Vissza a fülesbagolyhoz

 

A kivégzés

– Nem – mondta a Katona. – Anélkül.

Az Őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással, és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona, amennyire tudta, elcsavarta a nyakát.

– Nem – ellenkezett csendesen –, látni akarom.

– Mi a fenét akar látni? Majd később.

A Katonának elég nehezére esett a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva, leengedte a kezét.

A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt, háttal feléjük, egy közlegény takarította a csizmáját.

Az Őrmester odakiáltott neki:

– Nem engedi, hogy bekössem a szemét.

A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt, a fal felé kiabálva:

– Hogyhogy nem  engedi?

– Azt mondja, látni akarja.

– Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van? Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.

– Nem hallottad? – mondta oktatóan. –Nem vagyok szabadságon.

A Katona egy kicsit elszédült.

– Arról volt szó – kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre –, arról volt szó, hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernek. Óriási különbség.

A Százados közelebb jött.

– Mi a panasza? – kérdezte, ahogy odaért.

– Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.

– Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek mind kíváncsibbak lesznek.

– Én sem szeretem, amikor be van kötve a szemem – mondta az Őrmester tréfálkozva. – De az persze más.

– Mikor volt magának utoljára bekötve a szeme, Őrmester?

– Nem tudom. Rég. Amikor játszottunk.

– S nem szerette.

– Rossz előérzetet kelt – mondta az Őrmester.

– Jogom van ehhez – mondta a Katona. – Méltóságomhoz tartozik, hogy addig lássak, amíg a látásom tart. Hogy lássam, mi történik velem.

– Szabályellenes – mondta a Százados, és széttárta a karját. – Háború van. – Aztán lassú, kényelmetlen léptekkel visszaindult a fal felé, ahol azelőtt állt.

– Masnira kéred? – szólt az Őrmester, s a Katona fejét a hajánál fogva, de nem túl durván közelebb húzta. – Most ne mozogj!

–  Te!  – mondta a Katona. –  Te,  menj a fenébe.

– Tegeződünk – kiáltott a Százados után.

– Volt még ilyen? – Aztán visszafordult. – Ne piszkoskodj, te alvilág – mondta kedélyesen.

A Százados visszafordult.

– Én is azt mondom magának, ne kellemetlenkedjék.

– Golyóról volt szó, egyéb nélkül – mondta a Katona.

– Megkapja – mondta az Őrmester.

– De látni akarom. Vegye úgy, hogy ez az utolsó kívánságom.

A Százados megállt.

– Hány óra? – kérdezte.

– Negyed hat – mondta az Őrmester. A másik megvonta a vállát.

– Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja. Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire.

– Hány éves vagy? – kérdezte az Őrmester, amikor megálltak.

– Neked megmondom – felelte. – Huszonhat.

– Jegyezd meg jól – mondta az Őrmester, keserű pátosszal a hangjában.

A Katona könnyen, derűsen rámosolygott, mint a szelídek a Bibliából.

– Leülhetek? – kérdezte.

– Leülhet? – üvöltötte az Őrmester a Százados felé, aki a katonákkal beszélgetett.

A tiszt odafordult, s egy pillanatig várt, hogy jobban megértse, amit kérdeztek.

– Üljön le – kiáltotta vissza vidám engedékenységgel. – Engedjünk meg neki mindent. Majd felállítják egy kis időre – tette hozzá.

– Fáradt vagy, fiam? – kérdezte az Őrmester, amikor a Katona törökülésbe leereszkedett a kövekre.

– Hogy én most mit csinálok, azt kérdezed?

– Ó, nem akartalak megbántani – mondta az Őrmester. – Csak arra gondoltam, furcsa lehet neked most fáradtnak lenni, meg hogy miért is. Még vagy hét perc van, abból ötöt egész nyugodtan ülhetsz.

Sima, fekete víz volt a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a fal irányában hamar világosodott, mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatba dermedve ült egy pók, azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett, s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott, kicsit előrehajtott fejével, érdeklődően.

– Mi az? – kérdezte az Őrmester.

– Egy pók – mondotta a Katona.

– A pók korai ébredése – mondta szórakozottan az Őrmester. – Még tanulhatsz valamit.

– Befoghatnád a szádat, ez rólad a véleményem – mondta a Katona csendesen, csalódottan.

– Kezdem unni ezt a kegyességet – mondta az Őrmester. – Ha már minden annyira érdekel, még annyit, hogy amikor valami kattanást hallasz, akkor csak a závárokat húzzák fel. Akkor még számolhatsz háromig, vagy ha sietsz, ötig. Azt mondják, ilyenkor mindenki számol.

– A pokolba! – kiáltotta a Katona maga elé, a köveknek.

– Őrmester! – kiáltotta a Százados. Hagyja az utolsó perceit nyugodtan. Bírja ki már maga is azt a pár percet.

Hátulról közelebb jöttek a katonák, és a Katonát a fal felé kísérték. Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé. A Százados a katonák mögé állt, s az előrenyújtott csövek irányában látta az embert, akit ilyen furcsán, nyíltan, saját szeme láttára le kellett ölni. Elővette a kivégzési parancsot, és felolvasta.

A Katona előrenézett – az alacsony fal mögött világos volt az ég –, nem lehetett látni, hová. Hallotta a kattanást. A csövekben hunyorgató szemeket látott. Látta a Századost is. Felemelte a kezét vállmagasságig, mert így képzelte el, és látni akarta, tudja-e. Ebben a csendben úgy tűnt, a kövek között halk csurranással, magukban a felhők képével, megmozdultak a vizek. Fehéren világított az ég, majdnem tejfehéren, s egyszerre jéghidegen, majdnem hangtalanul becsorgott a fülein, és nem tudta, meddig tartott.

– Ámen – mondta az Őrmester.

A Százados a földön ült.

– Ez magának való volt – mondta, de az Őrmester nem hallotta.

Eső

Egy délután szárnyashangyák jelentek meg a lapos, meleg kő fölött, ahol kiöntve várt a szemelésre való áfonya. Ott keringtek minden átmelegedett kődarab fölött, nem lehetett őket elhajtani. A bács azt mondta, esőt hoznak.

Jó nap volt, reggeltől ingujjban járhattunk, bőrünkön éreztük a tűlevelekből kioldódott fenyőillatot, csak a sziklák töve maradt hűvös. Aztán sietve összeszedtük a kiöntött áfonyát, az elnyomódott maradék között még láttuk a hangyákat, szárnyukkal a kőhöz ragadva, ahogy az első súlyos cseppek csapták oda őket. Csak egy fél veder áfonyánk gyűlt, de maradhattunk még pár napig.

Este a juhok ázottan érkeztek. Mind esett, de a pásztorok nem siettek. Mikor készen lettek a fejéssel, még egy darabig ott álldogáltak az esztena előtt, barna nyakukon csorgott le a víz.

Velük volt Ioana is, sajtért jött fel a völgyből, nézték az esőt. Az asszony nehezen szánta rá magát az útra, de már elég késő volt. Adtak neki egy lovat, hogy azzal vigye le a sajtot. A ló a köves úton nem akart elindulni. Az asszony a faránál fogva taszította, azt mondta, nem jó ló. A bács azt mondta neki, menjen inkább előre. Aztán megindult a ló is, a fenyők között ment, ahol puhább a föld. Hamar eltűntek, aznap korábban sötétedett.

A füst odaragadt a tűzhöz, aztán lassan levált, lopakodva a lábak között terjengett, fölkúszott, beleakaszkodott a gerendákba, és a zsindely repedései közt feszült, mint a pókháló. A pásztorokkal vacsoráztunk most is. Legvégén a kutyák kaptak enni. Nagy, fehér, kiismerhetetlen állatok voltak, nehéz volt megszokni ennyi kutyát. Az egyik, egy Bălan nevű, nem szeretett minket. Miután evett, kiment a sötétbe, és reggelig ugatott valahol.

A juhokat rendes időben kihajtották, fejésre visszatértek. A lósóska levelein egész nap pergett az eső. Csak ácsorogtunk a rozzant fedél alatt. Odaadtam az egyik pásztornak a köpenyemet. Kiment vele egy kicsit, aztán visszajött, és levetette.

Esett, nem tudtuk hányad napja esik. Hívtam Göböt, menjünk áfonyát szedni, de nem akart. A köd órák óta omlott a völgy szája felől.

A pásztorok nyugodtak és csendesek voltak. Nem siettek, este végignézték, amíg esznek a kutyák, barna nyakukon folyton csorgott a víz.

Göb éjszaka egyszer felült. Én is odahajoltam. Megfogta a kezemet, és oda tette, ahol azelőtt feküdt. A pokróc is vizes volt. Aztán ülve aludt reggelig.

Esett, de megszedtünk még egy fél veder áfonyát. Göbnek elege volt. Nem sikerült ez a dolog, mondta, de nem bánja.

Késő délután a ködből két alak sötétlett elő. Közöttük botladozott egy harmadik: Vasilică, az alsó esztenából való fiúcska. Véres volt valamitől. Látszott, ha elengedik, elterül a földön. De nem engedték el, nem is álltak meg vele, mentek tovább a köves ösvényen lefelé, s míg válaszolgattak, nem fordultak hátra. Egy sziklától lett ilyen véres Vasilică. Az esővíz kimoshatta valahonnan magasról, és legurult oda, ahol Vasilică állott. Köd volt. A kutyák utánuk ugattak. Göb azt mondta, bizonyos helyeken véres a fű. Kimentem, hogy lássam én is, de addigra elmosta az eső.

Vizesen ébredtünk, a tetőn is csorgott befelé. Göb elindult valamerre. A karám szélétől visszatért, levette a köpenyét, és úgy ment ki az esőbe. Kicsivel feljebb megállt, ott maradt és ázott. Mellette haladtak el a pásztorok, akik az alsó esztenától igyekeztek valamerre. Göb később azt mondta, valami kőért mennek.

Délután ismét föltűntek az alsó esztenától való pásztorok, egy nagy követ görgettek maguk előtt. Begördítették a kerítésen belülre, a kaliba elé. Elég nehéz lehetett idáig hozni, combjukig ért. Abból a nagy sziklából való volt, aminek a pereme kihajol a gerincről a völgy fölé. Egyik oldala zöldesfekete volt, a friss törés mentén fehéres erezet futotta végig, csillogott a víztől.

Vasilică meghalt az éjjel, mondták a pásztorok. Az apja kéri a követ. Otthagyták a kerítésen belül, továbbmentek, hogy másnap utánajönnek.

Göbbel kimentünk, megjártuk a felső katlant. Fölfelé menet azt mondta, beleszagolt az áfonyás vederbe, és azt hiszi, kezd erjedni, de aztán megvonta a vállát. A havasi láp vize rezgett a pergő esőben, rezgett benne a gerinc vonala. Göb megállt, fütyülni kezdett valami meleget a tengerpartról, de csak a legelejét, s lassan elnyújtva mindig újrakezdte. Olyan volt, mint egy szünetjelzés valahonnan, ahol soha sincs adás. Kértem, hagyja abba. Göb felém fordult, fütyült tovább, arcán csorgott a víz, a homlokán is, a szemeiből is, mintha bőgött volna, csupa lucsok volt, de mosolygott. Göb fütyült, én is fütyültem, az eső pergett a láp tenyérnyi tócsáiban, pergett a köpenyünkön, ázott a fű, úgy szólt, mint egy sz betű, aztán a völgy felől minden hangot elborított a köd. Könnyű, nyugodt délután volt.

A kő most is ott állt a bejárat előtt, néztük, mennyi színű tud lenni egy ilyen egyszerű szikladarab. Estefelé két pásztor ki akarta tenni, de a bács nem engedte. Azt mondta, ami a kerítésen belül van, arra való, hogy megőrizzék. A pásztorok nem szerették a követ. Később még többen mondták, bár hagyták volna ott azt a követ, ahol volt. Pedig tudni való volt, hogy másnap eljönnek az alsó esztenától való pásztorok, és keresni fogják, mert kell a Vasilică apjának.

Göb megint beleszagolt az áfonyás vederbe, csak legyintett. Éjszaka megszólított, hogy nem tud semmiképpen hazagondolni. Ott tart, hogy el akarja képzelni magának az ágyterítőjét, de nem tudja. Az nem az ő ágyterítője, hanem csak egy ágyterítő. Még két napig maradhattunk.

Nem fog beérni a sajt, mondta a bács, és az esőt nézte. De azért mind úgy végezték a dolgukat, mintha beérne.

A kőért csak harmadnap jöttek el. Velük volt a Vasilică bátyja is, egy lovat vezetett. A követ három nagyon rövid gömbfára tették, odaláncolták, és a ló húzta. Lefelé a vizes rönkök jól csúsztak.

Este egyik pásztor azt mondta, ő másnap lemegy, körülnéz otthon. A bács azt mondta neki, nem megy sehova. Nem is ment. Reggelre sütött a nap. A pásztorokon nem látszott, hogy örülnek, de az, amelyik este ment volna, most már nem akart. Fejés után kihajtották a juhokat, és velük ment a Bălan nevű kutya is. A bács adott nekünk egy jókora darab sajtot az útra. Göb kicsit zavarban volt, de aztán betette az áfonyás veder mellé, a hátizsákba. Régóta ismerte ezt a bácsot.

Lemenet elhaladtunk az alsó esztena mellett, a juhok fenn voltak az oldalban. Egy gyermek integetett nekünk, de nem ismertük. Visszaintegettünk neki. Ez jöhetett Vasilică helyett. A kerítés mellett, a lósóska között ült egy nagyon kicsi borjú, olyan színe volt, mint egy divatos szövetnek. Először láthatta a napot, egy hétig esett.

Útközben hallottuk, a Vasilică apja széttörte a követ az udvarán, most már azon fognak járni.

A völgy aljában megálltunk. Elővettük a sajtot, amit útravalóul kaptunk a bácstól. – Mit szólnál hozzá – kérdezte Göb –, ha valami komoly nővel utazhatnánk hazáig? – Jó volna – mondtam. Közben ettük a sajtot, csak beérett. – Azért – mondta Göb, mert most egyáltalán nem érezzük, milyen szaga van ennek az ázott, füstös ruhának. – Aztán továbbmentünk. Egy veder áfonyánk volt, el akartuk adni, de Göb azt mondta, nem kell most már senkinek, mert erjedt, inkább leöntjük majd otthon szesszel.

A borbély

– Kérem a következőt – mondta Boros, és megfordította a párnát a széken. – Mi lesz? – kérdezte egy kicsit előrehajolva, amikor a vendég beült eléje és elhelyezkedett.

– Oldalt és hátul egy keveset, fenn marad. – A vendég vastag hangon beszélt. Nagy, piros feje volt, a haja mélyen benőtt a homlokába.

Boros kibontotta a kendőt, és feltette. Az ing és a piros bőr közé vattát helyezett, s amikor a tükörben meglátta, hogy cigarettát vesz elő, öngyújtójával tüzet adott a vendégnek. Elővette a fiókból az ollót és a nyírógépeket. Éppen váltás után voltak.

„Az a Borosé” – mondta valaki, erre a kasszásnő odanyújtott neki egy képes újságot. A borbély odaadta a vendég kezébe, közben a tükörbe nézett. Aztán megnézte a vendég nyakát, vette a nullásgépet, és hátul, középen, a nyakszirt fölött nyírni kezdte. Lassan felment a tarkóján, át a feje búbján, aztán lefele, egészen a homloka közepéig, ameddig benőtt a haj.

– Állj! – kiáltotta a nagy darab, piros vendég, és lecsapta a lapot a kagylóba.

Boros ekkor már megállt. Egy nyírógép-szélességben teljesen lenyírta a hajat.

– Mit csinált? – kiáltotta a vendég, és nézte magát a tükörben. Most még pirosabb volt. Nézte a csíkot, amit a villamos nyírógép a hajába nyesett, és megtapogatta.

Boros állt és nézte. Nem látszott rajta semmi. A többi borbély is megállt a munkában, és nézték, mi történt. Ketten közelebb mentek. Az egyik a felelős volt.

– Nem tudom – mondta Boros.

– Mit csinált? – kérdezte a felelős is.

A vendég felemelkedett a székben, és csak a szemével körülnézett. Még mindig azt a helyet fogta a fején, ahol most már nem volt semmi haj.

A borbélyinas a kasszásnőt nézte, aki tetszett neki, hogy az mit szól a dologhoz. A kasszásnő Borost nézte.

– Nem tudom – mondta Boros. Alig láthatóan megvonta a vállát, könnyű mozdulattal széttárta a kezét, és félig megfordult, de nem ment el onnan.

– Lássuk. – A felelős megfogta, és ujjai között vizsgálta a vendég haját. Kezével ott maradt még, s közben Borosra nézett. Nyugodt embernek látszott.

– Mi ez? – kérdezte megint a vendég, de most már nem kiabált. – Mit csináltak velem? Valaki, akit a legutolsó székben nyírtak, a fejéhez kapott, és odanézett a Boros székéhez.

– Kérem – mondta neki az, aki nyírta, és elengedte egy pillanatra. – Tessék nyugodtan odanézni.

– Elrendezzük – mondta a felelős, és intett a többieknek, hogy: tovább. – Tessék egy kicsit leülni. Lássuk. – Elforgatta a fejet.

 

A vendég, miközben elforgatták a fejét, egészen közel az arcához Borost kellett hogy lássa.

– Magát elintézem – mondta neki.

Boros csak állt. Most sem látszott rajta semmi. A felelős feléje fordult.

– Így belenyírni. Éppen maga.

– Csináljanak valamit – mondta a vendég. – Annyit mondok, hamar.

– Rá kell fésülni – mondta az a borbély, aki a szomszéd széken dolgozott.

– Nézd csak meg jobban – mondta egy másik. Közben a teremben az ollók csattogása hallatszott. Mindenki dolgozott, csak Boros állt némán a vendége mellett.

– Mit akarsz ráfésülni? – A felelős még mindig a rövid, tömött hajat tapogatta. – Ezt nem lehet.

– Egymás között tárgyalnak? – kérdezte egy kicsit élesebben a vendég.

– Nem tudjuk visszaragasztani – mondta a felelős. – Ráfésülni sem tudjuk. Az ön haja már nem lesz olyan, amilyennek kérte.

Az utcáról beszólt valaki.

– Sokat várok?

– Foglaljon helyet, Balázs – mondta a felelős.

A másik egy kicsit állt, látta, hogy van valami.

– Majd visszajövök – mondta, és kiment.

– Nem lehet ráfésülni – folytatta a felelős. – Ezt csak egyféleképpen lehet. Szerencsére meleg van.

– Én elmegyek és megmutatom – mondta a vendég. – Legjobb lesz, ha megmutatom azoknak, akiket érdekli, hogy itt hogy dolgoznak. – Fel akart állni.

–  Így  ne tessék – mondta a felelős. Finoman visszatartotta, és megsimogatta a fejét. Így ne. – Ránézett Borosra, intett, hogy szóljon valamit. Boros nem szólt semmit.

– Tévedett – magyarázta a felelős. – Nem jól értette. Legjobb borbélyunk.

– Nem – mondta Boros. – Jól értettem.

A felelős felnézet. A tükörben a csillárt látta.

– Tudják meg – mondta a vendég –, még nem tértem egészen magamhoz. Azt hiszem, üvöltenem kellene, hisz megcsonkítottak. – Ránézett Borosra. – Hallja? Megcsonkított.

Borosnak hallania kellett, hogy megcsonkította a vendéget.

– Legjobb borbélyunk – mondta a felelős. Sápadt volt.

– Mit akar most ezzel? – A vendég hosszasan nézte a felelőst.

– Borzasztó kellemetlenséget kellett önnek okoznunk – mondta a felelős. – De hát meleg van. Csak egy dolgot tehetünk vele, hogy egyforma legyen. – Most már hamar el akarta intézni a vendéget.

– Várjanak. – A vendég felállt, és elment a kirakatig. Megfordult. – Bejövök ide, és akkor … Miért is jöttem be?

– Hamar kinő. – A felelős a kezével kérte, hogy foglaljon újra helyet a székben.

A vendég visszament a székhez.

– Még nem tértem magamhoz. Hol kezdődik a kockázat? Maga tudja?

– Hát az biztos. – Ennyit mondott a felelős. Örült, hogy a vendég visszaült a székbe.

Boros a szék mellett állt, összekulcsolt kezekkel. A felelős odafordult hozzá, és a kezébe akarta adni a nyírógépet. Ránézett.

– Nyírja meg – kérte csendesen.

– Nem tudom.

– Nyírja meg, Boros. Kérem.

Boros hátratette a kezét.

– Nem. Nem bírok hozzányúlni.

A felelős elindult hátra, a függönnyel elkerített rész felé.

– Jöjjön – mondta Borosnak.

Boros utánament, és megállt mellette.

– Ezt magának kell – súgta neki a felelős. – Kérem, nyírja most meg. Most már teljesen megnyírhatja. Kérem. – Egyszerű, meleg volt a hangja.

– Nem érek hozzá – mondta a borbély. – Nem tudok.

A felelős kijött. Az egyik borbély éppen szabad volt, intett neki, hogy nyírja meg hamar.

– Én nem – mondta a másik.

– Akkor meg fogom nyírni – mondta a felelős.

Nekifogott és megnyírta a Boros vendégét. Közben Boros előjött a függöny mögül, és odaállt a széke mellé. Ezalatt egypáran fizettek, majdnem kiürült a műhely. A vendég most nyugodt volt, úgy tűnt, nem néz sehová. A felelős levette a kendőt, lerázta, aztán leseperte a kabátot a hajtól.

– Mindenesetre. – Ennyit mondott.

– Jobb lett volna. ha megmutatom valakinek – mondta a vendég nagyon halkan. – Most ugye nincs mit megmutassak? – Nem dühösnek, csak szomorúnak látszott.

– Mindenesetre – mondta a felelős.

– Hát nincs. – A vendég odafordult Boroshoz. – De azért maga ne féljen – mondta halkan és komolyan. – Maga csak nyírjon tovább. – Ezzel vette a kalapját, és kiment.

Rossz volt hogy a nagy darab, piros ember ilyen halkan beszélt. A felelősnek nedves volt a homloka.

– Fizetett? – kérdezte az a borbély, aki az előbb nem akarta Boros helyett megnyírni. Nagy fekete bajusza volt.

– Ugyan. – A kasszásnő lehajtott fejjel ült.

– Egy darabig kalappal fog járni – mondta a bajuszos.

– Hagyják most – mondta a felelős. Még egy vendég volt hátra.

– Te – szólt a bajuszos Borosnak.

– Mondtam, hagyják egy kicsit – kérte a felelős.

– Csak kérdezni akartam tőle valamit – mondta a másik.

Mikor az utolsó vendég is kiment, a felelős levette a szemüvegét, és ránézett Borosra.

– Mi volt ez?

– Nem tudom. – Borosnak az arcán látszott, hogy tényleg nem tudja.

– Nézesse meg magát.

– Te – kezdte a bajuszos. – Amikor már benne voltál teljesen, akkor is ha megállsz, még lehetett volna neki bokszolófrizurát csinálni.

Boros finoman felhúzta a vállát.

– Nem láttad, hogy benne vagy? Amikor már jöttél lefelé. Kellett lássad.

– Láttam – mondta Boros. – Nem tudtam megállni. Éreztem, le fogok menni, egészen.

A felelős megtörölte a homlokát, s közben csak úgy magának intett, hogy nem érti.

– Nézesse meg magát – mondta. – Ez el fog menni, és jelentést tesz. Az biztos.

– Kalappal fog menni – mondta a bajuszos.

– Gondolkozzék – fordult a felelős Boroshoz. – Elmegy, és jelenteni fogja.

– El fognak helyezni innen. Csak annyi – mondta a bajuszos. – Arra számíthatsz.

Boros hallgatott. Nem lehetett látni, mi van benne, mindig ilyennek látták a szemét.

– Kellert is csak áthelyezték, amikor ollóval belevágott valakinek a fülébe. Pedig az soha nem nőtt ki többet.

– Az egészen más volt – mondta egy másik.

A bajuszos folytatta:

– Keller nem is állt meg, tovább csattogott az ollóval a feje mellett. Amikor a kasszásnő, aki a nője volt, összegyűjtötte a hajat a széke körül, akkor odasúgta neki: „Vigyázz, a vendég füle a kosárban van.” Aztán timsót tett arra a helyre, és azt mondta: „Egy kicsit megsebeztem.”

– Maga ezeket honnan tudja? – kérdezte a felelős.

– Ő mondta. Megúszta egy áthelyezéssel.

– Jó. Most hagyják egy kicsit – mondta a felelős.

– Egyébként, egy fül alig vérzik. – A bajuszos odament a kasszásnőhöz. – Mit szól hozzá?

A kasszásnő nem felelt. Le volt hajtva a feje. A többiek is csendben ültek. Borost nézték.

Boros lassan levetette a köpenyét, és beakasztotta a függöny mögé.

– Mit csinál? – kérdezte a felelős.

– Elmegyek – mondta Boros.

– Akarok magával beszélni.

Boros két lépés között megállt.

– Jó.

– Jobb volna, ha most nem menne el.

Boros félig visszafordult.

– Elmegyek – mondta, és behúzta maga mögött az ajtót.

A fűtő fivére

A fürdőtelep mindössze három régi épületből állt. A legnagyobbik egészen jól nézett ki, emeletén széles fedett tornác futott körbe, innen nyíltak a vendégszobák. A földszinten volt az étkező, italmérésre szolgáló kis benyílóval. A másik volt a tulajdonképpeni fürdő, az ócska kazánházzal, ahonnan kövér csövek kígyóztak a fürdőfülkék, a kivénhedt, kénszagú kádak felé. A harmadik épület földszintes volt, kicsi, fedett híd kötötte össze az étkezővel, ez volt a konyha.

Most este, a zuhogó esőben, az egészből csak a kivilágított tornác látszott, ahol egy asztalnál plédekbe burkolózott három férfi alsózott. Az út felől egy ember közeledett, s ahogy beért a lámpák fénykörébe, hamar megtalálta a lépcsőfeljárót. Sötét ünneplőt, fehér inget viselt, s egy jól megtömött aktatáskát szorongatott a kezében. Teljesen át volt ázva, minden simán és sötéten csillogott rajta. Mégis, mintha egyenesen jól érezné magát, hetykén állt oda az asztal elé.

– A fűtőt keresem – mondta. – Melyik lehet a szobája?

A kártyázók szemügyre vették ezt az embert, aki alatt tócsává gyűlt a lecsurgó víz.

– A fűtőt? – morogta egyikük. – Van itt valami fűtő? Én azt hiszem, hogy nincs.

– Nincs fűtőnk – mondta egy  másik.

– Ugyanis a fivérem – mondta az ázott férfi. –  Az öcsémhez jöttem.

– Nem ismerjük az öccsét, uram. Még ha véletlenül itt is lenne.

– Ejnye! – mondta a bizonyos fűtőnek a fivére. – Valahol itt kell lennie. Valahol csak meg kell találnom. És meg is fogom.

Ezzel megfordult és visszatért a földszintre. Végigment a folyosón, átment az étkezőt a konyhával összekötő hídon, és belépett a nyitott ajtón.

Vacsoraidő már rég elmúlt, a konyhában most fahéj és szegfűszeg illata terjengett. Egy tejeslábasban bort forraltak. A gondnok felesége és egy kicsi, fonnyadt szakácsnő a másnapi étrendről beszélgettek.

– A fűtőt keresem – mondta az ázott férfi.

– A fűtőt? – kérdezte a gondnok felesége. – De hát miféle fűtőt?

– A kazánházi fűtőt – mondta az ázott ember. – Ő a fivérem.

– Maga a gépészünket keresi – mondta a gondnok felesége. – Mert az egészen más.

– A fűtőt – mondta az ázott férfi. – Mi így nevezzük a szakmát egymás között.

– Na jó – mondta a gondnok felesége. – Ha azt mondja, hogy fivérek, akkor megkeresem a gépészünket. Korán fekvő ember, tehát ilyenkor már alszik.

A gondnok felesége hárászkendőt vetett a hátára, és elindult, hogy felköltse a gépészt, akinek állítólag megérkezett a fivére.

– Addig is ennék valamit – mondta az ember, aki azt állította, hogy a fűtő fivére. – Az öcsém vendége vagyok.

A szakácsnő megemelte a fedőket, aztán az egyik lábasból, az esti sültről megmaradt zsiradékból mert valamennyit egy serpenyőbe, majd tojásokat vett elő. Lapítón fölvágott egy fej hagymát, két paradicsomot és valami paprikát. Amikor a zsiradék forrósodni kezdett, ráütötte a tojásokat.

– Magam is fűtő vagyok – mondta az ázott ember, és leült az asztal mellé.

– A gépészünk eléggé új ember itt – mondta a szakácsnő. – Ő gépésznek nevezi magát.

A kártyázó férfiak dideregve vonultak be a konyhába. A vállukra terített plédeket most sem vetették le. Félrehúzták a forralt borral tele lábost, és két kisebb porcelán kancsót tettek a kályha szélére, hogy melegedjenek.

– Ahogy mondják, maga pacallá ázott – mondta egyikük.

– Majd csak megszáradok. Pár napig itt maradok.

– Egyék – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő. Elébe tette a rántottát, s mellé külön tányéron a salátát.

A kártyázók kitöltötték a forralt bort a két meleg kancsóba, közben pillantásokat vetettek a fűtő fivérére, aki még ázott zakóját sem vetette le. Aztán visszatért a gondnok felesége.

– A gépészünknek nincsen fivére – mondta. – Azt mondja, egyedüli gyermek.

– Ejnye! – mondta az ázott ember. – Az öcsém ne mondjon ilyesmiket. – És nyugodtan tovább evett.

– De hát ezt mondta. Ezt és semmi egyebet. És nem nagyon örült, hogy felköltöttem.

– Én majd felköltöm még egyszer – mondta az ázott férfi valamivel komorabban. – Én csak tudom, kicsoda vagyok én, és kicsoda ő. Igaz vagy nem igaz? Fivérek vagyunk.

– Talán csak névrokon – jegyezte meg halkan a gondnok felesége. – Könnyen előfordulhat…Magának mi a neve?

– Előfordulhat? No, ez már sok. Mindjárt nevetek. Kérem, mondja meg nekem, melyik az öcsém szobája. Melyik a fűtő szobája? Messziről jövök, most már szeretnék lepihenni.

– Igyék meg egy pohárral. Igyék meg egy kis meleg bort – mondta az egyik férfi a kártyázók közül. – Az mindenképpen jót tesz.

– Tessék tölteni.

A gondnok felesége kiállt az ajtóba.

– Látja azt a szobát, ott a folyosó végében, a másik kettő mellett? Na, az az. Nincs rajta szám, és nincs rá kiírva, hogy „Férfiak” vagy, hogy „Nők”. Az, amelyikre nincs kiírva semmi.

A fűtő fivére kiitta a csupor borát, vette tömött aktatáskáját.

– Akkor én fölmegyek – mondta. – Be fogok mutatkozni az öcsémnek.

– Mélyen alszik, és nem szereti, ha álmában zavarják – mondta a gondnok felesége. – Megalhat itt is valahol. Még ha nem is a gépészünk fivére.

– Ha mégsem! – mondta az ázott ember. – Ejnye! – Ezzel elindult.

Miután kilépett az ajtón, a gondnok felesége ijedten nézett körül.

– Valamelyest hasonlítanak – mondta. – De azt hiszem, mégiscsak baj lesz. Hisz hallottuk, a gépészünknek nincsen fivére, nincsen bátyja. Csak ennek van valahol egy öccse.

– Egyébként is fűtőt keres – mondta az egyik férfi. – Nekünk pedig, amint éppen hallom, gépészünk van.

– Nem lesz ennek jó vége – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő.

Miután a kártyázók visszatértek a tornácra, az asszonyok még jó darabig tettek-vettek a konyhában. Olykor odasandítottak a bizonyos emeleti ajtó felé, amire nem volt kiírva semmi.

– Talán mégis valami rokonféleség lesz – mondta egy idő elteltével a szakácsnő. – Mert úgy látom, tényleg ott alszik.

– Úgy látszik, nem dobja ki – mondta a gondnok felesége.

– Ebben a kutyának való időben.

– Valahogyan megegyeztek egymással.

– Végtére is emberek.

A kártyázók közül valaki elindult a „Férfiak” feliratú ajtó felé. Amikor odaért, egy kicsit megnyikorgatta, de nem ment be, csak fülelt a másik ajtó előtt. Aztán vállát vonogatva integetett a többieknek. Odabenn semmi különös. Semmi cirkusz.

Kora reggel a gondnok felesége már a konyhaajtóban állt. Látta, amint egyszer csak a gépész ajtaja megnyílik, kilép rajta olajos munkaruhájában a gépész, majd utána sötét ünneplőjében az ember, aki a fivérének mondta magát. Lábujjhegyen mentek végig a deszkapadlós tornácon, le a lépcsőkön a kapuig. Ott perceken át veregették egymás vállát, aztán kezet ráztak. A fűtő éjszakai hálótársa elindult a falu felé.

Reggeli után a vendégek az étkező előtt ácsorogtak. Az eget kémlelték, hátha ma végre jobbra fordul az idő. Az olajos munkaruhás férfi elhaladt előttük, a kazánház felé igyekezett. Az esti kártyázók egy padon üldögéltek, s miközben egymástól, tüzet kértek, finoman oldalba is lökték egymást.

– Ez lesz az. Ez a mesterember.

– Ez lesz az a gépész.

– Én eddig nem láttam – mondta egy másik. – De hát nem is nagyon figyeltem, az igaz.

– Jó tudni, hogy itt van valami fűtőféleség. Ha netalán még valaki keresné.

Aztán a gépész lassú léptekkel visszatért a kazánházból, átvágott az udvaron, és bement a konyhába. Pár perc múlva ismét előjött. A gondnok feleségével beszélgetett, aki egészen a feljáróig kísérte. A gépész fölment a lépcsőn, aztán végig a fedett tornácon a szobája felé, amire nem volt kiírva semmi. Máskor is épp így járkált fel s alá, az épületek és a fürdővendégek között, de eddig ügyet sem vetettek rá. Eddig nem kereste senki. Eddig nem tudták róla, hogy ő a fűtő, vagy hogy ő a gépész.

– Mindjárt mondok magának valamit – mondta a gondnok felesége a szakácsnőnek. – Addig is segítsen nekem egy kicsit. Ma elmegy három diétásunk, a reggel meg érkezett két nagybelű gyógyszerész.

Bementek az éléskamrába, előhoztak egy kosár zöldpaprikát, paradicsomot s egy bödön tejfölt. Aztán hagymát, olajat. A gondnok felesége kezet mosott.

– Elment – mondta.

– Tessék? – kérdezte a szakácsnő.

– A gépészünk bátyja elment – mondta a gondnok felesége. – Elment ma kora reggel.

– Elment? Hát ez bizony baj.

– Baj. De maga nem tudja, miért baj.

Kiborították a zöldpaprikát a konyhaasztalra, és elkezdték őket rövid élű késsel kibelezni. Két alacsony széken ültek, s a paprikákat egy tálba rakták.

– Ha figyel, tovább mondom – mondta a gondnok felesége. – Meglátja, rút dolog ez. Rút dolog mindenképpen.

– Én nem értem – mondta a szakácsnő. – De ahogy mondja, biztos rút dolog.

– Nem is baj, ha nem érti – mondta a gondnok felesége. – Akkor maga ne is tudjon az egészről. A gépész is erre kér minket.

– Ezt értem – mondta a szakácsnő. – Ez már világos beszéd.

Az erdész és vendége

Az idegen egy kivágott fenyő csonkján ült, mellette a fűben hevert az oldaltáskája. Nemrég érkezhetett valahonnan. Jobb lábán térdig fel volt tűrve a nadrág, s a csupaszon maradt részen vizes zsebkendőt lapogatott. Mögötte egy fenyő behasított kérgére akasztva lógott a fegyvere. Nem kalapja volt, hanem baszk sapkája, kezdő vadásznak látszott.

Előtte, két lépésnyire, jókora kövek között két hosszú hasáb fenyőfa égett. A kékes színű füst a keskeny tisztás fölött a fák közé emelkedett, s ott magával kapta a patak légvonata. A patak és a tűz között fahulladékkal tele ösvény vezetett, ezen feküdt a kutya, egy hosszú szőrű tarka kuvasz.

Az ösvény egy gerendákból összeácsolt kunyhónál végződött. Kicsi kunyhó volt, mint a mesékben. Innen lépett elő a kutya gazdája, az erdész. Rövid lábú, tömzsi ember volt, és szandált viselt. Kezében kendőt és egy kis üveget tartott, a tűz felé közeledett. Letérdelt az idegen elé a fűbe, levette a lábáról a vizes zsebkendőt, a kis üvegből mézet csorgatott a sebre, vastagon, várt egy keveset, hagy elsimuljon, aztán ráhelyezte a tiszta kendőt, és lazán megkötötte.

– Látta, hogy néz ki? – kérdezte az idegen.

– Ezzel most jó lesz, csak aztán menjen el vele szépen oltásra – mondta az erdész, és kezében az üveggel visszaindult a kunyhó felé.

Az idegen, miután egyedül maradt, levette a lábáról a kötést, és nézegetni kezdte a sebet. A csillogó méz alatt is jól látszott a fogak helye, körülötte pirosan dudorodott a bőr. A kutya mozdulatlanul feküdt az ösvényen, a tűz túlsó felén.

– Hagyja azt most békén – kiáltotta az erdész a kunyhó felől, aztán közelebb jött. Egy hátizsákot hozott a kezében, és odadobta a tűz mellé. Bográccsal vizet merített a patakból, leült a fűbe, kivett egy krumplit a hátizsákból, és hámozni kezdte. A krumplihéj meztelen lábfejére hullott, amikor tele lett, belerúgta a tűzbe. – Hagyja az ördögbe – mondta. – Elmegy vele oltásra, és kész.

– Nem kész – mondta az idegen. – Nézzen csak ide, mit csinált.

– Láttam.

A völgy végében, távol, magas, kopár hegyoldalra lehetett látni, valamikor ott is erdő lehetett. A nap keskeny csíkot sütött az irtás tetején, aztán arról is lecsúszott, és már csak a felhők világítottak. A patak mellett kékebb lett a levegő. Az idegen kivette táskájából a szvetterét, magára öltötte, és állig begombolkozott. Üzletből való, vékony, piros szvetter volt, fölötte kilátszott a kék ing. Nem volt éppen vadászöltözet, de az erdész is szandálban járt.

– Eszik egy kis krumplilevest? – kérdezte az erdész, miután vagy öt krumplit meghámozott.

– Van ételem – mondta az idegen, és lassú mozdulatokkal kivett a táskájából valamit, ami újságpapírba volt csomagolva.

– Akkor elég – mondta az erdész. A bográcsot a tűz fölé akasztotta, alatta összehúzta a parazsat. Kettévágott egy hagymát, és azt is a levesnek való vízbe dobta. – Hát ezt megkóstolja? – kérdezte, és a hátizsákból kivett egy üveget. Színtelen folyadék volt benne, de ahogy meglöttyintette, látszott, hogy nem víz. Az idegen utánanyúlt, beleszagolt, és ivott, közben az üveg fölött a távoli kopár hegyoldalt nézte.

– A Magura – mondta, és előremutatott.

– Az nem – mondta az erdész.

– Akkor az mi?

– Csak egy hegyoldal.

– És akkor melyik a Magura?

– Egyik sem – mondta az erdész. – Igyék. Alaposan eltévedt. Reggel majd elindul ezen az ösvényen lefelé.

Az erdész betette az üveget a hátizsákba, és felállt.

– Nem köti meg? – kérdezte az idegen.

– Nem szoktam megkötni.

– Kösse meg.

– Nem kötöm meg – mondta az erdész csendesen, és elindult a kunyhó felé. Az ajtó előtt vastag, lefűrészelt rönkdarabok hevertek. Az egyiket talpára állította, és baltával hasábokra szabta. Az eresz alól levett egy széles pengét, és azzal vékony zsindelylapokat hasított belőlük. Sorjába állította őket a kunyhó falához.

Az idegen az újságpapírból kivett egy darab kenyeret, és a tűz fölött odadobta a kutyának. A kutya hasán csúszott az ételig, megszagolta és megette. Közben az idegen azt mondta neki hogy „kusz-kusz”, de az állat nem mozdult. Az erdész egy kis időre abbahagyta a zsindelyhasítást, és figyelte őket. Látta, hogy az idegen újra leveszi a lábáról a kötést, aztán feléje néz.

– Nézze meg – mondta. – Nézze csak meg, mit csinált.

– Igen – mondta az erdész, és közelebb ment. – Hagyja csak békén. – Fakanállal megkavarta a levest, kivett egy krumplit, s megkóstolta.

– Megverte?

– Mikor vertem volna meg?

– Na látja. Mutassa meg neki a sebet, és verje meg.

– Nem verem meg – mondta az erdész. Visszament a kunyhó elé, és tovább hasította a zsindelyt. Sötétedett, a fal mentén sorba rakott zsindelylapok világítottak. Amikor befejezte, kihozott egy kanalat és egy pléhtányért, aminek az alján tejfel volt. Leakasztotta a bográccsal a levest, beletartotta egy kicsit a patakba, aztán amikor azt gondolta, hogy kihűlt, visszament a tűzhöz, kitöltötte a tányérba, és enni kezdett.

– Nem lőtt semmit – mutatott az idegen lapos táskájára.

Az idegen hallgatott.

– Legalább lőtt volna valamit. Igaz, így könnyebb a zsákja. Jó három órát megy a buszig. Szívott egy kis jó levegőt.

Az idegen a kutyát nézte.

– Figyeljen ide – szólalt meg aztán. – Mit gondol, ez a kutya velem jönne?

– Hogy kibékülne-e? Ha ad neki valamit, biztos. Magával menne egy darabig.

– Kíváncsi lennék.

– Sok tölténye lehet – mondta az erdész. Magához hívta a kutyát, és elébe öntötte a maradékot. A bográccsal vizet merített a patakból, és ráloccsantotta a tűzre. – Csak egy elemlámpám van – mondta. – Elrendezem odabenn a dolgokat, aztán lefekszünk. Addig üljön nyugton.

Befelé menet leakasztotta az idegen vadászfegyverét a fatörzsről.

– Mit akar? – ugrott fel az idegen. A kutya rámordult.

– Laci – mondta az erdész, és megvárta, amíg az állat odamegy hozzá.

– Mit akar vele? Itt a vadászengedélyem.

– Reggel visszakapja – mondta az erdész.

A kutya az ajtó elé heveredett. Teljesen sötét volt már.

– Feküdjünk le – szólt ki a kunyhó ajtajából egy kis idő után az erdész. – Jöjjön. – Lábát a kutya nyakán tartotta.

– Hova tette? – Az idegen lassan közeledett.

– Mondtam, mielőtt elmegy, visszakapja. Nem tudhatom, kicsoda, csak úgy elindult lövöldözni. Ez így most tiszta ügy.

– Nem tiszta – mondta az idegen. – Maga akar velem valamit.

– Jöjjön. Megmutatom az ágyát.

Az idegen belépett. Az elemlámpa fénye egy keskeny fekvőhely felé világított.

– Gondom lesz rá, hogy tudjanak magáról – mondta az idegen. – Előbb rám uszítja a kutyáját, aztán elveszi a fegyveremet.

– Maga majd mindenre úgy emlékszik vissza, ahogy akar – mondta az erdész. – Ahogy éppenséggel jólesik. Ez pedig egy egyszerű priccs. Szóljon, ha elkészült, hogy oltsam el a lámpát.

Az idegen lehúzta a bakancsát, és leheveredett a priccsre. Az erdész behúzta az ajtót, és ledobott két pokrócot a földre, magának.

– Kész? – kérdezte egy kis idő után.

– Hagyja égve.

– Ez elemlámpa – mondta az erdész, és körbejártatta a fényt a szűk helyiségben.

– Akkor is, hagyja égve.

Az erdész eloltotta a lámpát. Az egyik pokrócra ráfeküdt, a másikkal betakarózott. A padló is gerendákból volt ácsolva.

Éjszaka zúgott a patak, susogtak a fenyők. Hajnal felé esni kezdett, aztán elállt. A fenyőkről lehulló cseppek még sokáig kopogtak a zsindelytetőn. Az erdész felébredt. Fát hasított, és benn, a helyiség egyik sarkában nagy, kormos kövek között tüzet rakott. Körülötte feketék voltak a gerendák, a füst a tető nyílásain szállott ki.

– Reggel van – mondta az erdész. Az idegen fölkelt. Felhúzta a bakancsát.

– A lába? A lába mit csinál?

– A puskámat.

– Adhatok egy puliszkát. Három órát megy, amíg leér az országútra.

– Adja a puskát.

Az erdész kinyitotta az ajtót. Szürke, nedves reggel volt, a fenyők csúcsai között még imbolygott az eső utáni köd. Eltűnt a ház mellett valahova, aztán megjelent a puskával, és visszaakasztotta a fa kérgére, ahonnan az este elvette.

– Ott lóg. Mellette visz az út.

– Szóval három órát megyek? – kérdezte az idegen, és elindult.

– Hármat. – Az erdész lába közé fogta a kutya fejét, úgy nézett utána. – Ha marad még pár napig, lehet, megbarátkozunk.

Bányásznap

Nem volt ez kimondottan bányavidék. Félig az erdőbe, félig a meredek oldalakra kúszva, mindössze egy bányászfalucska volt, de azért itt is minden évben megtartották a bányásznapot. Hét kilométerre, az alsó faluban volt a vasúti állomás, a rakodó, innen is jártak fel dolgozni, teherautókon érkezett mindig a váltás. Most a két falu között, ahol a völgy valamelyest kiszélesedett, pallót vertek át a patakon, s a két parton sátrakat és bódékat állítottak fel. Az ácsok szombat délután esőben dolgoztak, másnap reggelre sem állt el egészen. A hűvös szemerkélés ellenére a bányászok kora délelőtt elindultak lefelé az úton családostul.

A kis bányászfalunak vendégei voltak: két teológus. Azt mondták magukról, hogy jogászok. Előző nap délután érkeztek, s mindjárt elindultak körül nézni. Miután egy darabig a tekepálya körül ácsorogtak, látni akarták az iskolát. Mindenkinek azt mondták, hogy jogászok, és most kirándulni vannak.

Most ők is itt voltak, a fiatal tanítónővel és a fiatal óvónővel érkeztek. A szűk völgy hosszú estéi, a sok magányos üldögélés után – mintha csak erre a találkozásra vártak volna – a két nő szemébe visszatért minden meleg, s ahogy oldalukon a fiúkkal az ünneplők feszes tömege közt lépegettek, ezt a pillantást igyekeztek némiképpen óvni a hűvös esőcseppek elől. De találtak egy szárazabb helyet, leültek egy nagy fenyő alá römizni. A föld tiszta volt, a patak itt havonként megárad, és magával visz minden hulladékot. Egy idő után abbahagyták a játékot, és csak nézdelődtek a fenyő alól. Aztán az egyik teológus beszélgetni kezdett az óvónővel, és sétálgatva eltűntek a sátrak között. Ezalatt a másik kettő elheveredett a takarón. Ők is beszélgettek.

Amint a másik kettő visszatért, a tanítónő egy kék vinilintáskából szendvicseket vett elő, kitette őket a táska nyirkos lapjára, és enni kezdtek. A szendvicsek színes gyermekrajzokba voltak csomagolva, amilyeneket iskolák folyosóin láthat az ember. A félrelökött papírokon a színeket és a tanulók nevét lassan elkente a permetező eső.

Közben új társaság érkezett, azok, akik az éjszakai váltásban dolgoztak. Műszak után alaposan lemosdottak, pihentek keveset, aztán ünneplőt vettek magukra. Most mindenkivel kezet fogtak. Egyszerre csak mindenki mindenkivel kezet fogott, együtt volt a három váltás. Fehér gabonapálinkát ittak. Többen odajöttek és koccintottak a teológusokkal. A fiúk örültek, hogy velük is koccintanak, és nincs semmi baj amiatt, hogy a nőkkel vannak. A bányászok nem nagyon izgatták magukat, tudták, jövőre új tanítónő jön. Innen még nem ment férjhez egy tanítónő sem.

Az egyik teológus elsétált egy sátorig, ahol a sört adták, kért négy üveggel, és beleállította őket a patakba hűlni. Aztán tovább römiztek. Szorosan ültek egymás mellett, jól láthatták egymás köveit, de hát ez most nem volt fontos.

A szemerkélés függönyén át ki lehetett látni a bódék körül mozgó alakokra, hogy gondtalan imbolygásukban mint ázik az az ing, ami már két hete vagy talán három hete kivasalva várt, hogy egy lemosdott, fehér testre kerüljön. Az a teológus, amelyik ezt egy pillanatig figyelte, mégsem mondott semmit, nehogy az óvónő idomaira simuló gondolatait szavakkal megtörje. Kiránduláson voltak. Amíg a sör hűlt, ők is fehér gabonapálinkát ittak.

Délfelé hirtelen néhányan sietve megindultak az úton fölfelé. Volt, aki szaladni kezdett. Sokan belegázoltak a patakba, mert a hevenyészett palló igen keskeny lett volna. Nem messze, az első kanyarban, oldalára dőlve egy piritszállító kocsit lehetett látni, rakományával a patakmederben. Csúszós volt az út. A vezető azt gondolhatta, ezzel még lemegy, kiüríti, hamar fehér inget vesz, aztán jön ő is az ünnepélyre. Most a kocsi mellett állt, fehéren, szája sarkából kiindulva piros csík vezetett az álláig, s ott egy cseppben megszakadt. Mind azt mondogatta, hogy egy bányászfiú még ült a rakományon, és az most nincs sehol. Az autó mellett, a patakmederben hevert a kiömlött nehéz pirit.

Amikor előkerült alóla az a fiú, többen elfordították a fejüket: nem ünnepre való volt. Az anyja viszont, aki szintén ott álldogált, egészen közel ment hozzá, és nézte. Nem nagyon akart hozzányúlni, csak nézegette. A fiú még a halottak között is csendes halott volt, nem véres, egyszerűen csak piszkos a sötétszürke, nedves pirittől. Tágra nyitott szája is tele volt a nehéz érccel.

„Mondani akart valamit – szólalt meg kis idő után az asszony. – Mert mi egyébtől lett volna nyitva a szája, hogy belehullhatott a pirit?”

Többen egyetértettek vele: a fiú bizonyára mondani akart valamit. Közben azért szelíden körülfogták, hogy indulnának el onnét.

„Mit akarhatott mondani?” – folytatta az asszony oly kérlelhetetlenül, hogy úgy tűnt, erőszakkal kell onnan elcipelni. De aztán magától hazament.

Kérdéseivel este sem hagyott fel. Az iskolával szemben, a patak túlsó partján lakott, hangja a nedves levegőben átkelt a víz fölött.

Az egyik teológus ültéből felkelt és becsukta az ablakot. Azt mondta, ezt nem lehet hallgatni. De a szobában is nedves volt a levegő, a römikövek minduntalan összeragadtak. A másik teológus kinyitotta az ablakot, ő hallani akarta.

„Mit akarhatott mondani?”

Még egy keveset ültek így, aztán az előbbi teológus elvonta az óvónő ölében melegedő kezét, és felkelt. „Hogy az isten rakná bele…” – mondta igen halkan. Most már úgyis mindegy volt.

„Aztán jövünk még errefelé” – búcsúzkodtak sietve.

Kiálltak az útra, vártak egy kocsit, hogy levigye őket. Nem voltak rossz fiúk, csak élvezték magukat. Azt mondták magukról, hogy jogászok, közben teológusok voltak. Messziről meglátszott rajtuk, hogy teológusok, de errefelé nem láttak még sem jogászt, sem teológust.

Behavazott lábnyomok

Délfelé nagy, barnás, lencse alakú felhők tűntek fel a Puzdra körül. Nagy komoran úsztak el mellette, volt, amelyik súrolta. Ilyenkor egy-egy komolyabb gomolyag leszakadt, foszlányaival megkapaszkodott az ülő farkas alakú szikla tájékán, és áttetsző gyökereket eregetett a jeges hasadékok közé. Ott sündörögtek, amíg pár óra alatt teljesen betakarták. Úgy látszott, odafönn újra beáll a havazás.

Nem volt ebben semmi szokatlan. Szokatlan esetleg a felhők szeszélye, amikor erre az egy hegyre esett a választásuk s a többi orom között fölényesen tovasiklottak. Máskor az ereszkedő felhő találomra körülölel egész vonulatokat, megtapad a meredélyeken, kitölti a völgy zugait; belevonja az égbe, amit elborít.

Most valamivel alázatosabban érkezett, egyszerűen ráidomult a hegyre, így kiérződött alóla annak alakja. Kissé várakozóvá tette az embert, mint egy lepel alatti szobor.

Itt lenn, a Repedő-völgy kerítései tövében liszteszsáknyi darabokban aszalódott a múlt heti hó, valamivel fönnebb a kecskeganés föld sötétlett liszteszsáknyi darabokban a hó között. A kőfejtés omladékai után a hó hirtelen fehéren összecsapott.

Szinte egyenletes távolságra egymástól mélyedések sorakoztak, akkorák voltak, mint egy-egy kincstári csajka. Félig behavazott lábnyomok voltak, alattuk a meder öblös edényeiben fojtott hangon csobogott a patak. Alagúttá fagyott a patak fölött a hó, boltja elég jól bírta az ember súlyát, amíg egy helyen aztán ijesztően döngött egyet, itt a léptek habozó topogás után meredeken bemenekülték az irtás csutakjai közé. Valaki itt járt, és megijedt.

Késő délután volt, egyenletesen sötétedett, amíg az ülő farkas alakú szikla mögött elmozdult egy felhő, szürke csóvája bekanyarodott a völgybe, helyén valamivel üresebb maradt az ég, és sárgás fényt vetett a lábnyomok peremére. Nemsokára, ahogy a hónak ez a sárgás hamva elillan a domborulatokról, egy következő, kitartóbb felhő érkezésével egyszerre beesteledik.

A gerinc felől csöndes mordulással eloldódott a szél, hirtelen lila lett a völgy, mintha lila szél seperte volna az oldalakat. A völgy torka felöl oldalvást, fehéren kúszott fölfelé a köd, amint magasabbra ért, széllökésekben sodródó varjakkal találkozott, s ugyanazok a széllökések ráterítették az erdőre. Mint egy elég nagy fátyol, ami beleakadt a föld tüskés szőrébe. Ahogy a szél kihagyott, egy pillanatig lebbenetlen maradt, aztán lassú hullámzással besüppedt a gallyak közé, odahavazott a fenyők tövére.

Egy másik felhő a gyanútlan Lóhavas felé tartott, a katlan fölött majdnem megállt, hasánál enyhén behorpadt, majd lepényhalszerű mozdulatokkal kiterjeszkedett és ráborult a három tó fennsíkjára.

Néha egy ilyen lencse alakú felhő váratlanul rátelepül egy hegyre, pár napig hull belőle csendesen a hó, közben körülötte a környéken kitavaszodik. Mégis, valahogy látszik, hogy odafönn történik valami. A felhők rojtos széle mentén a magasba merészkedő varjak a szeszélyes áramlatban minden igyekezetük ellenére hátrafelé repülnek.

Gazdátlan holmi

Hunyad megyei autóbusz érkezett, fölkaptatott a gödrös, köves úton, ameddig csak bírt, a kőfejtésig, ahol még megfordulhatott, hogy utasait minél közelebb tehesse le a vízeséshez. Ezek az utasok jobbára szőkék voltak, többségükben szőke nők, szőke haj volt a divat.

A vízesés bármennyire lenyűgöző volt is, sokakat még fényes nappal is egyszerűen elborzasztott. Amikor az ember jó órai kapaszkodás után a bozótból kiér a nyomasztó sziklafalak közé – hevenyészett hasonlattal élve –, úgy érzi magát, mint egy mély fazék fenekén. Az ember itt jókora medveganék közepette szív el egy cigarettát sebtiben, aztán rohan is visszafelé, a kicsikocsija vagy az autóbusza felé. Ez a társaság, talán teljesen oktalanul, futva érkezett vissza a kőfejtés alá. Közöttük sok volt a szőke nő.

Így történt aztán, hogy Timis Valér az erdőben járva – az esztenától jövet rendszerint erre rövidített – a szürke fatörzsek között megpillantott egy lányt. Pontosabban: egy lány szőke haját, amint a lombok közt betűző napfényben bágyadtan csillogott.

Timis Valér nem örült a várható találkozásnak, inkább kíváncsisága ébredt fel, mit csinálhat itt egy lány ennyire egyedül az erdőben, a betűző napfény tenyérnyi foltjai között. Megállt és mozdulatlanul várakozott. Türelmét vesztve aztán füttyentett neki, majd megszólította.

– Kukukk. – Később meg azt mondta: – Látlak! Hogy hívnak?

De hiába volt minden. A lány nem mozdult. Ekkor Timis Valér közelebb ment hozzá, és egy kicsit meg is ijedt, hogy ez a lány láthatatlan. Nem látszott egyéb a lányból, csak a haja. Ott lebegett a száraz fenyőgallyak között. Nem voltak elképzelései a láthatatlanságról, de azt mégis furcsállta, hogy valaki teljesen átlátszó legyen. Még egy utolsó próbálkozást tett: Sz-sz! Aztán megállt előtte, kezét lassan feléje indította, idegesen tapogató és simogató ujjakkal közeledett a haj alatti test felé, és egészen megdöbbent, amikor látta, hogy ott, ahol az arcnak el kellett volna kezdődnie, keze akadálytalanul merül el a levegőben.

Leengedte a karját, és alaposan vizsgálgatni kezdte a haj töve körül húzódó varrásokat. „Ennyire hülye azért nem lehetek – gondolta. – Ez nem valaki. Ez senki.” Mégis félt megérinteni. Letört egy száraz ágat, azzal nyúlt alája, és leemelte a fenyőgallyról.

Amint hazaért, keresett a tornác gerendáján egy hasadékot, s a botot oda tűzte. Mesélte, hogy az erdőn találta ezt a gazdátlan holmit, ott lebegett magában a fenyőgallyakon. És nincsen alatta lány, ha lenne, hajával együtt elmenne dolgára. Mégis, hiába magyarázta: „Ez nem valakinek a haja. Ez csak haj.” Felesége és idős anyja borzadállyal nézték, és legörbülő ajakkal kérlelték: vigye innen mielőbb, vigye akárhova. Vigye minél messzebb.

Timis Valér a kezdeti tétovázás után most már magabiztosan indult el, kezében a száraz ággal. Elindult a kocsmába. Valami jó tanács sosem árt. A Pultnál maradt, a csapossal beszélgetett.

– Én megveszem – mondta a csapos. – Csinálok alá egy babát, s kiakasztom ide.

– A tied – mondta Timis Valér.

– No nem – mondta a csapos. – Csak nem képzeled.

Ott iddogáltak ketten, egyikük a pult mögött, a másik előtte. Tele volt a kocsma azon az estén. Később két fiatalember sündörgött Timis Valér mellé. Megszólították, hogy apafej, nagyokos. Valahogy így. Egyiküknek szutykos, vállig érő haja volt. A másiknak, sajnos, csak egészen rövid. Nem szerencsés dolog bárkit is meggyanúsítani, de ezen látszott: nemrég jött ki valahonnan. Kellett neki, ami az ág végén libegett.

– Egy rongy elég lesz?

– Az enyém – mondta a csapos.

– Kettő.

– Az enyém – mondta a csapos.

– Három – mondta a rövid hajú fiatalember. – Három szürke.

– Most kuss – mondta a csapos. – Aztán Timis Valérhoz fordult. – Na látod. Ennyit tőlem is megkapsz. Kösz.

Timis Valér csak csóválta a fejét. „Na jó. Hát ez igazán kész szerencse.” Nem tudott a Hunyad megyei buszról. A Hunyad megyei busz azóta rég elporoszkált, s utasai közül valaki már nem szőke volt, hanem vörös, barna vagy fekete. Esetleg fehér.

Vendégmadár

Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a víz felé, végében cövekkel erősített lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén, már nemigen foglalkozhatott olyan dologgal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet és odaadást követelt azért a kevés örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében, cövekelt lépcsőin lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis, megszállott módjára, keze ügyében maga faragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, hibátlan mozdulatokkal megcélozta és kihalászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket is magáénak tekintette, időnként gumicsizmásan értük ment, összekötötte őket, és elég sok körültekintéssel, de hibátlanul átvontatta a patakon a maga felére.

Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt ez az egész. Öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért még akadt a családban. Man fia, az egykori híres fejszámoló, egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért meg az egyetemről, és azóta csak az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival. A bolyongó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, akkor szótlanul bekap valamit, és lefekszik kőkemény ágyára. Bizony, elég keveset ad magára. Apa és fia mintha egymásért búsulnának.

Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen őszi napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára kellemetlenül idegen távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, némileg megnyugodtak.

A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenők között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit legendásan hosszú életükben ez a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl.

Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „Egy ruca.” Majd valami kényszertől késztetve megfordult, s akkor saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid, rőt szakállát tenyerébe gyúrva figyeli a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat. Persze, esteledett. A sirály az elülő vizekre vágyott; a bolyongó fiú megtért kőkemény priccsére.

Man reggel nem mert partjára menni, mert bolyongó fiát – annak megrögzött szokása ellenére: a reggel már az erdőben érte – megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblére tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „Ruca.” Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sem kizárt, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály.”

Új bútor

Cservenszki korán kelt, megetette a kutyát, megetette a nyulakat, aztán befogott a szán elé egy kölcsön-lovat. Egész délelőtt meleg trágyát hordott a keskeny, sovány földekre. Nagy fekete halmokba lapátolta le a fagyott hóra. Amíg a trágya gőzölgött, testes dolmányos varjak köröztek fölötte, de már délire megtelepedett rajta a dér.

Hazament, két veder langyos vizet öntött a szán aljára, s tisztára seperte. Bekecsbe öltözött, a kölcsön-ló nyakába csengőt akasztott, fölállt mögéje a szánra, és elindult a falu felé. A borbélynál kikötötte a lovat a villanypóznához, betért a műhelybe. Kinyíratta a nyakából a hajat. A borbély megemlítette Cservenszkinek, hogy valami kamionsofőr kereste. Cservenszki már tudta, hogy egy kamionsofőr kereste. Tovább is indult.

A Repedő-patak kanyarulatánál az út valamennyire kiszélesedett. Ott látszott valami nagyfene teherautó abroncsainak a nyoma a hóban. Látszott a forgó kerekek alatt feketére jegesedett hó s a próbálkozás Z alakú nyomai, amíg végre nagy nehezen megfordulhatott. És persze, ott állt a hóban a fényes bútor, amit haza kellett szállítania. Egy böhöm, sárga kőrisfaszekrény, darabokra szedett súlyos, támlás ágy, székek, kövér párnák és dunyhák, végül egy irdatlan nagy tükör. A rakomány mellett a hóban egy szerény, régi, pántos bőrönd. Ezt még ő adta a lányának, amikor elköltözött. A többit, azt már mind a lánya szerezte, amíg élt. Ezt a sok rémséget, ami most rá maradt.

Nekilátott és fölrakta a szánra az utálatos nagy darab bútorokat. Nem is igen bánta, ha itt-ott megkarcolódnak. Örült, hogy fölfér minden. Neki sem jutott hely az ülésen, csak a szán oldalán, pontosan az irdatlan nagy tükör mellett. Cservenszki a tükörben látta a teljesen megváltozott tájat, a patakon túli, ellentétes irányba fölfutó erdőt, gőzölgő kicsi kölcsön-lovát s a meg-megingó tájképen saját magát. Olyan rossz volt, hogy beleszédült. A borbély tükre volt eddig a legnagyobb, amit látott. Akkora volt, mint egy képeskönyv.

Mire undok rakományával hazaért, beesteledett. A konyhából kiszüremlő fény mellett lassan, kényelmesen becipekedett. A tükör a konyhában maradt, de máris kicsalta oda az idegenné vált belső szoba képét. Látta Cservenszki saját magát, saját boldogtalan arcát, s szinte látta magát, mennyire éhes. Reggel óta nem evett.

Vizet tett a kemencére, aztán kiment a fészerbe. Kiemelt egy meleg nyulat a ketrecéből. Látta magát, a konyhában, a konyhai tükörben, amint mosdótálat helyez a küszöbre, s fölötte elvágja a nyúl nyakát. Amint hátsó lábával a gerendához szegezi és megnyúzza. Látta a küszöb alá dobott bőrt, ami most már csak akkora, mint egy macska. És tovább magát, amíg a nyulat földarabolja és megkészíti paprikásnak, amint málélisztet tölt a buzgó vízbe és megkészíti puliszkának.

Ha nem is nézett a tükörbe, látta, valaki, aki nem lehet más, mint ő, a paprikás fölé hajol, és a forró kanalat a szájához közelíti. Aztán visszaengedi a lábosba. A lábost befödte és kitette a szellőztetőablakba. A puliszkát kivitte a kutyának, aztán megetette a nyulakat. Végre kiolthatta a lámpát. Végre nem látta magát.

A fapapucs kelendősége

Középkorú, taplósapkás ember érkezett, hátán ormótlan nagy batyuval, és fapapucsokat szeretett volna árusítani. Ki is rakta őket méret szerint a híd gyalogjárójára, ő pedig föl-alá sétálgatott mellettük. De hát ez itt nem ment. Jóformán kinevették. A meredek oldalakon, a hullámzó ösvényeken, köves utakon, udvarokon, púposra döngölt nyári konyhákban fapapucsnak nem sok hasznát vehették. Talán a súrolt padlójú, rongyszőnyeges szobát körbe lehetett volna járni vele. De arra meg minek, ha már megszokták mezítláb.

Az a taplósapkás ember is, a híd gyalogjáróján sétálgatva hamar rájött, ez nem az ő területe, nem éppen neki való hely, itt nem fog komoly boltot csinálni; marad a papucsaival. Marad? No nem. Holnap majd odébbáll velük. Persze, mindezért egy kicsit a divat is hibás: mennyi tetszetős, de hasznavehetetlen holmi került már ide a köves hegyoldalak közé, s most ott szagosodnak szekrények mélyén, pitvarokban dohosodnak vén ládák fenekén.

Visszacsomagolta hát papucsait a batyuba, hátára vette, s elsétált a moziterem felé. Az estéi mindig szabadok voltak. A moziteremben a vetítővászon előtt sorakozó padok jobbára üresek voltak, a nézők egy része a terem sarkában gubbasztó sakkozókat állta körül. Megszokták: előadás előtt már órákkal gyülekeznek.

A dobogón letépett pedálú, kicsi harmónium állt, fehér terítővel, egy pohárral és egy kancsó vízzel. A vízből egy furulyázó törpe iszogatott. Törpe volt, a harmónium mellett ült egy széken, amikor felállt, kisebb lett, mint ülve. Egy kócos vörös hajú gitározó fiúnak furulyázott. Így, a nyilvánosság bevonásával gyakoroltak.

A taplósapkás ember egy darabig egymagában üldögélt, a furulyát s a gitárszót hallgatta. Később egy nagydarab fehér asszonyban megsejtette a társtalan várakozót, s melléje telepedett. Erről a moziteremről beszélgettek, ahova heti négy alkalommal el lehet jönni szórakozni. Az asszonyt Olgának hívták, elmondta, hogy a törpe nem idevalósi, csak átjár csütörtökön és szombaton, amikor korábban nyit a terem. Egyébként ő sem idevalósi, csak itt özvegyült meg. – Tudja, az Olga errefelé nem valami kedvelt név. – Na és – mondta az ember –, engem meg Edének hívnak.

Hat óra elmúlt, s az Olga nevű asszony gyanakodni kezdett, hogy az előadás elmarad. Ha a hatórás busszal nem érkezik meg a gépész, aligha érdemes várni. De számít ez? Végtére is zeneszó mellett töltik az időt.

„Sztyepa visszatér” – ez lett volna a film, amit vetítenek. A cím fölött valami bundás állat kopott képe volt látható. Talán épp az volt Sztyepa. Ez nem derült ki, a mozigépész aznap nem érkezett meg.

A fapapucsos ember nemigen beszélt magáról, a papucsairól. Nem is lett volna értelme, mindenki tudta róla, kicsoda: egy fapapuccsal foglalkozó egyén. Az asszony azt mondta, ha már későre jár, kiadhat neki egy fekvőhelyet. Ne érje úton az éjszaka. A papucsárus ember megköszönte a szívességét. Mondta, rendszerint nem számol előre azzal, hol tölti éjszakáit, de ebből eddig még nem adódott semmi kellemetlensége. Megszokta ezt az örökös vándorlást.

Távozásakor, tehát már reggel, amikor batyujával a hátán készen állt az indulásra, megajándékozta az Olga nevű asszonyt egy pár fapapuccsal. Az asszony elfogadta, és kissé zavartan mesélte sebtében, hogy már tegnap nagyon tetszettek neki ezek a holmik, amikor csak úgy közömbösen végigsétált a hídon. Már-már vett is volna magának egy párat. De ő itt jövevényszámba megy, jobb, ha nem kezdeményez semmit.

– Persze – mondta a vándorárus –, értem. Nyugodjon meg, köztünk marad.

Mord ember

Kályharakással már évek óta csak a repedői mészégető foglalkozott. Téglából bárki megcsinálta magának, az itt meghonosodott formában, de igazi cserépkályha-rakáshoz csak ez a szurtos, mord ember értett. Ezért, amikor a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsi nagy kályhájáról lepattant a drót, ami évek óta összetartotta a rogyadozó csempéket, hamar üzent a mészégetőnek.

Konok, mord ember volt ez a mészégető. Amíg dolgozott, sosem énekelt, csak mormolt, mormogott, valakit mindig szidott, ha nem mást, a meszet, a mészkőt, a jóságos egeket.

Nem ártott volna, ha a mészégető pár nappal hamarabb érkezik. Be lehetett volna durrantani a vendégek fogadására szánt szobába. Ugyanis ezen a napon, amikor a mészégető rászánta magát a kályharakásra, egy újságíró is meglátogatta a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsit. Szürke Volgán érkezett, de még jóval a ház alatt egy kanyarban megállt a kocsi, s a sofőr, egy szilaj, nagy hangú öregember, kiparancsolta utasát a sáros hóba. Csak integetett neki, merre kell mennie, integetése a végén egész fenyegetővé vált. – Jó lesz sietni – kiabálta. Igaz, már késő délutánra járt. Ez a szürke Volga nem az első újságírót hozta ebbe a házba.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte a mord ember, a mészégető, amikor a szobából kinézve megpillantotta a konyhaasztal mellett papírjai fölé hajló fiatalembert. – Ki fia, borja?

– Ó, senki – mondta az öreg Hosda. – Csak egy városi ember.

– Városi? És mit akar?

– Ó, semmit. Csak beszélgetünk.

Az öreg Hosda ki s be járkált a konyha és a szoba között, ahol a mészégető a csempéket kocogtatta. Később külön-külön savanyú borral is kínálgatta őket, s kelletlenül válaszolt az újságíró kérdéseire,

– Ezt már elmondtam – morogta.

– Tudom, de nem nekem – mondta az újságíró.

– Ezt már elmondtam. Ezt már rég megírták.

– Tudom, olvastam – mondta az újságíró. –  Azért szeretném én is megírni.

Az öreg Hosda nem is ült le, szállította a poharakat a mészégetőnek, megkavarta a kályhaszéli langyos edényben a tyúkeledelt, megrakta a tüzet a konyha kemencéjében.

– Mondja meg na, mit akar itt ez az ember – makacskodott a mészégető.

– Mondtam, hogy semmit – mondta Hosda. –  Csak beszélgetünk.

– Valami érdekli őt?

– Persze – mondta Hosda –, egy s más érdekelné őt.

– Azanyja – mondta a mészégető.

Később, bár munkáját még nem fejezte be, kitelepedett hozzájuk az asztalhoz. Fejét féloldalt tartva bámult egészen közelről az újságíró arcába. Maszatos barna ujjait arca elé emelte, egy darabig ott mozgatta, mintha le akarná nyalni, aztán megmutatta őket az újságírónak is, és elvett előle egy teleírt papírlapot.

– Muti – mondta. – Mi akar ez lenni?

Egyre közelítette a papírlapot a szeméhez, aztán körbeforgatta, megfordította, végül beletörölte a kezét, és ledobta a konyhakemence mellé, a fásládába.

Az öreg Hosda még később is csitítgatni próbálta a kályharakás mellett.

– Ugyan – mondta –, hisz csak beszélgettünk. Hallhatta jól, csak beszélgettünk.

– De felírja – morogta a mord mészégető. – Nem látja, hogy mindent felír?

