Vissza a fülesbagolyhoz

November elején meghalt Adam Szelim. Azt kell mondanom, talán jó is, hogy így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz. De Adam Szelim meghalt, és ettől egy kicsit megváltozott az életünk. Ezzel az Adam Szelimmel én foglalkoztam, szemmel tartottam, néha elbeszélgettem vele: szóval rám volt bízva. Mégis meghalt, jól megégett. Fölrobbant a zsebében az öngyújtója.

Nem sokat lehetett tudni róla, kiféle, miféle; hírlett róla, hogy a Szürke Farkasok közé tartozik, egyesek viszont azt állították, hogy éppen ellenkezőleg, ellenük dolgozik. Bármelyik volt is az igazság a kettő közül, azt sejteni lehetett, hogy nem fog megöregedni.

A fülesbagoly a Magura nevű, süveg alakú alacsony halmon lakott egy csöndes szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyatig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében akár egy órát is elüldögéltünk a nagy csöndben, a madár nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. Fülesbaglyot nézni mostohafiammal jártunk ki, aki akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte, néztük egy darabig a félszemmel pislogó baglyot, aztán hazamentünk. Szerettem volna, ha a gyerek mielőbb kapcsolatba kerül az állatokkal, az erdővel. A Magura nevű erdős halom közel feküdt a városhoz.

Adam Szelim halála előtt pár nappal Doktor Senior elég kedvetlenül kullogott mögöttem az erdőben, néha elkezdett hátrafelé járni, tűrte, hogy ágaknak ütközzék, lába gallyakba gabalyodjék, tudom én, ez az unalom jele. A fülesbagoly tanyázó helyénél aztán leült egy tuskóra, s anélkül hogy fölpillantott volna, síkosra taposta az avar közül kinövő fekete gombákat. Arra gondoltam, talán a gyereket nem érdeklik már a madarak, egyáltalán az állatok, inkább az emberek. És igazam volt, Doktor Senior otthon elárulta, szívesebben járna ki a határra, a többi gyerekkel, úgy hallja, ott egy hatszáz kilós embert lehet néha nézegetni. Ha lehetséges, meg is szeretné tapogatni, ahogy ezt mások is teszik.

Én csak hümmögtem: embereket tapogatni nem szokás, meg aztán jobb, ha előbb én nézem meg magamnak, s ha nem valami malackodás folyik ottan, esetleg majd őt is elengedem. Könnyű volt nekem ezt mondani, mert addigra már utasítást kaptam: kedden menjek ki a határra, szimatoljak, nézzek jól körül, mi történik. Minden kedden belép a határon a hatszáz kilós ember, egy TIR-kamion sofőrje, talán nincs éppen minden rendjén körülötte.

Azon a bizonyos keddi napon reggel együtt indultunk el otthonról a mostohafiammal. Ő a fodrászhoz készült, én a határállomásra, utunk mindenképpen közös volt a főutcáig, amit itt bulevárdnak neveznek.

Ott találkoztunk Adam Szelimmel. A járdaszigeten állt, a pontos időt mutató elektromos óra alatt, mint aki villamosra vár, és újságot olvasott. De lehet, átlátott a papíron, mert amint egyvonalba értünk vele, elkapta arca elől, és közeledő alakunkra meredt.

– Jónapot, Adam – üdvözöltem. – Mi újság?

– Furcsa – mondta. – Már megint találkozunk.

– Véletlen – mondtam, és megvontam a vállamat. – Csak erre jártunk. De komolyan: hogy van? Ugye, kezdi már megszokni itt nálunk?

– Úgy néz ki. Lehet, majd odébbállok, az ország belseje felé. Mondjuk Brassóba.

– Szívből kívánom.

– Hacsak – folytatta Adam Szelim –, valami dolog vissza nem tart. – Cigarettát vett elő, nadrágja zsebéből pedig egy hatalmas fekete Ronson öngyújtót, és rágyújtott. – Megismerkedtem egy nővel. Déli egy órakor találkám van vele.

