Az Eufrátesz Babilonnál

Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette, és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét. Előbb csak a blúzon át, aztán benyúltam a gombok között, és addig babráltam rajta, amíg azt mondta: elég.

Aznap délben valamivel később tértem haza, mert az iskolából jövet elcseréltem a ceruzahegyezőmet egy színes nyomatra. Lexikonból kivágott, kemény papírra ragasztott kép volt, áttetsző selyempapír borította. Folyó csillogott kápráztató vörös fényben, a parti sásban furcsa kerek hajó mellett szakállas fiatalember csutakolt egy szamarat. Egy másik borotvált fejű férfi távolabbról, egy pálmafa alól nézte. A képen semmi sem vetett árnyékot, sem a két alak, sem a szamár, sem a távoli merev tornyok, zárkózott városfalak. Csak ragyogott minden a sivatagi reggel vörös káprázatában. A kép alá ez volt írva: Az Eufrátesz Babilonnál.

A képet Disznófülű árulta szünetben, de akkor még csak úgy házalt vele, nem akarta pontosan megmondani az árát. Amikor hazafelé indultunk, elővette a táskájából és újból megmutatta.

– Kell vagy nem kell?

– Mit kérsz érte?

Disznófülű a vasúti töltés felé mutatott, arrafelé, ahol az iskola kerítése véget ér. Ott állt Nopritz Andrea, Marius Nopritz főhadnagy leánya kigombolt esőkabáttal. Olyan hirtelen nőtt meg a télen, úgy megbegyesedett, hogy most nem bírt begombolkozni. Disznófülű odamutatott és azt mondta:

– Ha odamész és megfogod a mellét, tied a kép.

Nopritz Andrea lusta álmos tekintettel bámult az iskola bejárata felé. Amint közeledtem feléje, láttam, már kezdi tépni a szemöldökét. Majdnem egy fél fejjel magasabb volt mint én. Megálltam előtte.

– Szevasz – mondtam.

Nem szokott köszönni nekem, most sem válaszolt, csak a kezem mozgását figyelte, amint közelít az esőkabátja szegélyéhez, megfogja s a gombok közt matatva elindul fölfelé.

– Te meg akarod fogni a mellemet – mondta.

– Csak épp hozzáérek – mondtam. – Hogy messziről úgy nézzen ki.

– Ó, hagyj most. Menj a fenébe.

Átsétáltam az úttesten, visszamentem Disznófülűhöz. Vonogatta a vállát.

– Nem fogtad meg – mondta. – Hozzá sem értél. Így nem jár.

– Igaz. De szinte megfogtam.

– Na jó – mondta Disznófülű. – Akkor add nekem a hegyeződet.

A hegyezőm már régóta tetszett Disznófülűnek. Egy hamvas szürke öntöttvas macska volt, a fenekébe kellett dugni a ceruzát, száján jött ki a forgács. Elővettem a tolltartóból és odaadtam Disznófülűnek. Ő pedig átnyújtotta nekem a képet.

A túloldalon, a töltés alatt akkor találkozott Nopritz Andrea Bócz Péterrel és Sivárral. Álltak hárman egy esernyő alatt és barátságosan lökdösték egymást.

– Kösz – mondtam Disznófülűnek. – Rendes voltál.

Nagyanyám azt mondta erre a tavaszra, ötvenkettő tavaszára, hogy nagy barna felhőkkel hozza magával a veszedelmet. Az igaz, gyakran és kiadósan esett, néha váratlanul fojtó meleg érkezett, kifakult az ég, aztán bebarnult, és barna fényű zivatart tört a városra. A párolgó melegben a falak tövéből, a vakolat repedéseiből gyorsan hajtó indák sarjadtak, repesztették a járdát és a falakat. Estére, amint elült a szél, csípős hideg szállt az utcákra.

De ezen a napon nem is dörgött, csak észrevétlenül beborult, és csendben eleredt az eső. A vasúti felüljárón mozdony szuszogott, fehér gőze messzire lecsapódott az utcákra, Tiszler úr udvarára, és a mi házunk elé, ahol egy farmotoros fekete Tátra várakozott. Négy ember ült benne. Tiszler úr lakása ajtajában állt, feje fölé esernyőt tartott, állt és leste, mi fog történni.

