Egy unalmas olajlerakat

Boncz pár napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros, tikkasztó nyárutó volt. A komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, körülötte megrepedezett az iszap. Boncz azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymaga ült a parton egy nyárfa törzsének vetett háttal, bámulta az egyre apadó folyót, az iszapon vergődő halakat, a fölébük suhanó madarakat.

Anyja néha kisétált hozzá egy kifakult napernyő alatt, kosárkában hozott neki ezt-azt, termoszban forró teát vagy hideg kútvizet, kicsi kóstolót az aznapi ebédből. Boncz ilyenkor hűvösen megköszönte anyja figyelmességét, a teát vagy a hideg vizet rendszerint megitta, a húsokat odavetette a kóbor kutyáknak. meg a folyó iszapjára ereszkedő dolmányos varjaknak. Zárkózott, elmélkedő ember volt.

– Holnap születésnapod van – szólította meg anyja egy ilyen délelőtt, amikor kisétált hozzá a nyárfa árnyékába.

– Igen – bólintott Boncz egykedvűen. – Még ma hazamegyek.

Délután személyautó érkezett utána, zsíros képű, szőrös ábrázatú sofőrrel. Búcsúzáskor, útravalóul Boncz két sárgadinnyét kapott az anyjától.

– Elég taplósak – mondta az asszony –, de hát te is tudod, nem esett eleget.

– Nem baj – mondta Boncz. – Hála istennek.

Hazafelé menet két útvonal közül választhattak. Boncz megvonta a vállát, megnyugtatta a sofőrt, ő a maga részéről rábízza magát, döntse el, merre mennek.

A sofőr jobb keze fején tetovált lóhere volt, abból is kunkori fekete szőrök nőttek. Bonczot riasztotta a lila folt a sofőr kézfején, elfordult jobb felé, és kinézett az ablakon. Kisvároshoz közeledtek éppen, fölötte ragadozó madár körözött. Errefele elég ritka látvány az ilyesmi, ezek a nagy madarak sűrű erdőségek közelében csapnak le a rétekre. De ennek körözésén, kitartó szemléjén meglátszott, igazi ragadozó madár. Már benn jártak az alacsony házsorral szegélyezett főutcán, amikor a fenyegető madár közelségétől megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött. Egyiküket a kocsi utolérte, és nemsokára ott vergődött Boncz ölében, nadrágja is tele lett a törött szélvédő üvegkásájával. Boncz kidobta a galambot, a sofőr kiseperte a kocsi padlóját, megtisztította az üléseket.

– Mi a fenének jöttünk errefelé – bosszankodott Boncz, amikor főteréről fölismerte a kisvárost. – Csak éppen erre ne jöttünk volna.

– A doktor úr mondta – szabadkozott a sofőr. – Azt mondta: arra jöjjek, amerre én gondolom.

– Persze – legyintett Boncz. – Persze hogy én mondtam. Ha már itt vagyok, megyek és körülnézek. Maga addig szerezzen szélvédőt az orrunk elé.

Ezzel Boncz elindult. A kisváros idegenek számára is könnyen áttekinthető volt: párhuzamosan futó széles utcákat keskenyebb mellékutcák metszettek, két végük felé egyszerűen elfogyott a város, arról fáradt zöld színekkel kandikáltak be a rétek. Kivéve egy ilyen utcát, ennek a végében magányos, és a városka méreteihez képest hatalmas, tömör épület sötétlett.

Boncz arrafelé tartott, és inkább a járdát, a korán lehullott leveleket nézte, talán azért, hogy a maga számára is megőrizze annak a pillanatnak az érintetlenségét, amikor majd megáll szemben az épülettel és ráemeli tekintetét.

Az épületet, amelyet lehajtott fővel közelített meg, falakkal vették körül, szögesdrót is feszült a tetején, és még álltak az őrtornyok is. Megmaradt az ablakok tömör rácsozata, mögöttük foltos falakra vetült csupasz villanykörték fénye. A vaskapu kitárva, roggyantan pihent egy olajos tócsában. Közel a kapuhoz, a fal tövében szurkos katlan állt, alatta épp kihunyóban volt a tűz. Két ingujjra vetkőzött férfi és egy csupasz karú kövér asszony ülte körül. Kormos drótokra tűzött avas illatú zsiradékot pirítottak.

– Én belga nyulakat tenyésztettem – mondta az egyik férfi. – Úgy nyolckilós korukban eladtam őket.

– Én magának mindent elhiszek – mondta az asszony. – Tudom, az jólesik magának.

– Aztán galambokkal próbálkoztam. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.