– Örvendek – jegyeztem meg. – De legyen óvatos. Maga idegen, és még megpróbálják kihasználni. Vagy mittudomén.

– Ó, ez nem – legyintett. – Ezt biztos maga is ismeri. Brekk Paula a neve. Mondjon róla valamit.

– Nem tudom, ki az.

– Dehogynem. Brekk Paula, az a piroshajú. Mondjon róla valamit.

– Nem, így sem tudom. Nem tudom, ki az.

– Akkor mást mondok. – Adam Szelim megnézte az óráját, fölpillantott az elektromos órára is. – Ha van egy kis ideje, megmutatom. Talán mégis ismeri. – Az alig szívott cigarettát a járdaszegély mellé hullatta. – Az igazság az, hogy tetszik nekem. Sokáig azt hittem magamról, hogy homokos vagyok. Bár az igaz, a férfiak sem érdekeltek.

Ahogy ott magyarázott, ujjbegyén és körmén fehér pettyeket vettem észre, valami lisztnél is finomabb lerakódást a bőr mintázatán.

– Előbb szopja le az ujját – mondtam neki. – Cukorpor van a zsebében. Vagy valami más fehér por, ha meg nem sérteném.

Adam Szelim arca elé emelte a kezét, megnézte ujjait és elmosolyodott. – Ja. Szelel a gyújtóm, minden gyújtásnál csepeg egy kicsit. Valódi Ronson, mégis szivárog. – Elővette zsebéből a gyújtóját, megnyitotta a szelepet, hagyta, hogy csorogjon belőle a gáz, megmutatta kifehéredett ujjbegyét. Aztán tett egy lépést a szemétkosár felé és beledobta. – Ne nézzen már akkorát. Ma újat kapok.

Ezzel elindultunk. Mostohafiam, Doktor Senior hozta az ernyőmet, ott kopogott mögöttünk az aszfalton.

– Maga lassan olyan lesz, mint az árnyékom – jegyezte meg halkan Adam Szelim.

– Maga hívott, nem?

A Kismester utca a bulvárdról indul, átölel egypár épületet, és visszakanyarodik a főutcába. Közepe táján áll a volt Triska-féle zongoralerakat, megálltunk előtte.

– Járt már odabenn? – kérdezte Adam Szelim.

– Nem én – mondtam. – Gyerekkorom óta félek a nagy, fekete zongoráktól.

– Nézzen be az ablakon. A függöny mellett be lehet látni.

A sötét terem bal oldalán, egy íróasztalon hősugárzó állt, és egy zöld burás lámpa. Közöttük ült Brekk Paula, egyik arca vörös, a másik sápadt, mint egy darab mosószappan.

– Szóval nem ismeri?

– Nem. Ez az a nő, akiről beszélt?

– Ez az. Megengedte, hogy ma délben fölkeressem. Azt hiszem, tetszem neki.

– Jó dolog lehet, ha az ember rájön, hogy nem homokos – mondtam.

A sarkon aztán elbúcsúztunk. Adam Szelim lassan elindult vissza a villamosmegálló felé, én meg elkísértem mostohafiamat a Floxba, azt mondják, ott dolgoznak a legjobb fodrászok. – Melegíts magadnak levest, egyél, aztán majd én is jövök. Légy jó gyerek – mondtam Doktor Seniornak.

Egyenesen visszasiettem a volt Triska-féle zongoralerakatba. Brekk Paula ott ült félig vörös, félig szappanszínű arcával az íróasztala mögött. Csak mentem feléje, vártam, míg fölrezzen.

– Hallom, törökökkel barátkozol – mondtam. – Így van?

– Mi közöd hozzá?

– Adam Szelimnek hívják. Tudom.

– Te koslatsz utána?

– Leszel szíves és vigyázol magadra. Nézz a körme alá.

