Kísértetek

Amióta a mama is elment, egyedül lakom a tornácos régi házban, a felvégen, közel az Iza torkolatához. Rám maradtak a kopott régi falak, színük már olyan, mint a fátyolos égé, az oszlopokról, meg a kérges zsalukról pikkelyekben hámlik a poros fakó festék. Megleszek itt, hacsak nem történik velem is valami.

A kaputól a tornácról nyíló bejáratig homokkal hintett ösvény vezet, a nemrég elvonult zápor után jól látszik, hogy valaki, aki magas sarkú cipőt visel, végigment az udvaron, és a bejárat előtt letörölte a lábát. Kifelé semmiféle nyom nem vezetett.

A ház mögötti keskeny kertben állnak a szilvafáim, közöttük már derékig ér a fű. Ilyenkor eső után a levert fű és meghajló gyom illata néha megkerüli a falakat, előjön az udvarig, ajtónyitáskor hirtelen átleng a szobákon. De az ajtóban most egy vendég szaga vár, egy asszony ül a szobában, füle tövén és hónalján idegen illatokkal.

– Ez érdekes – mondom. – Talán nyitva volt az ajtó.

– Nem – mondja az asszony. – Nem hiszem, hogy nyitva lett volna.

Az asszony az egyik alacsony karosszékben ül, keresztbe vetett lábbal, könnyű ruhája kiadja az alakját. Árnyékolt szemű, telt, sima bőrű asszony, annyira nem idős, hogy anyám lehetne. Karja a himlőoltás helye alatt még hamvas, ha megérintem ott, biztos meleg.

– Maga nem tudja, ki vagyok – mondja nyugodtan az asszony elég halkan, pedig a közelben rajtam kívül nem lehet senki. – Annyit mondhatok: Ojniczánénak hívnak.

Biccentek, lassan leereszkedem én is egy ugyanolyan alacsony karosszékbe. Várom, hátha megmozdul az asszony keze, és akkor én is bemutatkozom. De nem nyújt kezet, hanem azt mondja:

– A papa egészséges.

– Honnan tudja?

– Az rám tartozik. Elég ha én tudom. – Megnyalja szája szélét és néz, néz.

Hirtelen fölkelek a székből, kitárom az ablakot. A kert gőzölög a meleg eső után, a zöld szilvaszemeken fénylenek a kövér cseppek.

– Köszönöm – mondom. – Ha igaz, amit mondott.

– A vizsgálat véget ért – mondja halkan Ojniczáné. – A papa jól van. Kaphat vagy három évet.

Állva maradok, nézem ezt az asszonyt, aki ilyen jó híreket hozott. Nézem domború kézfejét, s azt a pontot, ahol melle között a ruha két szárnya találkozik. Ott érinteném meg szívesen, ott ahol illata éppen előbukkan, mondjuk az orrommal.

– Csak? – kérdezem.

Ojniczáné bólint, aztán azt mondja:

– Kaphat ötöt is.

Kimegyek a konyhába, kinyitom az éléskamra ajtaját, benézek. Vékony, lapos szalonnák lógnak befőttes üvegek előtt, az ablakon pókhálóban légy zümmög. Leveszek a polcról egy üveg szilvabefőttet, és leteszem Ojniczáné elé. Egészben ülnek levükben a tavalyi, barna szilvaszemek.

– Ezt tessék tőlem elfogadni.

– Nem tehetem – mondja Ojniczáné. – Nem lenne az jó dolog. Mit mondjak, kitől kaptam?

– Ez csak egy üveg szilvabefőtt – mondom.

– Nekem férjem van – mondja Ojniczáné.

– Jó – bólintok. – Akkor el lehet itt is fogyasztani.

A konyhából tányért, kiskanalat hozok és egy pohár vizet.

– Tessék.

Ojniczáné a pohár vizet szájához emeli, félig kiissza. Fölkel, és indul az ajtó felé, én meg lépkedem utána.

– És mivel fogják vádolni? – kérdezem.

– Ha lesz még valami jó hírem – mondja Ojniczáné –, akkor majd újra eljövök. – És a keze már a kilincsen.

– Köszönöm – mondom, és kezemet én is a kilincsre teszem. De Ojniczáné elveszi az övét, táskájában kotorászik, és egy kulcsot vesz elő. Fonott barna bőrzsinegen fityeg, nyelvén látom, beleillik a zárba, a bőrzsinegen látom, az apámé volt, amíg itt lakott. Az asszony meghimbálja az orrom előtt.

– Ezzel bejöhetek máskor is?

– Tessék – mondom. – Tessék vele bejönni bármikor.

Az asszony elindul a csöpögő diófa alatt, cipője sarka mélyen fúródik a nedves homokba, idegen illata foszlányokban maradozik el mögötte.