Sofőrünk egy rosszabb napja

Nem találtam én eddig semmi furcsát ebben a Dujmond Cézárban, pedig reggelente, amikor szolgálatba állt, itt szürcsölgette el a kávéját a pultomon. Nem vettem én észre rajta semmit. Ma is pontosan hatra bejött, az üvegfalú csarnokból láttam, amint a frissen hullott hóban furgonjával eldöcög a szálló előtt a hátsó bejárat felé. Kihozta a konyháról a kávéját, ahogy máskor is szokta, s most itt könyököl velem szemben a pult túlsó oldalán, és szürcsölget. Kigombolt bundájából a csésze mellé türemlik eléggé csúnya kék kockás sálja, s valahova éppen oda is néz egyenletes időközökben pislogva. Pontosan úgy pislog, mint máskor, pedig ma valami nincs éppen rendjén vele.

Amint idekönyököl nekem a pultra, azt kérdi tőlem, van-e üres szobám. Úgy kérdi, mint valami érkező szállóvendég. Hogyne, mondom, van dögivel. Akkor adjak ki neki hamar egy szobát. Most mindjárt. Kell neki egy szoba, ahol magára maradhat, persze megfizeti, hogy is képzelem. Én nem képzelem sehogy, és nem is adhatok ki neki semmiféle szobát, mert ő ennek a szállodának a sofőrje, és micsoda szokás az, hogy rendes munkaidő alatt csak úgy szobát bérel abban a szállodában, ahol a kenyerét keresi. Hát nem. Ilyesmi nálunk nem létezik.

– Nem, Cézár. Tudod te jól, hogy nem lehet – mondom neki. – Ilyesmi nálunk nem létezik. – És még meg is csóválom a fejem.

Ott van neki a személyzeti szoba azzal a heverővel. Pontosan neki van ott az a heverő, hogy ott ücsörögjön, amikor nincs semmi fuvar. Vagy ha éppen nem érezné jól magát, hát jelentsen beteget.

– Jelents beteget – mondom neki. – Jogodban áll betegnek lenni, vagy nem jól érezni magad. Megfájdult valamid, vagy érzed, hogy meg fog fájdulni. Ha fáj valami, nem muszáj vezetni.

– Nem vagyok beteg – mondja erre.

Akkor csinálj, amit akarsz, gondolom, és inkább kinézek a nagy üvegajtón és a nagy ablakokon a jobbára üres, behavazott parkolóhely felé. Korán van még, alig dereng. A frissen hullott hó a higanygőzlámpák fényében sárgás és sima, mint valami nyúlós massza a gyógyszertárban. Egyáltalán nem szép, de hova a fenébe nézzek.

A porszívó zümmögve közeledik, a szőnyeg belső sávját pásztázza, és Dujmond Cézárnak félre kell állnia, mert a takarítónő már mögéje ér. Látom, amint elmozdul, könyökével szívesen ott ragadna a pulton. De aztán nagy nehezen kiegyenesedik, megkerüli az asszonyt meg a porszívót, s a pult legvégére könyököl vissza, szemben a kicsi színes fényképekkel telerakott üvegszekrénykével. Nézi a képeket, ezek is azt igazolják, amit mi is nagyon jól tudunk: milyen fölemelő a kilátás innen a dombtetőről, pontosan ennek a szállodának a tetőteraszáról egy hamvas falú pohár frissítő mellett. Kötelező fogyasztás 7 lej.

Hátat fordítok a sofőrünknek, és benézek a házi telefonközpont tolóablakán. Nézem telefonos Jucit, és várom, hogy végre észrevegye, hogy őt nézem. Mint ahogy a nagyokos öregek csinálták kiskorunkban, amikor ujjaikat mozgatva mindenféle állatok meg tudom is én, miféle prikulicsok árnyképét vetítették nekünk a falra, hogy csodálkozzunk, én most kisnyuszit formálok redvesen fölálló fülekkel, és várom a hatást.

– Én csak kértem tőled valamit – hallom mögülem a Dujmond Cégár hangját. Amint félig megfordulok, látom, hogy könyökével lassan kúszik visszafelé a pulton. Közeledik az üres kávéscsészéje felé.

– Tudod te jól, hogy van az ilyesmivel – mondom. – Ráfáznánk mindketten.

Juci megkocogtatja az ablakot, és kinyújt nekem egy jókora karéj kenyeret. Megkente vastagon vajjal, rajta félujjnyi nyúlpástétom és karikára vágott ecetes uborka. Úgy szeretem, mintha nyúlpástétomon nőttem volna fel, nem puliszkás tokányon. A Juci családjában sok a vadászember meg a céllövő, innen az egész. Mindjárt bele is harapok. Akarom, hogy Juci lássa, milyen jólesik.

Így mosolygunk egymásra, éppen tele van a szám, amikor Juci a szemöldökével finoman integetni kezd, hogy forduljak csak meg. Persze előbb le kell nyelnem a falatot. Szállodai portás tele szájjal nem udvariaskodhat a vendéggel. Ott még nem tartunk.

Négy bundás férfi áll a pult mögött. Egyből rájuk ismerek: hárman közülük a szövetkezeti fejesek, akik minden szerda reggel elindulnak a szerdai gyűlésre. A negyedik, az még mindig Dujmond, a sofőr. Leteszem a kenyeret a hamutartó mellé a nyitott fiókba. Szoba kifizetve, veszem a kiállított nyugtákat, odatolom eléjük. Nyúlnék a kulcsért is, de ekkor már csak hárman vannak. Persze még elköszönök tőlük, mondom, a jövő keddi viszontlátásra.

Dujmond Cézár teljesen nyugodt léptekkel, kezében a szobakulcsot lóbálva cammog a lift felé. Sietve megkerülöm a pultot, mintha utána akarnék szaladni. De még csak rá sem kiáltok, utálok mindenféle felhajtást. Nem az én stílusom. Csak bámulok utána, mint valami lekésett jármű után, amíg becsukódik mögötte a liftajtó, és elindul a 701-es alig kihalt ágyai felé. Ez is egy gusztus, gondolom: csak úgy berontunk egy szellőzetlen szobába. Benyúlok a pult alá, kiveszem a hamutartó mellől a nyúlpástétomos kenyeremet, és lassan, előbb a héját körülrágva megeszem. Miféle ember is lehet ez a Dujmond Cézár?

– Miféle alak lehet ez a Dujmond Cézár? – hajolok be a Juci ablakán. – Mert figyelj csak jól ide. – És elmondom neki az egészet az elejétől. Hogy a sofőrünk úgy jött be ma reggel, hogy ő ma szobát bérel magának a szállodában.

– Talán magára is zárta az ajtót – mondja Juci. Na, ez nem jó dolog, gondolom, és közben próbálom elképzelni, mit csinálhat odafönn a sofőr csak úgy magában. Juci már kapcsolja is nekem a 701-est, hogy beszélgessek vele. Az első kicsengetésre fölveszi a kagylót.

– Ugye, te vagy az? – motyogom. – Légy szíves, mondd meg, én most mit csináljak?

– Rendes fizetővendég vagyok – mondja nagyon csendesen. – Majd leküldöm neked a személyimet.

– Jaj, azt ne. Az nekem nem kell.

– Akkor nem küldöm le.

Mondom Jucinak, ez a sofőr még bejelentő lapot is kíván magának. S talán a szobájába kéreti magának a reggelit. Most be kellene alaposan rezelnem. De szívbajos azért még éppen nem vagyok.

– Kell még vele beszélgetni – mondja Juci. –  Egyébként is van üres szoba elég.

– Van dögivel – mondom. Ezt mondtam Dujmondnak is, amikor bejött. Hogy a fene enné meg az ilyesmit, amiről nem tudom, hogy mi.

A csarnok ablaksora alatt pattogni kezdenek a fűtőtestek. Nagyot nyújtózva előbújok a pult mögül, elsétálok az oszlopsor mentén, és oltogatni kezdem a lámpákat. A szálló előbb térségről bevilágít a hó, még mindig elég vacak színe van, hogy meg ne mondjam, hogy milyen, pedig a város fölött már lilásan dereng. Bevágom magam egy fotelba, és várom a fűtőtestek felől a meleg első hullámát, amint maga előtt tolva egyenesen az orrom alá hozza a lengőajtó alatt becsorgó friss levegőt. Még egy pillanat és elalszom, ha nem vigyázok magamra. De ebben már komoly gyakorlatom van. Mégis fölrezzenek, amikor megérintik a vállamat. Látom, az új presszóslány a bárpulttól. Hasonlít egy rokonomhoz. Mondja nekem nagy bizalmasan, hogy Nemes már reggelizik, és mutogat az étterem felé és távolabb a konyha felé, mintha nem tudnám, hol szokott Nemes reggelizni. Az igaz, jobb, ha a pultom mögött talál. A sofőrrel is kellene még beszélgetni.

Dujmond egyből rám kérdez:

– Mi újság? Van valami?

– Nincs semmi – mondom. – És te mit csinálsz?

– Én semmit.

– Semmit?

– Nincs mit – mondja.

 

Nemes csak a szemével köszön, tekintete megáll rajtam, úgy a nyakkendőm táján. Így szokta. Kérdi, befutott-e valami. Mondom, semmi az égvilágon, kongunk az ürességtől. Ott áll egy pillanatig előttem, színtelen arca olyan, mint egy darab vízben felejtett gyalult deszka. Aztán továbbindul az irodája felé. Nem tudom, hogy szerezte be magának ezt az arcot, de máris elég sokra vitte vele. Mikor beszélgetünk, én is színtelen vagyok, halk és kemény. A fegyelem nem kutyagumi.

 

Fél nyolc, és még mindig semmi mozgás. Előveszem a zsebemből a kis magánrulettemet. Akkora, mint egy zsebóra, gombnyomásra működik egy rugóval, ami a számozott korongot a golyó alatt elmozdítja. Gondolok egy számot egytől harminchatig, ha kijön, nyertem. Éjszaka néha, főleg, ha Juci olvas, mintha az akadémián lenne, én meg csak unom ezt az üres böhöm nagy kéglit; órákig is elnyomogatom, s nyilvántartást vezetek az előforduló piros, fekete, páros és páratlan számok gyakoriságáról. Juci szerint ez elég primitív szórakozás. Talán jobban tenném, ha vennék egy könyvet és kiírnám, egyes betűk hányszor fordulnak elő egy oldalon? Igaz, az eredményt talán be is küldhetném valahova. De minek kínozzam magam, ha egyszer nem szeretek olvasni.

 

Nemes ott áll a pult előtt. Rezzenetlen arccal kérdi, merre van Dujmond. Láttam-e ma reggel?

– Dujmond? – tör ki belőlem hitetlenkedve. Dujmond. – Nemet intek a fejemmel, lebiggyesztem a szám, és egyenesen belenézek a főnök szemébe. – Ma még nem láttam.

Nemes már lohol is tovább, én pedig székestől megfordulva bekönyökölök a Juci ablakán. Mondom neki, én ma nem láttam Dujmondot. Ő sem látta, mondja, de vajon ő látott-e minket? Mégis, most már mi lesz? Igaza van, ezt jó előre tudni.

A sofőr úgy kapja fel a kagylót, mintha éppen a feje mellett lenne. De biztos ott is van, ha leheveredett valamelyik ágyra.

– Keresett a főnök – mondom.

– Gondolom.

– Most az egyszer falaztam neked.

– Magadnak falaztál – mondja erre.

– Hát akkor magamnak falaztam. De miattad.

– Na, ne falazz – mondja, és máris leteszi.

Nem falazunk, mondom Jucinak, a sofőrünk is erre kér. Elindulok az irodák felé. A folyosón a takarítónő porszívózik. Nemes irodaablaka előtt megállok, s jó hangosan megkérdezem a takarítónőt, látta-e ma a sofőrünket. Persze hogy látta, ott kávézott előttem a portán, éppen a pultomon. Erre a homlokomra csapok, és megkocogtatom a Nemes tolóablakát. Félretolja és várakozóan néz rám.

– Most mondja Lina, látta a sofőrünket – mondom. – Ott kávézott hajnalban a pultomon. Tehát itt van Dujmond, itt van valahol.

– Azt én is tudom, hogy itt van – mondja Nemes, és visszatolja az ablakot.

Na, ez jó. Valamit még mondanék neki. De ha tudja, minek erőltessem magam.

Mire visszatérek a pultomhoz, már várnak. Végre egy pár vendég, élhetek a hivatásomnak.

Tíz óra felé megint jön Nemes. Arra kér, ha előkerülne a sofőr, ne is menjen be hozzá. Siessen a szennyessel egyenesen a mosodába.

– Nem falaztam neked, ahogy kérted – mondom Dujmondnak a telefonba. – Megmondtam: itt vagy az épületben. Gyere tehát le, légy szíves.

– Én nem – mondja.

– Menned kell a mosodába.

– Oda nem.

– Hát mégis hova a fenébe mennél?

– Sehova.

Mondanék még valamit, de máris leteszi. Eszembe jut, ezért esetleg még ki is rúghatnak. Odahajolok Jucihoz, mondom neki, azt hiszem, ki fognak rúgni, s akkor pár napig szomorú leszek.

– Téged aztán soha – mondja Juci. – Nemes tudja rólad, hogy még neki magának sem adnál ki szobát. Te vagy a kedvence.

– Ezt honnan veszed?

– Nagyon úgy néz ki.

– Szóval csak szerinted vagyok jó portás, mi?

– Jó portás vagy,

Megértően ránézek, hogy persze, okos lány, tudja, mi az ábra. De nem értem. Hogy ez a Nemes engem szeret, az nekem magas. Miért szeretne? Talán otthon is beszél rólam a feleségének, aki név szerint ismer, és akinek néha eszébe jutok. Na nem. Hagyjuk a fenébe az ilyesmiket.

Tizenegy után veszem a termoszomat, átballagok a bárpulthoz, hogy a lány töltse meg kávéval. Én otthon is ezt a kávét iszom. Miközben a lány ringatja a presszógép karját, kérdi, hogy áll a csapat. Rosszul, mondom, ma este is kikaptak hét-egyre. De engem összetéveszt a délutáni portással, az van úgy oda a Dorongozókért. És még mondom, milyen áldott jó dolog, ha valaki a pincér- meg a portás-szakmában képes emberi arcokat megjegyezni. Ezzel snitt, elhallgatunk. Tényleg hasonlít arra a távoli unokatestvéremre. Tetszett is akkor nekem, félig árva volt, gondoltam, szárnyaim alá veszem, de azt mondják, rokonok között az ilyesmi nem egészséges. Úgysem lett volna belőle semmi, elment egyetemistának.

Alig érek vissza a pultom mögé, keresnek a belsőn.

– Mindjárt jön a váltás – mondja Dujmond. – Mégis leküldöm a személyimet.

– Hadd azt a fenébe, ha te már nem akarsz lejönni.

– Mert jó, ha tudják, hányasban vagyok.

– Nem érdekel az senkit – mondom. A kagylót a vállammal jobb fülemre szorítva várom, mond-e még valamit. De úgy látszik, befejezte. Egy Peter Stuyvesantot dugok a számba, fölteszem magamnak a Nemes-féle deszkaarcot, és indulok be a folyosóra az irodák felé. Félretolom az irodaablakot, és nagy komoran bekönyökölök.

– Főnök – mondom –, a sofőrünk a 701-esben található.

– Tudom – mondja Nemes.

Várok egy kicsit, hátha fölnéz. De csak körmöl tovább.

– Gondoltam, fölhívja és beszél a fejével.

– Nem, nem – mondja Nemes. – Maradjon csak, ameddig akar.

– Tényleg – mondom.

– Megtudjuk, meddig akar maradni – mondja Nemes, és végre fölnéz. – És főleg azt, hogy miért.

– Tényleg.

– Na látja.

 

Javában számolom a bevételt, amikor Dujmond újra rám csenget.

– Keresett valaki?

– Arra ne is számíts – mondom jó szárazon.

– Miből gondolod?

– Mert nem fognak. – Ezzel leteszem.

Veszem a nyugtákat, a kasszát és beviszem a könyvelőségre. Keveslik a pénzt, de ezért nem én vagyok a hibás. Pedig sofőrünk lendíteni akart valamit ezen a gyenge napon. Visszajövet a folyosón összefutok Frédivel, a délutáni váltással. Hamar elmondom neki hogy a 701-es foglalt, Nemes tud róla, és ne izgassa magát. Ennyit mondok, a többit majd úgyis megtudja.

Mikor átöltözve visszatérek a csarnokba, Juci elém jön, belém karol, és félrevon egy oszlop mögé.

Dujmond megint telefonált, mondja. Jobb, ha a mi váltásunkkal beszél. Jobb, ha mi tudjuk meg. Hajnalban, mielőtt bejött, keresztülment egy gyalogoson. Meg sem állt, letette a kocsit a hátsó bejárat elé. A többit tudjuk. Szüksége volt egy kis nyugalomra. Most már úgy érzi, kipihente magát. És kéri: jelentsük fel.

Állok vagy két percig, nem nézek Jucira, azt hiszem, a szőnyeget nézem, ami most hirtelen egész közel jön az arcomhoz, és nem jut eszembe semmi. Két percig nem gondoltam semmire. Mondják, az ilyesmi lehetetlenség, az agy folytonosan dolgozik. De azt hiszem, ez nekem most sikerült.

 

– Ez a Dujmond fura dolgokat üzenget nekem – mondom Nemesnek.

– Magának mi egy fura dolog?

– Azt üzeni, elütött egy gyalogost.

– Tudom – mondja Nemes.

– És hogy most jelentsem fel.

– Maga talán látta? – kérdi Nemes.

– Én nem.

– Akkor menjen haza és feküdjék le.

– Igaz – mondom.

 

A szálloda előtt megkérem Jucit, tartsa az aktatáskámat, amíg a Trabant szélvédőjéről letörlöm a havat. Aránylag kitisztult, de csak akkor veszem észre, amikor már sima a szélvédő és kékesen domborodik oda az orrom elé. Fölnézek a tulajdonképpeni égre, a gyorsan távozó felhők között három párhuzamos kondenzcsík rojtosodik éppen. Valami nagy böhöm utasszállító eregette maga után. Képzelem, az ősember jól megbámulná azt a három hosszúkás, vékony felhőt. De amilyen hülye lehetett, biztosan nem bírt háromig számolni.

Begyújtom a motort, úgy remeg ez a drága kicsi kocsi, hogy faráról nagy falatokban szakad le a hó, Amint gurulunk lefelé a városba vezető úton, Juci megkérdezi:

– És Dujmonddal most mi lesz?

Mi hogy legyen, gondolom. Valaki biztos megteszi neki azt a kis szívességet, amire számít. Bár jobb, ha ilyenkor magára van utalva az ember.

– Nemesnek van agya – mondom. – Megvárakoztatja jól, kifárasztja, hadd jelentse fel ő saját magát. Idő kérdése az egész.

Mielőtt betérnénk balra a Rosenberg házaspár utcába, leparkolok az üzletházzal szemben. Én a kocsiban maradok, Juci bevásárol. Negyedóra múlva kilép a boltból, messziről látom, hoz egy fél szatyor primőr salátát, hónapos retket. A többit csak hozzágondolom: gombakonzerv, spárgakonzerv, spenótkonzerv, csupa zöldség, ezeket mind nem szeretem. De nem biztos, hogy ma meghív ebédre.

– Bejössz? – kérdi, amikor a kapu elé érünk.

– Ha már itt vagyok, bekapnék valami zsírtól csöpögő szalonnás rántottát.

Lehuppanok az első fotelba. Ájulok el az álmosságtól. De most nem szabad kidőlnöm, kocsival vagyok, és elég síkosak az utak. Előveszem a zsebrulettemet, és nyomogatni kezdem. Kijönnek mindenféle számok.

Egyszer egy hajnalon, amikor bejött, Dujmondnak is megmutattam ezt a zsebrulettet, miközben szürcsölgette a kávéját. Úgy nézett rám, mint valami félhülyére, hogy csak úgy magamnak nyomogatom. A végén azért mégis megkért, nyomjam neki is egy kicsit, ő a harmincötösre gondol, mert harmincötben született.

Most is nyomogatom, hátha kijön Dujmondnak a harmincötös. Kijön a négyes, a zérós, a tizennégyes, a tizenötös, a huszonkilences, megint a négyes, a harmincegyes. Öt fekete és két piros, négy páros és három páratlan. És persze még más számok is, de azokra az álmosság miatt már nem emlékszem, ezért nem is tudom őket felsorolni.

Megérkezés északra

Arra számítottam, talán még a vonatablakból megpillantom a tengert. De kelet felé csak a nyírfákkal tűzdelt buckás rét hullámzott, végében a látóhatárt a kora reggeli napfényben úszó párásság kissé elfehérítette. A vonat egyenesen északnak tartott, az egyre közeledő barna füstlepel alatt lehetett az öbölparti város. A sínek nemsokára elmerültek a magas fedelű fehér házak és üszkös vöröstégla-épületek között. Először jártam északon.

A peron közepe táján barna lány várakozott. Úgy láttam, a csomagom és a fejem között inog a tekintete, de amint a közelébe értem, elnézett fölöttem. Egy vállszíjas oldaltáskával és egy jókora mappával utaztam. Át kellett szállnom a peremvárosok felé induló gyorsvasútra, de gondoltain, jobb, ha előbb megteázom. Az a lány a peronról is teázni akart, mögöttem állt a sorban, s amikor megkapta a nagy, forró üvegbögréjét, odatelepedett az asztalomhoz. Jó barna volt, tetőtől talpig kék farmerban; karóráját vékony szíjakra fűzve a nyakában viselte. Ott csúszkált, himbálózott sima bőrén a legfelső üres gomblyuk fölött. Zubbonya alatt nem is viselt blúzt. Még itt északon is tartott a nyár.

Egyszer csak letette a kanalát, átnyúlt bögréje fölött, és mutatóujjával megérintette a kezem fejét. Arca közben teljesen mosolytalan maradt. Azt mondta, engem keres. Ewa Wedzinska volt, apja küldte ki elém a pályaudvarra.

Így aztán együtt ültünk a gyorsvasútra, amivel kijutunk Oliwába. A csuklómnál fogva vezetett át a peronokon, keze, mint egy meleg bilincs. Csak akkor engedett el, amikor leültünk. Illata szokatlan volt, mint egy hántott fatörzsnek.

– Nálunk fogsz lakni – mondta.

– Egypár napot – mondtam.

– Nálunk maradsz – mondta. És mutatóujjával megérintette kezem fejét. Aztán befedte tenyerével.

A mappát beadtam az oliwai textilgyárba. Mintákat hoztam egy pályázatra. Talán föl is vesznek. Ezért utaztam ide. És, hogy viszontlássam Tadeusz Wedzinskit.

A gyár kapujában Ewa Wedzinska, mintha ténylegesen féltene, újra csuklón ragadott. Azt mondta, most megnézzük a tengert. Gyorsvasúton utaztunk vagy két-három állomást. Magas töltésen rohant a vonat, ki lehetett látni az erdővel borított hegyoldalra, s jobb kézre az erdős partszegélyre, a színeiben sűrűsödő égre, ami alatt párájában fakón gomolygott a tenger. Kamienny Potok volt az a kis állomás, ahol leszálltunk; a peronról lépcsők vezettek lefele, az országútra. Azon túl a házakat már elnyelte az erdő.

– Kapjunk be valamit – mondta Ewa Wedzinska. – Szereted például a halat?

– Azt nem.

– Akkor ehetsz például egy forró kutyát.

Állva ettünk egy kicsi, üvegfalú bódé előtt. Ewa Wedzinska sült hallal töltött zsemlét, én pedig forró kutyát. Letört egy darabot a ropogósra sült halból, és a számhoz érintette. Megvárta, amíg lassan résre nyílik, aztán finoman betolta. – Mi elég sok halat eszünk – mondta.

Vettünk egy hétzlotys karamellasört is, egymás után kortyolgattuk. A tenger közelségétől váratlan fuvallatok kavargatták Ewa Wedzinska haját, szálai ott úsztak el az arcom s az üveg szája előtt. A sör mellett is érződött a nyírfavíz illata.

– Most várj még egy kicsit – mondta, amikor az üveg kiürült. Zubbonya zsebéből fényképet szedett elő. Márta és én. Tadeusz Wedzinski készítette rólunk még nyolc évvel ezelőtt. Mártára mutatott.

– Ő hol van?

– Nem tudom – mondtam. – Nincs?

– Elváltunk.

– Akkor levágom.

– Vágd le – mondtam.

Széles ösvény indult az erdő felé, de amint a fák alá ért, az áfonyacserjék alatt hamar szétszakadozott. Egy csendes kis patak mentén haladtunk, ami már nyírek és juharok korán sárgult leveleit sodorta. Akadt pár sötétlő fenyő is, gyökereik ormótlan tönkjét sebes kanyarban kerülte meg a víz, és csobogása felerősödött. Az erdőnek is olyan volt a szaga, mint Ewa Wedzinskának. Az avaré és a hántott nyírfatörzseké, s talán az egész partvidéké.

A tenger hangja jó ideig nem hallatszott, bár most már nagyon közel lehetett. S tényleg, az erdő egyszer csak, anélkül, hogy ritkult volna, hirtelen véget ért. Az utolsó fák törzse mellett kezdődött a fehér homok. A patak itt egészen elcsendesedett, s a homokba vájt egyenes medréből némán belesimult a tengerbe. Torkolatánál fölfordított csónak hevert, szurkozott bordáin finom erekben tapadt meg a szélhordta homok.

Az erdő és a tenger közötti fövenyes sáv fehéren kanyargott a napfényben. Messzire el lehetett látni, mivel teljesen néptelen volt. Kihalt volt az öböl egészen Orlowóig, az erdővel borított kerek földnyelvig. Csak a kicsapó hullámoktól öntözött partszegélyen loholt egy cingár termetű fekete kutya.

A homok még egészen hideg volt, a tengernek sem érződött a szaga, csak egészen közel, ahol a rázúduló tajték már benedvesítette a moszatos partot. A tengervíz jeges volt; mégis jó darabon belegázoltunk.

– Mutatok valamit – mondta Ewa Wedzinska.

Ekkor már az áfonyacserjék közelében szárítkoztunk. Egy üveggel fedett kicsi tégelyt vett elő, az üveg alatt nem lehet tudni, miből, mókusszerű állatka és egy kicsi mogyoró. Ha az ember ügyesen forgatta, a mókus bekapta a mogyorót.

– Ez a mókus-mogyoró játék – mondta Ewa Wedzinska. – Ugye, nem valami okos?

– Egy kicsit buta – mondtam.

– A barátomtól kaptam. Ő csinálta.

Ezután, azt hiszem, egy kicsit elszenderedtem. Mindenesetre arra rezzentem, hogy Ewa Wedzinska eltakarja a napot. Lassan ereszkedett fölém, amíg a nyakából lecsüngő órája az államhoz ért.

– Kedves vendég – mondta.

Néztem az állam körül csüngő órát. Mindjárt tizenegy volt.

– Én most elmegyek – mondta.

Erre fölültem. Ewa Wedzinska felöltözve guggolt mellettem, s a fényképet lobogtatta.

– Akkor levághatom?

– Vágd le.

– De most elmegyek. Hiszed?

– Elmész – mondtam.

– De aztán találkozunk. Ha el is megyek.

– Persze – mondtam.

– Még most az egyszer – mondta.

 

Hamar eltelt a délelőtt, bár nem történt semmi a partszegélyen, amit be lehetett látni egész Orlowóig. A fölfordított csónak hasán: most egy apáca üldögélt. Szandálja a homokban hevert, meztelen lábujjait tornáztatta a napon. Később lecsúszott ülőhelyéről, és tett néhány lépést, úgy, hogy a kiömlő tengervíz többször is ellepte lábfejét. Előtte a hullámokon ott imbolygott egy háromdecis barna Gdanskie sörösüveg. Azt bámulta.

Délutánra a szél felerősödött. A cingár testű, fekete kutya valamivel közelebb pásztázta a partot. Most is pontosan azon a vonalon haladt, ami a tengert elválasztja a szárazföldtől. Az apáca a csónak hasán ült, ruhája vizesen tapadt az öléhez, combig fedetlenül szárítgatta magát a napon. Hosszú, lebarnult lába ós az evezővilla közelében hevert a leütött nyakú sörösüveg.

Némi kerülővel tértem vissza a magasvasúthoz. De nem volt hova sietnem. A peronon még elrágcsáltam egy adag rósejbnit, s nézegettem a hétpercenként érkező kék-sárga szerelvényeket.

Fél hatra érkeztem Wejherowóba. Tadeusz Wedzinski az állomáson várt. Két filmkonténert tartott a kezében, s amikor megpillantott, letette őket a kerítés párkányára. Nem ölelt magához, csak a vállam alatt szorított meg egyszerűen. Az utca felöli oldalon két kerékpár várt ránk. Kerékpáron tesszük meg az utat a tanyáig.

A mozi előtt még megálltunk. A félemeleti kerek ablakból gyapjas fiatalember dugta ki a fejét. Tadeusz Wedzinski váltott vele pár szót, aztán bevitte a konténereket a délutános mozigépésznek.

Mire kiértünk a városból, a nap éppen telibe talált. De most jólesett, mert minden kanyarral hűvösebb levegőbe merültünk. Némán gurultunk egymás mögött, Tadeusz Wedzinski csak akkor szólalt meg, amikor leégtünk egy keskenyebb, hengerelt útra. Itt bevárt, hogy egymás mellett haladhassunk.

– Úgy látszik – mondta –, Ewa nem ismert rád.

– De igen – mondtam.

– S aztán elment?

– Elment – mondtam.

Megint előrehajtott, mert a hengerelt útról letértünk egy hullámzó gyalogösvényre. – Kerülünk egyet – mondta –, és még napvilágnál megnézzük a tavakat. – Az ösvény itt fenyővel vegyes nyírfacsoportok mellett kanyargott, két oldalán a zsombékos fű között fekete víz csillogott.

Napnyugta után értünk a tavakhoz. Az ég egészen sárga volt, s a rezzenetlen víztükör is sárgán világított a sötétülő lombok között. Egészen kicsi tavak voltak, mint egy-egy szoba, vagy kisebb telek. Leszálltunk a kerékpárról, én engedelmesen álltam Tadeusz Wedzinski mellett sokáig, amíg azt nem mondta: – Most aztán siessünk.

Az ösvény most ruganyosan hullámzott a kerekek alatt. Tadeusz Wedzinski halkan figyelmeztetett, tartsam erősen a kormányt, mert könnyen megbicsaklik a keskeny csapáson. Sötétedett, s távolabb a rét egyik mélyedését derékmagasságban áttetsző fehér köd borította. Lepedője szegélye egyre sűrűsödve indult a fák között, úgy tolult felénk, hogy nemsokára ülésig belemerültünk. Egészen lefogta a kerekek alatti ágak roppanását s az ülés rugójának a nyekkenéseit. – Mintha hajóznánk – mondtam. Tadeusz Wedzinski hátrapillantott, látta a közöttünk összecsapó ködöt, s arra kért, most inkább hallgassak, igazodjam csak a háta közepe után, mert egy arasznyival sem szabad letérnünk az ösvényről. Amikor teljesen ránk sötétedett, hirtelen hosszú árnyékunk nőtt, s rávetült a ködre, mint a fenyőké, amelyek mögül lassan emelkedett ki a hold.

Egy kerítésnél végre megálltunk. Tadeusz Wedzinskire két tehene várt, orruk is benne volt a ködben, szarvuk fekete hegye nedvesen csillogott a holdfényben. Tadeusz Wedzinski hosszan füttyentett, de hiába.

– Nincs itthon – mondta. Pedig gyakran tesz ilyesmiket: eltűnik, csak hogy valahova hamarabb megérkezzék.

A ködből kiemelkedő kis szigeten állt a ház. A fekete gerendák s a közéjük rakott vöröstégla mellett szürkélltek a csukott ajtók, a csukott ablaktáblák. Tadeusz Wedzinski sietve begyújtott a konyhai olajkályhába, én közben a kerékpár fogantyújának a mintáját dörzsölgettem elszíntelenedett tenyeremből. Most megint megragadott a vállam alatt, mint a wejherowói állomáson. – Megérkeztünk – mondta.

Az emeletre barna falépcső vezetett. Fönn melegebb volt, s a szobákból, amelyeket Tadeusz sorra megnyitott előttem, finom tésztaillat illant elő. A kiszáradt nyírfából, a nyírfabútortól.

– S ha elfogadják a pályamunkát? – kérdezte. – Azt még nem tudom – mondtam. – Akkor itt maradsz – mondta. – Jösztök majd Ewával moziba.

Az emeletre barna falépcső vezetett. Fönn elővette fehér gabonapálinkáját, hogy azzal öntözgessük. A konyha falán lakkozott sárga és vörös platánlevelek lógtak. Közöttük Janusz Wedzinskinek, a halott rumiai postásnak a bekeretezett fényképe.

Az első teánál tartottunk, amikor megérkezett Agnesz Wedzinska, Tadeusz Wedzinski kisebbik lánya, a vőlegényével. Ők is kerékpáron tették meg az utat, farmernadrágjuk térdig lucskos volt a nedves bokrok csapásaitól.

Keménytojás, sovány tehénsajt és paradicsom, ez volt a vacsora. Teánkat bőven locsoltuk a könnyű gabonapálinkával. Tadeusz Wedzinski kisebbik lánya egészen színtelen volt, színtelen kóchaja szálanként lebbent el lyukacsos arcától, fogai rövidre kopottak. Olyan volt, mint egy parti kődarab, amiből a sós víz kiöblített minden színt, kioldott minden puhaságot. Hangja mégis suttogó és egészen gyermeki, s az a kiskutyás tolakodása is, amivel apja érintését kereste. – Ewa itt járt a délután – suttogta. – Kerékpárral volt, és magával vitte a kutyákat. Grassnál van, a Grass tanyán. Búcsúzik Grasstól.

– Ki az a Grass? – kérdeztem.

– Övé a Grass-tanya – mondta.

A vőlegénye elég sokat krákogott, alaposan telefüstöltük a szobát. – Julian egy kicsit tüdőbajos – súgta Tadeusz Wedzinski. – De rövidesen teljesen meg fog gyógyulni.

Julian nem szerette a konyha izzadt levegőjét, hamarosan kiállt a nyitott ajtóba. Később kendőt terített a hátára, kilépett és jó darabig nem láttuk, csak az ajtó elé kivetülő fényben gomolygó szürke ködöt.

– Hány éves vagy? – kérdezte Agnesz Wedzinska.

– Én már majdnem negyven – mondtam.

– Grass is majdnem negyven.

– Ki az a Grass? – kérdeztem.

– Ez most már mindegy – mondta.

Amikor Julian visszatért, befőttesüvegben kicsi, foltos szalamandrát hozott. Az istálló küszöbén találta, azt mondta, hetek óta vadászik rá viharlámpással ilyen nedvesebb estéken. Az üveget az asztal közepére helyezte, hogy mindnyájan láthassuk a kicsi, szuroktestű állatot. – És mondd, papa – kérdezte Agnesz Wedzinska –, van neki kicsi pucukája? – Apja keze majdnem elfedte kócos fejét. – Van neki éppen elég baja – mondta Tadeusz Wedzinski. Julian mohát tépett, és beleszórta az üvegbe. De aztán hamar ráunt az egészre, felcsatolta a fejhallgatóját, és leheveredett a hencserre a magnó mellé.

Kaptam Tadeusz Wedzinskitől egy papucsot és egy fekete mackót. Azt mondta, jobb, ha most mindnyájan lefekszünk. Aludjuk ki magunkat, mert holnap nagyot kerékpározunk, lehet, elmegyünk egészen Puckig vagy Rewáig, a Pucki-öbölre. Mind az öten.

Az emeleten aludtam, az egyik tésztaillatú szobában. Szürkületkor a vékonyra mosott régi függönyön is látszott: a köd teljesen eloszlott, most fekete, rongyos szélű felhők közeledtek sebesen a tenger felöl. A szoba egészen kihűlt, s a künti fuvallattól néha meglebbent a függöny. Magamra vettem Tadeusz Wedzinski fekete mackóját, s mezítlábasan álltam az ablak előtt, a puha rongyszőnyegen. Az ég hamar változott, a sötét fellegek eltünedeztek délen, nyomukban jégtáblaszerű lapos pamacsok közeledtek. Mire valamennyire kivilágosodott, teljesen beborították az eget, s nagy pelyhekben hullani kezdett belőlük a hó.

És még eléggé távol, bizonyára a Grass-tanya felől, két magas növésű, göndörgyapjas kutya tűnt fel lassú ügetésben. Mögöttük kerékpáron Tadeusz Wedzinski nagyobbik lánya. Melle fölött megcsillant szíjakra fűzött karórája.

 

Az olajkályhában dohogott a tűz, tejszag töltötte be a konyhát. Ewa Wedzinska a hencseren ült felhúzott lábakkal, piros flanellpizsamában.

– Kedves vendég – mondta.

Leültem a hencser szélére, néztem Ewa Wedzinska meztelen lábfejét, nyakába fűzött óráját, nyírfavízzel öblített sötét haját.

– Egy kicsit fázik a lábam – mondta. Valamennyire közelebb húzódtam, hogy Tadeusz Wedzinski fekete mackója érintésével egy kicsit melegítse. Aztán rátettem egy párnát, a párnára meg a kezemet.

Ewa Wedzinska elővette a mókus-mogyoró játékot.

– Megtarthatom? – kérdezte.

– Tartsd meg – mondtam.

Tadeusz Wedzinski az udvaron levegőt nyomott a kerékpárok tömlőibe, hogy az úton ne érjen meglepetés. A ritkuló felhők résein át sárga fénnyel tűzött a nap, s a fatörzseken, a kéreg közt megrekedt kevés hó nedves foltokban tünedezett. Úgy látszik, megérkezett az ősz.

Reggeli után kerékpárra ültünk. Elöl ment a két göndör gyapjas kutya, és Agnesz Wedzinska Juliannal. Mögöttük Tadeusz Wedzinski, aztán mi ketten: Ewa Wedzinska meg én.

Útközben aztán kérdezgetett, hogy tetszik-e ez, meg tetszik-e az. Meg tudnám-e szokni itt északon?

Azt mondtam: – Azt majd meglátom. Ha már itt vagyok, mindenesetre megpróbálom.

Milyen is egy hágó?

Bár emberi település nem volt sehol a közelben, pontosan a hágón, a két medencét összekötő országút mellett, egy piros-fehér csíkos vasrúdon, autóbusz-megálló kerek táblája himbálózott a szélben. Itt haladt keresztül naponta négy autóbusz, a reggeli és a délutáni járat.

A pózna tövében magányos lány üldögélt. Nem túl gondosan varrt, egyszerű barna köpenyt viselt, csupaszon hagyott lábán valami olcsóbb cipőt. Kezében háló lógott, eltenni való uborkával. A reggeli járattal érkezett dél felől, valahonnan, ahol megterem az uborka.

Egy ilyen hágó elég szeles hely, ezernégyszáz méter fölött elég szelesek a helyek, szép időben is lobog az ember ruhája szegélye. A lánynak is, bár hátát a martnak vetve ült, kicsit lobogott barna köpenye szegélye, fölötte nyikorgott a megállót jelző kerek tábla.

Tiszta idő volt. A két medencébe jól be lehetett látni, az északiba valamivel távolabbra, bár nyugatnak kanyarodó végét a párásságra hulló napfény elfehérítette. Nyugat és kelet felé erdős és kopár gerincek váltakoztak, a magasabb hegyhátakról hófoltok nyúltak egészen az erdőhatárig.

Valamivel a hágó alatt, egy kanyarban tejbegyűjtő volt. A magasabban fekvő esztenákból kis szekereken hordták ide le a tejet minden délelőtt. Az esővájta utacskák a hágón torkolltak az országútba, zötyögő kis szekerek mellett szaladtak a tehenészfiúk.

„Vigyünk-e lefele egy darabon?” – kiabálták a lánynak. A lány alig nézett feléjük. Csak fejével intette, hogy nem akarja.

Néhány teherautó is megállt a hágón. Amíg a motor hűlt, a sofőrök körülnéztek, lepillantottak mindkét oldalon a völgyekbe, ahol mélyen a fenyvesekből kifehérlett egy-egy kanyar. Ők is megkérdezték a lányt, vigyék-e valamerre egy darabon. De a lány nem akart menni sem délnek, sem északnak.

Ebédidő tájt, amikor a tehenészfiúk hazafelé igyekezve elhaladtak előtte, újra megkérdezték vinnék-e fölfelé egy darabon? De a lány fölfelé sem akart menni.

A pózna tövében üldögélt, és a távolba nézett. Csak nagy ritkán állott fel, ilyenkor megigazította a ruháját, átment az úton, s úgy tűnt, csak azt a helyet nézi, ahol az előbb üldögélt s a távolba révedt. Arcával mintha nem lett volna sehol, érdemes lett volna közelről szemébe nézni, de ettől aztán bizonyára megijed. Itt érte a délután is.

Oktalanul bár, de kicsit bánatos tud lenni egy ilyen havasi délután. Egy ilyen elhagyatott hágó, ahonnan északnak és délnek be lehet látni egy-egy délutánt. Egy ilyen lány, akit nem szabadna megijeszteni.

Estefelé, amikor jött a félhetes busz, felszállt és továbbutazott észak felé.

Kicsit városias, kicsit parasztos volt, kicsit bizonytalan, kicsit akaratos, délről érkezett, észak felé tartott uborkáival, és egy napot töltött a hágón.

Most már úgy tűnt, csak ezt a félhetes buszt várta reggel óta. Talán mégis valami egyebet; és talán hiába. Vagy talán csak tudni akarta: milyen is egy hágó?

Fülledt reggel

Megálltak még a város szélén egy sarki kocsma előtt. Varga a hátsó ülések felé nyúlt, kivett egy hálót, benne öt üres sörösüveggel, kiszállt, és elindult a bejárat felé. Vargáné lehúzta a maga felén az ablakot és kikönyökölt.

A bejárat körül, a kerítés mentén és a járdán is, kockás abroszokkal terített asztaloknál – reggeli után vagy reggeli helyett – sört ittak az emberek. Fülledt reggel volt.

A kocsihoz legközelebb eső asztalnál vidékiesen öltözött férfi ült egy zöld kötött ruhás nővel. A férfi, miközben beszélt, a kávéscsészéjébe nézett s egyik ujja érintette a nő esti öltözékéhez választott piros táskát. Távolról talán azt lehetett volna hinni, hogy a nő faluról messze szakadt rokona a férfinak.

De nem voltak rokonok:

 

A FÉRFI. … És esetleg megadhatnám a címemet is.

A NŐ. Mit csináljak vele? Csak nem ment a szívére?

A FÉRFI. Esetleg írhat majd nekem pár sort… Ha majd szüksége lenne valamire. Az ember nem tudhatja. Vagy ha meg akarna látogatni. Vagy ha…

A NŐ. Nahát. Már mindjárt délelőtt van és még mindig itt ülünk valahol. Azt sem tudom, hol. Nem járok ilyen helyekre.

A FÉRFI. Mégis, hátha meggondolná. A legjobb a reggeli busz, a félkilences. Negyed tízre kinn van az ember.

A NŐ. Negyed tízre kinn vagyok falun. Juj, ha ezt valaki hallaná.

A FÉRFI. Hova írhatom a címemet?

A NŐ. Hova? Hát tessék. Ide. Erre a gyufásdobozra.

A FÉRFI. Lehet, nem fog elférni rajta…

A NŐ. Adok még egyet. Írja két gyufásdobozra.

A FÉRFI. … Mert elég nagy betűkkel írok.

A NŐ. Az a nő a kocsiból fűzi magát. Nő kocsival. Nem érdekli?

A FÉRFI. Azt hiszem, nem fűz.

A NŐ. De fűzi. Nekem mondja?

A FÉRFI. Tessék a címem. Én tudom, jó az, ha az embernek vannak címei. Ha írhat, ha valami baja van.

A NŐ. Milyen baja van? Na micsoda?

A FÉRFI. Ha van egy helye, ahová elmehet. Magára van írva, hogy minden két hétben kiborul.

A NŐ. Ha rám van írva, akkor jó. Ha egyszer majd kiborulok, akkor majd kimegyek. Csak azért, hogy lássam, milyen pofát vág, ha meglát. És milyen pofákat fognak vágni az egyházközség kurátorai. Faluhelyen sok a kurátor meg egyéb ilyesmi, nem?

A FÉRFI. Róluk ne beszéljünk.

A NŐ. Maga véletlenül nem kurátor? Fogadjunk, maga se egyéb, mint egy kurátor.

A FÉRFI. Én be vagyok oltva az ilyen szövegekkel szemben. Én tudom a magamét. Én tudom, mit vegyek komolyan…

A NŐ. Nem kötelező meghallgatni. Maga mit gondol, én mikor unatkozom: amikor maga beszél vagy amikor én hallgatok? De nem is ezt akartam kérdezni. Mit gondol, ha holnap találkoznánk, megismerném-e?

A FÉRFI. Biztos.

A NŐ. Ez rendes volt. Ezt szeretem. Tényleg, lehet, egyszer kimegyek. Egyszer kiborulok falun is. Milyenek ott a viszonyok?

A FÉRFI. Őszinte leszek. Van egy tornác, egy kis szőlőlugas. Nem utolsó dolog ott egy terített asztal mellett elüldögélni. Egyszerű falusi reggeli: tej, tojás, füstölt sonka…

A NŐ. Ez komoly? Maga meg akar engem hízlalni. Tönkre akarja tenni az alakomat. Most jut eszembe, álmos vagyok.

A FÉRFI. Elférne magán pár kiló, pár napi pihenés… Anyám tyúkot is vágna.

A NŐ. … Anyám tyúkja… Él az édesanyja? Könyörgöm, igyunk valamit az egészségére.

 

Varga most előjött a kocsmából. De az üvegek nem voltak nála. Odament a kocsihoz és megérintette Vargáné karját.

– Adj csak még egy ötöst. Csak lengyel sörük van.

– Akkor vegyél csak négy üveggel – mondta Vargáné és nem nézett Vargára.

– Ötöt veszek. Hozzá fogok nyúlni a benzinpénzhez – mondta Varga és visszament a kocsmába.

 

A NŐ. Az autós férfi megnézett engem.

A FÉRFI. Kérek szépen egy fél konyakot.

A NŐ. Hohó! Hát egyedül iszom az édesanyja egészségére?

A FÉRFI. Akkor két fél konyakot. Jöjjön csak a fél konyak. Mondom, eléggé be vagyok oltva az ilyen vad szövegek ellen. Sokáig bírom. Na, szóval tudja, hogy érzi magát az ember, ha jó levegőt szív és rendes ételeket eszik?

A NŐ. Nem egészen értem, hogy is kezdtünk mi el magázódni. Ez nekem komplikált.

A FÉRFI. Egészségére.

A NŐ. Mégis, hogy is van ez?

A FÉRFI. Kezit csókolom. Most nem tudom másként.

A NŐ. Reggelre nem tudsz tegezni. Szóval nappal már nem. De jó levegőt szívsz és rendes ételeket eszel. Bravó.

A FÉRFI. Én megadom a tisztességet az embernek. Főleg ilyenkor… Egyébként tudja, hogy apám élete végéig magázta anyámat?

A NŐ. Jaj de szép. Szüleid a falvédőn magázódtak.

A FÉRFI. Ezt is ismerem, a falvédővel. Ismerem a mesét elejétől végig. Én be vagyok oltva a legvadabb dolgok ellen, engem nehéz dolog…

 

Varga most kijövet elhaladt a férfi és a nő asztala előtt. Kezében volt a háló az öt üveg lengyel sörrel. Kinyitotta a csomagtartót s az üvegeket úgy hálóstól beleállította egy lefektetett gumiabroncs közepébe.

– Na, tűnjünk el innen. Kezd meleg lenni – mondta.

– Várj még egy kicsit – mondta Vargáné.

Varga kinyitotta a kocsiajtót, és mielőtt beült volna a volán mellé, még körülnézett.

– Ja. Na húzd csak fel azt az ablakot. – Becsapta az ajtót, begyújtotta a motort. – Majd megállunk még valahol. Egy más helyen, egy másik terasz előtt. Egy másik asztal előtt. De lehetőleg árnyékban. Ott aztán…

A NŐ. És ezekre a gyufásdobozokra is mind ráírhatod a címedet, mind az egészre.

– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte Varga, miközben a kocsival megfordult és elindultak a városból kivezető úton.

– Mesélj valamit – mondta Vargáné.

Állatkert

A gépkocsiból hárman szálltak ki: Kovács Wladimir, szőke kefefrizurás, zakóban, nyakkendősen, ötvenen valamivel felül, Kovács Vili, szőke, sima hajú, vászonnadrágban és tornaingben, ötvenen valamivel felül, és a Kovács Wladimir felesége. A kocsi, amely farán EU jelzést viselt, ott maradt mögöttük a parkolóhelyen.

Elhaladtak egy sövény mellett, ami mögül sörösüvegek koccanása hallatszott, majd betértek a fák közé, ahol az avaros térség sétánnyá keskenyedett egy nyíl alakú zöld tábla alatt, amire ez volt kiírva: „Az állatkert felé.”

Kovács Vili Kovács Wladimir mellett haladt, és halkan azt mondta: „Elég lett volna, ha csak ketten jövünk.”

„Nyugodt lehetsz”, mondta Kovács Wladimir jó hangosan „egy vak hangot sem ért, és nem teszi magát. Ugye?” Kovács Wladimir felesége elmosolyodott, amivel azt kellett hogy jelezze, hogy tényleg nem ért semmit.

„Mert egyáltalán nem valami hangulatos dolog”, mondta Kovács Vili.

„Kellemes kis erdő”, mondta Kovács Wladimir, mint aki fölfedez valamit. „Kellemes kis erdő, liget, népliget, kis pagony, de esküszöm, nem emlékszem rá. Te emlékszel arra, hogy itt fák voltak, mert én nem, egyáltalán.”

„Emlékszem”, mondta Kovács Vili.

„Az utcára sem emlékszem, a restire sem. Semmire.”

„Én nagyon is jól emlékszem”, mondta Kovács Vili.

„Egészen egy bájos, csinos, kedves, nyugodt kis hely, egészen sikerült kicsi dolog.” A kapu elé értek. „Ó, én majd fizetek.”

„Tessék”, mondta Kovács Vili, és előreengedte a sógornőjét. „Miért vagy ideges?”, kérdezte Kovács Wladimir. „Na menjünk”, mondta Kovács Vili. „Miért vagy te ideges egy ilyen nyugodt helyen?” „Azért”, mondta Kovács Vili, „mert amikor idejövök, egyből elfog az idegesség, és nagyon jól tudom, hogy mitől van.” „Merre megyünk?”

„Arra”, mondta Kovács Vili, és elhaladtak a tengerimalacok, a fülesbaglyok, a mosómedvék és a réti sasok ketrecei előtt.

A dingókutyáknál Kovács Wladimir megállt. „Egy ilyet elfogadnék”; mondta, „de azt hiszem, ezekkel foglalkozni kell, másként teljesen elvadulnak. És meg kellene szokni azt a vadszagukat is. Nekem pedig nem nagyon van időm. Érzed ezt a szagot?” „Na gyere, most már mindjárt ott vagyunk.” „Egészen kellemes kis hely”, mondta Kovács Wladimir. „Azt majd, meglátod”, mondta Kovács Vili.

„Érzelmes kis kölyök voltál te mindig. Kicsi érzelmes takonypóc, dilisen érzelmes.” „Dilisen, igen?” Kovács Vili egy lépéssel járt bátyja előtt, aki mögött felesége is lemaradt kissé.

„Na nézz csak oda”, mondta egyszer csak Kovács Vili, és előremutatott, ahol három sétány találkozásánál kialakult az állatkert főhelye. Magas, hegyesen végződő vasrudakból szerkesztett kerítés mögött keleti stílusban épített, csempézett falú épület állott, egy-ötven magas, egy-ötven széles bejárattal. Kívül a felirat: Leo leo. Oroszlán. „Na látod?”

Kovács Wladimir az oroszlánt figyelte, amely kissé félretartott, meg-megránduló fejjel, hátsó lábát fájósan húzva sétált körbe a kerítés mentén.

A fűben ülő férfit akkor pillantotta meg, amikor sétája közben az oroszlán egy vonalba került vele. Hófehér, válig érő haja volt, egyszerűen a fűben ült a kerítés mellett és a sétáló oroszlánt nézte. „Szabad a fűben ülni?” Ennyi szaladt ki a Kovács Wladimir száján. Aztán Kovács Vili felé fordult: „Elég gethes állat. Elég trampli. Ezt nézi? Ezzel tölti az idejét naphosszat?”

„Na látod?”, mondta Kovács Vili. „Csak ül és nézi és nem csinál semmi egyebet.”

Kovács Wladimir elment a kerítésig, ott állt egy darabig. „Mibe kerül nálatok egy ilyen állat? Gondolom, elkérnek érte vagy negyven ezrest, még ha ilyen idegbajos is.” Kovács Vili fagyott mosollyal nézett Kovács Wladimir arcába. „Nem eladó”, mondta.

„Ha megfordul, odamegyek”, mondta gyorsan Kovács Wladimir, „mit mondjak neki?”

„Nem fordul meg.”

„Miért nem fordul meg?”

„Mert nem szokott.”

„És mit mondok neki? Hogy apu, hát ez és ez.”

„Kovács úr. Azt mondod.”

„És ő erre mit fog mondani?”

„Nem fog mondani semmit.”

Kovács Vili most hirtelen megfordult, szemöldöke, mint egy elérzékenyült gyermeknek, megrándult, kezével simította ki elboruló arcát. „Gyere”, mondta és belekarolt a sógornőjébe, elcipelte egy padig, és leültek. „Gyere, beszélgessünk.” Kovács Wiadimir felesége elmosolyodott. Kovács Vili is elmosolyodott, szárazon és fenyegetően és azt mondta: „Utállak.” Az asszony újra elmosolyodott, és bólintott. „Utállak. Mindkettőtöket utállak.” Aztán kimerülten elhallgatott.

„Egészen furcsa, milyen csend van, hogy itt micsoda nyugalom honol”, mondta Kovács Wiadimir, miközben melléjük telepedett. „Ilyet már rég nem éreztem. Hol kap az ember manapság ennyi csendet és ilyen jó levegőt. Mit kutyagol az ember, hogy találkozzék egy kicsit a természettel. És ez az oroszlán. Végül is egy oroszlán az egy oroszlán, nem kutyagumi, nem bizony. És ki tudja? Ki tudja, ha időm és lehetőségem lenne, talán elüldögélnék én is itt békésen… De nekem semmire sincs időm.”

Kovács Vili felállt. „Nekem kezd beleköltözni az a dolog a lábizmaimba”, mondta csendesen, „ilyenkor mennem kell.”

„Nem volt lelkem megzavarni”, mondta Kovács Wladimir, „esküszöm, nem tudtam, na.”

„Ennyi volt”, mondta Kovács Vili, amikor a többiek is felálltak, fél arcával rámosolygott a sógornőjére, majd hirtelen átnyúlt előtte és lerántotta Kovács Wladimir karját a fényképezőgéppel. „Az oroszlánt fényképezem”, mondta Kovács Wladimir, „a srácoknak, mert ennél gethesebb, tramplibb oroszlánt biztos nem láttak.”

„Kezdek lassan kihűlni”, morogta magában Kovács Vili, amikor visszafelé menet utolérték.

„A dingókutyákat még egyszer látni szeretném”, mondta Kovács Wladimir. „Jártál már Ausztráliában? Itt azt írja, odavalósiak ezek a kutyák. Ott mindenféle furcsaság megterem, emlős madarak, mindenféle kenguruk, egyebek.” „Nem jártam Ausztráliában”, mondta Kovács Vili, „bizony isten.”

„És amikor lehull a hó, hova lesz az oroszlán?”, kérdezte Kovács Wladimir, amikor már a kerthelyiség sövénye mögött itták a sörüket. „Mi lesz, ha lehull a hó?”

„Utállak”, mondta Kovács Vili. „A feleségedet is utálom. Szerencsétlenségünkben csak utálni tudlak.”

„A feleségemet én is utálom”, mondta Kovács Wladimir; amikor felálltak az asztaltól, és mosolygósan és kérdőn hátba veregette az asszonyt.

„Es war ganz nett”, felelte Kovács Wladimir felesége, amin körülbelül azt érthette, hogy a délutánt sikerült kedvesen eltölteni.

Egy róka

Egy estefelé, úgy fél hét tájt, a központi nagy önkiszolgáló üzlet előtt egy férfi egyszer csak előtört két asszony közül, akikkel a bejárat felé tartott, és fölkiáltott:

„Róka vagyok!”

Aztán még többször egymásután elismételte, megcsukló hangjában a felismerés öröme és kétségbeesése csengett.

Egy központi önkiszolgáló bolt ilyenkor, fél hét tájt, elég komoly forgalmat bonyolít le, s a túlsó oldalról is sokan átsiettek, hogy lássák, mi is történik.

Így külsőre semmi rókás nem volt benne. Sápadt, puha arca, széles orra, fekete haja és sötét szeme volt. Fedetlen fővel járt és könnyű tavaszi felöltőt viselt.

A két asszony, akinek a társaságából az imént oly eltökélten tépte ki magát, kinyújtott karokkal szaladt utána. Utolérték, belekapaszkodtak és könyörgőn tekintettek a sötét szempárba, amely nem akarta többé ismerni őket.

Nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen egy Róka nevű emberről volt szó, aki most szokatlan hevességgel az utca és az önkiszolgáló közönsége előtt bemutatkozik. Nem erről lehetett szó, mert erőteljes, riadt, menekülő mozdulatokkal újra kitépte magát az asszonyok közül, osonó léptekkel az utca közepére, a járművek közé rohant, és gyorsan vetkőzni kezdett. Ruhadarabjait messze hajította magától, a robogó autókra, a huszonötös és harmincas trolira. A végén már egy szál rózsaszínű műszálas ingben állt az úttest két sávját elválasztó csíkon.

A két asszony, akinek a tömeg közben előzékenyen a járda szélén biztosított helyet, egymásba kapaszkodva támolygott, és nevén igyekezett szólítani:

„Benedek!”

Az, hogy e névvel valaha is találkozott, nem látszott rajta. Nem látszott rajta, hogy valamikor Benedeknek hívták, hogy egyáltalán hívták valahogy. Már az ingét kezdte kigombolni.

– Nem is olyan csúnya.

– Nem, nem.

– Nem szőrös.

– Nem vörös.

– Nem kék.

– Nem ezüst.

– Nem ravasz.

– Nem lompos.

A tömeg, mivel itt kifogyott érveiből, az elveszett felé keskeny folyosót hagyva, a két lesújtott asszony felé fordult.

– Biztos rokonok.

– Egyikük Benedekné lesz.

– Ha nem mind a kettő…

– A másik csak sógornő.

– A komájuk lesz.

– Éppen az. Koma.

– Betegnyugdíjat fognak kapni utána.

Kétséggel és részvéttel teli percek voltak.

– Hazaviszik.

– Beviszik.

– Beviszik a sürgősségire.

– Beviszik a rendőrségre.

– Beviszik a diliházba.

– Beviszik az állatkertbe.

Aztán tényleg el is vitték. Közönséges fehér mentőkocsi érkezett, szokatlanul nagy személyzettel. Magas, köpenyes inasok fogták körül hirtelen, aztán a többit nem lehetett látni, mert egyszerre fölébe hajoltak. Bár öltöztetésre nemigen volt idő, mindenét összeszedték. Amikor az autó elment, nem maradt semmi utána.

Később az utca és az önkiszolgáló közönsége is kicserélődött, de még zárás körül is sok szó esett a rókáról. Mindenki emlékezetében kutatott, s így sok minden kiderült.

Hogy például egyszer valaki négykézlábra ereszkedett és megugatta tulajdon gyermekeit, a többiről már nem is jó beszélni, mégis, ha olykor belepumpáltak valamit, az orvostudománynak sikerült bizonyos időszakokra az apát visszaadni gyermekeinek. Hogy másvalaki, egy étkezde régi vendége, szokásos szerdai vargabélese helyett az utolsó szerdáján a szerdai teknősbékáját kérte, aztán a panaszkönyvet, s afölött tehetetlenül sírva fakadt: volt egy bátyja, kivitte magához Amerikába. Hogy egy osztály legjobb tanulója egyszer, miután házi feladatát elvégezte, esernyővel kiugrott a hetedik emeletről; jobb is, hogy nem valamikor később történt ez vele. És így tovább. És hogy a legérthetetlenebb, hogy ezek a dolgok csak úgy egyik pillanatról a másikra jönnek, és végül is, ki honnan tudhatná, micsoda lakozik az agyában, hát nem igaz?

– De hogy éppen róka – mondta valaki enyhén rosszallóan. – Azt azért nem értem. Hogy én az ő helyében…? Hát nem is tudom.

Az biztos, az ilyesmit nem könnyű eldönteni. Az esemény tanúi, ha hirtelen kutatgatni is kezdtek önmagukban, meggyőződéseiket titokban tartották.

Jóval ezután hallani lehetett, hogy a róka-ügy nem is ebben a városban történt, hanem más városokban. Mindenesetre egy központi önkiszolgáló üzlet előtt. Sokan, akik épp átutazóban voltak, saját szemükkel látták: amikor levetkőzött, szőrös volt, vörös, lompos és ravasz. Nem volt könnyű dolog megfogni, de a végén csak sikerült. Bárki megtekintheti, ott van benn az állatkertben, ketrecére ez van kiírva: „Róka.”

Sírfelirat helyett

Vasile Ureche, miután leszerelt a katonaságtól, fenn a hegyoldalon, a Köves útnak nevezett vízmosás mentén, nem messze szüleitől, fenyőgerendából házat ácsolt magának. Mint errefelé általában, ez is hegyi stílusban épült, zsindelytetős, tornácos kicsi ház volt, a Pietrosz felé menet mindenki elhaladt előtte. Néhány fenyő tartozott a telekhez, alattuk burgonyát termesztett, feljebb, az erdő alatt volt még egy keskeny zabvetése. A havason juhokat meg marhát tartott, otthon vajat köpült, s hetente egyszer bevitte a visói piacra. Ha megszorult, a bányában dolgozott vagy a fakitermelésnél. Volt éjjeliőr is.

A felesége kicsi tömzsi asszony volt, Ioanának hívták. Ha tehette, mindenüvé elkísérte. Aki vajért igyekezett hozzájuk, előbb benézett a Köves út alatti kicsi ivóba, ahol gyakran lehetett őket látni, amint háttal a bejáratnak, egymás mellett állva isszák a korsó sörüket.

Három fia volt, eleinte elkísérték fáért az erdőbe, télen ő is bevitte őket szánon Visóra, de aztán hamar elkerültek otthonról különböző iskolákba. Ezek néha kölcsönkértek tőle, aztán megadták, aztán ő kért kölcsön a gyerekektől és megadta nekik. Néhány levél és néhány pénzesutalvány.

A temetésre aztán autókon érkezett a rokonság Bukarestből, Nagybányáról és Orsováról. Temetés után a három mérnök fiú hazautazott Bukarestbe, Nagybányára és Orsovára. Hívták az anyjukat, de nem ment velük. Otthon maradt, s aki rendszeresen benézett a Köves úti kicsi ivóba, láthatta, amint háttal a bejáratnak, állva issza a korsó sörét. Látni lehetett hetente egyszer a visói piacon, amint vajat árul.

Errefelé sokan járnak idegenek is, mindenki, aki a Pietrosz felé kapaszkodik, elhalad a fenyőgerendákból ácsolt kicsi ház előtt, de senkinek nem jut eszébe megkérdezni, vajon kicsoda is lakhatott benne.

Vasile Ureche egyszerű ember volt, egyszerűen élt, és egyszerű a sírja a borsai temetőben. A környező hantok alatt pihenők kegyeletteljes rokonai nem panaszkodhatnak, hogy letapossák a törpe árvácskát, ami itt vadon megterem, vagy fölrúgják a konzervesdobozokban virító oroszlánszájat meg a nefelejcset, mert Vasile Ureche híre alig-alig jutott túl faluja határán, s így sírjához sem rendeznek csoportos kirándulásokat.

Kivágott filmkocka

A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka.

Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen kimért körítéssel, szabályosan tálalt uborkasalátával. Mégis azt nézte.

De az egész nem tartott sokáig, talán öt másodpercnyit, aztán a pincér megtette még azt a három lépést, ami a vendég asztalától elválasztotta. Kidugaszolt egy üveg sört, és töltött. Amikor üres tálcájával visszaindult a konyha felé, éreznie kellett, hogy az a pár másodperc arcát több vendég emlékezetébe véste.

– Volt valami a hússal? – kérdezte egy másik pincér, aki a konyha bejáratánál utolérte.

– Semmi – mondta a pincér.

– Mért nézed. Vagy nem azt nézted?

– A húst néztem, de nem volt vele semmi.

Amikor ismét elhaladt magányosan ülő vendége asztala előtt, az odaintette.

– Mondja, van ezzel valami?

– Nincs, kérem. Abszolút semmi.

– De valamit nézett rajta, nem?

– Néztem, de nem volt vele semmi.

– Nem szeretném, ha mégis lenne vele valami – mondta a vendég inkább óvakodva, mint haragosan. – Csak azért mondom.

– Kérem. Jó étvágyat.

Ezzel a pincér továbbment, hogy egy másik asztalnál vegye fel a rendelést.

– A vendég még mindig nem eszik – mondta a másik pincér a konyhaajtóban. – Úgy álltál ott, mintha vissza akarnád vinni. Mi jutott eszedbe?

– Valami eszembe jutott. De nem tudom, mi.

Később, amikor két, rizzsel és zöldborsóval körített karajt vitt egy másik asztalhoz, látta, hogy vendége most már lassan enni kezd.

– Úgy látszik, megeszi – mondta a másik pincér.

– Persze hogy megeszi. Miért ne enné meg?

– Az ember félti a gyomrát, ezt tudhatod.

A másik pincér a konyha függönye mögül figyelte a vendéget, aztán amikor az befejezte, azt mondta: – Megette.

Amikor a vendég fizetett, elég kedvtelennek látszott, pedig megette az egészet.

– Magát hogy hívják? – kérdezte a pincért.

– Dunyha Jánosnak – mondta a pincér, miközben tárcájába helyezte a pénzt. – Kedves egészségére.

A vendég kimenet egy másik pincért is megkérdezett.

– Dunyha Jánosnak hívják – mondta a másik pincér.

Dunyha Jánosnak hívták. Ebben a városban több Dunyha nevű pincér volt, rokonok voltak. Ennek a Dunyha Jánosnak például az apja meg a nagyapja is pincér volt, és azokat is Jánosnak hívták. A mindenkori törzsvendégek a maguk idején „János bátyám”-nak szólították a nagyapát, az apát és most a legifjabbat is. De ő is már tulajdonképpen ötvenéves elmúlt, harmincöt éve dolgozott a szakmában. Szolgált a Bagolyvárban, a Savoyban, a Tivoliban és a Lidóban.

Megtorpanása, mellyel vendége előtt az ételt gyanússá tette, s arcát megjegyeztette a többi vendéggel, szakmájában valóban szokatlan, de úgy látszik, igen nagy szüksége lehetett rá. Hirtelen megijedhetett, hogy leejti a húst, esetleg eldobja, vagy tartott magától, hogy beleharap. Talán meg sem riadt, csak épp eszébe jutott valami. Mondjuk, csak annyi, hogy harmincöt éve szolgál a szakmában, most éppen a Lidóban, és tálcáján roston sült marhabélszínnel és uborkasalátával vendége asztalához igyekszik.

Az albérlő

A csónak nem fért be a kapun, ezért a bizottság combig érő vízben, gyalogosan gázolt be az udvarra. A jól megépített betonház és az alacsony nyári konyha között, mint valami kis szorosban, hordók és ládák rekedtek meg.

– Konzervgyári hordók – mondta az egyik bizottsági tag.

– Nézzünk csak körül – mondta a másik.

A betonház falán az ablakok szintjén húzódott a barna iszapos csík, hajnalban még ott locsogott a folyó vize. De a nyári konyha rojtos kátránypapír fedele az ablakok magasságában végződött. A nyári konyha horpadt fala egészen barna volt, a nyári konyha falán nem volt iszapos csík.

A házigazda, amikor meglátta, hogy bizottság van az udvarán, alsónadrágban legázolt közéjük. Elrugdosták a lebegő hordókat, majd ketten kiemelték a nyári konyha ajtaját.

– Ez kicsoda? – kérdezte az egyik bizottsági tag, amikor a benn megrekedt vízzel egy pizsamába öltözött test ütődött a lábuknak.

– Az albérlő – mondta a házigazda, és kissé elvonta az útból egyik lábát. A többiek nadrágban és magas szárú gumicsizmában voltak.

– S a holmi odabenn?

– A holmi az enyém.

A kiborult kertajtó mögött a szilvafákon rongydarabok, sárrögök és mindenfélék ültek, mint odasereglett madarak. Közöttük áttetsző függönyként szalma csüngött, akárcsak valami trópusi kis bisztró bejárata körül. Erről érkezett egy lány, kezében egy szál kolbásszal. Nem volt rajta semmi, hacsak nem valami ruhaféle a rászáradó szenny, ami most olyan mintázatot mutatott, mint a turistatérképek szintgörbéi. A bizottság felé tartott, mivel arrafelé sejteni lehetett egy utcát, és megállt, kezében az egy szál kolbásszal.

– Hová megy? – kérdezte az egyik bizottsági tag.

– Haza – mondta a lány.

A házigazda igazított az alsónadrágján, a kert felé kémlelt, de a lány egyedül érkezett.

– Ugyanis nem aludtam otthon – egészítette ki előbbi válaszát a lány.

Az egyik bizottsági tag levetette a köpenyét. Alatta pizsamakabát volt.

– Vegye magára – mondta.

– Nem fázom – mondta a lány, löcsbölve megkerülte az albérlőt és a bízottságot, és kigázolt az utcára.

– Megmoshattam volna neki a kolbászt – mondta készségesen a házigazda. – Van még egy darab kenyerem is.

– Azt is megmoshatta volna – mondta az egyik bizottsági tag.

– Hagyja – mondta a másik. – Jó, ha az ember kezében van valami. Ön talán éhes?

A másik bizottsági tag füzetet vett elő és jegyezni kezdett. – Siessünk, Balázs, hisz még csak az elején tartunk.

– Írjad – mondta a másik. – Kilenc hordó. A környéken, de különösképpen közelükben érezhető szag után majdnem bizonyos, hogy konzervgyári hordókról van szó.

– Tudna valami részleteket? – fordultak a házigazda felé.

– Nem, nincsenek részletek – mondta a házigazda, és közben a távozó lányt nézte, amint a hátára fölcsapódó lé fehér öblöket mos a szenny szintgörbéi közé. Aztán hozzátette:

– Az albérlőm igen mélyen alvó ember volt.

Tanyai lány

A csónakban öt öregasszony ült. Egy férfi evezett. Magasabban és távolabb telefonoszlopok sora húzódott, tövükben most csapott össze a két oldalról érkező víz. A férfi elengedte az evezőket s a csónak most egy helyben forgott.

– Egy lány – mondta az első öregasszony.

– Egy lány – mondta a második is.

– Cigarettázik.

– Már bokáig áll a vízben.

– És cigarettázik.

– Fázom – mondta a harmadik öregasszony. Ez az öregasszony nagyon vizes volt.

– Hogy mi van?

– Egy lány – mondta a negyedik öregasszony az ötödik öregasszonynak. – Már bokáig ér neki.

– Hé! – kiáltotta az evezős férfi a lánynak. – Te mit csinálsz ott?

– Semmit – kiáltotta vissza a lány.

– Na gyere hamar.

– Nem megyek – kiabálta a lány.

– Ne viccelj. Nincs időnk.

– Gyere, kislány, gyere – kiabálta az ötödik öregasszony.

– Menjünk – mondta a harmadik öregasszony, aki nagyon vizes volt. – Menjünk, ha nem jön.

– Én nem tudok bemenni – kiabálta az evezős férfi. – Semmiképpen nem tudok odamenni.

– Nem kell idejönni – kiabálta vissza a lány.

– Akkor gyere. Már a lábszáradig ér. Már térdedig ér.

– Nem megyek – kiabált a lány. – Tanyai lány vagyok.

– Miféle lány vagy? – kérdezte kiabálva az evezős férfi.

– Tanyai lány vagyok. Nem megyek.

– Mit mondott? Miféle lány? – kérdezte a harmadik öregasszony a negyedik öregasszonytól.

– Azt, hogy tanyai lány.

– Ki az a Tanyai? Mert én nem ismerem.

– Én sem ismerem.

– Én sem.

– Tudsz úszni? – kiabálta az evezős férfi.

– Tudok – kiabálta a lány.

– Akkor gyere. Csak egy kicsit kell. Attól addig.

– Nem megyek.

– Nem jön – mondta az első öregasszony. – Nem akar.

– Menjünk – mondta a harmadik öregasszony.

