyomokra. – Pontosan oda le Gyergyó-izébe.

Kikapaszkodott a marton, könyökét kínálta segítségül Barbara de Anatoliának, hogy kezét ne kelljen zsebéből kivennie. Amikor az asszony megállt mellette, megjegyezte:

– Nekem is össze van ragadva az orrom. Ez valami betegségféle lesz. Megkaptunk valami közös betegséget.

Belenézett Barbara de Anatolia arcába, lássa, mit szól hozzá az asszony. De Barbara de Anatolia hallgatott, oroszlánosan haragos arcát a kopott párducpöttyök közé dugva pihegett, a műszőrme galléron kétoldalt fehér pamacsokban ült meg a zúzmara.

– Hallja? Megbetegedtünk. Ki kellene piszkálnunk az orrunkat.

– Van is mivel – mondta sűrűn pislogva Barbara de Anatolia. Csipkekesztyűs kezével Profeszor Alexander ajka közelébe nyúlt, és keskeny bajuszáról letört egy vékony, áttetsző agyarat. – Ezzel.

Profeszor Alexander kihúzta bal kezét a zsebéből, elvette a zöldesen áttetsző, kicsi jégcsapot, saját csupasz tenyere dombjai között ringatta, míg megsiklott, és nyom nélkül elmerült a hóban. Profeszor Alexander a kabátszövethez törölte tenyerét.

– Ezt a micsodát hol találta?

– Ilyesmik nőnek a maga orrából.

– Hm – hümögött Profeszor Alexander és továbbindult.

– Tessék?

– Né, egy egér – mondta Profeszor Alexander. – Csak mondom: egy egér.

A nemrég taposott nyomokban, mint egy darab trágya, fekete egér hevert, szemei teljesen fehérek voltak. És olyan kemény volt, hogy Profeszor Alexander talpa lepattant róla.

A nyomok ködbe vesző bozontos fenyők, borsikabokrok és csupasz mogyoróvesszők között vezettek. Találtak még egypár egeret, valamennyinek tiszta fehér volt a szeme. Profeszor Alexander haladt elöl, s néha anélkül hogy hátrafordult volna, megállt és bevárta az asszonyt. A csizma alatt sikongó hó hangjából kiérezte a távolságot. Egy alkalommal, amikor lihegve beérte, Barbara de Anatolia azt mondta:

– Együnk meg egy narancsot.

– Jó. – Profeszor Alexander megfordult. – Egyen meg egy narancsot, ha akar. Én nem kérek.

Barbara de Anatolia kihúzta kezét a zsebéből, a táskát maga mellé tette a hóra. Csipkekesztyűs kezével nyúlt a merev táskalapok közé, begörbített ujjai közt nemsokára fölmutatott egy narancsot. Odanyújtotta Profeszor Alexandernak.

– Hámozza meg nekem.

Profeszor Alexander is előhúzta kesztyűtlen kezét a felöltő zsebéből, hóna alól kicsi bőröndjét a hóra fektette. A hó most teljesen lila volt. Alkonyodott, ilyenkor percek alatt minden egyszínűvé válik. De az a narancs még világított. Profeszor Alexander körmével karcolgatta, valami kis dudort keresett a héján, ahol belekaphat és föltépheti.

– A fene hogy enné meg – morogta. – Olyan ez a maga narancsa, mintha nem narancsból volna. Olyan, mint a kő. De nem baj.

Profeszor Alexander bőröndje fölé hajolt, és kinyitotta. Tele volt nyeletlen, hosszú késpengékkel. Olyanokkal, amilyeneket a késdobálók használnak a cirkuszban. Profeszor Alexander a harminc vagy negyven kés közül találomra kiválasztott egyet. Felöltője szegélyével fogta meg, hogy ne kelljen a pengét csupasz kézzel megérintenie. Amint faricskálni kezdett vele, a penge egyszerűen megsiklott a narancs héján.

– Mintha üvegből lenne – morogta. Aztán ott, ahol állt, letapodta a havat, sarkával kicsi gödröt vájt és belé helyezte a narancsot. Ráillesztette a pengét, fölemelte és lesújtott rá. A narancs három darabba törött.