Kabátom alatt a képpel lassan vánszorogtam hazafelé, a kenyérbolt előtt utolért Bócz Péter, Sivár és Nopritz Andrea. Mind a hárman cigarettáztak. Amint elhaladtak mellettem, Bócz Péter barátságosan oldalba lökött.

– Szevasz, Füles – mondta. – Azt ígérted, hogy pünkösdkor megcsókolod a fenekemet. – Aztán Nopritz Andreához fordult: – Láttad a Szamost? Tele a meder vízzel, olyan mint a trágyalé. Hatalmas gyökerek úsznak rajta lefelé, rajtuk egy-egy egész család.

– Ó, hagyj békén – mondta Nopritz Andrea. – Üljünk be inkább a moziba.

– Szóval nem akarod velem megnézni a vízi embereket? Még a kutyákat és a galambokat is magukkal hozták.

– Hagyj békén. Szóval nem jösztök moziba?

– Nem – mondta Sivár. – Mit csináljunk a moziban?

Átvágtam az úttesten, elhaladtam a fekete Tátra mellett és beléptem a kapun. Otthon a konyhában kitettem a képet a kredencre, nekitámasztottam a mozsárnak, hogy más is lássa. Mutattam, az ott az Eufrátesz, a folyó olyan lassan áramlik a kép baloldala felé, hogy meg sem feszül a kötél, amivel a kerek hajót a parti cövekhez kötötték, mutattam, mi van a hajóban: szíjak, szigonyok és evezők, ledöfött, lyukas borostömlők között pedig egy fadoboz, a skorpiós doboz öt szellőzőnyílással, öt kilógó madzaggal, végükön öt darab skorpióval, amiket a dobozban tartanak. Akkoriban, ha az embernek volt egy-két skorpiója, egyedül is elindulhatott.

– Hm – mondta apám, az asztalhoz ült, és kanalazni kezdett.

Bableves volt ebédre, második fogásnak almás palacsinta. A második fogást aznap nem ettük meg, mert apám hirtelen letette a kanalat, fölkelt az asztaltól, kicsit félrehúzta az ablakon a függönyt. Négy nagyobbfajta ember tanakodott a kerítés előtt, kettő közülük bőrkabátban. Hárman indultak az udvaron befelé, egyikük Nopritz főhadnagy volt. A negyedik künn maradt és sétálgatni kezdett a kerítés mentén.

A mamám arca olyan lett, mint a hámozott krumpli, nedves és fehér. Hirtelen fölkapta előlem a tányért, bevitte a szobába, helyet sem készített neki, csak letette az asztalomra a nyitott füzetekre. Úgy reszketett a keze, hogy majdnem a felét kilötyögtette.

Nem sok levest ettem, inkább csak megmártottam még párszor a kanalat a babszemek között, aztán kirohantam a konyhába a képemért, amit a polcon hagytam a mozsárnak támasztva.

A konyhában égett levél szaga terjengett, apám akkor már a fal felé fordulva a sarokban állt, épp hogy elfért a szemetes vödör mellett. Mert a három nagyobbfajta ember a konyhában mozgolódott. Fiókokat húzogattak, csörömpölő fedők, merőkanalak között matattak, négykézlábra ereszkedve nézegettek a bútorok alá, még a fűszeresdobozokat is felnyitották, rászórták a forró kályhára, a sót és a cukrot a mosogatóvízbe.

Amikor visszatértem a szobába, már nem kívántam a levest. Hónaljam jéghideg volt és lucskos, hasamban melegség lappangott, forró buborékok feszítettek. Otthagytam a tányér levest, és kimentem a vécére. A vécé nálunk nem a fürdőszobában van, hanem egy külön kicsi kuckó a folyosó végén, egy szürkére mázolt ajtó mögött. Bereteszeltem magam mögött az ajtót, megoldottam a nadrágomat, térdemre toltam és leültem. A képet magam elé tettem a földre.

A fejemet a térdem közé lógattam, úgy néztem; akkor láttam, hogy nem csak a pálmafa alatt ülő férfinak nincsen haja, hanem a szamárnak sem. A férfinak utálatos golyófeje volt, még füle tövéből is ki volt borotválva a moha, a szamár nyakán haj helyett csak rövid tüskés sörte meredezett. Örmény borkereskedők lehettek, valaki megnyírhatta a szamarukat. Ezek szállítottak ilyen hajókon pálmabort, ha eladták, eladták a hajó faanyagát is rézszögekért meg horgokért, a bőröket rákötözték a szamár hátára és hazamentek.

