Imola asszony megkísértése

Furcsa, rövid kis utcában lakott Imola asszony, csak a páratlan oldalon épültek házak, a páros oldalon a temető kőkerítése emelkedett kilazult köveivel, arról magas lombú kőrisfák, juharok hajoltak az út fölé.

Imola asszony derék, feszülő bőrű nő volt, megedzette és megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amellyel minden másnapra fölkészült. Férfi ha meglátta, érezte, bő szoknyái alatt lapul a nagy titok.

Nagy ritkán megjelent kapuja előtt egy-egy idegen ember, aki esetleg az utca csöndjébe, a magányos asszony közelségébe vágyott, rövid topogás után lenyomta a kilincset, aztán az előszobában kicsit ostobán, saját kabátja szegélyét markolászva magyarázkodott jövetele céljáról. Imola asszony ilyenkor látta, közönséges, otromba, latorféle idegen érkezett a házba, aki valamilyen úton-módon kegyeibe kívánna férkőzni. Valahányszor ilyesmi előfordult, a férfit megkerülve – úgy, hogy hozzá se érhessen – kisietett az udvarra, kitárta a kaput és szótlanul várta, hogy az idegen eltávozzék.

A tél első hidegebb napján, talán csak néhány héttel azt követően, hogy az említett módon eltávolított házából egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalembert, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, alázatos kandúrjának vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának nevezte, újabb látogató érkezett. Némiképp emlékeztetett elődjére, tekintete ennek is szomorkás és beesett volt, sóvárgó és éhes, rövid kopogtatás után hívás nélkül lépett a házba.

Fekete zekét, orosz kucsmát viselt, nyaka elég szőrös volt, egyik kezét a zsebében tartotta, a másikat csak úgy kinyújtva, a levegőben összeszorítva. Ez nem nevezte magát sem macskának, sem kutyának, egyszerűen és őszintén állt meg az előszobában, és kivárta, amíg Imola asszony befejezi az ablakköz hidege elől a szekrény tetejére menekített cserepes virágok öntözését, akkor elébe állt, és figyelő szemei előtt, az addig makacsul csukott tenyerét hirtelen kinyitotta. Nyitott tenyerében három kavicsot őrzött, szinte sugározták még teste melegét.

– Né, mit találtam – mondta elfogódottságtól mentes, csöndes hangon. – Ezt találtam, asszonyom, a közeli tó vizében, most megmutatom, és udvarolni szeretnék magának.

És az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen előadta: igen, a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokra puszta kézzel. Mutatta keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha most is jeges gyűrűk égetnék, mintha most is valamiféle jeges kesztyűt viselne. Hogy érdemes volt? Bizonyságul egyenként megnyalta a kavicsokat, hogy jobban mutassanak. Vöröses, fehéres erezetű, zöldesszürke foltokkal tarkított egyszerű kavicsok voltak.

Imola asszony talán egy fél lépést hátrált, előbb a fényüket hamar veszítő kavicsokra, aztán a látogató hamvas szemére tekintett.

– De hát miféle tó vizében? – kérdezte.

– A Bordongó vizében – felelte készségesen az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember. – Ott találtam őket, tudván, hogy ott pihennek a víz alatt. Azt a helyet én szívesen megmutatnám.

– De hát errefelé nincs semmiféle tó – próbált kitérni a meghívás elől az asszony. – Ha errefelé tavak lennének, úgy tudnék róluk.

– Ha elkísér, mindjárt meg is mutatom – mondta csöndesen a látogató. – Sétaidő ez, megfelelő óra az ismerkedésre. Terítsen kendőt panyókára, bújtassa lábát abba a mókuscipőbe, és máris indulhatunk.

Imola asszony bénult lassúsággal öltözködött. Előbb magára terítette a kendőt, aztán meggondolta magát és levetette, s lábát bújtatta a mókuscipőbe. Aztán arra kérte látogatóját, áztassa le langyos vízben fagyott kezéről azt a bizonyos jeges kesztyűt, ujjairól az égető jeges gyűrűket, ha netalán újra kavicsokat pillantanának meg a Bordongó vizében.

– Bár én attól tartok, maga igen messziről érkezhetett – tette hozzá kissé bizalmatlanul.

– Nem szeretnék ellentmondani – sóhajtotta a látogató. Nem szívesen tennék ilyesmit. Inkább induljunk.