– Megmondtam. Üvegből van. – Fölemelte a hóból a narancsdarabokat, tenyerén nyújtotta Barbara de Anatolia felé.

– Egyet megettünk abban az autóban – mondta Barbara de Anatolia. – Az miből volt? – Kiválasztott egy darabot, és saját tenyerébe vette.

– Az nem volt üvegből – mondta Profeszor Alexander. – Na, egye meg hamar.

– Nincs semmi szaga – mondta szimatolva Barbara de Anatolia.

Barbara de Anatolia tenyeréből magába tömte azt a darab narancsot, egészben befalta és beleharapott. Szájában valami reccsent és megcsikordult, pár pillanatig úgy maradt mozdulatlanul, kitömött pofazacskóval. Aztán kitátotta a száját. Fogak potyogtak elő, egy fél fogsor s egy szájpadlás rózsaszínű kagylója hullott a hóba. S az a darab narancs, amit befalt, egészben. Ami a szájában maradt, azt kesztyűs ujjával kaparta elő nyelve alól. Köpött kettőt, hármat.

– Miszlikbe ment – motyogta alig érthetően. Bámulta tenyerében a fogágy rózsaszínű törmelékét s két kihullott fogát. – Hogy fogok ma este kinézni.

– Fájhat is, gondolom – jegyezte meg Profeszor Alexander fekete kalapja alatt zavartan pislogva.

– Fenéket fáj – motyogta Barbara de Anatolia. A hóból jégtüskés kicsi darabokat gyűjtögetett, aztán az egészet zsebre vágta. Kalapját levette fejéről, öklével belülről kerekre nyomkodta és fülig a fejébe húzta.

– Ha jól emlékszem, éppen a felső metszők látszottak, amikor mosolygott – mondta Profeszor Alexander, amint lassan továbbindultak. – Magának azokra a metszőkre lett volna a legnagyobb szüksége.

– Éppenséggel – mondta Barbara de Anatolia.

– És az alsót nem tudja betenni a felső helyébe.

– Én nem. A doktor lehet, meg tudja csinálni. Én nem.

– Ma este ki fogják fütyülni. Vigyázzon, ki ne tátsa a száját. Hány narancsa van még?

Barbara de Anatolia megállt, levette csuklójáról a táska fülét, aljánál fogva ragadta meg a táskát és kiborította. Négy narancs hullott hangtalanul a hóba, alig értek egymáshoz.

– Négy – mondta Barbara de Anatolia. Azzal továbbindultak, mögöttük négy kihunyó narancs maradt a sötétlila hóban. Elöl menetelt Profeszor Alexander, nadrágján, térden alul csimbókokban és nemezes lapokban állt a hó. Nadrágszára teljesen fehér volt, Barbara de Anatolia, aki most is pár lépéssel mögötte járt, úgy látta, az ereszkedő homályban, mintha csak térdén járna a hó fölött a levegőben.

Az árnyéktalan havon Profeszor Alexander sem látott sokat, a lejtősebb részeken léptei néha akaratlanul fölgyorsultak, néha tehetetlenül megiramodott, de valahányszor hallotta, hogy Barbara de Anatolia csizmái alatt halkul a hó nyüszítése, anélkül hogy hátrafordult volna, bevárta. Egy alkalommal, amikor hiába várta maga mögött a léptek közeledtét, mégis megfordult. A sötétlila havon mozdulatlan fekete árnyékot látott, alaktalan foltot, mint ottfelejtett batyut. Sokkal kisebb volt a kicsi növésű Barbara de Anatoliánál. De mégiscsak ő lehetett. Profeszor Alexander odakiáltott neki

– Maga mit csinál ott?

– Pisilek – sipította fogatlan száján át Barbara de Anatolia. Profeszor Alexander hóna alatt kicsi bőröndjével a hóban topogott. Gőzölgő orra alatt fehér agyarak növekedtek.

– Álljon fel már egyszer.

– Mindjárt – suttogta Barbara de Anatolia. – Csak ülök még itt egy keveset.