– Hű, mekkora balfasz vagy – sóhajtott föl Brekk Paula. – Na, hagyj magamra.

Jó negyedóra múlva a buszállomáson felültem a huszonkettesre, ez járt ki a határra, ahova Musztafa Mukkerman érkezik. Így hívják a TIR-kamion sofőrjét. Apja nyugatnémet, anyja török vendégmunkás, huszonhárom éves és hatszázkét kiló. Azt mesélik, ez az illető tulajdonképpen egy tömött bőrzsák, annyira esetlen, hogy magától nem is képes kiszállni a fülkéből. Egy szerkezet emeli ki az üléssel együtt, és leteszi a kamion mellé a földre. Jobb napokon néha föláll és megmutatja magát, esetleg levetkőzik, és megkéri a bámészkodókat, hogy keressék meg valamilyen testrészét, mondjuk a térdét vagy a lapockáját. A vállalkozó gyerekek aztán eszeveszetten keresgélnek a hol dagadó, hol fityegő, csüngő hús- és hájlebenyek között, s néha elkiáltják magukat: megvan. Musztafa Mukkerman ilyenkor csak megrázkódik: – Az nem az – mondja. A végén aztán, amikor az egészbe belefárad, a kevesek között, akik jó helyen tapogatóztak, kisorsol valami csempészárut az ülése alól. Nyertek itt gyerekek élő angolnát, kókuszdiót és teljes állati fogsorokat.

A busz a határövezet peremén állt meg, vagy kétszáz méterre attól a parkolótól, ahova majd beáll Musztafa Mukkerman a kamionjával. A szitáló, vékony szálú esőben többen várakoztak, sok volt köztük a gyerek. Egy talponállóban teát kértem, az ablak elé könyököltem, hogy kilássak a térségre. A várakozók között két rendőr sétálgatott.

Három busz is megfordult, míg végre a parkoló körül mozgolódás támadt. Kimentem a térre és fölnyitottam az ernyőmet. A sorompó felől böhöm nagy kamion közeledett, hosszúfénnyel világított a havas esőben. Lassan begördült a parkolóba, és három rövid tülköléssel jelezte, hogy megérkezett.

A kabinablak meg a szélvédő olajzöld fényfogó üvegből készült, alig lehetett rajta belátni. Egy fekete mosdótál imbolygott odabenn, valaki azt magyarázta, az a sofőr tányérsapkája. Mindenki várta, mikor nyílik meg a fülke ajtaja, mikor lép működésbe az a bizonyos szerkezet, amely a sofőrt ülésével együtt kiteszi a kocsi mellé.

Jó negyedóra is eltelt, míg végre öblös krákogás hallatszott. De nem a szélvédő mögül, hanem a kabin tetejére szerelt hangszóróból. Szavait tagolva, a nyelvet erősen törve, mintha betanult szöveget mondana, megszólalt a sofőr:

„Musztafa Mukkerman megérkezett. Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Nem akarja látni magukat.” Ágaskodva, egymásra támaszkodva, kicsit csalódottan bámultunk a szélvédő mögé. De odabenn semmi sem mozgott. Csak a hangszóró bömbölt.

„Musztafa Mukkerman beszél magukhoz. Ő nem fél az esőtől, nem fél a hidegtől. Musztafa Mukkerman ma nem akarja látni magukat. Menjenek haza.”

– Oszoljanak – figyelmeztették a rendőrök a bámészkodókat. – Ne bántsanak meg egy külföldi állampolgárt. Ha ez a kívánsága, menjenek szépen haza.

Még akkor sem mozdult senki. Az emberek várakoztak, hátha mégis csak történik valami. Egy nő a motorház közelébe férkőzött, föl-fölugrott, hogy a sofőr észrevegye. „Häschen” – kiabálta –, „Häschen, ich bin es.” De a sofőrt ez a nő sem érdekelte.

„Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Musztafa Mukkerman lefogyott. Nem akarja, hogy röhögjenek rajta. Menjenek haza. Menjenek innen, takarodjanak. Menjenek az anyjuk valagába.”

Erre aztán mindenki megmozdult. „Pfuj”, meg „piha”, ilyesmiket morogva indultak a buszmegálló felé. A két rendőr csöndesen mosolyogva figyelte, amint szétszélednek. Én ernyőm alatt egy csupasz fa törzséhez lapultan figyeltem, mikor lesz tiszta a terep.

Amikor a térség teljesen kiürült, akkor pillantottam meg egy embert, aki a buszmegálló irányából csöndesen baktatva közeledett a kamion felé. Megállt a kabinajtó előtt és megvárta, hogy Musztafa Mukkerman letekerje az ablakot. Adam Szelim volt az.

Musztafa Mukkerman kinyúlt az ablakon. Tényleg, csak a karja akkora volt, mint egy malac. Nyitott tenyerében csillogó tárgyat tartott, odaadta Adam Szelimnek: az új öngyújtóját. Onnan lehetett tudni, hogy öngyújtó, hogy Adam Szelim ott helyben kipróbálta. Föl-le csavargatta a láng csóváját, aztán nadrágja zsebébe tette. Biccentett és elindult vissza, az autóbuszmegálló felé.

Musztafa Mukkerman begyújtotta a motort, erősen jobbra tekerve a kormányt befarolt a sövényig, ameddig csak a kamionnal lehetett. Furcsa volt, hogy nem indul egyenesen a város, az ország belseje felé, amint szokott. Csak ott kanyargott előre, hátra, amíg teljesen megfordította a kocsit. Akkor elindult a sorompó felé. Szóval máris kimegy, gondoltam. Annál jobb.

 

A huszonkettesről még a külvárosban leszálltam, a Dumbrava vendéglő közelében. Egyenesen hátramentem a konyhába, és megálltam Moldován Ankuca mellett. Ő volt Doktor Seniornak az anyja.

– Gyere át egy kicsit – mondtam neki.

– Mit akarsz?

– Gyere csak. – Vártam, hogy megtörölje a kezét, aztán előre indultam. Átmentünk a csehó udvarán, végig egy kerten, ami a patakra vezetett, keresztül a pallón egy másik kertbe, egy ház elé, ahol Moldován Ankuca lakott.

– Mit akarsz? – kérdezte, amikor látta, hogy ledobom a zakómat, megoldozom a nyakkendőmet, és kényelmesen hátravetem magam egy karosszékben.

– Én nevelem a fiadat – mondtam. – Te meg nem küldesz tartásdíjat. – Két kezemet a csípőjére tettem, két mutatóujjammal megnyitottam hasán a konyhaköpenyt, és orrommal csupasz hasához értem.

– Te mondtad, hogy ne küldjek.

– Szóval nem küldöd. Én pedig elnéző vagyok. Csak azért, mert nagyon kedvellek.

– Akkor vigyél vissza.

– Hogyne – mondtam. – Azt nem lehet. Rossz fényt vetnél rám. Ha még mindig az erdőn dolgoznék, akkor mondjuk. De így? Na gyere, mondom, hogy kedvellek.

Lehet, aludtam is egy keveset, mert öt perc híján egy óra volt, amikor kiugrottam Moldován Ankuca mellől. Öt percem maradt, hogy beérjek a zongoralerakat közelébe.

– Most meg hova rohansz? – kérdezte Moldován Ankuca.

– Szolgálatban vagyok – mondtam. – De még keresni foglak. Mondtam, hogy kedvellek.

Negyed kettő lett, mire beértem a városba. Futólépésben siettem a Kismester utcába. Megálltam a volt Triska-féle zongoralerakat előtt, és a függöny mellett benéztem az ablakon. Brekk Paula nem ült az íróasztala mögött, a terem közepén állt a zongorák között, a bejárat felé nézett, mintha Adam Szelimre várna. De Adam Szelim nem volt sehol, helyette üszök és korom lepte a padlót, a levegőben égett rongyszag lebegett.

