A részleg

Aznap, amikor útnak indul, Weisz Gizellát mindenki megdicséri. Még a nagy Onaga elvtárs is mélyen a szemébe néz. „Ez igen” – mondja. „Elgondolásai kitűnőek, tervei nagyszerűek. Maga vezetésre termett.” Hernyósan hurkás szájával savanykásan mosolyog, egy kicsit megemeli a pezsgőspoharat. „És most siessen. Mennie kell. A viszontlátásra.”

Esteledik, Weisz Gizellát a vállalati terepjáró viszi hazáig. Amint eltűnik a kapualjban és az emeletre vezető lépcsőkön, a sofőr befarol egy lombtalan akác ritkás árnyékába, és kikapcsolja a motort.

Weisz Gizella le sem veti szürke lódenkabátját, úgy járkál a lakásban; nyitott szekrényekben, kihúzott fiókokban keresgél a ruha és fehérnemű között. Pár darabot odakészít magának a komódra, a telefon közelébe. Nemsokára a kagylót is fölemeli, várja, várja a búgó hangot, aztán leteszi.

Egy barna, kopottas sporttáskába csomagol váltásnyi fehérneműt, harisnyákat, tornacipőt, néhány könyvet, pár darab batui almát és kézitáskáját mindenestől. Kiegyenesedik, megnézi karóráját. Kilép a cipőjéből, harisnyásan lépked ki az előszobába, lábára húzza szürke halinacsizmáját, fejére fehér kendőt köt. Mielőtt az ablak elé húzná a sötétítőt, kinéz. A lámpafényben nyirkos az utca, a csupasz vesszők hálója rávetül a terepjáró ponyvájára.

Weisz Gizella nézi magát a tükörben, végigsimít arcán, saját szeme közé néz, miközben fölemeli a telefonkagylót. Kivár, nyomogatja a villát, találomra beletárcsáz, aztán kicsit bosszúsan leteszi. Kihúzza az éjjelilámpa dugóját a fali vezetékből, eloltja a lámpát a szobában, majd az előszobában. Kilép a lakásból, és bezárja maga mögött az ajtót.

Az emeleti körfolyosón bekopog egy ablakon. Az üvegen cseppekben ül a kicsapódott konyhapára, el-elmoccan keskeny erekben. Belülről egy tenyér rést törölget rajta. Weisz Gizella odahajol és bekiabál: „Pár napra elutazom. Az ágyneműm a padláson marad. Majd leszedem.” Belülről egy asszony kopogtatja az ablakot: „Mi van az ágyneművel?” Weisz Gizella visszainteget a folyosóról: „Semmi. Csak pár napra elutazom.”

„Gondoltam, megvárom” – mondja a sofőr a kapuban. Kinyitja a kocsi első ajtaját, elveszi Weisz Gizella barna sporttáskáját, és beteszi az ülésre. Aztán kitárja a hátsó ajtót. „Aha” – mondja Weisz Gizella, „és az ott benn, kicsoda?” A hátsó ülésen már ül valaki. „Én vagyok – mondja egy kalapos férfi – szevasz.” Weisz Gizella kicsit meghajol, benéz a kocsiba. „Ja” – mondja. „Szevasz. Te mész tovább a kocsival?” „Nem” – mondja a kalapos férfi –, én veled megyek. Együtt utazunk.” Weisz Gizella beül melléje, az egyik hátsó ülésre. „Akkor jó.” A sofőr indít, kihajt az utcából, rákanyarodik a sugárútra, amelyik a pályaudvar felé vezet.

Az állomáson a sofőr, kezében Weisz Gizella sporttáskájával előre indul. „Neked nincs csomagod?” – kérdi Weisz Gizella a kalapos férfit. „Nincs. Nem hoztam.” „Még pizsamát sem?” „Nem. Azt sem. Majd ott veszek.” Weisz Gizella menet közben végigméri a kalapos férfit: mindkét keze felöltője zsebében. „Szóval te csomag nélkül utazol.” „Igen. Én csak így jöttem.”

A peronon a sofőr átadja Weisz Gizella táskáját a kalapos férfinak. A vagon mellett sétálva kíséri őket, amíg végighaladnak a folyosón, és beülnek egy üres fülkébe. Ott áll a peronon, amíg a vonat elmozdul.

„Te hova ülsz?” – kérdi a kalapos férfi. „Nekem mindegy mondja – Weisz Gizella –, én aludni akarok”. „Azért, mert én szeretek menetirányban utazni.” Weisz Gizella megoldja állán a kendőt, fejét az ülés sarkába hajtja. „Akkor el is olthatnánk a villanyt.” „Azt ne – mondja a kalapos férfi –, azt nem akarom.” Weisz Gizella feltűri kabátja gallérját, még egyszer végigpillant a férfin. „A kalapodat sem veszed te?” A kalapos férfi megingatja a fejét. „Nem. Fejgombám van, kalapot kell viselnem.”

 

Éjszaka egy csomóponton áll a vonat. A vagonok alól fölcsapó gőzök között katonák állnak, katonák kopogtatják végig a kerekeket.

„Alszol, Weisz elvtársnő?” – kérdi a kalapos férfi. „Nem” – feleli éberen Weisz Gizella. „Nézlek – folytatja a kalapos férfi –, ahogy itt ülsz, mintha aludnál. És egy kicsit irigyellek.” Weisz Gizella kinyitja a szemét, benéz a kalap karimája alá, nem látja a férfi szemét, csak egy szürke orr hegyére hull a sápadt fülkefény. „Engem? Mi a fenéért?” A kalapos férfi köhint: „A Lomonoszovon tanultál. Aztán hamar bejött neked minden.” „Ja” – bólint Weisz Gizella. „Az igaz. Rám költöttek egy csomó pénzt.” A kalapos férfi csak bólogat: „Aztán tele vagy ötlettel. Jó vagy a főnöknél.” Weisz Gizella feláll, táskájában kotorászik. „Aha” – mondja. „Szeretek dolgozni. Nem kérsz egy almát?”

