A fekete doboz

Az ön volt férje tarkójára tolt kalappal állt a Szalhino vendéglő előtt, hátával a csatornát támasztotta, álla, mint a jóllakott embernek, gallérját érintette. Késő délután volt, nemrég ért véget a komor és ünnepélyes búcsúebéd, ahol az ön volt férje kitett magáért: megevett egy egész tál főtt libacombot valami vörös, savanykás mártással, másnak csak közönséges saslik jutott, vörösbor meg szalvéta, ezekhez ő hozzá sem nyúlt.

Szorosan az ön volt férje mellett az orosz nő állt, összeért a zsebük. Egy közös pont vonta el tekintetüket a délutáni forgalomról: nem messze a járdaszegélytől fénytelen kicsi golyó hevert egy porlepte olajtócsa közepén. Bármennyire is fénytelen volt, a téveteg golyó figyelemre késztette őket, mivel egyébként mélyen hallgattak, lehet éppen a golyón keresztül értekeztek.

Az utca túloldalán Snájder és Maharadze elvtársak integettek, egy fekete autóba ültek éppen, amely értük érkezett. Amint a kocsi elmozdult a járda mellől, én átsétáltam az úttesten a bazár felé, amelynek kirakatát addig a várakozók alakja eltakarta. Több olcsó és nevetséges holmi között színes képes levelezőlapokat is árusítottak itt. Ezek közül választottam kettőt, az egyiket még ott helyben, a térdemen megírtam a házfelügyelőmnek. A másikkal az ön volt férje felé indultam.

– Tessék – mondtam –, biztos maga is küldene egyet a feleségének.

Az ön volt férje bal kézzel nyúlt a lap után, mivel jobb kezét az orosz nő zsebében tartotta. Orra előtt vizsgálgatta, megforgatta, megnézte, mit ábrázol, aztán visszaadta.

– Írjon neki maga – mondta. – Írjon neki, ha már eszébe jutott. Amit csak akar.

Az orosz nő hosszú, illatos cigarettát szívott, körülötte fanyarkás füst enyészett, s néha kissé elhomályosította a kilátást. Az az árva koszos golyó ott pihent a járdaszegély közelében, piros olajtócsába meredten. Nemsokára ránehezült egy gumiabroncs, újabb fekete autó érkezett. Ezt Rezo Kahaderi vezette, értünk jött, hogy kivigyen a teaültetvényre. Az ön volt férje sietve megkérte, maradjon a kocsiban, hajtson vagy tíz centit előre, vagy ugyanannyit hátra. Aztán lehajolt, fölemelte a golyót a földről, hullott platánlevélbe törölte, és zsebre tette.

 

Az ültetvényen éppen áramszünet volt, a főépület előtt a szabadban terítettek asztalt, közepére dobozos nagy elemlámpát helyeztek, köréje a különböző teáknak való kóstolóedényeket. Amikor az ön volt férjét megkérdezték, melyik tea ízlett jobban, ő mindig azt válaszolta: tök egyforma az egész. Közben messzire tekintett céltalanul, a barna homályba, s azt mondta az orosz nőnek:

– Nekem ne fordítson, mert nem figyelek oda. Mondjon nekem valami eredetit, ami éppen eszébe jut.

Valaki, akinek alakja nem látszott, viharlámpással közeledett. Bár nem jött az asztalhoz, csak megkerülte az udvart, jólesett, ahogy lámpásával tágítja körülöttünk a sötétséget. Ahogy elhaladt, s a pászma eltünedezve végigmotozott a lombokon, úgy nézett ki, hogy a fénytől érintett mandarinok is utána indulnak. Elindult az ön volt férje is.

Az autó mellett elég sokáig vártunk rá. Kiáltoztunk is utána, lóbáltuk az elemlámpát, de ő nem válaszolt. Aztán egyszer csak megszólalt mellettünk: mehetünk.

Késő este a szállodában mandarinokat szedett elő a ruhája alól, valamennyi zsebe tele volt mandarinnal. Az ágya közepére dobálta őket, egyet pedig körmével föltépett.

– Amíg élek – mondta, és szájába dugott egy fél mandarint –, mást, mint mandarint én többet nem eszem. Erre esküszöm.