– Tudsz oszlopra mászni? – kérdezte az evezős férfi.

– Tudok – kiabálta a lány.

– Akkor mássz fel.

– Nem mászom. Tanyai lány vagyok.

– Nem mászik, azt mondja – mondta az ötödik öregasszony.

– Már a térdéig ér neki a víz – mondta az első öregasszony.

– Már a combját locsogja nekije.

– Menjünk, ha nem jön – mondta a harmadik. – Én nagyon fázom.

– Várjunk – mondta az evezős férfi. – Amikor a melléig ér, akkor idejön.

– Még cigarettázik – mondta a negyedik öregasszony.

– Ezt még elszívja, aztán jön.

– Hol a tanyátok? – kiabálta a férfi.

– Ott.

– Ott nincs semmi.

– Ott van.

– Hát a tanyaiak hol vannak?

– Ott vannak.

– Ott nincs senki.

– Ott vannak.

– Mit mond? – kérdezte a harmadik öregasszony.

– Azt, hogy ott vannak – mondta a negyedik.

– Akkor nincs egyedül.

– Hát biztos.

– Ott vannak, csak nem látszanak.

– Valaki adhatott neki tüzet is.

– Még meggyújt valamit.

– Menjünk.

– Igazán menjünk.

– Na jössz-e? – kiabálta az evezős férfi. – Nem tudok odamenni. Nem kerülhetek sodrásba.

– Nem megyek – kiabálta a lány.

– Most már a melledig ér – kiabálta a férfi. – Most már elindulhatsz. Lökd el magad szépen az oszloptól. Most már pont a melledig ér.

– Hagyja a mellemet – kiabálta a lány. – Tanyai lány vagyok. Ne kössön a mellembe.

– Menjünk – mondta a harmadik öregasszony. – Meghűlök.

– Kellesz a francnak – üvöltötte az evezős férfi. – Kell a francnak a melled. Már a válladig ér.

– Menjenek dolgukra – kiabált a lány.

– Menjünk dolgunkra – mondta a negyedik öregasszony. – Igaza van.

– Fulladj meg – üvöltötte az evezős férfi, aztán az öregasszonyokhoz fordult. – Bár kiköthetnénk még az akácosban. De nem hiszem, hogy még kiköthetünk.

– Kössünk már ki valahol – mondta a második öregasszony.

– Bár lenne még egy evezősünk.

– Bár lenne egy kis hátszelünk.

– Né, a feje még künn van. Az még egészen jól látszik.

– De már nem egészen.

– Az ott épp a szája.

– Az nem. A szája már nincs künn, az biztos.

– Kialudt a cigaretta.

– De az orra neki, az még künn van.

– Az ott az orra.

– Az nem az orra. Az valami egyéb. Az nem orr.

– Hát mi a fene?

– A füle.

– Az magának fül?

– Mit mondott?

– Azt, hogy nem fül.

– Mert nekem rossz a szemem.

– De az ott még az.

– Micsoda?

– Az.

– Az nem az.

– Nem is annál az oszlopnál állt.

– Hát melyiknél?

– A másik oszlopnál állt.

– Melyik oszlopot mondja maga?

– Én aztat ott. A másik kettő között.

– Én meg aztat.

– Én meg aztat.

– Én meg aztat.

Szemétégető

Som egy délután kihajtott, messze maga mögött hagyta a várost. Szállingózott a hó, de a betonúton s a földeken hamar elolvadt. Az országútról jól látszott a szikes domboldallal határolt lakatlan terület, ahol az északnyugati szélben füstoszlopok dőltek a rétre. Itt égették a város szemetét.

Som talált egy helyet, ahol leparkolhatott és gyalogosan indult befelé. Lehetett addig majdnem egy kilométer.

Nem messze onnan, ahol a szeméthalmok véget értek, s mellettünk láthatóvá vált a piszkos, kiaszott fű, egy bódé állt, amolyan kicsi irodaféleség, azé az emberé, mondjuk, aki átveszi az égetésre érkezett szemetet. Tulajdonképpen azé az emberé volt, aki sorrendi alapon bizonyos időközökben egyszerűen alágyújt a szemétnek.

Som nem a teherautóktól kinyomott úton, hanem az őszi nedvességtől süppedős réten át közeledett. Bepillantott a bódé ablakán, kopott szürke arc fogadta, olyan kifejezéssel, mint aki nincs gyalogosokhoz szokva. Erre nemigen sétálnak.

– Keresek valamit – mondta Som, s maga is rájött, milyen ügyetlen ebben a pillanatban.

Az ember a bódéból rést nyitott az ajtón, úgy bámult Som széles, szomorkás arcába.

– Szétnézek egy kicsit – mondta Som, s tűrte, hogy méregessék.

– Tessék – mondta az ember a bódéból.

Som hálából hirtelen magyarázni kezdte, hogy valami a szemétbe került, mert nincs otthon, nincs már meg, nincs egyáltalán sehol, s ha lehetne, megkeresné.

– Tessék.

Az ember erre visszament a bódéba, Som pedig elindult a füstölgő rakások között. Egy darabig zsebre dugott kézzel járkált, nézdelődött, aztán visszatért a bódéhoz és megkérdezte, mégis, például merre van a frissebb szemét. Az ember a bódéból erre csak úgy kimutatott az egész szemétre.

– Ott – mondta.

Som visszaindult, de alig pár lépés után akaratosan megfordult és bemosolygott a bódé ablakán.

– Nincs magának egy lánya? – kérdezte, mintha a szemétben megpillantott volna valamit, ami a bódéban ülő ember családjára emlékeztetné.

– Miért? – kiabált kifelé konokul az ember a bódéból.

– Csak – mondta Som.

– Ja! – mondta az ember a bódéból. – Aha! – És látszott rajta, hogy ezzel a maga részéről befejezte.

Som láthatta, képtelen barátkozni. Tovább járkált a szemétrakások s a ráfonódó füstpászták között, mintha egy kiállítás folyosóján bámészkodna, nem pedig kedvenc tárgyát keresné. Tulajdonképpen nem is igen keresgélt, inkább a lába elé nézett. Sok volt az üvegtörmelék, üveg, ami nem ég el.

Elérkezett a rakások széléig, ahol az északnyugati szélben megdőlt az első füstoszlop. Egészen tisztán megpillantotta a férfi és a nő alakját az alacsony, szikes domb tetején. Előttük szürke gyermekkocsi állt, mintha most érkeztek volna sétájukból a gyerekkel, s mint egy tűzhányó peremén, megtorpantak a látványtól.

Aztán a férfi rátette a lábát a kocsira és meglökte, hogy bukdácsolva elinduljon az égő szemétrakások felé. Ahogy nagyokat lendült a vakondtúrásokon, töredező furnér szilánkjai villantak körülötte.

Som egy csecsemőre gondolhatott, mert szaladni kezdett, bár a távolság nagyobb volt, semhogy idejében odaérkezhetett volna. S tényleg, még elég távol volt, amikor a füst függönyén keresztül látta, hogy a gyerekkocsi rázuhan arra a rakásra, ami épp útját állta. Amikor felborult, a benne levő ezernyi kacat egy pillanatra fölporzott.

Som nem fordult vissza, mert a kiboruló kacat között valami fényesen csillant s kíváncsivá tette. A gyerekkocsi ezerkilencszázharminchatos típusú volt, még benne maradt egy része annak, amit a szemétbe szántak. Törött ceruza, gyaluforgács, kibomlott plüsspárnácska, amin most kihunyó csillagként villant föl egy-egy olvadó hópehely. A csillogó valami sem hevert messze. Egy magnetofon mikrofonja volt. Fején megolvadt a műanyagrács, egészen beleolvadt a hüvelybe. Tényleg el lehetett dobni. Som mégis zsebre tette.

Elindult hazafelé, közben fölnézett a dombra, azokra, akiket az előbb még szülőknek vélt. De szülők is voltak: valahonnan előkerült a gyerek is, már vállukig ért, fázósan elkeskenyedve baktatott közöttük.

– Megtalálta? – kérdezte az ember a bódéból, amikor Som már elhaladt előtte s leparkolt kocsija felé nézegetett.

– Ó, nem – mondta Som. – Sajnos.

– Akkor az mi ott a zsebében?

– Ez? – kérdezte Som, és elővette kezét a zsebéből, a kezét, melyben a mikrofont szorongatta. – Találtam.

– Na tegye vissza – mondta az ember a bódéból egészen nyugodtan.

Som engedelmesen megfordult, és odadobta az első szemétrakásra.

– Nem oda – mondta az ember a bódéból. Oda, ahonnan elvette.

Som megfordult, elsétált az első szemétrakásig, felvette a mikrofont, aztán továbbsétált a füstpászták között arra a helyre, ahol a gyerekkocsiból az a sok miegymás kiborult, és oda dobta, ahol sejtette, hogy épp heverhetett, mielőtt lehajolt volna érte. Most már hazamehetett.

– Piszok – mondta neki az ember a bódéból, amikor másodszor is elhaladt előtte, s éreznie kellett, mennyire komolyan gondolja.

Majd máskor

A rablót az utcán fogták el: egyik lábával beszorult két parkoló kiskocsi közé, ennyi elég is volt. A közelben közlekedési jelzőlámpa volt. Ketten szorosan belekaroltak és odavitték a szolgálatos milicista fülkéjéhez. Fiatal, rövidre nyírt hajú, benőtt homlokú ember volt, a fejéhez képest kissé széles vállakkal. A milicista, miután telefonált, átadta helyét a rablónak.

– Jól futott, pihenje ki magát – mondta s az ajtót maga mögött becsukva kiállt a lépcsőre.

A fülkét, amely a járda és a virágágyások között állt, hamarosan körülvették. Mindenki látni akart egy rablót. Az ablakon keresztül csak kicsi feje és széles válla látszott. De rablóból ennyi is majdnem elég. Amikor már nagyon sokan voltak s egyesek föl próbáltak mászni a kabin oldalára, hogy lássák, teste mégis hogyan folytatódik vállától lefelé, a rabló megkocogtatta az ablakot, hogy figyeljen rá a milicista.

– Mi baj van?

A rabló valami fontos, elsárgult papirost húzott elő a zsebéből.

– Né – mondta. – Dönci nem normális.

– Tegye csak el jól – mondta a milicista kissé elmosolyodva. – Majd odabenn. Ott majd megmutatja.

A milicista körül sokan tolongtak. Mesélték, hogy ez az ember, itt a fülkében, egyszerűen kicsavarta a táskát a nő kezéből és elrohant. De elég, ha az ember ránéz az arcára.

– Ha az ember jól megnéz egy arcot, abból sok minden kiderül – mondta egy férfi. – Igaz?

– Nem tudom – mondta a milicista.

– Az a homlok, azok az elálló fülek. Tulajdonképpen el kellett volna egyszer alaposan látni a baját.

– Még nem késő – mondta egy másik.

– De késő – mondta a milicista.

– Tudja – folytatta az előbbi férfi –, az emberben ilyenkor…

– Nem tudom – mondta a milicista.

A rabló belülről megkocogtatta az ablakot.

– Mi baj? – fordult oda a milicista.

– Mit mind mondanak? Mit akarnak?

– Nem akarnak semmit. Üljön nyugodtan.

– Jó lesz megnézni ezt a pofát – mondta valaki. – Látott már ilyen füleket?

– Én a maga helyében, ahogy megfogom, elintézem, hogy megemlegeti.

– Intézzük el, az anyja istenit neki.

A rabló kinyúlt az ajtón és megérintette a milicista karját.

– Mit akarnak?

– Üljön csak nyugton, a kis… – A milicista becsukta a fülkeajtót. – Tessék csak szépen lelépni a lépcsőről. Tessék szépen a járdán továbbmenni.

Előkerült a károsult is, az a bizonyos asszony.

– Ó, a táskámat.

A milicista odaintette.

– Nézzen be az ablakon.

– Az az. Kérem szépen ide.

– Na várjon. – A milicista megnyitotta egy kicsit az ajtót, a rabló összerezzent, amikor megérintették. – Csak a táskát – mondta a milicista.

– Ó, istenem – mondta az asszony.

– Még ne menjen el – mondta a milicista, amikor odaadta a táskát.

– De hát dolgom van.

– Akkor vissza kell kérnem a táskát.

– Legalább vagy kettőt adhattam volna neki – mondta megint a férfi, aki az előbb a milicistával próbált beszélgetni. – Megcibálhattam volna egy kicsit.

– Nem mindig kapcsol az ember, mi? – nevetett egy másik. – Nem mindig jut az ember eszébe, hogy most cibálhatna egyet.

A milicista közben a rablót nézegette. Aztán rést nyitott az ajtón.

– Mitől ilyen rövid a haja, Dönci?

– Tetszik tudni. A múltkor.

– Ja. Nem mondtam semmit.

A milicista visszafordult, és háttal az ajtót támasztva állt. Észrevette, hogy a kocsi, amire várt, most bekanyarodik a sarkon.

– Csináljanak egy kis helyet – mondta, aztán benyitott a fülkébe.

– Mit mind mondanak? – kérdezte suttogva a rabló.

A milicista visszasuttogott:

– Nem mondanak semmit. Maradjon még ülve egy kicsit, Dönci.

Két milicista szállt ki a kocsiból és a kabin felé közeledett. A rabló is megpillantotta őket és felállt.

– Most jöjjön – mondta a szolgálatos milicista.

Bár már indulnia kellett volna, a rabló a milicista mellett állt, és úgy nézett a szemébe, mint egy gyermek.

– Jöjjön maga is velem – kérte.

– Nem tudok – mondta a milicista csendesen.

– Igazán jöjjön velem.

– Most nem tudok – mondta a milicista. Majd máskor.

Egy rossz kinézésű ember

A rossz kinézésű ember egy nyárvégi napon, délután tűnt fel a kisvárosban. Az állomás felől közeledett, de nem az ingázókkal, hanem valamivel később, a távolsági gyorssal érkezhetett, amelyik csak a nyári menetrend szerint áll meg ezen az állomáson.

A távolsági gyorsról egyébként itt kevesen szállnak le, legtöbbször aktatáskás mérnökök vagy valamiféle szakértők, akik egy-egy éjszakára megszállnak a kombinát vendégszobájában, aztán eltűnnek, mielőtt a helybeli lányokkal összebarátkoztak volna.

A rossz kinézésű ember aktatáska nélkül közeledett fölfelé a rövidke főutcán. Nem volt benne semmi szakemberes vagy mérnökös, készruha-üzletből való, nagyobb termetre szabott nyári öltönyt viselt, zsebében dudorodott holmija, miegymás, amit az útra magával hozhatott. Ez az öltöny sötétkék volt, hozzá talán szükségből választott túl világos cipők, s mérsékelt polgári ízléssel kockázott szürke ing. Az, ami kinézését, tulajdonképpen kellemetlenné tette, a vállai közé süppedt, sötétkék gallérnál kezdődő, széles, kerek feje volt. Világos, seszínű arcával, a keskeny homlokából laposan hátrasimuló hajával leginkább halra emlékeztetett. Halarcú ember sötétkék, bő nyári öltönyben, világos cipővel, ez valahogy nem ment. Legtöbben utána is néztek.

Rossz kinézése ellenére az idegen egyelőre ártalmatlannak látszott. Egész délután az utcákat rótta, mintha ki akarná őket tapasztalni. Mintha valami köze lett volna a boltíves kapuk mohos tövéhez, az utca macskaköves medréhez, melyet a város mint műemléknek tekinthető útburkolatot szívesen tűrt meg a zajos bejáró ökrös szekerek alatt. Az idegen, miközben valakit kikerült, oly szomjasan meredt arcába, mintha elveszett testvérét keresné benne. De senki nem hasonlított hozzá a városban. Errefelé bozontos, barna örmények laktak valamivel világosabb gyermekeikkel, az idegen pedig fehér volt és sima.

Másnap újra föltűnt, halszerű merev arcával végigjárta a várost és mindenkinek belebámult az arcába. Egy alkalommal kezében virággal is látták, de nem derült ki, melyik ház asszonyához készül ebédre és hol tölti éjszakáit.

– Ki a fene lehet? – kérdezte valaki egy ablakból, valakitől, aki egy másik ablakból bámult ki az utcára.

– Én nem tudom – mondta a másik, hangjában enyhe rosszallással. – Nem tudom, de nincsen valami jó feje, az biztos.

– Az. Nem valami jó fej – mondta az előbbi. És ennyiben maradtak.

A harmadik napon, hét végén, hallani lehetett, hogy a rossz kinézésű idegen estelente kapuzáráskor a temetőből távozik, éjszaka pedig sétákat tesz a városból kivezető országúton, amerről a langyos szél hullámaival érkezik az ablakok alá a békabrekegés.

Még aznap este el is utazott. A kis állomáson ácsorgók közül többen ráismertek, hogy ő a halarcú idegen. Némi meglepetést mégis hangjával keltett. Alázatos, meleg és mély zengésű volt, amint megváltotta a jegyét. Röviddel ezután valaki az ácsorgók közül azt állította, hogy ő maga látta, amint virágot helyezett az Adorján házaspár sírjára.

– Az Adorján fiú lesz – mondta erre valaki.

– Az lehet – bólogattak a többiek. – Az lesz.

Megegyeztek abban, hogy az Adorján házaspár sírja volt a legelhanyagoltabb az egész temetőben, de ez az Adorján fiú most végre megemberelte magát. Életükben nem nagyon bírta a szüleit, s azok sem igen kedvelték, mivel nem volt a legsikerültebb gyermek. De most már ő is öregedni kezdett, és íme, megbocsátott az öregeknek. Szó, ami szó, ilyen arccal próbára tehette a szülői szeretetet, pedig úgy látszik, nem rossz fiú, nem, nem.

Ezalatt befutott az esti távolsági gyors, s az idegen elrobogott vele. Aztán az ácsorgók is szétszéledtek s vacsoránál családonként megbeszélték, hogy itthon járt az Adorján fiú, az, amelyiknek olyan halarca van.

Csak az öregek hallgattak, mint mindig, korán nyugovóra tértek a régi város régi szokásai szerint, mert igen jól tudták, hogy az Adorján házaspárnak – bármennyire is törekedtek erre annak idején – nem volt gyermeke.

Wolf

A hosszú, szabálytalan alakú zongoralerakat homályában egy este megjelent egy férfi, rúdra erősített hálót tartott a kezében, egy zongorának támasztotta, aztán bemutatkozott Bordának, a raktárnoknak.

„Wolf”, mondta, és közben ülőhely után nézett. Szőke volt, kutyásan megnyúlt a feje, barna kezeslábast viselt. Olyan volt, mint mondjuk egy szőke farkaskutya.

„Hogyhogy Wolf?” kérdezte Borda, mire Wolf megmagyarázta:

„Wolfnak hívnak.”

A lerakat kínosan berendezett sarkában álltak, a tetővilágítás poros ablakai alatt, szegényes bútorok, ponyvák és huzatok között. A poros tetőablakokon most ennek a szokatlan berendezésnek a képe látszott, künn sötétedett, benn égett a villany. Borda egy kicsi vaskályha lapján kenyérszeleteket pirított.

„Zongora érdekli Wolf urat?” kérdezte.

„Nem zongora”, mondta Wolf, leült egy kerek zongoraszékre és forogni kezdett rajta, úgy nézdelődött.

„Akkor valami más az ok”, mondta Borda, és a helyenként rojtossá szakadozott, szutykos hálót nézte, amit Wolf magával hozott. Úgy nézte, mint akinek hirtelen nem jut eszébe, hol látott ilyet. „Van egy kész teám”, mondta, „a Matókot vártam, azt hittem, a Matók érkezik.”

„Valami nőszemély?”

„Egy hangoló, egy zongorista”, mondta Borda. „Egy snapszot tölthetek?”

„Egy snapszot igen”, mondta Wolf.

Borda kitöltötte az italt és állva maradt. Wolf megfordult a széken, megemelte a poharat és kiitta. „Bejött ide egy kutya”, mondta.

„Miféle kutya?”

„Egy kutya.”

„Szóval Wolf úr a kutyáját keresi.”

„Nem az én kutyám”, mondta Wolf.

Borda megkerülte az asztalt és újabb kenyérszeleteket helyezett a kályha lapjára. Wolf kezeslábasa zsebéből elsárgult, töredezett szélű fényképet vett elő és Borda felé nyújtotta:

„Ismeri?”

„Egy kutya. Egy kiskutya”, mosolyodott el Borda, „épp a lerakat ajtajában.”

„Hol van?” kérdezte Wolf.

„Ó, igen rég nem láttam én már kutyát. Talán esztendők óta.”

„Úgy huszonkilencben, mi?”

„Vagy talán még huszonnyolcban.”

„Huszonnyolc meg öt az harminchárom.”

„Hát úgy öt éve.”

„Én körülnézek”, mondta Wolf, lehajolt és eltűnt a terem homályában. Borda kis lábost vett le a kályháról, leült az asztal mellé, kanalazni kezdett és pirítóst rágott.

„Mit eszik?” kérdezte Wolf a teremből.

„Karfiolt piritóssal.”

„Az diétás kaja.” .

„Egy kicsit nem jól vagyok”, mondta Borda.

„Az nem jó, ha az ember nincs jól”, mondta Wolf, „az nem valami jó dolog.”

„Wolf úr nem kér?”

„Nem vagyok beteg.”

Wolf valahol a zongorák alatt mászkált s csak nagy későre került elő, amikor Borda vacsoráját már rég elköltötte és szikkadt tekintettel bámult maga elé, az üres lábosra és a zongorákra.

„Tetszett találni valamit?”

„Majd megtalálom”, mondta Wolf, „ebben nyugodt lehet.”

Borda ágya elé lépett, és megragadta a takaró szélét.

„Le szeretnék feküdni”, mondta.

„Jó”, mondta Wolf, „akkor feküdjünk le.”

Borda megvetette az ágyat, s egy darabig nézegette, főleg a párnát, ami középen feje nyomásától enyhén bemélyült.

„SzóvaI Wolf úr itt alszik.”

„Muszáj”, mondta Wolf.

Borda lehajolt és kifűzte a cipőjét.

„Én álmomban rúgkapálok”, mondta, „nem vagyok valami jó hálótárs.”

„Az majd kiderül.”

„Esetleg aludhatunk lábtól.”

„Én nem szeretek lábtól aludni.”

„Vagy aludhatunk felváltva.”

„Én nem szeretek felváltva aludni.”

Aztán Borda leoltotta a villanyt és lefeküdtek egymás mellé.

Éjszaka megindult az eső, ott neszelt a tetőablakon. Borda fölkelt, benyitott valahova, s miután az öblítővíz zúgását lehetett hallani, visszatért és elfoglalta helyét Wolf mellett.

„Mi újság?” kérdezte Wolf.

„Wolf úr nem alszik?”

„Amikor dolgom van, nem alszom”, mondta Wolf.

Borda, amint világosodni kezdett, begyújtott, teavizet tett a kicsi vaskályhára.

„Látja”, mondta Wolf, „egy ágyban aludtunk, mint valami ikrek.”

„Wolf úr nem aludt”, mondta Borda.

„Töltsön nekem egy snapszot.”

Aztán megteáztak, Borda odakészítette a tűzhelyre a karfiollevest, majd visszaheveredett az ágyra, és újra elaludt. Wolf ébresztette fel, ekkor már reggel volt.

„Most elmegyek”, mondta. „Kísérjen ki, Borda.”

Wolf vette a hálóját, Borda leakasztotta a falról a bejárat kulcsát.

„Még jövök errefelé”, mondta Wolf, miközben áthaladtak a homályba borult termen, a zongorák között, „kell nekem az a kutya.”

„Tessék eljönni”, mondta Borda, „ha már úgy van, hogy el kell jönni.”

„Szeretném, ha Borda emlékeznék rám”, mondta Wolf, amikor a kijárathoz értek és többet nem is nézett vissza.

„Nem felejtem el Wolf urat”, mondta Borda, „hisz tényleg, egy ágyban aludtunk, mint valami ikrek.”

Autóstop

A nagy, utánfutós teherautó az E 15-ös országúton robogva a város felé közeledett, amikor egy szelídebb kanyarban a fényszóró sugárkévéje egy világos selyemruhán csillanva megütközött. A nő roggyant térdekkel, bizonytalanul állt az útsávon, mintha csak egész testével akart volna integetni.

A sofőr hirtelen benyomta a féket és a kocsi megállt. A nő, mintha ingoványon járna, imbolyogva közeledett, ruhája ragyogott a lámpák fényében.

– Eredj, nézd meg – mondta a sofőr a másodsofőrnek.

– Piás lesz – mondta a másodsofőr és leugrott az úttestre.

A nő a motorház előtt állt. A fénysugár a derekára esett, ahol a széles csíkban hiányzó virágos minta helyett fehér alsónemű világított. Az első sofőr is leugrott. Mindketten a nő alsóneművel takart derekát nézték. Aztán lassan rátértek a lábára. A nő jobb lábán nem volt cipő.

– Van valami szőr? – kérdezte az első sofőr megértően, és még mindig a mezítelen lábat nézte.

A nő hallgatott. Alakja mögött a sötétből útszélre húzott túrakocsi csillogott.

– Menjünk csak oda – mondta az első sofőr. – Keressük csak meg azt a cipőt.

A nő a fejéhez nyúlt, megfordult és a sötétből fénylő kocsi felé indult. A sofőr visszatért a kabinhoz és benyúlt a lámpa után.

– Kihozták, leitatták és itthagyták – mondta a másodsofőr.

– Vegyél te is a kezedbe valamit és gyere – mondta az első sofőr.

A föltépett ruha alatt szédelgő lábakat nézték, amíg a sugárkéve pereméig nem érkeztek. A nő behajolt a kicsapott ajtón, s mire a két sofőr odaérkezett, az ülések között mozdulatlanul és hangtalanul olvadt a sötétségbe. Az első sofőr benyúlt a kocsiba és megkereste a villanykapcsolót.

A nő úgy feküdt ott, karjával a két ülésnek feszülve, mintha szántana. És ezenfelül mintha nem lett volna haja. A kocsi gyér világításában látszott: ahova a fény esik, ott a nőnek nincs haja.

– Én még nem láttam ilyet – mondta a másodsofőr.

– Na – mondta az első sofőr. – Gyere, fogjuk csak meg.

Ezzel szelíden a nő hasa alá nyúlt és kiemelte. A másik sofőr két karjánál fogva támogatta.

– Rózsi – mondta –, szedd össze magad.

– Rózsi – mondta az első sofőr is –, szedje össze magát.

De látszott, a nő nem bírja magát összeszedni.

– Te miért magázod? – kérdezte suttogva a másodsofőr.

– Mert nem ismerem – válaszolta suttogva az első sofőr, majd körülnézett. – Látsz valami érdekeset? Látsz valahol egy cipőt?

– Nem látok semmit. Egy lestrapált negyvennyolcas Ford. Foltos bársonyülésekkel.

– Akkor gyere.

Lekapcsolták a villanyt, kezükből ülést fontak, ráültették a nőt és elvitték az utánfutós kocsi kabinjáig. Itt a nő felnyitotta a szemét. De csak egy pillanatra.

– Be tetszik tudni szállni?

A nő mereven megemelte jobb lábát, azt, amelyiken nem volt cipő s így könnyebbnek tetszett, de nem érte el vele a lépcsőt.

– Értem – mondta a másodsofőr.

Az ilyen utánfutós teherautók kabinjában rendszerint két sor ülés van, öttagú személyzet is utazhat. A nőt beemelték a hátsó ülésekre, lefektették, aztán maguk is beszálltak.

– Nézz ki jobbra – mondta az első sofőr, amint begyújtotta a motort. – Nézd meg, hányas kőnél álltunk.

– A hatosnál, a hatszázasnál – közölte a másodsofőr mindjárt, ahogy elindultak.

– Neked ez eszedbe se jutott volna.

– Ki gondolta, hogy még vissza akarsz ide jönni?

– Elég fáradt vagy – mondta az első sofőr. Aztán rákapcsolt és lehúzta az ablakot, hogy cserélődjék a levegő. Meleg nyári este volt, előttük a dombok közt megrekedt párásságon már világított a város.

– Tizennyolc – közölte megint a másodsofőr. – Szóval a tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Ezt megspórolhattuk volna. Piás nőt életemben nem vettem fel. Nem egyébért, de kiszámíthatatlanok.

Az első sofőr lassított.

– Ez neked piás?

Hátranéztek. A szembejövő kocsik beszüremlő fényben a nő feje, ahol nem volt véres, úgy világított, mint régi képeken elesett török gyalogosoké.

– Elég rossz bőrben van – jegyezte meg a másodsofőr. – Nem mondhatnám, hogy valami kóser ügy.

– Próbálj beszélgetni vele – mondta az első sofőr.

A másodsofőr félretolta az üléseket elválasztó üvegablakot.

– Jobban tetszik érezni magát?

– Már nem tegezed? – kérdezte az első sofőr.

– Én a lányokkal, ha lehet, egyből összetegeződöm. Egészen másképp mennek a dolgok. De ezt mégis jobb magázni. – Aztán újra hátrafordult: – Rózsi hazamegy, lefekszik és kialussza magát. Ezzel be van fejezve.

– Mi lenne befejezve? – kérdezte az első sofőr és társára nézett, aki fejét a tolóablak nyitásánál tartotta.

– Rózsi megvarrja majd a ruháját, vagy éppenséggel tiszta új ruhát vesz magának – mondta a másodsofőr a nő felé. – Új ruhát és új cipőt vesz magára és kivonul az aszfaltra. Vége a családi botrányoknak. Rózsi mindenből újat kap.

– Új copfakat – mondta az első sofőr. – Arra gondoltál?

A másodsofőr visszatolta az ablakot.

– A végén még meggyűlik vele a bajunk. Szerinted ez valami direkt kegyetlenkedés volt, vagy csak épp így sikerült, aztán a többiek sietve leléceltek.

– Valami spontán kombináció.

– Azt hogy érted?

– Találd ki.

– Meglátod, még meggyűlik vele a bajunk. Én azt hittem, tizenegyre már le is heveredünk valahol.

Közben kocsiraj közeledett a város felől. Véget ért az utolsó mozielőadás.

– Tizenegy elmúlt.

– Meg kellene tudni, hogy hívják és hol lakik.

– Rózsika, hol lakik? Tetszik még fájni valahol?

A hátsó ülések felől semmi hang nem érkezett.

Már elhagyták a város nevét jelző táblát és a kivilágított utcasoron robogtak befelé.

– Most már hagyj békét neki – mondta az első sofőr. – Most már úgyis bent vagyunk.

– Úgy mondod, mintha jól elbeszélgettünk volna.

– Nem élvezted?

– Szolgáltál te valaha mentőkocsin?

– Hát te?

Valamivel a város központja előtt a kocsi betért balra egy keskeny utcába és egy magas, vaskapus épület előtt állt meg. Az első sofőr kiszállt és eltűnt a kapu mögött. Pár perc múlva két egyenruhás férfival tért vissza.

– Miféle kocsi ez? – kérdezte az egyik még a lépcsőről.

– Hússzállító, utánfutóval.

– Irány?

– A vágóhíd.

Amikor odaértek, a másodsofőr is kiszállt.

– Úgy háromnegyed tizenegy lehetett – kezdte. – Negyvennyolcas Ford, foltos bársonyülésékkel. A tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Esküszöm, ilyet még nem láttam, pedig…

Az első sofőr jobban megnyitotta a kabinajtót, hogy a két egyenruhás beláthasson.

Egyikük megfogta a nő lecsüngő kezét.

– Ugye, nem sietnek? – szólalt meg kis idő után.

– Hát én azt hiszem, te is el tudod mondani, nem? – szólt a másodsofőr az első sofőrhöz. – Vagy a Rózsi.

– Ki az a Rózsi? – kérdezte az egyenruhás.

– Én csak úgy mondom nekik, hogy Rózsi. Akit nem ismerek, az nekem Rózsi.

– Aha.

A másik egyenruhás a másodsofőr felé fordult.

– Nem fogja elmondani. Rózsi nem fog elmondani semmit. – Odamutatott a lecsüngő karra. – Érintsék csak meg egy kicsit.

Álltak némán és nézték a nőt, akin az utcai lámpa és a kabin fényében látszott, hogy többet soha nem fog elmondani semmit.

– Vissza kell majd térnünk oda együtt – mondta végül az egyik egyenruhás. – De még várunk egy keveset.

Fél tizenkettő felé járt. Meleg nyári este, jó lett volna lefekvés előtt még sörözni egyet.

– Mondtam neked, hogy meggyűlik vele a bajunk – mondta a másodsofőr. – Előre éreztem.

– Ne buzeráld most az agyamat – mondta az első sofőr.

– Mégis, azt hiszem, hullaszállításra azért csak nem vagyunk berendezkedve.

– Nem. Hát persze.

– Nincs benned valami sok előrelátás. Látszott rajta, csak bepiszkítja nekünk az üléseket.

– Na és?

– És be is piszkította. Te ha ezt sejted, fölveszed egyáltalán? Mi?

– Nem tudom – mondta az első sofőr. – Nem tudom, mit csinálok, ha mást sejtek, mint amit sejtek.

A gázgyár

Kezdtünk kiérni a faluból. Ez már az utolsó utca volt, amely, miközben fölvette az emelkedő hajlatát, beleveszett a rozsdás abroncsokkal, tépett gumival lepett, kiégett rétbe. Elöl haladt az asszony, mögötte én a fiúval.

A fiút a peronon ismertem meg, miután mögöttünk kigördült a félig üres vonat, amivel érkeztünk. Magas, keskeny fiú volt, blúzban és rövidnadrágban, kezében táskával utazott. Ő is valami szállást keresett.

Akkor jött ez az asszony hogy tudna valami nekünk valót. A fiú igazított valamit a táskán s megszólalt belőle a zene. Azt mondta, ha már csomagról van szó, neki a magnó bőven elég. És elindultunk.

A falu hosszú és tikkadt volt. Lakosai egyik részéből átköltözhettek a másikba, mert az elhagyott otthonok maradványai poros kerítések mögött kilométereken át omladoztak.

Az asszonnyal a maga idején minden megeshetett, ami asszonyt érhet, bár külseje erre már nem emlékeztetett. Talán negyven, talán hetvenéves lehetett, korát találgatni illett, mint a kövületekét. Szusszanásnyira megállt, s mosolyában némi biztatással mutatott előre. Az emelkedő tetején, a gyom között ösvényekre szakadozó utca végét jelezve, keresztben állt a fehérre meszelt ház, mögötte már csak az ég.

Az esős időszakban itt a lefolyó csapadék sárga falú árkokat mosott a homokos földbe, a szikkadt mélyedésekben szürke tojáshéj között kórószár rezgett.

Útközben nem beszélgettünk, s most hirtelen egyszerre pillantottuk meg a tengert. Kelet felé, az alkonyodó, szürkére borult ég alatt fehéresen csillogott.

A kerítést csak dísznek szánhatták, esetleg maradványa volt jobban megszerkesztett ősének. A ház sarkából kiindulva, két méter után derékszögben megtört, léceivel lazán elnyúlt egy csenevész oszlopig, jelezve, mennyi rétet kíván a házhoz csatolni. Kapura nem volt szükség.

Az asszony kinyitotta a nagy, lakatra zárt ajtót, mögötte félrehúzott egy vékony, virágos függönyt s beszívhattuk a szoba szagát. Ez a szoba volt a ház, berendezése: kis családi ágy, láda és fogas.

„A tenger”, mondta az asszony és kimutatott a kis ablakon kelet felé. Majd ránk nézett és nyugat felé mutatott: „A gázgyár.”

Néztem arrafelé, amerre a tengert mutatta, kifelé a kicsi ablakon.

„Nem látom.”

A fiú is kinézett.

„Nem látszik”, mondta.

„Ó, de igen”, mondta az asszony, „ott van”. Aztán hirtelen elszomorodott és megrázta a fejét: „Tényleg. Most nem látszik. Délután néha nem látszik.”

„Forog a föld”, mondta a fiú.

„Hát nem baj ”, mondtam.

A fiú szorosan karon fogott, mintha barátok lennénk, sietve kiléptünk a ház elé. Előremutatott nyugatnak, az elhagyott házsorok mögött húzódó végtelen kopár földekre.

„A gázgyár”, mondta.

Rendben van, gondoltam, és kimondtam én is:

„A gázgyár.”

Néztem a távolba vesző kopár földeket. Az asszony is láthatta, hogy nézzük a gázgyárat.

„Nekem ez a hely tökéletesen megfelel”, mondta a fiú.

Nekiláttunk és kicsomagoltunk. Én a fogasra akasztottam egy inget, egy törülközőt és a köpenyemet. A fiú blúza zsebéből fogkrémet és fogkefét tett ki a ládára. Az ágyra tette a magnót és bekapcsolta. Az asszony a nyitott kis ablakon nézett be a szobába:

„Bemondja, milyen idő van?”

„Ritkán”, mondta a fiú.

„Melyik oldalon szeretne aludni?” kérdeztem.

„A láda felőli oldalon.”

Kiálltam a bejárat elé, arrafelé néztem, amerre az asszony a gázgyárat tudta. Utánam jött a fiú is. Az asszony félig felénk fordulva állt a ház sarkánál. Nem szóltunk jó darabig, mintha vártuk volna, hogy történjék valami. De csak egy közönséges nyári alkonyat volt. Csak a magnó szólt tovább a családi ágyon.

„Ez, ami most forog”, mondta a fiú, „ez a Sárga tengeralattjáró.” Amikor lejárt, még hozzátette: „Nem őrületes?”

„Dehogynem”, mondtam, „egészen az.”

Oda, ahova a darab kerítés napközben kevés árnyékot vet, valaki nyolc tő petúniát ültetett. Ha eszembe jutottak, mindig szerettem a petúniákat, de ezek kicsik és porosak voltak. Nagyjából ennyi volt tehát: a fehérre meszelt falak, a lapos tetőről a kátránypapír, a fél kerítés és a petúniák.

A házat a talaj púpszerű kinövései kerítették, mintha rég elindultak volna a rétekről, hogy lassan lopakodva bekússzanak a padló alá. A ház keleti oldalát, ahova nem nyílt ablak, még nem ismertük.

„Egy tyúkketrec”, mondta a fiú.

A tyúkketrec sarkából kifordult ajtajával lakói menekülésére emlékeztetett. Tetején kiterítve pecsétes kék pléd, színehagyott párna, üldögélésre.

„Mondom, nekem ez a hely tökéletesen megfelel”, mondta a fiú.

Esteledett, kimentünk a közeli tetőre, hogy lássuk a tengert. A part a magasan fekvő rétből meredeken szakadt alá, a hullámok mélyen vágtak a homokos, árkos oldalba. Odalenn már félig este volt.

Jobbra, negyven méternyire, beomlott fekete betonépítmény emelkedett, egy kis parti üteg. Kémlelőtornya megdőlve lógott a jobbára csupaszon maradt vasszerkezeten, egyetlen lövést kaphatott. Jól látszott még a keskeny, hosszú lövés, ami mögött zsámolyon forgatták körbe az ágyúcsövet, fönn a hadnagy a messzeséget fürkészte, amíg aztán ugyanabból a messzeségből pontosan bemérték őket.

„Itt fogom bömböltetni a magnómat”, mondta a fiú.

„Egyszer szeretném én is meghallgatni a híreket”, mondta az asszony, amint visszatértünk.

„Ma nem lehet. Ma szerda van”, mondta a fiú.

„Persze. Akkor holnap.”

„Nem tudom”, mondta a fiú, aztán felém fordult: „Hogy lehetek ilyen hülye.” Odament az asszonyhoz, egészen a füléhez hajolt: „Ez nem mond híreket. Soha.”

Kicsit ideges lettem, elkezdtem kacagni. Az asszony is kacagott. A fiú erre kikapcsolta a magnót és megragadta fogantyújánál fogva.

„A magam részéről máris kiültem.”

„Helyes”, mondtam.

Megindult a szél, olykor végigsepert a tetőn, zörgött a kátránypapíron, s foszlányokat hozott a Sárga tengeralattjáróból. Ha néha szünetelt, kicsit meglibbent a poros petúniák illata.

„Elvitte?”

„El”, bólintottam.

„Haragszik?”

„Nem, csak viccel. Viccelődős fiú.”

„És ma nem mondott semmit?”

„Holnap esni fog.”

„Biztos?”

„Sajnos, igen.”

Az asszony úgy lépkedett, alig lehetett hallani. Néha eltűnt a ház mögött, aztán máris a rét felől közeledett. Petróleumlámpával állt megint előttem.

„A testvérét hogy hívják?”, kérdezte.

„A testvéremet? Tódornak”, mondtam.

„Szép név.”

Beesteledett. Elindultam a réten, hátha találok valami tűzrevalót. Gondoltam, majd a tetőről világítunk a hajóknak. A hulladékhoz, ami néha lábamhoz ért, nem nyúltam. A végén eszembe jutott a tyúkketrec ajtaja s visszakerültem a ház mögé. Arcomhoz majdnem hozzáért a kék pecsétes pléd széle. Fölnéztem:

„Kellene nekem ez a dolog, ez a rossz ajtó.”

„És visszahozza?”

„Soha nem hozom vissza.”

„Kár.”

Kezemben a tyúkketrec ajtajával igyekeztem a réten át a tető felé. A távolság talán harminc, talán ötven méter lehetett, éreztem, amíg itt leszek, minden mélyedését kiismerem. Fölszedtem pár keményre száradt papírlemezt és szárazabb fűszálakat tűzgyújtónak.

„Helló”, kiáltottam a fiúnak.

„Mi újság?” kérdezte.

„Semmi.” Magam elé dobtam a ketrecajtót, a lemezt. A fűszálakat nyomban elkapta a szél. Északon már kigyúltak a nyaralóhely fényei.

„Helló”, kiáltottam.

„Van valami újság?”

„Kérdezték, hogy hívják magát. Azt mondtam, Tódornak.”

„Rendben van.”

A magnó erősödő hangjából tudtam, közeledik.

„Azt hitték, a testvérem. Mégis, hogy hívják?”

„Csak Tódornak”, mondta a fiú.

„Jó, jó”.

„Most már kész. Most már Tódornak hívnak.”

„Hát tényleg, most már nincs mit tenni.”

A fiú is odaért, a magnót maga elé tette a fűbe.

„Elgondolkoztam ezen az ütegen”, mondta.

„És?”

„Hogy csak úgy egyszerűen belőtték”.

„Be volt az, kérem, pontosan mérve”, mondtam, mint valami mesterember.

Tódor hirtelen a hasához kapott, összecsuklott, aztán lassan, merev tekintettel nézett fel rám:

„Így csinált az üteg. Amikor bevette.”

„Aha. Hát világos.”

„Én most kihúzok itt egypár hetet”, mondta Tódor.

„Nagyon jól teszi. El lehet itt tölteni az időt.” A tyúkketrec ajtajára mutattam. „Hoztam ezeket a dolgokat, gondoltam, alájuk gyújtunk és világítunk a hajóknak.”

„És a hős ütegnek”, mondta Tódor.

„De az ünnepség, azt hiszem, mégis elmarad. Szél van.”

Tódor kikapcsolta a magnót, s jó ideig ültünk itt a tetőn a sötétben. Végignéztük, amint a szürkébe vonult ház falán föltűnik egy nagy termetű alak árnyéka, amelyhez egy kisebb termetű alak árnyéka csatlakozik, rövid imbolygás után elszakadnak az egyetlen világosabb felülettől és belemerülnek a rét konok sötétségébe. Itt-ott megcsörrent az üvegtörmelék, kavics, konzervesdoboz koppant, s közel hozzánk egészen lassan sétáló léptek ütemére ellengett egy nagyon mély hang és egy másik hang, amit már ismerni véltünk, és beleoldódtak a kiégett rét halmai közé.

„Na, most nézzük a tengert”, mondta Tódor, „hisz ez nem mindennapi dolog volt.”

„Legyünk úriemberek”, mondtam én is.

A tengervíz sós szaga minden hullámveréssel feltört a meredek part mentén. Északon, messze az üdülőváros, délen a felhőkön világítótorony fénye villózott.

„Egy hajó”, mondtam később.

„Most pedig forduljunk meg”, mondta a fiú. „Lát valamit?”

„Nem látok semmit.”

„Azért csak nézzünk. Ott van a gázgyár.”

„Vagy ott lesz.”

„Ott van az.”

Bámultunk sokáig a sötétségbe, a gázgyár felé. Ott lehetett valahol, de nem látszott. Nem látszott semmi.

Éjszaka a Tarnicán

A nap már lement, amikor a két embert megpillantottam, ahogy különböző irányból közeledtek a Tarnicának nevezett hegynyereg felé. Bizonyára itt akarták tölteni az éjszakát.

Egy északkeletről délnyugatnak vonuló, néhol csipkézett, néhol lomha hegygerinc bemélyülése volt a Tarnica. Nyári szombatokon málhákat s csebreket cipelő lovakat lehetett errefelé látni, a két medence között ez a régóta használt ösvény volt a legrövidebb út. Most ősz volt, hetek is elteltek, míg valaki errefelé vetődött.

Az egyik ember az északkeleti, a másik a délnyugati gerinc felől közeledett. Mellig érő mohos kövek és fűcsomók között botorkáltak a nyereg felé, melynek közepe táján kicsi havasi tó vize bodrozott. Errefelé majdnem minden csúcs alatt van egy ilyen kicsi tó. Hosszúkás volt, s alig szélesebb, mint egy közepes városi utca. Vize a késő tavasszal lezúduló hó leve volt, ami a sziklán megkapaszkodó kevés földben sekély medret oldott magának.

A két magányosan közeledő ember már rég észrevehette egymást, egyre gyakrabban néztek a szemközti oldalra, olykor gyorsítottak vagy lassítottak. A sziklák közé mosott árkok peremére vagy fűcsomókra támaszkodva lendültek egyre mélyebbre a Tarnica felé. Arcuk ebből a távolságból a nagy hegyekhez szokott tekintet számára alig volt kivehető, ruházatuk is alig ütközött ki a terep egyre tompuló színeiből.

Most már közel jártak a tóhoz. Körös-körül egy régi, elhagyott drótkötélpálya maradványai látszottak. Valamikor ez szállította a déli oldalon kibányászott ércet az északi medencében lévő vasútállomásra, ahol töltőkéményekből egyenesen a vagonokba hullott a pirit. A tó hegyesebbik végében ledőlve vastag, korhadozó oszlopok, szerte a zsombékos, kövér fűben rozsdás vasak, csavarok és anyák, görbére merevedett acélhuzalok hevertek. Másik végétől vagy huszonöt lépésnyire, épp az alatt a hely alatt, ahol én pihentem, az északi meredek partján megkapaszkodva, félig kőből, félig fából épített omladozó bódé állott. Valami őrszoba lehetett, vagy kisebb karbantartó műhely, egykor bizonyára szerszámokkal, polcokkal és egy fekvőhellyel. Megmaradt belőle a derékig érő, színesebb kövekből rakott talapzat, egy darab fal, amire a fölébe húzott faszerkezet nehezebben elmozdítható része roskadt. Gerendáin hézagosan és szelesen zsindelylapok kopogtak. Ajtaja kicsapva, rég nem lehetett már becsukni, csak a katlanból feltörő szélrohamokban reccsent, nyikorgott néha. Párszor éjszakáztam már itt, de ma már jó messziről láttam, hogy nem lehet. Lovak lakhattak benne nemrég, tele volt vastagon ganéval.

Keskeny csíkon, a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom. Kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is a fűben, apró őszi virágok között, jókora piritrögök hevertek.

Ez volt a Tarnica, amely most az alkonyat fényében, körülötte a zöldes és vöröses sziklákkal, a kis tóval, az ormótlan, rozsdás vasdarabokkal s ezzel az ittmaradt bódéval régi nyelvkönyvek színes képeire emlékeztetett. A régi nyelvkönyvek idején csikoroghattak itt utoljára a csillék, s a bányákban, ahonnan az ércet hozták, még vak lovak baktattak a görbe sínek között. A régi nyelvkönyvek színes képein voltak ilyen színűek a sziklák, ilyen színű az alkonyat. Hosszú ruhás hölgyek és keménykalapos urak társalognak egymással kimérten: miszter és miszisz X, miszter és miszisz Y. Odébb kifogott, szépen rajzolt lovak legelik a havasi füvet, s valahol a kép sarkában, nehogy valakihez is hozzáérhessen, egy ipar szolgálatába szegődött szurtos parasztember kézi meghajtású gépen dolgozik, az alacsony sorú ember riadt tekintetével. A társaság estére visszatér ódon falai és komor bútorai közé. Ennyiben volt regényes ez a hely, az elköltözött iparral s az ötven év óta ittfelejtett anyacsavarokkal. Egyébként sötétedett, hűvös volt, s a szél elől két szikla között készítettem magamnak fekhelyet.

Vártam, mi lesz, ha meglátják, hogy a bódé tele van ganéval. Most már a kis lapályon jártak, csak a tó tükre választotta el őket egymástól. Nem integettek, nem kurjantottak, mint az emberek, amikor a hegyekben találkoznak. Úgy látszott, nem nagyon örülnek egymásnak.

Egyikük kőre ereszkedett, a másik fél vállával egy élén álló, tortaszeletszerű sziklának támaszkodva állt. Most már alaposabban szemügyre vehették egymást. Az, amelyik a délnyugati gerinc felől érkezett s a kőre ült, világos hajú volt, vattakabátot és gumicsizmát viselt. A másik bakancsot, baszk sapkát és bőrzekét. Arcukból csak a mély árnyékba vonult szemek sötétlettek, kissé késő volt már az ismerkedésre.

Kibontottam egy darab plédet, kiterítettem s arra könyököltem vissza. Gondoltam, amíg besötétedik, nézem őket. Ki kellett valahogy húznom ezt az éjszakát. A bőrzekés fél vállával most is a sziklalapnak támaszkodott, a másik pedig vele szemben kavicsokat hajigált a vízbe.

Végre a vattakabátos felállt, áttekintett a másikra, aztán lassan elindult a part mentén, mire a bőrzekés alakja is elvált a sziklalaptól, talán túlságosan is sietősen. A vattakabátos erre nyugodtan megfordult, visszaült a kőre, övéből kicsi baltát vett elő és maga mellé tette a fűbe. A bőrzekés is visszasétált, s miközben a másikat figyelte, fél kézzel a kőlap mögött kotorászott. Kiemelt egy öklömnyi valamit, bizonyára egy követ, s kitette, maga elé a párkányra. A vattakabátos tovább hajigálta a kavicsokat a vízbe, a bőrzekés pedig egyre több követ tett ki maga mellé. Nyugodtan, megfontoltan dolgoztak.

Füleltem, hátha beszélgetni kezdenek. De csak a kavicsok csobbanása hallatszott, majdnem szabályos időközökben, s alakjuk lassan belemerült a leereszkedő sötétségbe.

Nagy későre valamelyikük köhintett, lehet, a vattakabátos, mert közben a kavicsok csobbanása is kimaradt. Ám a következő pillanatban két egymást követő nehéz puffanás hallatszott, majd löcsbölés, amikor széles talpakkal sekély vízben taposnak. Aztán újabb csattanások, aztán rövid ideig csend.

Félnek egymástól, gondoltam, félnek, mert rájuk sötétedett, mielőtt egymás arcába nézhettek volna. Ebbe nem lehet beleszólni. Pedig lehet, megölik egymást.

Koromsötét volt a Tarnicán. Az X és Y házaspár szépen rajzolt lovai békésen legeltek, de jött a kocsis, aki mindig tudja, mi a dolga, és behajtotta őket a bódéba. A kis szurtos ördög tovább tekerte a gépét, miszter X és miszisz Y elnéző mosolya alatt. Van valami ebben a mosolyban, mert nem azt mosolyogják, amit néznek. Miszter X-nek hazafelé menet a kocsiban el fog tévedni a keze, miközben átvillan agyán egy szégyenteljes emlék egykori nevelőnőjével. Íme, mit forgat a fejében miszter X és mégis belekerült a gyermekeknek írott nyelvkönyvbe. Mert miszter X-nek hazafelé menet el fog tévedni a keze, ha egy csepp esze van. Elvárják tőle. Miszter Y, ezért talán egy kicsit ön is hibás. Nos, ma hol estebédelünk? Ma hol alszunk? Dinner – estebéd. Bed – ágy. Miszter X – X úr. Miszisz Y – X úr újdonsült kedvese.

Kövek csobbantak, süvítettek, olykor valami fémesen csengett, vártam, mikor fog egyikük fölkiáltani, amikor fültövébe kapja az anyacsavart. De csak lábuk dobogása hallatszott, amint vaktában elrohannak egymás mellett.

A francba veletek, gondoltam vagy ötvenszer, közben vacogtam a hidegtől. Aludni én sem tudtam.

Hajnal felé aztán ők is abbahagyták. Már az oldalban jártak, amikor megpillantottam őket. A bőrzekés, most a délnyugati gerincen kapaszkodott, a vattakabátos az északkeletin. Úgy tűnt, rendesen folytatják útjukat, ahogy eltervezték. A vattakabátos hirtelen megállt, lepillantott a tó felé, aztán megfordult és lefelé indult. Időnként átpillantott a szemközti oldalra, ahol a bőrzekés várta, mi történik. Semmi különös nem történt, a vattakabátos végigsietett a tó partján, átkerült a túlsó oldalra, ahol az este tanyázott, a kő mellől elvette a baltáját és övébe erősítette. A bőrzekés harminc, negyven méternyire fölötte, egy kiálló sziklapárkányon mozdulatlanul figyelte, hogy kezd újra kapaszkodni. Kicsit mintha húzta volna a bal lábát. Megúszta térdlövéssel. Amikor aztán újra egyenlő magasságba kerültek, a bőrzekés is továbbindult.

Jó magasan jártak, amikor a vattakabátos újra megállt, és integetni kezdett a másik felé. Akkor már én is lenn álltam a bódé előtt, ahonnan mind a kettőt láthattam. A bőrzekés komiszabb volt, tudta, hogy neki integetnek, de nyugodtan kapaszkodott tovább.

Később, amikor a vattakabátos újra megpihent, kivárta, amíg a másik is megáll, és újra integetett neki. A bőrzekés egy kövön állt mozdulatlanul. „Neveletlen tahó vagy”, mondtam neki elég halkan, innen a Tarnicáról.

Mire a tetőre értek, egészen kivilágosodott. Délkeletnek sárgás, északnyugatnak szürkéslila volt az ég. A vattakabátos magasra emelte a kezét s jobbra-balra lengette. Ekkor a bőrzekés is megállt, s lassan a magasba emelte a kezét. A vattakabátos most már két kézzel integetett, majd szájához emelte tenyerét és kiáltott valamit. Elég hosszú volt, amit mondott, de nem lehetett érteni. Mintha kérdezett volna valamit. Bizonyára azt, hogy hogy hívják. A bőrzekés sem érthette, leeresztett kezekkel figyelte s leste a szavakat, amiket a sziklafalak egymásnak dobálva kevertek a katlanban. Elnyújtott kiáltással válaszolt. A vattakabátos elismételte, amit az elébb kiáltott, de a mélyből csakannyi érkezett vissza, hogy: á-é-i-o-u.

Csak azt kérdezhette, hogy hívják. Megtudhatta, hogy frissen szerzett barátját is valahogy Áéiounak hívják. A fő, hogy kibékültek. Én is elkiáltottam magam, kíváncsi voltam a hangomra egy ilyen átdidergett, álmatlan éjszaka után. De csak úgy néztek rám, mint valami madárra. Aztán abbahagyták a kiáltozást és integetést, továbbindultak a gerincen. Biztos fontos dolguk volt, menniük kellett.

Leültem a bódé mellé, reszkettem a fáradtságtál. Mi lehet a többiekkel? Y asszony hogyan töltötte éjszakáját? Y úr, nem gondolja, ez egy kicsit az ön hibája is? Hát sajnos. A következő lecke: The Farm-Yard. A baromfiudvar. Miszter X és Miszter Y nejeik társaságában megtekintik a baromfiudvart. Egyikük sem a régi már, de még mindig igazi angol urak. Megveszik a baromfiudvart és kezet fognak a baromfiakkal. The baromfiudvar. The tyúk, the pulyka, the ló.

Amikor a nap besütött a nyeregbe, fölébredtem. Derült, fagyos reggel volt, mint októberben ezekben a hegyekben, csak a tó vize maradt még mindig zavaros.

Egy hely, ahol kosarakat fonnak

– Van egy hely – mondták Bernátnak a munkaelosztónál –, egy hely, ahol kosarakat fonnak. Ennél jobb most nincs.

– Jól van – mondta Bernát, és várta, hogy kitöltsék a levelet, amivel jelentkezhetett a munkahelyen.

– Még ma el is mehet – mondták neki, s a cédula hátára berajzolták az útvonalat az autóbuszvégállomástól a helyig, ahol a kosarakat fonják.

– Jól van – mondta Bernát és zsebébe tette a cédulát.

Délfelé járt, mire gyalogosan arra az autóbuszvégállomásra érkezett, ahonnan a rajzon letért az út a kosárfonóig. A térségről indulva a folyó hajlatát vette fel az út, jócskán benőtte már a gyom, sejteni lehetett, ahogy valahol, egy utolsó ház körül belevész a földekbe. Bal oldalán egy sporttelep volt, valami üzemi labdarúgópálya, a szürke kerítés deszkáin összevissza nagy fekete betűk sötétlettek, mintha cirkuszi kocsikaraván anyagából tákolták volna össze.

Amikor úgy gondolta, hogy a rajz szerint félúton lehet a busz-végállomás és a munkahely között, ahol az út éppen elvált a folyó vonalától és kanyarogva bevágott egy szikes, hepehupás rétre, ott Bernát megállt, lehúzta cipőjét, s csak úgy harisnyában sétált egyet a parton, kankalint és kakasmandikót szedett. Aztán elszívott egy cigarettát, sütkérezett a tavaszi napfényben. Nem sietett.

Ez a rét a folyó és egy kis domb között terült el, a kis dombon állt egy nyolcszázéves templom, mely köré sosem épült város. Valahol a rét végén fiatal jegenyesor húzódott, közelében pedig egyetlen épület állott, tetőzetéből magasan előremeredő téglakéménnyel.

Már kezdett zöldülni a fű, Bernát érezhette az illatát, mert olykor lehajolt, tépett és orra alatt elmorzsolt néhány szálat.

Másfél pár női cipő és künti munkára használt feslett gumicsizmák között egy almafa virágzott. Aztán egy kutya közeledett a magas kéményű épület felől, amikor Bernáthoz ért, megfordult, és majdnem lépést tartva vele, egészen a házig kísérte. A busz-végállomástól közel háromnegyed órát tartott az út.

Magas, cseréptetős épület volt, csipkés szélűvé mállott csonka kéménnyel, s amerről Bernát érkezett, egyetlen ablaka sem látszott. Kibomlott sárga és szürke vakolatrétegek mellett nagy foltokban piroslott a porladozó tégla. Az épület sarkán fekete táblára írva: „Tilos a dohányzás”, majd mindjárt ezután a homlokzati részen, a téglák közt ütött résen kunkorodó kályhacső nyúlt ki, körülötte szurkossá füstölődött a fal.

Bernát megpillantott egy csutakot, leült a házzal szemben, és rágyújtott. Egy kilincs nélküli ajtót nézett, közepéről, ahol régente a karika volt, hatalmas lakat lógott. Ezzel az egyetlen kilincstelen ajtóval, s a közepéről lelógó lakattal olyan volt ez az épület, mint egy persely.

Emeletmagasságban ajtótlan fekete nyílás tátongott, oda egy nekitámasztott hosszú létra vezetett. Vele egymagasságban kicsi négyszögletes ablakok sora húzódott, mint a régi magtárakon. Az épülethez ragasztva még egy fából épült toldalék, keskeny, nyitott ajtóval, előtte nagy halom vágott vessző. S majdnem a falat súrolva, keskeny malomárokban sebesen folyt a víz a város irányába. Fölötte keskeny híd nyílt a rétre, a végén emelkedő nyolcszázéves templom felé.

A malomárok partján, a vesszőrakás mögött egy göndör hajú férfi vizelt és közben Bernátot nézte. Aztán odament és megállt előtte.

– Maga az? – kérdezte.

– Én – mondta Bernát.

– Mutassa.

– Tessék – mondta Bernát, és odaadta a munkaelosztó levelét.

Benn haton ültek, kosarakat, asztalokat és székeket fontak vesszőből. Kettő kopasz volt, egy szakállas és két nő.

– Tud kosarat fonni? – kérdezte a göndör hajú.

– Nem tudok – mondta Bernát.

– Tud fonni?

– Nem tudok.

– Valami egyebet, mit tud?

– Nem tudok semmit – mondta Bernát. – Nem értek az ilyesmihez.

– Szóval csak úgy idejött.

– Igen.

– Csak úgy idejött, mert itt szeretne dolgozni.

– Igen – mondta Bernát.

A göndör hajú leült és maga mellé húzott egy mózeskosarat.

– Akkor egyelőre nézze – mondta. – Ma úgy sincs főnökünk.

– Jó – mondta Bernát.

Egy darabig nézte, hogy fonják a kosarakat, a mózeskosarakat és a székeket. Megnézte a szakállast, hogy dolgozik, aztán a két nőt. A két nő szürke kezeslábasban dolgozott. Aztán kiment a ház elé, leült a tuskóra és rágyújtott. Kicsivel később kijött a két asszony is, valamivel távolabb leültek a fűbe, és ők is rágyújtottak. Barnák voltak, látszott rajtuk, gyakran cigarettáznak a tavaszi napon. Egyikük felállt és odament Bernáthoz.

– Sittes vagy, öcsi? – kérdezte.

– Nem – mondta Bernát.

– Akkor adj egy tízest.

– Nincs – mondta Bernát.

– Akkor adj egy ötöst.

– Az sincs.

– Hát holnapra hozol nekem egy ötöst?

– Nem hozok – mondta Bernát.

– Ügyes vagy.

Lassú léptekkel odajött a másik is, egészen közel, Bernát mellett állt meg.

– Csinálj már nekem is egy kis helyet azon a csutakon.

Bernát egy kicsit félrehúzódott, hogy a nő is leülhessen.

– Azt mondod, nem vagy sittes?

– Azt.

– És hány éves vagy?

– Huszonnyolc.

– És eddig mit csináltál?

– Semmit – mondta Bernát.

– És most kosarakat akarsz fonni?

– Igen.

Kijött a göndör hajú is, tüzet kért Bernáttól. A göndör hajú is élvezhette a napfényt.

– Itt marad? – kérdezte.

– Itt – mondta Bernát.

– Ma nem jön a főnök. Iszik a fejesekkel. De holnap itt lesz. Nem rossz hely ez. Exportra dolgozunk.

– Jó – mondta Bernát. – Majd holnap.

Mire Bernát elszívott még egy cigarettát, mindenki az udvaron sétált, a két kopasz és a szakállas is. Úgy látszik, vége volt a munkaidőnek.

– Én bemegyek a városba – mondta az egyik kopasz. – Te nem jössz, Guszti?

– Ma nagypéntek van – mondta a szakállas, a Guszti nevű. – Ma nem eszem.

Még csak nagypéntek volt, de máris olyan meleg, mint nyáron. A Guszti nevű neki is vetkőzött, hozott egy vedret és a keskeny medrű malomárok vizéből öntözte magát.

Bernát a tuskón ült és cigarettázott. Odajött hozzá az egyik nő, lábát a tuskó szélére tette.

– Adsz nekem is egyet?

– Tessék – mondta Bernát és adott a nőnek egy cigarettát.

– Nem vagy éhes?

– Nem.

– Ha éhes vagy, szólj Jolinak – mondta a nő. – Jó vagy Jolinál.

– Jó – mondta Bernát. Elszívta cigarettáját, aztán elindult a nagy köteg vessző felé és beleheveredett. Itt sütkérezett délutánig.

– Uram – szólította meg a szakállas –, nincs kedve kocsikázni egyet?

– De van – mondta Bernát.

– Guszti vagyok.

– Bernát – mondta Bernát.

Megkerülték az épületet. Egy halom hulladék mögött, mintha álcázva lett volna, traktor állt. A Joli nevű nő ült rajta.

– Álljunk fel ide hátul – mondta a szakállas. A Joli nevű nő begyújtotta a gépet, és elindultak a réten. Elmentek a virágzó almafáig, megkerülték és visszatértek az épület elé, ott a traktor megállt. A Joli nevű nő helyet cserélt Gusztival, a szakállassal.

– Aztán te következel – mondta a Joli nevű nő Bernátnak.

– Jó – mondta Bernát.

– Te hol dolgoztál eddig? – kérdezte a nő Bernátot.

– Nem dolgoztam – mondta Bernát.

– Nekem öt év gyógyszerészetim van – mondta a Joli nevű nő.

– És két év ideggyógyászatid – mondta a szakállas.

– Be kellett mennem egy kicsit – mondta a nő. – Aztán idejöttem.

– Most pedig maga következik, uram – mondta a szakállas, és átadta a helyét Bernátnak. – Megfigyelte a dolgokat?

– Meg – mondta Bernát, és beült a kormány mögé.

A traktor megugrott, Bernát hamar levette a gázt, és lassan döcögve elmentek az almafáig. Ott megálltak.

– Na, tetszik? Na, milyen volt?

– Jó volt – mondta Bernát.

Mire befejezték, esteledett. A Joli nevű nő és a másik nő felmászott az emeleti bejáratnak támasztott létrán. Később utcai ruhában ereszkedtek vissza. A másik nőnek táska lógott a karján. Megvárta az egyik kopaszt, amíg bezárja a műhelyt, aztán elindultak át a hídon, a nyolcszázéves templom felé, mint valami jegyespár.

Bernát a tuskón ülve cigarettázott, odajött hozzá a göndör hajú. Ő is átöltözött közben, fonott kosarat tartott a kezében.

– Ha éhes, szóljon Jolinak – mondta, s azzal elindult a város felé a réten át.

Később odajött hozzá a szakállas is.

– Jöjjön egy kicsit – mondta.

A szakállas előreindult, fölmászott a létrán. Sötét, keskeny folyosón álltak, jobbra és balra keményfából készült ajtók nyíltak. A szakállas kinyitotta az egyiket. Vesszőből és háncsból font heverők sorakoztak a fal mellett, kettő pedig rendesen meg volt vetve, benne tiszta ágynemű, akárcsak otthon. A két vetett ágy között óvodistáknak készült kicsi asztal, rajta terítő és egy petróleumlámpa.

– Nézze – mondta a szakállas –, minek mindennap kikutyagolni, aztán meg újra visszakutyagolni? Itt aludni is lehet, ha arról van szó.

– Jó – mondta Bernát.

– Magának is kocsi kellene?

– Nem – mondta Bernát. – Nekem egyelőre nem kell kocsi.

– Nem muszáj megmondani. Nekem például kocsi kell. Még egy fél év.

– Jó – mondta Bernát. – Itt maradok.

– Hozza majd ki a holmiját.

– Nincs holmim.

Aztán Bernát visszaereszkedett a létrán, lenn ült a ház előtt a tuskón, és cigarettázott, amíg teljesen besötétedett.

– Nem félsz, hogy leesem? – kérdezte a Joli neve nő a létráról, kezében egy veder vízzel.

– Nem – mondta Bernát.

– De ha leesnék, kifognál, ugye?

– Lehet – mondta Bernát.

A szakállas kitette az ablakba a petróleumlámpát.

– Nem jön fel, uram? – kiabálta.

– Fölmehetek – mondta Bernát.

Bernát benyitott a kamrába, amit raktárnak és hálószobának használtak. A szakállas már ágyban volt. Odamutatott egy harmadik ágyra, amit közben friss ágyneművel megvetett neki.

– Ha egyedül szeretne lenni, átviheti az egészet egy másik kamrába, a kosarakhoz vagy a gyerekkocsikhoz, ahova akarja.

– Jó – mondta Bernát, leült az ágya szélére és vetkőzni kezdett.

A szakállas fölcsavarta a lángot.

– Szóval nem sittes, azt mondja.

– Nem – mondta Bernát.

– De nem haragszik, ha az ember megkérdi, ugye?

– Nem – mondta Bernát.

– Akar olvasni valamit?

– Nem nagyon.

A szakállas olvasott, Bernát pedig a kormos, lepattogzott mennyezetet bámulta, amíg meg nem kopogtatták az ajtót.

– Nem jössz ki egy kicsit?

Bernát a szakállasra nézett.

– Menjen nyugodtan – mondta a szakállas. – Menjen, ha hívják.

Bernát magára húzta a nadrágját, kilépett a sötét folyosóra. A végben szürkéllett a bejáratnak hagyott csupasz nyílás.

– Nem jössz oda be egy kicsit beszélgetni?

– Hova? – kérdezte Bernát.

A Joli nevű nő karonfogta, és eltámolyogtak egy másik ajtóig.

– Azt hiszem, most nem megyek be – mondta Bernát.

– Van valahol valami nőd?

– Nincs nőm – mondta Bernát.

A Joli nevű nő úgy simult Bernáthoz, mintha hosszú idő után találkoztak volna.

– Na ugye, hogy akarsz, na látod, hogy be akarsz jönni.

– Nem – mondta Bernát kicsit rekedten. – Most nem akarok.

– De később, ugye, akarni fogsz? Ugye, később majd magadtól bejössz?

– Jó – mondta Bernát. – Lehet. Lehet, később majd magamtól bemegyek.

– De nem lépsz meg, mint valami kis teológus.

– Nem, nem lépek meg. Azt hiszem, bemegyek. De most egy kicsit visszatérek. Épp csak egy kicsit.

Bernát visszabotorkált a kamrájába. A szakállas közben már elfújta a lámpát. Megtalálta az egyik üres ágyat, és ruhástól ráheveredett. Egyenletesen szuszogtak, mint akik alusznak, s már majdnem el is aludtak, amikor a szakállas megszólalt:

– Mondja, s ha mégis sittes volna, megmondaná?

– Nem tudom – mondta Bernát. – Ez nehéz kérdés.

Plusz-mínusz egy nap

Az országút felől nézve a rét simaságából, mint valami természeti csoda, tömör, fehér sziklaként szökött elő a börtön épülete. Kék-fehér közlekedési jelzőtábla mutatta, hogy zsákutca, innen vezetett a rövid bekötő út a főkapuig, amellyel szemben a kaszárnya vöröstégla épülete állt, s poros gesztenyefák alatt egy vegyeskereskedésnek berendezett deszkabódé. Valahol a távolban, akácosok fölött, templomtorony képe rezgett a levegőben.

Egy gépkocsi állt meg a bódé előtt, két katona ugrott le róla, demizsonokat adogattak le egymásnak, s elrendezték őket a bódé két oldalán. A sofőrfülkéből egy tiszt szállt ki, a főkapu felé igyekezett, s elhaladt a fal mentén elhelyezett padok előtt, amelyeken az őrök szoktak üldögélni váltás körül. Az egyik padon most egy kopott, rövid hajú férfi ült. Rendszerint ilyenkor, délfelé szabadulnak a foglyok.

– Mintha Sturm volna – mondta a tiszt a kapuban álló őrmesternek.

Az őrmester belenézett a naplóba.

– Ő az – mondta. – Sturm Elemér ma délben kilépett.

Sturm cigarettát dugott a szájába, majd zsebébe nyúlt és elővett egy kerek pléhdobozt. Cipőkrémes doboz volt, benne egy feketére égetett rongydarabbal. A doboz alsó részét, benne az égett rongydarabbal, térde köze fogta, föléje pedig merőlegesen a fedelét. Másik zsebéből egy fehér porcelángombot halászott elő, lyukain zsinór volt átfűzve, úgyhogy ütemes húzogatással forgásba lehetett hozni, mint valami gyermekjátékot. Az erősen forgó gombot a bádogdoboz fedeléhez érintette, s a lepattanó szikrától s a ráirányuló lehelettől az égett rongy senyvedni kezdett. Annyira, hogy Sturm meggyújthatta rajta a cigarettáját.

Miközben füstölt, Sturm a katonákat nézte, hogy rakják sorba a demizsonokat, később ő is odament a bódéhoz, orrát az üvegre nyomva bámult befelé.

Amikor a katonák elkészültek, egy fegyveres szakaszvezető és egy kiskatona érkezett a vörös kaszárnyaépület felől, kérték a sofőrt, vigye ki őket a műútig. Vagy háromszáz méternyi volt a bekötő út. A zsákutcát jelző tábla mögött, az út bal oldalán állt a kis őrszoba, árnyékában két másik katona hűsölt a fűben, akiket fel kellett váltaniuk. Két rab meszelte az őrszabát, ezeket őrizték.

A rabok tetőtől talpig festékesek voltak, úgy néztek ki, mint valami igazi szobafestők. Úgy is viselkedtek, mintha csak szívességet tennének, s a szakaszvezető is csak akkor pillantott az ajtó felé, amikor túl lassan haladt el egy-egy gépkocsi az országúton.