Imola asszony nemsokára rájött, látogatójának igaza lesz, mert ahelyett hogy a fagyos időben sietős léptekkel igyekeztek volna kifelé a városból, hatalmas gyümölcsösök kerítései alatt baktattak sétalépésben, amíg egy zsákutcába tértek. Térdig érő hóban törtek előre egy darabig, és mielőtt Imola asszony bármiféle aggodalmaskodó kérdéssel zavarta volna az ágakról néha lehulló hódarabok neszelését, talpuk alatt a ropogását, az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember megállt a kerítés egy jelentéktelen pontja előtt, félretolt egy falapocskát, ami zárakat takart, és különböző kulcsokkal babrálni kezdett rajtuk. Amikor munkájával elkészült, a kerítésnek egy kapunyi részét kitárta az asszony előtt. Belülről aztán újra gondosan visszazárta.

A hó már térden felül ért, a házigazda fiatalembernek itthagyott lábnyomaiban törtek előre egymás mögött. Jobb oldalon behavazott bokorsor súrolta őket, bal oldalról törpefenyő kusza ágai hajoltak az ösvényre. Most Imola asszony volt a látogató, s a fiatalember készségesen mesélte, halk és pontos szavakkal, milyen errefelé a nyár. A táj már a kerítésnél kezdődően annyira elvadul, hogy amíg az ember áttöri magát a bozóton, az indák szövedékén, többször is megpihen a fű alatt búvó mohaszőnyegen, lábát gyalogszeder indái karcolják, melle tájékán émelyíti az eltaposott ánizsgomba illata. Fölöttük kányák köröznek, a hőségtől remegő levegő néha megkettőzi szárnyuk vonalát.

– Bár ami azt illeti, jelenleg éppen tél van – fejezte be mondanivalóját a fiatalember. – De a tél is van olyan, mint a nyár. – Haladtak egymás nyomában, leheletük mögöttük összekeveredett.

– Ez hát a Bordongó – mondta hirtelen a fiatalember, amikor a kertnek egy jelentéktelen kis magaslatára érkeztek, ahonnan a tulajdonos előző lábnyomai lefelé vezettek. Egészen kicsi, fele részén befagyott, fele részén halvány lepellel párálló és néhány bozontos fenyő közelségétől fekete vizű tóhoz.

A Bordongó nevű tavacskán, összetákolt gerendákon, egyszerű tutajféleségen egy úszó szoba, jóakarattal házikónak is nevezhető építmény állt. Amikor a rávezető pallóra léptek, ringott egyet-egyet, s gerendáival a tó befagyott felének éles jegéhez dörgölőzött.

– Februári gyerek vagyok – mondta a fiatalember –, s ha kell, a tó jege alatt is kihúzom. Mint a halak.

A kicsi szoba érckályhája hideg volt, a fiatalember orosz kucsmáját levéve, kipirultan fújtatva hosszadalmasan élesztgette benne a tüzet, föl sem pillantott, amíg meg nem hallotta a forgács első pattogását.

Az ágyat rongyszőnyeg takarta, s a falak között kifeszített zsinegeken a tó tulajdonosának ruhái száradtak, vállfákon fakó ingek, sápadtra mosott alsók, stoppolt sarkú zoknik.

– Ennyit magamról. – A fiatal házigazda mutatóujját szája elé emelte. Valahol, érthetetlen közelségben vonat robogott el, nemsokára ráfutott egy vashídra, zakatolása lassan ült el, és megremegtette a tó vizét. – És gondolom, asszonyom, maga is szereti az elrobogó vonatokat.

A ház és a tó tulajdonosa az érckályha mellett, fekete báránybőrrel bevont kicsi zsámolyon ült, két lábát kinyújtva pihentette. Imola asszony a rongyszőnyeggel letakart ágy szélén ült, forró mentateát szürcsölgetett, a legjobb volt erre az alkalomra: hűsített s egyben melegített is.

– És hogyan kíván nekem udvarolni? – kérdezte végre. – Így. Rendszeresen haza fogom kísérni innen – ismerte be nyíltan a házigazda.

Hazafelé menet Imola asszony haladt elöl, a fiatalember követte. Ilyenkor télen jól látszik a levegőben, milyen utat választ magának az ember lehelete. Ha az ember kedvét leli benne, az előtte haladóét könnyen bekaphatja. Megtehetik ezt teljesen idegen emberek egymással, jó és közeli ismerősök, vagy egyszerűen azok, akik rejtett okokból a közeledésnek ezt a módját választották.

– Megpróbálok majd ellentállni magának – mondta Imola asszony, amikor rövid utcájában a kapuja elé értek. És mutatóujját a tó tulajdonosa orrához érintette. – Vesse minden erejét latba.

A fiatalember biccentett:

– Azt fogom tenni, amire kér.