A kalapos férfi megrázza a fejét. „Nem, nem. Elvásik tőle a fogam.” „Én a fagyos almát – mondja Weisz Gizella, és beleharap egy almába, –, csutkástól megeszem. Csak a magokat köpöm ki.” „Jó származásod lehet” – mondja a kalapos férfi. Weisz Gizella elrágja az almát, csak a szára marad a kezében, a magokat a szemetesdobozba fricskázza. „Igen – mondja –, nem ismertem a szüleimet.”

Hajnalban a kalapos férfi ébreszti Weisz Gizellát. Alig dereng, a szürkületben épp hogy áttetszik a töltés alatt áramló víz mozgása. Az egyik fülkéből is víz csorog, a kalapos férfi kilép a fülkéből, nézi a tócsát a folyosón, beletapicskol, résre nyitja az ajtót, benéz. Mögötte Weisz Gizella. Benn két teljesen ázott ember ül, egymást rémülten átölelve dideregnek, ruhájukból és a hajukból csöpög a víz.

A pálya nemsokára elválik a folyó vonalától, elmerül valami prémszerű puha és sűrű ködben. A vizesárok partján barna falevél és hullott varjútoll alatt roskadozik a maradék hó.

„Azért még elég hideg lehet a víz” – mondja Weisz Gizella. A kalapos férfi egykedvűen bámul kifelé az ablakon. „Mindjárt leszállunk” – mondja. „Azokat valaki bedobta – mondja Weisz Gizella –, maguktul nem lehetnek ilyen vizesek.” A kalapos férfi már az ajtó előtt fogódzik, a vonat a váltókon kanyarog az állomás felé. „Álmodtál, Weisz elvtársnő.”

A csomóponton a sűrű köd alatt még alig virrad. A lámpák udvarából sárga nyirkosság permetez, Weisz Gizella lódenkabátjában, fején fehér kendővel, lábán szürke halinacsizmával baktat a vágányok között, sporttáskáját a kalapos férfi hozza mellette. A csarnokban egy bódénál újságot vesz, a címlapon Malenkov és Bulganyin üzenetével. Elkéri sporttáskáját, hogy a lapot belegyömöszölhesse.

A térség nedves homályában egyetlen autóbusz várakozik begyújtott motorral, sárhányóján remegnek a fényszórók. „Ez az” – szólal meg mellettük a sofőr. „Más busz innen most nem indul.”

„Na, szevasz” – mondja hirtelen a kalapos férfi.

„Aha – mondja Weisz Gizella –, szóval te nem jössz tovább.”

„Nem. Én máshova megyek.”

„Én meg azt hittem.”

„Hát nem. Én csak idáig jöttem.”

„Na jó. Akkor szevasz.”

 

Már dél van, mire az autóbusz kivánszorog a ködből, és a napfényben szikkadó úton a hágóra ér. A hűtőben forr a víz, a sofőr kezében vederrel elbaktat egy hóval borított kis halomig, alóla olvadékvizet hoz, és beletölti a hűtőbe. Az út túloldalán egy romos kápolnában juhok bégetnek, a falak mellől lomha járású kutyák indulnak legyező alakban az autóbusz felé, a sofőr kövekkel kergeti vissza őket.

Kátyútól, tócsáktól fényes fekete út vezet innen szénaboglya alakú, félig kifejtett, magányos hegykúpok közé. Egy-egy ilyen csonka orom tetején üstök meredezik, egy-egy darabka ottfelejtett erdő. Alattuk füstölög a telep, Borgova, a Borgova kettő, röviden a Bé kettes telep. „Leszállhat, megérkezett” – mondja a sofőr, mielőtt megáll a telephez vezető bekötőút közelében.

A bekötőút mentén, a kicsapó sár hullámain, korhadt deszka, kátránypapír és málladozó kartonlapok ingatag ösvényén tapos előre Weisz Gizella, s olykor, ha megcsúszik, mint a madár, meglibbenti könyökét. A hirtelen eltakarodott hó csillogó iszappá oldotta maga alatt az utakat, ezt is, amely párálló salakkupacok között vezet dohogó műhelyek, sáros rakodók felé.

„Igen, eltalálta” – mondja egy férfi Weisz Gizellának az emeleten, a telepvezetői irodán. „Pontosan ez a Bé kettes telep.” A telepvezető kinyújtott lábbal ül a sárgára pácolt csupasz íróasztala mögött. Szemöldöke pár szőr, arca szürke és áttetsző, mint a lantornapapír, ráncai szénporos zsírtól feketék.

„Lemosnám a csizmámat” – mondja Weisz Gizella, a becsukott ajtó előtt áll, csizmáján a sár alól ki sem látszik a szürke halinaposztó. A padlón sárdarabok hevernek, a vaskályha előtt kiömlött salak. Egy priccsen párosával összekötözött gumicsizmák.

„A részleg, amit vezetni fog – mondja a telepvezető, nem pont itt van.” Közben kinéz az ablakon. Az udvar fölött rövid vonatfüttyök pamacsai enyésznek, áttűz rajtuk a nap. „Nem pont itt van” – mondja a telepvezető. „Hanem valamivel távolabb.” Aztán Weisz Gizella csizmáját nézegeti. „És mondja, csak, mi van a csizmájával?”