A délutáni autóbusz itt csak azért áll meg, hogy lássa, nincs-e utasa a város felé. Leszálló itt nemigen akad. Nem sokkal később, hogy rövid tülkölés után továbbindult, közelebb ahhoz a helyhez, ahol a katona és a szakaszvezető ültek a fűben, a kukoricás szélén, hóna alatt újságpapírral borított csomaggal feltűnt a kopott, rövid hajú férfi, s mivel ez volt a legközelebbi árnyék, az őrök mellé telepedett.

Bámulták erősen kifakult zöldes katonazubbonyát, amelyhez ugyanolyan színű nadrágot és feslett csizmát viselt. Zubbonya aljába fehér cérnával volt belevarrva: „Sturm”, utána raktári szám. Bár a rangjelzések rég hiányoztak róla, szövetén látszott, valamikor tiszti egyenruha lehetett. Sturmnak szürke, konok arca volt, mint valami bonctermi szolgának.

A szakaszvezető és a katona cigarettázott, s amikor megérezte az illatot, Sturm is elővett egy cigarettát, majd a cipőkrémes dobozt, s fedelét merőlegesen a rongy fölé tartva, térde közé fogta.

– Szóval elhülyéskedted a dolgot – mondta a szakaszvezető a katonának. Közben mind a ketten Sturmot figyelték.

– Hát nem akartam – mondta a kiskatona.

– Nincs ilyen, hogy nem akartam. Ha nőről van szó. Ha nem akarod, beteg vagy. Vagy talán rokonod volt?

– Á, dehogy.

– Aztán mi lett vele?

– Elment egy számtantanárral.

– Számtanórára.

Beszélgettek, és közben Sturmot figyelték, hogyan gyújtja meg a cigarettáját. Amikor meggyújtotta, Sturm is feléjük nézett, s így nézegették egymást egy darabig.

– Miféle egyenruha ez? – kérdezte a szakaszvezető Sturmot.

– Egyenruha – mondta Sturm.

– De a gombok, látom, már nem a régiek.

– A gombok nem. A gombokat idejében levágták – mondta Sturm. Miközben beszélt, maga elé nézett a fűbe. Tarkója körül ezüst hajszálként lengett a cigarettafüst.

– El kell majd mennie egy komoly szabóhoz – mondta a szakaszvezető.

– Ezt már egy kicsit kihízta – mondta a katona.

– Föltétlenül – mondta a szakaszvezető.

Sturm végignézett magán, de nem úgy, mint aki el szeretne sietni egy szabóhoz. Elég üresen bámulta magát.

A szakaszvezető oldalról is megnézte Sturmot.

– Nem valami divatos – mondta. – Olyan benne, mint valami fagylaltárus. Vagy egy olyan fickó, aki az iskolák körül ődöng és futásra bírja a gyerekeket.

Sturm unott mozdulattal kinyújtotta karját. A zubbony ujja a csuklón felül ért.

– Azt hiszem, nem is az enyém – mondta. – Vagy megnőtt volna a karom?

– Ha olyan volt a koszt, lehetséges. Nagyon is valószínű.

– Vagy megszélesedett a hátam.

– Egy kicsit átalakulhatott – mondta a szakaszvezető. – Mikor is költözött maga ide?

– Negyvenhatban – mondta Sturm és maga elé köpte a cigarettát.

– Ha öreg volt a szabója – mondta a szakaszvezető –, akkor már nem él. Maga most mennyi?

– Az ötvenötödikben vagyok – mondta Sturm. – Önök számították ki ma az irodán.

– Sturm úr nem tudta? – kérdezte a kiskatona.

Sturm ránézett, de nem szólt semmit. Zubbonya ujját feszegette.

– De tudta – mondta a szakaszvezető a katonának. – Hát hogyne.

– Mégiscsak furcsa az emberi test – mondta maga elé suttogva Sturm. – Csakugyan, megnőtt a karom.

– Na, látja?

– Csak mind nő, nő – mondta a kiskatona.

– Micsoda? – kérdezte a szakaszvezető.

– Az emberi test – mondta a kiskatona.

Sturm végül is kigombolkozott. A szakaszvezető meglökte a kiskatonát, hogy jobb, ha hallgat, aztán Sturm felé fordult.

– A délutáni busz már elment. Majd megállítunk magának egy kocsit, az kiviszi az állomásra.

– Meglátjuk – mondta Sturm, s a főkapu felé nézett, amerről szekérbe épített hatalmas hordóval néhányan ivóvízért igyekeztek. Két rab húzta, kettő taszította. Két szakaszvezető kísérte őket.

– Maga az, Sturm? – mondta az egyik.

– Egészséget – mondta Sturm.

– Röpül az idő.

Az ivóvizes hordóval átvágtak a műúton, be a rétre, a kutak felé. A szakaszvezető felállt, bement az őrszobába, megnézni, hogy haladnak a munkával. A kiskatona megkínálta Sturmot egy cigarettával, mire Sturm is elővette a cipőkrémes dobozt. A katona közel hajolt, s figyelte, hogy kezd el senyvedni a kis szikrától az égett rongy.

– Kap érte egy skatulya gyufát.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Sturm. – Kell nekem.

– Okos szerszám.

– Okos – mondta Sturm és visszatette a zsebébe. – Tud malmozni? – kérdezte.

– Tudok – mondta a kiskatona.

– Akkor malmozzunk egyet. – Sturm berajzolt zsebkendőt vett elő a zsebéből és kilenc fekete kavicsot. – Nincsenek kövei? – kérdezte a katonát.

– Nekem nincsenek – mondta a kiskatona.– Akkor törje le kilenc szál gyufának a fejét. Kirakták a kavicsokat és a gyufafejeket a zsebkendőre.

– Figyeljen ide – mondta Sturm játék közben. – Vesz egy darab rongyot és rendesen meggyújtja. Hagyja, hogy jó lánggal égjen, aztán rácsapja a kucsmáját, elfojtja. Akkor óvatosan, hogy szét ne foszoljék, fogja és beleteszi a cipőkrémes dobozba. Vagy valami más pléhdobozba. Szerez magának egy porcelán gombot, olyat, amilyet falusi gyerekek viselnek, kettőt a gallérjuknál.

– Hé! – kiáltotta a szakaszvezető. – Jön egy kocsi.

Sturm a zsebkendő fölé hajolva ült.

– Figyelje meg ezt az állást – mondta a kiskatonának. – Elismeri, hogy kilátástalan?

A kiskatona a szakaszvezető felé nézett, aki már kinn állt az országúton, és leintett egy közeledő teherkocsit.

– Jöjjön, Sturm – kiáltotta a szakaszvezető. Jöjjön, mert beviszi a városba.

Sturm felállt, egy darabig nézte a teherkocsit és a szakaszvezetőt, aztán visszaült.

– Folytassuk – mondta a kiskatonának. – Hagyja – kiáltotta a szakaszvezetőnek. – Még nem megyek.

Miután a kocsi elment, a szakaszvezető visszatért.

– Mindjárt esteledik – mondta. – Bevitte volna az állomásig.

– Nem kell sietni – mondta Sturm.

A szakaszvezető is leült melléjük a fűbe, nézte, hogy játszanak, egészen addig, amíg a szél föl nem kapta a zsebkendő egyik szárnyát a gyufafejekkel. Sturm körülnézett.

– Fúj a szél – mondta.

– Biza – mondta a szakaszvezető.

– Bemehetnénk oda – mondta Sturm és az őrszobára mutatott.

– Ebbe nem egyezhetek bele – mondta szelíden a szakaszvezető.

Sturm felállt, elsétált az országútig, megállt a szélén, úgy hajolt ki, mint egy folyó fölé, aztán visszasétált.

– Fejből nem tud játszani? – kérdezte a katonát.

– Nem próbáltam.

– Elképzeli magának a zsebkendőt és tizennyolc követ. A maga köveit és az enyémeket. Nem létezik csalni.

– Nem hiszem, hogy tudnám – mondta a katona.

– Hát lehet – mondta Sturm.

Már nem égetett annyira a nap, átültek a bekötő út túlsó felére, szemben az őrszobával, ahol a szobafestők dolgoztak.

– Lesz nyolc is, mire befejezik – mondta a szakaszvezető. – Estig be kell fejezniük.

– Holnap mi van? – kérdezte a kiskatona.

– Gyermeknap – mondta a szakaszvezető.

A műút mögötti rét felől közeledtek a többiek a vizeshordóval. Az egyik szakaszvezető leállt a szakaszvezetővel beszélgetni, Sturm pedig, mintha csak helyet cseréltek volna, elindult a szekér mellett, később pedig maga is taszítani kezdte.

– Sturm hova megy? – kérdezte a kiskatona, amikor már jó messze jártak.

A szakaszvezető odanézett, ahova Sturm a csomagját tette, amikor érkezett.

– Majd visszajön. Mi nem Sturmot őrizzük.

– Most már azt csinál, amit akar, nem igaz? – mondta a katona. – Most már kedvére lófrálhat.

– Most már igen – mondta a szakaszvezető. Elég rég nem lófrálhatott. Megúszta volna tíz évvel. De nem vezette szabályosan a kivégzéseket. Pucérra vetkeztette őket, megparancsolta, hogy reszkessenek és jajgassanak, csak akkor volt szabad beléjük lőni. Így aztán huszonötöt kapott. Egy kis fantázia és kész a baj.

– Esetleg elmehet még fagylaltárusnak – mondta a katona.

– Elmehet még valahova – mondta a szakaszvezető.

Sturm közbeni a vizeshordóval a kapu elé ért, és a többiekkel együtt besétált. Amiután bezárult mögöttük a kapu, megszámolták őket.

– Mi a fene – mondta az őrmester a kaputól. – Ilyet még nem láttam.

És újraszámolta őket, láthatta, eggyel többen vannak.

Sturm ekkor már szerényen a kapusszoba felé húzódott. A szakaszvezető, aki a hordót taszító rabokat kísérte volt, most észbe kapott és magyarázni kezdte, hogy ez Sturm, hogy Sturmot a délelőtt kiengedték. Az őrmester belenézett a naplóba s ő is látta, Sturmot a délelőtt kiengedték.

– Mi a fenét akart maga ezzel, Sturm? – kiabálta az őrmester. – Hová a lóizébe akart maga menni, ilyenkor estefelé?

Sturm körülnézett, elég konokul és tanácstalanul, és megvonta a vállát.

– Sehová – mondta.

– El kell hinnem, hogy véletlen volt – kiabálta az őrmester. – Mindenképp el kell hinnem, hogy egészen véletlenül tévedt ide be. Siessen innen, mert borzalmasan meggyűlhetik a bajunk.

Sturm leült a kapu elé a padra, cigarettát dugott a szájába, majd elővette a cipőkrémes dobozt. Miután elszívta a cigarettát, átsétált a mindenes bódéhoz, ott ácsorgott még egy darabig.

A szakaszvezető és a kiskatona a betérőnél hevertek a fűben. Cigarettáztak, amikor Sturm, kezében egy demizsonnal, visszatért.

– Az micsoda? – kérdezte a szakaszvezető.

– Vettem – mondta Sturm, és odaállította a csomagja mellé. Aztán csak a demizsont hagyta ott. – Nem éhesek? – kérdezte és kibontotta az újságpapírt. – Van szalonnám, hagyma meg egy kis vegyesíz. Amit az útra kaptam.

– Te éhes vagy? – kérdezte a szakaszvezető a kiskatonát.

– Én ennék valamit – mondta a katona. – Ennék egy kis sült szalonnát.

Akkor együnk – mondta a szakaszvezető. Felállt, az őrszoba mögé vonult és pár darab törött lécet és egy lapát szenet hozott.

Tüzet raktak és várták, hogy leégjen. Sturm fölszeletelte a szalonnát, s egy útszéli almafa ágaiból görbe nyársakat faragott. Mire a szalonna megsült, már alkonyodott. A fehér börtönépület tömör sziklaként várta, hogy beleszürküljön az ég színébe.

– Maga nem eszik? – kérdezte a szakaszvezető, amikor látta, hogy Sturm még nem nyúlt az ételhez.

– Nem – mondta Sturm –, nem eszem.

– Ebédelt?

– Nem – mondta Sturm: – Ma nem vagyok éhes.

Miután a szakaszvezető és a kiskatona megették a maguk adagját, Sturm odamutatott a sajátjára is.

– Osszák el – mondta. – A vegyesízet szeretik?

– Én kérek egy kicsit – mondta a katona.

– Maga majd eszik az állomáson – mondta a szakaszvezető. – Valami komoly vacsorát, mi?

– Lehet – mondta Sturm.

– Mindjárt leállítok egy kocsit, s azzal majd bemegy – mondta a szakaszvezető. – De láthatja, nem valami nagy a forgalom.

– Nem sietek – mondta Sturm.

Nyolc óra felé aztán a szobafestők is elkészültek. Kaptak a szakaszvezetőtől egy-egy cigarettát. Amikor befejezték a dohányzást, a szakaszvezető egymás mögé állította őket. Nem ismerték Sturmot, de hallották a szakaszvezető és a katona beszélgetését, és undorodva nézték a zubbonyos férfit, aki reszkettette és jajgattatta az embereket.

– Jó lesz, ha siet – mondta a szakaszvezető Sturmnak búcsúzóul.

– Még üldögélek – mondta Sturm.

– Valami nőszemélyt vár a kukoricásba – mondta a kiskatona, aztán elindultak a két szobafestővel a bekötő úton, a kapu felé.

– Rohadt egy fej lehetett – mondta az egyik szobafestő.

– S az ilyenek most már szabadon futkároznak – mondta a másik.

– Na, ne hülyéskedjünk – mondta a szakaszvezető. – Maga mindig ilyen finnyás? Ilyen aggodalmaskodó?

– Magát mennyire küldték ide üdülni? – kérdezte a kiskatona.

– Engem két hónapra – mondta a szobafestő.

– És még fizetést is kap.

Így közeledtek a kapu felé.

– Maga kiengedné ezeket innen? – kérdezte a katona halkan a szakaszvezetőt.

– Megmondom neked őszintén – mondta a szakaszvezető –, ez szerencsére nem az én dolgom. Itt mind olyanok voltak, mint valami bárányok. Még ez a Sturm is. De künn aztán lehet újra megvadul. Szerencsére ez nem a mi dolgunk.

Nem sokkal azután, hogy eltűntek a szeme elől, Sturm is felállt. Az országutat nézte egy darabig, az elhúzó autókat, aztán vette a demizsont és bement vele a kukoricásba. Amikor úgy gondolhatta, hogy közepetájt lehet, letette. Kihúzott a földből néhány tő kukoricát, lábával fészket kapart magának a puha földben, akkorát, hogy beleülhetett. Maga mellé vette a demizsont, kidugaszolta, feje fölé emelte és ott tartotta szájával lefelé egészen addig, amíg az egész benzin, ami benne volt, ráömlött. Keze szárazon maradt, zsebébe nyúlt, elővette a cipőkrémes dobozt, alsó részét, benne az égett ronggyal, eldobta, fedelét térde közé fogta. Aztán vette a porcelán gombot és húzogatni kezdte a zsinórt. Amikor a gomb már jól forgásba jött, odaérintette.

A kaszárnya folyosója falán sárga fény villant, s két katona kihívta a kiskatonát a hálóból, hogy a kukoricásban ég valami. Nézték a hamar lohadó lángokat, melyeket lassan eltakartak a kukoricasorok, s csak a fölötte keringő füstön mutatkozott egy ideig a tűz visszfénye.

– Biztos nem kapott kocsit – mondta a katona. – S a kukoricásban alszik.

– Kicsoda? – kérdezte egy másik katona.

– Egy öreg pofa – mondta a kiskatona.

– Biztos fázik.

– Hűvösek már az esték.

– Vagy éppen csak világítani akart.

– Félhet a sötétben.

– Most aztán úgy érezheti magát, mint valami kiránduláson – mondta a kiskatona. – Valami szatír volt azelőtt.

– Miféle szatír?

– Szadistát akartam mondani vagy mifélét. Kemény huszonötöt lehúzott.

– Huszonöt, az elég sok. Az elég sok nap lehet.

– Legalább ezer.

– Van az tízezer is.

– Körülbelül tízezer.

– Ha beleszámolod a szökőéveket is, még több.

– Ki tartja számon a szökőéveket.

– Szökőévekkel kilencezer-harmincegy – mondta a kiskatona, majd hozzátette: – Esetleg plusz-mínusz egy nap.

Utasemberek

A kicsi Bócz Péter a pult mellett, egy magas széken ült, és egy letépett csomagolópapírra rajzolgatott, amikor észrevette, hogy a meleg, poros úton két ember közeledik. Gyakran üldögélt itten, mivel az ilyen fülledt, unalmas nyári délutánokon, amikor senki sem tért be az ivóba, idős apja a pult mögött sokszor elaludt. Igen későn született gyermek volt. Amikor látta, hogy azok ketten egyenesen a bejárat felé tartanak, felköltötte az apját.

Négy lépcsőn kellett fölmenni, hogy az ember az ivóba léphessen. A két ember először csak benézett. Alakjukkal kitöltötték az ajtó keretét, aztán egyenesen odamentek a pulthoz. Termetesek voltak és testesek, de csak annyira, amennyire a kor teszi testessé az embert. Ötven év körül lehetett mind a kettő.

– Engem Bahleda Gézának hívnak – mondta az egyik.

Hátulról nézve elég egyformáknak tűntek, de ennek, amelyik megszólalt, a sapka alatt is látszott, hogy egész rövidre van nyírva a haja, míg társának szürkén kunkorodott ki alóla.

A büfés bólintott. Nem szokta meg, hogy az idegenek, ha betérnek a büfébe, megmondják a nevüket.

A másikat Obrád Simonnak hívták. A büfés ennek is bólintott.

– Nem ismeri ezt a nevet? – kérdezte az, amelyik magát Bahleda Gézának mondta.

A másik hallgatott, és figyelte, mit fog mondani a büfés. Nagy, széles arca volt, úgy tűnt, nehezen tudna valamitől kétségbeesni.

A büfés intett, hogy nem.

– Nem is látott soha? – kérdezte megint az előbbi.

– Nem – mondta a büfés, miután jól megnézte. Egy kicsit csodálkozva méregette vendégeit, az álmosságtól még remegett a feje.

A kicsi Bócz Péter a pult bádogján könyökölt, később leugrott a székéről és megnézte őket hátulról is. Nadrágjuk gyűrött volt, bakancsukon vastagon állt a por.

– Na jó – mondta Bahleda Géza. – Most estig mind láthat. Estig itt maradunk.

Körülnéztek a helyiségben, aztán odamentek egy ablak melletti asztalhoz. Ez a bejárathoz közel, a falnak taszítva, külön állott, mellette három székkel. Vállukról leakasztották a táskákat. A kabátjukat nem vetették le.

A büfés megállt az asztaluk előtt és várta, hogy rendeljenek valamit. Obrád Simon rámosolygott. Bahleda Géza közben kigombolta a kabátját, megnyitotta az ingét, aztán ő is fölnézett.

– Kezdhetjük – mondta Obrád Simon. – Először is hozzon fejenként egy deci vodkát.

– Azt nem adhatok – mondta a büfés. – A vodkát mostanában városon árulják.

– Ez még nem nagy baj. Akkor hozzon fejenként egy deci rumot. Mindenképpen jól jár, ha estig itt maradunk.

A büfés alacsony, sovány, fáradt ember volt. Lassan hátrament, és két vizespohárba kitöltötte az italt. Tálcára tette, és elindult vele az asztalhoz.

– Tudja, kinek hozta ezt a rumot? – kérdezte Bahleda Géza, amikor arca előtt megjelent a kéz a tálcával.

– Nem tudom már pontosan – mondta a büfés. Még mindig elég álmosnak látszott.

– Bahleda Gézának hozta. És a legjobb barátjának, Obrád Simonnak.

– Tessék parancsolni – mondta a büfés, azzal letette a tálcát, rajta a két pohárral.

– Maga erre csak azt mondja, hogy parancsoljak. Jó.

– Kérem – mondta büfés, és félig az asztal felé fordulva várakozott.

Közben bejött két asszony, és otthonosan leültek a pult mögött. A büfés rokonai lehettek.

– Hány óra? – kérdezte Obrád Simon.

– Negyed hét – mondta a büfés.

– Korán érkeztünk – mondta Obrád Simon. – Mikor jönnek ide inni az emberek?

– Nyolc felé. Kilenckor zárok. – A büfés arcán, nézését keményen beárnyékolva, uralkodott a szemöldök, s mivel beszéd közben szája alig mozgott, úgy tűnt, mintha a hang is lesötétített szeméből törne elő.

Bahleda Géza köhögött.

– Arra kérem magát – mondta a büfésnek –, menjen vissza a pulthoz, és töltsön magának is egy pohárral. Megiszik velünk egy pohár rumot?

– Meg – mondta a büfés, és elindult a pult felé.

Bahleda Géza utánanézett.

– Mondja – szólította meg. – Hol volt maga a háború alatt?

– Én itt voltam – mondta a büfés, miközben kitöltötte magának az italt. Ott maradt a söntés mellett, mintha várt volna valamire. – Akkoriban borom volt.

– Én már ittam a maga borából – mondta lassan Bahleda Géza. – Csakhogy az akkor nem a maga bora volt, hanem az enyém. Kik ezek? – kérdezte, amikor észrevette a két asszonyt a pult mögött.

A büfés egy darabig komoran figyelte. Még mindig a pohár rummal a kezében állt. Nem volt még alkalma belekortyolni.

– Ez a feleségem és ez a menyem – mutatott aztán külön-külön rájuk kelletlenül.

Obrád Simon az asszonyok felé nézett és bólintott. Bahleda Géza most megint a büféshez fordult.

– Ők tudják, hogy én ki vagyok?

– Nem hinném – mondta a büfés. – Ez itten Bahleda Géza úr és a barátja – mutatott feléjük.

Bahleda Géza is odabólintott. Az asszonyok mosolyogtak.

– Nem láttak még engem? – kérdezte nyájasan.

Obrád Simon is odatartotta az arcát, hogy lássák jól őt is. Az asszonyok mosolyogtak, és intettek, hogy nem. A fiatalabbik jobban mosolygott.

– Estig itt láthatnak – mondta Obrád Simon. – Estig itt maradunk.

– Este hová mennek? – kérdezte a büfés menye.

– Este továbbmegyünk.

– Pont este?

– Amikor besötétedett. Akkor.

Ez az Obrád Simon kedélyesen beszélgetett, ahogyan gyerekekkel szokás, bár arcán játékosan hullámzó széles vonásaival maga is gyermekhez, saját gyermekkori arcára hasonlított. Egy ilyen arcnak mindig akad közönsége. Az asszonyok is inkább őt nézték.

Barátjának, Bahleda Gézának fagyott arca volt, mintha hideg változatlanság merevítette volna meg.

– Nem jönne ide, hogy koccintsunk? – szólította meg a büfést.

A büfés elindult kezét előrenyújtva, és koccintott velük, de nem ült le az asztalhoz. Kiitta a felét, aztán visszament a pult mögé, és egy pohárba szódavizet töltött magának.

Obrád Simon kibámult az ablakon. Most kezdett alkonyodni.

– Kicsit korán jöttünk – mondta. – Ilyenkor aludni szoktunk. Ez a mi alvó időnk.

– Rendszerint estére gyűlnek be – mondta a büfés, miközben visszatette a szódásüveget a dézsába.

– Magának is ez az alvó ideje, láttuk. Egy alvó időnk van.

A büfés megtörölte a kezét, aztán keresztülment a termen az ajtó felé, és ott állt egy darabig.

– Magát hogy hívják? – kérdezte tőle Bahleda Géza.

– Engem? – A büfés megfordult, és az asszonyokra nézett. – Engem Bócznak hívnak – mondta lassan.

– Hány ilyen Bócz nevű ember van ebben a faluban?

– Hát elég sok.

– Bizonyára leégett egypárnak a háza a háború alatt. Nem?

– Egypárnak leégett.

– Jó volna, ha ezek az asszonyok idehívnák azokat, akiknek itt a háború vége felé leégett a házuk. Mondják meg, jó asszonyok, hogy itt van Bahleda Géza. Elég lesz, ha Bócz nevű rokonaikhoz mennek.

– Az asszonyoknak dolguk van – mondta csendesen a büfés. – Mit akarnak a Bócz nevű rokonaimmal?

Obrád Simon beleivott a poharába.

– Maga csak jól jár, ha azok idejönnek – mondta. – Vagy a rokonai ingyen kapnak magától?

– Itt mindenki fizet – mondta a büfés.

– Nahát akkor. Töltsön még. – Obrád Simon felállt és körbesétálta a termet. Hosszú, alacsony helyiség volt, három oldalra nyíló ablakokkal. A falakon a helybeli tekecsapat több éves plakátjait lehetett látni. – Te ki vagy? – kérdezte a kicsi Bócz Pétertől, aki a pult mellett mind közelebb került az asztalukhoz.

– Engem kicsi Bócz Péternek hívnak – mondta a gyermek.

– Szereted nagytatát?

– Nem szereti – mondta kissé ingerülten a büfés –, mert meghalt. Én az apja vagyok.

Bahleda Géza ránézett.

– És maga még azt mondja, ahogy nem tudja, ki vagyok.

– Azt – mondta a büfés.

– Maga haragszik ránk – mondta Obrád Simon tettetett szomorúsággal a hangjában. Szinte vidámnak hatott. – Pedig szeretnie kellene. Ha majd eljönnek ide a rokonok, ezt maga is belátja.

A büfés félrefordult, és a gyereket beküldte a pult mögé. A fiúcska felült a magas székre, és kezébe vette a ceruzát.

– Miért bántanánk? – mondta Obrád Simon, és megkerülve a pultot, a gyermek mögé állt. – Mit rajzoltál, kisfiam?

– Az ottan két ház, az ottan az utca, azok ottan maguk, ott jönnek.

– Kis művész – mondta Obrád Simon, és kezét a gyermek fejére tette. Akkora keze volt, hogy majdnem betakarta. Másik kezével felemelte a papírlapot, és odatartotta Bahleda Gézának. – Nézd csak. Ott jövünk.

Bahleda Géza nem nézett oda.

– Gyere ide és adj egy puszit Géza bácsinak – mondta.

A büfés odahajolva súgott valamit az asszonyoknak, közben megfogta a gyermek kezét.

– A kis nyuszit hogy hívják? – kérdezte Bahleda Géza ugyanolyan merev arccal és a fiatalabbik assszonyra mutatott.

– Az nem kis nyuszi, hanem a menyem – mondta nyomatékkal a büfés.

– Ilonának – mondta a büfés menye.

– Ilona nem haragszik ránk – mondta Obrád Simon kedvesen. – Ilona szívesen nézne még bennünket, ugye? De mennie kell, hívja a rokonokat.

A büfés menye kacagott. Obrád Simon visszamosolygott.

– Ilona, menjen. Esteledik.

– És akkor?

– Estig maradunk.

– Este hová mennek?

– Este elmegyünk – mondta Obrád Simon. – Nappal alszunk és eszünk, éjszaka vonulunk. Tetszik?

– Igen – bólintott a büfés menye.

Bahleda Géza levette a sapkáját, és ráakasztotta a kinyitott ablakszárnyra. Szürke, rövid haja volt, amit nemrég nyírhattak egészen kopaszra.

– Most pedig arra kérjük – szólította meg a büfést –, tegyen oda nekünk valamit sülni. És közben hozzon két liter jó bort. Emlékszem, jó bora volt, egy bódéban árulta. Gondolom, az a bódé leégett.

A büfés mélyen árnyékolt tekintete olyan volt, mint valami cső sötét vége. Egy darabig Bahleda Gézára irányította, aztán a polc felé fordult.

– Mit tegyek oda? – kérdezte szárazon, miközben leemelt két literesüveget.

– Amit maga gondol – szólt közbe Obrád Simon. – Valami nagy darab húsokat. Bahleda úr nagy darab húsokat kíván. – Aztán a kicsi Bócz Péterhez fordult. – Szép feleséged van – mutatott a büfés menyére.

A büfés menye nevetve lehajtotta a fejét. A büfés, aki a konyha felé indult, egy pillanatra némán visszafordult, aztán behívta a feleségét is, hogy segítsen neki.

– Rajzolj le még egyszer – mondta Obrád Simon kedvesen a kicsi Bócz Péternek.

– Magukat könnyű lerajzolni – mondta a gyermek, és leült a fal mellett egy székre.

– Eszes gyermek – mondta Bahleda Géza, és koccintott Obrád Simonnal. Kiitták a maradék rumot.

– Odavihetem a bort? – kérdezte a gyermek az apjától.

– Vidd oda – kiáltotta a büfés a konyhából.

A kicsi Bócz Péter elvett két poharat a pultról, és a borral együtt odavitte a vendégek asztalához. Az egyik üveget kidugaszolta, és töltött a két pohárba. Obrád Simon utánanyúlt, és megmarkolta vézna testén a nadrágot. Odavonta magához.

– Te kis gatyás, van-e még testvéred? – kérdezte.

– A bátyám. Még volt, de meghalt egyszer, amikor égett a falu.

Bahleda Géza csak a szája körül elmosolyodott.

– Adj egy puszit Géza bácsinak – mondta.

– Megkérdezem – mondta a gyermek, és beszaladt a konyhába.

Hátradőltek a székeiken. Bahleda Géza a konyhaajtót, Obrád Simon pedig a bejáratot figyelte.

– Én most nagyon jól érzem magam – mondta Obrád Simon, miután kiittak egy pohárral.

– Te mindig nagyon jól érzed magad. Te mindent megtettél, amit kértek tőled, és aztán mindenért megkaptad a magadét.

– Én azt hiszem, mindig boldog voltam – sóhajtott Obrád Simon. – Nem is tudom, mi tudna elszomorítani. Talán ha nem szeretnének. De valaki mindig szereti az embert.

– Te arra születtél, hogy a barátja legyél valakinek – mondta érzelmesen Bahleda Géza. – Az biztos, hogy nagyon megszerettelek. Az állhatatos hűséged miatt.

– Kell szeretni valakit, akiben az ember hisz, és én azt hiszem, te egy szent vagy – mondta Obrád Simon ellágyult arccal. – Megeshet, hogy még ma este így fognak veled beszélni. Látniuk kell, hogy te egy szent vagy.

Bahleda Géza lehajtotta a fejét.

– Te vagy szent, Simon – mondta. – Én még nem tudom pontosan, mi vagyok. Amikor ideadták a papírokat, és azt mondták, hogy mehetek, megkérdeztem, mondják, én most veterán vagyok, vagy mi vagyok. Azt mondták, menjek csak el azokhoz, akik szeretnek, és azok majd megmondják.

– Igazi veterán vagy.

Obrád Simon töltött. Az utcán még mindig csend volt, a terembe is csak az edények hangja hallatszott be a konyhából. A büfés felesége az ajtóba vágott tolóablakon keresztül figyelte őket. Obrád Simon vagy kétszer illedelmesen odabólogatott neki, aztán ránehezedett az asztalra, és lassan, méltóságteljesen dúdolni kezdett: „Itt a szar… itt a szar… itt a szaracénok híres serege.” Bahleda Géza a lábával kísérte.

A büfés kinézett a tolóablakon, aztán félreállt, mert a menye be akart jönni a terembe. Kézen fogva vezette a kicsi Bócz Pétert, és a kijárat felé tartottak.

– Adjatok egy puszit Géza bácsinak – mondta Bahleda Géza.

– Parancsolnak még valamit? – kérdezte a büfés, és ő is belépett a terembe. Leült a pult mögé.

– Majd meglátjuk – mondta Obrád Simon. – Bahleda úr nem tudhatja pontosan, mennyit tud megenni. Legalábbis húsból.

– Furcsa lehet – mondta a büfés. – Maguk tulajdonképpen hová valók?

– E világból valók vagyunk – mondta Obrád Simon. – E föld gyermekei.

– Mifélék?

– E föld gyermekei. S az ég gyermekei. Föld és ég gyermekei.

– Na jó. Nem nagyon értem – mondta a büfés, és megvonta a vállát.

– Majd megérti, és akkor meg fog szeretni minket – mondta Obrád Simon. – Azért jöttünk, hogy szeressenek.

– Nem tudom, miért jöttek – mondta gyanakodva a büfés. – Ezt még nem tudhatom.

Obrád Simon hirtelen felállt, keresztülment az ajtó előtti üres helyen, az asztalok mellől összeszedett néhány széket, és sorjába rakta őket, a kályhától kezdve a fal mentén, két oszlopban.

– Mit csinál? – kérdezte a büfés megütközve.

– Ide fognak majd leülni. Úgy tettem őket, hogy jól lássanak – mondta Obrád Simon hanyagul.

– Mi a fenének? A székek ott nagyon jól voltak. Mi a fene? … – A büfés egészen közel ment hozzá. – Mit kellene lássanak?

– Engem – hallatszott ott hátulról bizonytalanul Bahleda Géza hangja. Érződött már rajta az ital.

– Gondolják meg – mondta a büfés, aztán a bejárat felé nézett.

Egy férfi lépett be az ajtón, és cigarettát kért. A büfés a pult mögé vonult, kivett a fíókból egy csomag cigarettát, miközben szemével a vendégek felé intett. Amikor az ember megfordult, hogy nézze meg őket, Bahleda Géza megszólalt:

– Én Bahleda Géza vagyok. Ismeri ezt a nevet?

A férfi visszakapta a fejét, és csak a büfést nézte mereven.

– Tűnj el innen – súgta neki a büfés.

– Ne tűnjön sehova – mondta Obrád Simon. – Vagy talán mégis tűnjön el azzal, amit megtudott, s aztán jöjjön vissza. Így jobb lesz. Szóval visszajön?

Az ember nem szólt egy szót sem, lassan kifelé indult, és közben megnézte magának Bahleda Gézát.

– Maga ne szomorítson minket – mondta Obrád Simon keserűen a büfésnek.

A büfés hátrament a söntés mögé, leült és az ajtót figyelte.

Bahleda Géza teletöltötte a poharakat. Obrád Simon visszaült az ablak mellé, és megveregette a barátja arcát. Ittak. Kis idő után mind a ketten a büfést kezdték nézni.

– Maga vizezi a borát – mondta neki nyugodtan Obrád Simon.

A büfés fölnézett.

– Tudják maguk, milyen a vizezett bor?

– Jó. És nem is vizezte soha?

– Soha. Rendes bort árultam – mondta a büfés. Látszott rajta, hogy nehezére esik válaszolni.

– Akkor maga nem tud semmit – mondta Obrád Simon.

– Miért mond nekem ilyeneket?

– Mert maga akkor nem tudja, milyen az, amikor úgy néznek magára, hogy most már nem vizezi a borát.

– Mondom, sohasem vizeztem.

– Ez a baj – sóhajtott Obrád Simon. – Maga soha nem fog megszeretni minket. Tiszta emberek nem ismerik a szeretetet.

– Mi bajuk van velem és a borommal?

Obrád Simon nevetett.

– És mondja, örül neki, hogy nem vizezi?

A büfés megvonta a vállát.

– Nem tudom, hogy örülök-e. Mit örülnék?

– Hát nem örül neki senki. Akkor örülne, ha valaha vizezte volna. Mutassa meg, hol lehet itt kimenni.

A büfés kinyitott egy ajtót, ami az udvarra vezetett és kifelé mutatott. Obrád Simon lelépegetett egypár lépcsőn, s keresztülment az udvaron. A büfés becsukta utána az ajtót.

– Tudja, ki ez? – kérdezte Bahleda Géza álmosan a büfést.

A büfés nem válaszolt, leverte a fáradtság.

– Ez szent Simon – mondta Bahleda Géza.

A büfés vendégét figyelte, de közben az ajtó felé is nézett. Látszott rajta, nem akar senkit beengedni.

– Szent Simon – ismételte a büfés. – Rendben van.

– Nagyon jó fiú volt. Egy ideig fogdosta a zsidókat, de egyet aztán nem akart megfogni. Így került Jugoszláviába követ törni. Később találkoztunk egy másik helyen, ahova a megfogott zsidók miatt került. A barátom. Mit szól hozzá?

– Én nem tudom ezeket a dolgokat – mondta a büfés.

– Mondom, a barátom. Amikor elhozták Jugoszláviából, megszeretett engem, pedig mit gondol, ki küldte őt oda követ törni?

– Kérem, ne beszéljünk ezekről – mondta a büfés. – Obrád úrnak oka lehet, hogy önt szeresse, de ne beszéljünk ezekről.

Közben nyílott az udvar felé vezető ajtó, és Obrád Simon, miután körbejárta a termet, visszaült az asztalhoz. A büfés kiment a konyhába, és kis idő múlva visszatért egy tálcával a kezében. Letette a pultra, egy kicsit elrendezte, aztán kivitte a vendégek asztalához. Két-két kolbász volt rajta, mustárral.

– Látom, maga tart disznókat is – mondta Bahleda Géza.

– Láttál te vendéglőst, aki ne tartana disznókat? – nevetett Obrád Simon.

– Nem tartok disznókat – mondta a büfés lassan, olyan hangsúllyal, mintha kétszer mondta volna.

– Te Simon – súgta Bahleda Géza, miután a büfés elment az asztaluktól. – Félek.

Obrád Simon átnyúlt az asztal fölött, és megveregette a barátja arcát. Evés közben többször a büfésre nézett, szélesre húzta a száját és barátságosan hunyorgott feléje. A büfés arca mozdulatlan maradt.

– Na – mondta Obrád Simon. – Mit szól ehhez: Bahleda Géza úr, miután evett és ivott, ölelne valakit. Mikor feküsznek itt a szüzek?

– A szüzek – ismételte halkan a büfés, maga elé. Aztán megingatta a fejét. – Nincs.

– Nana – súgta Obrád Simon a büfés felé gyerekesen tágra nyitott, de figyelmeztető szemmel. – Hátha mégis akad valami. Hátha mégis: egy szűz kisfiú.

A büfés kicsit erőt vett magán, azt kérdezte:

– Igen?

– Egy kis angyal – mondta Obrád Simon.

A büfés bólogatni kezdett.

– Te Simon – mondta Bahleda Géza, és abbahagyta az evést. – Nézz rám egy kicsit.

– Eredj ki a levegőre – mondta Obrád Simon, és tovább evett.

Bahleda Géza felállt, és kissé ingadozva elindult az ajtó felé, ahol az előbb barátját látta kimenni. Mögötte nyitva maradt az ajtó, s látni lehetett, ahogy lebotorkál a lépcsőkön egy olcsó deszkaajtó felé.

Obrád Simon, miután az evést befejezte, az asztalra dőlve dúdolgatott, s időnként derűsen bólogatott a büfés felé. A büfés, úgy látszik, nem akarta látni vendégét, mert kiállt az utcára nyíló ajtóba. Obrád Simon tekintetével követte.

– Magának mindig ennyi vendége van?

– Nem. Máskor nem ennyi vendégem van – mondta a büfés kifelé az ajtón.

A büfés felesége bejött a konyhából, felállt egy székre, és meggyújtotta a petróleumlámpát, aztán gyorsan visszaindult.

– Jöjjön csak ide – szólította meg Obrád Simon halkan.

Az asszony megállt. Bahleda Géza a büfésre mutatott:

– Mit szeret a legjobban?

– Tessék? – A büfés csak a fejét fordította arra. – Miről van szó?

– Maga szokott mosolyogni?

– Persze.

– Ma már mosolygott?

– Mit akar velem?

– Nem akarok semmit. Mi az istennek nem mosolyog? A vendégei vagyunk.

– Én kiszolgáltam magukat. Bár nem tudom, jól tettem-e.

– Figyeljen ide. Mégis mit gondol rólunk, hogy egyáltalán nem mosolyog?

– Nem gondolok semmit. Elhiheti. Semmit. – Kifelé bámult. Sötétedett.

Obrád Simon is elment az ajtóig, és a büfés mellett kinézett. Néhányan álldogáltak a falak mellett és az úton.

– Mindjárt idejönnek az emberek, akik meghallották, hogy kik vagyunk.

– Nem hiszem – mondta halkan a büfés.

Bahleda Géra közben megkerülhette a házat, mert imbolygó lépteivel az utca felől bukkant, fel újra. Ruhája színe elveszett a homályban, mintha csak egy nagy, kopaszra nyírt fej közeledett volna. A büfés elhúzódott az útjából. A levegő nem lehetett valami jó hatással rá, arcán most széthulltak a vonások; tapogatózva közeledett az asztalaihoz. Obrád Simon segítette, hogy leülhessen a székére. A büfés szótlanul és kissé utálkozva nézte.

– Hozzon még egy üveggel – mondta Obrád Simon.

– Kilenckor zárok – mondta a büfés.

– Mit akar ezzel mondani?

– Én csak jót akarok. Be kellene fejezni.

– Meg kell várnunk barátainkat, akik idejönnek.

– Nem jönnek – mondta a büfés.

Obrád Simon az ajtó felé indult, hogy nézzen még egyszer körül egy kicsit.

– Te kivel beszélsz? – kérdezte Bahleda Géza.

– Csak a barátunkkal – nyugtatta meg Obrád Simon.

– Obrád úr – szólt utána a büfés. – Jöjjön egy kicsit ide.

Obrád Simon megállt, aztán lassan, kérdő fejtartással visszaindult a pult felé, ahol a büfés állt.

– Nem jönnek – mondta a büfés.

– Miért?

– Tudom.

– Adja ide azt a bort, amit kértem.

A büfés leemelt egy üveget, és odavitte az asztalhoz. Bahleda Géza nem nézett rá. Nem nézett sehova.

– Bahleda úrnak nem kellene inni többet – mondta halkan a büfés.

– Ó, maga nem ismeri őt – mondta Obrád Simon. – Annyit azért csak láthat, hogy egy találkozásról van szó. Bahleda úrnak egyetlen vágya, hogy találkozzék ezekkel az emberekkel, akik bizonyára szintén látni kívánják őt. Közös emlékről van szó. Erre mit mond?

– Azt mondom, hogy ezek az emberek szeretik, ha békén hagyják őket. Utálják, ha valaki ilyenkor jelentkezik közös emlékekkel. Túl vannak egy csomó mindenen.

A büfés csendesen és fáradtan beszélt, mint egy öreg és hathatatlan lelkész. Bement a pult mögé, letépett valahonnan egy papírlapot, és számolni kezdett.

– De az emberek néha arra ébrednek, hogy valaki teljesen az övék, és azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Ez egy ilyen alkalom – mondta Obrád Simon. Teletöltötte a poharát, és körbesétált a teremben, aztán leült egy székre azok közül, amelyeket ő készített elő a fal mentén sorban.

Bahleda Géza még mindig nem nézett sehova. A tele üveget sem látta maga előtt. Kis idő után homlokát lassan a tenyerébe engedte, és megszólalt.

– Simon.

– Meglesz – mondta Obrád Simon, aztán a büfés felé fordult, vigyorogva. – Maga még nem szolgált ki minket egészen…

A büfésnek kicsit megrándult a feje, de nem nézett fel. Miután kiszámította, hogy a vendégek mit fogyasztottak, megállt Obrád Simon előtt, eléje tette a papírt és várt. Obrád Simon hosszasan bámult a papírlapba, végül mosolyogva fölnézett.

– Mi ez? – kérdezte jóindulatú csodálkozással.

– Az összeg – mondta a büfés.

– Az összeg. Az összeg, komolyan? – mondta Obrád Simon, és a számokat nézte. – Maga komolyan nem tudja, kik vagyunk?

– Én Bahleda Géza vagyok – hallatszott hátulról Bahleda Géza ittas hangja.

Obrád Simon ekkor hirtelen fölállt, és mind a két kezével barátja felé mutatott.

– Ez itten Bahleda Géza úr – mondta nyájas hangon. – Ez maga Bahleda Géza, aki fölperzselte az önök gazdag és virágzó faluját. – Ezzel visszanyújtotta a büfésnek a papírlapot.

A büfés egy lépést hátrált, és nem vette el.

– Nézze csak meg – biztatta Obrád Simon.

– Nézzenek – mondta Bahleda Géza.

– Nézzék.

– Nem – mondta a büfés. – Nem nézzük.

– Azt nem lehet – mondta oktató hangon Obrád Simon. – Nem azért jött ide, hogy ne nézzék.

– Tessék nézni – parancsolta Bahleda Géza.

Obrád Simon megmozdult, és csak felsőtestével a büfés felé közeledett:

– Hallotta? Nézni kell.

A büfés lassan hátrálni kezdett.

– Most mi lesz? – kérdezte halkan magában. – Bahleda Géza úr azt akarja, hogy szokjuk meg őt.

– Nézze, és szeresse meg.

– Nem.

– Nézze, és próbálja szeretni.

– Nem. Nem akarom.

– Emlékezzék.

– Emlékezzék! – parancsolta Bahleda Géza.

– Nem emlékezem.

– Segíteni fogok! … – mondta Obrád Simon fenyegetően, és ismét a büfés felé közeledett. – Akkor segíteni fogok.

A büfés, miközben hátrált, lassan eltakarta saját árnyékát, amit a falra vetett.

– Gondoljon például a recsegő, beomló tetőkre.

– Nem – mondta a büfés.

– A bennégett tulipános ládákra.

A büfés csak a fejével intette, hogy nem. Alig észrevehető mozgással közeledett a fal felé.

– A bennégett állatok szagára is gondoljon.

A büfés hallgatott.

– Vigyázzon – súgta Obrád Simon –, még hangokat is fogok utánozni! …

A büfés lassú hátrálásában most egészen a falig jutott, ott megfordult, s úgy maradt, a festés nyirkos mintáira függesztve fáradt tekintetét.

– Meg a bennégett csecsemőkre is gondoljon. És szeresse.

Obrád Simon hangja sokáig úszott még a levegőben, míg teljesen elhalkult, s akkor a büfés lassan megfordult. Arcából eltűnt minden ellenkezés és fáradtság, csak a szeme sötétlett, mintha csövekbe nézett volna az ember, Bahleda Gézát kereste. Nem engedelmesen, hanem megfontoltan nézte Bahleda Gézát, aki az italtól most már minden erejét vesztve, felsőtesttel az asztalra borulva bámult a terem homályába.

Obrád Simon egészen közel lépett hozzá:

– Bahleda Géza úr ezekért a dolgokért kereken huszonöt esztendőt töltött a tömlöcben, pontosan annyit, amennyit azelőtt szabadon. És Bahleda Géza úrnak nem maradt semmije, semmije, amire gondolhatott volna, csak önök maradtak. Egész idő alatt önökre gondolt. Arra, hogy majd egyszer eljön ide, hogy szeressék, mert azt kérdi magában: hova is mehetett volna másfelé, és hol szerethetnék máshol valahol őt, ha nem itt, ahol emlékeznek rá?

Obrád Simon most kíméletlenül meglobogtatta a büfés orra előtt a papírlapot.

– Ezt pedig őrizze meg. Bahleda Géza úr ma önöknél vacsorázott. Ennyire felejteni csak halottak és emlékezni csak élők tudnak, ahogyan azt Bahleda Géza úr teszi az önök falujáért. Ő szent. Imádkozzunk.

– Simon – hallatszott most a Bahleda Géza hangja.

Obrád Simon odasietett a barátjához, és fölsegítette.

– Az az érzésem – mondta –, Bócz úr megértett minket. Bócz úr emlékezett. Bócz úrra számíthatunk.

Bahleda Géza rátámaszkodott az asztalra, feje lekókadt, s az abroszra csorgott a nyála. Kezével lázasan intett a konyhaajtó felé.

– Tartsa egy kicsit – szólt Obrád Simon arrafelé, ahol a büfést állni vélte, közben a konyhaajtó felé nézett. Lengett rajta a függöny.

– Hallja? – ordította. – Tartsa, mert elesik.

Aztán odanézett és látta, hogy az a falrészlet, amit az előbb a büfés kicsi száraz alakjával még eltakart, most üres. Fejét hirtelen körbeforgatta, de a teremben csak a petróleumlámpa pislákolt, gyámoltalan fénye a fekete padlón és a nyirkos falakon megütközve homállyá oszlott.

– Ez a Bócz eltűnt – kiáltotta Obrád Simon.

– Ez a Bócz eltűnt – motyogta Bahleda Géza és riadtan forgatta körbe a fejét.

Most meglendült a konyha ajtaja, és a büfés felesége sietett be a terembe. Két főtt kukoricát és pár gerezd fekete szőlőt tartott a kezében.

– Siessenek. Nagyon siessenek – mondta.

– Hol van ez a Bócz? – kiáltotta Obrád Simon. – Nem látja, hogy eltűnt? – Közben összegombolta a Bahleda Géza zubbonyát, és vállára igazította a táskáját.

– Nagyon siessenek. Fussanak.

Obrád Simon elvette a főtt kukoricát és a szőlőt, fél kézzel Bahleda Gézát tartotta. A büfés felesége az ajtó felé fordította őket.

– Megyünk – mondta Bahleda Géza. – Elmegyünk egy kicsit, megjárjuk magunkat.

Obrád Simon belekarolt barátjába, úgy vezette az ajtó felé.

– Megjárjuk magunkat, aztán visszatérünk. Eljövünk holnap és eljövünk holnapután.

– Fussanak – mondta a büfés felesége.

Bahleda Géza az Obrád Simon válla mögött visszanézett az asszonyra.

– Egy puszit – mondta.

Ekkor kintről egy elemlámpa fénye világított a büfé homályába. Egy ideig a falakon táncolt s az asztalok körül, aztán megállt a Bahleda Géza arcán és nem mozdult. Amikor kiléptek az ajtón, a fény kialudt.

Az utcán teljesen sötét volt már, az ablakokból kiszüremlő kevés fény csak a poros kövekre esett.

Kilenc óra volt. A büfés felesége bezárta a bejárati ajtót. A petróleumlámpát a falról a pult fölé akasztotta, aztán leült a konyhaajtó mellé egy székre.

Kicsivel később az udvar felőli ajtóban megjelent a büfés menye, kézen fogva jött mellette a kicsi Bócz Péter. A gyermek fölvette az elhullatott papírdarabokat, amin a vendégek fogyasztása volt.

– Kik voltak ezek? – kérdezte.

– Utasemberek voltak – mondta az anyja.

A gyermek a pult mellett, egy magas széken ült, és a letépett papírdarabra rajzolgatott. A büfés felesége a konyhaajtó mellett ült, és maga elé nézett. Kicsivel távolabb tőle egy másik széken ült a büfés menye. Ő is maga elé nézett: várták a büfést.

Elég késő lehetett már, és még mindig hallgatagon ültek. Némelykor egymásra néztek, aztán az ajtóra. A büfés még mindig nem tért vissza.

Egy idő után a kicsi Bócz Péter a pult mellett ülve elaludt. A két asszony még nagyon sokáig ült hallgatagon. Az álom átvonuló hullámai között felnyitották szemüket, s az ajtóra emelték. Egyszer aztán, nagy későre, ott látták, akit vártak. Vézna alakja megnyúlt az ajtókeretben, a szeme úgy sötétlett, mintha csövekbe nézne az ember. De nem szóltak semmit, csak néztek. Nem közeledtek egymáshoz. A kicsi Bócz Péter a pult mellett aludt, s ők így maradtak még sokáig.

Az Eufrátesz Babilonnál

Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette, és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét. Előbb csak a blúzon át, aztán benyúltam a gombok között, és addig babráltam rajta, amíg azt mondta: elég.

Aznap délben valamivel később tértem haza, mert az iskolából jövet elcseréltem a ceruzahegyezőmet egy színes nyomatra. Lexikonból kivágott, kemény papírra ragasztott kép volt, áttetsző selyempapír borította. Folyó csillogott kápráztató vörös fényben, a parti sásban furcsa kerek hajó mellett szakállas fiatalember csutakolt egy szamarat. Egy másik borotvált fejű férfi távolabbról, egy pálmafa alól nézte. A képen semmi sem vetett árnyékot, sem a két alak, sem a szamár, sem a távoli merev tornyok, zárkózott városfalak. Csak ragyogott minden a sivatagi reggel vörös káprázatában. A kép alá ez volt írva: Az Eufrátesz Babilonnál.

A képet Disznófülű árulta szünetben, de akkor még csak úgy házalt vele, nem akarta pontosan megmondani az árát. Amikor hazafelé indultunk, elővette a táskájából és újból megmutatta.

– Kell vagy nem kell?

– Mit kérsz érte?

Disznófülű a vasúti töltés felé mutatott, arrafelé, ahol az iskola kerítése véget ér. Ott állt Nopritz Andrea, Marius Nopritz főhadnagy leánya kigombolt esőkabáttal. Olyan hirtelen nőtt meg a télen, úgy megbegyesedett, hogy most nem bírt begombolkozni. Disznófülű odamutatott és azt mondta:

– Ha odamész és megfogod a mellét, tied a kép.

Nopritz Andrea lusta álmos tekintettel bámult az iskola bejárata felé. Amint közeledtem feléje, láttam, már kezdi tépni a szemöldökét. Majdnem egy fél fejjel magasabb volt mint én. Megálltam előtte.

– Szevasz – mondtam.

Nem szokott köszönni nekem, most sem válaszolt, csak a kezem mozgását figyelte, amint közelít az esőkabátja szegélyéhez, megfogja s a gombok közt matatva elindul fölfelé.

– Te meg akarod fogni a mellemet – mondta.

– Csak épp hozzáérek – mondtam. – Hogy messziről úgy nézzen ki.

– Ó, hagyj most. Menj a fenébe.

Átsétáltam az úttesten, visszamentem Disznófülűhöz. Vonogatta a vállát.

– Nem fogtad meg – mondta. – Hozzá sem értél. Így nem jár.

– Igaz. De szinte megfogtam.

– Na jó – mondta Disznófülű. – Akkor add nekem a hegyeződet.

A hegyezőm már régóta tetszett Disznófülűnek. Egy hamvas szürke öntöttvas macska volt, a fenekébe kellett dugni a ceruzát, száján jött ki a forgács. Elővettem a tolltartóból és odaadtam Disznófülűnek. Ő pedig átnyújtotta nekem a képet.

A túloldalon, a töltés alatt akkor találkozott Nopritz Andrea Bócz Péterrel és Sivárral. Álltak hárman egy esernyő alatt és barátságosan lökdösték egymást.

– Kösz – mondtam Disznófülűnek. – Rendes voltál.

Nagyanyám azt mondta erre a tavaszra, ötvenkettő tavaszára, hogy nagy barna felhőkkel hozza magával a veszedelmet. Az igaz, gyakran és kiadósan esett, néha váratlanul fojtó meleg érkezett, kifakult az ég, aztán bebarnult, és barna fényű zivatart tört a városra. A párolgó melegben a falak tövéből, a vakolat repedéseiből gyorsan hajtó indák sarjadtak, repesztették a járdát és a falakat. Estére, amint elült a szél, csípős hideg szállt az utcákra.

De ezen a napon nem is dörgött, csak észrevétlenül beborult, és csendben eleredt az eső. A vasúti felüljárón mozdony szuszogott, fehér gőze messzire lecsapódott az utcákra, Tiszler úr udvarára, és a mi házunk elé, ahol egy farmotoros fekete Tátra várakozott. Négy ember ült benne. Tiszler úr lakása ajtajában állt, feje fölé esernyőt tartott, állt és leste, mi fog történni.

Kabátom alatt a képpel lassan vánszorogtam hazafelé, a kenyérbolt előtt utolért Bócz Péter, Sivár és Nopritz Andrea. Mind a hárman cigarettáztak. Amint elhaladtak mellettem, Bócz Péter barátságosan oldalba lökött.

– Szevasz, Füles – mondta. – Azt ígérted, hogy pünkösdkor megcsókolod a fenekemet. – Aztán Nopritz Andreához fordult: – Láttad a Szamost? Tele a meder vízzel, olyan mint a trágyalé. Hatalmas gyökerek úsznak rajta lefelé, rajtuk egy-egy egész család.

– Ó, hagyj békén – mondta Nopritz Andrea. – Üljünk be inkább a moziba.

– Szóval nem akarod velem megnézni a vízi embereket? Még a kutyákat és a galambokat is magukkal hozták.

– Hagyj békén. Szóval nem jösztök moziba?

– Nem – mondta Sivár. – Mit csináljunk a moziban?

Átvágtam az úttesten, elhaladtam a fekete Tátra mellett és beléptem a kapun. Otthon a konyhában kitettem a képet a kredencre, nekitámasztottam a mozsárnak, hogy más is lássa. Mutattam, az ott az Eufrátesz, a folyó olyan lassan áramlik a kép baloldala felé, hogy meg sem feszül a kötél, amivel a kerek hajót a parti cövekhez kötötték, mutattam, mi van a hajóban: szíjak, szigonyok és evezők, ledöfött, lyukas borostömlők között pedig egy fadoboz, a skorpiós doboz öt szellőzőnyílással, öt kilógó madzaggal, végükön öt darab skorpióval, amiket a dobozban tartanak. Akkoriban, ha az embernek volt egy-két skorpiója, egyedül is elindulhatott.

– Hm – mondta apám, az asztalhoz ült, és kanalazni kezdett.

Bableves volt ebédre, második fogásnak almás palacsinta. A második fogást aznap nem ettük meg, mert apám hirtelen letette a kanalat, fölkelt az asztaltól, kicsit félrehúzta az ablakon a függönyt. Négy nagyobbfajta ember tanakodott a kerítés előtt, kettő közülük bőrkabátban. Hárman indultak az udvaron befelé, egyikük Nopritz főhadnagy volt. A negyedik künn maradt és sétálgatni kezdett a kerítés mentén.

A mamám arca olyan lett, mint a hámozott krumpli, nedves és fehér. Hirtelen fölkapta előlem a tányért, bevitte a szobába, helyet sem készített neki, csak letette az asztalomra a nyitott füzetekre. Úgy reszketett a keze, hogy majdnem a felét kilötyögtette.

Nem sok levest ettem, inkább csak megmártottam még párszor a kanalat a babszemek között, aztán kirohantam a konyhába a képemért, amit a polcon hagytam a mozsárnak támasztva.

A konyhában égett levél szaga terjengett, apám akkor már a fal felé fordulva a sarokban állt, épp hogy elfért a szemetes vödör mellett. Mert a három nagyobbfajta ember a konyhában mozgolódott. Fiókokat húzogattak, csörömpölő fedők, merőkanalak között matattak, négykézlábra ereszkedve nézegettek a bútorok alá, még a fűszeresdobozokat is felnyitották, rászórták a forró kályhára, a sót és a cukrot a mosogatóvízbe.

Amikor visszatértem a szobába, már nem kívántam a levest. Hónaljam jéghideg volt és lucskos, hasamban melegség lappangott, forró buborékok feszítettek. Otthagytam a tányér levest, és kimentem a vécére. A vécé nálunk nem a fürdőszobában van, hanem egy külön kicsi kuckó a folyosó végén, egy szürkére mázolt ajtó mögött. Bereteszeltem magam mögött az ajtót, megoldottam a nadrágomat, térdemre toltam és leültem. A képet magam elé tettem a földre.

A fejemet a térdem közé lógattam, úgy néztem; akkor láttam, hogy nem csak a pálmafa alatt ülő férfinak nincsen haja, hanem a szamárnak sem. A férfinak utálatos golyófeje volt, még füle tövéből is ki volt borotválva a moha, a szamár nyakán haj helyett csak rövid tüskés sörte meredezett. Örmény borkereskedők lehettek, valaki megnyírhatta a szamarukat. Ezek szállítottak ilyen hajókon pálmabort, ha eladták, eladták a hajó faanyagát is rézszögekért meg horgokért, a bőröket rákötözték a szamár hátára és hazamentek.

Sokáig nem mozdultam, csak akkor kezdtem fülelni, amikor meghallottam, hogy a vasúti felüljárón sikongani kezdenek a sínek. Sínautó közeledett, felálltam és fölmásztam az ülőkére, kinéztem az ablakon. A kopottkék Kadett volt, addig bámultam utána, amíg hangja is elveszett a házak között. A kenyérbolt előtt páran már ácsorogtak, várták az esti sütést, köztük volt Bócz Péter és Nopritz Andrea.

Bócz Péter ebben az időben Sivárral barátkozott, és pár napon át Rabuzin Jóskával. Sivárral fogadtak, hogy valamelyikük levetkőzteti Nopritz Andreát, aztán otthagyja meztelenül, és elhozza még a ruháját is. Rabuzinnal akkoriban már nem lehetett barátkozni.

Rabuzin zárkózott, gőgös fiú volt, mégis ő szólította meg egyszer Bócz Pétert, amikor a lomha folyású Békás patak partján pecázott. Néhány apró hal hevert már mellette, a kopoltyún és a szájon átdugott hosszú fűszálakra fűzve, amikor Rabuzin Jóska megállt mögötte.

– Van egy áramfejlesztőm – mondta. – Egészen kicsi. Ha eljössz, megmutatom.

Bócz Péter megvonta a vállát, egykedvűen dobta vissza horgát ugyanarra a lepedőnyi, homályosan csillogó vízfelületre, ahol a patak lomha kóválygásnak indult, ahonnan a kapást leste. Amikor a fűszál megtelt a ráfűzött halakkal, kelletlenül indult el Rabuzin után, talán csak azért, mert Rabuzin is a közelben lakott.

Ott állt az asztalán a kicsi áramfejlesztő, olyan volt, mint egy gőzgép, csak egészen kicsi.

– Indítsd be – mondta Bócz Péter.

– Nem megy – mondta Rabuzin Jóska. – Kiolvadt a henger. Szívesen beindítanám neked, de nem működik.

– Akkor meg mi van?

– Semmi – mondta Rabuzin Jóska. – Csak akartam neked mutatni valamit. – És a padlódeszka alól elővett egy köteg térképet. – Ehhez mit szólsz?

Vászonra ragasztott első világháborús katonai térképek voltak.

– Szóval ezért hívtál.

– Most láttad. Csak aztán pofa be.

Egy másik napon Rabuzin a Tik-Tak előtt álldogált a sarkon. Állt háttal a kocsmabűznek, mintha pontosan Bócz Péterre várna, aki az Olajprés utca felől közeledett. De csak véletlen lehetett az egész.

– Megyek a fogászhoz – mondta Rabuzin. – Ha elkísérsz, utána magammal viszlek a Malombércre. Mutatok valamit.

Bócz Péter most már mindenképp megvárta volna, azért megkérdezte:

– Mit?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz – mondta Rabuzin.

Bócz Péter meg is várta egy kőkerítésnek támaszkodva, amíg előjött a rendelőből, megállt előtte és kitátotta a száját. Mutatta a próbatömést a fogában, az egyik alsó őrlőben. Aztán hegyre kaptató görbe utcákon kisétáltak a városból. Mire a Malombérc közelébe értek, eleredt az eső.

– Így kutyagumit ér az egész – mondta Rabuzin Jóska. Nagyon sajnálom, de én nem szeretem, ha esik. Majd máskor.

Amikor visszaértek a városba és elbúcsúztak, Rabuzin azt mondta:

– Tudok valamit, de aztán pofa be.

– Na. Mondd már.

– Tudod, ki lőtte le a Korbuly Jenő lovát? Nem tudod. Nopritz főhadnagy volt az. Becsengetett Korbulyhoz, és azt mondta: A lovát keresem. Ezzel hátrament az istállóba, elővette a revolverét, és az egész tárat beleeresztette a ló szügyébe.

 

A folyosó végéből Nopritz főhadnagy hangja hallatszott.

– Magának nyű van a seggiben? Mit mind forog, mint fing a feredőben?

Ezt nagyanyámnak mondta, mert nemsokára meghallottam vékony sipító hangját:

– Itt én lakom, fiam, nem te.

Nemsokára szemem magasságában a szürkére mázolt vécéajtón megmozdult a rézkilincs. Lassan lenyomódott, és úgy maradt.

– Benn vagy? – kérdezte nagyanyám.

– Igen – mondtam. – Fosok.

– A legjobb, amit tehetsz. Ott vagy jól, ahogy vagy – mondta nagyanyám. – Megfordította a kulcsot a zárban. – Maradj, majd érted jövök.

Amikor visszatért a szobába, biztos nyitva hagyta az ajtót, mert a szobából távoli puffanások hallatszottak, szekrényajtók csapódásai, az elgurult gombok csergése a padlón, s ahogy egy sor könyv leomlik a polcról.

– Tizenegy lepedőjük van, főhadnagy elvtárs – kiabálta valaki. – Tizenegy. Másnak meg egy se.

Nopritz főhadnagyot ez akkor úgy látszik éppen nem érdekelte, mert azt kérdezte:

– A püspök magának írta ezt a levelet?

Azt nem hallottam, hogy apám mondott volna erre valamit. Utoljára akkor hallottam a hangját, amikor valami tompán puffant a szőnyegen, és darabokra tört.

– Maga verte le? Ki verte le? Mi volt az?

Apám azt mondta:

– A porcelánmajom.

 

Apám akkoriban elég ritkán beszélgetett velem. Legutóbb behívott az irodájába. – Látod, látod – mondta. – Bócz úr azt terjesztette, hogy mammutzsírt eszünk. Hogy kiássák a mammutokat a tundra jegéből.

– És nem így van?

– Te azt elhiszed? Miféle kommunista vagy te?

– Bócz úr is komcsi volt.

– Ha elvitték, akkor nem volt az.

Fél öt volt, a szobában még mindig motozás zaja hallatszott, a vasúti híd felé közeledett a félötös óradnai személy. Végignéztem az ócska kicsi vagonokból álló rövid szerelvényt, amint átcsörömpöl a vasúti hídon, kigurul a városból. Bócz Péter akkor ért haza, csak a macskája várta a küszöbön. Akkor lépett ki a szomszéd ház kapuján Bundás Rekk a szennyvizes vedrével, és az utcai lefolyóba ürítette. Bundás Rekk bokáig érő, kincstári szabású fehér hálóinget viselt és mezítlábra húzott kitaposott félcipőt. Bürökszagút izzadt, szélcsendes időben szaga még sokáig ott lebegett, ahol elhaladt. Most, hogy hazaérkezett, Bócz Péter is érezhette a bejárat előtt, ahova az eső beszorította.

Mert amióta Bócz Péter magára maradt a házban, Bundás Rekk bejár hozzá. Mint valami félkegyelmű lődörög az udvaron, saját kulcsa van a lakásba. Eleinte még megleste, mikor megy el Bócz Péter otthonról, akkor rontott be a lakásba, följegyezte a tárgyak elhelyezését, hogy követhesse, mit mozdítottak el az elmúlt nap folyamán. De mostanában már az sem zavarja, ha Bócz Péter otthon van. Néha mögéje áll, amikor kottát másol, lesi a percegő toll alatt kerekedő hangjegyeket.

– Maga itthon van? – kérdi ilyenkor alig csodálkozva. – Láttam, ég a villany, gondoltam bejövök. Mondja, mik ezek?

– Mik hogy legyenek? Kottapapírok, rajta hangjegyek.

– Hang-jegyek – suttogja. – Aha. Hang-jegyek: titkos jelek.

A macska még mindig a küszöbön vár Bócz Péterre, pedig Bócz Péter el akarja adni a gyógyszergyárnak.

– Nézd meg – mondta a múltkor Sivárnak. – Nézd, mekkora. Kijön belőle két vagy három mozijegy.

– Kivel járkálsz te moziba? – kérdezte Sivár komoran.

– Például veled – mondta Bócz Péter. – Ha meg úgy adódik, esetleg Rabuzin Jóskával.

– Azt az egyet nem hiszem. Vele aztán nem.

– Ha hívom, biztos velem jön.

– Nem megy. Rabuzin nem jár moziba. Rabuzint az éjjel elvitték.

– Micsoda? He? Hova vitték?

– Elvitték. Belekeveredett valamibe. Térképeket találtak a padlója alatt.

Itt az én padlóm alatt nincs semmi. Kicsit nyirkos a kövezet, rajta a kép, amit Disznófülűtől vettem. A képen semminek sincs árnyéka, a borotvált fejű embernek, bár egy pálmafa alatt ül éppen, mind a két fülén besüt a nap. A szakállas fiatalembernek sem tükröződik alakja a vízen, miközben sáslevélből font kefével csutakolja azt a szamarat. Mi csutakolni való van rajta, azt nem tudom, talán kóbor görögök kenték be ürülékkel. Annak idején kóbor görögök kószáltak arrafelé, ollókkal jártak valami nyírnivaló után, s aki éjszakára a falakon kívül rekedt, azt meg is ölhették.

 

Künn épp elállt az eső, a tehervonat zakatolásából hallottam, ahogy a távoli kanyarokból berobog a házsorok közé. Felálltam az ülőkére és kinéztem. Bócz Péter macskája a küszöbön ült, a kenyeresbolt előtt elég sokan várták már az esti sütést. Az utca végéből Korbuly Jenő közeledett egy kézitaligával. A fekete Tátra sofőrje cigarettázott, és egyszer csak végigemelte tekintetét a házunk falán. Megállapodott a kicsi keskeny ablakon, ahonnan épp én néztem kifelé. Szőke, himlőhelyes, alacsony ember volt.

Korbuly Jenő, úgy látszik, most már gyalog jár. A lovát Bócz Péter látta utoljára, amikor egyedül kaptatott ki a városból a Túzokmál oldalában a Malombérc felé, hogy lássa, mit akart neki mutatni Rabuzin Jóska. A Túzokmálról lankás gerinc vezetett a Malombérc omladékos ormaira. Nem járt arrafelé senki, csak szökdöső legyek kavarogtak a vakondtúrások fölött.

A Malombércről akkor nem is látszott egyéb, csak az alatta zümmögő város. A hegynek nincs túloldala, ingoványos fennsíkban folytatódik laposan, amelyet csenevész fűzfacserjés szel keresztül hosszú egyenes sávokban. Bócz Péter elsétált a közeli cserjés egyik szélcsendes öblébe, levetette zakóját, aztán ingét is, hogy érje bőrét a felhők közül betűző nap. Leült a fűbe, átadta magát a langyos napsütésnek, és lehunyta a szemét. Egy idő után megfordult, hogy hátát is érje egy kicsit a nap. Szemét most nem hunyta le, így az ágak között átlátott az ingoványos fennsíkra.

Közepén, a mocsár csillogó, égre nyitott szemei között állt egy fekete bokor. Fekete lombja mozgott, mert szorosan egymás mellé telepedett varjakból állt. Amikor Bócz Péter fölkelt, hogy alaposabban szemügyre vegye, a bokor fekete lombja is föllebbent. Alatta ott maradt egy nagyobb állat teteme, égnek meredő, rozsdaszínű, börzsönyös bordákkal. A varjak az ég felé örvénylettek, egyre fönnebb köröztek, aztán pásztázó őrszemeket hagyva maguk után, elhúztak a város irányába. Ott a zsombékoson lebegett a Korbuly Jenő lova, amit Nopritz főhadnagy letartóztatott és nyomban ki is végzett, ott hevert a zsombéknak támaszkodó gerinccel, égnek meredő lerágott bordákkal.

 

A szoba ajtaja megint megnyílt, léptek kopogtak a kövezeten, most úgy látszik a folyosó következett. Megnyíltak a szürke faliszekrények, előzuhantak az összekötözött, megsárgult újságkötegek, diós zsákok, görbe ólomcsövek, kemény rókabőrök és omlatag belsőgumik.

Következett az a szürkére mázolt ajtó, amögött ültem én. Szemem magasságában lassan megmozdult a rézkilincs, lenyomódott, és úgy maradt.

– És ez itt mi? – kérdezte valaki.

– Ez a budi – felelte a mamám, mivel az ilyesmi nálunk nincs kiírva az ajtóra.

– Azért oda is benézünk.

– Tessék – mondta a mamám. Valaki megfordította a kulcsot a zárban. Ugyanakkor én is rásimítottam tenyeremet a reteszre, lassan kitaszítottam a nyelvet a kengyelből, kinyitottam belülről is.

Az ajtó kinyílt, én belenéztem akkor egy nagyobbfajta ember sárga szemébe. Orvosságszaga volt, szürke télikabátot viselt és fekete hócipőt, arca, mint egy könyök. Könyökszerű arcán nem látszott, örül-e hogy ott talál, vagy pedig erre nem számított. Semmi nem látszott rajta, pedig legalább tíz percen át néztük egymást mozdulatlanul, ő a folyosón, én letolt nadrággal az ülőkén, közöttünk a padlón Az Eufrátesz Babilonnál.

– Piha – mondta a végén az orvosságszagú ember, és hócipőjében nesztelenül továbbindult a folyosón.

Nopritz főhadnagy szürke szövetnadrágja alatt fekete csizmát viselt, ezzel lépett rá a képre, lábával maga felé fordította és megnézte. Lehajolt és elolvasta a címet.

– Szaros – mondta nekem, és ő is továbbindult.

– Maradj csak – súgta oda a mamám. – Jó helyen vagy. Majd érted jövünk.