A kicsi, batyuszerű árnyék nem is mozdult sokáig. Barbara de Anatolia csak akkor állt fel, amikor Profeszor Alexander kétszer dobbantott és elindult feléje.

– Na jó. Megyek – suttogta. – Megyünk Gyergyó-izébe.

Jó távol, a marosfői alagútból akkor bukkant elő egy vonat. A villamosmozdony búgása messzire nyújtózott a köd alatt, a behavazott oldalak között ellüktetett a gyergyóújfalusi és tekerőpataki krumpliföldekig, ahol Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia egymás mögött baktatott a hóban.

– Ha! – mondta Profeszor Alexander.

– Történt valami?

– Nem tudom – suttogta Profeszor Alexander. – Ilyesmit még nem hallottam. Valaki van a közelben. Lehet egy kutya.

– Nekem bedugult a fülem – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem hallok semmit. És nem bírok szuszogni.

– Én sem – mondta Profeszor Alexander. – És nem fér be a levegő a számba. Elkaptunk egymástól valami betegséget.

Most is Profeszor Alexander haladt elöl, hóna alatt kicsi bőröndjével. Egy helyen léptei hirtelen megkönnyebbedtek, szaladni kezdett, kezét kirántotta a zsebéből, bőröndje kihullott a hóna alól, hason csúszott le a Maros jegére. Barbara de Anatolia is melléje érkezett, Profeszor Alexander föl sem segítette, csak fektében porolta le egy kicsit, aztán átnyalábolta, és oldalazva, araszló léptekkel átvonszolta a túlsó partra. Közben, mintha alulról döngölték volna a folyó jegét. Profeszor Alexander még visszatért, áthozta a bőröndjét is.

– Maga lát engem? – kérdezte suttogva Barbara de Anatolia a part bokrai közül.

– Látok valamit. Lehet, hogy maga az – mondta Profeszor Alexander. Elhaladt az asszony mellett, kikapaszkodott a marton a krumpliföldekre, bőröndjét a hóra dobta és ráült. Jó ideig pihentek mind a ketten nagy csendben.

– Hahó – szólalt meg halkan Profeszor Alexander, mintha csak beszélgetne.

– Itt vagyok – felelte valahol a közelben Barbara de Anatolia.

– Itt, itt. De hol.

– Itt.

Profeszor Alexander felállt, bőröndjét csörömpölve rázogatni kezdte. Nemsokára megállt Barbara de Anatolia előtt.

– Szóval itt van. És mit csinál?

– Olyan jó így – suttogta Barbara de Anatolia.

– Jó lehet. De micsoda?

– A kezem nincs a zsebemben. Egyszer lehullott a hó Anatóliában. És akkor a lábam közé tettem a kezem. Akkor nem volt kesztyűm.

– Most is ott a keze?

– Ott.

– Hát a kesztyűje?

– Nem tudom. Azt hiszem, elvesztettem.

– Hm. Maga valahogy elsietett mellettem – morogta Profeszor Alexander. – Megelőzött, és még észre sem vettem. Újabban külön utakon jár.

– Én csak mentem maga után – suttogta Barbara de Anatolia. – Úgy látszik, egyszer csak utolértem.

– Jó, hogy így történt – suttogta Profeszor Alexander. – Mi volna, ha egy kicsit én is odatenném a kezemet.

– Hova tenné?

– Oda, ahol maga tartja.

– A magáé nem ott van?

– Az enyém a zsebemben van. Én oda dugtam. De mindjárt előveszem.

– Na jó. Próbálja meg.

Profeszor Alexander letérdelt Barbara de Anatolia elé. Kesztyűtlen kezével kutatni kezdett a műszőrme ködmönke alatt, az alsónemű és a harisnya hurkái között, míg végre talált egy darabka hideg és sima bőrt. Ott ujjaival megtapadt.

Barbara de Anatolia kicsit megremegett, fogatlan szájából erőtlen nevetés csordogált. Fejét az előtte térdeplő Profeszor Alexander vállára hajtotta.

