Tapasztalatcsere

A mikrobusz tágas, kiégett völgyben gurult, amelyet töredezett peremű fennsík szegélyezett, fátlan, meredeken leszakadó, meszes oldalakkal. Egyhangú, vigasztalan vidék volt. Három óra elmúlt, most volt a legmelegebb. Losteiner, akit felettese váratlanul magával vitt tapasztalatcserére, szomjasan bámult kifelé, mintha a kiégett táj látványa enyhítene valamit a rekkenő hőségen. Odakünn csak a mikrobusz légörvényei lebbentették meg a poros lombokat.

Az út nemsokára elmerült egy távolról még oázisnak tűnő gyér akácosban, a sofőr lehúzott az útpadkára, és kikapcsolta a motort. Mindenki fölébredt.

Az alacsony martból, egy tömör szürke betonlapból kajla vascső hajolt az árok mélyedése fölé. Még magasról tűzött rá a nap, szinte látszott, mennyire langyos a végéből lomha lökésekben előbugyborékoló víz, mégis többen körbeállták. Losteiner megöntözte arcát, szájába is vett a vízből, de nyomban kiköpte. A hólyagos lepedékkel bevont árok szikkadó szegélye egészen fehér volt.

Losteiner után mindjárt felettese, Borza ivott. Amint a cső fölé hajolt, hátán fölcsúszott az ing, kibuggyanó fehér derekát máris körüldongta néhány vörös potrohú szúnyog. Borza esetlenül kiegyenesedett, lenyelte a vizet, s homályos tekintettel, mutatóujját fölemelve elindult Losteiner felé.

– Maga kiköpte – mondta neki.

– Sós – dünnyögte Losteiner. – Sós, mint a fene.

– Én megittam – mondta Borza. – Ha akarja, iszom belőle még egyszer.

– Én nem szeretem – motyogta Losteiner.

Borza most ott állt előtte, kicsit ingadozott, mintha berúgott volna a melegtől. Kezét atyai mozdulattal Losteiner vállára eresztette.

– Tudja, miért hoztuk magunkkal – mondta egészen halkan. – Remélem, sejti.

Losteiner fáradtan és kissé csodálkozva bámult felettesére, egészen megtapadt rajta tekintetével.

– Valamilyen okból? – kérdezte megütődve.

– Maga rászolgált a bizalmunkra – bólintott Borza.

Losteiner elképedve biccentett. – Köszönöm – mondta és elindult a kocsi felé. Borza utánasietett, és melléje ült. Fészkelődött és néha mosolyogva ránézett.

Amint elhagyták az akácost, fölöttük még inkább megtompult az ég, a levegőben forró szürkeség lebegett, a homályos ablakon át úgy tűnt, szinte ragad tőle a táj.

– Mondom, rászolgált a bizalmunkra – folytatta Borza. Elhoztuk ide, hogy nézzen körül. Kedves vidék, aztán meg is indult valami kis mozgás errefelé.

Losteiner kifelé bámult az ablakon, néha megingatta a fejét.

– A kutyafáját neki – morogta. – Rohadt egy hely lehet.

– Elhoztuk ide, hogy nézzen körül – folytatta Borza. Ősztől kirendeltségünk lesz a városban.

– Kirendeltség – hagyta rá Losteiner közönyösen.

– Igen, igen. – Borza mosolygott, és kétszer Losteiner vállára vert. – Itt fog maga is dolgozni. Maga lesz a mi itteni emberünk.

Losteiner kinézett az ablakon, aztán Borzára nézett, és megrázta a fejét.

– Azt nem. Ha nem muszáj, ezt igazán nem szeretném.

– Az ivóvíz nem minden – mondta Borza. Átölelte Losteiner vállát, jó ideig szorongatta. Losteiner továbbra is kinézett az ablakon. A kopár dombok sora mögött homorú ívben, fehér füstoszlopok terültek az égre. Mintha ott a dombok mögött készülne ennek az egész napnak, az egész nyárnak a melege. Arra lehetett a város.

 

A szálláshelyen, a zuhanyozóból a fejmagasságban levő ablakokból ugyanezekre a gomolygó fehér oszlopokra lehetett kilátni, persze sokkal közelebbről. Bár a víz fröcskölése elnyomta hangjukat, a padló és a levegő remegett a feltörő füst és gőz dohogásától.

A zuhanyozó cementpadlója a pereme felé hamarabb száradt, a szennyes, zöldes nyálka szélén fehér csipkékben ütött ki a só. Losteiner éppen köpködött a rázúduló víz alatt, amikor Borza megjelent mellette meztelenül és fehéren, és megeresztette a csapot. Zöld, fenyőillatú kocsonyával kenegette magát, Losteinert is megkínálta.

– Estefele majd kisétálunk – jegyezte meg. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

– Tessék? – kiabálta Losteiner, és közben füléből rázogatta a vizet.

– Estefelé majd kisétálunk – mondta Borza valamivel hangosabban. – Meglátja, egészen csinos kis fészek. Meg aztán közel a deltavidék is, ha érdekli.

– Nem értem – ordította Losteiner. – Ne mondjon semmit, mert nem értem.

– Mi bízunk magában – ordította Borza. – Rászolgált a bizalmunkra. Maga csak köszönje meg.

Losteiner végre kilépett a zuhany alól, tovább köpködött, és rázogatta füléből a vizet.