 

Magamra zártam az ajtót, és fölvettem a földről a képet. Leporoltam, de Nopritz főhadnagy csizmatalpáról ott maradt rajta a fekete gumi nyoma. Magam elé tettem a kőpadlóra. A fekete csíkok ott vonultak a borostömlőkön, amelyeket kóbor görögök döftek át lándzsával, a szamár derekán és a parti sáson.

A szomszédban, Tiszleréknél a moszkovita Weisz Gizella zongorázott. Moszkvában tanult, csak nyáron jött haza pár hétre. Olyan öntudatos volt, hogy csak apámmal állt néha szóba, olyankor a belső ellenségről beszéltek. Felálltam az ülőkére, átláttam a függönyön keresztül vörös hajára, keskeny hátára, pepita ruhájára.

Bócz Péter most Sivárral indult el otthonról, alig léptek ki a kapun, máris rágyújtottak. Biztos látták a fekete Tátrát a kerítésünk előtt, de nem arról beszéltek.

– Azt mondják, brómozzák – mondta Bócz Péter.

– Mi a fenét?

– A cigarettát.

– Azt meg minek?

– Hogy ne legyünk idegesek.

– És a mammutzsírt tudod?

– Igen, azt mondják, mammutzsírt kapunk Szibériából.

– Miféle komcsi vagy te?

– Komcsi vagyok, de azt mondják.

Alig tűntek el a sarkon, a kenyérbolt után, Bundás Rekk kilépett szennyvizes vedrével a kapuján, a lefolyóba ürítette. Valami fekete háziruha-féleség volt rajta, a gallér helyén kámzsa lógott a hátára. Mintha csak hazatérne, kinyitotta Bócz Péter kapuját, és bement.

Bundás Rekk még élt, pedig a Brezló ikrek már rég el akarták kaparni. Aznap, amikor Rabuzin Jóskát elvitték, este megjelentek Bócz Péternél. Derekukon bicikliláncot viseltek, lábukon feketére festett tornacipőt, fejükön fekete micisapkát.

– Meg akarjuk ölni Bundás Rekket – mondták. – Mi megöljük, te pedig bújtass a padlásodon. Tocsogó vízben alszunk a Malombércen már hetek óta.

– Felőlem megölhetitek – mondta Bócz Péter. – De itt nem aludhattok.

– Megöljük a besúgókat, csak engedd, hogy kialudjuk magunkat – mondták a Brezló ikrek. – Vagy kérdezősködni fogunk, ki tudott a Rabuzin térképeiről.

De aztán a Brezló ikrek eltűntek, és Bundás Rekk most benn volt Bócz Péter házában.

 

Az örmény borkereskedők egyszer kikötöttek egy lombtalan, teljesen kiszáradt erdő közelében. A szamarat is kivitték a partra, harapjon valami száraz bogáncsot, tevetövist, és vizelje ki magát. Egyszercsak a szakállas azt kérdezte: maga látja azt, amit én látok? Két görög lovas állt nem messze tőlük, arcuk rezzenetlen volt, ráncos és színtelen, mint egy könyök. Szájuk üregében töredezett cseppkövek. Hé, maguk két pucások, kiabálták. Miféle szamarat sétáltatnak errefelé? És nem találják, hogy egy kicsit nagy a haja? Nem kéne most rögtön megnyírni? Nehogy azt mondják, hogy nem. Parancsunk van: meg kell nyírni minden szamarat.

 

Arcom előtt a rézkilincs elmozdult, a mamám volt az. De az ajtó belülről is be volt reteszelve.

– Gyere ki egy kicsit – mondta.

– Nem megyek – mondtam. – Fosok.

– Gyere ki, hogy lássad az apádat.

– Nem megyek – mondtam. – Hallod, hogy fosok.

– Aztán nem fogod látni – mondta a mamám. – Elmegy.

 

A múltkor, azt mondják, Szervác napja volt, jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és néhány órára megüvegesítette a pocsolyákat. Alacsonyan sodródó felhők takarták a dombokat, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos oldalak közé egy kicsit visszatért a tél, hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt. A Korbuly Jenő lovát is behavazta, akkor már nem volt mit enni rajta, a varjak is messze elkerülték.

Az elhagyott szeszgyár falai között elvadult növényzet alatt repedeztek a kőlapok. Itt állt egy egészen kicsi villamos, a legelső lehetett, amelyik a városban közlekedett. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Bócz Péter a kocsi közepén guggolt, olajos kartonlapokat égetett, vele szemben egy rozzant széken Nopritz Andrea.

– Ha nem fázol nagyon, gyere velem – mondta Bócz Péter. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a fenét?

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz. A Rabuzin Jóska helye.

– Micsoda? Nem tudom, miről beszélsz – mondta Nopritz Andrea. – Nézd csak meg a lábfejemet. Nézd csak. Tetszik a lábfejem?

– Most próbatömés van a fogában – mondta Bócz Péter. – Ő az, akinél térképeket találtak.

– Tessék? Nem tudom. Ha itt maradunk, megmutatom neked a combomat.

Amikor később előjöttek a gyárudvarról, és a vasúti híd alatt találkoztunk, megálltam előttük. Mondtam Bócz Péternek, hogy nagyanyámtól kap egy vajas kenyeret, ha elmegy érte, meg egy üveg befőttet.

– Ez kicsoda? – kérdezte Nopritz Andrea, és ujjal rám mutatott.

– Kicsoda lenne. Hát nem ismered?

– Mit ismerjek rajta?

 

Odakünn most olyan idő volt, mint a fekete-fehér fényképeken, megint esett, feketén és szürkén csillogott a vasúti felüljáró pillérein, csorgott a fekete Tátra szélvédőjén. Éppen most kapcsolták be az ablaktörlőket. A sofőr már benn ült, apámat ketten segítették be a hátsó ülésre és kétfelől melléje ültek. A harmadik ember jobb kezét a zsebében tartotta, és a sofőr mellé ült. Amint a motort begyújtották, Tiszler úr fölhúzta esernyőjét, kiállt a bejárat elé, és titkon az elburrogó autó után nézett. Mögötte Weisz Gizella zongorázott.

 

A túloldalon a kenyérbolt előtt Nopritz Andrea ásítozott esernyője alatt. Sivár állt mellette, incselkedve lökdösték egymást.

– Szerinted mennyit tart egy próbatömés? – kérdezte hirtelen Sivár.

– Tudom én? Amíg ki nem esik.

– Mert próbatömés van a fogában.

– Ki a fenének?

– Tudod. Rabuzin Jóskának.

– Nem ismerem. Nem tudom, kiről beszélsz. Na megvársz?

– Megvárhatlak – mondta Sivár.

Nopritz Andrea bement a kenyérboltba, Sivár közben az eget bámulta. Barna szélű felhők siettek, lassan esteledett. Amikor Nopritz Andrea előjött a boltból, a szatyor egyik karikáját Sivár kezébe nyomta. Elindultak, közöttük himbálózott a forró kenyér.

– Tudok egy helyet – mondta Nopritz Andrea. – Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

Sivár megállt, lekapta tekintetét a felhőkről, Nopritz Andrea feszülő blúzát méregette.

– Leteszem a kenyeret, aztán mehetünk – mondta Nopritz Andrea. – Van itt valahol egy villamos, tüzet lehet gyújtani benne. Ha eljössz, megmutatom neked a lábfejemet.

– Komolyan? Akkor megyek.

Ahogy a sarokra értek, Sivár hirtelen lecövekelt, megállt mereven a járda szélén. Nopritz Andrea csak rángatta a szatyor szélét, hogy induljanak már. De Sivár megkutyálta magát, nem mozdult, csak lassan eleresztette a szatyor fülét. Le nem vette a tekintetét Bundás Rekkről.

Bundás Rekk akkor lépett ki szennyvizes vedrével a Bócz Péter kapuján. Most is kámzsás fekete pongyoláját és mezítlábra húzott kitaposott félcipőjét viselte. Léptei ütemére ingott kezében a vödör, tele volt tömve Bócz Péter egyhavi munkájával, teleírt kottapapírral. Ment a vödörrel, vitte valahova.

Sivár elkezdett rohanni Bundás Rekk felé, már majdnem utolérte, amikor hirtelen megfordult, betért az Olajprés utcába, és végigrohant rajta. Nem tudom, mit akarhatott.

A szürke ajtón lenyomódott a rézkilincs, mivel be volt reteszelve, anyám dörömbölni kezdett rajta.

– Most már kijöhetnél – mondta. – Mindenki elment, magunk maradtunk.

– Majd kimegyek – mondtam, és lehúztam magam alatt a vizet.

– Gyere, gyere kifelé. Más is szeretné elvégezni a dolgát.

– Jó, majd megyek.

Megvártam, amíg anyám végigmegy a folyosón, és fölöttem a tartályban elül a víz csurgása. Fölhúztam a nadrágomat, fölemeltem a földről a képet. Körömmel próbáltam belőle kivakarni Nopritz főhadnagy lábnyomát, de a fekete gumi vonalai, mint valami pecsét jelei, beleragadtak a sivatagi reggel vörös káprázatába.

Miközben a konyha felé közeledtem, hallottam, amint nagyanyám azt mondja:

– Még ma reggel sem lett volna késő. Ha kiköltözik a kertbe, a tyúkólba, csak etetni kellett volna.

– Tévedés lesz – mondta anyám kicsit túl hangosan –, holnap föl fogok menni a párthoz.

– Dehogy mész – mondta nagyanyám. – Nem volt tévedés, tudod te jól. Nem mész te sehová.

Amikor beléptem a konyhába, anyám arca egy kicsit földerült:

– Nézze csak, mama, hogy megnőtt ez a gyerek. – És kezét a vállamra tette. – Ugye, hogy megnőtt? Úristen, hogy megnőttél.

– Dehogyis nőtt meg – mondta nagyanyám.

A képet a kredencre tettem, tele volt kiömlött sóval, cukorral, borssal, kamillavirággal és bazsalikommal. Mindenfelé ceruzacsonkok hevertek szertegurulva.

– Nézze, mama, hogy megnőtt. Csak nem a budiban nőtt meg. Mi történhetett.

– Nyugodj már meg – mondta nagyanyám.

Kezembe vettem egy ceruzacsonkot, és körberajzoltam a fekete csizmatalp egyik nyomát, a szamár ágyékától a földig, és besatíroztam, hogy úgy nézzen ki, mint egy cső. A szamár lába közé rajzoltam két tojást is, azokat is besatíroztam. Szóval a csövet levezettem a földig, de nem fejeztem be, hanem a sás között elvezettem be az Eufráteszbe, otthagytam a víz alatt, a túlsó parton kivezettem, föl a levegőbe, a vöröslő napig, és körberajzoltam a makkot. Ki sem kellett festeni.

– Rajzolsz? – kérdezte a mamám. – Mi szépet rajzolsz? Hát nem éheztél meg? Egyél valamit.

– Mitől éhezett volna meg – mondta nagyanyám.

Nagyanyám, mint valami hulló falevél megtántorodott, s lassú vitorlázással a kredencnek dőlt.

Én akkor kimentem a konyhából, és végigmentem az udvaron. A nedves kerítésen sárga villanást láttam, tudtam, a konyhában meggyújtották a villanyt. Megfordultam, s láttam, azok ott benn a konyhában, mint a fáradt birkózók, egymás nyakába hullottan dülöngélnek.

Az utca túloldalán állt Nopritz Andrea. Bosszúsan nézett az Olajprés utca fele, amerre Sivár olyan hirtelen elszaladt. Észrevett engem, álmos tekintete, mintha eső verte volna, hályogosan zavaros volt. Gyakran pislogott, nem tudta, ismer-e.

– Szevasz – mondtam, amikor az úttest közepére értem.

Csak nézett, leeresztett szemhéjjal, félig nyitott szájjal.

– Képzeld – mondtam. – A faterom. – Aztán nem folytattam. Megálltam előtte a járda szélén.

– Te vagy az? Mit állsz ott? Gyere közelebb.

– Menjek?

– Gyere, gyere.

– Szeretnék neked adni valamit – mondtam.

– Gyere csak – mondta. – Ha akarod, most megfoghatod a mellemet.

A krétaszag eredete

Bundás Rekk, a magánzó lehunyt szemű házban lakik, utcára néző ablakát örökösen csukott zsalugáter takarja. Kapuja zárva, a bádogkerítés mögött udvara kicsi és kopár, nem terem meg benne se fű, se egyéb hitvány virágot hozó gyom, mert Bundás Rekk már a tavasz kezdetén különféle oldatokkal locsolja földjét; esőtlen nyári heteken, amikor csak a falak alatt lomhán kavargó szél szikkasztja, kiégett udvara olyan lesz, mint egy darabka kerítéssel védett sivatag.

Bundás Rekk, a csendes szomszéd, az utcán – biztosra vehetően – kétszer látható. Egyszer kora reggel, amikor kezében drótfogantyús, szutykos szatyorral elsétál a pékhez, és lezárt borítékkal fizet a kenyérért. Aztán megint estefelé, amikor szennyvizes vedrével lép ki a kapuján, és az utcai lefolyóba üríti. Ilyenkor vagy mindjárt visszatér sivatagos udvarára, vagy amúgy vedrestől elkószál valamerre. Ő csak „az esti vedres ember”, alakja olyan mérhetetlen közönyt áraszt, hogy nemigen fordulnak utána.

Az utca túloldalán a mit sem sejtő Trenkó Vilmos lakik népes családjával. A két öreg: Trenkó és Trenkóné; a gyerekek: három fiú és két leány, a vők és a menyek. Ezek az emberek egész udvarukat befuttatták szőlővel és klematisszal, beültették dáliával, estikével és oroszlánszájjal, televetették sóskával, kaporral és petrezselyemmel, a falak tövétől az ereszig ösztövér mályvaszárak ágaskodnak. Nagy közös asztalnál étkeznek a lugasban vagy éppen az udvaron, olykor hiányos öltözékben, lenge alsókba, papucsokba bújva csoszognak és beszélgetnek. Gyakori vendégeik is ingujjra vetkőzötten forgolódnak közöttük, mint meghitt családtagok. És beszélgetnek. Megszokták a szemközti ház poros és száraz csöndjét, örökösen lehunyt szemét, megszokták, hogy udvarukba főként a nap süt be, nem leselkedők tűző tekintete. Bundás Rekkre sosem gondolnak.

Pedig Bundás Rekk – hacsak nem éppen reggeli szatyros portyáján, vagy esti szennyvizes-vedres sétáján tartózkodik házon kívül – egy magasított lábú széken ül naphosszat zsaluval lesötétített szobája ablakában.

Ül egy lyuk előtt, amelyet akkor fúrt a zsalu deszkájába, amikor ablaktábláit végképp beszögezte. A lyuk körül a deszka az orra érintésétől már megzsírosodott, leheletétől szivacsossá korhadozott, s ha nem éppen tulajdon szagáról lenne szó, maga Bundás Rekk is érezhetné, hogy közelségétől mennyire büdös. De Bundás Rekk nem ismeri a saját szagát, nem is érdekli az őt. Inkább az, hogy mit eszik a Trenkó család, és mire telik, mennyi hús marad a lerágott csontokon, s úgy mellékesen: hogy mi a véleményük például a betevő falatról általában, az elnöki palástról, a Tudományos Akadémiáról, és a kiváló hajfestő szerekről.

Ő csak ül a deszkába fúrt lyuk mögött, ül és figyel nagy nyugodtan, és arra gondol: az idő neki dolgozik.

Egyszer aztán mégis berezel. Egyszer, amikor krétaszagot érez a szobában. Ez a tantermekből aránylag ritkán elkószáló szag nem az utcáról illant be réseken és repedéseken vagy éppen az általa fúrt lyukon, forrása itt van valahol a homályos szobában. Bundás Rekk csak úgy forgolódik maga körül, és nem bír szabadulni a krétaszagtól. Mint valami pimasz légy üldözi, és rátelepedik az orra hegyére. Ott van, szagolni kell.

Akkor villanyt gyújt Bundás Rekk, látja is magát a nyitott ablak hományos tükrében, látja: krétás az orra. Miközben krétás orrát törülgeti, megpillantja a kémlelő nyílás alá krétával írott üzenetet:

 

KRÉTÁS AZ ORROD NEKED.

 

„Krétás az orrom nekem.”

Döbbenetes. Aki ezt írta, igazat írt. Meg kell kapaszkodni valamiben. Igen bizony, mert attól a krétától lett krétás az orra, amivel egy ismeretlen jóslatot firkált a zsalu belsejére.

Döbbenetes. Egy valaki. Egy illető. Egy egyén. Aki talán most is a szekrény deszkájába fúrt lyuk mögött kuporog egy polcon, és őt figyeli, milyen kapkodva vesz lélegzetet.

Kísértetek

Konyhatitok

– Szóval ez a konyha – morogta egy Max nevű férfi, amint belépett a konyhába, és betette maga mögött az ajtót.

A konyhaajtón tálalónyílás volt, Max a tolóablakot is bereteszelte, egyúttal elzárta a kilátást az étkező felé.

Ez egy kisebb kifőzde volt, mindössze nyolc asztallal fogadott, jobbára törzsvendégek étkeztek itt, akik megszokott időben érkeztek, kedvenc asztaluknál vártak sorukra – ehhez mérten a konyha is elég kicsi volt. Max körülnézett:

– Egész jó kicsi konyha – morogta, aktatáskáját a húsaprító tönk fölé emelte, de nem tette rá, továbblépett, és az ablak kilincsére akasztotta.

– Konyha, konyha – ismételte utána rosszallóan a szakácsnő. – Persze hogy konyha. Tessék a teremben helyet foglalni.

Max ügyet sem vetett rá, csak nézelődött, még a mennyezetet is szemügyre vette alaposan, kissé elidőzött a szürke foltokon, ott, ahol a vakolat a gőz útvonala mentén megsötétült.

A tálalóasztal mellett két pincérnő dolgozott. Értetlenül bámulták a bereteszelt tálalóablakot. Max kivárta, amíg rakott tálcáikkal kisétálnak a terembe, aztán az étlap után nyúlt. Lefricskázta róla a rizsszemeket, és végigolvasta.

– Kérem kifáradni a terembe – mondta a szakácsnő. – Itt nem lehet ácsorogni. Mondtam már, tessék odakünn helyet foglalni. Nézze meg az ember. Tessék innen kimenni és rendelni.

– Dehogyis megyek – mondta Max. Letette az étlapot, nem is fordult a szakácsnő felé. A kályhához lépett, és sorra megemelte a fedőket. Fejét kissé oldalt billentette, hogy a gőz ne csapjon a szemébe. Belenézett a lábasokba, a fazekakba és a serpenyőkbe. Legvégül a kemence tetején melegedő tepsibe.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan.

– Az vargabéles – felelte a szakácsnő.

– Hm. Látom, a mazsola kigurult belőle. Vagy az talán nem mazsola?

A szakácsnő készségesen odasietett. Belenézett ő is a tepsibe.

– Kigurult? Tényleg. Nem is értem. Vissza fogom tenni őket.

A szakácsnő orra egészen közel volt a tepsihez, amint a vargabélest vizsgálgatta, Max máris visszatette rá a fedőt. Elsétált az ablakig, leakasztotta táskáját a kilincsről, papírt, indigót vett elő.

– Ellenőrzés – súgta oda a szakácsnő, amikor az egyik pincérnő visszatért a teremből a tálalóasztal mellé. Magas, férfias alkatú asszony volt, a kanalakat köténye zsebében tartotta. Max odasétált melléje, kiemelt egy kanalat a zsebéből, és arcához érintette.

– Meleg – jegyezte meg.

– Igen. Ha a zsebemben tartom, a vendég melegen kapja – mondta a pincérnő. – Az jó a levesnél. – Szája két oldalán két fehér folt ütött ki, homloka kivörösödött.

– A villát, azt nem – mondta Max csöndesen.

– A villa szúr – vallotta be a pincérnő.

Max elnézően bólintott.

– És hányan esznek most odakünn?

– Azt hiszem, heten – mondta a pincérnő. – Ha közben nem érkezett új vendég.

Max indigót helyezett két papírlap közé, s az ételfoltos konyhaasztal hullámzó bádoglapján odaírta: MEGSZŰNT.

– Tűzze ki ezeket kérem, a bejáratra – mondta a pincérnőnek, aki most lépett a konyhába. – Egyiket kívülről, a másikat belülről.

– De miért? – A pincérnő dermedten bámult a feliratra. A másik is már mögötte állt, egyre csak olvasta a nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót.

– Azért, hogy aki bejönne, az maradjon künn, aki pedig távozik, az ne jöjjön többet – mondta Max.

– De miért?

– Az utolsó vendég után aztán zárja is be az ajtót. – Max ezzel máris elfordult. A szakácsnő közelében állt, a szakácsnő arcán nem látszott semmiféle döbbenet, semmiféle megütközés, legfönnebb annyi: igenis olvasta a feliratot, igenis megértette. Megértette, hogy ennek itt vége. Mégis, egészen gyermekien azt kérdezte:

– Végképp és egészen?

Max erre is csak bólintott, és megemelte a tepsi fölött a fedőt. Belenézett, aztán a fedőt félretette.

– Adjon nekem is egy ilyen vargabélest, ahogy maga nevezi. Életemben nem ettem még ilyesmit.

A szakácsnő széles pengéjű késsel jókora adagot kanyarított egy meleg tányérra, a mazsolaszemeket visszabökdöste a főtt tésztába, külön meghintette az egészet cukorporral. Kést, villát, szalvétát vett elő, és odakészítette Maxnak a hullámos bádoggal fedett asztalra.

– Valami nagyon komoly dolog az ok? – kérdezte illedelmesen.

Max lekaparta a cukorport a vargabélesről, kezéről is lefújt egy keveset, villájára emelt egy tetszetős adagot, és befalta. Még szájában volt a falat, amikor megfordult, vállát kissé megemelte, a kést és a villát tányérja mellé tette, hogy tenyerét tehetetlenül kifordíthassa.

– Nem tudom – mondta. – Csak én jöttem megmondani.

Újra itthon

Az állomás volt itt az utolsó nagyobb épület, a város nem terjeszkedett túl a vasút vonalán, mivel a keskeny vágányú sínpárok mögött emeletmagasságú, tömör sziklatömbök sora húzódott. Mintegy kerítette ezen a felén a várost, és a közelében tartózkodók elől elvette a hegységre nyíló kilátást. Az érkező utas, akit eddig lekötött a medence mélyéből kiugró hegység egyedülálló képe, amint a döcögő vonattal beért a sziklatömbök alá, most már a város felé fordulhatott; a zajtalan utcákra tekintő sárga és vörös homlokzatok ragyogtak a délelőtti napsütésben.

Adorján nem ütődött meg, hogy ugyanazokat a sárga konflisokat találja itt, mint régente, távozása idején, ezeket a kicsi, fényesre kefélt lovakat, kövér, piros bojtokkal a fülük alatt. Adorján könnyű válltáskával érkezett, mint valami örökös átutazó, egykedvűen helyet foglalt az első várakozó konflisban, és hátravetette magát az ülésen. A kocsis csak bámult, amikor alig egy perc múlva, alighogy legurultak a térségről levezető kockaköves úton, utasa máris megállította. A Hotel Laurentzi egyemeletes barna épülete előtt.

A bejárati ajtó zárva volt, küszöbe beporosodott, az ablakköz pókhálós zugában meggyűlt az elhullott bogár meg a légy. A kilincs fölött kézzel írott táblácska lógott: „A vécé nem használható. Bejárás a vendéglőn keresztül.” Adorján ezért megkerülte az épületet, a vendéglő előterében próbálkozott, ahonnan a füstös mennyezet alatt keskeny, létraszerűen meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyenesen egy keskeny szoba nyitott ajtajának.

Idős, testes asszony ült az ablak közelében, a felhőkről behulló egyenletes fény terében, rézágya szélén, süppedő vastag ágyneműn. Ült egy szál hálóingben, és csipkét horgolt. Olykor kipillantott az üveg elé szegezett gézfüggöny fölött, nem a szemben levő ablakokra, az elhúzó madarakra, hanem a távoli Gerlachovskyra; úgy tűnt, ő csak egész nap kézimunkázik, pillantásait megosztja babráló ujjai és a távoli Gerlachovsky hol szürke, hol kék, hol felhőbe vonult kúpja között. És ilyenkor néha annyira elréved, hogy a csipke mintája sárgán rávetül az ablaküvegre, ott ég vibrálva; máskor a hegy mozdul el, rátapad az ablaküvegre, s akad pillanat, amikor már ott fürdik a függönyön belül, a szoba örökös árnyékában, édeskés levegőjében, amit az asszony már annyira megszokott, s csak kényesebb szimatú látogatóit üti olykor orrba.

Adorján most már a lépcső tetején állt, az emeleten, egyetlen lépés választotta el a szobától, és hirtelen orron legyintette az érkezésétől megrezzent levegő, amelytől hosszadalmas távolléte alatt alaposan elszokott. Az asszony hallotta a talpak alatt elpihenő lépcsők nyikorgását, érezte odakünn az ajtó előtt a várakozás reménykedő csöndjét, s anélkül hogy fölpillantott volna, keményen kiszólt:

– Nincs szoba.

Adorján azt mondta:

– Megérkeztem, anyám.

Az idősebb Adorjánné akkor futó pillantást küldött a tárt ajtó felé, valamivel rövidebbet, mint amennyit a ködbe burkolózott Gerlachovsky felé szokott, és megismételte:

– Nincs szoba, fiam.

Adorján megragadta válltáskája szíját, mintha puskát igazgatna a vállán, akaratosan befalta alsóajkát, megfordult és leereszkedett a poros mennyezet alatt az udvarra.

Adorján nővére a cementezett udvar közepén szállodai lepedőket mosott burrogó mosógéppel, mellette sorakoztak öblítővízzel a kivénhedt fakádak, amelyekben az egykori fogadó, később a Hotel Laurentzi futóvendégei leáztatták magukról az ilyen kisvárosok kétes emlékeit.

– Megérkeztem, Vilma – mondta Adorján a mosószertől habos tócsák között állva. De ez a konok nővér alig emelte meg tekintetét, máris visszaejtette dagadt, vörös ujjai fölé.

– Nincs kiadó szobánk – mondta Adorján Vilma. – S ha van, megnézzük, kinek adjuk ki.

Adorján megint csak válltáskája szíjába markolt. Fejét kicsit meghajtotta, és beleköpött egy habos tócsába, aztán elindult a kijárat felé.

A utcán Irina Habináková várt rá. Látta betérni a Laurentzi-féle szállóba, és tudta, nemsokára újra az utcán lesz. Odaintette magához.

– Jöjjön, kedves, jöjjön maga csak Irénhez.

Adorján végigmérte, mielőtt megállt előtte:

– Miféle Irénhez?

– Újabban kiadom a szobámat mindenféle embernek, aki errefele utazik – mondta Irina Habináková. – Lengyelek, csehek, románok és magyarok alusznak nálam. Még németek is. Én a konyhában alszom, maga a szobában. A szoba tiszta és üres, tiszta az ágynemű benne. Én megyek előre, maga meg jön szépen utánam.

Adorján nemsokára ott állt egy alagsori kicsi szobában, ablaka török tubarózsákra nyílott meg kapirgáló tyúkokra. Válltáskáját a szék karfájára akasztotta.

– Kicsit ismerem én magát, Adorján – folytatta mondanivalóját Irina Habináková –, de azért kérem szépen ide azt az úti könyvecskéjét, az utazólevelecskéjét, hogy maradjon nálam, amíg itt lakik. És azért is, mert odafönn csendőr urak laknak. Bizony, Adorján úr, kicsit ismerem én magát, azért mondom: ha már egyszer messzire elment, nem kell ide visszajönni.

Adorján elővette zsebéből az útlevelét és Irina Habinákovának adta. – Tessék. És tessék, tessék, tessék. – Válltáskájából Rexona és Lux szappanokat ürített az asztalra, zöldalma-sampont, Tobbler csokoládét, Elmex fogkrémet, Ronson gyújtókat és rengeteg banánt. Az egészet Irina Habináková kötényébe seperte.

– Ezt a kis semmiséget – mondta. – Magának hoztam.

– Tudtam én, hogy jól fogja érezni magát – mondta Irina Habináková az ajtóból.

– Persze, persze. Elvégre itthon vagyok.

Prikulicsok

Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én meg biccentek, és mások számára talán érthetetlen előzékenységgel kitárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics vár bebocsátásra, az kivételes esemény, vegye megtiszteltetésnek. Amíg visszazárom az ajtót, ezek máris berohannak a lakásba, és elrejtőznek. Ezek a lények minden ravaszságuk mellett bosszantóan türelmetlenek és szertelenek. Egy fiók magától kinyílik, s az egyik prikulics, név szerint Hlebena hevesen integet a fülével. Ülj inkább egy székre, tegezem le, mert termeténél fogva a prikulicsot tegezni illik. Hlebena erre csak kiölti a nyelvét, ezzel a fiók magától becsukódik. Vagyis, ahogy egy közönséges halandó mondaná, a prikulics magára csukja a fiókot. A másik, név szerint Szemikurkán a konyhában motoszkál. Uhh, uhh, nyögdös, hogy mik vannak, uram, teremtőm. Egy kicsi zsírosbödönt vonszol elő a kamara mélyéről, keményre fagyott zsírral. Szólj, ha éhes vagy, mondom, oszt keverek valamit. Ó, nem vagyok én éhes, mondja Szemikurkán, viszont szeretném, ha kölcsönadnád nekem ezt a kicsi bödönt. Bizony isten, visszahozom. A benne levő zsírt, természetesen neked hagyom. Jó, mondom, kiolvasztjuk, oszt viheted. Hlebena a szekrény mögül az ócska vasalódeszkát vonszolja elő. Én meg ezt kérem, ezt az ócskaságot. Csak lefejtjük róla ezt a perzselt vásznat, mert alatta, mit látnak szemeink? Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez a léptéke. De mi nem készülünk Bélborba és környékére, a tökünknek kellenek tiltott térképek. Csak a vasalódeszka kell. Mondanám, hogy már kikérem magamnak, mi az, hogy Bélbor és környéke, egy a hetvenötezerhez. De nem jön ki hang a torkomon. Szemikurkán közben gázlángon olvasztja a zsírt, és a bödön peremébe kapaszkodik. Jöjjön csak, jöjjön, mondja, amint megpillant, és sülteskészlet háromágú villájával kiemel a bödönből egy hatlövetű forgótárcsás lőfegyvert, körültekintően kivárja, amíg lecsepeg róla a zsír. És a töltények, kérdi, azok hol vannak? Mert azok biza nem lehetnek itt, azt maga is jól tudja, azoknak megárt a meleg. Kifehéredek, hogy miféle töltények, de nem jön ki hang a torkomon. Szóval? Ott áll velem szemben korábban Hlebena és Szemikurkán. Szóval?

 

Csöngetnek. Lerúgom magamról a paplant, mezítláb, lábujjhegyen lépkedek az ajtóhoz. Unokaöcsém az, a legkisebbik Svancz gyerek, ott áll két hatalmas bőrönd között behavazott sísapkával. Amint belép, süvít befelé a hajnali hideg.

Gyere, gyere, mondom. Gyere, mert azt hiszem, rémlátomásaim vannak. Lehet; nemsokára történni fog valami.

Kutya egy hideg van, dörzsölgeti fagyott kezét a Svancz gyerek, csináljunk hamar egy kis meleget. Begyújtok a konyhában, a nyílt gázláng hamar kimelegíti a helyiséget. Szelek két darab kenyeret, elővonszolom a kamrából a kicsi zsírosbödönt, kenek belőle, meghintem sóval, paprikával. Most falunk valamit, mondom, oszt kiolvasztjuk az egészet. Akkor állj mellettem, el ne mozdulj.

Tapasztalatcsere

A mikrobusz tágas, kiégett völgyben gurult, amelyet töredezett peremű fennsík szegélyezett, fátlan, meredeken leszakadó, meszes oldalakkal. Egyhangú, vigasztalan vidék volt. Három óra elmúlt, most volt a legmelegebb. Losteiner, akit felettese váratlanul magával vitt tapasztalatcserére, szomjasan bámult kifelé, mintha a kiégett táj látványa enyhítene valamit a rekkenő hőségen. Odakünn csak a mikrobusz légörvényei lebbentették meg a poros lombokat.

Az út nemsokára elmerült egy távolról még oázisnak tűnő gyér akácosban, a sofőr lehúzott az útpadkára, és kikapcsolta a motort. Mindenki fölébredt.

Az alacsony martból, egy tömör szürke betonlapból kajla vascső hajolt az árok mélyedése fölé. Még magasról tűzött rá a nap, szinte látszott, mennyire langyos a végéből lomha lökésekben előbugyborékoló víz, mégis többen körbeállták. Losteiner megöntözte arcát, szájába is vett a vízből, de nyomban kiköpte. A hólyagos lepedékkel bevont árok szikkadó szegélye egészen fehér volt.

Losteiner után mindjárt felettese, Borza ivott. Amint a cső fölé hajolt, hátán fölcsúszott az ing, kibuggyanó fehér derekát máris körüldongta néhány vörös potrohú szúnyog. Borza esetlenül kiegyenesedett, lenyelte a vizet, s homályos tekintettel, mutatóujját fölemelve elindult Losteiner felé.

– Maga kiköpte – mondta neki.

– Sós – dünnyögte Losteiner. – Sós, mint a fene.

– Én megittam – mondta Borza. – Ha akarja, iszom belőle még egyszer.

– Én nem szeretem – motyogta Losteiner.

Borza most ott állt előtte, kicsit ingadozott, mintha berúgott volna a melegtől. Kezét atyai mozdulattal Losteiner vállára eresztette.

– Tudja, miért hoztuk magunkkal – mondta egészen halkan. – Remélem, sejti.

Losteiner fáradtan és kissé csodálkozva bámult felettesére, egészen megtapadt rajta tekintetével.

– Valamilyen okból? – kérdezte megütődve.

– Maga rászolgált a bizalmunkra – bólintott Borza.

Losteiner elképedve biccentett. – Köszönöm – mondta és elindult a kocsi felé. Borza utánasietett, és melléje ült. Fészkelődött és néha mosolyogva ránézett.

Amint elhagyták az akácost, fölöttük még inkább megtompult az ég, a levegőben forró szürkeség lebegett, a homályos ablakon át úgy tűnt, szinte ragad tőle a táj.

– Mondom, rászolgált a bizalmunkra – folytatta Borza. Elhoztuk ide, hogy nézzen körül. Kedves vidék, aztán meg is indult valami kis mozgás errefelé.

Losteiner kifelé bámult az ablakon, néha megingatta a fejét.

– A kutyafáját neki – morogta. – Rohadt egy hely lehet.

– Elhoztuk ide, hogy nézzen körül – folytatta Borza. Ősztől kirendeltségünk lesz a városban.

– Kirendeltség – hagyta rá Losteiner közönyösen.

– Igen, igen. – Borza mosolygott, és kétszer Losteiner vállára vert. – Itt fog maga is dolgozni. Maga lesz a mi itteni emberünk.

Losteiner kinézett az ablakon, aztán Borzára nézett, és megrázta a fejét.

– Azt nem. Ha nem muszáj, ezt igazán nem szeretném.

– Az ivóvíz nem minden – mondta Borza. Átölelte Losteiner vállát, jó ideig szorongatta. Losteiner továbbra is kinézett az ablakon. A kopár dombok sora mögött homorú ívben, fehér füstoszlopok terültek az égre. Mintha ott a dombok mögött készülne ennek az egész napnak, az egész nyárnak a melege. Arra lehetett a város.

 

A szálláshelyen, a zuhanyozóból a fejmagasságban levő ablakokból ugyanezekre a gomolygó fehér oszlopokra lehetett kilátni, persze sokkal közelebbről. Bár a víz fröcskölése elnyomta hangjukat, a padló és a levegő remegett a feltörő füst és gőz dohogásától.

A zuhanyozó cementpadlója a pereme felé hamarabb száradt, a szennyes, zöldes nyálka szélén fehér csipkékben ütött ki a só. Losteiner éppen köpködött a rázúduló víz alatt, amikor Borza megjelent mellette meztelenül és fehéren, és megeresztette a csapot. Zöld, fenyőillatú kocsonyával kenegette magát, Losteinert is megkínálta.

– Estefele majd kisétálunk – jegyezte meg. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

– Tessék? – kiabálta Losteiner, és közben füléből rázogatta a vizet.

– Estefelé majd kisétálunk – mondta Borza valamivel hangosabban. – Meglátja, egészen csinos kis fészek. Meg aztán közel a deltavidék is, ha érdekli.

– Nem értem – ordította Losteiner. – Ne mondjon semmit, mert nem értem.

– Mi bízunk magában – ordította Borza. – Rászolgált a bizalmunkra. Maga csak köszönje meg.

Losteiner végre kilépett a zuhany alól, tovább köpködött, és rázogatta füléből a vizet.

– Lenyeltem egy hajszálat – morogta. – Hogy a fene enné meg.

– Ejnye – nevetett Borza vidáman. – Az velem is előfordult már. Az tényleg komisz dolog.

Losteiner alsónadrágot húzott magára, belebújt a papucsába, törülközőjét a vállára dobta.

– Mondott az előbb valamit?

– Csak azt, hogy este a szobámba várom. Tudom, hogy eljön. Csak nem fogja fiatalon elásni magát.

 

Losteiner a munkásszállás egyik emeleti ablakán nézett kifelé. Törülközője a repedezett, zsírfoltos ablakpárkányon száradt. A szemközti épület mögött, egy kürtőből gőzfelhő tört fel, átbukott a háztetőn, és függönyökben hullott Losteiner ablaka előtt az udvarra. Néha váratlanul föllebbent, vagy egy-egy lomha légvonat magával szívta az utcára, ilyenkor messzire lehetett látni a kémények között. A porral lepett, majdnem deresnek tűnő háztetők fölött tetőablakok csillogtak a tompa délutáni fényben, madártalan, fakó ég alatt. Losteiner kikönyökölt vizes törülközőjére, leste az estét, a közeledtét jelző szellőt.

Kopogtattak az ajtaján, valaki nemsokára le is nyomta a kilincset.

– Losteiner! Hall engemet?

Losteiner könyökölt az ablakban, nem felelt.

– Hall engemet, Losteiner? Jöjjön, tekeregjünk egyet.

Losteiner nézte a lenyomott kilincset, hallotta az ajtó és a zár feszülését.

– Magára zárta az ajtót. Kérem, ne tegyen ilyet. Nyissa ki. Nyissa ki, Losteiner elvtárs, azonnal.

Losteiner elballagott az ajtóig, megfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta.

– Mit akar még? – kérdezte.

– Csak azt, hogy többé ne tegyen ilyet. Mostantól fogva minden lépését gondolja meg.

Az alkonyat érkezésével egyidőben hirtelen teljesen beborult, minden átmenet nélkül ereszkedett a városra a sötétség. A házak falán maradt némi fény, a távozó nap senyvedő színei átütöttek a felhők domborulatain, és megcsillantak az emeleti ablakokon. Losteiner várakozással leste, mikor oldódik el a fellegek alól a szél, mikor mozdul a levegő az első súlyos cseppekkel.

Hóna alatt összegyűrt esőköpennyel baktatott az utcán, és nemsokára betért egy trafikba. Losteiner nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a fővárosi állatkert állományát bemutató színes képekből kért kettőt, megíratlanul zsebre tette őket. Fiatal, orvos külsejű férfi volt az elárusító, fehér köpenyt viselt, s a finomságtól fényes, babráló ujjakkal seperte az aprópénzt a fiókba. Látta, Losteiner még nem távozik, ezért újra fölpillantott. Losteiner ekkor megkérdezte tőle, merre van itt a folyó. A kérdés kicsit meglepte a trafikost, arcán mintha egy pillanatig ott maradt volna a szó: a folyó. Aztán mégis elmagyarázta. A folyó itt tulajdonképpen megkerüli a várost, éppen hogy érinti, sebaj: jelentéktelen víz ez. Mégis, akit érdekelne, a közeli utcasarokról indul a villamos – egyetlen vonal kígyózik végig a városon az állomás és az egykori téglavető között –, a végállomáson kell leszállni. Ott a folyó.

Losteiner villamosra ült, Borza is föllépett a hátsó peronra. Éppen idejében, mert eleredt az eső. A járda kövezete, mintha az utóbbi hetek fülledtsége vonta volna be viaszos lepedékkel, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és elgurultak, míg aztán kicsi erekben találkozva elborították a kövezetet. A végállomáson minden szurkosan csillogott a csepergő esőben.

A térséget, ahol a villamos megfordult, földszintes házak övezték; utcára nyíló, kiakasztható szárnyas ajtóikkal régi piactéri bolthelyiségekre emlékeztettek. Losteiner egy ilyen ház eresze alatt terítette magára olcsó esőköpenyét, majd a folyó iránti kíváncsiságával továbbindult az esőben.

Borzának nem volt esőköpenye, ernyője sem, zakója gallérját tűrte fel, és csak ázott a gyér füvű réten át, ami az utolsó házsor és a folyó közti teret kitöltötte. Onnan döngölt út vezetett egy keskeny fahídra. Nem is híd volt az, látta később Losteiner, inkább csak amolyan rozzant bürü. Alatta csillogott a folyó. Keskenyebb volt egy pataknál, de mély, fekete és néma. Lassan egymásba áramló körök úsztak kifelé a távolról érkező fények érintéséből, mintha igen nagy mélységben, a meder iszapos ágyában szendergő halak pihegése hozta volna mozgásba őket. Losteiner mint végső úticél előtt állt meg a hídon, s várta, szokja meg a szeme a homályt. Leste, mikor fehéredik ki a víz titkos csobbanással. De nem látott semmit, csak Borza korlátnak támaszkodó alakját.

– Mi a kurva anyját kíván még? – kérdezte tőle halkan.

– Semmit. Csak hogy végighallgasson – suttogta Borza. – Itt nem hall minket senki.

A korlát két végén könyökölve beszélgettek a neszelő esőben, pedig a víz nagyon jól vezeti a hangot.

Egy unalmas olajlerakat

Boncz pár napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros, tikkasztó nyárutó volt. A komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, körülötte megrepedezett az iszap. Boncz azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymaga ült a parton egy nyárfa törzsének vetett háttal, bámulta az egyre apadó folyót, az iszapon vergődő halakat, a fölébük suhanó madarakat.

Anyja néha kisétált hozzá egy kifakult napernyő alatt, kosárkában hozott neki ezt-azt, termoszban forró teát vagy hideg kútvizet, kicsi kóstolót az aznapi ebédből. Boncz ilyenkor hűvösen megköszönte anyja figyelmességét, a teát vagy a hideg vizet rendszerint megitta, a húsokat odavetette a kóbor kutyáknak. meg a folyó iszapjára ereszkedő dolmányos varjaknak. Zárkózott, elmélkedő ember volt.

– Holnap születésnapod van – szólította meg anyja egy ilyen délelőtt, amikor kisétált hozzá a nyárfa árnyékába.

– Igen – bólintott Boncz egykedvűen. – Még ma hazamegyek.

Délután személyautó érkezett utána, zsíros képű, szőrös ábrázatú sofőrrel. Búcsúzáskor, útravalóul Boncz két sárgadinnyét kapott az anyjától.

– Elég taplósak – mondta az asszony –, de hát te is tudod, nem esett eleget.

– Nem baj – mondta Boncz. – Hála istennek.

Hazafelé menet két útvonal közül választhattak. Boncz megvonta a vállát, megnyugtatta a sofőrt, ő a maga részéről rábízza magát, döntse el, merre mennek.

A sofőr jobb keze fején tetovált lóhere volt, abból is kunkori fekete szőrök nőttek. Bonczot riasztotta a lila folt a sofőr kézfején, elfordult jobb felé, és kinézett az ablakon. Kisvároshoz közeledtek éppen, fölötte ragadozó madár körözött. Errefele elég ritka látvány az ilyesmi, ezek a nagy madarak sűrű erdőségek közelében csapnak le a rétekre. De ennek körözésén, kitartó szemléjén meglátszott, igazi ragadozó madár. Már benn jártak az alacsony házsorral szegélyezett főutcán, amikor a fenyegető madár közelségétől megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött. Egyiküket a kocsi utolérte, és nemsokára ott vergődött Boncz ölében, nadrágja is tele lett a törött szélvédő üvegkásájával. Boncz kidobta a galambot, a sofőr kiseperte a kocsi padlóját, megtisztította az üléseket.

– Mi a fenének jöttünk errefelé – bosszankodott Boncz, amikor főteréről fölismerte a kisvárost. – Csak éppen erre ne jöttünk volna.

– A doktor úr mondta – szabadkozott a sofőr. – Azt mondta: arra jöjjek, amerre én gondolom.

– Persze – legyintett Boncz. – Persze hogy én mondtam. Ha már itt vagyok, megyek és körülnézek. Maga addig szerezzen szélvédőt az orrunk elé.

Ezzel Boncz elindult. A kisváros idegenek számára is könnyen áttekinthető volt: párhuzamosan futó széles utcákat keskenyebb mellékutcák metszettek, két végük felé egyszerűen elfogyott a város, arról fáradt zöld színekkel kandikáltak be a rétek. Kivéve egy ilyen utcát, ennek a végében magányos, és a városka méreteihez képest hatalmas, tömör épület sötétlett.

Boncz arrafelé tartott, és inkább a járdát, a korán lehullott leveleket nézte, talán azért, hogy a maga számára is megőrizze annak a pillanatnak az érintetlenségét, amikor majd megáll szemben az épülettel és ráemeli tekintetét.

Az épületet, amelyet lehajtott fővel közelített meg, falakkal vették körül, szögesdrót is feszült a tetején, és még álltak az őrtornyok is. Megmaradt az ablakok tömör rácsozata, mögöttük foltos falakra vetült csupasz villanykörték fénye. A vaskapu kitárva, roggyantan pihent egy olajos tócsában. Közel a kapuhoz, a fal tövében szurkos katlan állt, alatta épp kihunyóban volt a tűz. Két ingujjra vetkőzött férfi és egy csupasz karú kövér asszony ülte körül. Kormos drótokra tűzött avas illatú zsiradékot pirítottak.

– Én belga nyulakat tenyésztettem – mondta az egyik férfi. – Úgy nyolckilós korukban eladtam őket.

– Én magának mindent elhiszek – mondta az asszony. – Tudom, az jólesik magának.

– Aztán galambokkal próbálkoztam. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.

Boncz elhaladt a katlan mellett, benézett a kapun, aztán belépett az udvarra. Megállt a kapusfülke előtt. Az épület most valami lerakat, raktárféleség lehetett, szürke köpenyes fiatalember ült az üvegablak mögött. Boncz várt, amíg észreveszi, aztán orrát a kinyitott tolóablakhoz dugta és beköszönt.

– Fölmennék az emeletre – mondta. – Éppen csak bekukkantok valahova.

– Nem lehet azt, kérem. Meg aztán minek is – mondta a kapus. – Tessék szépen elmenni. Ez csak egy unalmas olajlerakat.

– Mondtam: éppen csak bekukkantok – erősködött Boncz. – Megnéznék odafönn valamit. – És Boncz betolta névjegyét az ablakon.

– Kérem – mondta a kapus, amint a névjegyre pillantott. – Természetesen. Tessék parancsolni. – Kilépett a fülkéből, és elindult a bejárat felé.

A homályos lépcsőházban avas szag terjengett. A lépcsőkre deszkákat fektettek, alattuk a kiömlött olajtól síkos volt a kő.

– Tessék parancsolni – mondta a kapus, amint fölértek az emeletre. – Mit parancsolna látni?

– A hetvenhatost – mondta Boncz, és nézegetni kezdte az egymást sűrűn követő vasazott ajtók fölötti számokat. Aztán meg egy olyan helyiséget is, aminek nincsen ablaka. Érti, csak ajtaja.

– A hetvenhatost – mondta készségesen a kapus. – Hogyne, természetesen. Azonnal. De olyan helyiségünk sajnos nincs, aminek ne lenne ablaka. Olyan nekünk nincs, nem tudnánk használni.

– Azért hátha mégis van – morogta Boncz.

– Nincs, nincs – mondta a kapus. – Lehet hogy volt, de biztos ablakot vágtak neki. Úgyhogy most nincs.

A kapus ment elöl, s a folyosó egyik kanyarulata előtt megállt egy ajtó előtt. Fölnézett a fölébe szegezett számra, majd kinyitotta.

– Ez az. A hetvenhatos, ugye? Ez az.

A cella padlója is olajos volt, a kimélyült részeken zsírosan csillogott. Négy olajoshordó állt deszkaállványokon, négy kisebb hordó fért el a helyiségben. Olajos volt a fal is, derékmagasságon felül, avas olajszag terjengett, bár a kitört ablakszemeken pókhálót rezegtetve cserélődött a levegő. Boncz az ablakhoz lépett, épp az álláig ért a párkány. A városban már kigyúltak a fények, elterültek a lombokon, és kiadták a távoli háztetők alakját.

– Ez nem a hetvenhatos – mondta Boncz csöndesen. Az ajtót is alaposan megvizsgálta, becsukta, kinyitotta. – Mért van a zár baloldalt? Ez nem a hetvenhatos.

– Pedig az – mondta a kapus.

– Azért van baloldalt – mondta Boncz –, mert nem a hetvenhatos. Ez nem. Ez aztán soha.

– Pedig az – magyarázkodott a kapus. – Nemrég kaptunk új számtáblákat az ajtók fölé. Látszik rendesen, hogy ez a hetvenhatos. Kicseréltük az egészet.

– Kicserélték? – Boncz vértelen arccal meredt a kapusra. – Kicserélték? Ó, a marhák.

Elindult a folyosón, benyitott még egy-két ajtón, elsétált a hordók között az ablakig, kinézett, aztán kisietett. Végigment a folyosón, indult lefelé a lépcsőkön.

– Tessék eljönni holnap – mondta mögötte a kapus. Nappal mégiscsak többet lehet látni.

– Persze, persze – mondta Boncz. – Nappal. Majd éppen nappal.

A kapu előtt megállt, nézte a karcsú kéményeket, amint rávetülnek az égre, a város visszfényére.

A két férfi a szurkos katlan mellett időközben vattakabátba bújt, vattakabátot viselt az asszony is, éppen kapcát tekert a bokájára.

– Ha a földgolyó üvegből volna – mondta –, én csak mezítláb járnék.

– Tudjuk, maga nagy dáma – mondta az egyik férfi. Magának ez így nem is jó.

Boncz lehajtott fővel sietett vissza a főtérre. Tanácstalanul ácsorgott, a sofőr vette észre és szólította meg:

– Sajnos nem kaptam szélvédőt – mondta. – De még elég meleg van. Legfeljebb lassabban hajtok majd.

– Nem baj. Hála istennek – mondta Boncz. – Csak menjünk, menjünk innen.

És akkor majd látjuk egymást

Kuptor Dzsoni a volt őzmegfigyelő még őzmegfigyelő korában elhatározta, hogy szakít Weisz Gizellával. Egy estefele, amikor az asszony több együtt töltött óra után a boldogságtól lagymatag mozdulatokkal készülődött, álmos tekintettel leste a város felé tartó egyetlen autóbuszt, hogy hazatérhessen, az akkor még őzmegfigyelő bejelentette: nemsokára mesterséget változtat, ennél is bizalmasabbat, és akkor többé nem találkozhatnak.

– Azért, ha akarod, néha még láthatsz – vigasztalta Kuptor Dzsoni Weisz Gizellát. – Kapsz tőlem erre a célra egy távcsövet. Négy távcsövem közül az egyiket, és onnan – az őzmegfigyelő egy áfonyacserjével benőtt kis kupacra mutatott –, arról a halmocskáról bekukucskálhatsz majd az őzetetők mögé. Igaz, ki tudja, hol leszek én már akkor.

Weisz Gizella átvette a barnára és fényesre kopott; karcolt lencséjű távcsövet, és igyekezett tasakjába tömni a papucsa és törülközője mellé. Nem duzzogott, szeme tájékán inkább halvány derű tündökölt, mintha éppenséggel örülne valaminek. Mondjuk annak, hogy talán a távolból való szemlélés a szerelem egyik ki nem próbált kitérője, s akkor talán az elválás sem tartós és végleges: talán Kuptor Dzsoni állítólagos új mestersége is csak valami előre nem részletezett múló kis kaland, amelyből aztán megtisztultan visszaköltözik az ő ölébe.

De amikor a bizonyos új mesterség felől érdeklődött, Kuptor Dzsoni arca megkeményedett:

– Szigorú a világ. Új mesterség, ennyi legyen elég. Hogy micsoda, azt nem mondhatom meg.

Az autóbusz már valamelyik távoli kanyarban tülkölt a völgy mélyén, bizonyos volt, hogy nemsokára ideér, megfordul és Weisz Gizellát magával viszi a városba.

– Természetesen nálam is marad még három távcső – magyarázta az őzmegfigyelő –, és néha majd én is bele-belenézek valamelyikbe. Így meglehet, pont egyszerre nézünk a távcsövekbe, és akkor majd látjuk egymást.

Az autóbusznak onnan az őzetetőtől csak egyetlen utasa volt: a sofőr az elbocsátott asszony derűs arcát látta a visszapillantó tükörben. Mosolyoghatott is Weisz Gizella, mert néha lábához ütődött a tasakja, benne a kemény távcsővel. Ott maradt neki az a bizonyos engedélyezett kis halom, ahonnan betekinthet majd az őzetetők mögé, s ahonnan, ha ideje engedi, el sem mozdul majd addig, amíg egyszer meg nem pillantja Kuptor Dzsonit, amint vállán átalvetőjével, benne új mestersége titkos szerszámaival elballag az erdő sűrűje felé.

S ha Weisz Gizella arról a halomról, a kopár éleken sietve utána ered, meglesi, merre tart és hol állapodik meg, és ott a közelében kibérel magának egy nem engedélyezett kilátóhelyet, s onnan addig figyeli, amíg egyszer a volt őzmegfigyelő is távcsővel pásztázza a környező halmokat, akkor a vastag, karcolt lencséken át talán egyszer egymás szemébe néznek. Az akkor olyan jó lesz.

A barátkozás lehetőségei

Emerik úr, háztulajdonos az Olajprés utcában, egy délelőtt megállt bérlője nyitott ablaka előtt. Amirás, a lakás bérlője varrógép mellett ült, szemben az ablakkal, Emerik úr árnyéka rávetült a gép fekete zománcára, ott tükröződött benne a háztulajdonos nyári vászonkalapja. Emerik úr várta, nézzen föl végre Amirás a varrógépe mögül.

– Amirás – szólította meg. – Maga nekem minden hó végén szótlanul leteszi azt a pénzt. Mintha mit tudom én, kicsoda lennék. Jöjjön, beszélgessünk.

Ez az Amirás valamikor lószerszámmal foglalkozott, de amióta a lovak kiveszőben vannak, inkább derékszíjat, táskát készít. Amikor Emerik úr megszólította, maga előtt egy befejezett női táskával éppen tétlenül könyökölt.

– Jó napot – mondta kissé félszegen és tartózkodóan. Fölkelt a varrógép mögül, kitárta az ajtót, és biccentett a háztulajdonosnak.

– Tegye be az ablakot, zárja be az ajtót – mondta Emerik úr. – Menjünk el valahová.

– Menjünk el? – csodálkozott Amirás. – Hová? És az ablakra pillantott, amit nemsokára be kell csuknia, ha valóban Emerik úrral kell tartania.

– Eh. Majd meglátjuk. Elmegyünk valahová – mondta Emerik úr. – Az a fő, hogy ne legyünk itthon, nem igaz?

Amirás becsukta az ablakot, lakatot tett az ajtajára, és elindult Emerik úr után, aki már a kapuban zörgette a slusszkulcsot. A Volkswagen a kapu előtt állt, Emerik úr beült, és kibiztosította a másik ajtót is, hogy Amirás helyet foglalhasson. A biztonsági övet maga húzta át Amirás melle fölött, és bekapcsolta. Ennek Amirás láthatóan nem örült, szeme sarkából figyelte, amint Emerik úr saját magát is odakötözi a kocsi vázához.

Emerik a főutcáról hamarosan bekanyarodott a teherforgalom számára kijelölt terelőútra, úgy látszik, anélkül hogy végigsuhannának a forgalmas belvároson, mielőbb ki akar hajtani a városból.

– Milyen ma az idő? – kérdezte Emerik úr. – Ugye, egész meleg van?

– Meglehetősen – hagyta rá Amirás.

– Akkor egyszerű a dolog – folytatta Emerik úr. – Elmegyünk és fürdünk egyet.

– Én lehet, hogy nem fogok – jegyezte meg Amirás.

– Dehogyis nem.

– Én talán majd nézem Emerik urat. Ahogy fürdik.

– Dehogyis fog nézni – mondta Emerik úr. – Maga is fürödni fog.

– Nem tudok úszni – vallotta be Amirás.

– Ma meg fog tanulni.

Amirás ezen az útvonalon még nem hagyta el a várost. A táj errefelé elég riasztó volt, néhol hulladék lepte be a dimbes-dombos, túrásokkal teli rétet, sehol egy fa, csak a kiégett nyári rét, távolabb kopár lejtő, fölötte remegő forró levegővel.

Nemsokára elérték a fennsíkot, amelyet majdnem nyílegyenesen szelt át a műút. De aránylag elég rövid ideig haladtak ezen a kitűnő és a nyári időszakhoz képest gyér forgalmú úton. Emerik úr nemsokára letért jobbra, egy enyhén lejtő, hullámos dűlőútra, amely a fennsík egy alig észlelhető mélyedése felé tartott. Itt állt a kápolna, amelyről Amirás is talán már hallott. Néhány elaggott bálványfa és kemény levelű vadrózsa szomszédságában virítottak fehér pillérei; alacsony, vakolatlan kőfal kerítette, ami alig nyújthatott védelmet a fennsíkon gáttalanul söprő szelek ellen. A szél ebben a kicsi mélyedésben minduntalan megsiklott, örvénylésében egyre vénítette a bálványfákat és az elhagyott falakat. A fal árnyékában Emerik úr kikapcsolta a motort, kikapcsolta az Amirás melle fölött feszülő biztonsági övet. Most már kiszállhattak. Amirás kapott Emerik úrtól egy fürdőruhát.

– Nahát – mosolygott Emerik. – Megérkeztünk.

A kápolna mögött a lomha vonalú fennsík képe – igaz, csak egészen kicsi területen – hirtelen megváltozott. Olyan volt, mint amikor füzetlapon átdöfnek egy ceruzát. A fennsík lapályába ütött lyukban, ahogy a fény érte, hol szürkés, hol barnás víz csillogott tompán, kemény formájú, kemény élű halmok övezték. Az egész tó nem volt valami nagy, akkora lehetett, mint Emerik úr udvara az Olajprés utcában, ahol Amirás is lakott.

A tó egyik felén, a fehéres, sós rögök mögül szederbokrok cserjése vonult, az elvadult bokrok csak combig értek, azért Amirás hátat fordított Emeriknek, amíg vetkőzött. Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető vad növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében már eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is, hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét; Amirásban homályos vágyakozást ébresztettek.

– Akkor hát előre – kiáltotta Emerik úr, és belevetette magát a vízbe. Kutya módra úszott a tavacska közepéig, ott megállt, egyszerre két kezét is kiemelte a vízből, és integetett Amirásnak, hogy kövesse.

Amirás bizonytalanul lépegetve indult utána, és már kölcsönkapott fürdőruhája száráig ért a víz, amikor tétovázását érezve Emerik biztatni kezdte: tessék, tessék, gyalogoljon csak bátran előre. Amikor Amirás melle vonaláig besétált a vízbe, érezte: teste megemelkedik. Lábai nem érték a tó fenekét, mégis lépegetve érkezett Emerik úr közelébe. Emerik úr mosolygott.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Azt hiszem, péntek – mondta Amirás a csodálkozástól elfogódott hangon.

– Na látja. Minden pénteken kijöhetnénk ide, ha maga is akarja.

Jó ideig lubickoltak, átadták magukat ennek a ritka érzésnek: csak lebegnek a vízben, anélkül hogy mozognának. Miután kimásztak és megszáradtak, leporolták magukról a sót.

– Nem tud barátkozni, Amirás – jegyezte meg Emerik úr. – Mondja, mi bántja?

– Nem tudom, Emerik úr. Nem tudom, mi van velem.

Már benn ültek a kocsiba, amikor Amirás hirtelen kiszállt, elrohant a kicsi tó széléig. Sebtiben szedett még egy jó marék szedret, két kezében tartva nehézkesen ült vissza a kocsiba, hogy a szemek el ne guruljanak, és tűrte, hogy Emerik úr becsatolja melle fölött a biztonsági övet. Megkínálta a háztulajdonost, aztán maga is szájával fölébe hajolva belekóstolt, kissé türelmetlenül, hogy a fennsíkkal való találkozását teljessé tegye.

– Emerik úr akar tőlem valamit – mondta Amirás.

– Persze – mondta Emerik úr. – Azt akarom, hogy jól érezze magát.

Már beindította a motort, jobb kézzel belenyúlt Amirás markába néhány szem szederért.

– Nekem van még a tavalyiból – mosolygott. – Persze, bor formájában. Mindjárt meg fogjuk kóstolni.

– Emerik úr nagyon kedves hozzám – mondta Amirás.

Emerik óvatosan vezetett a hullámzó dűlőúton, a műúton, aztán rákapcsolt.

– Az bizony – mondta. – Mindjárt meg fogjuk kóstolni. És előtte bekapunk egy kicsi töpörtyűt vöröshagymával. De be ám!

– Jó – mondta Amirás. – Legyen úgy, ahogy Emerik úr kívánja.

A magány rejtett küszöbe

– Te jó ég – hördült föl Bajkó, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek. Miért?

Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párájából, annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, hogy érdemes követni őket.

Bajkó egyedül áll a szoba közepén, homlokát törülgeti. Ott a folyómederben az a sötétkék folt, azon innen a lila és hamvas hókupacok, a levéltelen szilvafák kusza rácsozata, aztán a külső hideg ablaküveg, az ablakköz téli, pókhálót rezegető levegője, aztán a belső ablak, onnan kezdve pedig már benn a szobában, a padlótól a mennyezetig mindent elborítanak a kitömött madarak.

Sok év munkája, a korszerű madártömés diadala ez. Egy keskeny kéz nem fér el a tollak között, hogy megérintse a falat. Kedves és melegítő kép; ami mégis bántó, az talán az a megkülönböztetés, amelyet bárkinek éreznie kell, ha a befagyott folyómeder fölé lecsapó madarakat is keresné. Ez az aránylag könnyen hozzáférhető, erdőn, mezőn és városon egyaránt honos madár valami érthetetlen és bizonyára elfogult rangsorolás miatt távol maradt.

Ez talán a Bajkó vétke, aki a madár külleme, vélt tulajdonságai, vagy talán maga előtt be nem vallott egyéb okok miatt ezt a madarat legeslegutoljára hagyta. Majd, amikor a struccokkal is végzett. Talán a Bajkó vétke a varjúfélék kivettetése, vagy talán a feleségéé, aki hetek óta eltávozott a lakásból minden holmijával, kivéve egyetlen hajkefét, amelyet a fürdőszobában felejtett, benne pimaszul kunkorodó szürke hajszálakkal; lemondó és sértő emlékeztetőül egy okra: Bajkó reggelente irtózattal meredt a párnáján maradt szürke göndör hajszálakra.

Az asszony keze lenne a dologban? Tiltotta-e valamilyen formában a hollóktól, varjaktól és csókáktól: „Jézusom, egy holló. Elájulok.” Vagy pedig: „Amíg én élek, hollóra, kedvesem, te ne is gondolj!” Nem, ilyesmit az eltávozott asszony talán mégsem mondott.

De az is igaz, de mennyire igaz, hogy erről a madárról, amellyel a mindennapos találkozás úgyszólván elkerülhetetlen, az ex-Bajkóné egyetlen szóval sem nyilatkozott, sem így, sem úgy. Nemhogy nem dicsérte, de azt sem kérdezte, micsoda ez a fejünk fölött néha elsuhanó hollófeketeség, mi az, ami néha úgy tesz: krak-krak – holott férje világéletében madarakkal foglalkozó egyén volt.

Úgy néz ki tehát, hogy ez a sunyi hallgatás, ez a makacs tagadás, ez a bűnös mellőzés elég volt Bajkónak, hogy ne tudja meg, hogyan viselik a varjúfélék a korszerű madártömést.

Tehát íme: a befagyott folyómeder sötétkék foltja, a fölötte keringő fekete madarak és a fürdőszobában felejtett hajkefe körül dongtak Bajkó gondolatai, amikor hangosan így szólt:

– Jó lenne most egy kutya.

Ekkor – mint már tudjuk – hangosan fel is hördült:

– Te jó ég. Én magamban beszélek! Miért?

Tényleg, miért? És miért éppen kutya? Bajkó miközben egymagában állt szobája közepén, egyszerre két kérdéssel találta szemben magát. Az első az megmagyarázhatatlan tény, és a bosszantó apróságok közé tartozik. A másik?

A kutya, az mondjuk, barna, mondjuk sima szőrű, alacsony növésű, karcsú és meleg. Csak mélyen lecsüngő füle hűvös, és főleg az orra, amivel – ha kileste a ritka pillanatot – elérheti az ember lábán a zokni és a nadrág között fedetlenül maradt bőrt. Ilyenkor az ember lehajol, és álla alatt simogatja, simogatja.

A részleg

Aznap, amikor útnak indul, Weisz Gizellát mindenki megdicséri. Még a nagy Onaga elvtárs is mélyen a szemébe néz. „Ez igen” – mondja. „Elgondolásai kitűnőek, tervei nagyszerűek. Maga vezetésre termett.” Hernyósan hurkás szájával savanykásan mosolyog, egy kicsit megemeli a pezsgőspoharat. „És most siessen. Mennie kell. A viszontlátásra.”

Esteledik, Weisz Gizellát a vállalati terepjáró viszi hazáig. Amint eltűnik a kapualjban és az emeletre vezető lépcsőkön, a sofőr befarol egy lombtalan akác ritkás árnyékába, és kikapcsolja a motort.

Weisz Gizella le sem veti szürke lódenkabátját, úgy járkál a lakásban; nyitott szekrényekben, kihúzott fiókokban keresgél a ruha és fehérnemű között. Pár darabot odakészít magának a komódra, a telefon közelébe. Nemsokára a kagylót is fölemeli, várja, várja a búgó hangot, aztán leteszi.

Egy barna, kopottas sporttáskába csomagol váltásnyi fehérneműt, harisnyákat, tornacipőt, néhány könyvet, pár darab batui almát és kézitáskáját mindenestől. Kiegyenesedik, megnézi karóráját. Kilép a cipőjéből, harisnyásan lépked ki az előszobába, lábára húzza szürke halinacsizmáját, fejére fehér kendőt köt. Mielőtt az ablak elé húzná a sötétítőt, kinéz. A lámpafényben nyirkos az utca, a csupasz vesszők hálója rávetül a terepjáró ponyvájára.

Weisz Gizella nézi magát a tükörben, végigsimít arcán, saját szeme közé néz, miközben fölemeli a telefonkagylót. Kivár, nyomogatja a villát, találomra beletárcsáz, aztán kicsit bosszúsan leteszi. Kihúzza az éjjelilámpa dugóját a fali vezetékből, eloltja a lámpát a szobában, majd az előszobában. Kilép a lakásból, és bezárja maga mögött az ajtót.

Az emeleti körfolyosón bekopog egy ablakon. Az üvegen cseppekben ül a kicsapódott konyhapára, el-elmoccan keskeny erekben. Belülről egy tenyér rést törölget rajta. Weisz Gizella odahajol és bekiabál: „Pár napra elutazom. Az ágyneműm a padláson marad. Majd leszedem.” Belülről egy asszony kopogtatja az ablakot: „Mi van az ágyneművel?” Weisz Gizella visszainteget a folyosóról: „Semmi. Csak pár napra elutazom.”

„Gondoltam, megvárom” – mondja a sofőr a kapuban. Kinyitja a kocsi első ajtaját, elveszi Weisz Gizella barna sporttáskáját, és beteszi az ülésre. Aztán kitárja a hátsó ajtót. „Aha” – mondja Weisz Gizella, „és az ott benn, kicsoda?” A hátsó ülésen már ül valaki. „Én vagyok – mondja egy kalapos férfi – szevasz.” Weisz Gizella kicsit meghajol, benéz a kocsiba. „Ja” – mondja. „Szevasz. Te mész tovább a kocsival?” „Nem” – mondja a kalapos férfi –, én veled megyek. Együtt utazunk.” Weisz Gizella beül melléje, az egyik hátsó ülésre. „Akkor jó.” A sofőr indít, kihajt az utcából, rákanyarodik a sugárútra, amelyik a pályaudvar felé vezet.

Az állomáson a sofőr, kezében Weisz Gizella sporttáskájával előre indul. „Neked nincs csomagod?” – kérdi Weisz Gizella a kalapos férfit. „Nincs. Nem hoztam.” „Még pizsamát sem?” „Nem. Azt sem. Majd ott veszek.” Weisz Gizella menet közben végigméri a kalapos férfit: mindkét keze felöltője zsebében. „Szóval te csomag nélkül utazol.” „Igen. Én csak így jöttem.”

A peronon a sofőr átadja Weisz Gizella táskáját a kalapos férfinak. A vagon mellett sétálva kíséri őket, amíg végighaladnak a folyosón, és beülnek egy üres fülkébe. Ott áll a peronon, amíg a vonat elmozdul.

„Te hova ülsz?” – kérdi a kalapos férfi. „Nekem mindegy mondja – Weisz Gizella –, én aludni akarok”. „Azért, mert én szeretek menetirányban utazni.” Weisz Gizella megoldja állán a kendőt, fejét az ülés sarkába hajtja. „Akkor el is olthatnánk a villanyt.” „Azt ne – mondja a kalapos férfi –, azt nem akarom.” Weisz Gizella feltűri kabátja gallérját, még egyszer végigpillant a férfin. „A kalapodat sem veszed te?” A kalapos férfi megingatja a fejét. „Nem. Fejgombám van, kalapot kell viselnem.”

 

Éjszaka egy csomóponton áll a vonat. A vagonok alól fölcsapó gőzök között katonák állnak, katonák kopogtatják végig a kerekeket.

„Alszol, Weisz elvtársnő?” – kérdi a kalapos férfi. „Nem” – feleli éberen Weisz Gizella. „Nézlek – folytatja a kalapos férfi –, ahogy itt ülsz, mintha aludnál. És egy kicsit irigyellek.” Weisz Gizella kinyitja a szemét, benéz a kalap karimája alá, nem látja a férfi szemét, csak egy szürke orr hegyére hull a sápadt fülkefény. „Engem? Mi a fenéért?” A kalapos férfi köhint: „A Lomonoszovon tanultál. Aztán hamar bejött neked minden.” „Ja” – bólint Weisz Gizella. „Az igaz. Rám költöttek egy csomó pénzt.” A kalapos férfi csak bólogat: „Aztán tele vagy ötlettel. Jó vagy a főnöknél.” Weisz Gizella feláll, táskájában kotorászik. „Aha” – mondja. „Szeretek dolgozni. Nem kérsz egy almát?”

A kalapos férfi megrázza a fejét. „Nem, nem. Elvásik tőle a fogam.” „Én a fagyos almát – mondja Weisz Gizella, és beleharap egy almába, –, csutkástól megeszem. Csak a magokat köpöm ki.” „Jó származásod lehet” – mondja a kalapos férfi. Weisz Gizella elrágja az almát, csak a szára marad a kezében, a magokat a szemetesdobozba fricskázza. „Igen – mondja –, nem ismertem a szüleimet.”

Hajnalban a kalapos férfi ébreszti Weisz Gizellát. Alig dereng, a szürkületben épp hogy áttetszik a töltés alatt áramló víz mozgása. Az egyik fülkéből is víz csorog, a kalapos férfi kilép a fülkéből, nézi a tócsát a folyosón, beletapicskol, résre nyitja az ajtót, benéz. Mögötte Weisz Gizella. Benn két teljesen ázott ember ül, egymást rémülten átölelve dideregnek, ruhájukból és a hajukból csöpög a víz.

A pálya nemsokára elválik a folyó vonalától, elmerül valami prémszerű puha és sűrű ködben. A vizesárok partján barna falevél és hullott varjútoll alatt roskadozik a maradék hó.

„Azért még elég hideg lehet a víz” – mondja Weisz Gizella. A kalapos férfi egykedvűen bámul kifelé az ablakon. „Mindjárt leszállunk” – mondja. „Azokat valaki bedobta – mondja Weisz Gizella –, maguktul nem lehetnek ilyen vizesek.” A kalapos férfi már az ajtó előtt fogódzik, a vonat a váltókon kanyarog az állomás felé. „Álmodtál, Weisz elvtársnő.”