Boncz elhaladt a katlan mellett, benézett a kapun, aztán belépett az udvarra. Megállt a kapusfülke előtt. Az épület most valami lerakat, raktárféleség lehetett, szürke köpenyes fiatalember ült az üvegablak mögött. Boncz várt, amíg észreveszi, aztán orrát a kinyitott tolóablakhoz dugta és beköszönt.

– Fölmennék az emeletre – mondta. – Éppen csak bekukkantok valahova.

– Nem lehet azt, kérem. Meg aztán minek is – mondta a kapus. – Tessék szépen elmenni. Ez csak egy unalmas olajlerakat.

– Mondtam: éppen csak bekukkantok – erősködött Boncz. – Megnéznék odafönn valamit. – És Boncz betolta névjegyét az ablakon.

– Kérem – mondta a kapus, amint a névjegyre pillantott. – Természetesen. Tessék parancsolni. – Kilépett a fülkéből, és elindult a bejárat felé.

A homályos lépcsőházban avas szag terjengett. A lépcsőkre deszkákat fektettek, alattuk a kiömlött olajtól síkos volt a kő.

– Tessék parancsolni – mondta a kapus, amint fölértek az emeletre. – Mit parancsolna látni?

– A hetvenhatost – mondta Boncz, és nézegetni kezdte az egymást sűrűn követő vasazott ajtók fölötti számokat. Aztán meg egy olyan helyiséget is, aminek nincsen ablaka. Érti, csak ajtaja.

– A hetvenhatost – mondta készségesen a kapus. – Hogyne, természetesen. Azonnal. De olyan helyiségünk sajnos nincs, aminek ne lenne ablaka. Olyan nekünk nincs, nem tudnánk használni.

– Azért hátha mégis van – morogta Boncz.

– Nincs, nincs – mondta a kapus. – Lehet hogy volt, de biztos ablakot vágtak neki. Úgyhogy most nincs.

A kapus ment elöl, s a folyosó egyik kanyarulata előtt megállt egy ajtó előtt. Fölnézett a fölébe szegezett számra, majd kinyitotta.

– Ez az. A hetvenhatos, ugye? Ez az.

A cella padlója is olajos volt, a kimélyült részeken zsírosan csillogott. Négy olajoshordó állt deszkaállványokon, négy kisebb hordó fért el a helyiségben. Olajos volt a fal is, derékmagasságon felül, avas olajszag terjengett, bár a kitört ablakszemeken pókhálót rezegtetve cserélődött a levegő. Boncz az ablakhoz lépett, épp az álláig ért a párkány. A városban már kigyúltak a fények, elterültek a lombokon, és kiadták a távoli háztetők alakját.

– Ez nem a hetvenhatos – mondta Boncz csöndesen. Az ajtót is alaposan megvizsgálta, becsukta, kinyitotta. – Mért van a zár baloldalt? Ez nem a hetvenhatos.

– Pedig az – mondta a kapus.

– Azért van baloldalt – mondta Boncz –, mert nem a hetvenhatos. Ez nem. Ez aztán soha.

– Pedig az – magyarázkodott a kapus. – Nemrég kaptunk új számtáblákat az ajtók fölé. Látszik rendesen, hogy ez a hetvenhatos. Kicseréltük az egészet.

– Kicserélték? – Boncz vértelen arccal meredt a kapusra. – Kicserélték? Ó, a marhák.

Elindult a folyosón, benyitott még egy-két ajtón, elsétált a hordók között az ablakig, kinézett, aztán kisietett. Végigment a folyosón, indult lefelé a lépcsőkön.

– Tessék eljönni holnap – mondta mögötte a kapus. Nappal mégiscsak többet lehet látni.

– Persze, persze – mondta Boncz. – Nappal. Majd éppen nappal.

A kapu előtt megállt, nézte a karcsú kéményeket, amint rávetülnek az égre, a város visszfényére.

A két férfi a szurkos katlan mellett időközben vattakabátba bújt, vattakabátot viselt az asszony is, éppen kapcát tekert a bokájára.

– Ha a földgolyó üvegből volna – mondta –, én csak mezítláb járnék.

– Tudjuk, maga nagy dáma – mondta az egyik férfi. Magának ez így nem is jó.

Boncz lehajtott fővel sietett vissza a főtérre. Tanácstalanul ácsorgott, a sofőr vette észre és szólította meg:

– Sajnos nem kaptam szélvédőt – mondta. – De még elég meleg van. Legfeljebb lassabban hajtok majd.

– Nem baj. Hála istennek – mondta Boncz. – Csak menjünk, menjünk innen.