Az orosz nő egy üveg vörösbort tett ki az asztalra, de várhatott valamire, nem szólt, hogy valaki bontsa meg. Lerúgta cipőjét, lábfejét nyújtóztatta. Harisnyája végén elindultak a szemek, kopejkányi résen előviláglott a körme. Az ön volt férje azt figyelte, nemsokára félkézzel utána nyúlt, a nő lábfejét az ölébe emelte. Amikor fölnézett, akkor esett a tekintete újra a levelezőlapra. Zakóm mellzsebéből kandikált elő, mint másnak a zsebkendője.

– Nos – morogta. – Megírta? Írja meg mielőbb, még kifelejt belőle valamit.

A levelezőlap egyik sarka háromszög alakban megtört, az ültetvényen történhetett az áramszünet alatt. Most, hogy további bántódása ne essék, óvatosan húztam elő a zsebemből, és odahelyeztem az ön volt férje közelébe az abroszra.

Az ön volt férje zöld filcceruzát húzott elő a zsebéből, és elég körültekintően, hogy az orosz nő harisnyáját be ne piszkítsa, négylevelű lóherét rajzolt a lábujja körmére. A vörösbor még mindig érintetlenül állt az asztalon.

Fölálltam, a levelezőlapot visszatettem a zsebembe, és kimentem a folyosóra. A kulcsos asszonytól kértem egy doboz cigarettát és egy bögre teát. Amíg a szamovárból csorgatta a forró vizet, megkérdezte, kijelentkezünk-e másnap valamennyien. Azt feleltem, nem tudom, ez az ön volt férjétől függ, ő pedig alszik. A kulcsos asszony erre bólintott: jól is teszi, az éjszaka arra való, hogy az ember aludjék.

Visszatértem a szobámba, az éjjeli lepkék ellen függönyt húztam a teraszajtó elé, s miközben levetkőztem, megittam azt a bögre teát. Aztán elővettem zakóm zsebéből a színes levelezőlapot, és megcímeztem az ön, illetve az ön volt férje címére.

Reggel az ön volt férje ébresztett, alig hét óra múlhatott. Frissen vasalt inget viselt, gyűretlen zakóját csak úgy vállára terítve, és teljesen kipihentnek látszott.

– Jöjjön hamar – mondta. – Jöjjön, kapjunk be valamit. Elárulom magának, az idén leszek ötvenéves, mindegy, hogy mikor. Tegyük fel, éppen ma.

A nyakkendőm az asztalon kígyózott, amikor fölemeltem, ott maradt alatta a megcímzett és megíratlan levelezőlap. Amíg öltöztem, láttam, az ön volt férje utánanyúl, olvassa rajta a saját címét.

– Nem írta meg. Vigyázzon, az asszonyok érzékenyek az idő múlására.

Az orosz nő nem volt velünk, ketten indultunk el a folyosón. Amikor a kulcsos asszonynak leadtuk a szobakulcsokat, az ön volt férje elébe könyökölt a pultra.

– Még fog hallani rólam – mondta némi nyomatékkal. – Ennél többet most nem mondhatok.

A tizenhatodik emeleten reggeliztünk a vendéglőben. Én kenőmájast ettem lágytojással, az ön volt férje mandarint. Megevett vagy hat darabot, közben kitekintett az ablakon. Ilyen magasságból már kezd látszani, milyen közeli rokonságban állanak egymással az idegen városok. Az utcasarkokon tétován egymásba ölelkező házak, a magányos paloták, aztán a peremkerületek tántorgó viskói, a zömök kupolák fölött köröző kék tollú csókák, a hidak ívei alatt kószáló ködök engem mindig ugyanarra a távoli városra emlékeztetnek, amelyet egyszer egy képeskönyvben láttam. Ott is a szabad ég alatt nőttek a pálmafák.

– Tetszik? – kérdezte az ön volt férje.

– Nagyon – mondtam. – Tegnap két tevét is láttam a múzeum előtt. Magának is?

– Le van szarva. – Fölemelte a konyakospoharát, meglötyögtette benne az italt. – De ez nem. Ez komoly dolog.

– Az – hagytam rá, majd hamar hozzátettem. – Biztos visz belőle egy üveggel a nagyságos asszonynak.

– Vigyen neki maga – mondta az ön volt férje. – A szájában, mint a madarak.