A csomóponton a sűrű köd alatt még alig virrad. A lámpák udvarából sárga nyirkosság permetez, Weisz Gizella lódenkabátjában, fején fehér kendővel, lábán szürke halinacsizmával baktat a vágányok között, sporttáskáját a kalapos férfi hozza mellette. A csarnokban egy bódénál újságot vesz, a címlapon Malenkov és Bulganyin üzenetével. Elkéri sporttáskáját, hogy a lapot belegyömöszölhesse.

A térség nedves homályában egyetlen autóbusz várakozik begyújtott motorral, sárhányóján remegnek a fényszórók. „Ez az” – szólal meg mellettük a sofőr. „Más busz innen most nem indul.”

„Na, szevasz” – mondja hirtelen a kalapos férfi.

„Aha – mondja Weisz Gizella –, szóval te nem jössz tovább.”

„Nem. Én máshova megyek.”

„Én meg azt hittem.”

„Hát nem. Én csak idáig jöttem.”

„Na jó. Akkor szevasz.”

 

Már dél van, mire az autóbusz kivánszorog a ködből, és a napfényben szikkadó úton a hágóra ér. A hűtőben forr a víz, a sofőr kezében vederrel elbaktat egy hóval borított kis halomig, alóla olvadékvizet hoz, és beletölti a hűtőbe. Az út túloldalán egy romos kápolnában juhok bégetnek, a falak mellől lomha járású kutyák indulnak legyező alakban az autóbusz felé, a sofőr kövekkel kergeti vissza őket.

Kátyútól, tócsáktól fényes fekete út vezet innen szénaboglya alakú, félig kifejtett, magányos hegykúpok közé. Egy-egy ilyen csonka orom tetején üstök meredezik, egy-egy darabka ottfelejtett erdő. Alattuk füstölög a telep, Borgova, a Borgova kettő, röviden a Bé kettes telep. „Leszállhat, megérkezett” – mondja a sofőr, mielőtt megáll a telephez vezető bekötőút közelében.

A bekötőút mentén, a kicsapó sár hullámain, korhadt deszka, kátránypapír és málladozó kartonlapok ingatag ösvényén tapos előre Weisz Gizella, s olykor, ha megcsúszik, mint a madár, meglibbenti könyökét. A hirtelen eltakarodott hó csillogó iszappá oldotta maga alatt az utakat, ezt is, amely párálló salakkupacok között vezet dohogó műhelyek, sáros rakodók felé.

„Igen, eltalálta” – mondja egy férfi Weisz Gizellának az emeleten, a telepvezetői irodán. „Pontosan ez a Bé kettes telep.” A telepvezető kinyújtott lábbal ül a sárgára pácolt csupasz íróasztala mögött. Szemöldöke pár szőr, arca szürke és áttetsző, mint a lantornapapír, ráncai szénporos zsírtól feketék.

„Lemosnám a csizmámat” – mondja Weisz Gizella, a becsukott ajtó előtt áll, csizmáján a sár alól ki sem látszik a szürke halinaposztó. A padlón sárdarabok hevernek, a vaskályha előtt kiömlött salak. Egy priccsen párosával összekötözött gumicsizmák.

„A részleg, amit vezetni fog – mondja a telepvezető, nem pont itt van.” Közben kinéz az ablakon. Az udvar fölött rövid vonatfüttyök pamacsai enyésznek, áttűz rajtuk a nap. „Nem pont itt van” – mondja a telepvezető. „Hanem valamivel távolabb.” Aztán Weisz Gizella csizmáját nézegeti. „És mondja, csak, mi van a csizmájával?”

„Egy kicsit nehéz” – mondja Weisz Gizella. Közben látja a telepvezető csizmáján is a vastag fekete kérget, nadrágján is combig sáros, nemezes lapokban szikkadozik. Hozzáteszi: „De ha megszárad, akkor már könnyebb lesz.”

„Hát persze” – mondja a telepvezető. Künn valahol rövid pukkanással kitörik egy ablak, hirtelen felerősödik a légsűrítők dohogása. Madarak rebbennek fel a háztetőkről, elhúznak az udvar fölött. A telepvezető feláll és kinéz az ablakon.

„Reggel járgány indul a részlegre” – mondja. „Gumicsizmákat szállít. Magát is elviszi.”

Ezzel kisiet az irodából. Weisz Gizella utána néz az ablakon át, de csak cuppogó lépteit hallja az eresz alatt. A műhelyek között tengelyig sárban kicsi gőzmozdonyok tolatnak, nyomukban örvénylik az iszap. A hullámzó sár alatt lehetnek a sínek. A lovak lába is térdig merül, messziről úgy néznek ki, mintha nagyon rövid lábakon járnának. Egy üres bádogszekeret vontatnak egy hegyes szénkupac mentén, amelynek északi oldalán szürkén megrekedt a hajnali dér.

Weisz Gizella táskájából zsebkendőt vesz elő, végigsétál a folyosón, benyit a mosdóba. A kagyló poros és kérges, a csapok szárazon böfögnek, a tükör helyén, épp arcmagasságban szénporos ujjal rajzolt koponya. Alatta szénporos ujjaktól a felirat: Még mindig szép vagyok.

 

A telepvezető Weisz Gizella nyitott sporttáskája fölött babrál. Egy bugyit morzsolgat ujjai között, közel a szeméhez matatja, és bámulja a kicsi bevarrt címkét.

„Mi a fene van ideírva?” – kérdi, amikor megpillantja Weisz Gizellát az ajtóban. „Olyan aprók ezek a betűk, hogy nem tudom kiolvasni.”

„Ja – mondja Weisz Gizella –, csak valami nevek”. És kibetűzi: „Dior-Paris. Ez van odaírva.”

A telepvezető csücsöríti a száját, mintha a bugyinak a béleltebb részét kívánná megérinteni, ami Weisz Gizella legrejtettebb titkait takarja, csücsörít, és azt mondja:

„Akkor kitépjük. Így.” És két ujja közé csípve, csuklója egyetlen mozdulatával, ahogy egy fogat vagy körmöt kell, kitépi a címkét az anyagból. Kicsit elmosolyodik.

„Véletlenül benne maradtak” – jegyzi meg Weisz Gizella. „Még otthon kivághattam volna őket, de nem jutott eszembe.” „Most már nem kell kivágni őket” – bólogat a telepvezető. A holmikat az asztal egyik felébe sepri, és újra belenyúl Weisz Gizella táskájába. „És gondolja” – kérdi, „hogy lesz ideje olvasni?” Hümmögve forgatja kezében a könyveket. „Meg aztán minek? Maga már tud eleget, úgy hírlik. Itt van a fiókomban a betevő falat: A leninizmus kérdései. Azt majd tegye a párnája alá. A többi, azt hiszem, itt marad.”

„Tőlem maradhat” – mondja Weisz Gizella. „Tulajdonképpen csak rövidebb időre jöttem.”

„Az idő mindig rövid” – mondja a telepvezető. „Minden körülmények között.” A telepvezető benéz a kályhába, látja, hogy üres és hideg, legyint és kimegy az irodából. Weisz Gizella késő délutánig lesi az ablakból, mikor tűnik fel alakja a sárban tolató, gőzfátylakat eregető mozdonyok között.

„Jöjjön” – mondja a telepvezető. „Most megmutatom magának a kantint.” Elöl megy a telepvezető, mögötte Weisz Gizella, lemennek az udvarra, az eresz alatt, félkézzel a falnak támaszkodva megkerülik az épületet. Egy nyitott ajtó mögött két szennytől fénytelen asztal fölött csupasz villanyégő lóg, bevilágít a pult mögé, a kincstári ruhás kantinosra, a polcokra. „Adjon nekem egy rumot – mondja a telepvezető –, a kisasszonynak pedig egy narancslikőrt.” Elveszi a két vizespoharat, alján az itallal, megáll háttal a pultnak. „Hallotta? Kisasszonyt mondtam. Közben még azt is tudom, ki volt a férje. Na jó. Ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna?”

„Nehezen tudtam volna választani” – mondja Weisz Gizella. „Egyiket sem szeretem.”

„Azért most döntse el hamar. Aztán vegyen magának egy-két üveggel valamelyikből” – mondja a telepvezető. „És vegyen magának egy olyan rúd szalámit. Egy kiló hasábtúrót, kétszersültet, ha szereti, marmeládot, meg kekszet.”

„Azt valakinek meg is kell enni.” Weisz Gizella a pult mögötti polcokat nézi, a sáros, szakadozott címkéjű üvegeket, a penészes, sérves szalámikat, a csupasz ládában porladozó kekszet. „Maga éhes lesz” – mondja a telepvezető. „Meg akar majd enni mindent, amit itt látott. Mindenből egy ruháskosárral. De hát ruháskosarakkal nem fér fel a járgányra. Mondtam, a járgány gumicsizmát szállít a részlegre.”

A telepvezető visszakíséri Weisz Gizellát az irodára. Bezárja az íróasztal fiókját, zsebre teszi a kulcsot. Kinéz az ablakon. Az ég éppen zöld az alkonyatban, a lila salakhalmok töve már fekete. „Legjobb lesz, ha elteszi magát holnapra. Ledobjam innen ezeket a csizmákat? Vagy tud csizmákon is aludni?”

„Csizmákon? Lehet. Majd megpróbálom.”

Kora reggel járgány áll az irodaépület előtt, úgy látszik, a sár alatt mindenütt sínek feküsznek. Afféle kézihajtány, kétágú hajtókarral, két üléssel, kicsi raktérrel, amelyen éppen elfér ötven pár gumicsizma és rajtuk lovaglóülésben Weisz Gizella. Két sisakos járgányos ember taszítja ki a járgányt a sár alatti váltókon át a nyílt pályára. Ott beülnek a hajtókar mögé.

A keskenyvágányú pálya lassan emelkedik, nemsokára kiérnek a szénaboglya alakú, üstökös hegyek közül, és lomha, magasba vesző oldalak között gurulnak nyikorogva. A rügyező boroszlántövek, sápadt héricsek közt lelapulva, csillogó hártya alatt fekszik a fű, ahogy az eltakarodó hó lenyalta. Amint elérik az erdőt, amelynek gyantaillatát már kanyarokkal előbb érezni lehetett, a járgányt megállítják.

„Most cserélünk” – mondja az egyik sisakos járgányos ember. Leugrik az ülésről és fölkapaszkodik a csizmákra. Weisz Gizella leveti lódenkabátját, s lábát betakarva beül a hajtókar mögé. Pulóverben evez, lapockája körül a gyapjú szőrére hamarosan kiül a pára, és üvegesen áttetsző gyöngyökben odafagy. Fölöttük a fenyőgallyról is jégcsapok lógnak, a lefutó csermelyek lépcsőit, kicsi öbleit fehér kéreg borítja. Egyszer, amikor egy ilyen fojtott hangú ér csordogálása elmaradozik mögöttük, hirtelen sikongani kezdenek a járgány alatt a sínek.

„Állj!” – kiáltja a járgányos ember a gumicsizmákról. Behúzzák a hajtókart, kampóval bebiztosítják, behúzzák a féket, nehogy meginduljanak a lejtőn visszafelé. A sínek sikongása egyre erősödik, feltűnik a pálya végében a másik járgány, amint a fenyők között kanyarogva sebesen közeledik. A másik járgányon két ember ül, húzzák a féket mindketten, néha meg-megeresztik, úgy állnak meg egymással szemben, hogy az ütközők majdnem összeérnek.

Egyikük sisakot visel, a mánk csak úgy hajadonfőtt utazik. Ennek hosszú, őszes és piszkos haja vállára omlik, vörhenyesre fakult szakálla puffadt hasáig ér, kétoldalt rövid varkocsba font tincsek lógnak ki belőle. Vattakabátot visel, derekán átkötött spárgával.

„Szervusz, Buckó” – kiáltja oda neki a járgányos ember, amelyik a gumicsizmákon utazik. „Hová mész?”

A gyapjas, szakállas ember gyanakvó hunyorgással méregeti őket, aztán vékony, köhécselő hangon válaszol: „Haza.” Ásít egyet, be lehet látni a torkáig, egy fog sincs a szájában.

„Azt sosem tudhatod” – mondja erre a másik, Weisz Gizella mellett.

A másik járgány rúdfát szállít, tele van szürke, havas, görbe ágakkal, olyan az egész, mint egy rakomány fagyott elefántormány. A gumicsizmákat le kell most dobálni a töltés mellé, a járgányt le kell fordítani a sínekről, hogy nehéz terüjével a másik járgány elhaladhasson. Miután visszarakodtak, a két járgányos ember helyet cserél. Az, amelyik eddig a csizmákon utazott, az ül Weisz Gizella mellé, és oldalba löki:

„Nem köszönt a kollégának” – morogja kicsi korholón.

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

„Hogyhogy nem. Ő Buckó. A volt részlegvezető. Hogyhogy nem ismeri? Ne is mondjon ilyet.”

„Nem ismerem” – mondja Weisz Gizella.

A járgányos ember csak csóválja a fejét és nevet. „De Potra doktort, ugye, ismeri” – jegyzi meg, miután továbbindultak.

„Őt igen” – mondja Weisz Gizella.

„Na látja, na látja. Ugye, hogy ismeri.”

„De ő nem így néz ki.”

„Most így néz ki.”

Délután érkeznek a részlegre. Az egyik sínpár alagútba, vagy valami vájatba vezet, egy másik odakanyarodik egy barakkszerű, zsindellyel fedett kőépület elé. A két járgányos ember behordja a gumicsizmákat az irodára, egy üres priccsre rakodnak. Weisz Gizella közben tornacipőt húz a lábára, s az épület mellett, vályúból csorgó vízsugárban mossa halinacsizmáját, homokkal dörzsöli ki belőle a sarat. Az irodán a fogasra akasztja szikkadni.

Amikor később betér az irodára az az ember, aki az irodát vezeti, előbb a szikkadó halinacsizmákat vizsgálgatja, aztán a priccsen heverő ötven pár gumicsizmát.

„Ma már nem mehet tovább” – szólítja meg Weisz Gizellát. „Itt fog aludni. Reggel eljön magáért Kuptor Jani, a szénégető, a lovasszekerével. Kiviszi magát a részlegre, amit vezetni fog.”

„Jó. Akkor hát holnap” – mondja Weisz Gizella.

„Hányas ez a csizma?” – mutat az irodavezető a fogason szikkadó csizmára. „Mert ha véletlenségből éppen harminchatos, márpedig úgy nézem, az, megvenném a nagyságos asszonynak. Nem pénzért, persze, hanem egy pár jó gumicsizmáért. Nehogy egy percig is mezítláb maradjon.”

„Tessék” – mondja Weisz Gizella. „Ha megszáradt, akassza le onnan a fogasról.” „Nagyon köszönöm” mondja az irodavezető. „A gumicsizmát, ha kilyukad, ingyen cserélik. Úgyhogy jól járt. Most pedig jöjjön velem. Megmutatom magának a kantint.”

A deszkapulton gyertya ég, fénye remegve csillog a kantinos félig lehunyt szemén. „Egy rumot” – ébreszti az irodavezető. „És egy narancslikőrt a kisasszonynak.” Állnak háttal a pultnak, a gyertyafénynek, maguk előtt az ablakpárkányra helyezett két pohárral, és bámulnak kifelé, a völgyre ereszkedő fagyos szürkületbe. „Kisasszonyt mondtam” – suttogja az irodavezető, „persze, tudom én jól, mi az igazság. Így legalább nem akar majd levelezni valakivel. Egyébként ízlik a narancs, vagy inkább köményest kívánt volna? Mondja, ha azt jobban kedveli.”

„Nehezen tudnék a narancs és a köményes között választani” – mondja Weisz Gizella. „Az igazság az, hogy egyiket sem szeretem. Ezért egy kicsit határozatlan vagyok.”

„Ajánlanám” – suttogja az irodavezető és körülnéz a kantinban, „vegyen magának egy-két üveggel abból is, amit most nem szeret. És vegyen vagy tíz darab konzervet is, paradicsomos halat meg hagymás halat. Tízet-tízet vagy húszat-húszat mindegyikből. És vegyen magának vagy harminc csomag cigarettát.”

„Nem dohányzom” – mondja Weisz Gizella. „Majd fog” – mondja az irodavezető. Az asszony könyökét finoman megérintve kíséri ki a kantinból.

„Egy kicsit belenéznék a táskájába” – mondja az irodavezető az irodán. Jobb kézzel finoman beletúr Weisz Gizella holmijába, egyenként emel ki minden darabot, aztán szép rendben vissza is rakosgatja őket. Két tárgy kivételével. „Csak egy váltás alsónemű” – mondja Weisz Gizella. „Látom” – mondja az irodavezető, és fölemeli az asztalról az egyik künn hagyott tárgyat, a nagy celofánpapírba csomagolt mosdószappant, és szagolgatja. „Ez itt a mi vizeinkben nem habzik” – mondja. „Amúgy is elfogy, és akkor meg mit csinál. Nem igaz? Kap tőlem érte jó másfél kiló mosószappant. És hasonló a helyzet ezzel a melltartóval, ugye, így nevezik. Ígérek érte egy pár bundabéléses egyujjas kesztyűt. Reggel megkap mindent a kantinban, ott lesz a pulton az egész egy kicsi kenderzsákban. Ne feledje, kora reggel eljön magáért az a bizonyos szénégető a lovasszekerével. Kiviszi majdnem a részlegig, ahol már várják magát.”

„Jó, hát akkor holnap” – mondja Weisz Gizella. „És mégis hány ember vár rám a részlegen?”

Az irodavezető Weisz Gizella szemébe néz, föltartja hüvelykujját, és kimondja:

„Egy.”

 

A Kuptor Jani nevű szénégető kora reggel a kantin előtt várakozik a szekerével. A pulton hever a kicsi kenderzsák, benne egy darab másfél kilós mosószappan és egy pár bundabéléses kesztyű. Weisz Gizella vásárol két üveg narancslikőrt, két üveg köményest, húsz-húsz doboz konzervet a paradicsomos meg a hagymás halból, harminc doboz cigarettát, tíz doboz gyufát. Amikor felül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja gumicsizmába bújtatott lábát. Aztán hirtelen lerúgja magáról a pokrócot, veszi a kenderzsákot és visszamegy a kantinba. Félkézzel a homlokához ér, mintha szemét takargatná.

„Egy kicsit meg vagyok zavarodva” – mondja. – „Nem fizettem ki. Nincs is pénzem.”

A kantinos fölemeli a zsákot, átnyújtja a pulton. „Nem kell fizetni. Itt levonásba megy minden.”

Weisz Gizella visszaül a bakra, a szénégető pokrócba csavarja a lábát. A szekérút kaptatóval kezdődik, hamarosan vízmosássá keskenyül, a kerekek alatt hótól összehordott kövek és ágak, jégdarabok ropognak. A ló botorkálva kapaszkodik, farkát időnként megemeli, és hosszan sziszegve vagy panaszosan búgva szeleket ereget.

„A ló a legtisztább állat” – morogja ilyenkor a szénégető.

Déltájt egy tömör, szürke hófal előtt megállnak. Valahonnan a magasból érkezhetett, vörös peremű sziklapárkányokról, mert tele van vörös erezetű kövekkel, letarolt fűcsomóval, derékba törött berkenyével, borsikával. A szénégető kifogja lovát, és kezében Weisz Gizella sporttáskájával, vállán a kicsi kenderzsákkal, elindul, bakancsával lépcsőket rugdosva a fagyott hóba kapaszkodik fölfelé. A hófal tetején bevárja Weisz Gizellát.

„Ne csodálkozzék, ha talál a zsákjában valamit, amit nem maga tett bele” – mondja.

„Nem fogok csodálkozni” – mondja Weisz Gizella. „Köszönöm, hogy szólt.”

„Kapott tőlem négy darab vöröshagymát” – mondja a szénégető. „Nehogy valami rosszra gondoljon.”

„Köszönöm” – mondja Weisz Gizella.

Egyenletesen emelkedő, behavazott sziklás meredélyen haladnak fölfelé, Weisz Gizella a szénégető nyomába lép; jó darabon át térdig süppednek a hóba, aztán csak lábikráig, végül a szélseperte gerinc közelében már csak bokáig. Ott állnak meg, ahonnan már nem lehet tovább kapaszkodni. A szénégető maga elé dobja a sporttáskát és a kenderzsákot.

„Látja, hova kell mennie, ugye?”

Egy kráter peremén állnak, ahonnan a hó keskenyedő nyelvekben nyúlik a meredély aljába, egy zöldre fagyott tó közelébe, egy szürke kőrakás közelébe, amelyet zsindelyes házfedél borít.

„Azt hiszem, látom” – mondja Weisz Gizella.

A zöldre fagyott tóból kiindulva levert cövekek vezetnek csigavonalban a kráter pereméig, a kráter peremétől szabályos távolságra cövekek vezetnek csigavonalban a tó felé, mint az örvény görbéi. A tó fölött, a mélység örökös szélcsendjében mozdulatlan rétegekben ül a pára.

„Én fogok majd egyszer magáért jönni” – mondja a szénégető. „Akkor majd hazamehet. Buckó urat is én vittem le a tegnap. Úgyhogy még találkozunk.”

 

A kőház ajtaja nyitva, Weisz Gizella hiába kopogtat a gyalulatlan deszkán, nem válaszol senki. Megáll egy hevenyészve tákolt asztal előtt. Az asztalon világosszürke állat ül, éppen szembenéz vele. Egy menyét.

A menyét még nem ismeri Weisz Gizellát, mégsem mozdul, még fénylő gombszeme sem rebben, csak pihéi váltanak néha színt abban a könnyű fuvallatban, amit Weisz Gizella érkezése keltett.

A házban két priccs van, az egyik tele van szórva elpotyogtatott kicsi fekete hengerszerű darabokkal, forgáccsá rágott ágydeszkával, pehellyé rágott pokróccal. Ez a menyét ágya.

Weisz Gizella a menyét ágyára teszi barna sporttáskáját, a kicsi kenderzsákot, és becsukja maga mögött az ajtót. Benn megreked a homály, alig világítanak a szennytől kéken hamvas kicsi ablakszemek. Üveg helyett az egyiken tépett zacskó zizeg.

A kék ablakokon át a körkörös gerinc fölött elvonuló fellegek barnák, belőlük ritkásan, galambszínű pelyhekben hull a hó.

„Hol vagy?” – kérdi Weisz Gizella a menyéttől, mert az asztal már üres, nem maradt a menyétből csak néhány frissen és szurkosan csillogó darabka, és egyre távolodó neszelés. Weisz Gizella lehajol, a priccsek sötét alját tapogatja, de nem lát semmit, nem tapint semmit, egyetlen menyétet sem. Egy fekete lavórt talál tele alommal, kiszáradt legyekkel, bogarakkal.

Amikor újra kinéz a kékhamvas ablakokon, akkor látja Weisz Gizella: a hóhullásban kezdenek beszürkülni a kövek, közöttük egy recézett gumitalp nyomai vezetnek a bejárat felé. Weisz Gizella kitárja az ajtót, egy gyér szakállú, sárga bőrű férfi orra előtt.

A küszöbön áll kicsit állatosan szimatolva, vállán nehéz szerszámostáska.

„Tudtam – suttogja –, hogy ma jönni fog valaki. De azt nem tudtam, hogy nő.” Az ajtót maga mögött nyitva hagyja, mozgásától a hó apró örvényekben kavarog a küszöb fölött.

„Nőnek nő” – mondja Weisz Gizella.

A férfi szerszámostáskáját kampóra akasztja, félig elfordulva, olykor visszapillantva kelletlenül figyeli Weisz Gizellát. Weisz Gizella becsukja az ajtót.

„Kellene egy kis meleg víz” – mondja.

„Meleg micsoda?”

„Meleg víz.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni.”

A gyér szakállú férfi leül a priccse szélére, fekvőhelye homályába, konok töprengéssel tekint maga elé.

„Szóval azért csukta be az ajtót” – mondja. „Hogy a víz megmelegedjék.”

„Még vizem sincsen.” Weisz Gizella lábával megérinti a fekete lavór peremét.

„A víz künn van” – mondja a férfi. „Ott van a helye.”

„Azt kellene megmelegíteni.”

A gyér szakállú férfi megingatja a fejét:

„Itt nem lehet tüzelni” – suttogja. „Ha nagy a meleg, elmennek a menyétek. A ház az övék.”

„Csak annyira legyen meleg, mint a bőröm” – mondja Weisz Gizella.

„Jó. De csak annyira” – mondja a gyér szakállú férfi kicsit indulatosan. „Jó. Akkor ma kivételesen begyújtok. Csak azért, hogy tudja meg maga is, milyen nagy kár volt. Most az egyszer tüzet rakok.”

A férfi állatosan puha mozdulattal ugrik föl a priccsről, kitárja az ajtót, és maga mögött nyitva hagyja. Fönn, a kráter peremén, valami távoli, kósza napfényben a széltől fölporzó hó sárga csóvái lobognak. A zöld jegű tó fölött a lila köd leplei puhák, mozdulatlanok.

Weisz Gizella kiveszi barna táskájából az újságot, amit a csomóponton vásárolt, összegyűri és betömködi a kályhába. A férfi havas borókagyökeret hoz, fagyott ágakat, bedobja őket a papírra, és gyufát gyújt. Mielőtt a láng a papírt érintené, eldobja a gyufaszálat. Kirángatja a gally alól az újságot, térdén simítgatja.

„Ki az hogy Malenkov? Ki az, hogy Bulganyin? Ez mit jelent?”

„Találja ki.”

„Szóval meghalt” – sóhajt egyet a gyér szakállú férfi. Összegyűri az újságot, bedugja a gyökerek, gallyak alá és meggyújtja. „Nem jó dolog a meleg” – magyarázza halkan. „A meleg a legborzasztóbb dolog. Ha benn meleg van, künn hideg van. Ilyesminek nem szabad előfordulnia. Holnap majd meglátja, mikor cövekelünk.”

„Hogy holnap mit csinálunk, azt még nem tudjuk” mondja Weisz Gizella. „De majd reggel megmondom.”

„Cövekelni fogunk” – suttogja a gyér szakállú férfi. „Itt csak cövekelni lehet. És remélem, az árnyékban. Ugye, most már körülbelül április lehet.”

„Pár nap múlva április van” – mondja Weisz Gizella.

„Gondoltam. Akkor pár hétig árnyékban maradunk déli fekvésben is. De egészen fönn rendesen süt a nap. De ne féljen, itt lenn soha.”

„Ezt maga biztos jobban tudja. Régóta élhet itt a végeken.”

„Ez a világ közepe, Weisz Gizella.”

„Maga tudja a nevemet.”

„Maga is kitalálhatná az enyémet. Ha eltelik majd valamennyi idő, biztos eszébe jutok.”

„Szóval ismerjük egymást.” Weisz Gizella lehúzza a menyét priccséről a lyukasra rágott pokrócot, az ajtó előtt kirázza. Előcsomagol a sporttáskából, a kenderzsákból, a konzervdobozokat, a cigarettát, meg a négy üveget az asztalra teszi. „Ehetnénk valamit” – mondja.

„Én ma már ettem” – mondja a gyér szakállú férfi. „De ha ég a tűz, lehet, főzök egy kicsi kukoricadarát. Kiborítom a küszöb elé, meglátja, reggelre elfogy az egész. Még egy kicsi sárga pötty sem marad belőle.”

Weisz Gizella kimegy az üres lavórral, nyitva hagyja maga után az ajtót. Tele hóval hozza vissza és ráteszi a kályhára.

„Ha volna egy kicsi zsinege, segíthetne nekem” – mondja és a másfél kilós mosószappant az asztalra teszi. „Több darabba kellene fűrészelni. A felét magának adom.”

„Mit csináljak vele?”

Ahogy a vaskályha lapja forrósodik, a lavór alatt pukkanni kezdenek a vízcseppek. Weisz Gizella a menyét priccsén ül, a gyér szakállú férfi a saját priccsén, a zsineg két végét húzogatják, ölükbe hull a szappan reszeléke. „Nem ferde?” „De, egy kicsit ferde.” Mert én ferde szappant még nem láttam.” „Jó, akkor kezdjük elölről.”

„Hol itt a vécé?” – kérdi Weisz Gizella, amikor a másfél kilós szappant huszonnégy egyforma darabra fűrészelték.

A férfi kimutat a kék ablakokon:

„Az ott mind vécé az egész. De azért jó, ha az ember megszokja, hogy mindig ugyanarra a helyre járjon. Nem egyébért, de ha valahol piszkot talál, abból tudja, hogy idegen járt errefelé.”

Weisz Gizella leveszi a lavórt a kályháról, leteszi a földre. „Most forduljon el egy kicsit” – mondja.

„Behunyom a szemem” – morogja a gyér szakállú férfi priccse homályából.

Weisz Gizella megoldja derekán a gombokat, letol magáról minden ruhát, ujjával megfricskázza a vizet, aztán beleül. Végigsimítja magát a víz alatt, a homályba bukott csukott szemű férfit nézi, megrázkódik hangtalanul. Körülötte kicsi hullámokban remeg a víz.

„Nézhet, ha akar” – mondja. „Úgyis mindegy. Ha akarja, tartsa nyitva a szemét.”

A férfi kinyitja a szemét. Előbb Weisz Gizella tekintetét keresi, aztán csupaszon feszülő térdére néz, a körülötte remegő vízre. Nézi, mintha egy menyét ülne a lavórban.

 

„Esteledik” – mondja Weisz Gizella. „Mivel szoktak itt világítani?”

„Semmivel.”

„Bocsásson meg. Butaságokat kérdeztem.”

„Itt nem kell világítani.”

Weisz Gizella a menyét priccsén ül, hangtalanul rázkódik. „Bocsásson meg. Még kérdeznék valamit: van egy konzervnyitója?”

„Van egy pár jól kifent késem” – mondja a férfi. Weisz Gizella találomra matat a konzervdobozok között, elővesz egyet, s az asztallábon ugráló fények elé tartja: „Ez paradicsomos hal. Szereti? Ezt bontsa meg, kérem. És van narancslikőröm is, meg köményesem is. Melyiket kívánja? Bontsa meg valamelyiket.”

„Azt már nem” – suttogja a férfi. „Ilyesmivel nem pusztítom magam.” Késsel körbevágja a konzervdoboz fedelét, leteszi az asztalra. Veszi az egyik üveget, mutatóujjával benyomja a dugót. „Tessék.”

„Akkor lásson hozzá” – mondja Weisz Gizella. „Faljon valamit, amíg a tűz világít.”

„Mondtam: ma már ettem. Esetleg, ha nem szereti, meghagyhatja nekem a levét. A sót kívánom.” A férfi kissé idegenkedve a fény és a meleg levegő érintésétől priccse végébe kuporodik. Weisz Gizella jó ideig nem is lát belőle semmit, csak egy gyufa ellobbanó fényénél gyér szakállát, sötét tekintetét, aztán apró villanásokat, amint szippant a pipájából.

„Tessék, a leve.” Weisz Gizella odanyújtja a majdnem üres konzervdobozt. Megvárja, amíg a férfi kiszürcsöli. „Amit maga szív, annak jó a szaga. Tömhetne nekem is egyet. Kipróbálnám.”

„Azt elhiszem” – mondja a férfi. „Szélhordta falevél, saját szedésem. Ha olyan az idő, a levelek néha ott kavarognak a magasban, alkonytáji napsütésben. Én olyankor tudom, azok az enyémek, nemsokára csöndben levitorláznak ide, és akkor összeszedhetem őket.”

„Megkóstolnám” – mondja Weisz Gizella.

„Szívjon bele, ha olyan nagy pipás. Nincs több pipám, szívja meg ezt.”

Weisz Gizella elveszi a pipát, fogai közt rendezgeti a csutorát, beleszív. „Úristen” – motyogja. „Hova köphetek?”

„Akárhova. A földre.” – A férfi kihajol a priccsről. „Maga nevet?”

„Úristen – motyogja Weisz Gizella –, azt hiszem, nevetek. Na jöjjön, igyék maga is egy kortyot, maga Öcsi, vagy Petya. Maga vagy valamilyen Öcsi, vagy valamilyen Petya. Most már majdnem tudom, hogy kicsoda.”

„Látom, eszébe jutottam” – suttogja priccséről a gyér szakállú férfi. „A kettő közül az egyik én vagyok. De nem iszom. Én nem pusztítom magam. Túl akarom élni azokat, akik ideküldtek. És most elég volt. Hallgassunk.”

Weisz Gizella jó párszor belekortyol az üvegbe, amíg újra megszólal: „Potra doktor, vagy ahogy errefelé nevezték, az a Buckó mennyi időt töltött itt?”

„Hallgasson” – suttogja ingerülten az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, mért is küldték ide. És kérem, ne tegyen többet a tűzre. Elmennek a menyétek, és akkor egyedül maradok.”

Weisz Gizella lenyújtja karját a tűz halványuló fénykörébe, megnézi, hány óra. Lecsatolja karóráját, fölhúzza és az asztalra teszi. „Mindjárt hét óra” – mondja. „Este van. Mindjárt elindulok, odaülök egy kicsit maga mellé. És elbeszélgetünk. Nem fogja hallani senki sem.”

„Azt az órát nem kell többet fölhúzni” – suttogja szárazon az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Tegye el onnan valahova, hogy ne halljam. Vigye onnan. Ássa el.”

„Majd eldugom valahova” – mondja Weisz Gizella. „Majd bedugom oda a zöld jég alá, akkor majd csönd lesz. Mindjárt ezt is megbeszéljük. Azt mondta, főz valami darát, aztán kiönti a küszöb elé, hogy lássam, reggelre nem marad belőle semmi.”

„Nem emlékszem. Nem mondtam ilyesmit. Soha nem akartam főzni semmit.”

A parázs omladozik, a szürkén remegő pernye alól alig világlik. A távozó meleg csöndjében néha a zacskó zizzen az ablakon, néha pattog a kihűlő kályha. És pattannak a gombok Weisz Gizella derekán, amint a ruháit oldozza.

„Maga vetkőzik” – suttogja az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Itt éjszakára nem kell levetkőzni.”

„Én levetkőzöm” – suttogja Weisz Gizella. „Mindjárt elindulok maga felé.”

„Azt ne.” Az Öcsi vagy Petya nevű férfi a falnak fordul. „Azt meg ne próbálja.”

„De. Odamegyek egy kicsit. Még ma.”

„Maradjon ott. Maradjon a helyén. Várja meg, amíg megkívánom.”

„Ha odamegyek, meg fog kívánni.” Weisz Gizella ott áll valahol az Öcsi vagy Petya nevű férfi priccse előtt. „Hol van, mert nem látom. Nem látok semmit. De biztos megtalálom.”

„Ne nyúljon hozzám.”

„Valahol itt kell lennie magának. A közelemben.”

„Ne érjen a bőrömhöz. Nem akarom.”

„Csak megpróbáljuk” – suttogja Weisz Gizella. „Még ma, mert holnap már holnap van. Ideadja szépen a kezét, és én valahol megmelegítem.”

„Hallgasson” – nyávogja lucskosan a tenyerébe az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Az ördögbe az ilyen beszéddel. Ne érjen hozzám, mert sikítok.”

 

„Azt mondtam: ne!” – morogja fenyegetően az Öcsi vagy Petya nevű férfi. „Legalább várja meg, amíg elfelejtem Buckót.”

Weisz Gizella keze a levegőben, lassan ereszkedik lefelé, megérinti saját térdét, megtámaszkodik rajta és taszítja magát visszafelé, a menyét priccse felé. Kitapogatja ruháit, halkan neszelve húzza őket magára, eldől, fészkelődik az alomban, lyukas pokrócát magára teríti.

„És az sok idő?” – kérdi.

„Tudom én? Mi az, hogy sok idő.”

„De egyszer csak elfelejti.”

„Talán. Pár év alatt. Talán.”

Weisz Gizella öklét combja közé fúrja, összekucorodva fekszik a vackán az álom határán lebegve. Valamikor éjszaka az Öcsi vagy Petya nevű férfi fojtott hüppögését hallja, fojtott panaszos nyüszítést, lábán nesztelen közeledést, finom tapogatásokat érez, és hirtelen felül.

De az Öcsi vagy Petya nevű férfi egyenletesen szuszogva alszik a priccsén, nem sír, nem hüppög, nem nyüszít. Nem tapogat, nem közeledik. Weisz Gizella lábán, derekán, a pokróc résein át hölgymenyétek és úrmenyétek kergetőznek, cincogó, nyüszítő hangon üzekednek.

Weisz Gizella ökle a combja között, súrolják néha kósza pihék, néha meg-megrándul hangtalanul. Aztán megnyugszik: ez most már így lesz egy darabig.

Tudnivalók a szénégetőkről

Azok a szurtos szénégetők a füstös boksák körül dolgoznak. Nem is szenet égetnek, hanem fát, nem is égetik, csak senyvesztik, addig, amíg valódi faszenet nyernek belőle. Ruhájuk füstszagú, hajuk füstszagú, szemöldökük töve kormos, fekete a körmük feketéje.

A boksák körül a szénégetők ormótlan fekete, fatalpú bakancsban járnak, ha az erdőre indulnak, gumicsizmát húznak. Ha megtérnek az erdőről, levetik a gumicsizmát és lilára pácolt lábukat hideg patakvízben áztatják. Onnan mezítláb térnek az eresz alá, közben gyantás lesz a talpuk, mint a medvének.

A szénégetők, ki tudja miért, nem járnak málnászni. Pedig a füstölgő rakások tájékáról éppen odalátni a bozontos málnavészre, a hínárosan ködlő oldalakra, mackóruhás, feketekendős málnaszedő asszonyokra. A szénégetők arrafele sem néznek.

De amikor a mackóruhások hazatérőben a boksák közelébe érnek, a szénégetők elébük állnak, kiveszik kezükből a málnával tele vedreket és leteszik a földre. Leveszik az asszonyokat a lábukról, őket is leteszik a földre, valami kis bolyra vagy túrásféleségre, és bizonyos ideig rájuk feküsznek.

Aztán lecsurgatják a megereszkedett málna levét, és megisszák. Ettől erőre kapnak. Az egyik mackóruhás fényes bábakalácsát nyes magának a fű közül, kitűzi feketekendős homlokára. Tündökölve ballag a többi között lefelé a völgyön, hazafelé. A szénégetők kiöltik utánuk a nyelvüket.

A szénégetőkben nem dúlnak indulatok, nem gyűlölnek ők senkit és semmit. Hacsak a nagy őzlábgombát nem. Mert ha a boksák mögött ráakadnak, tüstént fölrúgják ingerülten, hogy gyanúsan nagy, vedlő kalapja messzire gurul. Akkor utánamennek és ormótlan fatalpú bakancsukkal jól megtapodják, míg síkos lesz tőle a föld. Pedig kiránthatnák maguknak vacsorára, lisztes tojásban, forró zsírokban.

De a szénégetők nem gombát, hanem grízes laskát esznek vacsorára. Nem kell hozzá, csak gríz és laska. Gríz van, laska van. Jó étvágya van a szénégetőnek. Amikor szagos pálinkát isznak, muslicák gyűlnek szájuk köré, a leheletükre.

A szénégetők igencsak fülelnek, amikor hangokat hallanak az erdőből. Ők onnan tanulnak. S amikor az aljnövényzet szövedékén át közelít a hang, egy férfi mondja egy nőnek: unalmas vagy, mint egy bruknerszimfónia, akkor a szénégetők összenéznek. Bruknerszimfónia, bruknerszimfónia – ismételgetik vigyorogva még heteken át, amíg el nem felejtik.

Mert ők nem tudják, mi az unalom. A szénégetők, amikor nem fát senyvesztenek, hogy faszenet nyerjenek, amikor nem nagy őzlábgombát rugdosnak, amikor nem mackóruhás asszonyokkal foglalkoznak, többnyire alusznak.

A szénégetők fából és kőből épült, kátránypapírral fedett kunyhóban alusznak pókokkal, fülbemászókkal, denevérekkel, mogyorós pelékkel és különféle pockokkal. A pókok, a fülbemászók, a bőregerek, a pelék meg a különféle pockok már kezdik megszokni a szénégetőket.

Az ősz kezdete

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát és az úttestet fakózöld akáclevél borította; az emberek pirkadatkor becsukták az ablakokat.

Lamos is korán kelt, s amikor az ablakszárnyakat behajtotta, orrát megérintette a levegő maró bürökszaga, amely szobája nyugatra néző ablakai előtt szokott lengedezni nagy nyári zivatarok idején. Ezen a reggelen a szag merő véletlenség lehetett, a deres háztetők éppen szikkadtak az erős napsütésben, s a látóhatárt lezáró hegységig felhőtlen maradt az ég. Talán a hirtelen érkezett hideg csalta a mezei gyomból utoljára a szagát. Vagy talán valami bürökszagú vegyszer került a levegőbe.

Mire Lamos elindult kerékpárján az Olajprés utcán, a bürökszag elillant, nyomába tódult a pékség felől a friss sütemény meleg illata.

Lamos hét óra előtt érkezett a peremkerületben fekvő kertészetbe. Kerékpárját előírás szerint a bejárat mellett, a támasztóban hagyta, és elindult a szerszámkiadó felé. Félútról hívta vissza a portás: mielőtt a központi nagy parkok felé indulna dolgozni, beszéljen a főkertésszel.

– Újság van – mondta a főkertész. – Maga egy gyermeket kért. Úgy tudom, ma délben át is veheti.

– Szóval megvan. – Lamos biccentett, elment a szerszámkiadóba, aztán szerszámostól újra kerékpárjára ült, és visszahajtott a belvárosba, a központot övező parkokba. Ez volt az év utolsó nyírása; Lamosnak szögletesre kellett nyírni a park gyepét őrző bokorsort, gömbölyűre a magányos bokrokat. Miközben nyírt, sosem távolodott el a bokortól, csak akkor, amikor már úgy érezte, hogy be is fejezte. Ilyenkor elsétált a bukszus mellett, vagy körbejárt egy-egy gömbölyűre nyírt bokrot, és szemügyre vette, mit végzett. Maga is láthatta, kitűnően nyírt, szögletesre és gömbölyűre egyaránt.

Tizenkettő előtt elindult a árvaház felé, ahol már várta a gyámhatóság. Útközben még ácsorgott egy darabig a vattacukor-készítők gépe mellett, még mindig hideg szél kavargott, szinte érezni lehetett, mint veszít ez a pókhálószerűen könnyű édesség az illatából. Üres kézzel érkezett az árvaház irodájára. Miután nevét különböző űrlapokon aláírta, egy kövérkés, vörös hajú fiúgyerekkel az oldalán lépett ki az utcára.

– Nahát – mondta Lamos a kapu előtt. – Ez aztán igen. Akkor hát induljunk.

Megálltak a vattacukor-készítő ember forgó lavórja előtt, Lamos vett is egy adag vattacukrot, és a fapálcikánál fogva a gyermek kezébe adta.

– Úgy – mondta. – Ez aztán finom. Edd meg hamar.

Kicsit aggódott Lamos, amikor látta, hogy csak a szél borzolja a vattacukrot, a gyerek nem harap belé, nem ízlelgeti idejében, az pedig elveszíti illatos melegét. Aztán a gyerek mégis körbeszimatolta, nekilátott, nemsokára orra tövéig maszatos volt tőle az arca.

– Ha kívánsz ilyesmiket – magyarázta Lamos –, kérj csak egész nyugodtan. Akkor még kapsz ebből a finomságból. Zsebéből pénzdarabot halászott elő. – És tessék. Ebből pedig vegyél magadnak, amit te akarsz.

– Egy almát – mondta a kövérkés fiúgyerek. Ekkor szólalt meg először.

– Egy almát. Kitűnő. Az alma egészséges – mondta Lamos. – Igen, az alma. Egyél minél több almát. És mondd, hány éves vagy?

– Nem tudom – mondta a gyermek.

– De hatéves már megvagy – mondta Lamos. – Ugye, hatéves vagy?

– Hat – mondta a gyerek.

– Hat? hiszen ez nagyszerű. – Lamos megveregette a gyerek vállát. – Ez igen.

Amikor a park bejáratához értek, Lamos egy utcai árustól egy kiló jonatánalmát vásárolt. Aztán bevezette a gyermeket a tiltott pázsitra.

– Megérkeztünk. Kérlek foglalj helyet, és figyeld meg jól, hogy mit csinálok.

Lamos nyírta a bokrokat, kerékpárja lefektetve hevert a pázsiton. Elégedetten figyelte, hogy a gyermek egyenként előveszi az almákat a zacskóból, és kifényesíti őket. A gyermek maga elé rakosgatta a fényes almákat, aztán egy kivételével valamennyit visszatette a zacskóba. Abba az egybe beleharapott, és csodálattal nézte az apát a gömb iránti bámulatos érzékenységével.

– Azt hiszem, megkapták a gyereket – újságolta egy szomszéd Lamosnénak az ablak alatt, amikor kerékpárját tolva, oldalán a kövérkés, vörös hajú gyerekkel Lamos föltűnt az Olajprés utca akácai alatt.

Az utcából ekkorra végképp eltűnt az érthetetlen hajnali bürökszag, a péksütemény illata is, csöndes őszi levegő volt, amit néha megízesített az udvarokból kicsapó levesgőz.

Lamos észrevette, hogy ablakokból lesik őket, és sietve a gyermekhez hajolt: – És mondd, kedvesem, eddig hogyan szólítottak?

Figyelmes hajóskapitány

Egy Petke nevű, igen alacsony növésű fiú, pár nappal sikeres érettségije után hajóra szállt. Rokona volt a kapitány, aki úgymond jutalomútnak szánta ezt a kirándulást. A jutalomút Petke számára különféle előnyökkel járt: alacsony termetét a kellemetlen bámészkodók elől elmenekíthette a szárazföldről; kedvére fuvolázhatott saját kabinjában a kiterjedt folyóvíz fölött, közben beláthatott az Al-Duna part menti nádasaiba, a települések piszkosfehér falaira, vámhivatalokra és hajózási irodákra, barna ajtókeretek tövében kuporgó tányérsapkás rakodómunkásokra, kövér kikötői macskákra. És egyáltalán megismerkedhetett ezzel a vénséges vízi járművel s azzal a lassan oldódó szorongással, ami erőt vesz az emberen, amikor imbolygó vizekre száll.

Teherhajó volt, így berendezéséből hiányoztak azok a kellékek, amelyek az utasok időtöltését a leírásokból ismert módon változatossá teszik. A fuvolázó Petkét ez nem zavarta, megelégedett a szutykos hajókötelekkel, a horkoló matrózokkal s rokon kapitányával, akit a szárazföldön hétköznapi, semleges bajusza itt a parancsnoki hídon amolyan vén folyami mackóvá tett. Petkét csak az bántotta, hogy megállás nélkül siklanak el a part menti látványosságok előtt, s már-már úgy tűnt, csak a hal- és iszapszaggal belengett városok elmaradozó képével marad.

Mégis, egy reggel Petke arra ébredt: a hajó áll. Most egészen közelről látott egy hajózási irodát, egy vámhivatalt és kövér kikötői macskákat. És egy lapos, földszintes épületet, málladozó homlokzatán ezzel a kopott felirattal: „Krompor & Talp”. Fura nevek voltak, két fura nevű ember társult valamikor egymással. Az épület előtt tányérsapkás rakodómunkás üldögélt, és fehérre festett tonettszéken egy egészen négeresre göndörített hajú lány, karnyújtásnyira falnak támasztott gitártokkal. Az egykori Krompor & Talp-féle cég kapuján éppen egy pianínót toltak kifelé, golyóscsapágyon gördülő kicsi szekéren taszította két munkás, s miután elhaladtak mellette, a göndörített hajú lány is felállt, és a gitártokot átkarolva utánuk indult. Petke jól látta, amikor leugrott a székről, alacsonyabb maradt, mint a szék támlája. Alig volt nagyobb a lány, mint a gitártok, amit két rövid karjával átölelve cipelt.

A hajót nemsokára eloldották a parttól, Petke tudta, a lány a fedélzeten maradt. Először látott hozzá hasonló termetű embert, először látott ekkora lányt. A kabinablakból még rálátott az elmaradozó homlokzatra, s arra gondolhatott: ez hát a Krompor & Talp-féle lány.

A rokon kapitány már reggeli előtt beült az étkezőbe, a szokottnál díszesebben terített asztal mellé, jobbján a göndör hajú lánnyal. Már csak Petkére vártak.

A kapitány finom mosollyal mutatta be őket egymásnak. A lány, mondotta, nemrég érettségizett, jutalomútja ez neki. Úgyanúgy, mint Petkének. A Krompor & Talp-féle lány közben fesztelenül nevetett, és Petke termetét méregette kissé szánakozó tekintettel, nyilván mulatságosnak találta. Petke is kicsinylő mosollyal kutatott tekintetével az abrosz alatt, vajon meddig lóghat ennek a fura szerzet lánynak a lába.

Reggeli után egy Petke számára ismeretlen kabinban üldögéltek. Ide állították be a pianínót, amelyet kora reggel befuvaroztak, ott hevert a Krompor & Talp-féle lány gitárja, a falon pedig majdnem életnagyságú képen maga Elton John tekintett rájuk piros szemüvege mögül, sárga overallban, fekete pelerinben, ezüst cilinderben, üvegtalpú cipőben. Hangszóróból fülledt remegéssel tört elő a High-flying bird dallama. Bizonyára a rokon kapitány figyelmessége lehetett, aki remélte, hogy a zongora-lovag bűvölete enyhíteni fog a jutalomutasok tartózkodásán. Figyelmességéhez tartozott, hogy néha kopogtatás nélkül lábujjhegyen lépegetve rájuk nyitott, rumos kávét és Sternburg sört hozott. Közben megjegyezte, nem ártana, ha betanulnának néhány kedves zeneszámot, hisz zongorázni mindketten tudnak, nem árt, ha késedelem nélkül próbálni kezdenek. Nincs ennél hasznosabb időtöltés.

Petke fuvolázott, a Krompor & Talp-féle lány gitározott, felváltva zongoráztak. Az első próba Befejeztével Petke, amikor az ajtóban udvariasan előreengedte a lányt, hogy előzékenységének nyomatékot adjon, tenyerével a derekához ért.

– Közöttünk nem lehet szó semmiről – mondta hirtelen a lány, félig hátrafordulva. – Nekem felnőtt barátaim vannak. Egy-hetvenhatosak, egy-nyolcvanasak.

Petke elvörösödött, és nem felelt semmit. Sokáig ácsorgott a parancsnoki híd körül, leste a kapitányt, hogy minden bonyodalomnak elejét vegye, hogy sürgősen megmagyarázza viselkedését. Mozdulatát félreértették, ő csak udvariasságnak szánta, nem történt kísérlet a testi közeledésre. Közben látta, a korlátnak támaszkodva a Krompor & Talp-féle lány kuncog és vigyorog, rázkódik fején a göndör hajkorona. Ez Petkét egy kicsit bosszantotta, egyszersmind meg is nyugtatta: a lány büszke, de nem haragtartó. Oda is jött hozzá a lány:

– Muzsikálni azért együtt fogunk – mondta. – Azt igen. Egy másik reggelen a hajó megint állt. Mélyéből ládákat emeltek ki a partra. A kapitány aznap Petke és a Krompor & Talp-féle lány társaságában a rakpart közelében, egy piactéri kerthelyiségben reggelizett. Ikrát ettek, közben sört kortyolgattak. Végig lehetett látni az egész déli rakparton, majdnem teljesen elborította a fejeskáposzta és a görögdinnye. A káposzta állt magasabb halmokban, vonulatai a környező lacikonyhák ereszéig emelkedtek, s onnan, ahol lankái végre elültek, időnként egy-egy fő kilépve a többi közül, egymagában gurult a villamossínek felé. Ott a kerekek vagdalékká szelték őket. Rothadt káposztaszag volt az egész rakparton.

Petke meg a lány is az eltévedt káposztafejeket bámulták, ahogy a villamos kerekei alatt ropognak. Csak nagy ritkán pillantottak a kerthelyiség szomszédságában álló vándorcirkusz ponyvájára, a tákolmány oldalán lógó nagy betűs feliratra:

„Hangszerismerő férfi és női törpét próbaidőre fölveszünk.”

Ilyenkor elvörösödtek, lopva pillantottak egymásra a cinkosság villogó színei nélkül, mélységes szánakozással. A kapitány bal tenyere Petke jobb kezén, jobb tenyere a Krompor & Talp-féle lány bal kezén pihent.

– Ez rengeteg pénzt jelenthet – mondta mély rokoni hangján. – Szerencsés véletlen. Pusztán érettségivel ma nem sokra mégy.

A Krompor & Talp-féle lány reménytelenül fölnevetett. Petke komor maradt, szabadon maradt kezével az abroszt gyűrögette.

– És a mama tudja? – kérdezte halkan.

A hajóskapitány bólintott:

– A mama boldog – mondta.

Beavatás egy szakmába

– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.

Vencel ott állt a folyóparton; egy talpalatnyi helyen, egy darab fűcsomón, mialatt a csatornamester gumicsizmájával belegázolt a csatorna hol habos, hol egyszerűen szürke lepedékes vizébe, és a boltozat alatt megrekedt homályból eloldott egy csónakot. Orrát kitolta a partig, hogy Vencel száraz lábbal beleléphessen, aztán megfordította, és maga is belelépett.

– Erre gondja legyen – folytatta a csatornamester –, mert ebből ki tudja, milyen bajok származhatnak. Tehát így! Ezzel a csatornamester belakatolta maguk mögött a folyóvízre nyíló csatorna vasrácsát, bekapcsolta a csónak orrára és a két oldalára szerelt lámpákat. Amikor látta, hogy Vencel elhelyezkedik, a csónak orrába állt, és evezni kezdett.

– Az evezésbe hamar belejön. Az itt egyébként sem különös művészet. Bár arra ügyelnie kell, ha a lapát a falakat érinti, fölösleges a mozdulat, s talán még egyensúlyát is veszítheti. Szóval csak megfontoltan.

Vencel orra előtt zsebkendőt tartott, azon át vette a levegőt, s amikor válaszolt, hogy „értem”, a csatornamester csak annyit hallott:

– Ühtüm. – Vagy: – Öhtöm.

Vencel nemsokára fújni kezdte az orrát, ám hamarosan rájött, jobb, ha hagyja, hogy szimatolójáratai megteljenek folyadékkal. Mire a zsebkendőt először elvette orra elől, már elmerültek a sötétségben. A távoli folyópart zöld derengése villózott a nedves falakon.

– Mindjárt meg fog ismerkedni valakivel – mondta a csatornamester egykedvűen evezve.

– Itt? – kérdezte Vencel, és amíg a szót kiejtette, elvette a zsebkendőt az orra elől. Kissé megijedt, mint öblösödik a hangja a boltozaton.

– Valahol errefelé – folytatta a csatornamester. – Valahol errefele találkozni fogunk vele. Puha, ez az illető neve.

Vencel hol a csatornamester szétvetett lába között, hol térde mellett nézett előre, a csillogó falakra, egy-egy sebesebben közeledő hullám színtelen tarajára, amely aztán nemsokára meg is emelte alattuk a csónakot. A csatorna hamarosan járatokra szakadozott, egy-egy ilyen oldalágból csermelyszerű harsogással zubogott feléjük a fekete, habos lé.

– Tulajdonképpen, hogy az igazságnál maradjunk, nem is Puhának hívják – mondta a csatornamester. – Van neki rendes neve. Csak én nevezem így, Puhának. Szeretek különböző neveket adni embereknek. Elnevezek valakit így vagy úgy.

Vencel közben hangosan szörtyögött, a csatornamester ilyenkor szótlanul hátrapillantott, óvatos mozdulatokkal tartotta a csónak egyensúlyát.

– Fújja ki az orrát – mondta. – Fújja, ahova akarja. Itt nem látja senki. Én se nézek oda.

– Eh – nyögött Vencel –, azt hiszem, megfáztam.

– Odabenn melegebb van – mondta a csatornamester. Vannak helyek, kórházak és vendéglők alatt, ahol egészen meleg van. Ahol sokat csorgatják a meleg vizet. De nem ajánlom, hogy majd nekivetkőzzék.

– Azt hiszem, nem jól öltöztem. Nem jó itt szvetterben mondta Vencel. – Ma szvetterben jöttem. De hát nem tudtam.

– Holnap majd kap rendes ruhát. Olyat, mint az enyém. Maga is úgy fog öltözni, ahogy én öltözöm – mondta a csatornamester. – Meg ahogy Puha. Az alá nem kell se szvetter, se tornaing. Csak ha nagyon ragaszkodik hozzá.

– Valahol majd jó volna megmelegedni – jegyezte meg Vencel. – Kezét néha összedörzsölte, aztán újra orra elé emelte.

– Valahol – ismételte utána a csatornamester. – Mit gondol, most éppen hol vagyunk?

– Azt nem tudom – mondta Vencel.

– De mégis.

– Nem hát igazán nem tudom. De gondolom, már jó messze lehetünk.

– Ezt majd tudnia kell – mondta a csatornamester. – Néha csak úgy magától kialszik a lámpa.

Bár a boltozat egyre alacsonyabb lett, a csatornamester most sem ült le, görnyedten evezett tovább. A víziút némileg keskenyedett is, Vencel látta, valóban milyen fölöslegesek azok az elhibázott mozdulatok, amikor az evező a nyálkás partot érintve megsiklik.

– Most a piaristák alatt vagyunk – mondta egyszer a csatornamester. – Tudja, hol vannak a piaristák, nem? Vagy maga milyen vallású?

– Vidéken jártam iskolába – mondta Vencel. – Faluhelyen, népiskolában.

– Na – folytatta a csatornamester. – Ha majd megszokja, hallani is fogja: odafönn néha orgonálnak.

– Mikor? Például most is?

– Amikor maga hallja. Akkor. – A csatornamester lassú, óvatos mozdulatokkal megállította a csónakot. – Most? – és fölemelte a fejét. – Hát nem akarok hazudni. Füleljen maga is jó erősen.

Csöndben ültek pár pillanatig. Vencel csak a csatornavizet hallotta, amint a csónak és a csillogó falak között néha megloccsan, a föld alatti szél egyhangú búgását a járatok vizei fölött.

– Nos? Nyilatkozzék. Hall valamit? – kérdezte a csatornamester.

– Nem – felelte Vencel. – Nem hallok semmit.

A csatornamester hangtalanul nevetett. Vencel a csónak ringásából érezte s a hangjából, amely most lágyabban visszhangzott a falakon.

– Ezt meg kell tanulnia – mondta a csatornamester. – Ez fontos. Ha tudja, hogy templom alatt van éppen, akkor hallhatja is, hogy odafönn orgonálnak.

Vencel többnyire hallgatott, néha szörtyögött, és kifújta az orrát. A csatornamester hirtelen letérdelt az első ülésre. Letette az evezőket, s két tenyerét szája elé tartva elkiáltotta magát:

– Puha!

A hang elindult a járatokon és a mellékágakon, s a néha hullámokban érkező csatornavízzel, csendesedő üvöltéssel tört vissza rájuk. A csatornamester felállt, kezébe vette az evezőket.

– Tudja – mondta –, ez a Puha a főcsatornamester. Szerettem volna, ha látja magát. De eltűnt. Nincs sehol. Vagy ki tudja.

Két tágasabb meder összefolyásánál tartottak, amikor Vencel megkérdezte:

– Most hol vagyunk?

– Na, na – mondta a csatornamester. – Mindent azért én se mondhatok meg. De meglátja, pár év alatt maga is beletanul. Olyan füle lesz, mint egy nyuszinak.

A mester magabiztosan, csendesen dudolászva evezett a nedves boltozat alatt.

– Most szóljon hozzá. Eltűnt a főnök. Éppen, amikor be akartam magát mutatni.

– Mi is a neve?

– Puha, kérem, Puha. A főmester. Eltűnt. Bár az is lehetséges, hogy végig a nyomunkban volt. Mit gondol? Vajon a nyomunkban volt?

– Nem tudom – mondta Vencel.

– S ha mégis a nyomunkban volt? Hát nem beszéltünk mi semmiről. Nem igaz? Semmi olyasmit.

– Biztos láttuk volna – mondta Vencel. – Ha már a nyomunkban van.

– Azt már nem – mondta határozottan a csatornamester, és fölnevetett. – A főnök nem használ lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha különös szagokat észlel. Akkor meggyújtja, és megnézi, mi van a szennyvízben. Azért Puha. Olyan, mint a sötétség.

A csatorna végében most a folyópart zöld derengése világított, a nyílás rácsos mintájával egyre nagyobbodott. A csatornamester nemsokára levette a lakatot a rácsról, kinyitotta, és kievezett annyira, hogy Vencel száraz lábbal kiléphessen arra a talpalatnyi helyre, arra a darab fűre, ahonnan a csónakba szállt. Vencel hamar tovább is lépett, leült a gazzal telehordott fűbe, és nagyokat szippantott a levegőből. Aztán beleszagolt a szvettere alá.

– Nem olyan vészes – mondta a csatornamester. – Azért mégis, nem árt ha tudja: ilyen ruhával aztán nem szabad villamosra ülni.

Régi vendég

Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jégeralsóban, Bócz Vera egy kifeslett rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek ketten mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették nagy csöndben, amikor csöngettek.

Serfőző barna kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan elindult az előszoba felé.

– Vigyázzon, kit enged be – szólt utána Bócz Vera. Nincs kedvem felöltözni.

Serfőző hamarosan visszatért a konyhába. Odahajolt a Bócz Vera füléhez.

– Szegény Harkályt keresik – mondta szomorúan és tanácstalanul.

– De hát – suttogta Bócz Vera –, maga remélem, megmondta, mi van vele.

Serfőző szomorúan ingatta a fejét, zavartan igazgatta vállán a köpenyt.

– Én nem mondtam semmit. Mondja meg maga, Vera, ha szeret ilyesmiről beszélni.

Bócz Vera mezítlábasan elsétált az előszobaajtóig, és résre nyitotta. Egy férfi állt az ajtó előtt, kalapját kezében, felöltőjét a karján tartotta. Az asszony éppen csak kinézett, máris visszaült a székére.

– Hívja be – mondta Serfőzőnek.

– Húzza a pongyolát a combjára – mondta Serfőző, miközben ment az előszoba felé. Ott kitárta az ajtót. – Tessék bejönni.

Bócz Vera mezítlábasan, maga alá húzott lábfejjel ült a székén, térde fölött igazgatta rövid pongyoláját.

– Nem haragszik – mondta a férfinak –, amint látja, háziruhában vagyok.

Az idegen kalapjával elhárító mozdulatot tett.

– Milyen ügyben? – lépett hozzá Serfőző, és széket tolt a vendég mögé.

– Itt szoktam aludni – felelte az idegen könnyed fejbólintással. – Harkálynál. A kétnapos ünnepeket rendszerint együtt töltjük.

Bócz Vera végigmérte a férfit. Sötét szeme, sima haja volt, a kalap vörös csíkot hagyott a homlokán. Bócz Vera pongyolája szegélyét húzogatta a combján. Serfőző a kimártott tányérok után nyúlt, az abroszt is leszedte és az öblítőkagylóba rázta.

– Az igazság az – mondta, és úgy maradt a vendégnek hátat fordítva –, hogy Harkály nincs itthon.

– Majd megjön – jegyezte meg mosolyogva a vendég.

Serfőző összefogta az abroszt, betette az asztal fiókjába.

– Aligha – ejtette ki halkan. – Mint említettem, Harkály távol van.

– Értem – bólogatott a vendég. – A szobája ezek szerint üres.

Bócz Vera a vendég szemébe nézett:

– Nem éppen – mondta –, mivel jelenleg mi is benne vagyunk abban a szobában.

– Szóval önök is – bólogatott derűsen a vendég. – Akkor rendben. Én itt régi vendég vagyok. Étkezni a városban szoktam, de kérni fogok egy kapukulcsot.

Bócz Vera meztelen lábával kinyúlt, Serfőző lábikrája felé közeledett, két lábujjával átfogta a jégeralsó szárát és megrántotta. Pongyolája közben combja közepéig húzódott. De Serfőző fél lábát hátrahagyva is elérte a fogason lógó zakóját, kivette zsebéből a kapukulcsot és átnyújtotta a vendégnek.

– Tessék parancsolni.

– Kézcsókom – mondta a vendég, és kalapját a fejére tette. – A viszontlátásra. – Serfőző kiengedte.

– Ejnye! – mondta Bócz Vera, amint az ajtó becsukódott. – Magának aztán komoly gátlásai vannak.

– Legyünk egészen őszinték – mondta Serfőző. – Maga hívta be, Vera. Maga, bizony.

– De nem azért, hogy nekem itt is aludjék.

– De, pontosan azért – mondta Serfőző. – Már nem bír magával. Vesse meg szépen az ágyát.

A szobában megvetették az ágyat, elővették Harkály ágyneműjét, hatalmas, rég nem használt dunyháját. Megvetették a saját ágyukat is, nemsokára lefeküdtek.

– Kikezdhetek magával? – kérdezte Serfőző az ágyban. Vagy a kalapos vendégére gondol.

– Rá gondolok – mondta Bócz Vera. – Arra, hogy el fog ez jönni máskor is. Valahányszor kétnapos ünnepek vannak.

– Az lehet – hagyta rá Serfőző. – Úgy néz ki, fog ez még itt aludni. Majd közelebbről is megismerheti.

– Jó lesz, ha megtudakolja majd a nevét. Kiféle, miféle, milyen a természete. Az ilyesmit tudni kell.

– Magának olyan a bőre, hogy ha meglátja, minden titkát kikotyogja – mondta Serfőző. – Mért bíz rám ilyesmiket? Kendőt terítettek az éjjeli lámpára, hogy a vendég a helyére találjon, s a fény se zavarja őket. Éjfélig feküdtek szótlanul, és némán lesték egymást. Akkor Serfőző megszólalt:

– Most már közeledhetek magához, vagy még mindig arra a másikra gondol?

– Arra gondolok – suttogta Bócz Vera –, hogy a kocsmák már rég bezártak. Maga mit gondol, mit csinál ez az egyén a kapukulcsunkkal?

– Vagy kinyitja vele a kaput, vagy nem tudom. De van még egy kapukulcsunk.

Imola asszony megkísértése

Furcsa, rövid kis utcában lakott Imola asszony, csak a páratlan oldalon épültek házak, a páros oldalon a temető kőkerítése emelkedett kilazult köveivel, arról magas lombú kőrisfák, juharok hajoltak az út fölé.

Imola asszony derék, feszülő bőrű nő volt, megedzette és megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amellyel minden másnapra fölkészült. Férfi ha meglátta, érezte, bő szoknyái alatt lapul a nagy titok.

Nagy ritkán megjelent kapuja előtt egy-egy idegen ember, aki esetleg az utca csöndjébe, a magányos asszony közelségébe vágyott, rövid topogás után lenyomta a kilincset, aztán az előszobában kicsit ostobán, saját kabátja szegélyét markolászva magyarázkodott jövetele céljáról. Imola asszony ilyenkor látta, közönséges, otromba, latorféle idegen érkezett a házba, aki valamilyen úton-módon kegyeibe kívánna férkőzni. Valahányszor ilyesmi előfordult, a férfit megkerülve – úgy, hogy hozzá se érhessen – kisietett az udvarra, kitárta a kaput és szótlanul várta, hogy az idegen eltávozzék.

A tél első hidegebb napján, talán csak néhány héttel azt követően, hogy az említett módon eltávolított házából egy szomorú, beesett szemű és mindenáron asszonyi melegségre vágyó fiatalembert, aki magát kétségbeesésében Imola asszony macskájának, alázatos kandúrjának vagy tetszése szerint más alantasabb háziállatának nevezte, újabb látogató érkezett. Némiképp emlékeztetett elődjére, tekintete ennek is szomorkás és beesett volt, sóvárgó és éhes, rövid kopogtatás után hívás nélkül lépett a házba.

Fekete zekét, orosz kucsmát viselt, nyaka elég szőrös volt, egyik kezét a zsebében tartotta, a másikat csak úgy kinyújtva, a levegőben összeszorítva. Ez nem nevezte magát sem macskának, sem kutyának, egyszerűen és őszintén állt meg az előszobában, és kivárta, amíg Imola asszony befejezi az ablakköz hidege elől a szekrény tetejére menekített cserepes virágok öntözését, akkor elébe állt, és figyelő szemei előtt, az addig makacsul csukott tenyerét hirtelen kinyitotta. Nyitott tenyerében három kavicsot őrzött, szinte sugározták még teste melegét.

– Né, mit találtam – mondta elfogódottságtól mentes, csöndes hangon. – Ezt találtam, asszonyom, a közeli tó vizében, most megmutatom, és udvarolni szeretnék magának.

És az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen előadta: igen, a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokra puszta kézzel. Mutatta keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha most is jeges gyűrűk égetnék, mintha most is valamiféle jeges kesztyűt viselne. Hogy érdemes volt? Bizonyságul egyenként megnyalta a kavicsokat, hogy jobban mutassanak. Vöröses, fehéres erezetű, zöldesszürke foltokkal tarkított egyszerű kavicsok voltak.

Imola asszony talán egy fél lépést hátrált, előbb a fényüket hamar veszítő kavicsokra, aztán a látogató hamvas szemére tekintett.

– De hát miféle tó vizében? – kérdezte.

– A Bordongó vizében – felelte készségesen az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember. – Ott találtam őket, tudván, hogy ott pihennek a víz alatt. Azt a helyet én szívesen megmutatnám.

– De hát errefelé nincs semmiféle tó – próbált kitérni a meghívás elől az asszony. – Ha errefelé tavak lennének, úgy tudnék róluk.

– Ha elkísér, mindjárt meg is mutatom – mondta csöndesen a látogató. – Sétaidő ez, megfelelő óra az ismerkedésre. Terítsen kendőt panyókára, bújtassa lábát abba a mókuscipőbe, és máris indulhatunk.

Imola asszony bénult lassúsággal öltözködött. Előbb magára terítette a kendőt, aztán meggondolta magát és levetette, s lábát bújtatta a mókuscipőbe. Aztán arra kérte látogatóját, áztassa le langyos vízben fagyott kezéről azt a bizonyos jeges kesztyűt, ujjairól az égető jeges gyűrűket, ha netalán újra kavicsokat pillantanának meg a Bordongó vizében.

– Bár én attól tartok, maga igen messziről érkezhetett – tette hozzá kissé bizalmatlanul.

– Nem szeretnék ellentmondani – sóhajtotta a látogató. Nem szívesen tennék ilyesmit. Inkább induljunk.

Imola asszony nemsokára rájött, látogatójának igaza lesz, mert ahelyett hogy a fagyos időben sietős léptekkel igyekeztek volna kifelé a városból, hatalmas gyümölcsösök kerítései alatt baktattak sétalépésben, amíg egy zsákutcába tértek. Térdig érő hóban törtek előre egy darabig, és mielőtt Imola asszony bármiféle aggodalmaskodó kérdéssel zavarta volna az ágakról néha lehulló hódarabok neszelését, talpuk alatt a ropogását, az orosz kucsmás, szőrös nyakú fiatalember megállt a kerítés egy jelentéktelen pontja előtt, félretolt egy falapocskát, ami zárakat takart, és különböző kulcsokkal babrálni kezdett rajtuk. Amikor munkájával elkészült, a kerítésnek egy kapunyi részét kitárta az asszony előtt. Belülről aztán újra gondosan visszazárta.

A hó már térden felül ért, a házigazda fiatalembernek itthagyott lábnyomaiban törtek előre egymás mögött. Jobb oldalon behavazott bokorsor súrolta őket, bal oldalról törpefenyő kusza ágai hajoltak az ösvényre. Most Imola asszony volt a látogató, s a fiatalember készségesen mesélte, halk és pontos szavakkal, milyen errefelé a nyár. A táj már a kerítésnél kezdődően annyira elvadul, hogy amíg az ember áttöri magát a bozóton, az indák szövedékén, többször is megpihen a fű alatt búvó mohaszőnyegen, lábát gyalogszeder indái karcolják, melle tájékán émelyíti az eltaposott ánizsgomba illata. Fölöttük kányák köröznek, a hőségtől remegő levegő néha megkettőzi szárnyuk vonalát.

– Bár ami azt illeti, jelenleg éppen tél van – fejezte be mondanivalóját a fiatalember. – De a tél is van olyan, mint a nyár. – Haladtak egymás nyomában, leheletük mögöttük összekeveredett.

– Ez hát a Bordongó – mondta hirtelen a fiatalember, amikor a kertnek egy jelentéktelen kis magaslatára érkeztek, ahonnan a tulajdonos előző lábnyomai lefelé vezettek. Egészen kicsi, fele részén befagyott, fele részén halvány lepellel párálló és néhány bozontos fenyő közelségétől fekete vizű tóhoz.

A Bordongó nevű tavacskán, összetákolt gerendákon, egyszerű tutajféleségen egy úszó szoba, jóakarattal házikónak is nevezhető építmény állt. Amikor a rávezető pallóra léptek, ringott egyet-egyet, s gerendáival a tó befagyott felének éles jegéhez dörgölőzött.