Sokáig nem mozdultam, csak akkor kezdtem fülelni, amikor meghallottam, hogy a vasúti felüljárón sikongani kezdenek a sínek. Sínautó közeledett, felálltam és fölmásztam az ülőkére, kinéztem az ablakon. A kopottkék Kadett volt, addig bámultam utána, amíg hangja is elveszett a házak között. A kenyérbolt előtt páran már ácsorogtak, várták az esti sütést, köztük volt Bócz Péter és Nopritz Andrea.

Bócz Péter ebben az időben Sivárral barátkozott, és pár napon át Rabuzin Jóskával. Sivárral fogadtak, hogy valamelyikük levetkőzteti Nopritz Andreát, aztán otthagyja meztelenül, és elhozza még a ruháját is. Rabuzinnal akkoriban már nem lehetett barátkozni.

Rabuzin zárkózott, gőgös fiú volt, mégis ő szólította meg egyszer Bócz Pétert, amikor a lomha folyású Békás patak partján pecázott. Néhány apró hal hevert már mellette, a kopoltyún és a szájon átdugott hosszú fűszálakra fűzve, amikor Rabuzin Jóska megállt mögötte.

– Van egy áramfejlesztőm – mondta. – Egészen kicsi. Ha eljössz, megmutatom.

Bócz Péter megvonta a vállát, egykedvűen dobta vissza horgát ugyanarra a lepedőnyi, homályosan csillogó vízfelületre, ahol a patak lomha kóválygásnak indult, ahonnan a kapást leste. Amikor a fűszál megtelt a ráfűzött halakkal, kelletlenül indult el Rabuzin után, talán csak azért, mert Rabuzin is a közelben lakott.

Ott állt az asztalán a kicsi áramfejlesztő, olyan volt, mint egy gőzgép, csak egészen kicsi.

– Indítsd be – mondta Bócz Péter.

– Nem megy – mondta Rabuzin Jóska. – Kiolvadt a henger. Szívesen beindítanám neked, de nem működik.

– Akkor meg mi van?

– Semmi – mondta Rabuzin Jóska. – Csak akartam neked mutatni valamit. – És a padlódeszka alól elővett egy köteg térképet. – Ehhez mit szólsz?

Vászonra ragasztott első világháborús katonai térképek voltak.

– Szóval ezért hívtál.

– Most láttad. Csak aztán pofa be.

Egy másik napon Rabuzin a Tik-Tak előtt álldogált a sarkon. Állt háttal a kocsmabűznek, mintha pontosan Bócz Péterre várna, aki az Olajprés utca felől közeledett. De csak véletlen lehetett az egész.

– Megyek a fogászhoz – mondta Rabuzin. – Ha elkísérsz, utána magammal viszlek a Malombércre. Mutatok valamit.

Bócz Péter most már mindenképp megvárta volna, azért megkérdezte:

– Mit?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz – mondta Rabuzin.

Bócz Péter meg is várta egy kőkerítésnek támaszkodva, amíg előjött a rendelőből, megállt előtte és kitátotta a száját. Mutatta a próbatömést a fogában, az egyik alsó őrlőben. Aztán hegyre kaptató görbe utcákon kisétáltak a városból. Mire a Malombérc közelébe értek, eleredt az eső.

– Így kutyagumit ér az egész – mondta Rabuzin Jóska. Nagyon sajnálom, de én nem szeretem, ha esik. Majd máskor.

Amikor visszaértek a városba és elbúcsúztak, Rabuzin azt mondta:

– Tudok valamit, de aztán pofa be.

– Na. Mondd már.

– Tudod, ki lőtte le a Korbuly Jenő lovát? Nem tudod. Nopritz főhadnagy volt az. Becsengetett Korbulyhoz, és azt mondta: A lovát keresem. Ezzel hátrament az istállóba, elővette a revolverét, és az egész tárat beleeresztette a ló szügyébe.

 

A folyosó végéből Nopritz főhadnagy hangja hallatszott.

– Magának nyű van a seggiben? Mit mind forog, mint fing a feredőben?

Ezt nagyanyámnak mondta, mert nemsokára meghallottam vékony sipító hangját:

– Itt én lakom, fiam, nem te.

Nemsokára szemem magasságában a szürkére mázolt vécéajtón megmozdult a rézkilincs. Lassan lenyomódott, és úgy maradt.