– Bocsásson meg – mondtam neki elvörösödve.

– Mit? Mit? – hüledezett. – Maga egy úr. Mondja, volt dolga helybeli asszonyokkal?

– Az ég őrizzen.

– Az igaz – mondta az ön volt férje. – Megesik, hogy az embert kiherélik. Azért megpróbálhatta volna.

A folyó felől sárgás köd emelkedett a térség felé, a párásság torzításában a kissé lejtő Inasvili utcában úgy totyogtak az emberek, mint valami elhízott madarak. Az ön volt férje három ilyen esetlen madárra mutatott, ott álltak a gyalogos átkelőhely közelében, szemben a ruhatisztítóval. Mintha mi lennénk azok – magyarázta az ön volt férje. Egyik közülünk nő, nem más, mint a kulcsos asszony, aki tetszik magának. Ott lakik szemben a ruhatisztítóval, egy nagy hajszagú szobában; tele a szobája kövér és zsíros párnákkal, súlyos ágyterítőkkel, súlyos bársonnyal és különböző méretű tükrökkel, amelyek előtt szabad idejében fésülködik. Ne vegye tolakodásnak ez a nő, de jó lesz, ha maga idejében tudomására hozza, hogy nincs szebb dísze egy magányos hölgy lakásának, mint egy dakszlikutya. Hogyhogy pont ez hiányzik belőle?

– Értem – mondtam, mivel nem tudtam pontosan követni az ön volt férje gondolatait. Ő meg folytatta:

– Ha maga igazán le akarja venni a lábáról, egyszer úgy mellékesen megemlíti neki, hogy amikor pamlagán elnyúlva olvasgatja Abasidze elvtárs verseit, s eközben hűvös érintést érez csupasz bokája tájékán, az nem lehet más, mint egy dakszlikutya füle. Jelzi, hogy itt van ő, a ház szemefénye. Ilyenkor a legjobb, ha kiemeli lábát a papucsból, és az állat egész testén végigsimít vele. Maga közben hű kutyaszemekkel lesi, könnyek gyűlnek-e a szemébe.

Így magyarázta az ön volt férje, hogy milyen ravasz figyelmeskedésre van szükség ahhoz, hogy a nők magányukra eszméljenek.

– Egyébként – folytatta később a liftben lefelé menet –, visszatérve a dakszlira. Nem árt, ha maga is tudja. A dakszlikutya fő ékessége a füle. Egy Zübeyir nevű török helytartó csupa tacskófülből készült palástot rendelt magának Egyiptomból. Tudatlanságában amúgy cserzetlenül, natúrban. Persze, túl nehézre sikerült, így aztán a drága holmit egyszerűen eldobta. Kutyákkal tépette szét.

– Tyű! – mondtam.

– Tudom, hogy nem hisz nekem. Igaz, lehet, most találom ki az egészet.

Ekkor már az Inasvili utcán sétálgattunk lefelé, ott jártunk a ruhatisztító közelében. A sárgás színű köd foszlányai éppen idáig értek, az elhaladó autók mögött örvényelve sodródtak a Rusztaveli tér irányába. Az elszippantott köd helyén réseken tűzött be a nap, s a lebegő párán szivárványszínű peremmel rezgett az emberek árnyéka. Ilyen vibráló, színes fényekkel a homloka körül állt meg előttünk az orosz nő.

Az ön volt férje nem lepődött meg túlságosan, hogy itt találja. Kalapját kissé hátra tolta a homlokán, majd jobb kezét a nő zsebébe mélyesztette. A nő keze is ugyanabban a zsebben volt, a két meleg tenyér közül édeskés illat emelkedett, olyan szaga volt, mint errefelé a mosdóknak a repülőgépeken.

– Magával most mi lesz? – nézett rám. – Ugye, elmegy, és sétál egyet. Sétáljon át a hídon, vessen egy pillantást a városra a túlsó partról.

Ugyanezen a délutánon az ön volt férje bekopogott hozzám. Épp egy napsütötte kopár hegyoldalt bámultam, amikor letette az asztalra a repülőjegyet. Elmondta, sajnos nem egy gépen utazunk, bizonyos körülmények miatt így esett. Majd hozzátette:

– Egyébként is otthon majd új főnököt kap. Tekintsen mostantól fogva egyszerűen ismerősének.