– Februári gyerek vagyok – mondta a fiatalember –, s ha kell, a tó jege alatt is kihúzom. Mint a halak.

A kicsi szoba érckályhája hideg volt, a fiatalember orosz kucsmáját levéve, kipirultan fújtatva hosszadalmasan élesztgette benne a tüzet, föl sem pillantott, amíg meg nem hallotta a forgács első pattogását.

Az ágyat rongyszőnyeg takarta, s a falak között kifeszített zsinegeken a tó tulajdonosának ruhái száradtak, vállfákon fakó ingek, sápadtra mosott alsók, stoppolt sarkú zoknik.

– Ennyit magamról. – A fiatal házigazda mutatóujját szája elé emelte. Valahol, érthetetlen közelségben vonat robogott el, nemsokára ráfutott egy vashídra, zakatolása lassan ült el, és megremegtette a tó vizét. – És gondolom, asszonyom, maga is szereti az elrobogó vonatokat.

A ház és a tó tulajdonosa az érckályha mellett, fekete báránybőrrel bevont kicsi zsámolyon ült, két lábát kinyújtva pihentette. Imola asszony a rongyszőnyeggel letakart ágy szélén ült, forró mentateát szürcsölgetett, a legjobb volt erre az alkalomra: hűsített s egyben melegített is.

– És hogyan kíván nekem udvarolni? – kérdezte végre. – Így. Rendszeresen haza fogom kísérni innen – ismerte be nyíltan a házigazda.

Hazafelé menet Imola asszony haladt elöl, a fiatalember követte. Ilyenkor télen jól látszik a levegőben, milyen utat választ magának az ember lehelete. Ha az ember kedvét leli benne, az előtte haladóét könnyen bekaphatja. Megtehetik ezt teljesen idegen emberek egymással, jó és közeli ismerősök, vagy egyszerűen azok, akik rejtett okokból a közeledésnek ezt a módját választották.

– Megpróbálok majd ellentállni magának – mondta Imola asszony, amikor rövid utcájában a kapuja elé értek. És mutatóujját a tó tulajdonosa orrához érintette. – Vesse minden erejét latba.

A fiatalember biccentett:

– Azt fogom tenni, amire kér.

Tanúvallomás

Tompa színű ég alatt száraz széllel szokatlan meleg érkezett. Valahonnan, déli sivatagok felől, ahol a nagy száraz melegek készülnek. A kevés felhő között is szürke maradt az ég, a nap ólmos, szürke fénnyel forrósította a Corso szálló előtt várakozó utánfutós kamionokat. Lamos, városi kertész a távoli kisvárosból, bár nem sejtette előre a közeledő meleget, ezen a napon nyáriasan öltözött. Indigószínű, könnyű, bő szövetnadrágot, karcsúsított vékony kockás zakót, széles piros nyakkendőt viselt. A szálloda lépcsőjén lépkedett lefelé, éppen egy Muratti Ambasadort dugott a szájába; rágyújtani csak később, a kamionok szélárnyékában tudott. A folyóparton indult tovább, amerre a város belsejét sejtette. A Muratti Ambasador illata hamar föllebbent mögötte, s ha valaki nyomába szegődve követi, Lamosból csak az olcsó szállodai szappanszagot érzi.

A folyó fölött átvezető gyaloghíd korlátját óvodások rángatták, fejüket kidugták a rácsok között, köpködtek és kavicsokat dobáltak az árhullám után visszamaradt repedező iszapra s a sütkérező patkányokra, amelyek a szokatlan meleg közeledtét jó előre megérezték. Két óvónő állt a híd végén, ők is a sütkérező és olykor váratlanul eliramló patkányokat bámulták. Lamos az egyik óvónőtől tudakolta meg: merre van a városban a bíróság?

A bíróságon, a második emeleten, a százhuszonnégyes terem előtt Lamos délig sétálgatott. Muratti Ambasadort szívott, amíg az ajtó fölé szerelt hangszóróból meghallotta saját nevét: Lamos.

Lamos belépett a terembe, a bíró intett neki, kerüljön egészen előre, így elsétált egészen az elnöki asztal előtt húzódó korlátig.

– Lamos? – kérdezték tőle.

– Lamos – felelte Lamos.

– Adalbert és Béla?

– Adalbert Lamos Béla – mutatkozott be Lamos, mivel utóneve az ország szokásai szerint előnév volt, a Bélát pedig valamilyen oknál fogva lefordították: Adalbert.

Lamos ezután megesküdött: „csak az igazat, csakis az igazat, semmi mást csak az igazat”.

Lamos előtt két teljesen egyforma ember állt, egypetéjű ikrek lehettek. A kérdés az volt, Lamos melyiküket ismeri személyesen. Lamos erre azt válaszolta, hogy ismeri mind a kettőt.

Arra a kérdésre viszont, hogy találkozott-e velük egyszerre is, vagy pedig minden alkalommal csak külön-külön, Lamos azt felelte: csakis külön-külön, hol az egyikkel, hol a másikkal, együtt őket még nem látta, ő nem tudta, hogy ketten vannak.

Ekkor a teremben többen nevetni kezdtek, az ikrek is egymásra néztek, az elnök pedig azt mondta:

– Köszönöm A tanú eltávozhat.

Lamos tenyerével combját simította, valami rövid kis magyarázatot szeretett volna fűzni kurta válaszához. De az elnök mutatott is már a kijárat felé. Kifelé menet, amikor a jegyző asztalával egyvonalba ért, a jegyző megállította: – Ezt persze írja alá.

Lamos az utolsó félmondatot olvasta el: „ nem tudta, hogy ketten vannak”. Aláírta, és a kijárat felé tartott. Valaki a közönség közül megjegyezte: „Hülye.” Lamos hallotta, de nem bántotta a dolog. Örült, hogy túl van az egészen.

Kiment az utcára, elindult a szálloda felé. Közel a gyaloghídhoz, ahol reggel az óvodásokkal és a két óvónővel találkozott, egy bukszussal kerített teraszon, kávé, sör és üdítő mellett pihentek az emberek. Lamos három gömb fagylaltot rendelt, csokoládét, vaníliát és pisztáciát, arra kérte a pincért, tegye őket külön tányérra, mert nem szereti ha az ízek keverednek. Miután elfogyasztotta, továbbment, visszatért a szállodába. Becsomagolta pizsamáját, és kezében nájlon tasakkal autóbuszra ült, és kiment az állomásra.

– Ügyes volt, Adalbert – veregette meg valaki a vállát, mialatt a peronon várakozott. – Nagyon okos volt, pontosan azt mondta, amit kellett. – Lamos mögött az ikrek egyike állt, arcába mosolygott. – Maga egy észlény.

Lamos sietve és kissé riadtan körülnézett. Ennek az ikernek a párját kereste, de még hozzá hasonlót sem látott sehol. Talán ilyesmi járhatott a fejében: „Az ördögbe is, vagy egy emberből van kettő, vagy két ember egy és ugyanaz.” Arca megszigorodott és azt mondta:

– Magát többet nem akarom látni.

A törlesztés

Bajkó egy reggel, amikor kilépett ágyából, meztelen talpa alatt kicsi kavicsok nyomását érezte. De látta, nem kavicsok azok: a padló s valamennyi repedése tele van szétgurult babszemekkel. A polc alatt a padló sárga és fehér foltos volt a kiömlött málétól és cukortól. A tornácra nyíló ajtó előtt jó ökölnyi részen hiányzott a padlódeszka, körülötte apró halmokban állt a kirágott korhadék, s a díszzsámolyon nem állt ott a gyönyörűséges kitömött fajdkakas. Csak egy halom fűrészpor és barna madártoll, benne egy pár üvegszem. Az éjjel megérkeztek a földikutyák.

Bajkó háza magasan a város fölött állt, egy nagyon zöld, ribizlibokroktól övezett kert mélyében. Alapját csillámpalából rakták, a kőzet itt a hegyoldalban is előfordul, sok helyütt nagy, éles darabokban bújik ki a fű közül. A kerti kamara oldalát is csillámpala-lapok erősítették, s itt a közelükben talált Bajkó először földbe ásott kicsi üregeket. Ezeket időről időre sárral betömködte, vagy kissé játékosan letört faágakat dugott beléjük.

Egy tavaszi, kései hóhullás után látta Bajkó, hogy a kamarától a házig a hó egyébként sima felületét egy türemlés vonala bodrozza, mintha az éjszakai szél vetett volna rá hullámot. Hó alatti friss alagút volt, helyenként apró szellőzőkkel, ahol a titkos érkező, mint a víz alól kibukkanó úszó, lélegzetet vett. De hamarosan kisütött a nap, a hó elolvadt, és ez az éjszakának szánt titkos útvonal nyomtalanul eltűnt. Bajkó már-már elfelejtette.

Most a szemes babot, a cukrot, a málét, a madártollat, a fűrészport és a korhadékot különböző adagokban lapátra seperte, és a kamara mögötti szemetesgödörbe ürítette. Aztán a kerítések mentén kanyargó ösvényen legyalogolt a városba, és becsöngetett Spelunka főorvos rácsos kapuján. Leszegzett fővel követte a fehér lábú szobalányt a rendelőbe. Sokáig várakozott a betegek között, amíg Spelunka főorvos kisietett, és türelmetlen ábrázattal megállt előtte.

– Ígértem valamit a doktor úrnak – mondta Bajkó.

– Igen, igen. Nos? Nem felejtettem el. Hol van?

– Becsületszavamra, meg is volt. De sajnos, most már nincs meg.

– Nos. Mi az, hogy sajnos. Mondja, fiam, mi történt?

– Nincs – mondta Bajkó szomorúan. – Megették a földikutyák. Nem maradt belőle csak a fűrészpor meg a két drága üvegszem.

Spelunka doktor széttárta karját:

– Föl-di-ku-tyák? – Aztán legyintett. – A maga baja, Bajkó. Tisztára a maga baja. Akkor fizessen készpénzzel. De mit mondjak, minél előbb.

– Igenis. – Bajkó kissé elvörösödött. Leszegett fővel követte a szobalányt a kapuig. Amikor illedelmesen köszönt, a szobalány fölényesen elmosolyodott. Spelunka doktor az egyik ablakban állt, s amikor Bajkó már majdnem eltűnt a kerítés végénél, utánakiálltott:

– Mondja, csak, fiam, micsoda az a földikutya?

Bajkó megállt, egy pillanatig gondolkozott.

– Én azt pontosan nem tudom – mondta.

– Ejnye. Nem is tudom, mit higgyek magáról. – Spelunka doktor becsukta az ablakot.

Bajkó délután almát szedett, kosarakba mérte tízkilós adagokba, és várta Korbuly Jenőt a szekerével, hogy elszállítsa a Nopritzék pincéjébe. Korbuly későn érkezett, a kert végében vonuló dűlőút felől ereszkedett be a ház elé. Amíg az almát fölrakták, borzderes kicsi lova a kert füvét kóstolgatta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Korbuly Jenő, amikor a ház előtti padon kifújták magukat.

– Micsoda hogy lenne? – kérdezte Bajkó.

– Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. Itt alattunk. – Korbuly Jenő dobbantott egyet. – Ne mondja, Bajkó, hogy maga nem hallja.

– Nem hallok semmit – mondta Bajkó.

– Pocegér van a ház alatt – mondta Korbuly Jenő. – Abból a nagyobb fajtából. Azok még a vasat is megrágják.

Bajkó ekkor a kert végében, a nyitott kapu előtt megpillantotta a Spelunka-féle szobalányt. Fehér lába bosszantóan távol világított a ribizlibokrok között. Már indult is volna Bajkó elébe, amikor a kaptatótól pihegve kockás sapkás, térdnadrágos fiatalember érkezett a ház elé. Lábikráján a harisnya tele volt fűmaggal meg virágszirommal. Bajkó nem ismerte.

A fiatalember be sem mutatkozott, csak sietve elmondta: a főorvos úr azt üzeni, a szétrágott madár helyett tíz darab földikutyát kér. Természetesen csak a bőrüket. Legyen tisztességes, finom munka, karcolás se essék rajtuk. Bajkó értsen a szóból, legjobb, ha puszta kézzel ejti el őket.

Bajkó csak bámult utána, amíg a szobalánnyal együtt el nem tűntek a kertek alatt kanyargó ösvényen.

Miután Korbuly Jenő is elhajtott szekerével, és Bajkó bereteszelte mögötte a kaput, kis kerülőt téve a kerti kamara felől tért vissza a házhoz.

Ekkor pillantott meg maga előtt az ösvényen egy szürke állatot. Ott állt vele szemben, és meg se moccant. Lehetett vagy másfél kiló, mint egy nagyobbacska macska. Bajkó előrelendült, térdre vágódott, jobb kézzel rácsapott a szürke bundára, jól földhöz szorította, alaposan megmarkolta, addig nyomta, nyomta, amíg érezte, hogy elernyed alatta.

Jobb keze több helyen vérzett, lemosta bő kútvízzel, a karcolások helyére mézet csurgatott, majd zsebkendőbe csavarta. Azután a zsebkendőre ponyvából varrt kétujjú kesztyűt húzott, a kikorhadt padló ürege elé málélisztet meg cukrot hintett. Kiment, lehajolt a fűbe, kesztyűs kezével átfogta az állat nyakán a bőrt, s a tornácon egy üres polcra dobta.

– Egy – morogta félhangosan. Leült ágya szélére, a padló ürege elé, és várta, hogy besötétedjék.

A szántóvető szerencséje

Amikor Horst Csaba Jékely Segesváron felült a Balt-Orient expresszre, a városban senki nem tudta, hova készül, legfeljebb a vasúti pénztáros, akitől a jegyét vette. Még tőszomszédja és kebelbarátja, Mathias Bordon sem. Úgy látszik, Horst Csaba Jékelynek még Mathias Bordon előtt is volt valami titkolnivalója.

Ez a Mathias Bordon egyébként ezerkilencszázötvenkettőben született, egészséges gyermeknek nézett ki, csak éppen egy füllel jött a világra. A bal füle hiányzott. Amolyan születési rendellenesség volt ez, az elfogult rokonság hamar rákente az akkori szigorú időkre: Bordon papa elesett az osztályharcban – kövek nyomták agyon a Duna-csatornánál –, Bordonné ezért meglehetősen nyomott hangulatban hordta ki az árvát. Azért az igazsághoz tartozik, hogy fordult elő már efféle kisebb testi hiba a családban. A Kasselban élő Max Bordont, Mathias unokafivérét például, egészen más történelmi körülmények között hat ujjal áldotta meg a gondviselés. Szóval Mathias Bordon, aki éppen közelgő születésnapját várta, nem tudta, barátja hova utazik, azt sem tudta, hogy eltávozik.

Horst Csaba Jékely Weimarba utazott. A másfél napos utazás végeztével alig szállt le Weimarban, a peronon máris a kifüggesztett menetrendet kezdte böngészni. Nemsokára fölszállt a Köln-Lipcse között közlekedő nemzetközi gyorsvonatra. Arrafelé utazott tehát, amerről érkezett. Megállt az egyik első osztályú vagon menetiránytól számított második ablaka előtt, és kitekintett a tájra. A hol közeledő, hol jelentéktelenül távolodó dombsort figyelte.

Ugyanezen a vonaton, ugyanabban a vagonban utazott a kasseli Max Bordon is. Apolda felé járt a vonat, amikor Max Bordon leemelte a csomagtartóból lapos diplomatatáskáját, és kilépett a folyosóra. Apolda fölött lomha dombok sora húzódik, a vonulat egyik magaslatán ritka nagy szélmalom áll. Amikor a vonat úgy nagyjából a szélmalommal egyvonalba ért, Max Bordon megállt a menetiránytól számított második ablak előtt, közvetlenül Horst Csaba Jékely mellett. Horst Csaba Jékely is azt a pillanatot leste, mikor kerül a vonat a szélmalommal egyvonalba. Egy pillantást vetett a mellette álló férfinak a fogodzón zongorázó ujjaira, megszámolta őket, aztán megszólalt:

– Te vagy az, Max?

– Én vagyok – mondta Max Bordon.

– Kösz, hogy eljöttél – mondta Horst Csaba Jékely.

– Persze hogy eljöttem – mondta Max Bordon. – Hisz megbeszéltük. – Lapos diplomatatáskájából sima vörös dobozt vett elő. Átnyújtotta Horst Csaba Jékelynek. – Tessék. Ez az.

– Ilyen nagy? – kérdezte Horst Csaba Jékely.

– Ekkora – mondta Max Bordon.

– Kösz – mondta Horst Csaba Jékely. – Szép volt tőled.

– Nem tesz semmit – mondta Max Bordon.

– Nagyon rendes voltál – mondta Horst Csaba Jékely.

– Ugyan. Mondtam már, nem tesz semmit.

– De mégis. Nagy dolog, akárhogy is. Szóval, kösz.

– Semmiség. Most már megnyugodhatsz. Én mindjárt leszállok.

A vonat Naumburgban megállt. Max Bordon itt leszállt, hogy egy és negyedóra múlva átüljön az ellenkező irányba közlekedő Lipcse-Köln nemzetközi gyorsvonatra. Sietett vissza Kasselba.

Horst Csaba Jékely egy darabig integetett neki, aztán egy üres fülkét keresett és leült. Ölébe vette a sima vörös dobozt és kinyitotta. Bámulta, bámulta.

A dobozban, puha krémszínű bársonyba ágyazottan két darab öntapadó fül pihent. Két darab jobb oldalra való műfül. Az egyik amolyan rendes fülszínű, a másik kipirult, vörös cimpájú, zimankóra, téli viseletre.

Az igazság az, hogy gyönyörű munka volt. Ezt Horst Csaba Jékely, a tőszomszéd és hű kebelbarát első látásra megállapíthatta. Mégis, hirtelen lehúzta az ablakot, a dobozt becsukta és kihajította a rétre.

Ismerte ő jól barátját, a segesvári Mathias Bordont. Egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy valami végzetes tévedés és félreértés történt a többszöri rejtjeles üzenetváltás során, amikor kiközvetítette az NSZK-ba a hiányzó fül méreteit és föltehető pozícióit, amikor tehát elég körülményes módon megrendelte azt a bizonyos műfület barátja tőkés rokonától. Az emberi orrot véve alapul ezek ugyanis nem bal oldalra való fülek voltak. Mathias Bordonnak pedig a bal füle hiányzott. Tudjon akkor ezekről a fülekről bárki, csak éppen Mathias Gordon ne szerezzen róluk tudomást soha.

Horst Csaba Jékely elkeseredve bámult ki az ablakon, az elpihenő esti rétekre. Elkeseredve gondolt óvatosságára, öröklött félelmeire, a sok fölösleges készülődésre, ami ezt a találkozást megelőzte. Mert bizony, úgy néz ki, talán mégis egyszerűbb lett volna telefonon megbeszélni a dolgot Max Bordonnal, kerül amibe kerül. Csakhogy Horst Csaba Jékely is félt. Tartott attól, hogy egyszer talán megkérdezik tőle, mit ért ő egy darab vagy két darab műfül alatt, vagy hogy miféle fül-ügyleteket bonyolít ő az NSZK-val. S ha válasza pontos lesz, nem fognak hinni neki. Szóval kínos, és főleg szomorú, hogy ezért a nagy semmiért utazott ide, az apoldai szélmalommal egyvonalba. Kiutazott egy hitvány fülért, s most két évig megint nem kaphat útlevelet.

Miközben csöndben korholgatta magát, némi kis elégtétel kezdett motoszkálni benne. Igen, holnap reggel majd erre jár a dolgos szántóvető. Megpillantja a fűben a vörös dobozt. Megcsillan a szeme, elakad a lélegzete. Lehajol, fölveszi. És kinyitja.

Én, a részvétlátogató

Amikor meghallottam, hogy meghalt a perzsa konzul felesége, magamra vettem egyetlen öltönyömet, a viseltes mogyorószínűt, ingem fölé barna nyakkendőt kötöttem. Rálehelgettem cipőm orrára, portörlővel kifényesítettem, aztán keresgélni kezdtem a szanaszét heverő farmernadrágok és lovaglónadrágok zsebében. Egy fehér és lehetőleg tiszta zsebkendőre lett volna szükségem.

A bánat vihette el, gondoltam közben az asszonyra, a tartós bánat mindenkit elvisz, ha maga a bánkódó is úgy akarja. Az eltávozottat Katalinnak hívták, a név nem honos a perzsáknál. De ennek az asszonynak perzsa létére katalinosan hosszúkás, kissé horpadt arca volt, orrtöve körül a bánat szépítő ráncaival. Láttam őt az idősebb Beridze úr születésnapján, párolgó sültestálak fölött, láttam Beridze úr temetésén rengeteg krizantém fölött, és láttam egészen közelről a konzul lakásán, teveszőr takaróján üldögélve, s ilyenkor, a közelemben – így volt, bizony –, a szemzugában dudorodó könnyek fölszívódtak. Legelőször a fennsíkon láttam, egy szeles napon, az a szél hozta meg a tavalyi őszt.

Azon a fennsíkon széltől aszalt satnya fű nőtt lapos barna kövek között, lovam lassan harapdálva messzire elbóklászott. Nem értette a füttyszót, nem is akarta, alacsony, aránytalan idomú fekete kanca volt, hamvas tekintetében idegen, konok borúval. Utánamentem hát, dél is elmúlt, amikor kőről kőre lépegetve elindultunk a fennsíkon át visszafelé. Nedvesen gyöngyöző fű lobogott lábunk alatt, fejünk körül ködlő felhőpamacsok kószáltak.

Komor látvány lehettem, amint a siető, alacsony röptű felhők között kantárszáron vezetem lovamat: egy ember megy hajadonfőtt, széltől borzolt hajjal, földre szegzett tekintettel, mögötte dacosan bólogatva baktat a lova. Talán meg is pillantott akkor valaki, és arra gondolt: ó, ahogy ezek ketten mennek valahová.

Az a valaki a perzsa konzul kíséretében lehetett, a konzul érkezett éppen a fennsíkra, két autóval, a kíséretével. Az első kocsiból kiszállt a konzul és a felesége, a másodikból három köpenyes férfi, egyikük tányérsapkás, vállán csillagokat viselő katonaember volt. A nedves, kemény szél testükre fújta a köpenyt, a katona kivételével kalapjukat szemükbe húzva lépegettek egy sohasem használt keskeny járdán, amelyet jócskán benőtt a fű meg a kövirózsa. Elöl ment a konzul és a felesége egy koszorúval, mögöttük a katonaember és társa egy másik koszorúval, utánuk koszorú nélkül a széles és lapos ábrázatú, majmosan eleresztett karú harmadik. A járda végén száraz, görbe fatörzs állt ki a kövek közül, egy ágról koszlott kötélen harangok lógtak, alattuk fehér kőtábla, teleírva ázsiai betűk folyondárjával, s egy európaiul bevésett évszámmal. A koszorúkat a táblára helyezték, alóluk nem látszott ki többé semmiféle krikszkraksz, csak valami azaleaféleség bodrozott a szélben, elnyílt, fagytól fakó, áttetsző szirmokkal. Jól láttam mindezt, mivel akkor már ott ácsorogtam a közelükben.

Az alacsony, hentesképű konzul beszélt, szavait a szél furcsán megcsavarta, csak valami szelíd morgás tört elő a száján, amit bárki kedvére megérthetett. Nem volt sok a kolbász a romlás éveiben, mondta a konzul, annál több volt a dögevő madár. A konzul felesége sírt.

Aztán a köpenyes katonaember beszélt a folyondárok nyelvén, végül mindenki hallgatott. Álltak a fennsíkon a szélbúgás nagy csöndjében. A konzul felesége sírt.

– Ne – lökte oldalba a konzul. – Ne bőgj. Most nem kell. – Nem bőgök – suttogta a konzul felesége. Pedig sírt, ha nem is a koszorúk fölött vagy afölött, ami a koszorúk alatt pihent. Valami egyéb miatt, ami itt, a széltől sepert magaslaton kibuggyant belőle.

Azt majd megtudom, gondoltam akkor magamban, mert a konzulné éppen engem nézett. A koszorúk, a rohanó felhőpamacsok, az óriási hegyek közül kiválasztott magának engem, a magányos lovast. Ő lehetett az, aki megpillantott még a kocsi ablakán át, amint hajadonfőtt vezetem lovamat a kövek között.

Belső zsebembe nyúltam, a konzulhoz léptem és átnyújtottam neki a névjegyemet. A hentesképű, alacsony úr futólag átnézett rajtam, még csak valami kérdésféleség sem motozott a tekintetében: mi akar ez lenni. Átnézett rajtam, mint valami esztelen lézengőn, a névjegyre sem pillantott, csak zsebre tette. Megfordultak és elindultak a keskeny járdán a várakozó kocsik felé. Én is elindultam lovammal, gondoltam, átvágok az országúton, gyalogolok keveset a fennsík pereméig.

Már benn ültek a kocsiban, éppen csak nem indultak. Egy-egy ködlő felhőpamacs néha eltakarta őket. Aztán kinyílt az első kocsi ajtaja. A konzul most künn állt, s a foszlányok között integetett felém. Közönyös tekintettel, lassan lépkedtem feléjük, addig közeledtem, amíg az ablaküveg tükrében megpillantottam magam mögött a lovam fejét. Az üveg mögött pedig a konzul felesége fejét. Férje ülésére könyökölve bámult kifelé.

– Egyszer legyen szerencsénk – mondta a konzul, és átnyújtotta a saját névjegyét. – Keressen föl bennünket. – Fázhatott, orrán, fekete szőrök tövében piros pontok gyülekeztek. Bólintottam, egy nagyon kicsit el is mosolyodtam. – Köszönöm – mondtam egykedvűen –, egy napon majd tiszteletemet teszem.

A fennsík peremén felültem a lovamra, lassan ereszkedtem a völgybe, közben többször is megpillantottam a mélyben a két autót, amint elkanyarognak a szerpentineken. Arra gondoltam, milyen szépen fejeztem ki magam: majd tiszteletemet teszem. Tiszteletemet is fogom tenni.

Amikor a halálhírt követően átöltöztem, és fényesített cipővel a lábamon már azt a bizonyos tiszta zsebkendőt kerestem, már pontosan tudtam, hová kell mennem. A konzul a Csitadze utcában lakott, a közelből indult a drótkötélpálya a város fölé emelkedő Mtacminda magaslatai felé. A vaskerítést és a vaskaput belülről zöldre mázolt hullámbádog borította, hogy akárki ne láthasson a kertbe. De nekem már első ottlétemkor megmutatták a kertet, a konzul személyesen sétáltatott körbe a törpepálmák és délszaki cserjék között. Tekerőző törzsű, szürke kérgű fák ágairól ezüstösre pácolt hinták lógtak, alattuk díszes kutyaólak. A konzulnak négy kisgyermeke volt és négy kutyája. És az a szépen hervadó felesége.

Akkori ottlétem rövid bemutatkozó látogatásnak indult, de pár korty Ra-Qai üdítőital után a konzul megkérdezte, megtekintenék-e itt a szalonban egy filmet, zártkörű házivetítésen. Mondtam, ritkán járok moziba, szagoktól terhes termekbe, de karosszékből szívesen megnézek én is egy kis filmet, mondjuk a próféta életéről vagy a Ra-Qai nevű üdítőital forrásvidékéről. A konzul megrázta a fejét, nem, ő úgy tudja, a film valami Dillingerről szól, valami nyugati emberről, aki meghalt. A Dillinger is dead című filmet láttuk, nem Dillingerről szólt, Dillinger haláláról csak az az ócska újság tudósított, amelyben a filmbeli férfi egy ócska pisztolyt talál, kicsit megörül neki, kifürdeti forró olajban, piros pettyesre festi. Egyébként a szakácsnő is közöttünk ült, szép egészséges perzsa nő.

– Nem fázik? – kérdezte a konzul, úgy a vetítés közepe táján. Nem puszta udvariasságból érdeklődött, hanem azért mert megérezte az ajtó alatt belopakodó hideget. Nyomban be is kapcsolt egy hősugárzót, palackot bontott, és poharakat tolt elébünk. A vetítővászon kósza fényeiben töltögetett, valami kemény masztika lehetett. Kevéssel azután, hogy a filmbeli férfi a talált pisztolyból két golyót eresztett alvó feleségébe, valaki megfogta a pohár után tapogató kezemet. Kézfejemre hajolt és beleharapott.

A vászonról, valami tengerparti verőfénytől kissé megvilágosodott a szalon és láttam, a konzulnénak olyan a szeme, mint valami nagy ezüst dió. A szakácsnő megigazította térdén a ruhát, aztán fölkelt és kiment a szalonból.

A konzul tényleg megérezhette a hideget, mert amikor a sötétítőt eltávolította az ablakokról, láttuk, odakünn akkora pelyhekben hull a hó, mint egy-egy juharlevél. Életemben nem láttam ekkora hópelyheket, úgy látszik, a meleg városra ráköltözött a fennsík hidege.

Aztán faltunk valamit, sajtokat, hideg fokhagymás sülteket. Az asztal mellől éppen kiláttam a Mtacminda oldalára. Esteledett, a drótkötélpálya piros kabinjai üresen lebegtek a kertek fölött, és egyre havazott.

– Nem fáznak meg a pálmái? – kérdeztem a konzult. – Nem – felelte –, ezek állítólag bírják a hideget. S ha mégsem, majd kicseréltetem őket.

Este volt, azt mondtam magamban: ma ingyen vacsoráztam. Vacsora után beengedték a kutyákat és a kisgyermekeket az ebédlőbe. Nemcsak az afgán agarak, hanem a gyermekek is teljesen egyformák voltak, nem lehetett látni, fiúk-e vagy lányok. Egyidősök lehettek, mint a gondosan kiválogatott árvaházi gyerekek. Búcsúzáskor vállukon finom köpenyekkel a konzul meg a konzulné kikísért. A kapuban kaptam én is egy köpenyt: visszahozhatom bármikor, amikor akarom. A szakácsnő egy nyitott ablakban állt, mellét a hidegnek feszítette. Mennem kellett. Amíg a konzul a kulccsal babrált, a konzulnéra pillantottam, kezemet a számhoz emeltem, és gyöngéden megcsókoltam a fogak helyét.

Végre találtam egy félig tiszta kékkockás zsebkendőt, kissé tanácstalanul ácsorogtam az előszobában. Azon töprengtem, a perzsáknál a fehér-e a gyász színe vagy talán a lila. Vagy éppenséggel a közönséges fekete, a világűr hidege. De ezt nem tudtam meg később sem, mert a konzul acélkék öltönyben fogadott, a szakácsnő piros farkasfoggal kivarrt köpenyében álldogált a konyhaablakban, a négy kutya nyakán barna-zöld mintás szegecselt nyakörvek díszelegtek, a négy kisgyermek pedig matrózruhában szaladgált a törpepálmák között. A konzulné négy kisgyermeket és négy pompás fajtiszta afgán agarat hagyott maga után. És férjét, a hentesképű alacsony urat.

– Meg vagyok döbbenve – tértem azonnal a lényegre, amit ő félreérthetetlen mozdulattal, franciás könnyedséggel elhárított. Ő ugyanis Bejrútban járt iskolába a franciáknál, ott tanult meg viselkedni. Legyintése egyúttal tessékelő mozdulat is volt, betessékelt a fogadószobába, a karosszékbe, a nyitott bárszekrény közelébe.

A konzultól távol állt mindenféle muzulmán gesztus, így például, ami a szeszesitalokat illeti, nemhogy titokban szívesen kortyolgatott, de, mint ezt megfigyelhettem, külön kedvtelését lelte abban, ha kedvenc italait szín és címke szerint aznapi hangulatának megfelelően átcsoportosíthatta. Bejrútban, a franciáknál nevelkedett, a neve mint jó katolikusnak nem Musztafa, Hasszán vagy Manszur volt, hanem Pierre. Pierre most Chartreuse-t töltött, talán épp a zöld volt az aznapi gyász színe.

Lett volna elég kérdeznivalóm: négy pompás afgán agár, négy kisgyermek, az már nyolc fő; nem beszélve a buja kis kertről, a nyesegetni való rózsákról, azaleákról, rhododendronokról, meg az üresen maradt hitvesi ágyról. De nem kérdeztem semmit, hanem azt mondtam:

– Az elhunyt kitűnő asszony volt.

Közben arra gondoltam: kitűnő asszony például, ez a fehérköpenyes szakácsnő, a tömött kerek farával és tudományával, példának okáért, ezzel a tűzdelt hideg birkacombbal, amit a gyász óráiban szopogatok. A konzul csak elnézett fölöttem, és megjegyezte:

– Ezentúl gyakrabban is tiszteletét teheti. – Saját kezefejére bökött. – Bizonyára hamarosan begyógyulnak a sebei.

– Tessék?

– Mondok valamit – suttogta a konzul, hogy a szakácsnő, akinek pompás árnyéka az ajtóüvegre vetült, ne hallja. – Mások is járnak ilyen kicsi sebekkel a kezükön, pontosan ugyanazon a helyen. Elég sokan, bizony. Tegye túl magát ezen a dolgon. Szerdánként szívesen látom egy-egy partira.

Biliárdra gondolt, ezt is Bejrútban, a franciáknál tanulta, meg a pezsgőbontás ördöngös titkait. Mert mondanom sem kell, nem maradtunk meg a Chartreuse-nál meg a hideg birkacombnál. Nem zavart meg senki, bármily friss volt a halott, egyetlen részvétlátogató sem érkezett. Biliárdoztunk és én élveztem, milyen gyönyörűek a zöld posztón guruló piros és fehér golyók, biztos ezek hát az ünnep és gyász színei, ősi perzsa színek.

A buzimacska

A hevenyészett halsütő bódé mögött két csöves hevert a homokban. Csakis csövesek lehettek, nadrágjukat, zubbonyukat az éji harmat meg a záporozó napfény egészen kifakította. Már két napja hevertek a bódé mögött, és csak a tengert bámulták. Olyan türelmesen és konokul, hogy úgy tűnt, először érezhetik a nagy víz igéző közelségét. Nagyritkán egyikük fölemelkedett, kissé görnyedten, mezítlábasan elcsoszogott a közeli bokorig, hanyagul megöntözte a tövét, s miközben slicce körül matatott, fésületlen hajából homok pergett a kezefejére. Pörkölt haluszonyokat ropogtattak, inni a szökőkútra jártak, elébe térdeltek, karjukkal átölelték a peremét, arcukkal elmerülve perceken át ittak. Megszívták magukat, aztán visszahanyatlottak a homokra.

A harmadik nap reggelén megállt előttük a Medve. A Medve rövid hajú, széles vállú, pihés bőrű lány volt, fehér nadrágot és kék csíkos tengerésztrikót viselt. Melle lapos volt, nyaka izmos, csupasz lábujjain szőke szőrök kunkorodtak. A csövesek elé guggolt, és bámulni kezdte őket. Azok még mindig csak a tengert nézték, úgy tűnt, nem bírják elvonni tekintetüket arról a vonalról, ahol a víz az éggel érintkezik.

– Mozduljanak már – szólította meg őket. – Hozok egy csónakot és kievezünk egy kicsit. – Magázta őket kissé tartózkodóan, elmesélte, hogy ő tulajdonképpen halsütő lány itt a közeli bódéban, és épp halért indulna a félszigetre. Künn aludnának valami kelekótya özvegyasszony kunyhójában, reggel pedig hallal teli bárkát vontatnának be a kikötőbe. – Na, mit szólnak hozzá?

– A csövesek egymásra sem néztek, a Medve pihés válla fölött tovább bámulták a tengert.

– Lássuk azt a hajót.

Otromba kétpárevezős csónakkal indultak ki az öbölből, orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. A csövesek eveztek, a Medvének nevezett lány pedig a csónak farában helyezkedett el, kézügyben egy üveg Bommerlunderral.

A Jasmunder Bodden felől eveztek ki a nyílt tengerre. Úgy tervezték, amint elérik a Bug félsziget déli fokát, eltérnek Dranske irányába. Ott várja őket az a bizonyos özvegyasszony, meg az a bizonyos csónak teli hallal, amelyet majd bevontatnak a halsütő bódé közelébe. A tenger csöndes volt, mégis lassan, bizonytalanul haladtak. A Lily kivénhedt jármű volt, szivacsossá korhadt dongái tele voltak kagylóval.

– Maga tetszik nekem – mondta egyszercsak váratlanul a Medve, miközben a Bommerlunderos üveg kupakjával bajlódott.

– Én?

– Vagy én?

– Estig ajánlom, találják ki.

Jókat kortyolgattak a Bommerlunderból, cigarettavégeket fricskáztak a levegőbe, a fölöttük köröző, le-lecsapó sirályoknak. Bágyadt délután volt, a sápadt felhőktől a víz is levesszínű lett, csak mögöttük maradt sötétzöld, ahol a csónak pezsgő sodorvonala elsimult.

– Hat óra – mondta egyszer csak a Medve.

– No és?

Hat óra tájt érkeztek a Bug félsziget közelébe. A félsziget egy darabka karcsú föld, céltalanul, laposan nyúlik a tengerbe. Csak nyáron lakják, homokos földjét fekete törpebozót lepi, partján komor madarak sétálgatnak.

– Nem vicc, maguk tényleg tetszenek nekem – jegyezte meg ismét a Medve. – Mit gondolnak rólam, vajon fiú vagyok vagy lány?

– Az tökmindegy.

– Majd mutassák meg nekem, mit tudnak.

A félsziget fokától délre az egyébként csöndes tenger egy helyen harsogó fehér tarajokat vetett. Mintha sisteregne ott valamitől a víz. A Medve ült menetirányban, ő vette észre, szólt is hamar a csöveseknek, tartsanak arrafelé.

Közelebbről aztán látszott, egy víz alatti turzás veti azokat a hullámokat, olyan kicsi turzás, hogy a sistergő habok nélkül észrevétlen maradna. Keskeny, pikkelyes homokpad lapult a víz alatt, mint mozdulatlanul lebegő hal háta. Az egyik csöves hamar elengedte az evezőket, cipőstől ugrott a vízbe, és a combig érő habok között végiggázolt a keskeny homokpadon. Vidáman integetett. Igaz, hogy térdig vízben, de neki már föld volt a talpa alatt.

– Én találtam – kiabálta –, ez az én helyem. – Ezzel előrelendült, két kézzel taposott a vízbe, lábát magasba lendítette, és kézállásban végigsétált a turzáson. Bár a hullámok minduntalan az arcába csaptak, vidáman kiabálta: – Járok a vízen. Járok a vízen.

– Jól érzi ott magát? – kiabálta neki a Medve.

– Hát nem látja? – A csöves négykézlábra ereszkedett, és kinyújtotta a nyelvét.

– Akkor pá. A viszontlátásra.

A Medve beült a gazdátlan evezők mellé, két húzással megfordította a csónakot. Aztán lecsatolta a csónak orrlámpáját, meglengette.

– Fogja ki. Ezzel majd integessen, ha besötétedik.

A lámpát odadobta a csövesnek, majd tüstént evezni kezdett. Karizmai megkeményedtek, alig húzott vagy kettőt, a csónak máris meglódult. A másik csöves is az evezők után nyúlt. Az, akit a turzáson hagytak, nemsokára akkorának látszott, mint egy vízbe tűzött kis cövek.

– Tényleg otthagyjuk? – kérdezte a csöves a csónakban.

– Ott.

Dranske felé tartottak, Dranske volt itt az egyetlen település, ahol emberekkel találkozhattak. A Medve néha hátrapillantott, menetirányba, hogy lássa, merre haladnak.

– Kár, hogy háttal ülök magának – jegyezte meg ilyenkor. – De az is valami, ha maga lát belőlem valamit.

A csöves meghúzta a Bommerlunderos üveget.

– Persze – mondta, és hosszasan böfögött.

– Döntöttem – mondta a Medve. – Magát választottam.

– Tudom – mondta a csöves.

A Medve félig hátrafordult, pihés arcélével a csöves felé.

– Tudod, most már megmondhatom, nem is vagyok halsütő.

– Tudom – mondta a csöves. – Nincs egy csepp olajszagod sem.

– Megszagoltál?

– Meg.

– És milyen szagom van?

– Buzimacska-szagod van.

Alkonyodott, mire a part közelébe értek. A bozót fölött szélmalom vitorlái inogtak, néhány vörös téglaépület állt még ott szélmarta vaskos falakkal. Közelükben taszították ki a Lily nevű csónakot a fövényre. A homokban, oldalukra dőlve, cölöpökhöz láncoltan még két csónak hevert a szárazon, a homokban.

– Ez Dranske? – kiáltotta a Medve a szélmalom felé.

– Mért lenne pont Dranske? – morogta valaki.

– Tévedtem – mondta a Medve. – Ez nem Dranske. Valami egyéb.

Nem Dranske volt, csak egy szélmalom és két ház, szélmarta vaskos falakkal. A Medve és a csöves végighaladt a stégen, végében benéztek egy fehérfalú deszkabódé ablakán. Az ajtó zárva volt.

– Hát ez be van zárva – mondta a Medve. – De majd hozok valahonnan egy kulcsot. Meg szólok is valami motorosnak is, szedje le azt a piszok csövest a vízről, oszt vigye valahová. Vagy nem piszok csöves?

– Csak még ott találja – mondta a csöves.

– Azt már nem tudom.

Már este volt, a felhőkből permetezett még kevés fény. A csöves a deszkapalló szélére ült, lábát a víz fölé lógatta. Déli irányba nézett folyton, nem lát-e imbolygó fényt a víz fölött. De az a turzás jó messze lehetett. Majdnem teljesen sötét volt, amikor motorcsónak húzott el a vízen. Maga a csónak már nem is látszott, csak nyomában a fehér csík, amit a habok körül kihasított. Talán az a motoros lesz az, gondolta magában a csöves, akiről a Medve beszélt. Talán a Medve is ott ül mellette, sietnek a turzás felé.

De a Medve nem volt a motorossal, a Medve éppen lábujjhegyen közeledett a stégen, hátulról ölelte át a csövest, és a pallóra döntötte.

– Csak én vagyok – suttogta.

– Tudom. Megismerlek a szagodról.

– Nem félsz?

– Nem. Nem félek a buzimacskáktól.

– Akkor gyere. Itt a kulcs a zsebemben.

A stéget itt nem világították. A víz sem csillogott, csak valami rézszínű fényt kapott a szélmalom egyik ablakából. Ebben a távoli permetezésben is látszott, hogy a cölöpöket súrolva üres csónak ring el a vízen. Orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. Vízen ringott a másik két csónak is, egyhelyben, a cölöpökhöz láncoltan. Csak a Lily távolodott, fenekén az üres Bommelunderos üveggel. Mi a fene? – gondolta magában a csöves. Valamitől megnőtt a víz. Ez aztán fura.

– Gyere már – kiabálta a Medve, legújabb nevén a buzimacska a bódéból. – A végén még megfázol nekem.

A fekete doboz

Az ön volt férje tarkójára tolt kalappal állt a Szalhino vendéglő előtt, hátával a csatornát támasztotta, álla, mint a jóllakott embernek, gallérját érintette. Késő délután volt, nemrég ért véget a komor és ünnepélyes búcsúebéd, ahol az ön volt férje kitett magáért: megevett egy egész tál főtt libacombot valami vörös, savanykás mártással, másnak csak közönséges saslik jutott, vörösbor meg szalvéta, ezekhez ő hozzá sem nyúlt.

Szorosan az ön volt férje mellett az orosz nő állt, összeért a zsebük. Egy közös pont vonta el tekintetüket a délutáni forgalomról: nem messze a járdaszegélytől fénytelen kicsi golyó hevert egy porlepte olajtócsa közepén. Bármennyire is fénytelen volt, a téveteg golyó figyelemre késztette őket, mivel egyébként mélyen hallgattak, lehet éppen a golyón keresztül értekeztek.

Az utca túloldalán Snájder és Maharadze elvtársak integettek, egy fekete autóba ültek éppen, amely értük érkezett. Amint a kocsi elmozdult a járda mellől, én átsétáltam az úttesten a bazár felé, amelynek kirakatát addig a várakozók alakja eltakarta. Több olcsó és nevetséges holmi között színes képes levelezőlapokat is árusítottak itt. Ezek közül választottam kettőt, az egyiket még ott helyben, a térdemen megírtam a házfelügyelőmnek. A másikkal az ön volt férje felé indultam.

– Tessék – mondtam –, biztos maga is küldene egyet a feleségének.

Az ön volt férje bal kézzel nyúlt a lap után, mivel jobb kezét az orosz nő zsebében tartotta. Orra előtt vizsgálgatta, megforgatta, megnézte, mit ábrázol, aztán visszaadta.

– Írjon neki maga – mondta. – Írjon neki, ha már eszébe jutott. Amit csak akar.

Az orosz nő hosszú, illatos cigarettát szívott, körülötte fanyarkás füst enyészett, s néha kissé elhomályosította a kilátást. Az az árva koszos golyó ott pihent a járdaszegély közelében, piros olajtócsába meredten. Nemsokára ránehezült egy gumiabroncs, újabb fekete autó érkezett. Ezt Rezo Kahaderi vezette, értünk jött, hogy kivigyen a teaültetvényre. Az ön volt férje sietve megkérte, maradjon a kocsiban, hajtson vagy tíz centit előre, vagy ugyanannyit hátra. Aztán lehajolt, fölemelte a golyót a földről, hullott platánlevélbe törölte, és zsebre tette.

 

Az ültetvényen éppen áramszünet volt, a főépület előtt a szabadban terítettek asztalt, közepére dobozos nagy elemlámpát helyeztek, köréje a különböző teáknak való kóstolóedényeket. Amikor az ön volt férjét megkérdezték, melyik tea ízlett jobban, ő mindig azt válaszolta: tök egyforma az egész. Közben messzire tekintett céltalanul, a barna homályba, s azt mondta az orosz nőnek:

– Nekem ne fordítson, mert nem figyelek oda. Mondjon nekem valami eredetit, ami éppen eszébe jut.

Valaki, akinek alakja nem látszott, viharlámpással közeledett. Bár nem jött az asztalhoz, csak megkerülte az udvart, jólesett, ahogy lámpásával tágítja körülöttünk a sötétséget. Ahogy elhaladt, s a pászma eltünedezve végigmotozott a lombokon, úgy nézett ki, hogy a fénytől érintett mandarinok is utána indulnak. Elindult az ön volt férje is.

Az autó mellett elég sokáig vártunk rá. Kiáltoztunk is utána, lóbáltuk az elemlámpát, de ő nem válaszolt. Aztán egyszer csak megszólalt mellettünk: mehetünk.

Késő este a szállodában mandarinokat szedett elő a ruhája alól, valamennyi zsebe tele volt mandarinnal. Az ágya közepére dobálta őket, egyet pedig körmével föltépett.

– Amíg élek – mondta, és szájába dugott egy fél mandarint –, mást, mint mandarint én többet nem eszem. Erre esküszöm.

Az orosz nő egy üveg vörösbort tett ki az asztalra, de várhatott valamire, nem szólt, hogy valaki bontsa meg. Lerúgta cipőjét, lábfejét nyújtóztatta. Harisnyája végén elindultak a szemek, kopejkányi résen előviláglott a körme. Az ön volt férje azt figyelte, nemsokára félkézzel utána nyúlt, a nő lábfejét az ölébe emelte. Amikor fölnézett, akkor esett a tekintete újra a levelezőlapra. Zakóm mellzsebéből kandikált elő, mint másnak a zsebkendője.

– Nos – morogta. – Megírta? Írja meg mielőbb, még kifelejt belőle valamit.

A levelezőlap egyik sarka háromszög alakban megtört, az ültetvényen történhetett az áramszünet alatt. Most, hogy további bántódása ne essék, óvatosan húztam elő a zsebemből, és odahelyeztem az ön volt férje közelébe az abroszra.

Az ön volt férje zöld filcceruzát húzott elő a zsebéből, és elég körültekintően, hogy az orosz nő harisnyáját be ne piszkítsa, négylevelű lóherét rajzolt a lábujja körmére. A vörösbor még mindig érintetlenül állt az asztalon.

Fölálltam, a levelezőlapot visszatettem a zsebembe, és kimentem a folyosóra. A kulcsos asszonytól kértem egy doboz cigarettát és egy bögre teát. Amíg a szamovárból csorgatta a forró vizet, megkérdezte, kijelentkezünk-e másnap valamennyien. Azt feleltem, nem tudom, ez az ön volt férjétől függ, ő pedig alszik. A kulcsos asszony erre bólintott: jól is teszi, az éjszaka arra való, hogy az ember aludjék.

Visszatértem a szobámba, az éjjeli lepkék ellen függönyt húztam a teraszajtó elé, s miközben levetkőztem, megittam azt a bögre teát. Aztán elővettem zakóm zsebéből a színes levelezőlapot, és megcímeztem az ön, illetve az ön volt férje címére.

Reggel az ön volt férje ébresztett, alig hét óra múlhatott. Frissen vasalt inget viselt, gyűretlen zakóját csak úgy vállára terítve, és teljesen kipihentnek látszott.

– Jöjjön hamar – mondta. – Jöjjön, kapjunk be valamit. Elárulom magának, az idén leszek ötvenéves, mindegy, hogy mikor. Tegyük fel, éppen ma.

A nyakkendőm az asztalon kígyózott, amikor fölemeltem, ott maradt alatta a megcímzett és megíratlan levelezőlap. Amíg öltöztem, láttam, az ön volt férje utánanyúl, olvassa rajta a saját címét.

– Nem írta meg. Vigyázzon, az asszonyok érzékenyek az idő múlására.

Az orosz nő nem volt velünk, ketten indultunk el a folyosón. Amikor a kulcsos asszonynak leadtuk a szobakulcsokat, az ön volt férje elébe könyökölt a pultra.

– Még fog hallani rólam – mondta némi nyomatékkal. – Ennél többet most nem mondhatok.

A tizenhatodik emeleten reggeliztünk a vendéglőben. Én kenőmájast ettem lágytojással, az ön volt férje mandarint. Megevett vagy hat darabot, közben kitekintett az ablakon. Ilyen magasságból már kezd látszani, milyen közeli rokonságban állanak egymással az idegen városok. Az utcasarkokon tétován egymásba ölelkező házak, a magányos paloták, aztán a peremkerületek tántorgó viskói, a zömök kupolák fölött köröző kék tollú csókák, a hidak ívei alatt kószáló ködök engem mindig ugyanarra a távoli városra emlékeztetnek, amelyet egyszer egy képeskönyvben láttam. Ott is a szabad ég alatt nőttek a pálmafák.

– Tetszik? – kérdezte az ön volt férje.

– Nagyon – mondtam. – Tegnap két tevét is láttam a múzeum előtt. Magának is?

– Le van szarva. – Fölemelte a konyakospoharát, meglötyögtette benne az italt. – De ez nem. Ez komoly dolog.

– Az – hagytam rá, majd hamar hozzátettem. – Biztos visz belőle egy üveggel a nagyságos asszonynak.

– Vigyen neki maga – mondta az ön volt férje. – A szájában, mint a madarak.

– Bocsásson meg – mondtam neki elvörösödve.

– Mit? Mit? – hüledezett. – Maga egy úr. Mondja, volt dolga helybeli asszonyokkal?

– Az ég őrizzen.

– Az igaz – mondta az ön volt férje. – Megesik, hogy az embert kiherélik. Azért megpróbálhatta volna.

A folyó felől sárgás köd emelkedett a térség felé, a párásság torzításában a kissé lejtő Inasvili utcában úgy totyogtak az emberek, mint valami elhízott madarak. Az ön volt férje három ilyen esetlen madárra mutatott, ott álltak a gyalogos átkelőhely közelében, szemben a ruhatisztítóval. Mintha mi lennénk azok – magyarázta az ön volt férje. Egyik közülünk nő, nem más, mint a kulcsos asszony, aki tetszik magának. Ott lakik szemben a ruhatisztítóval, egy nagy hajszagú szobában; tele a szobája kövér és zsíros párnákkal, súlyos ágyterítőkkel, súlyos bársonnyal és különböző méretű tükrökkel, amelyek előtt szabad idejében fésülködik. Ne vegye tolakodásnak ez a nő, de jó lesz, ha maga idejében tudomására hozza, hogy nincs szebb dísze egy magányos hölgy lakásának, mint egy dakszlikutya. Hogyhogy pont ez hiányzik belőle?

– Értem – mondtam, mivel nem tudtam pontosan követni az ön volt férje gondolatait. Ő meg folytatta:

– Ha maga igazán le akarja venni a lábáról, egyszer úgy mellékesen megemlíti neki, hogy amikor pamlagán elnyúlva olvasgatja Abasidze elvtárs verseit, s eközben hűvös érintést érez csupasz bokája tájékán, az nem lehet más, mint egy dakszlikutya füle. Jelzi, hogy itt van ő, a ház szemefénye. Ilyenkor a legjobb, ha kiemeli lábát a papucsból, és az állat egész testén végigsimít vele. Maga közben hű kutyaszemekkel lesi, könnyek gyűlnek-e a szemébe.

Így magyarázta az ön volt férje, hogy milyen ravasz figyelmeskedésre van szükség ahhoz, hogy a nők magányukra eszméljenek.

– Egyébként – folytatta később a liftben lefelé menet –, visszatérve a dakszlira. Nem árt, ha maga is tudja. A dakszlikutya fő ékessége a füle. Egy Zübeyir nevű török helytartó csupa tacskófülből készült palástot rendelt magának Egyiptomból. Tudatlanságában amúgy cserzetlenül, natúrban. Persze, túl nehézre sikerült, így aztán a drága holmit egyszerűen eldobta. Kutyákkal tépette szét.

– Tyű! – mondtam.

– Tudom, hogy nem hisz nekem. Igaz, lehet, most találom ki az egészet.

Ekkor már az Inasvili utcán sétálgattunk lefelé, ott jártunk a ruhatisztító közelében. A sárgás színű köd foszlányai éppen idáig értek, az elhaladó autók mögött örvényelve sodródtak a Rusztaveli tér irányába. Az elszippantott köd helyén réseken tűzött be a nap, s a lebegő párán szivárványszínű peremmel rezgett az emberek árnyéka. Ilyen vibráló, színes fényekkel a homloka körül állt meg előttünk az orosz nő.

Az ön volt férje nem lepődött meg túlságosan, hogy itt találja. Kalapját kissé hátra tolta a homlokán, majd jobb kezét a nő zsebébe mélyesztette. A nő keze is ugyanabban a zsebben volt, a két meleg tenyér közül édeskés illat emelkedett, olyan szaga volt, mint errefelé a mosdóknak a repülőgépeken.

– Magával most mi lesz? – nézett rám. – Ugye, elmegy, és sétál egyet. Sétáljon át a hídon, vessen egy pillantást a városra a túlsó partról.

Ugyanezen a délutánon az ön volt férje bekopogott hozzám. Épp egy napsütötte kopár hegyoldalt bámultam, amikor letette az asztalra a repülőjegyet. Elmondta, sajnos nem egy gépen utazunk, bizonyos körülmények miatt így esett. Majd hozzátette:

– Egyébként is otthon majd új főnököt kap. Tekintsen mostantól fogva egyszerűen ismerősének.

Bólintottam, mint aki tudja, mire kell gondolnia. Közben csak bámultam kifelé az ablakon, arra a napsütötte hegyoldalra, ahogy bevilágít a város árnyékban maradt részeire, visszfénye sárgán csillogott az ablakon.

– Hanem mutatok valamit. – Ezzel az ön volt férje leült mellém, zsebéből kicsi papírzacskót vett elő, és az abroszra ürítette. Kicsi gyantadarabkák gurultak szerteszét. Mintha dér lepte volna őket, szürkék voltak, cukrosan hamvasok, mintha szopogatással lehetne igazi színüket elérni. Aztán egyenként összeszedte, tenyerében összerázta őket, s mint a kockát elgurította.

– Ehhez mit szól? – kérdezte.

– Semmit – mondtam. – Mért, miről van szó?

– Nem tudja? Na jó, elmagyarázom. Ez mákgyanta.

– Ó – mondtam. – Akkor dobjuk el mielőbb.

– El lehet őket szopogatni nyugtalanság, meg rossz hangulat ellen.

– Legjobb lesz – mondtam –, ha most mindjárt a budiba dobjuk az egészet.

Az ön volt férje egyenként összeszedte a gyantadarabkákat, visszatette őket a zacskóba. Az abroszon ott maradt az a megcímzett levelezőlap.

– Az este szereztem – mondta. – De túladok rajta hamarosan, ne féljen. Nem képzeli, hogy megeszem őket. Ezt a dolgot pedig – és a levelezőlapra mutatott –, ne halogassa. Írja meg mielőbb, legyen egy kicsi szíve magának is. Majd én is aláírom.

Azon az estén Rezo Kahaderi lakására mentünk. Azt mondta, szerény vendégség lesz, nincs csak pezsgője meg tortája. Asztalára három különböző színű tortát és nyolc üveg pezsgőt készített. De a lakásban nem a torta illatozott: a szobákat nyirkos rongy, ázott fakéreg, dohos fészerek szaga járta át. Rezo Kahaderi hamarosan be is mutatta nekünk a macskáit. Ott pihentek szerte a lakásban, bútorokon, pamlagokon, macskákat ábrázoló hímzett díszpárnákon. Egyikük, egy Dron nevű, az ablakpárkányon tanyázott, az áttetsző függöny mögül bizalmatlanul méregetett. Rettenetesen nagy volt, puha hamuszürke, világló sárga szemekkel. Ott volt Rezo Kahaderi egy barátja is, Dzsemál, lapos, tésztaarcú fiatalember.

Először is az asztalnál való ülés sorrendjében állapodtunk meg. Az asztalfő Rezo Kahaderié volt, mellette egy teríték üresen maradt. Bal oldalán a Dzsemál nevű fiatalember következett, jobb oldalán kaptunk helyet mi hárman: az ön volt férje, az orosz nő és én. Az ön volt férje jobb kezét a szék mellé csüngette, ugyanúgy tett az orosz nő is a bal kezével. Ujjhegyükkel érintették egymást, mintha gömböt tartanának gyöngéden, egy akkorát, mint mondjuk a Dron nevű macskának a feje.

Az ön volt férje, úgy látszik, még a tortákhoz is értett. Elmagyarázta, hogy ami a fogyasztás sorrendjét illeti, színe miatt a zöld torta középre kívánkozik, a piros és a sárga aztán lehet akár első, akár harmadik, bár szerinte illő befejezésül mégis inkább a piros illik. Ezzel Rezo Kahaderi is egyetértett, és mind a három tortát fölszeletelte. Ezután a dzsesszorgonájához ült, és játszott Sir Henry Elgar egyik indulójából egy keveset. Amikor újra a helyére ült, a hirtelen beállt csöndben a macskák kurrogása végighullámzott a szobákon.

– Ezek Geff macskák – súgta nekem az ön volt férje, és áthajolt az orosz nő előtt.

Megvontam a vállamat: nem tudom, mik azok a Geff macskák, nem értek a macskákhoz.

Megbontották a pezsgőt, kiosztották a színes, fölszabdalt tortaszeleteket. Színes tortákat ettünk, betartva a megfelelő sorrendet, melléje vörös pezsgőt ittunk. Az ön volt férje csak pezsgőt ivott. Rezo Kahaderi rövid köszöntőket ismételgetett, és egy alkalommal, miközben az üres terítékre mutatott, a távolmaradt asszonyokat is megdicsérte, akik a képtelenségig tökéletesek: hangjuk a csermelyeké, járásuk az esti szellő.

Akkor az ön volt férje a macskákra terelte a szót. Róluk sem feledkezzünk meg ám, ők is bizonyára tökéletesek. Figyelte az orosz nőt, hogyan fordít, és közbevágott: – Fogalmazzon pontosan, kérem. Macska, ez legyen a lényeg. – Aztán a nyomaték kedvéért megemelte poharát, és így szólt: – Miau!

Rezo Kahaderi mozdulatlanul ült, poharát a kezében tartotta, de mintha nem mert volna beleinni. Arcán elmozdult mégis valami, talán szemhéja ereszkedett meg egy kicsit, a homloka kifehéredett. A Dron nevű macskára nézett, amelyik az ablakpárkányon terpeszkedett. Aztán udvariasan bólintott:

– Igen – mondta –, a macskák tiszteletre méltó macskák. Perzsa nagyszülőktől származnak. – Fölállt és kihátrált a szobából.

Az ön volt férje nemsokára a zsebébe nyúlt, zörgő papírban kotorászott, kicsi gyantadarabkákat halászott elő, egyenként belenyomkodta őket a tányérján levő tortába. Aztán darabokat tördelt a tortából és egyenként lenyújtotta őket az asztal alá. Három-négy macska álmos, lusta mozdulatokkal lopakodva keresett utat magának a lábak és az abrosz rojtjai között.

– Remélem, most már megnyugodott – fordult hozzám az ön volt férje. – Gondolom, nincs mi nyomja a lelkét, ha ír a feleségemnek.

Rezo Kahaderi egy üveg konyakkal tért vissza. A poharakat ki sem öblítette, a vörös pezsgő maradékára töltötte karimáig. Maga is tele pohárral vonult a dzsesszorgonája mellé, s ott Dzsemállal koccintgatott.

Az ön volt férje időnként az abrosz alá nyúlt, rezzenetlen arccal etette a macskákat. A végén szalvétával törölte meg az ujjbegyét.

– Kész – mondta az orosz nőnek. – Most pedig elmegyünk.

Ekkor leugrott az ablakpárkányról a Dron nevű macska. Lassan lépegetett az asztal felé, s a függönyt is magával húzta, amíg hosszából tellett. Nézte az asztal alatt elnyúlva heverő macskákat, s fejét az ön volt férje és az orosz nő széke közé dugta. Az ön volt férje, aki kezét megint az orosz nő keze közelében tartotta, éppen csak megfogta Dron fejét, másik kezével a konyakos poharáért nyúlt. Gondolom, beletöltötte. Ujjbegye kicsit véres lett, előbb a szalvétába törölte, aztán leszopta.

Rezo Kahaderi a végén egészen megenyhült, mosolyogva állt meg az ön volt férje előtt.

– Nem evett tortát, barátom – mondta. – Sajnálom, hogy nem ízlett.

Az ön volt férje az üres tányérra mutatott:

– Úgy van – mondta. – Nem ettem tortát, a tányérom mégis üres. Ez azt jelenti, valaki csak megette.

Rezo Kahaderi csak mosolygott, nem látszott már rajta semmi tartózkodás, amikor elbúcsúzott. Dzsesszorgonája vibráló hangja kísért lefelé a lépcsőkön. És a Dron nevű macska.

Az utcákon akkorra már elült a benzingőz, a pálmák koronája közt rikoltozott még néhány madár, fejükön kosarakkal asszonyok igyekeztek a reggeli piacra. A Dron nevű macskát egy erősen kivilágított téren láttuk viszont, amikor az ön volt férje egyszer csak megállt.

– Idejönne egy kicsit? – szólított meg. – Nézze csak meg, mi van a derekamon.

Az orosz nő akkor pár lépéssel előttünk baktatott. Én hajtottam föl bizalmasan az ön volt férje derekán a zakót, ott ahol kipúposodva feszült. Kissé félreálltam, hogy vetüljön oda az utcai lámpa fénye.

– Egy macska – mondtam.

A Dron nevű macska volt az, görcsbe merevedve kapaszkodott az ön volt férje nadrágjába, a farzseb és a derékszíj között. – Jól van ott, ahol van – mondta az ön volt férje. – Érezze jól magát, hogy a fene egye meg.

Az orosz nő akkor nem tudott semmit a macskáról. A tizenkettedik emeleten szerzett róla tudomást, amikor kiléptünk a liftből, és az ön volt férje katonásan összecsapta bokáját a kulcsos asszony pultja előtt és a szobakulcsokat kérte.

– Állatot nem szabad a szobába vinni – mondta hűvösen a kulcsos asszony. Elősietett a pult mögül, megemelte a zakót az ön volt férje derekán és fricskázgatni kezdte a hamuszínű macska fejét.

– Tessék ezt innen leszedni.

Az orosz nő is segíteni próbált, ő is tudta, állatot nem szabad szállodai szobába vinni. Próbálták leemelni onnan, a farzseb és a derékszíj tájékáról, de nem ment. A macska görcsbe merevedve kapaszkodott, szeme le volt hunyva, lehet hogy aludt.

A portásnő közben üvegcsészét tartott a szamovár alá. Amint megtelt, újra az ön volt férje derekához közeledett, és a csészét odaürítette. Ahogy a gőz megcsapta az orromat, elfordultam, olyan fullasztó volt. Amikor újra odanéztem, a macska a sárga mokettszőnyegen hevert, lábai mereven elálltak, mint egy kitömött állatnak.

A forró víz közben átsütött a nadrág szövetén, mert az ön volt férje halkan fölszisszent:

– Na basszam. Mi volt ez?

Aztán látta ő is a kinyúlt macskát a sárga mokettszőnyegen, bólogatni kezdett, s így szólt: – Na jó. Mindegy. Úgy kell neki.

Az ön volt férje nemsokára megállt az 1214-es szoba ajtaja előtt. A kulcsot a zárba illesztette. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. Az orosz nő is szobája ajtaján a zárral bíbelődött. Néztek egymásra, egyikük a kitárt ajtó előtt, a másik egyre csak a zárral bíbelődve. Az ön volt férje jobb kézzel zsebébe nyúlt, hamar előhúzta újra, tenyerét kinyitotta. Ott állt rajta enyhén kifényesedve a golyó.

Nem tudom, mit akarhatott azzal a golyóval, akkorra már kinyitottam a szobám ajtaját. Be kellett lépnem.

Hajnalodott, amikor a portásnő kopogtatott az ajtómon. Azt mondta, tartott tőle, hogy előbb-utóbb valami disznóságot csinálunk, biztos lengyelek, magyarok vagy románok vagyunk. Nézzem csak meg, most is az ön volt férje szobája alól csak csorog, csorog kifelé a víz. Nyitva hagyja a csapot, de a dörömbölésre bezzeg nem válaszol.

Az ajtó mögül, a fürdőszobából a kádba zuhogó víz bömbölése hallatszott.

Jó, mondtam, kapok magamra valamit, aztán megyek. Láttam, az ajtó előtt, ahol a citromsárga mokettszőnyeg a kiömlő vízzel találkozik, hirtelen narancsszínű lesz. Úgy látszik, rózsaszínű víz csorog a folyosóra.

Visszatértem a szobába, megálltam a teraszajtó előtt, félrehúztam a függönyt. Az égbolt már áttetszően derengett, lilás fénye egyre élénkedett, a muzulmán hitközség fölött gerlék húztak el. Aztán az ég lilából vörösbe, a vörösből narancsvörösbe simult. Amikor olyan lett a színe, mint a mokettszőnyegnek az ön volt férje szobája előtt, akkor fényes pont tűnt föl az ég alján, és megnyúlt keskenyen. A magasban már sütött a nap. Egy vakító kondenzcsík fehéren kettévágta fölöttem az eget.

Mialatt öltözködtem, a magasból a dübörgés is elérkezett, végigremegett az ablakokon. A gép a napsütötte égen már jó messze járhatott, orrában jó helyre dugottan a fekete doboz. Az a levelezőlap még mindig az asztalon hevert, odafirkantottam hát azt, amit odafirkantottam. Tudattam önnel, hogy egyszer majd számíthat rám, egyszer, amikor majd minden eszembe jut.

A Zangezur hegység

Két kutya közeledett a Vorotán vize felől, név szerint Szuren és Hagop. A part menti szürke ágú, gyér cserjésből léptek elő, bundájukat meglegyintette az a szellő, amely napszálltakor indul a sivatagos lejtő kövei közül Akop Akopján háza felé. Termetre majdnem egyformák voltak, ábrázatuk is hasonlított, éles tekintetük, széles, tömör koponyájuk volt, mint a tibeti kutyáknak. Szuren medveszínű volt, Hagop fakófehér, farkát alacsonyan hordta, mint a farkas. Itt születtek valamelyik szomszédos tanyán a Vorotán völgyében.

Akop Akopján cserjével kerített háza magányosan állt a völgy keskeny lapályán, nem messze a folyótól, mégis annyira távol, hogy udvarán már örökös aszály porlasztotta a vörös, néhol zöldes feketén erezett földet. A falak alatt sárga fűszálak rezegtek, s esténként, ha beállt a felföld hideg csöndje a csukott ablakon is hallatszott a hamar kihűlő kövek pattogása. A falak sápadt, téglaszínű tufából, zöldesszürke bazaltból épültek, csak a tornác készült fából, az oszlopokon elpusztult szőlőindák tekeredtek. A napszítta fehér gerendák, a széltől simára kopott szőlőtőkék között ki lehetett látni a Vorotán vizét takaró gyér cserjésre, a napszállta fényében oroszlánszínű Zangezur hegységre, a pusztaság vörös és kovaszínű köveire.

A két kutya egykedvűen haladt el a becsukott tornácajtó előtt, a veteményeshez vezető frissen ásott csatorna mentén, egy ingó falú cserény felé, s már majdnem el is tűntek a sivatag peremét jelző, őrszemként sorakozó kövek között, amikor Szuren hegyezni kezdte a fülét, Hagop is fölkapta porban pihenő farkát. Megfordultak, és halkan szűkölve, lábukat sebesen kapkodva visszatértek a folyópart cserjése mellé.

A ház elé szürke terepjáró kanyarodott. Elsőnek Akop Akopján szállt ki, mellőle Metaksza asszony, végül Zoltán Mazakján. A hátsó ülésekről cementeszsákokat emeltek le, és egymásra rakták őket az eresz alá.

A nap már a Zangezur ormát, a hegy fehérre fagyott homlokát sütötte, Zoltán Mazakján a tornácon ülve leste, mint huny ki távoli csillogása.

– Tisztelt rokon – mondta Metaksza halkan és mély hangon. Megállt a bejárat egyik gerendájának támaszkodva.

– Tessék.

– Csak megszólítottam – mondta Metaksza.

Amikor beléptek a konyhába, már hűvösen örvénylett mögöttük az esti levegő. Amíg Akop Akopján beindította az áramfejlesztőt, csak süllögő, görcsös, kemény fadarabok világítottak az alacsony tűzhelyről. Amint lassan remegve kigyúlt a házban a fény, asztalhoz ültek. Disznófősajtot, fokhagymás kecsketúrót, babsalátát ettek, retket, uborkát és korianderlevelet rágtak hozzá.

Akop Akopján kesely orrát tenyerébe fúrta, és lehunyt szemmel, elégedetten bólogatva mesélt a frissen ásott csatornáról. Azt mondta, mostantól már a Vorotán vize fogja öntözni a veteményest, tavasszal bevetheti az egészet Dagesztánból kapott kitűnő magokkal.

– Mert Akop Akopján gondol a jövőre – mondta Metaksza.

Zoltán Mazakján a ház keleti felében aludt, résre nyitott ablakkal, kitárt zsalugáterrel. Ablaka a Zangezur hegységre nyílt, ahonnan kora reggel forrón és fehéren tűz be a nap. Most holdtalan éjszaka volt, lassanként megtelt a kutyák csaholásával. Szuren mély bömbölése a folyóparti cserjésben visszhangzott, Hagop ingerült vinnyogó morgással távolodott a pusztaság őrszem-kövei között. Hajnal felé, mintha ezek a kövek fegyverezték volna le őket, elcsendesedtek.

 

– Nehogy itt nekem képzelődjék – mondta reggel Akop Akopján, és magyarázni kezdett Zoltán Mazakjánnak. Nem jár itt senki éjnek idején. Még nappal is csak nagy ritkán vetődik errefelé valaki. A kutyák csak úgy megszokásból ugatnak, mindent megugatnak, a megrezzenő cserjést, a vízből kicsobbanó halakat, a köveken megsikló szél huhogását. S talán a régi idők párducait. Valamikor erre vezetett a csapásuk, éjszakánként errefelé jártak le inni a Vorotán vizére. Valami hordozza még itt az emléküket, s mivel Szuren és Hagop idevaló kutyák, érzik éjjelente a vadállatok egykori lopakodását, s talán megbirizgálja orrukat is egy-egy ilyen párducbundából való szőrszál, amit a szél évek óta kerget a Zangezur kövei között. De hol vannak már azok a párducok.

Akop Akopján reggeli után beült szürke terepjárójába, és elhajtott Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján reggel zsinórral mérte ki a csatorna hosszát, a Vorotántól a veteményes végében roskadozó cserényig, később a zsinórt a nyakába akasztva döngölni kezdte a kiásott árok fenekét. Szuren és Hagop ülve bámulták, szemüket nem vették le róla, s ahogy haladt, fejüket lassan utána fordították. Metaksza a tornác oszlopa mellett ült, zöldséget hámozott és gyakran pillantott Zoltán Mazakjánra és a kutyákra. Zoltán Mazakján látta a kutyákat, amint olykor hegyesedő füllel felemelkednek az udvar vörös porából, hogy kicsivel odébb üljenek. Hirtelen kiegyenesedett.