– Benn vagy? – kérdezte nagyanyám.

– Igen – mondtam. – Fosok.

– A legjobb, amit tehetsz. Ott vagy jól, ahogy vagy – mondta nagyanyám. – Megfordította a kulcsot a zárban. – Maradj, majd érted jövök.

Amikor visszatért a szobába, biztos nyitva hagyta az ajtót, mert a szobából távoli puffanások hallatszottak, szekrényajtók csapódásai, az elgurult gombok csergése a padlón, s ahogy egy sor könyv leomlik a polcról.

– Tizenegy lepedőjük van, főhadnagy elvtárs – kiabálta valaki. – Tizenegy. Másnak meg egy se.

Nopritz főhadnagyot ez akkor úgy látszik éppen nem érdekelte, mert azt kérdezte:

– A püspök magának írta ezt a levelet?

Azt nem hallottam, hogy apám mondott volna erre valamit. Utoljára akkor hallottam a hangját, amikor valami tompán puffant a szőnyegen, és darabokra tört.

– Maga verte le? Ki verte le? Mi volt az?

Apám azt mondta:

– A porcelánmajom.

 

Apám akkoriban elég ritkán beszélgetett velem. Legutóbb behívott az irodájába. – Látod, látod – mondta. – Bócz úr azt terjesztette, hogy mammutzsírt eszünk. Hogy kiássák a mammutokat a tundra jegéből.

– És nem így van?

– Te azt elhiszed? Miféle kommunista vagy te?

– Bócz úr is komcsi volt.

– Ha elvitték, akkor nem volt az.

Fél öt volt, a szobában még mindig motozás zaja hallatszott, a vasúti híd felé közeledett a félötös óradnai személy. Végignéztem az ócska kicsi vagonokból álló rövid szerelvényt, amint átcsörömpöl a vasúti hídon, kigurul a városból. Bócz Péter akkor ért haza, csak a macskája várta a küszöbön. Akkor lépett ki a szomszéd ház kapuján Bundás Rekk a szennyvizes vedrével, és az utcai lefolyóba ürítette. Bundás Rekk bokáig érő, kincstári szabású fehér hálóinget viselt és mezítlábra húzott kitaposott félcipőt. Bürökszagút izzadt, szélcsendes időben szaga még sokáig ott lebegett, ahol elhaladt. Most, hogy hazaérkezett, Bócz Péter is érezhette a bejárat előtt, ahova az eső beszorította.

Mert amióta Bócz Péter magára maradt a házban, Bundás Rekk bejár hozzá. Mint valami félkegyelmű lődörög az udvaron, saját kulcsa van a lakásba. Eleinte még megleste, mikor megy el Bócz Péter otthonról, akkor rontott be a lakásba, följegyezte a tárgyak elhelyezését, hogy követhesse, mit mozdítottak el az elmúlt nap folyamán. De mostanában már az sem zavarja, ha Bócz Péter otthon van. Néha mögéje áll, amikor kottát másol, lesi a percegő toll alatt kerekedő hangjegyeket.

– Maga itthon van? – kérdi ilyenkor alig csodálkozva. – Láttam, ég a villany, gondoltam bejövök. Mondja, mik ezek?

– Mik hogy legyenek? Kottapapírok, rajta hangjegyek.

– Hang-jegyek – suttogja. – Aha. Hang-jegyek: titkos jelek.

A macska még mindig a küszöbön vár Bócz Péterre, pedig Bócz Péter el akarja adni a gyógyszergyárnak.

– Nézd meg – mondta a múltkor Sivárnak. – Nézd, mekkora. Kijön belőle két vagy három mozijegy.

– Kivel járkálsz te moziba? – kérdezte Sivár komoran.

– Például veled – mondta Bócz Péter. – Ha meg úgy adódik, esetleg Rabuzin Jóskával.

– Azt az egyet nem hiszem. Vele aztán nem.

– Ha hívom, biztos velem jön.

– Nem megy. Rabuzin nem jár moziba. Rabuzint az éjjel elvitték.

– Micsoda? He? Hova vitték?

– Elvitték. Belekeveredett valamibe. Térképeket találtak a padlója alatt.