„Egy kicsit nehéz” – mondja Weisz Gizella. Közben látja a telepvezető csizmáján is a vastag fekete kérget, nadrágján is combig sáros, nemezes lapokban szikkadozik. Hozzáteszi: „De ha megszárad, akkor már könnyebb lesz.”

„Hát persze” – mondja a telepvezető. Künn valahol rövid pukkanással kitörik egy ablak, hirtelen felerősödik a légsűrítők dohogása. Madarak rebbennek fel a háztetőkről, elhúznak az udvar fölött. A telepvezető feláll és kinéz az ablakon.

„Reggel járgány indul a részlegre” – mondja. „Gumicsizmákat szállít. Magát is elviszi.”

Ezzel kisiet az irodából. Weisz Gizella utána néz az ablakon át, de csak cuppogó lépteit hallja az eresz alatt. A műhelyek között tengelyig sárban kicsi gőzmozdonyok tolatnak, nyomukban örvénylik az iszap. A hullámzó sár alatt lehetnek a sínek. A lovak lába is térdig merül, messziről úgy néznek ki, mintha nagyon rövid lábakon járnának. Egy üres bádogszekeret vontatnak egy hegyes szénkupac mentén, amelynek északi oldalán szürkén megrekedt a hajnali dér.

Weisz Gizella táskájából zsebkendőt vesz elő, végigsétál a folyosón, benyit a mosdóba. A kagyló poros és kérges, a csapok szárazon böfögnek, a tükör helyén, épp arcmagasságban szénporos ujjal rajzolt koponya. Alatta szénporos ujjaktól a felirat: Még mindig szép vagyok.

 

A telepvezető Weisz Gizella nyitott sporttáskája fölött babrál. Egy bugyit morzsolgat ujjai között, közel a szeméhez matatja, és bámulja a kicsi bevarrt címkét.

„Mi a fene van ideírva?” – kérdi, amikor megpillantja Weisz Gizellát az ajtóban. „Olyan aprók ezek a betűk, hogy nem tudom kiolvasni.”

„Ja – mondja Weisz Gizella –, csak valami nevek”. És kibetűzi: „Dior-Paris. Ez van odaírva.”

A telepvezető csücsöríti a száját, mintha a bugyinak a béleltebb részét kívánná megérinteni, ami Weisz Gizella legrejtettebb titkait takarja, csücsörít, és azt mondja:

„Akkor kitépjük. Így.” És két ujja közé csípve, csuklója egyetlen mozdulatával, ahogy egy fogat vagy körmöt kell, kitépi a címkét az anyagból. Kicsit elmosolyodik.

„Véletlenül benne maradtak” – jegyzi meg Weisz Gizella. „Még otthon kivághattam volna őket, de nem jutott eszembe.” „Most már nem kell kivágni őket” – bólogat a telepvezető. A holmikat az asztal egyik felébe sepri, és újra belenyúl Weisz Gizella táskájába. „És gondolja” – kérdi, „hogy lesz ideje olvasni?” Hümmögve forgatja kezében a könyveket. „Meg aztán minek? Maga már tud eleget, úgy hírlik. Itt van a fiókomban a betevő falat: A leninizmus kérdései. Azt majd tegye a párnája alá. A többi, azt hiszem, itt marad.”

„Tőlem maradhat” – mondja Weisz Gizella. „Tulajdonképpen csak rövidebb időre jöttem.”

„Az idő mindig rövid” – mondja a telepvezető. „Minden körülmények között.” A telepvezető benéz a kályhába, látja, hogy üres és hideg, legyint és kimegy az irodából. Weisz Gizella késő délutánig lesi az ablakból, mikor tűnik fel alakja a sárban tolató, gőzfátylakat eregető mozdonyok között.

„Jöjjön” – mondja a telepvezető. „Most megmutatom magának a kantint.” Elöl megy a telepvezető, mögötte Weisz Gizella, lemennek az udvarra, az eresz alatt, félkézzel a falnak támaszkodva megkerülik az épületet. Egy nyitott ajtó mögött két szennytől fénytelen asztal fölött csupasz villanyégő lóg, bevilágít a pult mögé, a kincstári ruhás kantinosra, a polcokra. „Adjon nekem egy rumot – mondja a telepvezető –, a kisasszonynak pedig egy narancslikőrt.” Elveszi a két vizespoharat, alján az itallal, megáll háttal a pultnak. „Hallotta? Kisasszonyt mondtam. Közben még azt is tudom, ki volt a férje. Na jó. Ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna?”

„Nehezen tudtam volna választani” – mondja Weisz Gizella. „Egyiket sem szeretem.”

„Azért most döntse el hamar. Aztán vegyen magának egy-két üveggel valamelyikből” – mondja a telepvezető. „És vegyen magának egy olyan rúd szalámit. Egy kiló hasábtúrót, kétszersültet, ha szereti, marmeládot, meg kekszet.”

„Azt valakinek meg is kell enni.” Weisz Gizella a pult mögötti polcokat nézi, a sáros, szakadozott címkéjű üvegeket, a penészes, sérves szalámikat, a csupasz ládában porladozó kekszet. „Maga éhes lesz” – mondja a telepvezető. „Meg akar majd enni mindent, amit itt látott. Mindenből egy ruháskosárral. De hát ruháskosarakkal nem fér fel a járgányra. Mondtam, a járgány gumicsizmát szállít a részlegre.”

A telepvezető visszakíséri Weisz Gizellát az irodára. Bezárja az íróasztal fiókját, zsebre teszi a kulcsot. Kinéz az ablakon. Az ég éppen zöld az alkonyatban, a lila salakhalmok töve már fekete. „Legjobb lesz, ha elteszi magát holnapra. Ledobjam innen ezeket a csizmákat? Vagy tud csizmákon is aludni?”