Bólintottam, mint aki tudja, mire kell gondolnia. Közben csak bámultam kifelé az ablakon, arra a napsütötte hegyoldalra, ahogy bevilágít a város árnyékban maradt részeire, visszfénye sárgán csillogott az ablakon.

– Hanem mutatok valamit. – Ezzel az ön volt férje leült mellém, zsebéből kicsi papírzacskót vett elő, és az abroszra ürítette. Kicsi gyantadarabkák gurultak szerteszét. Mintha dér lepte volna őket, szürkék voltak, cukrosan hamvasok, mintha szopogatással lehetne igazi színüket elérni. Aztán egyenként összeszedte, tenyerében összerázta őket, s mint a kockát elgurította.

– Ehhez mit szól? – kérdezte.

– Semmit – mondtam. – Mért, miről van szó?

– Nem tudja? Na jó, elmagyarázom. Ez mákgyanta.

– Ó – mondtam. – Akkor dobjuk el mielőbb.

– El lehet őket szopogatni nyugtalanság, meg rossz hangulat ellen.

– Legjobb lesz – mondtam –, ha most mindjárt a budiba dobjuk az egészet.

Az ön volt férje egyenként összeszedte a gyantadarabkákat, visszatette őket a zacskóba. Az abroszon ott maradt az a megcímzett levelezőlap.

– Az este szereztem – mondta. – De túladok rajta hamarosan, ne féljen. Nem képzeli, hogy megeszem őket. Ezt a dolgot pedig – és a levelezőlapra mutatott –, ne halogassa. Írja meg mielőbb, legyen egy kicsi szíve magának is. Majd én is aláírom.

Azon az estén Rezo Kahaderi lakására mentünk. Azt mondta, szerény vendégség lesz, nincs csak pezsgője meg tortája. Asztalára három különböző színű tortát és nyolc üveg pezsgőt készített. De a lakásban nem a torta illatozott: a szobákat nyirkos rongy, ázott fakéreg, dohos fészerek szaga járta át. Rezo Kahaderi hamarosan be is mutatta nekünk a macskáit. Ott pihentek szerte a lakásban, bútorokon, pamlagokon, macskákat ábrázoló hímzett díszpárnákon. Egyikük, egy Dron nevű, az ablakpárkányon tanyázott, az áttetsző függöny mögül bizalmatlanul méregetett. Rettenetesen nagy volt, puha hamuszürke, világló sárga szemekkel. Ott volt Rezo Kahaderi egy barátja is, Dzsemál, lapos, tésztaarcú fiatalember.

Először is az asztalnál való ülés sorrendjében állapodtunk meg. Az asztalfő Rezo Kahaderié volt, mellette egy teríték üresen maradt. Bal oldalán a Dzsemál nevű fiatalember következett, jobb oldalán kaptunk helyet mi hárman: az ön volt férje, az orosz nő és én. Az ön volt férje jobb kezét a szék mellé csüngette, ugyanúgy tett az orosz nő is a bal kezével. Ujjhegyükkel érintették egymást, mintha gömböt tartanának gyöngéden, egy akkorát, mint mondjuk a Dron nevű macskának a feje.

Az ön volt férje, úgy látszik, még a tortákhoz is értett. Elmagyarázta, hogy ami a fogyasztás sorrendjét illeti, színe miatt a zöld torta középre kívánkozik, a piros és a sárga aztán lehet akár első, akár harmadik, bár szerinte illő befejezésül mégis inkább a piros illik. Ezzel Rezo Kahaderi is egyetértett, és mind a három tortát fölszeletelte. Ezután a dzsesszorgonájához ült, és játszott Sir Henry Elgar egyik indulójából egy keveset. Amikor újra a helyére ült, a hirtelen beállt csöndben a macskák kurrogása végighullámzott a szobákon.

– Ezek Geff macskák – súgta nekem az ön volt férje, és áthajolt az orosz nő előtt.

Megvontam a vállamat: nem tudom, mik azok a Geff macskák, nem értek a macskákhoz.