– Nyáron ilyesmi nem jutott eszébe. Pedig eszébe juthatott volna már régen.

– Ígérem – mondta Profeszor Alexander, és orrát a zúzmarás, párducpöttyös műszőrme pihéi közé fúrta –, ígérem, hogy ezentúl máskor is eszembe fog jutni. Erre most szavamat adom.

– Mi volt ez? – motyogta egyszer Barbara de Anatolia Profeszor Alexander nyakába.

– Nem volt semmi – suttogta Profeszor Alexander.

– Valamit álmodtam – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem tudom, mit. Valami semmit.

Profeszor Alexander elővonta kezét az asszony ruhái alól, hóna alá nyúlt, és fölemelte. Barbara de Anatolia úgy maradt, a nyakába szédülten.

Már villámlik – mondta, amikor a távolban vonat robogott el zöldesen szikrázó áramszedővel.

– Úgy látszik, beborult.

– Még esni fog.

– Menjünk – mondta Profeszor Alexander. – Siessünk el valahová.

De nem siettek, csak topogtak egymás mellett és egymás mögött Gyergyóújfalu, Kilyénfalva és Tekerőpatak határában, behavazott krumpliföldeken. Bennük találkozott a villamos mozdonyok búgása, s amint a távolról érkező lüktetések lassan elenyésztek, fülükben a csend maradt fémes csengésével. Profeszor Alexander már jó ideje csak ezeket a kósza búgásokat leste, nem lehetett tudni, a köd alatt merről érkeznek. Néha megütköztek a Dél-hegy derekán, s a hó alatt elmerülve úsztak Tekerőpatak felé, máskor a magasból, a ködön támadt résen csaptak le röviden. Profeszor Alexander jó ideje már csak a villamos mozdonyokat hallotta. Nem hallotta Barbara de Anatolia hegyes sarkú csizmáit.

– Halló. Én itt vagyok – szólalt meg halkan. – Maga hol van?

Barbara de Anatolia nem válaszolt. Bár bizonyára ott lehetett valahol a közelben. Ott lapulhatott lomha hóbuckák, csontkemény rögök között. Profeszor Alexander hóna alatt bőröndjével lassan körözött, enyhe csigavonalban taposott körbe, hogy az asszonyt becserkéssze, valamiképpen útjába ejtse, véletlenül belé botoljon vagy rálépjen. Egyszer aztán valamiből megérezte, hogy előtte és alatta egy élőlény gubbaszt konok, mély csöndben. Nagyon halkan megszólította.

– Maga mit csinál itt?

– Nemrég pisiltem – suttogta Barbara de Anatolia. – Azt álmodtam, hogy pisilek.

– Akkor mehetünk – mondta Profeszor Alexander.

– Még nem – suttogta Barbara de Anatolia. – Üljön maga is ide egy kicsit. Meglátja, milyen jó.

Profeszor Alexander nem ült le. Elindult valamerre, pár lépés után bőröndje kihullott a hóna alól. Akkor megállt egy pillanatra, átlépte a bőröndöt és továbbment.

– Jöjjön, Barbara – szólongatta halkan az asszonyt. – Jöjjön, mert este van.

Valahol egy kutya ugatott, Profeszor Alexander forgolódott maga körül, úgy hallgatózott. De minden oldalról ugyanaz a kutya ugatott.

– Ha nem jön, hát nem jön – morogta Profeszor Alexander szaggatottan maga elé. Kicsi adagokban falta be maga elől a levegőt. – Ha magának ott jó, akkor jó. Maga tudja.

