A törlesztés

Bajkó egy reggel, amikor kilépett ágyából, meztelen talpa alatt kicsi kavicsok nyomását érezte. De látta, nem kavicsok azok: a padló s valamennyi repedése tele van szétgurult babszemekkel. A polc alatt a padló sárga és fehér foltos volt a kiömlött málétól és cukortól. A tornácra nyíló ajtó előtt jó ökölnyi részen hiányzott a padlódeszka, körülötte apró halmokban állt a kirágott korhadék, s a díszzsámolyon nem állt ott a gyönyörűséges kitömött fajdkakas. Csak egy halom fűrészpor és barna madártoll, benne egy pár üvegszem. Az éjjel megérkeztek a földikutyák.

Bajkó háza magasan a város fölött állt, egy nagyon zöld, ribizlibokroktól övezett kert mélyében. Alapját csillámpalából rakták, a kőzet itt a hegyoldalban is előfordul, sok helyütt nagy, éles darabokban bújik ki a fű közül. A kerti kamara oldalát is csillámpala-lapok erősítették, s itt a közelükben talált Bajkó először földbe ásott kicsi üregeket. Ezeket időről időre sárral betömködte, vagy kissé játékosan letört faágakat dugott beléjük.

Egy tavaszi, kései hóhullás után látta Bajkó, hogy a kamarától a házig a hó egyébként sima felületét egy türemlés vonala bodrozza, mintha az éjszakai szél vetett volna rá hullámot. Hó alatti friss alagút volt, helyenként apró szellőzőkkel, ahol a titkos érkező, mint a víz alól kibukkanó úszó, lélegzetet vett. De hamarosan kisütött a nap, a hó elolvadt, és ez az éjszakának szánt titkos útvonal nyomtalanul eltűnt. Bajkó már-már elfelejtette.

Most a szemes babot, a cukrot, a málét, a madártollat, a fűrészport és a korhadékot különböző adagokban lapátra seperte, és a kamara mögötti szemetesgödörbe ürítette. Aztán a kerítések mentén kanyargó ösvényen legyalogolt a városba, és becsöngetett Spelunka főorvos rácsos kapuján. Leszegzett fővel követte a fehér lábú szobalányt a rendelőbe. Sokáig várakozott a betegek között, amíg Spelunka főorvos kisietett, és türelmetlen ábrázattal megállt előtte.

– Ígértem valamit a doktor úrnak – mondta Bajkó.

– Igen, igen. Nos? Nem felejtettem el. Hol van?

– Becsületszavamra, meg is volt. De sajnos, most már nincs meg.

– Nos. Mi az, hogy sajnos. Mondja, fiam, mi történt?

– Nincs – mondta Bajkó szomorúan. – Megették a földikutyák. Nem maradt belőle csak a fűrészpor meg a két drága üvegszem.

Spelunka doktor széttárta karját:

– Föl-di-ku-tyák? – Aztán legyintett. – A maga baja, Bajkó. Tisztára a maga baja. Akkor fizessen készpénzzel. De mit mondjak, minél előbb.

– Igenis. – Bajkó kissé elvörösödött. Leszegett fővel követte a szobalányt a kapuig. Amikor illedelmesen köszönt, a szobalány fölényesen elmosolyodott. Spelunka doktor az egyik ablakban állt, s amikor Bajkó már majdnem eltűnt a kerítés végénél, utánakiálltott:

– Mondja, csak, fiam, micsoda az a földikutya?

Bajkó megállt, egy pillanatig gondolkozott.

– Én azt pontosan nem tudom – mondta.

– Ejnye. Nem is tudom, mit higgyek magáról. – Spelunka doktor becsukta az ablakot.

Bajkó délután almát szedett, kosarakba mérte tízkilós adagokba, és várta Korbuly Jenőt a szekerével, hogy elszállítsa a Nopritzék pincéjébe. Korbuly későn érkezett, a kert végében vonuló dűlőút felől ereszkedett be a ház elé. Amíg az almát fölrakták, borzderes kicsi lova a kert füvét kóstolgatta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Korbuly Jenő, amikor a ház előtti padon kifújták magukat.

– Micsoda hogy lenne? – kérdezte Bajkó.

– Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. Itt alattunk. – Korbuly Jenő dobbantott egyet. – Ne mondja, Bajkó, hogy maga nem hallja.

– Nem hallok semmit – mondta Bajkó.

– Pocegér van a ház alatt – mondta Korbuly Jenő. – Abból a nagyobb fajtából. Azok még a vasat is megrágják.

Bajkó ekkor a kert végében, a nyitott kapu előtt megpillantotta a Spelunka-féle szobalányt. Fehér lába bosszantóan távol világított a ribizlibokrok között. Már indult is volna Bajkó elébe, amikor a kaptatótól pihegve kockás sapkás, térdnadrágos fiatalember érkezett a ház elé. Lábikráján a harisnya tele volt fűmaggal meg virágszirommal. Bajkó nem ismerte.

A fiatalember be sem mutatkozott, csak sietve elmondta: a főorvos úr azt üzeni, a szétrágott madár helyett tíz darab földikutyát kér. Természetesen csak a bőrüket. Legyen tisztességes, finom munka, karcolás se essék rajtuk. Bajkó értsen a szóból, legjobb, ha puszta kézzel ejti el őket.

Bajkó csak bámult utána, amíg a szobalánnyal együtt el nem tűntek a kertek alatt kanyargó ösvényen.

Miután Korbuly Jenő is elhajtott szekerével, és Bajkó bereteszelte mögötte a kaput, kis kerülőt téve a kerti kamara felől tért vissza a házhoz.

Ekkor pillantott meg maga előtt az ösvényen egy szürke állatot. Ott állt vele szemben, és meg se moccant. Lehetett vagy másfél kiló, mint egy nagyobbacska macska. Bajkó előrelendült, térdre vágódott, jobb kézzel rácsapott a szürke bundára, jól földhöz szorította, alaposan megmarkolta, addig nyomta, nyomta, amíg érezte, hogy elernyed alatta.

Jobb keze több helyen vérzett, lemosta bő kútvízzel, a karcolások helyére mézet csurgatott, majd zsebkendőbe csavarta. Azután a zsebkendőre ponyvából varrt kétujjú kesztyűt húzott, a kikorhadt padló ürege elé málélisztet meg cukrot hintett. Kiment, lehajolt a fűbe, kesztyűs kezével átfogta az állat nyakán a bőrt, s a tornácon egy üres polcra dobta.

– Egy – morogta félhangosan. Leült ágya szélére, a padló ürege elé, és várta, hogy besötétedjék.