Megbontották a pezsgőt, kiosztották a színes, fölszabdalt tortaszeleteket. Színes tortákat ettünk, betartva a megfelelő sorrendet, melléje vörös pezsgőt ittunk. Az ön volt férje csak pezsgőt ivott. Rezo Kahaderi rövid köszöntőket ismételgetett, és egy alkalommal, miközben az üres terítékre mutatott, a távolmaradt asszonyokat is megdicsérte, akik a képtelenségig tökéletesek: hangjuk a csermelyeké, járásuk az esti szellő.

Akkor az ön volt férje a macskákra terelte a szót. Róluk sem feledkezzünk meg ám, ők is bizonyára tökéletesek. Figyelte az orosz nőt, hogyan fordít, és közbevágott: – Fogalmazzon pontosan, kérem. Macska, ez legyen a lényeg. – Aztán a nyomaték kedvéért megemelte poharát, és így szólt: – Miau!

Rezo Kahaderi mozdulatlanul ült, poharát a kezében tartotta, de mintha nem mert volna beleinni. Arcán elmozdult mégis valami, talán szemhéja ereszkedett meg egy kicsit, a homloka kifehéredett. A Dron nevű macskára nézett, amelyik az ablakpárkányon terpeszkedett. Aztán udvariasan bólintott:

– Igen – mondta –, a macskák tiszteletre méltó macskák. Perzsa nagyszülőktől származnak. – Fölállt és kihátrált a szobából.

Az ön volt férje nemsokára a zsebébe nyúlt, zörgő papírban kotorászott, kicsi gyantadarabkákat halászott elő, egyenként belenyomkodta őket a tányérján levő tortába. Aztán darabokat tördelt a tortából és egyenként lenyújtotta őket az asztal alá. Három-négy macska álmos, lusta mozdulatokkal lopakodva keresett utat magának a lábak és az abrosz rojtjai között.

– Remélem, most már megnyugodott – fordult hozzám az ön volt férje. – Gondolom, nincs mi nyomja a lelkét, ha ír a feleségemnek.

Rezo Kahaderi egy üveg konyakkal tért vissza. A poharakat ki sem öblítette, a vörös pezsgő maradékára töltötte karimáig. Maga is tele pohárral vonult a dzsesszorgonája mellé, s ott Dzsemállal koccintgatott.

Az ön volt férje időnként az abrosz alá nyúlt, rezzenetlen arccal etette a macskákat. A végén szalvétával törölte meg az ujjbegyét.

– Kész – mondta az orosz nőnek. – Most pedig elmegyünk.

Ekkor leugrott az ablakpárkányról a Dron nevű macska. Lassan lépegetett az asztal felé, s a függönyt is magával húzta, amíg hosszából tellett. Nézte az asztal alatt elnyúlva heverő macskákat, s fejét az ön volt férje és az orosz nő széke közé dugta. Az ön volt férje, aki kezét megint az orosz nő keze közelében tartotta, éppen csak megfogta Dron fejét, másik kezével a konyakos poharáért nyúlt. Gondolom, beletöltötte. Ujjbegye kicsit véres lett, előbb a szalvétába törölte, aztán leszopta.

Rezo Kahaderi a végén egészen megenyhült, mosolyogva állt meg az ön volt férje előtt.

– Nem evett tortát, barátom – mondta. – Sajnálom, hogy nem ízlett.

Az ön volt férje az üres tányérra mutatott:

– Úgy van – mondta. – Nem ettem tortát, a tányérom mégis üres. Ez azt jelenti, valaki csak megette.

Rezo Kahaderi csak mosolygott, nem látszott már rajta semmi tartózkodás, amikor elbúcsúzott. Dzsesszorgonája vibráló hangja kísért lefelé a lépcsőkön. És a Dron nevű macska.

Az utcákon akkorra már elült a benzingőz, a pálmák koronája közt rikoltozott még néhány madár, fejükön kosarakkal asszonyok igyekeztek a reggeli piacra. A Dron nevű macskát egy erősen kivilágított téren láttuk viszont, amikor az ön volt férje egyszer csak megállt.

– Idejönne egy kicsit? – szólított meg. – Nézze csak meg, mi van a derekamon.

Az orosz nő akkor pár lépéssel előttünk baktatott. Én hajtottam föl bizalmasan az ön volt férje derekán a zakót, ott ahol kipúposodva feszült. Kissé félreálltam, hogy vetüljön oda az utcai lámpa fénye.

– Egy macska – mondtam.

