Régi vendég

Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jégeralsóban, Bócz Vera egy kifeslett rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek ketten mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették nagy csöndben, amikor csöngettek.

Serfőző barna kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan elindult az előszoba felé.

– Vigyázzon, kit enged be – szólt utána Bócz Vera. Nincs kedvem felöltözni.

Serfőző hamarosan visszatért a konyhába. Odahajolt a Bócz Vera füléhez.

– Szegény Harkályt keresik – mondta szomorúan és tanácstalanul.

– De hát – suttogta Bócz Vera –, maga remélem, megmondta, mi van vele.

Serfőző szomorúan ingatta a fejét, zavartan igazgatta vállán a köpenyt.

– Én nem mondtam semmit. Mondja meg maga, Vera, ha szeret ilyesmiről beszélni.

Bócz Vera mezítlábasan elsétált az előszobaajtóig, és résre nyitotta. Egy férfi állt az ajtó előtt, kalapját kezében, felöltőjét a karján tartotta. Az asszony éppen csak kinézett, máris visszaült a székére.

– Hívja be – mondta Serfőzőnek.

– Húzza a pongyolát a combjára – mondta Serfőző, miközben ment az előszoba felé. Ott kitárta az ajtót. – Tessék bejönni.

Bócz Vera mezítlábasan, maga alá húzott lábfejjel ült a székén, térde fölött igazgatta rövid pongyoláját.

– Nem haragszik – mondta a férfinak –, amint látja, háziruhában vagyok.

Az idegen kalapjával elhárító mozdulatot tett.

– Milyen ügyben? – lépett hozzá Serfőző, és széket tolt a vendég mögé.

– Itt szoktam aludni – felelte az idegen könnyed fejbólintással. – Harkálynál. A kétnapos ünnepeket rendszerint együtt töltjük.

Bócz Vera végigmérte a férfit. Sötét szeme, sima haja volt, a kalap vörös csíkot hagyott a homlokán. Bócz Vera pongyolája szegélyét húzogatta a combján. Serfőző a kimártott tányérok után nyúlt, az abroszt is leszedte és az öblítőkagylóba rázta.

– Az igazság az – mondta, és úgy maradt a vendégnek hátat fordítva –, hogy Harkály nincs itthon.

– Majd megjön – jegyezte meg mosolyogva a vendég.

Serfőző összefogta az abroszt, betette az asztal fiókjába.

– Aligha – ejtette ki halkan. – Mint említettem, Harkály távol van.

– Értem – bólogatott a vendég. – A szobája ezek szerint üres.

Bócz Vera a vendég szemébe nézett:

– Nem éppen – mondta –, mivel jelenleg mi is benne vagyunk abban a szobában.

– Szóval önök is – bólogatott derűsen a vendég. – Akkor rendben. Én itt régi vendég vagyok. Étkezni a városban szoktam, de kérni fogok egy kapukulcsot.

Bócz Vera meztelen lábával kinyúlt, Serfőző lábikrája felé közeledett, két lábujjával átfogta a jégeralsó szárát és megrántotta. Pongyolája közben combja közepéig húzódott. De Serfőző fél lábát hátrahagyva is elérte a fogason lógó zakóját, kivette zsebéből a kapukulcsot és átnyújtotta a vendégnek.

– Tessék parancsolni.

– Kézcsókom – mondta a vendég, és kalapját a fejére tette. – A viszontlátásra. – Serfőző kiengedte.

– Ejnye! – mondta Bócz Vera, amint az ajtó becsukódott. – Magának aztán komoly gátlásai vannak.

– Legyünk egészen őszinték – mondta Serfőző. – Maga hívta be, Vera. Maga, bizony.

– De nem azért, hogy nekem itt is aludjék.

– De, pontosan azért – mondta Serfőző. – Már nem bír magával. Vesse meg szépen az ágyát.

A szobában megvetették az ágyat, elővették Harkály ágyneműjét, hatalmas, rég nem használt dunyháját. Megvetették a saját ágyukat is, nemsokára lefeküdtek.

– Kikezdhetek magával? – kérdezte Serfőző az ágyban. Vagy a kalapos vendégére gondol.

– Rá gondolok – mondta Bócz Vera. – Arra, hogy el fog ez jönni máskor is. Valahányszor kétnapos ünnepek vannak.

– Az lehet – hagyta rá Serfőző. – Úgy néz ki, fog ez még itt aludni. Majd közelebbről is megismerheti.

– Jó lesz, ha megtudakolja majd a nevét. Kiféle, miféle, milyen a természete. Az ilyesmit tudni kell.

– Magának olyan a bőre, hogy ha meglátja, minden titkát kikotyogja – mondta Serfőző. – Mért bíz rám ilyesmiket? Kendőt terítettek az éjjeli lámpára, hogy a vendég a helyére találjon, s a fény se zavarja őket. Éjfélig feküdtek szótlanul, és némán lesték egymást. Akkor Serfőző megszólalt:

– Most már közeledhetek magához, vagy még mindig arra a másikra gondol?

– Arra gondolok – suttogta Bócz Vera –, hogy a kocsmák már rég bezártak. Maga mit gondol, mit csinál ez az egyén a kapukulcsunkkal?

– Vagy kinyitja vele a kaput, vagy nem tudom. De van még egy kapukulcsunk.