 

Ojniczáné kerülő utakon, sikátorokon osonva két helyen is elvéti az utat, amíg eltalál a vasútállomásra. Tehervagonok között lesem délutánig, ahogy a peronon ülve várakozik, hogy betolják a szerelvényt. Megvárom, amíg elhelyezkedik az elsőosztályú teremben, amíg a forgalmista jelt ad az indulásra.

Nem idevalósi az asszony, gondolom, igen, sejthettem volna.

Reggel óta Ojniczánét várom, ha megérkezik, hírt hoz, jót vagy rosszat. Ojniczáné azért nekem már jóval több, mint valami magánpostás vagy baráti hírvivő: ha megérkezik, nálam tölti a délutánt, s az azt követő éjszakát. Pedig megmondta, férje van.

A keskeny kertemre nyíló ablakokat kitártam, átlátok a Mihálka fiúk kertjébe. Ott már akkorára nőtt a fű, hogy a jövő héten biztos kaszálnak, aztán eljön a fűért Eugen Korbuly Jenő egylovas szekerével, a diófák, szilvafák és egresbokrok közül összeszedi, és amúgy zölden elviszi Nopritz főhadnagy nyulainak.

Csak ácsorgok az ablak közelében, és lesem a kertek fölött elrezzenő hangokat, várom közöttük a pályaudvar felől az érkező személyvonat fáradt csörömpölését. A pálya itt addig kaptat, amíg eléri a váltókat, ott a mozdonyvezetők hirtelen kieresztik a gőzt, és a szerelvények kimerülten gurulnak be a végállomásra.

Könyöklök az ablakban, és amint a szemem megszokja a diófák és egresbokrok közötti zöld homályt – ez már úgy déltájt lehet –, látom, a Mihálka fiúk kertjében, a térdig érő fűben tyúkketrec áll. Új lehet az a tyúkketrec, nem olyan régóta állhat ott, ha most látom először. A lécek mögött a ketrecben mozog valami. Valami, ami nem tyúk.

Kiteszek magamnak az ablakpárkányra egy bögre savanyú tejet, kortyolgatok, és fiatal fokhagymazöldet, zsemlehéjat rágok melléje. Mögöttem halkan szól a rádió, olykor bemondja a pontos időt. A déli vonat már rég begurult az állomásra, mégsem motoz senki bőrzsineges kulccsal a zárban. Ez az Ojniczáné, ez az Ojniczáné.

Kimászom az ablakon, megemelem a kerítés szögesdrótját. és átkúszom a Mihálka fiúk kertjébe, kúszom a fűben a tyúkketrec felé. Előtte kiegyenesedem, és bámulok, bámulok befelé.

– Maga az, Pinczés elvtárs?

– Hallgasson – mondja a bozontos ember a ketrecből.

– Szakálla nőtt, de én tudom, hogy maga az. Már magát is keresik, Pinczés elvtárs.

– Könyörgöm, hallgasson.

– De hát maga az.

– Menjen. Könyörgöm, menjen innét – mondja az ember a ketrecből.

– Megyek is – mondom. – Itt büdösség van.

Ide napközben csak két vonat érkezik. Az egyik délelőtt, amelyik már rég megjött, a másik estefelé. Csak múlik, múlik ez a nap hír nélkül, kedves vendég nélkül, és már benn járunk a délutánban. Pedig mára főztem is: árva lucskos káposztát szalonnabőrrel, jó bőven kakukkfűvel. Most csak úgy hidegen belekanalazok a lábasba, kenyér nélkül nyelem, kicsi fagyott zsírpettyek ragadnak a szájpadlásomra. Aztán újra kikönyökölök az ablakba, és nézek át a Mihálka fiúk kertjébe. Ott ül egy tyúkketrecben Pinczés elvtárs a párttól, ül saját piszkában és vár. Várja, hogy megetessék.

Átkúszom a kerítés alatt, kúszom a fűben a tyúkketrecig, ott kiegyenesedem. Az ember ül az ól sarkában, gubbaszt, kócós szakálla közül figyel riadt tekintettel. Szakállában tollú, hajában tollú, arcán a poros szalmatörek néha elmozdul, amint az erekben csordogáló könny eléri. Mellette omladozó, barna halomban a saját piszka.

– És mi lesz, Pinczés elvtárs, ha lehull a hó? – suttogom neki, hogy hangos szóval meg ne sértsem. – Mert tél is van ám a világon.

– Könyörgöm – hüppög az ember a tyúkólban. – Könyörgöm, menjen innen.

Megyek is, négykézláb kúszom haza, ahogy jöttem. Aztán ülök az ablakban, amíg kivörösödik a könyököm. Az esti vonat is már rég befutott, én meg csak Ojniczánéra gondolok, aki ma nem jött. És néha arra is: tényleg, mi lesz, ha lehull a hó?