Profeszor Alexander addig taposott a behavazott krumpliföldön, amíg combján és mellén majdnem egyszerre megütötte valami. Ekkor megállt. Nekiment egy kerítésnek. Combján és vállán egyszerre érezte a két rúd nyomását, vállával és fejével tapogatta ki őket, s átbújt a köztük levő levegőn. Nemsokára deszkapalánkot súrolt a válla, már letaposott havon járt egy udvaron. Egy nyúlketrec előtt állt, érezni kezdte a háló mögül az állatok illatozó melegét. Kivette kezét a zsebéből, tenyerét a zúzmarás hálóra nyomta, ujjait átdugta a háló szemein, megmarkolta, és addig rángatta, amíg kitépte a ketrecajtóból az etetővályúval együtt. A vályú lehullott, a háló kalodája ott maradt a kezén, lehajolt, rálépett, és ujjait egyenként rángatta ki belőle. Akkor fejével és vállával benyomult, karjába vette a nyulakat, ölelgette őket, egyiket az ölébe gyömöszölte, a másikra arcával rátemetkezett, térdét szorosan maga alá húzta, hogy a végén moccanni sem tudott. Szorításában a nyulak elernyedtek, apró rángások közepette megnyugodtak, langyos húggyal öntözgették Profeszor Alexander borostás arcát. Profeszor Alexander benn volt a ketrecben, két lábszár lógott ki belőle az udvarra, egyiken cipő, a másikon csak egy havas zokni.

Dobribán reggel háromnegyed hatkor elemlámpával világított végig a ketreceken. Nyulait készült megetetni. Akkor látta, hogy az egyik ketrec hálóját nem borítja vastagon zúzmara, mint a többit, a nyulak pihegésétől, hiányzik a ketrec hálója. Hogy két láb mered kifelé a ketrecből, egyik végén gumitalpú cipő, a másikon csak havas zokni.

Dobribán megragadta a kiálló lábszárakat, saját lábát a ketrec falának támasztotta, és Profeszor Alexandert néhány rándítással kivonszolta az udvarra. Vele együtt a két nyúl is lehuppant a hóra. Dobribán fülüknél fogva dobta vissza a nyulakat a ketrecbe, hevenyészve az ajtóra görbítette a letépett dróthálót. Ezután világított Profeszor Alexander arcába. Profeszor Alexander fején nem volt kalap, őszülő kócos haja jeges volt, s mintha halványan mosolyogna, hunyorogva nézett az elemlámpa fényébe.

– Magát nem ismerem – mondta Dobribán.

Profeszor Alexander nem szólt egy szót sem. A konyhában sem, ahol Dobribán székre ültette. Még a széken sem maradt meg, lecsusszant a padlóra, az odaterített zsákszőnyegre. Dobribán feleségével együtt többször visszaemelte a székre, de Profeszor Alexander minden alkalommal lecsúszott a szőnyegre. Csuprokban tea gőzölgött mellette, Dobribánné mind a két keze ügyébe csuprokat tolt, hogy kedve szerint elérhesse őket, de Profeszor Alexander nem nyúlt semmihez, és nem szólt egy szót sem. Dobribánné bundát vett magára, és elment hazulról.

– Legalább hárman jöjjenek – szólt utána Dobribán. Aztán Profeszor Alexanderhoz fordult:

– Mondja el szépen. Miről van szó, komám?

Profeszor Alexander a konyha padlóján ült egy zsákszőnyegen és hallgatott. Kinyújtott lába fölött néha átlépegettek a Dobribán gyerekek, és közelről vizsgálgatták az arcát. Profeszor Alexander a konyha egyik sarkában állapodott meg, üres tekintettel meredt egy vederre, és ritkán pislogott.

Fél nyolc tájt szürkülődni kezdett, ekkor Dobribán behozott a konyhába egy kicsi havas bőröndöt. Profeszor Alexander kinyújtott lába mellé tette és kinyitotta.

– Ez a magáé?

Profeszor Alexander futó pillantást vetett Dobribánra, aztán belenézett a nyitott bőröndbe, tele a csillogó késekkel. Száját résre nyitotta és halkan maga elé fújta:

– Persze hogy az enyém.

– És mit tetszik csinálni ennyi késsel?

– Eldobálom őket – suttogta Profeszor Alexander.

A Dobribán gyerekek háromnegyed nyolckor hozták be a krumpliföldről Barbara de Anatoliát. Hóna alá nyúlva emelték a levegőbe, két keze zsebében volt, karján a táska. Lába úgy maradt begörbülve, mintha guggolna. Amikor letették az udvaron, nem borult föl. Most ott guggolt Dobribán udvarán. Akkora volt, mint egy törpe.