„Csizmákon? Lehet. Majd megpróbálom.”

Kora reggel járgány áll az irodaépület előtt, úgy látszik, a sár alatt mindenütt sínek feküsznek. Afféle kézihajtány, kétágú hajtókarral, két üléssel, kicsi raktérrel, amelyen éppen elfér ötven pár gumicsizma és rajtuk lovaglóülésben Weisz Gizella. Két sisakos járgányos ember taszítja ki a járgányt a sár alatti váltókon át a nyílt pályára. Ott beülnek a hajtókar mögé.

A keskenyvágányú pálya lassan emelkedik, nemsokára kiérnek a szénaboglya alakú, üstökös hegyek közül, és lomha, magasba vesző oldalak között gurulnak nyikorogva. A rügyező boroszlántövek, sápadt héricsek közt lelapulva, csillogó hártya alatt fekszik a fű, ahogy az eltakarodó hó lenyalta. Amint elérik az erdőt, amelynek gyantaillatát már kanyarokkal előbb érezni lehetett, a járgányt megállítják.

„Most cserélünk” – mondja az egyik sisakos járgányos ember. Leugrik az ülésről és fölkapaszkodik a csizmákra. Weisz Gizella leveti lódenkabátját, s lábát betakarva beül a hajtókar mögé. Pulóverben evez, lapockája körül a gyapjú szőrére hamarosan kiül a pára, és üvegesen áttetsző gyöngyökben odafagy. Fölöttük a fenyőgallyról is jégcsapok lógnak, a lefutó csermelyek lépcsőit, kicsi öbleit fehér kéreg borítja. Egyszer, amikor egy ilyen fojtott hangú ér csordogálása elmaradozik mögöttük, hirtelen sikongani kezdenek a járgány alatt a sínek.

„Állj!” – kiáltja a járgányos ember a gumicsizmákról. Behúzzák a hajtókart, kampóval bebiztosítják, behúzzák a féket, nehogy meginduljanak a lejtőn visszafelé. A sínek sikongása egyre erősödik, feltűnik a pálya végében a másik járgány, amint a fenyők között kanyarogva sebesen közeledik. A másik járgányon két ember ül, húzzák a féket mindketten, néha meg-megeresztik, úgy állnak meg egymással szemben, hogy az ütközők majdnem összeérnek.

Egyikük sisakot visel, a mánk csak úgy hajadonfőtt utazik. Ennek hosszú, őszes és piszkos haja vállára omlik, vörhenyesre fakult szakálla puffadt hasáig ér, kétoldalt rövid varkocsba font tincsek lógnak ki belőle. Vattakabátot visel, derekán átkötött spárgával.

„Szervusz, Buckó” – kiáltja oda neki a járgányos ember, amelyik a gumicsizmákon utazik. „Hová mész?”

A gyapjas, szakállas ember gyanakvó hunyorgással méregeti őket, aztán vékony, köhécselő hangon válaszol: „Haza.” Ásít egyet, be lehet látni a torkáig, egy fog sincs a szájában.

„Azt sosem tudhatod” – mondja erre a másik, Weisz Gizella mellett.

A másik járgány rúdfát szállít, tele van szürke, havas, görbe ágakkal, olyan az egész, mint egy rakomány fagyott elefántormány. A gumicsizmákat le kell most dobálni a töltés mellé, a járgányt le kell fordítani a sínekről, hogy nehéz terüjével a másik járgány elhaladhasson. Miután visszarakodtak, a két járgányos ember helyet cserél. Az, amelyik eddig a csizmákon utazott, az ül Weisz Gizella mellé, és oldalba löki:

„Nem köszönt a kollégának” – morogja kicsi korholón.

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

„Hogyhogy nem. Ő Buckó. A volt részlegvezető. Hogyhogy nem ismeri? Ne is mondjon ilyet.”

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

A járgányos ember csak csóválja a fejét és nevet. „De Potra doktort, ugye, ismeri” – jegyzi meg, miután továbbindultak.

„Őt igen” – mondja Weisz Gizella.

„Na látja, na látja. Ugye, hogy ismeri.”

„De ő nem így néz ki.”

„Most így néz ki.”

Délután érkeznek a részlegre. Az egyik sínpár alagútba, vagy valami vájatba vezet, egy másik odakanyarodik egy barakkszerű, zsindellyel fedett kőépület elé. A két járgányos ember behordja a gumicsizmákat az irodára, egy üres priccsre rakodnak. Weisz Gizella közben tornacipőt húz a lábára, s az épület mellett, vályúból csorgó vízsugárban mossa halinacsizmáját, homokkal dörzsöli ki belőle a sarat. Az irodán a fogasra akasztja szikkadni.

Amikor később betér az irodára az az ember, aki az irodát vezeti, előbb a szikkadó halinacsizmákat vizsgálgatja, aztán a priccsen heverő ötven pár gumicsizmát.

„Ma már nem mehet tovább” – szólítja meg Weisz Gizellát. „Itt fog aludni. Reggel eljön magáért Kuptor Jani, a szénégető, a lovasszekerével. Kiviszi magát a részlegre, amit vezetni fog.”

„Jó. Akkor hát holnap” – mondja Weisz Gizella.

„Hányas ez a csizma?” – mutat az irodavezető a fogason szikkadó csizmára. „Mert ha véletlenségből éppen harminchatos, márpedig úgy nézem, az, megvenném a nagyságos asszonynak. Nem pénzért, persze, hanem egy pár jó gumicsizmáért. Nehogy egy percig is mezítláb maradjon.”