Itt az én padlóm alatt nincs semmi. Kicsit nyirkos a kövezet, rajta a kép, amit Disznófülűtől vettem. A képen semminek sincs árnyéka, a borotvált fejű embernek, bár egy pálmafa alatt ül éppen, mind a két fülén besüt a nap. A szakállas fiatalembernek sem tükröződik alakja a vízen, miközben sáslevélből font kefével csutakolja azt a szamarat. Mi csutakolni való van rajta, azt nem tudom, talán kóbor görögök kenték be ürülékkel. Annak idején kóbor görögök kószáltak arrafelé, ollókkal jártak valami nyírnivaló után, s aki éjszakára a falakon kívül rekedt, azt meg is ölhették.

 

Künn épp elállt az eső, a tehervonat zakatolásából hallottam, ahogy a távoli kanyarokból berobog a házsorok közé. Felálltam az ülőkére és kinéztem. Bócz Péter macskája a küszöbön ült, a kenyeresbolt előtt elég sokan várták már az esti sütést. Az utca végéből Korbuly Jenő közeledett egy kézitaligával. A fekete Tátra sofőrje cigarettázott, és egyszer csak végigemelte tekintetét a házunk falán. Megállapodott a kicsi keskeny ablakon, ahonnan épp én néztem kifelé. Szőke, himlőhelyes, alacsony ember volt.

Korbuly Jenő, úgy látszik, most már gyalog jár. A lovát Bócz Péter látta utoljára, amikor egyedül kaptatott ki a városból a Túzokmál oldalában a Malombérc felé, hogy lássa, mit akart neki mutatni Rabuzin Jóska. A Túzokmálról lankás gerinc vezetett a Malombérc omladékos ormaira. Nem járt arrafelé senki, csak szökdöső legyek kavarogtak a vakondtúrások fölött.

A Malombércről akkor nem is látszott egyéb, csak az alatta zümmögő város. A hegynek nincs túloldala, ingoványos fennsíkban folytatódik laposan, amelyet csenevész fűzfacserjés szel keresztül hosszú egyenes sávokban. Bócz Péter elsétált a közeli cserjés egyik szélcsendes öblébe, levetette zakóját, aztán ingét is, hogy érje bőrét a felhők közül betűző nap. Leült a fűbe, átadta magát a langyos napsütésnek, és lehunyta a szemét. Egy idő után megfordult, hogy hátát is érje egy kicsit a nap. Szemét most nem hunyta le, így az ágak között átlátott az ingoványos fennsíkra.

Közepén, a mocsár csillogó, égre nyitott szemei között állt egy fekete bokor. Fekete lombja mozgott, mert szorosan egymás mellé telepedett varjakból állt. Amikor Bócz Péter fölkelt, hogy alaposabban szemügyre vegye, a bokor fekete lombja is föllebbent. Alatta ott maradt egy nagyobb állat teteme, égnek meredő, rozsdaszínű, börzsönyös bordákkal. A varjak az ég felé örvénylettek, egyre fönnebb köröztek, aztán pásztázó őrszemeket hagyva maguk után, elhúztak a város irányába. Ott a zsombékoson lebegett a Korbuly Jenő lova, amit Nopritz főhadnagy letartóztatott és nyomban ki is végzett, ott hevert a zsombéknak támaszkodó gerinccel, égnek meredő lerágott bordákkal.

 

A szoba ajtaja megint megnyílt, léptek kopogtak a kövezeten, most úgy látszik a folyosó következett. Megnyíltak a szürke faliszekrények, előzuhantak az összekötözött, megsárgult újságkötegek, diós zsákok, görbe ólomcsövek, kemény rókabőrök és omlatag belsőgumik.

Következett az a szürkére mázolt ajtó, amögött ültem én. Szemem magasságában lassan megmozdult a rézkilincs, lenyomódott, és úgy maradt.

– És ez itt mi? – kérdezte valaki.

– Ez a budi – felelte a mamám, mivel az ilyesmi nálunk nincs kiírva az ajtóra.

– Azért oda is benézünk.

– Tessék – mondta a mamám. Valaki megfordította a kulcsot a zárban. Ugyanakkor én is rásimítottam tenyeremet a reteszre, lassan kitaszítottam a nyelvet a kengyelből, kinyitottam belülről is.

Az ajtó kinyílt, én belenéztem akkor egy nagyobbfajta ember sárga szemébe. Orvosságszaga volt, szürke télikabátot viselt és fekete hócipőt, arca, mint egy könyök. Könyökszerű arcán nem látszott, örül-e hogy ott talál, vagy pedig erre nem számított. Semmi nem látszott rajta, pedig legalább tíz percen át néztük egymást mozdulatlanul, ő a folyosón, én letolt nadrággal az ülőkén, közöttünk a padlón Az Eufrátesz Babilonnál.

