Tanúvallomás

Tompa színű ég alatt száraz széllel szokatlan meleg érkezett. Valahonnan, déli sivatagok felől, ahol a nagy száraz melegek készülnek. A kevés felhő között is szürke maradt az ég, a nap ólmos, szürke fénnyel forrósította a Corso szálló előtt várakozó utánfutós kamionokat. Lamos, városi kertész a távoli kisvárosból, bár nem sejtette előre a közeledő meleget, ezen a napon nyáriasan öltözött. Indigószínű, könnyű, bő szövetnadrágot, karcsúsított vékony kockás zakót, széles piros nyakkendőt viselt. A szálloda lépcsőjén lépkedett lefelé, éppen egy Muratti Ambasadort dugott a szájába; rágyújtani csak később, a kamionok szélárnyékában tudott. A folyóparton indult tovább, amerre a város belsejét sejtette. A Muratti Ambasador illata hamar föllebbent mögötte, s ha valaki nyomába szegődve követi, Lamosból csak az olcsó szállodai szappanszagot érzi.

A folyó fölött átvezető gyaloghíd korlátját óvodások rángatták, fejüket kidugták a rácsok között, köpködtek és kavicsokat dobáltak az árhullám után visszamaradt repedező iszapra s a sütkérező patkányokra, amelyek a szokatlan meleg közeledtét jó előre megérezték. Két óvónő állt a híd végén, ők is a sütkérező és olykor váratlanul eliramló patkányokat bámulták. Lamos az egyik óvónőtől tudakolta meg: merre van a városban a bíróság?

A bíróságon, a második emeleten, a százhuszonnégyes terem előtt Lamos délig sétálgatott. Muratti Ambasadort szívott, amíg az ajtó fölé szerelt hangszóróból meghallotta saját nevét: Lamos.

Lamos belépett a terembe, a bíró intett neki, kerüljön egészen előre, így elsétált egészen az elnöki asztal előtt húzódó korlátig.

– Lamos? – kérdezték tőle.

– Lamos – felelte Lamos.

– Adalbert és Béla?

– Adalbert Lamos Béla – mutatkozott be Lamos, mivel utóneve az ország szokásai szerint előnév volt, a Bélát pedig valamilyen oknál fogva lefordították: Adalbert.

Lamos ezután megesküdött: „csak az igazat, csakis az igazat, semmi mást csak az igazat”.

Lamos előtt két teljesen egyforma ember állt, egypetéjű ikrek lehettek. A kérdés az volt, Lamos melyiküket ismeri személyesen. Lamos erre azt válaszolta, hogy ismeri mind a kettőt.

Arra a kérdésre viszont, hogy találkozott-e velük egyszerre is, vagy pedig minden alkalommal csak külön-külön, Lamos azt felelte: csakis külön-külön, hol az egyikkel, hol a másikkal, együtt őket még nem látta, ő nem tudta, hogy ketten vannak.

Ekkor a teremben többen nevetni kezdtek, az ikrek is egymásra néztek, az elnök pedig azt mondta:

– Köszönöm A tanú eltávozhat.

Lamos tenyerével combját simította, valami rövid kis magyarázatot szeretett volna fűzni kurta válaszához. De az elnök mutatott is már a kijárat felé. Kifelé menet, amikor a jegyző asztalával egyvonalba ért, a jegyző megállította: – Ezt persze írja alá.

Lamos az utolsó félmondatot olvasta el: „ nem tudta, hogy ketten vannak”. Aláírta, és a kijárat felé tartott. Valaki a közönség közül megjegyezte: „Hülye.” Lamos hallotta, de nem bántotta a dolog. Örült, hogy túl van az egészen.

Kiment az utcára, elindult a szálloda felé. Közel a gyaloghídhoz, ahol reggel az óvodásokkal és a két óvónővel találkozott, egy bukszussal kerített teraszon, kávé, sör és üdítő mellett pihentek az emberek. Lamos három gömb fagylaltot rendelt, csokoládét, vaníliát és pisztáciát, arra kérte a pincért, tegye őket külön tányérra, mert nem szereti ha az ízek keverednek. Miután elfogyasztotta, továbbment, visszatért a szállodába. Becsomagolta pizsamáját, és kezében nájlon tasakkal autóbuszra ült, és kiment az állomásra.

– Ügyes volt, Adalbert – veregette meg valaki a vállát, mialatt a peronon várakozott. – Nagyon okos volt, pontosan azt mondta, amit kellett. – Lamos mögött az ikrek egyike állt, arcába mosolygott. – Maga egy észlény.

Lamos sietve és kissé riadtan körülnézett. Ennek az ikernek a párját kereste, de még hozzá hasonlót sem látott sehol. Talán ilyesmi járhatott a fejében: „Az ördögbe is, vagy egy emberből van kettő, vagy két ember egy és ugyanaz.” Arca megszigorodott és azt mondta:

– Magát többet nem akarom látni.