„Tessék” – mondja Weisz Gizella. „Ha megszáradt, akassza le onnan a fogasról.” „Nagyon köszönöm” mondja az irodavezető. „A gumicsizmát, ha kilyukad, ingyen cserélik. Úgyhogy jól járt. Most pedig jöjjön velem. Megmutatom magának a kantint.”

A deszkapulton gyertya ég, fénye remegve csillog a kantinos félig lehunyt szemén. „Egy rumot” – ébreszti az irodavezető. „És egy narancslikőrt a kisasszonynak.” Állnak háttal a pultnak, a gyertyafénynek, maguk előtt az ablakpárkányra helyezett két pohárral, és bámulnak kifelé, a völgyre ereszkedő fagyos szürkületbe. „Kisasszonyt mondtam” – suttogja az irodavezető, „persze, tudom én jól, mi az igazság. Így legalább nem akar majd levelezni valakivel. Egyébként ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna? Mondja, ha azt jobban kedveli.”

„Nehezen tudnék a narancs és a köményes között választani” – mondja Weisz Gizella. „Az igazság az, hogy egyiket sem szeretem. Ezért egy kicsit határozatlan vagyok.”

„Ajánlanám” – suttogja az irodavezető és körülnéz a kantinban, „vegyen magának egy-két üveggel abból is, amit most nem szeret. És vegyen vagy tíz darab konzervet is, paradicsomos halat meg hagymás halat. Tízet-tízet vagy húszat-húszat mindegyikből. És vegyen magának vagy harminc csomag cigarettát.”

„Nem dohányzom” – mondja Weisz Gizella. „Majd fog” – mondja az irodavezető. Az asszony könyökét finoman megérintve kíséri ki a kantinból.

„Egy kicsit belenéznék a táskájába” – mondja az irodavezető az irodán. Jobb kézzel finoman beletúr Weisz Gizella holmijába, egyenként emel ki minden darabot, aztán szép rendben vissza is rakosgatja őket. Két tárgy kivételével. „Csak egy váltás alsónemű” – mondja Weisz Gizella. „Látom” – mondja az irodavezető, és fölemeli az asztalról az egyik künn hagyott tárgyat, a nagy celofánpapírba csomagolt mosdószappant, és szagolgatja. „Ez itt a mi vizeinkben nem habzik” – mondja. „Amúgy is elfogy, és akkor meg mit csinál. Nem igaz? Kap tőlem érte jó másfél kiló mosószappant. És hasonló a helyzet ezzel a melltartóval, ugye, így nevezik. Ígérek érte egy pár bundabéléses egyujjas kesztyűt. Reggel megkap mindent a kantinban, ott lesz a pulton az egész egy kicsi kenderzsákban. Ne feledje, kora reggel eljön magáért az a bizonyos szénégető a lovasszekerével. Kiviszi majdnem a részlegig, ahol már várják magát.”

„Jó, hát akkor holnap” – mondja Weisz Gizella. „És mégis hány ember vár rám a részlegen?”

Az irodavezető Weisz Gizella szemébe néz, föltartja hüvelykujját, és kimondja:

„Egy.”

 

A Kuptor Jani nevű szénégető kora reggel a kantin előtt várakozik a szekerével. A pulton hever a kicsi kenderzsák, benne egy darab másfél kilós mosószappan és egy pár bundabéléses kesztyű. Weisz Gizella vásárol két üveg narancslikőrt, két üveg köményest, húsz-húsz doboz konzervet a paradicsomos meg a hagymás halból, harminc doboz cigarettát, tíz doboz gyufát. Amikor felül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja gumicsizmába bújtatott lábát. Aztán hirtelen lerúgja magáról a pokrócot, veszi a kenderzsákot és visszamegy a kantinba. Félkézzel a homlokához ér, mintha szemét takargatná.

„Egy kicsit meg vagyok zavarodva” – mondja. – „Nem fizettem ki. Nincs is pénzem.”

A kantinos fölemeli a zsákot, átnyújtja a pulton. „Nem kell fizetni. Itt levonásba megy minden.”

Weisz Gizella visszaül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja a lábát. A szekérút kaptatóval kezdődik, hamarosan vízmosássá keskenyül, a kerekek alatt hótól összehordott kövek és ágak, jégdarabok ropognak. A ló botorkálva kapaszkodik, farkát időnként megemeli, és hosszan sziszegve vagy panaszosan búgva szeleket ereget.

„A ló a legtisztább állat” – morogja ilyenkor a szénégető.

Déltájt egy tömör, szürke hófal előtt megállnak. Valahonnan a magasból érkezhetett, vörös peremű sziklapárkányokról, mert tele van vörös erezetű kövekkel, letarolt fűcsomóval, derékba törött berkenyével, borsikával. A szénégető kifogja lovát, és kezében Weisz Gizella sporttáskájával, vállán a kicsi kenderzsákkal, elindul, bakancsával lépcsőket rugdosva a fagyott hóba kapaszkodik fölfelé. A hófal tetején bevárja Weisz Gizellát.

„Ne csodálkozzék, ha talál a zsákjában valamit, amit nem maga tett bele” – mondja.

„Nem fogok csodálkozni” – mondja Weisz Gizella. „Köszönöm, hogy szólt.”

„Kapott tőlem négy darab vöröshagymát” – mondja a szénégető. „Nehogy valami rosszra gondoljon.”

„Köszönöm” – mondja Weisz Gizella.

Egyenletesen emelkedő, behavazott sziklás meredélyen haladnak fölfelé, Weisz Gizella a szénégető nyomába lép; jó darabon át térdig süppednek a hóba, aztán csak lábikráig, végül a szélseperte gerinc közelében már csak bokáig. Ott állnak meg, ahonnan már nem lehet tovább kapaszkodni. A szénégető maga elé dobja a sporttáskát és a kenderzsákot.