– Lenyeltem egy hajszálat – morogta. – Hogy a fene enné meg.

– Ejnye – nevetett Borza vidáman. – Az velem is előfordult már. Az tényleg komisz dolog.

Losteiner alsónadrágot húzott magára, belebújt a papucsába, törülközőjét a vállára dobta.

– Mondott az előbb valamit?

– Csak azt, hogy este a szobámba várom. Tudom, hogy eljön. Csak nem fogja fiatalon elásni magát.

 

Losteiner a munkásszállás egyik emeleti ablakán nézett kifelé. Törülközője a repedezett, zsírfoltos ablakpárkányon száradt. A szemközti épület mögött, egy kürtőből gőzfelhő tört fel, átbukott a háztetőn, és függönyökben hullott Losteiner ablaka előtt az udvarra. Néha váratlanul föllebbent, vagy egy-egy lomha légvonat magával szívta az utcára, ilyenkor messzire lehetett látni a kémények között. A porral lepett, majdnem deresnek tűnő háztetők fölött tetőablakok csillogtak a tompa délutáni fényben, madártalan, fakó ég alatt. Losteiner kikönyökölt vizes törülközőjére, leste az estét, a közeledtét jelző szellőt.

Kopogtattak az ajtaján, valaki nemsokára le is nyomta a kilincset.

– Losteiner! Hall engemet?

Losteiner könyökölt az ablakban, nem felelt.

– Hall engemet, Losteiner? Jöjjön, tekeregjünk egyet.

Losteiner nézte a lenyomott kilincset, hallotta az ajtó és a zár feszülését.

– Magára zárta az ajtót. Kérem, ne tegyen ilyet. Nyissa ki. Nyissa ki, Losteiner elvtárs, azonnal.

Losteiner elballagott az ajtóig, megfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta.

– Mit akar még? – kérdezte.

– Csak azt, hogy többé ne tegyen ilyet. Mostantól fogva minden lépését gondolja meg.

Az alkonyat érkezésével egyidőben hirtelen teljesen beborult, minden átmenet nélkül ereszkedett a városra a sötétség. A házak falán maradt némi fény, a távozó nap senyvedő színei átütöttek a felhők domborulatain, és megcsillantak az emeleti ablakokon. Losteiner várakozással leste, mikor oldódik el a fellegek alól a szél, mikor mozdul a levegő az első súlyos cseppekkel.

Hóna alatt összegyűrt esőköpennyel baktatott az utcán, és nemsokára betért egy trafikba. Losteiner nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a fővárosi állatkert állományát bemutató színes képekből kért kettőt, megíratlanul zsebre tette őket. Fiatal, orvos külsejű férfi volt az elárusító, fehér köpenyt viselt, s a finomságtól fényes, babráló ujjakkal seperte az aprópénzt a fiókba. Látta, Losteiner még nem távozik, ezért újra fölpillantott. Losteiner ekkor megkérdezte tőle, merre van itt a folyó. A kérdés kicsit meglepte a trafikost, arcán mintha egy pillanatig ott maradt volna a szó: a folyó. Aztán mégis elmagyarázta. A folyó itt tulajdonképpen megkerüli a várost, éppen hogy érinti, sebaj: jelentéktelen víz ez. Mégis, akit érdekelne, a közeli utcasarokról indul a villamos – egyetlen vonal kígyózik végig a városon az állomás és az egykori téglavető között –, a végállomáson kell leszállni. Ott a folyó.

Losteiner villamosra ült, Borza is föllépett a hátsó peronra. Éppen idejében, mert eleredt az eső. A járda kövezete, mintha az utóbbi hetek fülledtsége vonta volna be viaszos lepedékkel, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és elgurultak, míg aztán kicsi erekben találkozva elborították a kövezetet. A végállomáson minden szurkosan csillogott a csepergő esőben.

A térséget, ahol a villamos megfordult, földszintes házak övezték; utcára nyíló, kiakasztható szárnyas ajtóikkal régi piactéri bolthelyiségekre emlékeztettek. Losteiner egy ilyen ház eresze alatt terítette magára olcsó esőköpenyét, majd a folyó iránti kíváncsiságával továbbindult az esőben.

Borzának nem volt esőköpenye, ernyője sem, zakója gallérját tűrte fel, és csak ázott a gyér füvű réten át, ami az utolsó házsor és a folyó közti teret kitöltötte. Onnan döngölt út vezetett egy keskeny fahídra. Nem is híd volt az, látta később Losteiner, inkább csak amolyan rozzant bürü. Alatta csillogott a folyó. Keskenyebb volt egy pataknál, de mély, fekete és néma. Lassan egymásba áramló körök úsztak kifelé a távolról érkező fények érintéséből, mintha igen nagy mélységben, a meder iszapos ágyában szendergő halak pihegése hozta volna mozgásba őket. Losteiner mint végső úticél előtt állt meg a hídon, s várta, szokja meg a szeme a homályt. Leste, mikor fehéredik ki a víz titkos csobbanással. De nem látott semmit, csak Borza korlátnak támaszkodó alakját.

– Mi a kurva anyját kíván még? – kérdezte tőle halkan.

– Semmit. Csak hogy végighallgasson – suttogta Borza. – Itt nem hall minket senki.

A korlát két végén könyökölve beszélgettek a neszelő esőben, pedig a víz nagyon jól vezeti a hangot.