A Dron nevű macska volt az, görcsbe merevedve kapaszkodott az ön volt férje nadrágjába, a farzseb és a derékszíj között. – Jól van ott, ahol van – mondta az ön volt férje. – Érezze jól magát, hogy a fene egye meg.

Az orosz nő akkor nem tudott semmit a macskáról. A tizenkettedik emeleten szerzett róla tudomást, amikor kiléptünk a liftből, és az ön volt férje katonásan összecsapta bokáját a kulcsos asszony pultja előtt és a szobakulcsokat kérte.

– Állatot nem szabad a szobába vinni – mondta hűvösen a kulcsos asszony. Elősietett a pult mögül, megemelte a zakót az ön volt férje derekán és fricskázgatni kezdte a hamuszínű macska fejét.

– Tessék ezt innen leszedni.

Az orosz nő is segíteni próbált, ő is tudta, állatot nem szabad szállodai szobába vinni. Próbálták leemelni onnan, a farzseb és a derékszíj tájékáról, de nem ment. A macska görcsbe merevedve kapaszkodott, szeme le volt hunyva, lehet hogy aludt.

A portásnő közben üvegcsészét tartott a szamovár alá. Amint megtelt, újra az ön volt férje derekához közeledett, és a csészét odaürítette. Ahogy a gőz megcsapta az orromat, elfordultam, olyan fullasztó volt. Amikor újra odanéztem, a macska a sárga mokettszőnyegen hevert, lábai mereven elálltak, mint egy kitömött állatnak.

A forró víz közben átsütött a nadrág szövetén, mert az ön volt férje halkan fölszisszent:

– Na basszam. Mi volt ez?

Aztán látta ő is a kinyúlt macskát a sárga mokettszőnyegen, bólogatni kezdett, s így szólt: – Na jó. Mindegy. Úgy kell neki.

Az ön volt férje nemsokára megállt az 1214-es szoba ajtaja előtt. A kulcsot a zárba illesztette. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. Az orosz nő is szobája ajtaján a zárral bíbelődött. Néztek egymásra, egyikük a kitárt ajtó előtt, a másik egyre csak a zárral bíbelődve. Az ön volt férje jobb kézzel zsebébe nyúlt, hamar előhúzta újra, tenyerét kinyitotta. Ott állt rajta enyhén kifényesedve a golyó.

Nem tudom, mit akarhatott azzal a golyóval, akkorra már kinyitottam a szobám ajtaját. Be kellett lépnem.

Hajnalodott, amikor a portásnő kopogtatott az ajtómon. Azt mondta, tartott tőle, hogy előbb-utóbb valami disznóságot csinálunk, biztos lengyelek, magyarok vagy románok vagyunk. Nézzem csak meg, most is az ön volt férje szobája alól csak csorog, csorog kifelé a víz. Nyitva hagyja a csapot, de a dörömbölésre bezzeg nem válaszol.

Az ajtó mögül, a fürdőszobából a kádba zuhogó víz bömbölése hallatszott.

Jó, mondtam, kapok magamra valamit, aztán megyek. Láttam, az ajtó előtt, ahol a citromsárga mokettszőnyeg a kiömlő vízzel találkozik, hirtelen narancsszínű lesz. Úgy látszik, rózsaszínű víz csorog a folyosóra.

Visszatértem a szobába, megálltam a teraszajtó előtt, félrehúztam a függönyt. Az égbolt már áttetszően derengett, lilás fénye egyre élénkedett, a muzulmán hitközség fölött gerlék húztak el. Aztán az ég lilából vörösbe, a vörösből narancsvörösbe simult. Amikor olyan lett a színe, mint a mokettszőnyegnek az ön volt férje szobája előtt, akkor fényes pont tűnt föl az ég alján, és megnyúlt keskenyen. A magasban már sütött a nap. Egy vakító kondenzcsík fehéren kettévágta fölöttem az eget.

Mialatt öltözködtem, a magasból a dübörgés is elérkezett, végigremegett az ablakokon. A gép a napsütötte égen már jó messze járhatott, orrában jó helyre dugottan a fekete doboz. Az a levelezőlap még mindig az asztalon hevert, odafirkantottam hát azt, amit odafirkantottam. Tudattam önnel, hogy egyszer majd számíthat rám, egyszer, amikor majd minden eszembe jut.