Dobribán megnyitotta a konyhaajtót, hogy Profeszor Alexander kiláthasson az udvarra. Profeszor Alexander a zsákszőnyegen ült, a kicsapó konyhagőz függönyén át látta, hogy karján vinilintáskával Barbara de Anatolia ott guggol az udvaron. Akkora, mint egy törpe. Oroszlánosan haragos arca, mint a csont. Két totyogó liba sziszegve nyújtogatta felé a nyakát.

– Ismeri? – kérdezte Dobribán.

– Persze hogy ismerem – suttogta Profeszor Alexander. Dobribán becsukta az ajtót. Újabb csuprot vett elő, megtöltötte félig teával, aztán színültig szagos borókapálinkával. A csuprot odatologatta Profeszor Alexander kezeügyébe.

– Igya meg. Aztán beszélgessünk.

– Nem szokásom – morogta Profeszor Alexander, amikor megérezte a pálinka illatát.

– De én meg szeretném kérdezni – folytatta Dobribán. – Micsodák azok a kések?

– Mondtam: eldobálom őket.

– Hova az isten lovába?

Profeszor Alexander a csukott ajtón át kimutatott az udvarra.

– Oda, rá. Mind az egészet. – Kezét leeresztette, állát lecsüggesztette. – De nem szoktam eltalálni.

Dobribán elvette Profeszor Alexander elől a pálinkás-teás csuprot, maga előtt forgatta egy darabig, aztán indulatosan belekortyolt.

– Én csak nyulászkodom – mondta. – Nyulakat tartok. Ha megéheznek a gyerekek, kihúzok egyet a ketrecből, egykettőre lehúzom a pizsamáját, és megsütöm. Ha másvalaki éhezik meg, annak eladom. Szóval nyulászkodom. De hogy maga mit csinál, azt nem tudom.

Profeszor Alexander nem válaszolt. Tekintetével egykedvűen siklott át bőröndjén, néha megemelte kezét, furcsán kövér ujjait próbálta mozgatni, aztán lehunyta a szemét.

A Dobribán gyerekek berontottak a konyhába. Álltak a kicsapó konyhagőzben és egyszerre kiabálták:

– Tessék már jönni! A libák feldöntötték, oszt egyre csak kopogtatják.

Dobribán hamarjában megitta az egész csupor pálinkás teát, s a két gyerekkel együtt kirohant az udvarra. Profeszor Alexander kinyitotta a szemét. Nyújtózott egyet, maga elé emelte tenyerét és belenézett. Aztán begörbítette térdét, lábát maga alá húzta, félkézzel a padlóra tenyerelt, félkézzel az asztalba kapaszkodott, és négykézlábra állt. Így ment az ablakig, ott a párkányra támaszkodott, és térdére állt. Erőtlenül lehelt az ablaküvegre, merev ujjakkal kaparászta a jégvirágot. Szemét a nedves lyukra nyomta, kinézett az udvarra. Dobribán és a két Dobribán gyerek éppen kieresztette a libákat az udvarról. Aztán talpra állították Barbara de Anatoliát, hóna alá nyúltak, elvonszolták a szín oldaláig, és a deszkaajtónak támasztották. Ott guggolt Barbara de Anatolia egy deszkaajtó előtt. Akkora volt, mint egy törpe. Profeszor Alexander lassan elvonta fejét, hagyta hogy a pára fagyjon vissza az ablakra.

Amikor Dobribán visszatért a konyhába, Profeszor Alexander a széken ült. Egyik lábát, azt amelyiken a cipő volt, az ölében tartotta, a cipőfűzővel bajlódott, de nem tudta kioldozni. Nehézkesen bőröndje fölé hajolt, kivett egy kést, azzal vágta el a fűzőt. Azt az egy cipőt aztán nagynehezen lefejtette a lábáról, a padlóra hullatta, az asztal alá.

– Az úristenit, hogy maga nem mond semmit – sóhajtotta Dobribán. – Kellene valamiről beszélgetni.