Ojniczáné ma elutazik. Pár napja érkezett jó hírekkel: apámat szinte fölmentették, és szerencsére csak öt és fél évet kapott. Pár napon át bezárkózva ültünk a homályos szobákban lábbeli nélkül, hogy közeledésünket fölösleges zajok ne kísérjék. Bár távolról sem valami könnyű, légies nő, sőt inkább szélesen elomló és meleg, amikor itt van, olyan tud lenni, mint az átnyitott szobák közt megmozduló szellő, enyhít a tikkasztó napokon.

Most már komoran készülődik, szedegeti maga mögül minden nyomát képzelt látogatóim elől. Hol a ruhaszárító kötél pendül a konyhában, hol kicsi ollók, csipeszek csörrennek a fürdőszoba tükre alatt, hangtalanul lebegnek selyemharisnyák.

Háttal a gonosz készülődésnek, az ablakban ülök mogorván, hadd maradjon magára vendégem, távozása minden bűnével. Pedig úgy ülök az ablakban vörösödő könyökömmel, mint amikor a szárnyvasút vén gőzmozdonyát lesem, amint a kaptató után, a váltók fölé érkezve hirtelen elcsendesedik, és szuszogva bevontatja azt a vonatot, amelyből pontosan Ojniczáné szokott kiszállni. Mintha éppen őt várnám, őt, aki most elutazik.

Az állomás nincs messze, a vonal végét jelző fölkunkorodó sínek a rozsdás ütközőkkel, a gyommal benőtt salakos halmok a kertek aljáig nyúlnak.

– Karoljon belém, itt úgysem látnak – suttogja Ojniczáné, amint a sikátoron át a sínek felé tartunk. – Markoljon belém még utoljára, maga kicsi fiú.

– Nem – mondom. – Most nem jön nekem. Úgyis elutazik.

– Érjen valamiképpen hozzám – suttogja Ojniczáné. Tegye rám az ujja hegyét és nyomja meg.

– Nem – mondom. – Én azt hiszem, nem szeretem magát. Ott járunk már az állomás mögött, a vörhenyes salakhalmok között. A közelben, az egyik mellékvágányon magányos tehervagon áll, a szárnyvasút vénhedt gőzmozdonya közeledik feléje, és óvatosan ráilleszkedik. Mégis, amint kissé megdöccentve hozzáér, odabenn elbődül valami állat. Nem is egy, legalább kettő vagy három. Három oroszlán lehet odabenn, olyan a hangjuk, mint amikor óriási lefolyókat kezdenek kidugaszolni. Ojniczáné belém kapaszkodik.

– Igaz, amiket mondogat itt nekem? – kérdi.

– Igen – mondom. – Én nem szeretem magát.

– Akkor meg minek járunk magánál cipő nélkül. Úgy lépegetünk, mint valami cicák.

– Nekem az kellemes – mondom. – Hogy maga ott hever valahol, én pedig észrevétlen megközelítem, és bármikor hozzáérhetek. Én az olyasmit szeretem.

Az elsőosztályú vagon előtt Ojniczáné megáll:

– Ha még eljövök, apró bűnjeleket fogok hagyni magánál. Azokat aztán nem találja meg senki, csak akinek olyan szimata van, mint nekem.

– Ha újra eljön, az jó lesz – mondom.

Az a tehervagon az oroszlánokkal nem a szerelvény végére kerül, hanem ide, előre az elsőosztályú vagon és a mozdony közé. Az állatok nem kedvelik az utazást, mérgesen dorombolnak a sötétben. Rég benn lehetnek, levük bűzös cseppekben hull a peron kavicsára.

– Akkor most elmegyek – mondja Ojniczáné.

– Várni fogok magára – mondom.

– Üljön csak az ablakban – mondja Ojniczáné –, ahogy szokott. Könyökölje csak jó vörösre a könyökét.

Áll a vonatablakban és hallgat. Azok a nagy macskák is elhallgatnak, biztos elhelyezkedtek menetirányba. Én is hazamehetek: Pinczés elvtárs várja a vacsorát.

Ülök az állomáson, egy üres villamos targoncán, és várom, mikor gurul be fáradtan a távolsági személyvonat. Délben sürgönyt kaptam Ojniczánétól: nagyon jó hírei vannak, estére számíthatok rá. Úgy néz ki tehát, pár napra bezárkózunk a kertre nyíló nagy, tésztaszagú szobába.

A másodosztályú vagonból bőszoknyás, bekecses asszonyok szállnak le málnával teli faedényekkel, fonott vesszőkosarakkal, mögöttük katonák, fadöntők és sárga mellényes pályamunkások. De én tulajdonképpen az elsőosztályú termet figyelem.