„Látja, hova kell mennie, ugye?”

Egy kráter peremén állnak, ahonnan a hó keskenyedő nyelvekben nyúlik a meredély aljába, egy zöldre fagyott tó közelébe, egy szürke kőrakás közelébe, amelyet zsindelyes házfedél borít.

„Azt hiszem, látom” – mondja Weisz Gizella.

A zöldre fagyott tóból kiindulva levert cövekek vezetnek csigavonalban a kráter pereméig, a kráter peremétől szabályos távolságra cövekek vezetnek csigavonalban a tó felé, mint az örvény görbéi. A tó fölött, a mélység örökös szélcsendjében mozdulatlan rétegekben ül a pára.

„Én fogok majd egyszer magáért jönni” – mondja a szénégető. „Akkor majd hazamehet. Buckó urat is én vittem le a tegnap. Úgyhogy még találkozunk.”

 

A kőház ajtaja nyitva, Weisz Gizella hiába kopogtat a gyalulatlan deszkán, nem válaszol senki. Megáll egy hevenyészve tákolt asztal előtt. Az asztalon világosszürke állat ül, éppen szembenéz vele. Egy menyét.

A menyét még nem ismeri Weisz Gizellát, mégsem mozdul, még fénylő gombszeme sem rebben, csak pihéi váltanak néha színt abban a könnyű fuvallatban, amit Weisz Gizella érkezése keltett.

A házban két priccs van, az egyik tele van szórva elpotyogtatott kicsi fekete hengerszerű darabokkal, forgáccsá rágott ágydeszkával, pehellyé rágott pokróccal. Ez a menyét ágya.

Weisz Gizella a menyét ágyára teszi barna sporttáskáját, a kicsi kenderzsákot, és becsukja maga mögött az ajtót. Benn megreked a homály, alig világítanak a szennytől kéken hamvas kicsi ablakszemek. Üveg helyett az egyiken tépett zacskó zizeg.

A kék ablakokon át a körkörös gerinc fölött elvonuló fellegek barnák, belőlük ritkásan, galambszínű pelyhekben hull a hó.

„Hol vagy?” – kérdi Weisz Gizella a menyéttől, mert az asztal már üres, nem maradt a menyétből csak néhány frissen és szurkosan csillogó darabka, és egyre távolodó neszelés. Weisz Gizella lehajol, a priccsek sötét alját tapogatja, de nem lát semmit, nem tapint semmit, egyetlen menyétet sem. Egy fekete lavórt talál tele alommal, kiszáradt legyekkel, bogarakkal.

Amikor újra kinéz a kékhamvas ablakokon, akkor látja Weisz Gizella: a hóhullásban kezdenek beszürkülni a kövek, közöttük egy recézett gumitalp nyomai vezetnek a bejárat felé. Weisz Gizella kitárja az ajtót, egy gyér szakállú, sárga bőrű férfi orra előtt.

A küszöbön áll kicsit állatosan szimatolva, vállán nehéz szerszámostáska.

„Tudtam – suttogja –, hogy ma jönni fog valaki. De azt nem tudtam, hogy nő.” Az ajtót maga mögött nyitva hagyja, mozgásától a hó apró örvényekben kavarog a küszöb fölött.

„Nőnek nő” – mondja Weisz Gizella.

A férfi szerszámostáskáját kampóra akasztja, félig elfordulva, olykor visszapillantva kelletlenül figyeli Weisz Gizellát. Weisz Gizella becsukja az ajtót.

„Kellene egy kis meleg víz” – mondja.

„Meleg micsoda?”

„Meleg víz.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni.”

A gyér szakállú férfi leül a priccse szélére, fekvőhelye homályába, konok töprengéssel tekint maga elé.

„Szóval azért csukta be az ajtót” – mondja. „Hogy a víz megmelegedjék.”

„Még vizem sincsen.” Weisz Gizella lábával megérinti a fekete lavór peremét.

„A víz künn van” – mondja a férfi. „Ott van a helye.”

„Azt kellene megmelegíteni.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni” – suttogja. „Ha nagy a meleg, elmennek a menyétek. A ház az övék.”

„Csak annyira legyen meleg, mint a bőröm” – mondja Weisz Gizella.

„Jó. De csak annyira” – mondja a gyér szakállú férfi kicsit indulatosan. „Jó. Akkor ma kivételesen begyújtok. Csak azért, hogy tudja meg maga is, milyen nagy kár volt. Most az egyszer tüzet rakok.”

A férfi állatosan puha mozdulattal ugrik föl a priccsről, kitárja az ajtót, és maga mögött nyitva hagyja. Fönn, a kráter peremén, valami távoli, kósza napfényben a széltől fölporzó hó sárga csóvái lobognak. A zöld jegű tó fölött a lila köd leplei puhák, mozdulatlanok.

Weisz Gizella kiveszi barna táskájából az újságot, amit a csomóponton vásárolt, összegyűri és betömködi a kályhába. A férfi havas borókagyökeret hoz, fagyott ágakat, bedobja őket a papírra, és gyufát gyújt. Mielőtt a láng a papírt érintené, eldobja a gyufaszálat. Kirángatja a gally alól az újságot, térdén simítgatja.

„Ki az hogy Malenkov? Ki az, hogy Bulganyin? Ez mit jelent?”

„Találja ki.”