– Piha – mondta a végén az orvosságszagú ember, és hócipőjében nesztelenül továbbindult a folyosón.

Nopritz főhadnagy szürke szövetnadrágja alatt fekete csizmát viselt, ezzel lépett rá a képre, lábával maga felé fordította és megnézte. Lehajolt és elolvasta a címet.

– Szaros – mondta nekem, és ő is továbbindult.

– Maradj csak – súgta oda a mamám. – Jó helyen vagy. Majd érted jövünk.

 

Magamra zártam az ajtót, és fölvettem a földről a képet. Leporoltam, de Nopritz főhadnagy csizmatalpáról ott maradt rajta a fekete gumi nyoma. Magam elé tettem a kőpadlóra. A fekete csíkok ott vonultak a borostömlőkön, amelyeket kóbor görögök döftek át lándzsával, a szamár derekán és a parti sáson.

A szomszédban, Tiszleréknél a moszkovita Weisz Gizella zongorázott. Moszkvában tanult, csak nyáron jött haza pár hétre. Olyan öntudatos volt, hogy csak apámmal állt néha szóba, olyankor a belső ellenségről beszéltek. Felálltam az ülőkére, átláttam a függönyön keresztül vörös hajára, keskeny hátára, pepita ruhájára.

Bócz Péter most Sivárral indult el otthonról, alig léptek ki a kapun, máris rágyújtottak. Biztos látták a fekete Tátrát a kerítésünk előtt, de nem arról beszéltek.

– Azt mondják, brómozzák – mondta Bócz Péter.

– Mi a fenét?

– A cigarettát.

– Azt meg minek?

– Hogy ne legyünk idegesek.

– És a mammutzsírt tudod?

– Igen, azt mondják, mammutzsírt kapunk Szibériából.

– Miféle komcsi vagy te?

– Komcsi vagyok, de azt mondják.

Alig tűntek el a sarkon, a kenyérbolt után, Bundás Rekk kilépett szennyvizes vedrével a kapuján, a lefolyóba ürítette. Valami fekete háziruha-féleség volt rajta, a gallér helyén kámzsa lógott a hátára. Mintha csak hazatérne, kinyitotta Bócz Péter kapuját, és bement.

Bundás Rekk még élt, pedig a Brezló ikrek már rég el akarták kaparni. Aznap, amikor Rabuzin Jóskát elvitték, este megjelentek Bócz Péternél. Derekukon bicikliláncot viseltek, lábukon feketére festett tornacipőt, fejükön fekete micisapkát.

– Meg akarjuk ölni Bundás Rekket – mondták. – Mi megöljük, te pedig bújtass a padlásodon. Tocsogó vízben alszunk a Malombércen már hetek óta.

– Felőlem megölhetitek – mondta Bócz Péter. – De itt nem aludhattok.

– Megöljük a besúgókat, csak engedd, hogy kialudjuk magunkat – mondták a Brezló ikrek. – Vagy kérdezősködni fogunk, ki tudott a Rabuzin térképeiről.

De aztán a Brezló ikrek eltűntek, és Bundás Rekk most benn volt Bócz Péter házában.

 

Az örmény borkereskedők egyszer kikötöttek egy lombtalan, teljesen kiszáradt erdő közelében. A szamarat is kivitték a partra, harapjon valami száraz bogáncsot, tevetövist, és vizelje ki magát. Egyszercsak a szakállas azt kérdezte: maga látja azt, amit én látok? Két görög lovas állt nem messze tőlük, arcuk rezzenetlen volt, ráncos és színtelen, mint egy könyök. Szájuk üregében töredezett cseppkövek. Hé, maguk két pucások, kiabálták. Miféle szamarat sétáltatnak errefelé? És nem találják, hogy egy kicsit nagy a haja? Nem kéne most rögtön megnyírni? Nehogy azt mondják, hogy nem. Parancsunk van: meg kell nyírni minden szamarat.

 

Arcom előtt a rézkilincs elmozdult, a mamám volt az. De az ajtó belülről is be volt reteszelve.

– Gyere ki egy kicsit – mondta.

– Nem megyek – mondtam. – Fosok.

– Gyere ki, hogy lássad az apádat.