Ojniczáné nem száll le ezen a délutánon a távolsági személyvonatról. De leszáll az elsőosztályú vagonból egy nagydarab, fehér arcú, szőke férfi. Bizony, azt hiszem, ez Ojnicza ezredes. Már lenn jár a peronon. Magas, erősen szőke és derék, mint egy medve. Egy nagy szőke medve. Elnéz az utasok fölött, ügyet sem vet az épület előtt ácsorgókra, átvág a sínpárokon, s mint aki jól ismeri az utat, elindul a rövidítéseken a kertek alatt a Szamóca utca felé. Ahol én lakom.

Fölkelek a targoncáról és futólépésben hazaindulok, most otthon a helyem. Ojnicza ott megy előttem, olykor bepillant a kertekbe, a sötétzöld fű között feketére ázott padokra, görbe lapú asztalokra, s azokra, akik ilyenkor kinéznek az ablakon. Benéz az én udvaromra is, épp, hogy fölpillant a házszámra, s kutyától nem tartva nyugodtan besétál a tornácra. Kétszer megrázza a csengőt. Én még nem vagyok otthon, nincs ki ajtót nyisson neki. Ojnicza lassan kisétál az utcára, rám ügyet sem vet, leül szemben a kapuval egy kőkerítés párkányára.

Amint fölérek a tornácra, és a zárba illesztem a kulcsot, érzem az ajtó előtt ennek a hatalmas embernek hónaljszagát, megrekedt melegét, tarkómon keményen kopogó tekintetét. Magam mögött sietve bezárom az ajtót, pedig úgyis mindjárt megint megrázza kétszer a csengőt. Ha azt mondaná: „most széttépem magát”, azt fogom válaszolni: „nem, az elvtárs nem tehet ilyet”.

Kétszer meghúzzák a csengőt. Ott áll Ojnicza sápadt testének nyomasztó melegével. A hónaljáig érek.

– Bejöhetek? – kérdi.

– Tessék – mondom.

– Bemutatkozzam?

– Ne – mondom.

Ojnicza benn van a szobában, amely most is zöldesen dereng a délután fényeiben, elsétál az ablakig és becsukja.

– A huzat – mondja, hogy értsem, mi történik.

Látom a sárguló vattát a fülében. Azt is látom, hogy igen kicsi neki a szék, amire ült, de nem mondhatom: parancsoljon még egyet. Csak ül ott fél fenékkel, forgatja fejét, tekintetét körbe hordozza. Talán kicsit csodálkozik a keskeny ágyam fölött.

– Maga mivel foglalkozik? – dörmögi.

– Kottamásoló vagyok – mondom.

– Az meg micsoda.

– Valaki ül, és másol egy kottát – magyarázom.

Ojnicza el is hallgat, csak néz, néz az arcomba kissé fürkészően. Talán meg kellene ismételnem: „Valaki ül és másol egy kottát.” De hallgatok.

Ojnicza legyint egyet. Keze feje fehér, vörösesbarna szeplőkkel, kemény, vörös szőrrel.

– Én ezredes vagyok – mondja.

– Szóval őrnagy – mondom készségesen és bólintok.

– Nem – mondja Ojnicza ezredes. – Nem őrnagy. Ezredes. – Rám pillant, aztán megint csak legyint egyet.

– Egy teát – mondom. Fölugrom és kisietek a konyhába. Odateszem a teavizet, lesem a horpadt edény alatt a kék gázlángot, lesem az első buborékokat. Ojnicza odabenn meg se moccan, ül fél fenékkel azon a kicsi széken. Amint forr a víz, belelógatom a teával telt fedeles kanalat, és várom, hogy a víz megbarnuljon. Aztán leszűröm egy csészébe, tálcára teszem, és beviszem Ojnicza elé az asztalra. A csésze közelébe tologatom a cukortartót. Én a csészét nézem, Ojnicza ezredes engem, enyhén félretartott fővel. Egyszer csak feláll.

– Na mindegy – mondja félig sóhajtva, és legyint egyet. Kilép az előszobába, és várja hogy nyissam ki előtte az ajtót. – Szóval nem kell bemutatkoznom. Ugye?

– Nem.

– Akkor jó – ezzel elindul. Végigmegy az udvaron a kavicsos ösvényen, kilép a kapun, elindul jobbra a rövidítéseken az állomás felé.

Én megkeresem a szakadozott bevásárló neccet, beleteszek két inget, két alsót, két pár zoknit és a korcsolyasapkámat. Ennyit biztos majd magammal vihetek.

Aztán kettétörök egy darab kockacukrot és beleteszem Ojnicza ezredes érintetlen teájába. Előveszek a szekrényből egy kicsi üveget, egy keveset a kisüstiből, beleszagolok, aztán töltök a teába a csésze karimájáig. Mindjárt megiszom.