„Szóval meghalt” – sóhajt egyet a gyér szakállú férfi. Összegyűri az újságot, bedugja a gyökerek, gallyak alá és meggyújtja. „Nem jó dolog a meleg” – magyarázza halkan. „A meleg a legborzasztóbb dolog. Ha benn meleg van, künn hideg van. Ilyesminek nem szabad előfordulnia. Holnap majd meglátja, mikor cövekelünk.”

„Hogy holnap mit csinálunk, azt még nem tudjuk” mondja Weisz Gizella. „De majd reggel megmondom.”

„Cövekelni fogunk” – suttogja a gyér szakállú férfi. „Itt csak cövekelni lehet. És remélem, az árnyékban. Ugye, most már körülbelül április lehet.”

„Pár nap múlva április van” – mondja Weisz Gizella.

„Gondoltam. Akkor pár hétig árnyékban maradunk déli fekvésben is. De egészen fönn rendesen süt a nap. De ne féljen, itt lenn soha.”

„Ezt maga biztos jobban tudja. Régóta élhet itt a végeken.”

„Ez a világ közepe, Weisz Gizella.”

„Maga tudja a nevemet.”

„Maga is kitalálhatná az enyémet. Ha eltelik majd valamennyi idő, biztos eszébe jutok.”

„Szóval ismerjük egymást.” Weisz Gizella lehúzza a menyét priccséről a lyukasra rágott pokrócot, az ajtó előtt kirázza. Előcsomagol a sporttáskából, a kenderzsákból, a konzervdobozokat, a cigarettát, meg a négy üveget az asztalra teszi. „Ehetnénk valamit” – mondja.

„Én ma már ettem” – mondja a gyér szakállú férfi. „De ha ég a tűz, lehet, főzök egy kicsi kukoricadarát. Kiborítom a küszöb elé, meglátja, reggelre elfogy az egész. Még egy kicsi sárga pötty sem marad belőle.”

Weisz Gizella kimegy az üres lavórral, nyitva hagyja maga után az ajtót. Tele hóval hozza vissza és ráteszi a kályhára.

„Ha volna egy kicsi zsinege, segíthetne nekem” – mondja és a másfél kilós mosószappant az asztalra teszi. „Több darabba kellene fűrészelni. A felét magának adom.”

„Mit csináljak vele?”

Ahogy a vaskályha lapja forrósodik, a lavór alatt pukkanni kezdenek a vízcseppek. Weisz Gizella a menyét priccsén ül, a gyér szakállú férfi a saját priccsén, a zsineg két végét húzogatják, ölükbe hull a szappan reszeléke. „Nem ferde?” „De, egy kicsit ferde.” Mert én ferde szappant még nem láttam.” „Jó, akkor kezdjük elölről.”

„Hol itt a vécé?” – kérdi Weisz Gizella, amikor a másfél kilós szappant huszonnégy egyforma darabra fűrészelték.

A férfi kimutat a kék ablakokon:

„Az ott mind vécé az egész. De azért jó, ha az ember megszokja, hogy mindig ugyanarra a helyre járjon. Nem egyébért, de ha valahol piszkot talál, abból tudja, hogy idegen járt errefelé.”

Weisz Gizella leveszi a lavórt a kályháról, leteszi a földre. „Most forduljon el egy kicsit” – mondja.

„Behunyom a szemem” – morogja a gyér szakállú férfi priccse homályából.

Weisz Gizella megoldja derekán a gombokat, letol magáról minden ruhát, ujjával megfricskázza a vizet, aztán beleül. Végigsimítja magát a víz alatt, a homályba bukott csukott szemű férfit nézi, megrázkódik hangtalanul. Körülötte kicsi hullámokban remeg a víz.

„Nézhet, ha akar” – mondja. „Úgyis mindegy. Ha akarja, tartsa nyitva a szemét.”

A férfi kinyitja a szemét. Előbb Weisz Gizella tekintetét keresi, aztán csupaszon feszülő térdére néz, a körülötte remegő vízre. Nézi, mintha egy menyét ülne a lavórban.

 

„Esteledik” – mondja Weisz Gizella. „Mivel szoktak itt világítani?”

„Semmivel.”

„Bocsásson meg. Butaságokat kérdeztem.”

„Itt nem kell világítani.”

Weisz Gizella a menyét priccsén ül, hangtalanul rázkódik. „Bocsásson meg. Még kérdeznék valamit: van egy konzervnyitója?”

„Van egy pár jól kifent késem” – mondja a férfi. Weisz Gizella találomra matat a konzervdobozok között, elővesz egyet, s az asztallábon ugráló fények elé tartja: „Ez paradicsomos hal. Szereti? Ezt bontsa meg, kérem. És van narancslikőröm is, meg köményesem is. Melyiket kívánja? Bontsa meg valamelyiket.”

„Azt már nem” – suttogja a férfi. „Ilyesmivel nem pusztítom magam.” Késsel körbevágja a konzervdoboz fedelét, leteszi az asztalra. Veszi az egyik üveget, mutatóujjával benyomja a dugót. „Tessék.”

„Akkor lásson hozzá” – mondja Weisz Gizella. „Faljon valamit, amíg a tűz világít.”

„Mondtam: ma már ettem. Esetleg, ha nem szereti, meghagyhatja nekem a levét. A sót kívánom.” A férfi kissé idegenkedve a fény és a meleg levegő érintésétől priccse végébe kuporodik. Weisz Gizella jó ideig nem is lát belőle semmit, csak egy gyufa ellobbanó fényénél gyér szakállát, sötét tekintetét, aztán apró villanásokat, amint szippant a pipájából.

„Tessék, a leve.” Weisz Gizella odanyújtja a majdnem üres konzervdobozt. Megvárja, amíg a férfi kiszürcsöli. „Amit maga szív, annak jó a szaga. Tömhetne nekem is egyet. Kipróbálnám.”