– Te miben sántikálsz? – kérdezte Brekk Paula, amint megpillantott.

– Itt van? Elment már? Hol van?

– Nincs sehol – mondta Brekk Paula hűvösen. – Fölrobbant.

– Tessék? Kicsoda robbant föl?

– Pont egy órakor belépett, akkor leszakadt róla a ruha, és égni kezdett. Menj, mert büdös körülötted a levegő. Menj innen.

– Még él – mondta a nővér, amikor kinyitotta a kórterem ajtaját. – Egy percen át nézheti. – Adam Szelim egyedül feküdt a kórteremben, deréktól lefele vastag pólyák takarták. Testéből csövek vezettek az ágy alá, állványokról csövek vezettek a testébe. Arca vértelen volt és merev.

– Jó napot, Adam – mondtam.

Szeme az ajtó felé mozdult és úgy maradt. Szája megnyílt, kijött rajta kevés levegő, de nem szólt semmit.

– Mikor jöhetek még? – kérdeztem a nővért.

– Ide már többet ne jöjjön – mondta a nővér.

– Maga jöjjön csak inkább ide – mondta valaki a hátam mögött. Gavrila inspektor volt az, a folyosóról hívogatott mutatóujjával. – Mondja el szépen, mikor látta utoljára?

– Én délben, a határon – mondtam.

– És azóta merre járt? Mondja meg szépen, közben mit csinált?

– Nem is tudom. Jöttem errefelé. Pontosabban nem tudnám megmondani.

– Pontosabban nem tudja, azt mondja. Szép, nagyon szép. És azt tudja, hogy régebben mivel foglalkozott?

– Én az erdőn dolgoztam, kérem. Én erdészféle ember voltam.

 

Udvarunkon, a téglákkal fölpockolt, portól, madárpiszoktól kérges ócska Opelen két macska gubbasztott. Mostohafiam az emeleti körfolyosóról gesztenyével dobálta őket. Amikor láttam, hogy észrevesz, megálltam és fölszóltam neki

– Szeretnéd, ha a mama visszatérne?

– Jöjjön ha akar. – Doktor Senior csak megvonta a vállát, és elém szaladt a lépcsőfeljáróhoz. – Na mondd, milyen volt? Tényleg akkora?

– Nem láttam – mondtam. – Egyébként is beteg.

Otthon ledobtam a felöltőmet és a zakómat, egyenesen a konyhába mentem. Hagymát, paprikát szeleteltem, zsírt tettem a serpenyőbe, és alágyújtottam. – Rántottát eszünk. Hány tojással kéred?

– Én hárommal. De mondd, tényleg olyan borzalmas kinézetű? Mondd, mégis, milyen?

– Most már mindegy – sóhajtottam. – Többet úgysem jön errefelé.

– Honnan tudod?

– Tudom. Nem jön többet. Holnaptól kimegyünk a Magurára. Vissza a fülesbagolyhoz.

A tojást ráütöttem a hagymára, paprikára, megsóztam, megborsoztam, és megterítettem az asztalt. Kenyeret szeleteltem, elővettem egy üveg uborkát. Odakünn a kiszüremlő lámpafényben hópelyhek kavarogtak, néha megálltak az ablak előtt, ellebegtek fölfelé.

– Nézz már ki egy kicsit – mondtam a mostohafiamnak. – Holnapra meglátszik az ember lábanyoma.

– Látom – mondta. – De figyelj csak ide egy kicsit.

– Na.

– Igaz, apa, hogy te zsaru vagy?

– Ezt meg honnan veszed?

– Mindenki azt mondja.

– Hadd mondják. Az ő dolguk. Mondjanak, amit akarnak.

– És akkor te mi vagy?

– Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész.

– Nem tudom, az micsoda.

– Az egy olyanféle személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.