Újra itthon

Az állomás volt itt az utolsó nagyobb épület, a város nem terjeszkedett túl a vasút vonalán, mivel a keskeny vágányú sínpárok mögött emeletmagasságú, tömör sziklatömbök sora húzódott. Mintegy kerítette ezen a felén a várost, és a közelében tartózkodók elől elvette a hegységre nyíló kilátást. Az érkező utas, akit eddig lekötött a medence mélyéből kiugró hegység egyedülálló képe, amint a döcögő vonattal beért a sziklatömbök alá, most már a város felé fordulhatott; a zajtalan utcákra tekintő sárga és vörös homlokzatok ragyogtak a délelőtti napsütésben.

Adorján nem ütődött meg, hogy ugyanazokat a sárga konflisokat találja itt, mint régente, távozása idején, ezeket a kicsi, fényesre kefélt lovakat, kövér, piros bojtokkal a fülük alatt. Adorján könnyű válltáskával érkezett, mint valami örökös átutazó, egykedvűen helyet foglalt az első várakozó konflisban, és hátravetette magát az ülésen. A kocsis csak bámult, amikor alig egy perc múlva, alighogy legurultak a térségről levezető kockaköves úton, utasa máris megállította. A Hotel Laurentzi egyemeletes barna épülete előtt.

A bejárati ajtó zárva volt, küszöbe beporosodott, az ablakköz pókhálós zugában meggyűlt az elhullott bogár meg a légy. A kilincs fölött kézzel írott táblácska lógott: „A vécé nem használható. Bejárás a vendéglőn keresztül.” Adorján ezért megkerülte az épületet, a vendéglő előterében próbálkozott, ahonnan a füstös mennyezet alatt keskeny, létraszerűen meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyenesen egy keskeny szoba nyitott ajtajának.

Idős, testes asszony ült az ablak közelében, a felhőkről behulló egyenletes fény terében, rézágya szélén, süppedő vastag ágyneműn. Ült egy szál hálóingben, és csipkét horgolt. Olykor kipillantott az üveg elé szegezett gézfüggöny fölött, nem a szemben levő ablakokra, az elhúzó madarakra, hanem a távoli Gerlachovskyra; úgy tűnt, ő csak egész nap kézimunkázik, pillantásait megosztja babráló ujjai és a távoli Gerlachovsky hol szürke, hol kék, hol felhőbe vonult kúpja között. És ilyenkor néha annyira elréved, hogy a csipke mintája sárgán rávetül az ablaküvegre, ott ég vibrálva; máskor a hegy mozdul el, rátapad az ablaküvegre, s akad pillanat, amikor már ott fürdik a függönyön belül, a szoba örökös árnyékában, édeskés levegőjében, amit az asszony már annyira megszokott, s csak kényesebb szimatú látogatóit üti olykor orrba.

Adorján most már a lépcső tetején állt, az emeleten, egyetlen lépés választotta el a szobától, és hirtelen orron legyintette az érkezésétől megrezzent levegő, amelytől hosszadalmas távolléte alatt alaposan elszokott. Az asszony hallotta a talpak alatt elpihenő lépcsők nyikorgását, érezte odakünn az ajtó előtt a várakozás reménykedő csöndjét, s anélkül hogy fölpillantott volna, keményen kiszólt:

– Nincs szoba.

Adorján azt mondta:

– Megérkeztem, anyám.

Az idősebb Adorjánné akkor futó pillantást küldött a tárt ajtó felé, valamivel rövidebbet, mint amennyit a ködbe burkolózott Gerlachovsky felé szokott, és megismételte:

– Nincs szoba, fiam.

Adorján megragadta válltáskája szíját, mintha puskát igazgatna a vállán, akaratosan befalta alsóajkát, megfordult és leereszkedett a poros mennyezet alatt az udvarra.

Adorján nővére a cementezett udvar közepén szállodai lepedőket mosott burrogó mosógéppel, mellette sorakoztak öblítővízzel a kivénhedt fakádak, amelyekben az egykori fogadó, később a Hotel Laurentzi futóvendégei leáztatták magukról az ilyen kisvárosok kétes emlékeit.

– Megérkeztem, Vilma – mondta Adorján a mosószertől habos tócsák között állva. De ez a konok nővér alig emelte meg tekintetét, máris visszaejtette dagadt, vörös ujjai fölé.

– Nincs kiadó szobánk – mondta Adorján Vilma. – S ha van, megnézzük, kinek adjuk ki.

Adorján megint csak válltáskája szíjába markolt. Fejét kicsit meghajtotta, és beleköpött egy habos tócsába, aztán elindult a kijárat felé.

A utcán Irina Habináková várt rá. Látta betérni a Laurentzi-féle szállóba, és tudta, nemsokára újra az utcán lesz. Odaintette magához.

– Jöjjön, kedves, jöjjön maga csak Irénhez.

Adorján végigmérte, mielőtt megállt előtte:

– Miféle Irénhez?

– Újabban kiadom a szobámat mindenféle embernek, aki errefele utazik – mondta Irina Habináková. – Lengyelek, csehek, románok és magyarok alusznak nálam. Még németek is. Én a konyhában alszom, maga a szobában. A szoba tiszta és üres, tiszta az ágynemű benne. Én megyek előre, maga meg jön szépen utánam.

Adorján nemsokára ott állt egy alagsori kicsi szobában, ablaka török tubarózsákra nyílott meg kapirgáló tyúkokra. Válltáskáját a szék karfájára akasztotta.

– Kicsit ismerem én magát, Adorján – folytatta mondanivalóját Irina Habináková –, de azért kérem szépen ide azt az úti könyvecskéjét, az utazólevelecskéjét, hogy maradjon nálam, amíg itt lakik. És azért is, mert odafönn csendőr urak laknak. Bizony, Adorján úr, kicsit ismerem én magát, azért mondom: ha már egyszer messzire elment, nem kell ide visszajönni.

Adorján elővette zsebéből az útlevelét és Irina Habinákovának adta. – Tessék. És tessék, tessék, tessék. – Válltáskájából Rexona és Lux szappanokat ürített az asztalra, zöldalma-sampont, Tobbler csokoládét, Elmex fogkrémet, Ronson gyújtókat és rengeteg banánt. Az egészet Irina Habináková kötényébe seperte.

– Ezt a kis semmiséget – mondta. – Magának hoztam.

– Tudtam én, hogy jól fogja érezni magát – mondta Irina Habináková az ajtóból.

– Persze, persze. Elvégre itthon vagyok.