„Azt elhiszem” – mondja a férfi. „Szélhordta falevél, saját szedésem. Ha olyan az idő, a levelek néha ott kavarognak a magasban, alkonytáji napsütésben. Én olyankor tudom, azok az enyémek, nemsokára csöndben levitorláznak ide, és akkor összeszedhetem őket.”

„Megkóstolnám” – mondja Weisz Gizella.

„Szívjon bele, ha olyan nagy pipás. Nincs több pipám, szívja meg ezt.”

Weisz Gizella elveszi a pipát, fogai közt rendezgeti a csutorát, beleszív. „Úristen” – motyogja. „Hova köphetek?”

„Akárhova. A földre.” – A férfi kihajol a priccsről. „Maga nevet?”

„Úristen – motyogja Weisz Gizella –, azt hiszem, nevetek. Na jöjjön, igyék maga is egy kortyot, maga Öcsi, vagy Petya. Maga vagy valamilyen Öcsi, vagy valamilyen Petya. Most már majdnem tudom, hogy kicsoda.”

„Látom, eszébe jutottam” – suttogja priccséről a gyér szakállú férfi. „A kettő közül az egyik én vagyok. De nem iszom. Én nem pusztítom magam. Túl akarom élni azokat, akik ideküldtek. És most elég volt. Hallgassunk.”

Weisz Gizella jó párszor belekortyol az üvegbe, amíg újra megszólal: „Potra doktor, vagy ahogy errefelé nevezték, az a Buckó mennyi időt töltött itt?”

„Hallgasson” – suttogja ingerülten az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, mért is küldték ide. És kérem, ne tegyen többet a tűzre. Elmennek a menyétek, és akkor egyedül maradok.”

Weisz Gizella lenyújtja karját a tűz halványuló fénykörébe, megnézi, hány óra. Lecsatolja karóráját, fölhúzza és az asztalra teszi. „Mindjárt hét óra” – mondja. „Este van. Mindjárt elindulok, odaülök egy kicsit maga mellé. És elbeszélgetünk. Nem fogja hallani senki sem.”

„Azt az órát nem kell többet fölhúzni” – suttogja szárazon az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Tegye el onnan valahova, hogy ne halljam. Vigye onnan. Ássa el.”

„Majd eldugom valahova” – mondja Weisz Gizella. „Majd bedugom oda a zöld jég alá, akkor majd csönd lesz. Mindjárt ezt is megbeszéljük. Azt mondta, főz valami darát, aztán kiönti a küszöb elé, hogy lássam, reggelre nem marad belőle semmi.”

„Nem emlékszem. Nem mondtam ilyesmit. Soha nem akartam főzni semmit.”

A parázs omladozik, a szürkén remegő pernye alól alig világlik. A távozó meleg csöndjében néha a zacskó zizzen az ablakon, néha pattog a kihűlő kályha. És pattannak a gombok Weisz Gizella derekán, amint a ruháit oldozza.

„Maga vetkőzik” – suttogja az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Itt éjszakára nem kell levetkőzni.”

„Én levetkőzöm” – suttogja Weisz Gizella. „Mindjárt elindulok maga felé.”

„Azt ne.” Az Öcsi vagy Petya nevű férfi a falnak fordul. „Azt meg ne próbálja.”

„De. Odamegyek egy kicsit. Még ma.”

„Maradjon ott. Maradjon a helyén. Várja meg, amíg megkívánom.”

„Ha odamegyek, meg fog kívánni.” Weisz Gizella ott áll valahol az Öcsi vagy Petya nevű férfi priccse előtt. „Hol van, mert nem látom. Nem látok semmit. De biztos megtalálom.”

„Ne nyúljon hozzám.”

„Valahol itt kell lennie magának. A közelemben.”

„Ne érjen a bőrömhöz. Nem akarom.”

„Csak megpróbáljuk” – suttogja Weisz Gizella. „Még ma, mert holnap már holnap van. Ideadja szépen a kezét, és én valahol megmelegítem.”

„Hallgasson” – nyávogja lucskosan a tenyerébe az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Az ördögbe az ilyen beszéddel. Ne érjen hozzám, mert sikítok.”

 

„Azt mondtam: ne!” – morogja fenyegetően az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Legalább várja meg, amíg elfelejtem Buckót.”

Weisz Gizella keze a levegőben, lassan ereszkedik lefelé, megérinti saját térdét, megtámaszkodik rajta és taszítja magát visszafelé, a menyét priccse felé. Kitapogatja ruháit, halkan neszelve húzza őket magára, eldől, fészkelődik az alomban, lyukas pokrócát magára teríti.

„És az sok idő?” – kérdi.

„Tudom én? Mi az, hogy sok idő.”

„De egyszer csak elfelejti.”

„Talán. Pár év alatt. Talán.”

Weisz Gizella öklét combja közé fúrja, összekucorodva fekszik a vackán az álom határán lebegve. Valamikor éjszaka az Öcsi vagy Petya nevű férfi fojtott hüppögését hallja, fojtott panaszos nyüszítést, lábán nesztelen közeledést, finom tapogatásokat érez, és hirtelen felül.

De az Öcsi vagy Petya nevű férfi egyenletesen szuszogva alszik a priccsén, nem sír, nem hüppög, nem nyüszít. Nem tapogat, nem közeledik. Weisz Gizella lábán, derekán, a pokróc résein át hölgymenyétek és úrmenyétek kergetőznek, cincogó, nyüszítő hangon üzekednek.

Weisz Gizella ökle a combja között, súrolják néha kósza pihék, néha meg-megrándul hangtalanul. Aztán megnyugszik: ez most már így lesz egy darabig.