– Nem megyek – mondtam. – Hallod, hogy fosok.

– Aztán nem fogod látni – mondta a mamám. – Elmegy.

 

A múltkor, azt mondják, Szervác napja volt, jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és néhány órára megüvegesítette a pocsolyákat. Alacsonyan sodródó felhők takarták a dombokat, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos oldalak közé egy kicsit visszatért a tél, hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt. A Korbuly Jenő lovát is behavazta, akkor már nem volt mit enni rajta, a varjak is messze elkerülték.

Az elhagyott szeszgyár falai között elvadult növényzet alatt repedeztek a kőlapok. Itt állt egy egészen kicsi villamos, a legelső lehetett, amelyik a városban közlekedett. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Bócz Péter a kocsi közepén guggolt, olajos kartonlapokat égetett, vele szemben egy rozzant széken Nopritz Andrea.

– Ha nem fázol nagyon, gyere velem – mondta Bócz Péter. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a fenét?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz. A Rabuzin Jóska helye.

– Micsoda? Nem tudom, miről beszélsz – mondta Nopritz Andrea. – Nézd csak meg a lábfejemet. Nézd csak. Tetszik a lábfejem?

– Most próbatömés van a fogában – mondta Bócz Péter. – Ő az, akinél térképeket találtak.

– Tessék? Nem tudom. Ha itt maradunk, megmutatom neked a combomat.

Amikor később előjöttek a gyárudvarról, és a vasúti híd alatt találkoztunk, megálltam előttük. Mondtam Bócz Péternek, hogy nagyanyámtól kap egy vajas kenyeret, ha elmegy érte, meg egy üveg befőttet.

– Ez kicsoda? – kérdezte Nopritz Andrea, és ujjal rám mutatott.

– Kicsoda lenne. Hát nem ismered?

– Mit ismerjek rajta?

 

Odakünn most olyan idő volt, mint a fekete-fehér fényképeken, megint esett, feketén és szürkén csillogott a vasúti felüljáró pillérein, csorgott a fekete Tátra szélvédőjén. Éppen most kapcsolták be az ablaktörlőket. A sofőr már benn ült, apámat ketten segítették be a hátsó ülésre és kétfelől melléje ültek. A harmadik ember jobb kezét a zsebében tartotta, és a sofőr mellé ült. Amint a motort begyújtották, Tiszler úr fölhúzta esernyőjét, kiállt a bejárat elé, és titkon az elburrogó autó után nézett. Mögötte Weisz Gizella zongorázott.

 

A túloldalon a kenyérbolt előtt Nopritz Andrea ásítozott esernyője alatt. Sivár állt mellette, incselkedve lökdösték egymást.

– Szerinted mennyit tart egy próbatömés? – kérdezte hirtelen Sivár.

– Tudom én? Amíg ki nem esik.

– Mert próbatömés van a fogában.

– Ki a fenének?

– Tudod. Rabuzin Jóskának.

– Nem ismerem. Nem tudom, kiről beszélsz. Na megvársz?

– Megvárhatlak – mondta Sivár.

Nopritz Andrea bement a kenyérboltba, Sivár közben az eget bámulta. Barna szélű felhők siettek, lassan esteledett. Amikor Nopritz Andrea előjött a boltból, a szatyor egyik karikáját Sivár kezébe nyomta. Elindultak, közöttük himbálózott a forró kenyér.

– Tudok egy helyet – mondta Nopritz Andrea. – Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

Sivár megállt, lekapta tekintetét a felhőkről, Nopritz Andrea feszülő blúzát méregette.

– Leteszem a kenyeret, aztán mehetünk – mondta Nopritz Andrea. – Van itt valahol egy villamos, tüzet lehet gyújtani benne. Ha eljössz, megmutatom neked a lábfejemet.

– Komolyan? Akkor megyek.

Ahogy a sarokra értek, Sivár hirtelen lecövekelt, megállt mereven a járda szélén. Nopritz Andrea csak rángatta a szatyor szélét, hogy induljanak már. De Sivár megkutyálta magát, nem mozdult, csak lassan eleresztette a szatyor fülét. Le nem vette a tekintetét Bundás Rekkről.

Bundás Rekk akkor lépett ki szennyvizes vedrével a Bócz Péter kapuján. Most is kámzsás fekete pongyoláját és mezítlábra húzott kitaposott félcipőjét viselte. Léptei ütemére ingott kezében a vödör, tele volt tömve Bócz Péter egyhavi munkájával, teleírt kottapapírral. Ment a vödörrel, vitte valahova.