– Nincs miről – suttogta Profeszor Alexander. A kést visszadobta a bőröndbe, fél kézzel az asztallapba kapaszkodva felállt, hurkaszerű merev ujjaival ügyetlenül babrálva, lassú, széles mozdulatokkal kibontakozott pepita felöltőjéből. Alatta vékony barna szvettert viselt és kockás inget. Az ing ujját a szvetterével együtt döfködve könyökön felül tolta. Karja vékony volt, bőre fehér és petyhüdt. Újra tenyerébe nézett, egyszer az egyikbe, aztán a másikba. A nyitott bőröndöt lábbal lassan a küszöb felé taszította. Kinyitotta az ajtót és leült a küszöbre, lábát a havas lépcsőkre nyújtotta.

Ott ült szemben a szín deszkaajtajával. Bal kézzel egymás után tizenöt késsel körbedobálta Barbara de Anatolia fejét, a nyakát, a vállát és a derekát. A tizenhatodik kés Barbara de Anatolia hónalja tájt a párducminta közé repült, egy pillanatig megállt benne, kevés pihét tépett és lehullott a hóba. Profeszor Alexander arca olyan lett, mint a csont. Akkor jobb kézzel nyúlt a késekért, eldobott még tizenhat kést, amennyi a bőröndben volt, mintha Barbara de Anatolia a deszkapalánk előtt állana.

– Az úristenit neki – üvöltötték a Dobribán gyerekek, amikor látták a tizenöt remegő késpengét Barbara de Anatolia feje, nyaka és dereka körül, s a többit, amelyek csíkokat hasítva a szőrméből és a csizmából, tele műszőr pihékkel és pöszlékkel egy halomban hevert a hóban.

Profeszor Alexander fölkelt a küszöbről, az üres bőröndöt félrerúgta az útból. Becsukta maga mögött az ajtót. Lehúzogatta könyökéről az inget meg a szvettere ujját. Lassú, kényelmes mozdulatokkal lehúzta magáról a szvettert. Kihúzta ingét a nadrágból, s anélkül hogy kigombolta volna, kibújt belőle. Megoldotta nadrágját, hagyta, hogy lábszárára csúszon, félkézzel az asztalra támaszkodott, és kilépett belőle, Lehúzta zokniját. A végén letolta magáról az alsónadrágját.

– Azt ne. Az úristenit neki – kiáltott rá Dobribán.

Profeszor Alexander ott állt teljesen meztelenül a konyhában. Mély árkokkal barázdált arcán mosoly remegett. Csöndesen megingatta a fejét.

– Muszáj – mondta. – Szörnyű melegem van.

Leült és hátravetette magát a széken. Ott ült meztelenül és saját csupasz lábfejét nézte. Lábujjai helyén kicsi barna golyók nőttek, szemmel láthatóan növekedett egész lábfeje, mintha levegőt eresztettek volna a bőr alá. Keze is olyan volt mint egy párna, barna és kerek, a körömágy peremén dagadó kicsi vörös gyöngyök ültek, elmozdultak, ujjbegyén cseppé teltek és barna foltokat ejtettek a zsákszőnyegen.

Dobribán az ablakról kaparászta a jégvirágot, lehelgetett az üvegre, kabátujjával törülgette. Egyszerre látott ki az útra meg a nyúlketrecekre. Az egyik ketrecben nyúl ült egy fekete kalapban. Az úton négy közeledő ember alakja áttetszett a ködön.

– Jönnek – morogta maga elé Dobribán, amikor fölismerte Dobribánnét, aki három ember előtt lépegetett a kapu felé.

Reggel volt, sárgulni kezdett a köd, sárga pára lengedezett a nyúlketrecek előtt. Úgy fél kilenc lehetett, a félkilences személy már előbukkant a marosfői alagútból, közeledett a hágó felől, búgása végigremegett a deres ablakokon.

Profeszor Alexander álla mellcsontjára hullott, feje meg-megremegett, amint horkolni kezdett, egyre sűrűbben és egyre hangosabban horkantott, most már úgy nézett ki, vészjelzései nem fognak elcsendesülni.