Az ősz kezdete

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát és az úttestet fakózöld akáclevél borította; az emberek pirkadatkor becsukták az ablakokat.

Lamos is korán kelt, s amikor az ablakszárnyakat behajtotta, orrát megérintette a levegő maró bürökszaga, amely szobája nyugatra néző ablakai előtt szokott lengedezni nagy nyári zivatarok idején. Ezen a reggelen a szag merő véletlenség lehetett, a deres háztetők éppen szikkadtak az erős napsütésben, s a látóhatárt lezáró hegységig felhőtlen maradt az ég. Talán a hirtelen érkezett hideg csalta a mezei gyomból utoljára a szagát. Vagy talán valami bürökszagú vegyszer került a levegőbe.

Mire Lamos elindult kerékpárján az Olajprés utcán, a bürökszag elillant, nyomába tódult a pékség felől a friss sütemény meleg illata.

Lamos hét óra előtt érkezett a peremkerületben fekvő kertészetbe. Kerékpárját előírás szerint a bejárat mellett, a támasztóban hagyta, és elindult a szerszámkiadó felé. Félútról hívta vissza a portás: mielőtt a központi nagy parkok felé indulna dolgozni, beszéljen a főkertésszel.

– Újság van – mondta a főkertész. – Maga egy gyermeket kért. Úgy tudom, ma délben át is veheti.

– Szóval megvan. – Lamos biccentett, elment a szerszámkiadóba, aztán szerszámostól újra kerékpárjára ült, és visszahajtott a belvárosba, a központot övező parkokba. Ez volt az év utolsó nyírása; Lamosnak szögletesre kellett nyírni a park gyepét őrző bokorsort, gömbölyűre a magányos bokrokat. Miközben nyírt, sosem távolodott el a bokortól, csak akkor, amikor már úgy érezte, hogy be is fejezte. Ilyenkor elsétált a bukszus mellett, vagy körbejárt egy-egy gömbölyűre nyírt bokrot, és szemügyre vette, mit végzett. Maga is láthatta, kitűnően nyírt, szögletesre és gömbölyűre egyaránt.

Tizenkettő előtt elindult a árvaház felé, ahol már várta a gyámhatóság. Útközben még ácsorgott egy darabig a vattacukor-készítők gépe mellett, még mindig hideg szél kavargott, szinte érezni lehetett, mint veszít ez a pókhálószerűen könnyű édesség az illatából. Üres kézzel érkezett az árvaház irodájára. Miután nevét különböző űrlapokon aláírta, egy kövérkés, vörös hajú fiúgyerekkel az oldalán lépett ki az utcára.

– Nahát – mondta Lamos a kapu előtt. – Ez aztán igen. Akkor hát induljunk.

Megálltak a vattacukor-készítő ember forgó lavórja előtt, Lamos vett is egy adag vattacukrot, és a fapálcikánál fogva a gyermek kezébe adta.

– Úgy – mondta. – Ez aztán finom. Edd meg hamar.

Kicsit aggódott Lamos, amikor látta, hogy csak a szél borzolja a vattacukrot, a gyerek nem harap belé, nem ízlelgeti idejében, az pedig elveszíti illatos melegét. Aztán a gyerek mégis körbeszimatolta, nekilátott, nemsokára orra tövéig maszatos volt tőle az arca.

– Ha kívánsz ilyesmiket – magyarázta Lamos –, kérj csak egész nyugodtan. Akkor még kapsz ebből a finomságból. Zsebéből pénzdarabot halászott elő. – És tessék. Ebből pedig vegyél magadnak, amit te akarsz.

– Egy almát – mondta a kövérkés fiúgyerek. Ekkor szólalt meg először.

– Egy almát. Kitűnő. Az alma egészséges – mondta Lamos. – Igen, az alma. Egyél minél több almát. És mondd, hány éves vagy?

– Nem tudom – mondta a gyermek.

– De hatéves már megvagy – mondta Lamos. – Ugye, hatéves vagy?

– Hat – mondta a gyerek.

– Hat? hiszen ez nagyszerű. – Lamos megveregette a gyerek vállát. – Ez igen.

Amikor a park bejáratához értek, Lamos egy utcai árustól egy kiló jonatánalmát vásárolt. Aztán bevezette a gyermeket a tiltott pázsitra.

– Megérkeztünk. Kérlek foglalj helyet, és figyeld meg jól, hogy mit csinálok.

Lamos nyírta a bokrokat, kerékpárja lefektetve hevert a pázsiton. Elégedetten figyelte, hogy a gyermek egyenként előveszi az almákat a zacskóból, és kifényesíti őket. A gyermek maga elé rakosgatta a fényes almákat, aztán egy kivételével valamennyit visszatette a zacskóba. Abba az egybe beleharapott, és csodálattal nézte az apát a gömb iránti bámulatos érzékenységével.

– Azt hiszem, megkapták a gyereket – újságolta egy szomszéd Lamosnénak az ablak alatt, amikor kerékpárját tolva, oldalán a kövérkés, vörös hajú gyerekkel Lamos föltűnt az Olajprés utca akácai alatt.

Az utcából ekkorra végképp eltűnt az érthetetlen hajnali bürökszag, a péksütemény illata is, csöndes őszi levegő volt, amit néha megízesített az udvarokból kicsapó levesgőz.

Lamos észrevette, hogy ablakokból lesik őket, és sietve a gyermekhez hajolt: – És mondd, kedvesem, eddig hogyan szólítottak?