Sivár elkezdett rohanni Bundás Rekk felé, már majdnem utolérte, amikor hirtelen megfordult, betért az Olajprés utcába, és végigrohant rajta. Nem tudom, mit akarhatott.

A szürke ajtón lenyomódott a rézkilincs, mivel be volt reteszelve, anyám dörömbölni kezdett rajta.

– Most már kijöhetnél – mondta. – Mindenki elment, magunk maradtunk.

– Majd kimegyek – mondtam, és lehúztam magam alatt a vizet.

– Gyere, gyere kifelé. Más is szeretné elvégezni a dolgát.

– Jó, majd megyek.

Megvártam, amíg anyám végigmegy a folyosón, és fölöttem a tartályban elül a víz csurgása. Fölhúztam a nadrágomat, fölemeltem a földről a képet. Körömmel próbáltam belőle kivakarni Nopritz főhadnagy lábnyomát, de a fekete gumi vonalai, mint valami pecsét jelei, beleragadtak a sivatagi reggel vörös káprázatába.

Miközben a konyha felé közeledtem, hallottam, amint nagyanyám azt mondja:

– Még ma reggel sem lett volna késő. Ha kiköltözik a kertbe, a tyúkólba, csak etetni kellett volna.

– Tévedés lesz – mondta anyám kicsit túl hangosan –, holnap föl fogok menni a párthoz.

– Dehogy mész – mondta nagyanyám. – Nem volt tévedés, tudod te jól. Nem mész te sehová.

Amikor beléptem a konyhába, anyám arca egy kicsit földerült:

– Nézze csak, mama, hogy megnőtt ez a gyerek. – És kezét a vállamra tette. – Ugye, hogy megnőtt? Úristen, hogy megnőttél.

– Dehogyis nőtt meg – mondta nagyanyám.

A képet a kredencre tettem, tele volt kiömlött sóval, cukorral, borssal, kamillavirággal és bazsalikommal. Mindenfelé ceruzacsonkok hevertek szertegurulva.

– Nézze, mama, hogy megnőtt. Csak nem a budiban nőtt meg. Mi történhetett.

– Nyugodj már meg – mondta nagyanyám.

Kezembe vettem egy ceruzacsonkot, és körberajzoltam a fekete csizmatalp egyik nyomát, a szamár ágyékától a földig, és besatíroztam, hogy úgy nézzen ki, mint egy cső. A szamár lába közé rajzoltam két tojást is, azokat is besatíroztam. Szóval a csövet levezettem a földig, de nem fejeztem be, hanem a sás között elvezettem be az Eufráteszbe, otthagytam a víz alatt, a túlsó parton kivezettem, föl a levegőbe, a vöröslő napig, és körberajzoltam a makkot. Ki sem kellett festeni.

– Rajzolsz? – kérdezte a mamám. – Mi szépet rajzolsz? Hát nem éheztél meg? Egyél valamit.

– Mitől éhezett volna meg – mondta nagyanyám.

Nagyanyám, mint valami hulló falevél megtántorodott, s lassú vitorlázással a kredencnek dőlt.

Én akkor kimentem a konyhából, és végigmentem az udvaron. A nedves kerítésen sárga villanást láttam, tudtam, a konyhában meggyújtották a villanyt. Megfordultam, s láttam, azok ott benn a konyhában, mint a fáradt birkózók, egymás nyakába hullottan dülöngélnek.

Az utca túloldalán állt Nopritz Andrea. Bosszúsan nézett az Olajprés utca fele, amerre Sivár olyan hirtelen elszaladt. Észrevett engem, álmos tekintete, mintha eső verte volna, hályogosan zavaros volt. Gyakran pislogott, nem tudta, ismer-e.

– Szevasz – mondtam, amikor az úttest közepére értem.

Csak nézett, leeresztett szemhéjjal, félig nyitott szájjal.

– Képzeld – mondtam. – A faterom. – Aztán nem folytattam. Megálltam előtte a járda szélén.

– Te vagy az? Mit állsz ott? Gyere közelebb.

– Menjek?

– Gyere, gyere.

– Szeretnék neked adni valamit – mondtam.

– Gyere csak – mondta. – Ha akarod, most megfoghatod a mellemet.