– Miféle párducok? – kérdezte. – Miféle párducokról beszél Akop Akopján?

Metaksza mozdulatlanul ült, arca is rezzenetlen maradt, csak odapillantott a csatorna felé, nem válaszolt. Zoltán Mazakján azt gondolhatta, hangját bizonyára elkapta a szél, elsodorta az őrszem kövek felé.

– Egy pohár savót innék – kiabálta valamivel hangosabban, pedig az árok döngölése közben akkorra már a tornác bejáratával egyvonalba került. – Aztán kérdeznék valamit.

Metaksza megingatta a fejét, a hámozókést letette maga elé.

– Most nem lehet. Majd ha bejön a házba.

– Ejnye. Csak egy pohár savót, Metaksza asszony – kiabálta Zoltán Mazakján mosolyogva.

– Most nem lehet. Amíg bemegyek érte, ez a kettő itt széttépi.

– Hát így állunk?

– Bizony. Én neveltem őket.

A zöldséges edény mellett tányérokon még ott állt a reggeli maradéka. Fokhagymás kecsketúró retekkel. Zoltán Mazakján mutatóujjával kente szájába a maradékot, s ropogtatta a hasábokra szelt retket.

– Jól hallotta – mondta Metaksza –, amíg errefelé párducok éltek, itt jártak le a folyóra. De most nincsenek párducok. Nincs errefelé semmiféle állat, csak ez a két kutya. A medveszínű, meg a másik.

– A végén ezek is megesznek.

– Az lehet. Ha nem vigyáznék magára.

 

Délelőtt megérkezett Akop Akopján a terepjáróval. Egy kicsi teherautó követte. Két betonozó munkást hozott, zsalukkal, betonkeverővel. Nyomban nekifogtak a munkának, pihenés nélkül dolgoztak Zoltán Mazakjánnal együtt. Metaksza barna korsókban vitte ki nekik a savót, tálcákon a forró káposztás meg túrós palacsintát. Szuren és Hagop a terepjáró alatt hűsölt, gyanakodva pislogtak a hurrogó betonkeverő felé. Nagy volt a forróság, szeptember végén errefelé nincs felhő az égen.

Alkonyattájt, amint elérték a cserény falát s egyben a veteményes végét, bevonultak a tornácra. Hideg babsalátát ettek, vörös bort kortyolgattak. Sötétedéskor a betonozók összeszedték a zsalukat, fölrakodtak a teherautóra, és elhajtottak. Akop Akopján megöntözte a kibetonozott csatornát.

Zoltán Mazakján lefekvés előtt kinyitotta az ablakot. Könyökölve bámult kifelé, várta, mikor állítja le Akop Akopján az áramfejlesztőt, hogy szeme mielőbb megszokja a künti sötétséget. Lesett kifelé, jó ideig a kutyákat, főleg a haragosabb, fakó Hagopot kereste, de odakünn nem mozdult semmi, csak a Zangezur sivatagos lejtőin leomló esti szél. Később álmában hallotta Szuren mély bömbölését, Hagop ingerült, vinnyogó morgását. Kikelt az ágyból, és becsukta az ablakot.

 

– Jöjjön, rokon, segítsen nekem egy kicsit – mondta reggel Akop Akopján a Zoltán Mazakján szobája előtt. Zoltán Mazakján fölkelt, és kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön hamar – mondta Akop Akopján. Kezében baltát és vésőt tartott. – Jöjjön velem, fönn van már a nap. Mindjárt megköt a beton.

– Megyek, megyek. – Zoltán Mazakján öltözködni kezdett.

– Így jöjjön, ahogy van – kérte Akop Akopján. – Jöhet így lengében, máris nagy a meleg.

Elindultak a Vorotán felé. Akop Akopján kezében a szerszámokkal, Zoltán Mazakján amúgy pizsamásan, mezítlábra húzott papucsban. Zoltán Mazakján papucsán át érezte a napsütéstől égő kövek melegét.

– Kiveszünk egy darabot a betonból – magyarázta Akop Akopján. – Kivesszük, majd megszárad nekünk odabenn is a tornácon. – Kesely orra alatt még el is mosolyodott, és futólag a tornác felé pillantott. Metaksza asszony kőszerű mozdulatlanságban állt az oszlopok között.

– Mi van a kutyákkal? – kérdezte Zoltán Mazakján.

– Künn vannak a cserényben – mondta előreszegzett fejjel Akop Akopján. – Még hajnalban betereltem őket.

Akop Akopján lehajolt, aztán letérdelt az aszott fűbe, a forró, repedezett kövekre, a csatorna frissen öntött pereme elé. Vésőjével két téglalap alakú darabot rajzolt a betonba. Még nem kötött meg egészen, a szerszám éle könnyen belemélyedt.

– Mind az egészet már nem lehet – mutatott le a csatornába, ahol kerek mélyedések sorakoztak egymás mögött. – De legalább ezt a kettőt kivesszük. Ha maga is segít egy kicsit.

Két kerek talp nyoma mélyedezett a körülrajzolt betonban. Két tenyérnyi lábnyom nesztelen, puha járásra való talpaktól.

– Csak most ne repedjen el nekem – morogta Akop Akopján. – De talán sikerülni fog. Ilyesmivel még nem foglalkoztam. – A balta élével benyúlt a kirajzolt darab alá, úgy, hogy egy darab föld is maradjon alatta, és Zoltán Mazakján segítségével, aki a kivágott rész két peremét tartotta, óvatosan kiemelte.

– Ez az enyém – mondta. Aztán a másikat is körbevágta vésővel, és a balta élével kiemelte. – Ezt pedig tartsa meg maga. Vigye majd magával hamutartónak.

– Ez meg mi a csoda? – kérdezte Zoltán Mazakján komoran.

– Hogyhogy mi a csoda? Nem látja? Két lábnyom. Ott vezet a többi is a folyóra. De nem a Szurené. Nem a Hagopé. Egy cica járt itt az éjjel.

Metaksza most is a tornácon állt, Akop Akopján és Zoltán Mazakján mint valami ünnepi tálcákat vitték a betondarabokat. Letették őket a tornác párkányára, az árnyékba.

– Egyenek – mondta Metaksza.

Dinnye, túró és palacsinta állt az asztalon. Mivel Metaksza nem ült az asztalhoz, állva kezdtek falatozni. Zoltán Mazakján csak dinnyét evett, szája elé tartott egy cikket, és végigharapdálta, hagyta, hogy pizsamájára csorogjon a leve.

– Egyszer jártam Dzsalilabad fölött – mondta Akop Akopján. – A Sirván fölötti erdőségekben. Tele volt vaddal. Nagy sűrű erdőségek azok. De hát a Sirván és a Zangezur az kettő.

– Ezt minek mondja nekem? – kérdezte Metaksza.

– Így volt – mondta Akop Akopján. – Vad helyek azok. De elég messze vannak.

– Ezek nagyon okos dolgok – mondta Metaksza.

– Így van. Eszembe jutottak azok a helyek.

– Szép tiszta beszéd – mondta Metaksza.

Akop Akopján elkomorodott. Egy fél palacsintát visszatett a tányérra, és elindult a cserény felé. Kiengedte a kutyákat. Szuren és Hagop fölborzolt bundával rohant a folyópart felé, morogva ügettek végig a csatornán. Akop Akopján szobájába vonult, magára zárta az ajtót, becsukta a zsalugátereket.

Délután Metaksza megkérte Zoltán Mazakjánt, hozzanak föl pár veder vizet a Vorotnáról. Lassan kullogtak egymás mellett, mögöttük a két kutya.

– Nem nézi meg? – kérdezte Zoltán Mazakján, amikor arra helyre értek, ahol reggel kivágták a lábnyomokat a betonból, és látta, hogy Metaksza egy pillantást sem vet a csatornára, ahol a többi nyom keményre száradva vonult a folyó felé.

– Nem – mondta Metaksza. – Már láttam, és azt is tudom, hogy mit fogok csinálni. Akop Akopján mindig is tudta, hogy még mindig ide járnak inni.

Ötször fordultak, amíg a tartályt megtöltötték. Akop Akopján közben előjött a szobájából, bőrzekébe öltözötten sétálgatott a csatorna mentén, pálcával szurkálta a szikkadt betont, almát rágcsált, és néha egykedvűen kémlelte az eget. A nap már lement, lila ég alatt barnultak az oroszlánszínű lejtők.

Amikor előtünedeztek az első csillagok, Akop Akopján begyújtotta a terepjárót. Nem szólt Metakszához, nem szólt Zoltán Mazakjánhoz, csak Szurent és Hagopot szólította, maga mögé ültette őket és elhajtott. Nem az úton, hanem a cserény mögötti őrszem-köveket kerülgetve indult a pusztaság sűrűsödő sötétségébe.

– Elment – mondta Metaksza. – Kíváncsi vagyok, mire megy a kutyákkal.

Akop Akopján házát hamarosan körülvette a Zangezur hidege. Görcsös, kemény fák süllögtek a tűzön, a kemenceajtó három kerek szellőzője világított a konyhában. Metaksza a becsukott ajtó üvege előtt állt, mozdulatlanul meredt a sötétségbe. Nemsokára Zoltán Mazakján is mögéje került, parázsló szempárokat lestek a holdtalan éjszakából, de a közelségüktől hamar bepárásodó ablaküvegen csak tűz visszfénye, a kemenceajtó három piros szeme pislákolt.

Zoltán Mazakján Metaksza mögött állt, lélegzésétől Metaksza néhány hajszála lebegni kezdett, és beleragadt az ablaküveg párájába, combja körül érezni kezdte az asszony melegét.

– Ki fogom oltani az életét – suttogta Metaksza. – Segít majd elviselni, Zoltán Mazakján?

– Még nem tudom – mondta Zoltán Mazakján.

– Csak ezt tehetem vele, mert hazudott. Akkor is, ha maga elmenne innen.

A Zangezur sivatagos lejtői felől két fénypászma villant, nemsokára ráhullott az ablaküvegre. Akop Akopján behúzott terepjárójával a fal mellé, kiengedte a kutyákat. Nem indult az áramfejlesztő felé, egyenesen belépett a konyhába. Zoltán Mazakján elvette Metaksza hasáról a kezét.

Akop Akopján gyertyát gyújtott, egyenként világított Metaksza és Zoltán Mazakján arcába. Behozott a tornác párkányáról egy betondarabot, rágyújtott és belehamuzott a párnás talpak kemény nyomába.

– Láttam őket – mondta. – Ketten vannak.

– Magának már mindegy, Akop Akopján – mondta Metaksza. – Csak maga ezt még nem tudja.

– Csak mondom – folytatta Akop Akopján –, hogy ketten vannak, nem nagy dolog.

– Hallja? – fordult Metaksza Zoltán Mazakjánhoz. – Ketten vannak. Nem hárman és nem egyedül, hanem ketten. Mit szól ehhez, Zoltán Mazakján?

Zoltán Mazakján tartott a keze remegésétől, ezért zsebre dugta, tartott saját hangjától is, ezért hallgatott.

Kikötő, este

Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé amúgy is kiderül.

A hajó délután negyed ötkor kötött ki, Menyhárt doktor este negyed nyolckor hagyta el a fedélzetet, kezében egy kék farmeranyagból varrt üres szatyorral. Hajadonfőtt, föltört gallérral indult el a rakparton, s derékban kissé meghajolva védekezett az eső ellen, amely itt porszerűen lebeg a levegőben, és beeszi magát a bajusz és a szemöldök tövéig. A rakpart néptelen volt. Úgy látszik, Menyhárt doktor sem sétálni indult, alig távolodott el a tengertől, máris betért egy boltba.

A bolt gyéren megvilágított kirakatán látszott, sapkát árusítanak itt mindenféle színben és méretben. Ez az egy kirakat volt csak világos az egész soron. Közelében, a Napfényhez címzett fogadó és jóhírű csapszék nedves ablakai sötéten csillogtak. A bejáratot széles, lakattal ellátott vaspánt zárta le, előtte a kövezeten gödröket mosott magának a lyukas ereszből lecsorgó esővíz.

Menyhárt doktor nemsokára elhagyta a sapkaboltot, amint kilépett, nyomban el is oltották mögötte a villanyt, mintha csak rá vártak volna. Átbaktatott a keskeny úttesten, megállt a tócsa szélén, s betekintett a csapszék egyik ablakán. Bámulta saját alakját a nedves fekete üvegen. Bal kezében a kék farmeranyagból készült szatyrot tartotta, most tele volt kínai zöldbabkonzervvel. Jobb kezével egy sapka ellenzőjét igazította ázott szemöldöke fölött. Úgy látszik, sapkát vásárolt magának. Fekete ellenzős tengerészsapka volt, civilek is viselnek ilyeneket Lübecktől Puckig s még a szárazföld belsejében is sokan, akik valamilyen oknál fogva vállalják a tenger rokonságát.

A bezárt fogadó elől Menyhárt doktor kényelmes léptekkel visszakanyarodott a kikötő felé. Itt beállt a szűnni nem akaró, ködlő eső elől egy mindkét végén nyitott folyosóra, amely elválasztotta a jegypénztár és az utasellátó épületét. Az egyik ablaknál menettérti jegyeket árusítottak az utolsó járatra, a sziget felé, a másiknál emléknek való féldecis vodkásüvegeket, sört és mustáros kolbászt. Menyhárt doktor kolbászt rendelt magának, s amíg harapdálta, a szatyrot nem tette le bal kezéből.

Egy közeli ház első emeletén, nagy, fehér ablakkeretben vörös, göndör hajú asszony könyökölt. Mögötte a légvonattól világoskék függöny lebegett, s valahányszor a szoba fénye áttűzött a mintázaton, az asszony haja izzásba jött. Arra az ablakra bámult Menyhárt doktor tele szájjal és kissé szórakozottan.

Egyéb látnivaló most nemigen akadt. Kutyának való idő volt. Egy ember sem iramlott az ereszek alatt, senki sem várakozott a kapualjak nedves homályában, a szél taszításában csak az eső sepert olykor végig a kövezeten. Mire Menyhárt doktor megette a kolbászt, bezárt a jegypénztár, bezárt az utasellátó.

Váratlanul egy kicsi, csontszínű villamos tűnt fel a kikötői fasor alól, elgurult keskeny vágányain teljesen üresen. Képtelenség volna egy ilyen kisebb villamos és egy kutya közös vonásait kimutatni, ezzel jobb nem is próbálkozni; mégis, ezen az estén, a ködlő esőtől áztatott néptelen utcán, ez a villamos ázott, kullogó kutyára emlékeztetett, s lassan oldódó szorongást, enyhe bánatot hagyott maga után. Talán Menyhárt doktor melle tájékán is, mert amint a villamos nyikorgása elült, lehajtott fővel indult a rakpart felé.

A Fritz Wickert nevű gőzös közelében járt, amikor hátulról megszólították:

– Menyhárt doktor!

Menyhárt doktor megfordult, és azt mondta:

– Tessék! – Tehát Menyhárt doktornak hívták.

Két férfi állt vele szemben. Egyetlen mozdulattal a hóna alá nyúltak, kitartották a Fritz Wickert oldalát löcsbölő fekete víz fölé és elengedték. Menyhárt doktor súlyos csobbanással elmerült, de még el sem ült azon a helyen a víz pezsgése, valamivel távolabb máris fürge csapásokkal szelte a vizet a hajó hídlépcsője felé. Hűvös este volt, bizony.

Nem volt fején a fekete ellenzős tengerészsapka, nem volt kezében a kék farmeranyagból készült szatyor, tele kínai zöldbabkonzervvel. Úgy látszik, hiába járt.

Bosszúságunkra a történet itt véget ér. Szó, ami szó, bizony nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapkabolt mélyén, vagy talán biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű konzervesdobozokban a tenger fenekén.

Gyergyó éghajlata

Túl a Libán-tetőn, ahol az országút már átbukott a hágón, s a kőbányát megkerülve egyenesen ereszkedik a medence felé, fenyőcsúcsok magasságában varjú körözött. Alatta, a napszállta fényeiben, a frissen hullott mozdulatlan hóban jól látszott, idáig jutott el egy autó, a havat föltúrva nehézkesen megfordult, saját nyomába zökkent és visszatért, amerről jött, a síkaszói völgy felé. Gyergyó irányába két pár lábnyom vezetett, egy széles, recézett gumitalp, meg egy egészen kicsi sima talp, mögötte a tűsarok karmolásaival. Ott menetelt az országút érintetlen haván Profeszor Alexander gumitalpú félcipőjében, nyakán zöld selyemsállal, fején széles karimájú fekete kalappal. Nyomában topogott Barbara de Anatolia tűsarkú, töredezett kérgű, szürke műbőr csízmában, párducmintás műszőrme ködmönben, fején meggyszínű nemezkalappal, kezében olcsó vinilintasakkal.

Nemrég állt el a havazás, a lehullott hó fölött tiszta üres maradt az ég, kéksége fémes illattal, széltelen csendességgel ereszkedett az oldalak közé. Barbara de Anatolia csizmasarka alatt hamarosan nyüszíteni kezdett a hó, valahányszor beletalált Profeszor Alexander széles lábnyomába. Aztán Profeszor Alexander talpa alatt is csikorogni kezdett.

Barbara de Anatolia kis időre megállt, a táska fülét csuklójára húzta, hogy csipkekesztyűbe bújtatott kezét ködmöne zsebébe dughassa. Vékony kis gönc volt az rajta, fakó párducfoltokkal, szennyes csimbókokkal.

– Én előadás előtt még megborotválkozom – mondta Profeszor Alexander. Megállt és bevárta Barbara de Anatoliát. – Magának is kell egy félóra, hogy rendbehozza magát.

Profeszor Alexandernek nyúzott, mély barázdákkal tagolt komor inasarca volt, keskeny bajuszkát viselt, állára deres tüskékbe ütközött ki a borosta. Barbara de Anatolia hunyori tekintetű, oroszlános arcú, alacsony asszony volt, orra körül kínos fintorok ráncaival.

– Vajon már hány óra lehet?

– Fél hat – mondta Profeszor Alexander.

– Nincs is órája.

– A sofőr mondta, amikor vissza méltóztatott fordulni. Azt mondta: most öt óra van. Annak már egy fél órája.

– A fene a sofőrjébe – mondta Barbara de Anatolia. – Azt mondta, hatra benn vagyunk abban a Gyergyó-izében. Fél hétre pedig a cirkuszban. És még nem vagyunk sehol.

– Hm – hümmögött Profeszor Alexander röviden, hogy éppen csak kevés pára lebbent ki a száján.

– Tessék?

– Igen – mondta Profeszor Alexander. – Azt mondtam: bizony.

A Dél-hegy fölött keskeny koronában sárgásan derengett az ég, visszfényében áttetsző tüskék lebegtek a levegőben. Az ég ott a gerinc fölötti keskeny zöld sávon hirtelen csapott át a kékbe, sötétkékbe, kelet felé már minden csupa lila volt. Arról közeledett az este. A medencét is lila köd borította. Amikor Profeszor Alexander megállt, a csend a lila levegővel tapadt a füléhez. Bal kezébe vette a bőröndjét, jobb kezét pepita felöltője zsebébe mélyesztette. Hóna alá dugta kicsi bőröndjét, s bal kezét is zsebre tette.

– Nekem sosem volt kesztyűm – mesélte, amint újra elindultak. – Volt mindig két jó zsebem.

– Egyesek örökösen elhagyják a kesztyűjüket. Biztos maga is olyan fajta – morogta Barbara de Anatolia. – Az ilyen embernek nem is való.

– Az emberi test el van kényeztetve – folytatta Profeszor Alexander. – Nézze csak meg a kutyákat. Azok ilyenkor is mezítláb járnak.

– Én meg nem bírok szuszogni – mondta Barbara de Anatolia. – Egy idő óta csak félig szuszogok.

– Nana. Szuszogni mindenki tud. Azt az egyet tudni kell.

– Nézzen csak ide. – És Barbara de Anatolia megállt. Szembefordult Profeszor Alexanderral, kitátotta a száját és bekapott egy darab levegőt. – Ennyi levegőt szuszogok mondta. – A többi nem jön be. Megáll valahol a szám előtt.

– Szuszogjon az orrán át – mondta erre Profeszor Alexander. – Szívja be rendesen azt a levegőt, mint mások.

– Nem tudom – lihegett Barbara de Anatolia. – Valamitől össze van ragadva az orrom.

– Kutyagumi – mondta Profeszor Alexander.

A medence felé tartó, egyenletesen lejtő út lassan elérte a lila ködlepel peremét. Profeszor Alexander jó pár lépéssel előbb baktatott, egykedvűen bámulta maga előtt a kék árnyékokkal domborodó, fénytelen havat, amikor Barbara de Anatolia megszólította.

– Egy autó.

Sárga terepjáró világlott elő a köd hamva alól. Tengelyig állt a hóban, behavazott szélvédővel. Utasai elhagyták, jól látszottak a lábnyomok, amint a négy ajtó felől indulva keskeny ösvényben összecsapnak. Profeszor Alexander benézett a vezetőülés melletti ablakon, orrával majdnem az üveget érintette, kalapja karimája föltüremlett. Orra közelében hamvas lett az üveg és hirtelen egészen kifehéredett. Profeszor Alexander körmével végigszántott rajta, ujjbegyéről lefricskázta a kását.

– Az illetők elmentek – suttogta Barbara de Anatolia. – Maga lát valamit a kocsiban?

– Egy csomag kekszet – suttogta Profeszor Alexander. – Az illetők csak ide a közelbe mentek. Itthagyták a kekszüket.

A nemrég taposott ösvényen baktatott tovább Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia. A nyomok egy darabig az országúton vezettek, egy helyütt aztán váratlanul kikapaszkodtak a martra, onnan a behavazott földekre.

– Mondom, ezek az emberek csak ide mentek. Nagyon jól tudták, hova mennek – mutatott Profeszor Alexander az útról letérő nyomokra. – Pontosan oda le Gyergyó-izébe.

Kikapaszkodott a marton, könyökét kínálta segítségül Barbara de Anatoliának, hogy kezét ne kelljen zsebéből kivennie. Amikor az asszony megállt mellette, megjegyezte:

– Nekem is össze van ragadva az orrom. Ez valami betegségféle lesz. Megkaptunk valami közös betegséget.

Belenézett Barbara de Anatolia arcába, lássa, mit szól hozzá az asszony. De Barbara de Anatolia hallgatott, oroszlánosan haragos arcát a kopott párducpöttyök közé dugva pihegett, a műszőrme galléron kétoldalt fehér pamacsokban ült meg a zúzmara.

– Hallja? Megbetegedtünk. Ki kellene piszkálnunk az orrunkat.

– Van is mivel – mondta sűrűn pislogva Barbara de Anatolia. Csipkekesztyűs kezével Profeszor Alexander ajka közelébe nyúlt, és keskeny bajuszáról letört egy vékony, áttetsző agyarat. – Ezzel.

Profeszor Alexander kihúzta bal kezét a zsebéből, elvette a zöldesen áttetsző, kicsi jégcsapot, saját csupasz tenyere dombjai között ringatta, míg megsiklott, és nyom nélkül elmerült a hóban. Profeszor Alexander a kabátszövethez törölte tenyerét.

– Ezt a micsodát hol találta?

– Ilyesmik nőnek a maga orrából.

– Hm – hümögött Profeszor Alexander és továbbindult.

– Tessék?

– Né, egy egér – mondta Profeszor Alexander. – Csak mondom: egy egér.

A nemrég taposott nyomokban, mint egy darab trágya, fekete egér hevert, szemei teljesen fehérek voltak. És olyan kemény volt, hogy Profeszor Alexander talpa lepattant róla.

A nyomok ködbe vesző bozontos fenyők, borsikabokrok és csupasz mogyoróvesszők között vezettek. Találtak még egypár egeret, valamennyinek tiszta fehér volt a szeme. Profeszor Alexander haladt elöl, s néha anélkül hogy hátrafordult volna, megállt és bevárta az asszonyt. A csizma alatt sikongó hó hangjából kiérezte a távolságot. Egy alkalommal, amikor lihegve beérte, Barbara de Anatolia azt mondta:

– Együnk meg egy narancsot.

– Jó. – Profeszor Alexander megfordult. – Egyen meg egy narancsot, ha akar. Én nem kérek.

Barbara de Anatolia kihúzta kezét a zsebéből, a táskát maga mellé tette a hóra. Csipkekesztyűs kezével nyúlt a merev táskalapok közé, begörbített ujjai közt nemsokára fölmutatott egy narancsot. Odanyújtotta Profeszor Alexandernak.

– Hámozza meg nekem.

Profeszor Alexander is előhúzta kesztyűtlen kezét a felöltő zsebéből, hóna alól kicsi bőröndjét a hóra fektette. A hó most teljesen lila volt. Alkonyodott, ilyenkor percek alatt minden egyszínűvé válik. De az a narancs még világított. Profeszor Alexander körmével karcolgatta, valami kis dudort keresett a héján, ahol belekaphat és föltépheti.

– A fene hogy enné meg – morogta. – Olyan ez a maga narancsa, mintha nem narancsból volna. Olyan, mint a kő. De nem baj.

Profeszor Alexander bőröndje fölé hajolt, és kinyitotta. Tele volt nyeletlen, hosszú késpengékkel. Olyanokkal, amilyeneket a késdobálók használnak a cirkuszban. Profeszor Alexander a harminc vagy negyven kés közül találomra kiválasztott egyet. Felöltője szegélyével fogta meg, hogy ne kelljen a pengét csupasz kézzel megérintenie. Amint faricskálni kezdett vele, a penge egyszerűen megsiklott a narancs héján.

– Mintha üvegből lenne – morogta. Aztán ott, ahol állt, letapodta a havat, sarkával kicsi gödröt vájt és belé helyezte a narancsot. Ráillesztette a pengét, fölemelte és lesújtott rá. A narancs három darabba törött.

– Megmondtam. Üvegből van. – Fölemelte a hóból a narancsdarabokat, tenyerén nyújtotta Barbara de Anatolia felé.

– Egyet megettünk abban az autóban – mondta Barbara de Anatolia. – Az miből volt? – Kiválasztott egy darabot, és saját tenyerébe vette.

– Az nem volt üvegből – mondta Profeszor Alexander. – Na, egye meg hamar.

– Nincs semmi szaga – mondta szimatolva Barbara de Anatolia.

Barbara de Anatolia tenyeréből magába tömte azt a darab narancsot, egészben befalta és beleharapott. Szájában valami reccsent és megcsikordult, pár pillanatig úgy maradt mozdulatlanul, kitömött pofazacskóval. Aztán kitátotta a száját. Fogak potyogtak elő, egy fél fogsor s egy szájpadlás rózsaszínű kagylója hullott a hóba. S az a darab narancs, amit befalt, egészben. Ami a szájában maradt, azt kesztyűs ujjával kaparta elő nyelve alól. Köpött kettőt, hármat.

– Miszlikbe ment – motyogta alig érthetően. Bámulta tenyerében a fogágy rózsaszínű törmelékét s két kihullott fogát. – Hogy fogok ma este kinézni.

– Fájhat is, gondolom – jegyezte meg Profeszor Alexander fekete kalapja alatt zavartan pislogva.

– Fenéket fáj – motyogta Barbara de Anatolia. A hóból jégtüskés kicsi darabokat gyűjtögetett, aztán az egészet zsebre vágta. Kalapját levette fejéről, öklével belülről kerekre nyomkodta és fülig a fejébe húzta.

– Ha jól emlékszem, éppen a felső metszők látszottak, amikor mosolygott – mondta Profeszor Alexander, amint lassan továbbindultak. – Magának azokra a metszőkre lett volna a legnagyobb szüksége.

– Éppenséggel – mondta Barbara de Anatolia.

– És az alsót nem tudja betenni a felső helyébe.

– Én nem. A doktor lehet, meg tudja csinálni. Én nem.

– Ma este ki fogják fütyülni. Vigyázzon, ki ne tátsa a száját. Hány narancsa van még?

Barbara de Anatolia megállt, levette csuklójáról a táska fülét, aljánál fogva ragadta meg a táskát és kiborította. Négy narancs hullott hangtalanul a hóba, alig értek egymáshoz.

– Négy – mondta Barbara de Anatolia. Azzal továbbindultak, mögöttük négy kihunyó narancs maradt a sötétlila hóban. Elöl menetelt Profeszor Alexander, nadrágján, térden alul csimbókokban és nemezes lapokban állt a hó. Nadrágszára teljesen fehér volt, Barbara de Anatolia, aki most is pár lépéssel mögötte járt, úgy látta, az ereszkedő homályban, mintha csak térdén járna a hó fölött a levegőben.

Az árnyéktalan havon Profeszor Alexander sem látott sokat, a lejtősebb részeken léptei néha akaratlanul fölgyorsultak, néha tehetetlenül megiramodott, de valahányszor hallotta, hogy Barbara de Anatolia csizmái alatt halkul a hó nyüszítése, anélkül hogy hátrafordult volna, bevárta. Egy alkalommal, amikor hiába várta maga mögött a léptek közeledtét, mégis megfordult. A sötétlila havon mozdulatlan fekete árnyékot látott, alaktalan foltot, mint ottfelejtett batyut. Sokkal kisebb volt a kicsi növésű Barbara de Anatoliánál. De mégiscsak ő lehetett. Profeszor Alexander odakiáltott neki

– Maga mit csinál ott?

– Pisilek – sipította fogatlan száján át Barbara de Anatolia. Profeszor Alexander hóna alatt kicsi bőröndjével a hóban topogott. Gőzölgő orra alatt fehér agyarak növekedtek.

– Álljon fel már egyszer.

– Mindjárt – suttogta Barbara de Anatolia. – Csak ülök még itt egy keveset.

A kicsi, batyuszerű árnyék nem is mozdult sokáig. Barbara de Anatolia csak akkor állt fel, amikor Profeszor Alexander kétszer dobbantott és elindult feléje.

– Na jó. Megyek – suttogta. – Megyünk Gyergyó-izébe.

Jó távol, a marosfői alagútból akkor bukkant elő egy vonat. A villamosmozdony búgása messzire nyújtózott a köd alatt, a behavazott oldalak között ellüktetett a gyergyóújfalusi és tekerőpataki krumpliföldekig, ahol Profeszor Alexander és Barbara de Anatolia egymás mögött baktatott a hóban.

– Ha! – mondta Profeszor Alexander.

– Történt valami?

– Nem tudom – suttogta Profeszor Alexander. – Ilyesmit még nem hallottam. Valaki van a közelben. Lehet egy kutya.

– Nekem bedugult a fülem – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem hallok semmit. És nem bírok szuszogni.

– Én sem – mondta Profeszor Alexander. – És nem fér be a levegő a számba. Elkaptunk egymástól valami betegséget.

Most is Profeszor Alexander haladt elöl, hóna alatt kicsi bőröndjével. Egy helyen léptei hirtelen megkönnyebbedtek, szaladni kezdett, kezét kirántotta a zsebéből, bőröndje kihullott a hóna alól, hason csúszott le a Maros jegére. Barbara de Anatolia is melléje érkezett, Profeszor Alexander föl sem segítette, csak fektében porolta le egy kicsit, aztán átnyalábolta, és oldalazva, araszló léptekkel átvonszolta a túlsó partra. Közben, mintha alulról döngölték volna a folyó jegét. Profeszor Alexander még visszatért, áthozta a bőröndjét is.

– Maga lát engem? – kérdezte suttogva Barbara de Anatolia a part bokrai közül.

– Látok valamit. Lehet, hogy maga az – mondta Profeszor Alexander. Elhaladt az asszony mellett, kikapaszkodott a marton a krumpliföldekre, bőröndjét a hóra dobta és ráült. Jó ideig pihentek mind a ketten nagy csendben.

– Hahó – szólalt meg halkan Profeszor Alexander, mintha csak beszélgetne.

– Itt vagyok – felelte valahol a közelben Barbara de Anatolia.

– Itt, itt. De hol.

– Itt.

Profeszor Alexander felállt, bőröndjét csörömpölve rázogatni kezdte. Nemsokára megállt Barbara de Anatolia előtt.

– Szóval itt van. És mit csinál?

– Olyan jó így – suttogta Barbara de Anatolia.

– Jó lehet. De micsoda?

– A kezem nincs a zsebemben. Egyszer lehullott a hó Anatóliában. És akkor a lábam közé tettem a kezem. Akkor nem volt kesztyűm.

– Most is ott a keze?

– Ott.

– Hát a kesztyűje?

– Nem tudom. Azt hiszem, elvesztettem.

– Hm. Maga valahogy elsietett mellettem – morogta Profeszor Alexander. – Megelőzött, és még észre sem vettem. Újabban külön utakon jár.

– Én csak mentem maga után – suttogta Barbara de Anatolia. – Úgy látszik, egyszer csak utolértem.

– Jó, hogy így történt – suttogta Profeszor Alexander. – Mi volna, ha egy kicsit én is odatenném a kezemet.

– Hova tenné?

– Oda, ahol maga tartja.

– A magáé nem ott van?

– Az enyém a zsebemben van. Én oda dugtam. De mindjárt előveszem.

– Na jó. Próbálja meg.

Profeszor Alexander letérdelt Barbara de Anatolia elé. Kesztyűtlen kezével kutatni kezdett a műszőrme ködmönke alatt, az alsónemű és a harisnya hurkái között, míg végre talált egy darabka hideg és sima bőrt. Ott ujjaival megtapadt.

Barbara de Anatolia kicsit megremegett, fogatlan szájából erőtlen nevetés csordogált. Fejét az előtte térdeplő Profeszor Alexander vállára hajtotta.

– Nyáron ilyesmi nem jutott eszébe. Pedig eszébe juthatott volna már régen.

– Ígérem – mondta Profeszor Alexander, és orrát a zúzmarás, párducpöttyös műszőrme pihéi közé fúrta –, ígérem, hogy ezentúl máskor is eszembe fog jutni. Erre most szavamat adom.

– Mi volt ez? – motyogta egyszer Barbara de Anatolia Profeszor Alexander nyakába.

– Nem volt semmi – suttogta Profeszor Alexander.

– Valamit álmodtam – suttogta Barbara de Anatolia. – Nem tudom, mit. Valami semmit.

Profeszor Alexander elővonta kezét az asszony ruhái alól, hóna alá nyúlt, és fölemelte. Barbara de Anatolia úgy maradt, a nyakába szédülten.

Már villámlik – mondta, amikor a távolban vonat robogott el zöldesen szikrázó áramszedővel.

– Úgy látszik, beborult.

– Még esni fog.

– Menjünk – mondta Profeszor Alexander. – Siessünk el valahová.

De nem siettek, csak topogtak egymás mellett és egymás mögött Gyergyóújfalu, Kilyénfalva és Tekerőpatak határában, behavazott krumpliföldeken. Bennük találkozott a villamos mozdonyok búgása, s amint a távolról érkező lüktetések lassan elenyésztek, fülükben a csend maradt fémes csengésével. Profeszor Alexander már jó ideje csak ezeket a kósza búgásokat leste, nem lehetett tudni, a köd alatt merről érkeznek. Néha megütköztek a Dél-hegy derekán, s a hó alatt elmerülve úsztak Tekerőpatak felé, máskor a magasból, a ködön támadt résen csaptak le röviden. Profeszor Alexander jó ideje már csak a villamos mozdonyokat hallotta. Nem hallotta Barbara de Anatolia hegyes sarkú csizmáit.

– Halló. Én itt vagyok – szólalt meg halkan. – Maga hol van?

Barbara de Anatolia nem válaszolt. Bár bizonyára ott lehetett valahol a közelben. Ott lapulhatott lomha hóbuckák, csontkemény rögök között. Profeszor Alexander hóna alatt bőröndjével lassan körözött, enyhe csigavonalban taposott körbe, hogy az asszonyt becserkéssze, valamiképpen útjába ejtse, véletlenül belé botoljon vagy rálépjen. Egyszer aztán valamiből megérezte, hogy előtte és alatta egy élőlény gubbaszt konok, mély csöndben. Nagyon halkan megszólította.

– Maga mit csinál itt?

– Nemrég pisiltem – suttogta Barbara de Anatolia. – Azt álmodtam, hogy pisilek.

– Akkor mehetünk – mondta Profeszor Alexander.

– Még nem – suttogta Barbara de Anatolia. – Üljön maga is ide egy kicsit. Meglátja, milyen jó.

Profeszor Alexander nem ült le. Elindult valamerre, pár lépés után bőröndje kihullott a hóna alól. Akkor megállt egy pillanatra, átlépte a bőröndöt és továbbment.

– Jöjjön, Barbara – szólongatta halkan az asszonyt. – Jöjjön, mert este van.

Valahol egy kutya ugatott, Profeszor Alexander forgolódott maga körül, úgy hallgatózott. De minden oldalról ugyanaz a kutya ugatott.

– Ha nem jön, hát nem jön – morogta Profeszor Alexander szaggatottan maga elé. Kicsi adagokban falta be maga elől a levegőt. – Ha magának ott jó, akkor jó. Maga tudja.

Profeszor Alexander addig taposott a behavazott krumpliföldön, amíg combján és mellén majdnem egyszerre megütötte valami. Ekkor megállt. Nekiment egy kerítésnek. Combján és vállán egyszerre érezte a két rúd nyomását, vállával és fejével tapogatta ki őket, s átbújt a köztük levő levegőn. Nemsokára deszkapalánkot súrolt a válla, már letaposott havon járt egy udvaron. Egy nyúlketrec előtt állt, érezni kezdte a háló mögül az állatok illatozó melegét. Kivette kezét a zsebéből, tenyerét a zúzmarás hálóra nyomta, ujjait átdugta a háló szemein, megmarkolta, és addig rángatta, amíg kitépte a ketrecajtóból az etetővályúval együtt. A vályú lehullott, a háló kalodája ott maradt a kezén, lehajolt, rálépett, és ujjait egyenként rángatta ki belőle. Akkor fejével és vállával benyomult, karjába vette a nyulakat, ölelgette őket, egyiket az ölébe gyömöszölte, a másikra arcával rátemetkezett, térdét szorosan maga alá húzta, hogy a végén moccanni sem tudott. Szorításában a nyulak elernyedtek, apró rángások közepette megnyugodtak, langyos húggyal öntözgették Profeszor Alexander borostás arcát. Profeszor Alexander benn volt a ketrecben, két lábszár lógott ki belőle az udvarra, egyiken cipő, a másikon csak egy havas zokni.

Dobribán reggel háromnegyed hatkor elemlámpával világított végig a ketreceken. Nyulait készült megetetni. Akkor látta, hogy az egyik ketrec hálóját nem borítja vastagon zúzmara, mint a többit, a nyulak pihegésétől, hiányzik a ketrec hálója. Hogy két láb mered kifelé a ketrecből, egyik végén gumitalpú cipő, a másikon csak havas zokni.

Dobribán megragadta a kiálló lábszárakat, saját lábát a ketrec falának támasztotta, és Profeszor Alexandert néhány rándítással kivonszolta az udvarra. Vele együtt a két nyúl is lehuppant a hóra. Dobribán fülüknél fogva dobta vissza a nyulakat a ketrecbe, hevenyészve az ajtóra görbítette a letépett dróthálót. Ezután világított Profeszor Alexander arcába. Profeszor Alexander fején nem volt kalap, őszülő kócos haja jeges volt, s mintha halványan mosolyogna, hunyorogva nézett az elemlámpa fényébe.

– Magát nem ismerem – mondta Dobribán.

Profeszor Alexander nem szólt egy szót sem. A konyhában sem, ahol Dobribán székre ültette. Még a széken sem maradt meg, lecsusszant a padlóra, az odaterített zsákszőnyegre. Dobribán feleségével együtt többször visszaemelte a székre, de Profeszor Alexander minden alkalommal lecsúszott a szőnyegre. Csuprokban tea gőzölgött mellette, Dobribánné mind a két keze ügyébe csuprokat tolt, hogy kedve szerint elérhesse őket, de Profeszor Alexander nem nyúlt semmihez, és nem szólt egy szót sem. Dobribánné bundát vett magára, és elment hazulról.

– Legalább hárman jöjjenek – szólt utána Dobribán. Aztán Profeszor Alexanderhoz fordult:

– Mondja el szépen. Miről van szó, komám?

Profeszor Alexander a konyha padlóján ült egy zsákszőnyegen és hallgatott. Kinyújtott lába fölött néha átlépegettek a Dobribán gyerekek, és közelről vizsgálgatták az arcát. Profeszor Alexander a konyha egyik sarkában állapodott meg, üres tekintettel meredt egy vederre, és ritkán pislogott.

Fél nyolc tájt szürkülődni kezdett, ekkor Dobribán behozott a konyhába egy kicsi havas bőröndöt. Profeszor Alexander kinyújtott lába mellé tette és kinyitotta.

– Ez a magáé?

Profeszor Alexander futó pillantást vetett Dobribánra, aztán belenézett a nyitott bőröndbe, tele a csillogó késekkel. Száját résre nyitotta és halkan maga elé fújta:

– Persze hogy az enyém.

– És mit tetszik csinálni ennyi késsel?

– Eldobálom őket – suttogta Profeszor Alexander.

A Dobribán gyerekek háromnegyed nyolckor hozták be a krumpliföldről Barbara de Anatoliát. Hóna alá nyúlva emelték a levegőbe, két keze zsebében volt, karján a táska. Lába úgy maradt begörbülve, mintha guggolna. Amikor letették az udvaron, nem borult föl. Most ott guggolt Dobribán udvarán. Akkora volt, mint egy törpe.

Dobribán megnyitotta a konyhaajtót, hogy Profeszor Alexander kiláthasson az udvarra. Profeszor Alexander a zsákszőnyegen ült, a kicsapó konyhagőz függönyén át látta, hogy karján vinilintáskával Barbara de Anatolia ott guggol az udvaron. Akkora, mint egy törpe. Oroszlánosan haragos arca, mint a csont. Két totyogó liba sziszegve nyújtogatta felé a nyakát.

– Ismeri? – kérdezte Dobribán.

– Persze hogy ismerem – suttogta Profeszor Alexander. Dobribán becsukta az ajtót. Újabb csuprot vett elő, megtöltötte félig teával, aztán színültig szagos borókapálinkával. A csuprot odatologatta Profeszor Alexander kezeügyébe.

– Igya meg. Aztán beszélgessünk.

– Nem szokásom – morogta Profeszor Alexander, amikor megérezte a pálinka illatát.

– De én meg szeretném kérdezni – folytatta Dobribán. – Micsodák azok a kések?

– Mondtam: eldobálom őket.

– Hova az isten lovába?

Profeszor Alexander a csukott ajtón át kimutatott az udvarra.

– Oda, rá. Mind az egészet. – Kezét leeresztette, állát lecsüggesztette. – De nem szoktam eltalálni.

Dobribán elvette Profeszor Alexander elől a pálinkás-teás csuprot, maga előtt forgatta egy darabig, aztán indulatosan belekortyolt.

– Én csak nyulászkodom – mondta. – Nyulakat tartok. Ha megéheznek a gyerekek, kihúzok egyet a ketrecből, egykettőre lehúzom a pizsamáját, és megsütöm. Ha másvalaki éhezik meg, annak eladom. Szóval nyulászkodom. De hogy maga mit csinál, azt nem tudom.

Profeszor Alexander nem válaszolt. Tekintetével egykedvűen siklott át bőröndjén, néha megemelte kezét, furcsán kövér ujjait próbálta mozgatni, aztán lehunyta a szemét.

A Dobribán gyerekek berontottak a konyhába. Álltak a kicsapó konyhagőzben és egyszerre kiabálták:

– Tessék már jönni! A libák feldöntötték, oszt egyre csak kopogtatják.

Dobribán hamarjában megitta az egész csupor pálinkás teát, s a két gyerekkel együtt kirohant az udvarra. Profeszor Alexander kinyitotta a szemét. Nyújtózott egyet, maga elé emelte tenyerét és belenézett. Aztán begörbítette térdét, lábát maga alá húzta, félkézzel a padlóra tenyerelt, félkézzel az asztalba kapaszkodott, és négykézlábra állt. Így ment az ablakig, ott a párkányra támaszkodott, és térdére állt. Erőtlenül lehelt az ablaküvegre, merev ujjakkal kaparászta a jégvirágot. Szemét a nedves lyukra nyomta, kinézett az udvarra. Dobribán és a két Dobribán gyerek éppen kieresztette a libákat az udvarról. Aztán talpra állították Barbara de Anatoliát, hóna alá nyúltak, elvonszolták a szín oldaláig, és a deszkaajtónak támasztották. Ott guggolt Barbara de Anatolia egy deszkaajtó előtt. Akkora volt, mint egy törpe. Profeszor Alexander lassan elvonta fejét, hagyta hogy a pára fagyjon vissza az ablakra.

Amikor Dobribán visszatért a konyhába, Profeszor Alexander a széken ült. Egyik lábát, azt amelyiken a cipő volt, az ölében tartotta, a cipőfűzővel bajlódott, de nem tudta kioldozni. Nehézkesen bőröndje fölé hajolt, kivett egy kést, azzal vágta el a fűzőt. Azt az egy cipőt aztán nagynehezen lefejtette a lábáról, a padlóra hullatta, az asztal alá.

– Az úristenit, hogy maga nem mond semmit – sóhajtotta Dobribán. – Kellene valamiről beszélgetni.

– Nincs miről – suttogta Profeszor Alexander. A kést visszadobta a bőröndbe, fél kézzel az asztallapba kapaszkodva felállt, hurkaszerű merev ujjaival ügyetlenül babrálva, lassú, széles mozdulatokkal kibontakozott pepita felöltőjéből. Alatta vékony barna szvettert viselt és kockás inget. Az ing ujját a szvetterével együtt döfködve könyökön felül tolta. Karja vékony volt, bőre fehér és petyhüdt. Újra tenyerébe nézett, egyszer az egyikbe, aztán a másikba. A nyitott bőröndöt lábbal lassan a küszöb felé taszította. Kinyitotta az ajtót és leült a küszöbre, lábát a havas lépcsőkre nyújtotta.

Ott ült szemben a szín deszkaajtajával. Bal kézzel egymás után tizenöt késsel körbedobálta Barbara de Anatolia fejét, a nyakát, a vállát és a derekát. A tizenhatodik kés Barbara de Anatolia hónalja tájt a párducminta közé repült, egy pillanatig megállt benne, kevés pihét tépett és lehullott a hóba. Profeszor Alexander arca olyan lett, mint a csont. Akkor jobb kézzel nyúlt a késekért, eldobott még tizenhat kést, amennyi a bőröndben volt, mintha Barbara de Anatolia a deszkapalánk előtt állana.

– Az úristenit neki – üvöltötték a Dobribán gyerekek, amikor látták a tizenöt remegő késpengét Barbara de Anatolia feje, nyaka és dereka körül, s a többit, amelyek csíkokat hasítva a szőrméből és a csizmából, tele műszőr pihékkel és pöszlékkel egy halomban hevert a hóban.

Profeszor Alexander fölkelt a küszöbről, az üres bőröndöt félrerúgta az útból. Becsukta maga mögött az ajtót. Lehúzogatta könyökéről az inget meg a szvettere ujját. Lassú, kényelmes mozdulatokkal lehúzta magáról a szvettert. Kihúzta ingét a nadrágból, s anélkül hogy kigombolta volna, kibújt belőle. Megoldotta nadrágját, hagyta, hogy lábszárára csúszon, félkézzel az asztalra támaszkodott, és kilépett belőle, Lehúzta zokniját. A végén letolta magáról az alsónadrágját.

– Azt ne. Az úristenit neki – kiáltott rá Dobribán.

Profeszor Alexander ott állt teljesen meztelenül a konyhában. Mély árkokkal barázdált arcán mosoly remegett. Csöndesen megingatta a fejét.

– Muszáj – mondta. – Szörnyű melegem van.

Leült és hátravetette magát a széken. Ott ült meztelenül és saját csupasz lábfejét nézte. Lábujjai helyén kicsi barna golyók nőttek, szemmel láthatóan növekedett egész lábfeje, mintha levegőt eresztettek volna a bőr alá. Keze is olyan volt mint egy párna, barna és kerek, a körömágy peremén dagadó kicsi vörös gyöngyök ültek, elmozdultak, ujjbegyén cseppé teltek és barna foltokat ejtettek a zsákszőnyegen.

Dobribán az ablakról kaparászta a jégvirágot, lehelgetett az üvegre, kabátujjával törülgette. Egyszerre látott ki az útra meg a nyúlketrecekre. Az egyik ketrecben nyúl ült egy fekete kalapban. Az úton négy közeledő ember alakja áttetszett a ködön.

– Jönnek – morogta maga elé Dobribán, amikor fölismerte Dobribánnét, aki három ember előtt lépegetett a kapu felé.

Reggel volt, sárgulni kezdett a köd, sárga pára lengedezett a nyúlketrecek előtt. Úgy fél kilenc lehetett, a félkilences személy már előbukkant a marosfői alagútból, közeledett a hágó felől, búgása végigremegett a deres ablakokon.

Profeszor Alexander álla mellcsontjára hullott, feje meg-megremegett, amint horkolni kezdett, egyre sűrűbben és egyre hangosabban horkantott, most már úgy nézett ki, vészjelzései nem fognak elcsendesülni.

Vissza a fülesbagolyhoz

November elején meghalt Adam Szelim. Azt kell mondanom, talán jó is, hogy így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz. De Adam Szelim meghalt, és ettől egy kicsit megváltozott az életünk. Ezzel az Adam Szelimmel én foglalkoztam, szemmel tartottam, néha elbeszélgettem vele: szóval rám volt bízva. Mégis meghalt, jól megégett. Fölrobbant a zsebében az öngyújtója.

Nem sokat lehetett tudni róla, kiféle, miféle; hírlett róla, hogy a Szürke Farkasok közé tartozik, egyesek viszont azt állították, hogy éppen ellenkezőleg, ellenük dolgozik. Bármelyik volt is az igazság a kettő közül, azt sejteni lehetett, hogy nem fog megöregedni.

A fülesbagoly a Magura nevű, süveg alakú alacsony halmon lakott egy csöndes szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyatig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében akár egy órát is elüldögéltünk a nagy csöndben, a madár nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. Fülesbaglyot nézni mostohafiammal jártunk ki, aki akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte, néztük egy darabig a félszemmel pislogó baglyot, aztán hazamentünk. Szerettem volna, ha a gyerek mielőbb kapcsolatba kerül az állatokkal, az erdővel. A Magura nevű erdős halom közel feküdt a városhoz.

Adam Szelim halála előtt pár nappal Doktor Senior elég kedvetlenül kullogott mögöttem az erdőben, néha elkezdett hátrafelé járni, tűrte, hogy ágaknak ütközzék, lába gallyakba gabalyodjék, tudom én, ez az unalom jele. A fülesbagoly tanyázó helyénél aztán leült egy tuskóra, s anélkül hogy fölpillantott volna, síkosra taposta az avar közül kinövő fekete gombákat. Arra gondoltam, talán a gyereket nem érdeklik már a madarak, egyáltalán az állatok, inkább az emberek. És igazam volt, Doktor Senior otthon elárulta, szívesebben járna ki a határra, a többi gyerekkel, úgy hallja, ott egy hatszáz kilós embert lehet néha nézegetni. Ha lehetséges, meg is szeretné tapogatni, ahogy ezt mások is teszik.

Én csak hümmögtem: embereket tapogatni nem szokás, meg aztán jobb, ha előbb én nézem meg magamnak, s ha nem valami malackodás folyik ottan, esetleg majd őt is elengedem. Könnyű volt nekem ezt mondani, mert addigra már utasítást kaptam: kedden menjek ki a határra, szimatoljak, nézzek jól körül, mi történik. Minden kedden belép a határon a hatszáz kilós ember, egy TIR-kamion sofőrje, talán nincs éppen minden rendjén körülötte.

Azon a bizonyos keddi napon reggel együtt indultunk el otthonról a mostohafiammal. Ő a fodrászhoz készült, én a határállomásra, utunk mindenképpen közös volt a főutcáig, amit itt bulevárdnak neveznek.

Ott találkoztunk Adam Szelimmel. A járdaszigeten állt, a pontos időt mutató elektromos óra alatt, mint aki villamosra vár, és újságot olvasott. De lehet, átlátott a papíron, mert amint egyvonalba értünk vele, elkapta arca elől, és közeledő alakunkra meredt.

– Jónapot, Adam – üdvözöltem. – Mi újság?

– Furcsa – mondta. – Már megint találkozunk.

– Véletlen – mondtam, és megvontam a vállamat. – Csak erre jártunk. De komolyan: hogy van? Ugye, kezdi már megszokni itt nálunk?

– Úgy néz ki. Lehet, majd odébbállok, az ország belseje felé. Mondjuk Brassóba.

– Szívből kívánom.

– Hacsak – folytatta Adam Szelim –, valami dolog vissza nem tart. – Cigarettát vett elő, nadrágja zsebéből pedig egy hatalmas fekete Ronson öngyújtót, és rágyújtott. – Megismerkedtem egy nővel. Déli egy órakor találkám van vele.

– Örvendek – jegyeztem meg. – De legyen óvatos. Maga idegen, és még megpróbálják kihasználni. Vagy mittudomén.

– Ó, ez nem – legyintett. – Ezt biztos maga is ismeri. Brekk Paula a neve. Mondjon róla valamit.

– Nem tudom, ki az.

– Dehogynem. Brekk Paula, az a piroshajú. Mondjon róla valamit.

– Nem, így sem tudom. Nem tudom, ki az.

– Akkor mást mondok. – Adam Szelim megnézte az óráját, fölpillantott az elektromos órára is. – Ha van egy kis ideje, megmutatom. Talán mégis ismeri. – Az alig szívott cigarettát a járdaszegély mellé hullatta. – Az igazság az, hogy tetszik nekem. Sokáig azt hittem magamról, hogy homokos vagyok. Bár az igaz, a férfiak sem érdekeltek.

Ahogy ott magyarázott, ujjbegyén és körmén fehér pettyeket vettem észre, valami lisztnél is finomabb lerakódást a bőr mintázatán.

– Előbb szopja le az ujját – mondtam neki. – Cukorpor van a zsebében. Vagy valami más fehér por, ha meg nem sérteném.

Adam Szelim arca elé emelte a kezét, megnézte ujjait és elmosolyodott. – Ja. Szelel a gyújtóm, minden gyújtásnál csepeg egy kicsit. Valódi Ronson, mégis szivárog. – Elővette zsebéből a gyújtóját, megnyitotta a szelepet, hagyta, hogy csorogjon belőle a gáz, megmutatta kifehéredett ujjbegyét. Aztán tett egy lépést a szemétkosár felé és beledobta. – Ne nézzen már akkorát. Ma újat kapok.

Ezzel elindultunk. Mostohafiam, Doktor Senior hozta az ernyőmet, ott kopogott mögöttünk az aszfalton.

– Maga lassan olyan lesz, mint az árnyékom – jegyezte meg halkan Adam Szelim.

– Maga hívott, nem?

A Kismester utca a bulvárdról indul, átölel egypár épületet, és visszakanyarodik a főutcába. Közepe táján áll a volt Triska-féle zongoralerakat, megálltunk előtte.

– Járt már odabenn? – kérdezte Adam Szelim.

– Nem én – mondtam. – Gyerekkorom óta félek a nagy, fekete zongoráktól.

– Nézzen be az ablakon. A függöny mellett be lehet látni.

A sötét terem bal oldalán, egy íróasztalon hősugárzó állt, és egy zöld burás lámpa. Közöttük ült Brekk Paula, egyik arca vörös, a másik sápadt, mint egy darab mosószappan.

– Szóval nem ismeri?

– Nem. Ez az a nő, akiről beszélt?

– Ez az. Megengedte, hogy ma délben fölkeressem. Azt hiszem, tetszem neki.

– Jó dolog lehet, ha az ember rájön, hogy nem homokos – mondtam.

A sarkon aztán elbúcsúztunk. Adam Szelim lassan elindult vissza a villamosmegálló felé, én meg elkísértem mostohafiamat a Floxba, azt mondják, ott dolgoznak a legjobb fodrászok. – Melegíts magadnak levest, egyél, aztán majd én is jövök. Légy jó gyerek – mondtam Doktor Seniornak.

Egyenesen visszasiettem a volt Triska-féle zongoralerakatba. Brekk Paula ott ült félig vörös, félig szappanszínű arcával az íróasztala mögött. Csak mentem feléje, vártam, míg fölrezzen.

– Hallom, törökökkel barátkozol – mondtam. – Így van?

– Mi közöd hozzá?

– Adam Szelimnek hívják. Tudom.

– Te koslatsz utána?

– Leszel szíves és vigyázol magadra. Nézz a körme alá.

– Hű, mekkora balfasz vagy – sóhajtott föl Brekk Paula. – Na, hagyj magamra.

Jó negyedóra múlva a buszállomáson felültem a huszonkettesre, ez járt ki a határra, ahova Musztafa Mukkerman érkezik. Így hívják a TIR-kamion sofőrjét. Apja nyugatnémet, anyja török vendégmunkás, huszonhárom éves és hatszázkét kiló. Azt mesélik, ez az illető tulajdonképpen egy tömött bőrzsák, annyira esetlen, hogy magától nem is képes kiszállni a fülkéből. Egy szerkezet emeli ki az üléssel együtt, és leteszi a kamion mellé a földre. Jobb napokon néha föláll és megmutatja magát, esetleg levetkőzik, és megkéri a bámészkodókat, hogy keressék meg valamilyen testrészét, mondjuk a térdét vagy a lapockáját. A vállalkozó gyerekek aztán eszeveszetten keresgélnek a hol dagadó, hol fityegő, csüngő hús- és hájlebenyek között, s néha elkiáltják magukat: megvan. Musztafa Mukkerman ilyenkor csak megrázkódik: – Az nem az – mondja. A végén aztán, amikor az egészbe belefárad, a kevesek között, akik jó helyen tapogatóztak, kisorsol valami csempészárut az ülése alól. Nyertek itt gyerekek élő angolnát, kókuszdiót és teljes állati fogsorokat.

A busz a határövezet peremén állt meg, vagy kétszáz méterre attól a parkolótól, ahova majd beáll Musztafa Mukkerman a kamionjával. A szitáló, vékony szálú esőben többen várakoztak, sok volt köztük a gyerek. Egy talponállóban teát kértem, az ablak elé könyököltem, hogy kilássak a térségre. A várakozók között két rendőr sétálgatott.

Három busz is megfordult, míg végre a parkoló körül mozgolódás támadt. Kimentem a térre és fölnyitottam az ernyőmet. A sorompó felől böhöm nagy kamion közeledett, hosszúfénnyel világított a havas esőben. Lassan begördült a parkolóba, és három rövid tülköléssel jelezte, hogy megérkezett.

A kabinablak meg a szélvédő olajzöld fényfogó üvegből készült, alig lehetett rajta belátni. Egy fekete mosdótál imbolygott odabenn, valaki azt magyarázta, az a sofőr tányérsapkája. Mindenki várta, mikor nyílik meg a fülke ajtaja, mikor lép működésbe az a bizonyos szerkezet, amely a sofőrt ülésével együtt kiteszi a kocsi mellé.

Jó negyedóra is eltelt, míg végre öblös krákogás hallatszott. De nem a szélvédő mögül, hanem a kabin tetejére szerelt hangszóróból. Szavait tagolva, a nyelvet erősen törve, mintha betanult szöveget mondana, megszólalt a sofőr:

„Musztafa Mukkerman megérkezett. Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Nem akarja látni magukat.” Ágaskodva, egymásra támaszkodva, kicsit csalódottan bámultunk a szélvédő mögé. De odabenn semmi sem mozgott. Csak a hangszóró bömbölt.

„Musztafa Mukkerman beszél magukhoz. Ő nem fél az esőtől, nem fél a hidegtől. Musztafa Mukkerman ma nem akarja látni magukat. Menjenek haza.”

– Oszoljanak – figyelmeztették a rendőrök a bámészkodókat. – Ne bántsanak meg egy külföldi állampolgárt. Ha ez a kívánsága, menjenek szépen haza.

Még akkor sem mozdult senki. Az emberek várakoztak, hátha mégis csak történik valami. Egy nő a motorház közelébe férkőzött, föl-fölugrott, hogy a sofőr észrevegye. „Häschen” – kiabálta –, „Häschen, ich bin es.” De a sofőrt ez a nő sem érdekelte.

„Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Musztafa Mukkerman lefogyott. Nem akarja, hogy röhögjenek rajta. Menjenek haza. Menjenek innen, takarodjanak. Menjenek az anyjuk valagába.”

Erre aztán mindenki megmozdult. „Pfuj”, meg „piha”, ilyesmiket morogva indultak a buszmegálló felé. A két rendőr csöndesen mosolyogva figyelte, amint szétszélednek. Én ernyőm alatt egy csupasz fa törzséhez lapultan figyeltem, mikor lesz tiszta a terep.

Amikor a térség teljesen kiürült, akkor pillantottam meg egy embert, aki a buszmegálló irányából csöndesen baktatva közeledett a kamion felé. Megállt a kabinajtó előtt és megvárta, hogy Musztafa Mukkerman letekerje az ablakot. Adam Szelim volt az.

Musztafa Mukkerman kinyúlt az ablakon. Tényleg, csak a karja akkora volt, mint egy malac. Nyitott tenyerében csillogó tárgyat tartott, odaadta Adam Szelimnek: az új öngyújtóját. Onnan lehetett tudni, hogy öngyújtó, hogy Adam Szelim ott helyben kipróbálta. Föl-le csavargatta a láng csóváját, aztán nadrágja zsebébe tette. Biccentett és elindult vissza, az autóbuszmegálló felé.

Musztafa Mukkerman begyújtotta a motort, erősen jobbra tekerve a kormányt befarolt a sövényig, ameddig csak a kamionnal lehetett. Furcsa volt, hogy nem indul egyenesen a város, az ország belseje felé, amint szokott. Csak ott kanyargott előre, hátra, amíg teljesen megfordította a kocsit. Akkor elindult a sorompó felé. Szóval máris kimegy, gondoltam. Annál jobb.

 

A huszonkettesről még a külvárosban leszálltam, a Dumbrava vendéglő közelében. Egyenesen hátramentem a konyhába, és megálltam Moldován Ankuca mellett. Ő volt Doktor Seniornak az anyja.

– Gyere át egy kicsit – mondtam neki.

– Mit akarsz?

– Gyere csak. – Vártam, hogy megtörölje a kezét, aztán előre indultam. Átmentünk a csehó udvarán, végig egy kerten, ami a patakra vezetett, keresztül a pallón egy másik kertbe, egy ház elé, ahol Moldován Ankuca lakott.

– Mit akarsz? – kérdezte, amikor látta, hogy ledobom a zakómat, megoldozom a nyakkendőmet, és kényelmesen hátravetem magam egy karosszékben.

– Én nevelem a fiadat – mondtam. – Te meg nem küldesz tartásdíjat. – Két kezemet a csípőjére tettem, két mutatóujjammal megnyitottam hasán a konyhaköpenyt, és orrommal csupasz hasához értem.

– Te mondtad, hogy ne küldjek.

– Szóval nem küldöd. Én pedig elnéző vagyok. Csak azért, mert nagyon kedvellek.

– Akkor vigyél vissza.

– Hogyne – mondtam. – Azt nem lehet. Rossz fényt vetnél rám. Ha még mindig az erdőn dolgoznék, akkor mondjuk. De így? Na gyere, mondom, hogy kedvellek.

Lehet, aludtam is egy keveset, mert öt perc híján egy óra volt, amikor kiugrottam Moldován Ankuca mellől. Öt percem maradt, hogy beérjek a zongoralerakat közelébe.

– Most meg hova rohansz? – kérdezte Moldován Ankuca.

– Szolgálatban vagyok – mondtam. – De még keresni foglak. Mondtam, hogy kedvellek.

Negyed kettő lett, mire beértem a városba. Futólépésben siettem a Kismester utcába. Megálltam a volt Triska-féle zongoralerakat előtt, és a függöny mellett benéztem az ablakon. Brekk Paula nem ült az íróasztala mögött, a terem közepén állt a zongorák között, a bejárat felé nézett, mintha Adam Szelimre várna. De Adam Szelim nem volt sehol, helyette üszök és korom lepte a padlót, a levegőben égett rongyszag lebegett.

– Te miben sántikálsz? – kérdezte Brekk Paula, amint megpillantott.

– Itt van? Elment már? Hol van?

– Nincs sehol – mondta Brekk Paula hűvösen. – Fölrobbant.

– Tessék? Kicsoda robbant föl?

– Pont egy órakor belépett, akkor leszakadt róla a ruha, és égni kezdett. Menj, mert büdös körülötted a levegő. Menj innen.

– Még él – mondta a nővér, amikor kinyitotta a kórterem ajtaját. – Egy percen át nézheti. – Adam Szelim egyedül feküdt a kórteremben, deréktól lefele vastag pólyák takarták. Testéből csövek vezettek az ágy alá, állványokról csövek vezettek a testébe. Arca vértelen volt és merev.

– Jó napot, Adam – mondtam.

Szeme az ajtó felé mozdult és úgy maradt. Szája megnyílt, kijött rajta kevés levegő, de nem szólt semmit.

– Mikor jöhetek még? – kérdeztem a nővért.

– Ide már többet ne jöjjön – mondta a nővér.

– Maga jöjjön csak inkább ide – mondta valaki a hátam mögött. Gavrila inspektor volt az, a folyosóról hívogatott mutatóujjával. – Mondja el szépen, mikor látta utoljára?

– Én délben, a határon – mondtam.

– És azóta merre járt? Mondja meg szépen, közben mit csinált?

– Nem is tudom. Jöttem errefelé. Pontosabban nem tudnám megmondani.

– Pontosabban nem tudja, azt mondja. Szép, nagyon szép. És azt tudja, hogy régebben mivel foglalkozott?

– Én az erdőn dolgoztam, kérem. Én erdészféle ember voltam.

 

Udvarunkon, a téglákkal fölpockolt, portól, madárpiszoktól kérges ócska Opelen két macska gubbasztott. Mostohafiam az emeleti körfolyosóról gesztenyével dobálta őket. Amikor láttam, hogy észrevesz, megálltam és fölszóltam neki

– Szeretnéd, ha a mama visszatérne?

– Jöjjön ha akar. – Doktor Senior csak megvonta a vállát, és elém szaladt a lépcsőfeljáróhoz. – Na mondd, milyen volt? Tényleg akkora?

– Nem láttam – mondtam. – Egyébként is beteg.

Otthon ledobtam a felöltőmet és a zakómat, egyenesen a konyhába mentem. Hagymát, paprikát szeleteltem, zsírt tettem a serpenyőbe, és alágyújtottam. – Rántottát eszünk. Hány tojással kéred?

– Én hárommal. De mondd, tényleg olyan borzalmas kinézetű? Mondd, mégis, milyen?

– Most már mindegy – sóhajtottam. – Többet úgysem jön errefelé.

– Honnan tudod?

– Tudom. Nem jön többet. Holnaptól kimegyünk a Magurára. Vissza a fülesbagolyhoz.

A tojást ráütöttem a hagymára, paprikára, megsóztam, megborsoztam, és megterítettem az asztalt. Kenyeret szeleteltem, elővettem egy üveg uborkát. Odakünn a kiszüremlő lámpafényben hópelyhek kavarogtak, néha megálltak az ablak előtt, ellebegtek fölfelé.

– Nézz már ki egy kicsit – mondtam a mostohafiamnak. – Holnapra meglátszik az ember lábanyoma.

– Látom – mondta. – De figyelj csak ide egy kicsit.

– Na.

– Igaz, apa, hogy te zsaru vagy?

– Ezt meg honnan veszed?

– Mindenki azt mondja.

– Hadd mondják. Az ő dolguk. Mondjanak, amit akarnak.

– És akkor te mi vagy?

– Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész.

– Nem tudom, az micsoda.

– Az egy olyanféle személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.

Rokonaink szaga

Azelőtt való este, hogy a messzi ruszinföldről megérkeztek a menekülttáborba a Herskovits nővérek, apára várva ketten voltunk otthon az opicinai kőházban. Én a fennsíkon gyűjtött préselt virágaimat rendezgettem a természetrajzi kör másnapi bemutatkozó kiállítására, Mária Lujza keresztrejtvényt fejtett. Háziruhában, ágyán hason elnyúlva hevert, lába meg-megrándult, addig amíg az egyikről lehullott a papucs. Odapillantottam, és nem tudom, mi ütött belém, hirtelen az ágy végére térdeltem, és a puha bőrpapucsot lassú, szakértő mozdulatokkal, mint egy öltöztetőmester, visszahúztam a lábára, aztán helyemre ültem, száradt virágaim mellé. Talán kicsit későn: ahogy ujjam a talp és a boka közti mező kényes domborulatán egy ér lüktetésével találkozott, teste melege egy pillantás alatt szétáramlott bennem. Először fordult elő, hogy megérintettem. Mária Lujza apa kedvese volt. Jól emlékszem erre az estére, mert másnap kora reggel érkezett meg apa, s ami a fő, vele együtt a menekült Herskovits nővérek.

A kissé szakadt, ugyanakkor gyönyörű nevű két nő, Hortenzia és Ambulancia a kötelező fürdetés és fertőtlenítés után mindjárt az elkülönítőbe került, mert valami ismeretlen természetű, makacs és bántó nehéz szagot árasztottak, ami többszöri zuhanyozás és gondos lecsutakolás után sem távozott közelükből. A tábor irodáján úgy döntöttek, amíg egy alapos kivizsgáláson át nem estek, senkivel nem érintkezhetnek. A karantén földszintes épülete az udvar végében egymagában állt, beszögezett ablakokkal, ráccsal az ajtaján, odabenn éjjel-nappal fehér kórházi fényt árasztva hatalmas lámpák égtek, hogy kívülről is bármikor megfigyelhessék a benn őrzött személyeket. Érintkezni velük – és ez alól csak az orvosok képeztek kivételt – külön telefonvonalon lehetett, a készülékeket az ablak közelében szerelték fel, hogy a beszélgetők láthassák is egymást. Mi akkoriban már a táboron túl laktunk, apa egy kicsi kőházat bérelt még a külvárosokon is kívül, az opicinai fennsíkon.

A Herskovits nővéreket apa vezette ide a Kárpátokból, átcsempészte őket néhány határon, még mielőtt beáll a kemény tél Tescovina hegyei, völgyei között. Hetekkel korábban, valamikor október elején indult el értük. Egy este, vacsora közben hirtelen elszótlanodott, arca rövid szakálla alatt kifürkészhetetlenné vált, s abból, ahogyan kerülni kezdte az ember tekintetét, máris tudni lehetett, megint dolga akadt, hamarosan ágyéka alá erősíti a dollárokkal, hamis iratokkal teletömött vízhatlan erszényét, és elindul kockázattal tele útjára. Oldalkocsis Zündapp motorkerékpárján úgy hajtott el, mintha csak fűszernövényügyben rándulna át valamelyik szomszédos településre, valójában a motort nem is használta sokáig; alighogy a farlámpák fénye eltünedezett az emelkedőn a mészégetők kunyhói, pislákoló tüzei között, le is tette egy falusi udvarban, onnan busszal, vonattal, lovas fogaton, legvégül gyalogosan utazott tovább. Ha ilyen módon eltűnt, tudni lehetett, jó pár hétig nem kerül elő.

Ősz vége volt, nemrég befejeződött a fűszernövények betakarítása. Most már az őrlés következett, és az őrlemény csomagolása, kiszerelése a különböző színű és címkéjű dobozkákba, amelyeket a megrendelők korábban leszállítottak. Hazatérve az iskolából, délutánonként Mária Lujzával végeztük ezt a munkát, csendesebb napokon, amikor nem kellett attól tartani, hogy a szél a száraz növényi porokat magával ragadja, kiültünk a szabadba a cédrusok alá, a kőasztal mellé, csöndben morzsolgattunk, töltögettünk, míg körülöttünk a bágyadt napsütésben néha az elmúlást, máskor pompás salátákat idéző fanyar illatok kígyóztak. Apa, ha nem éppen valamelyik csempészkörútján bujkált messzi erdőkben, tutajozott idegen vizeken, fűszernövények gyűjtésével, főleg levendulával foglalkozott. Kedvese, Mária Lujza természetesen velünk lakott.

Apát pár nappal legutolsó eltávozása előtt két előkelő idegen, egy férfi és egy asszony kereste. A látogatók, akik egy rendelésre készült metálszürke Lamborghinin érkeztek, a Herskovits nővérek rokonai voltak, és éppen abban ügyködtek, hogy távoli hozzátartozóikat valamilyen módon kicsempésztessék. Egymás között halkan ruszinul váltottak néhány szót, és hiába bírta apa is majdnem tökéletesen ezt a nyelvet, ővele csak közvetítéssel voltak hajlandók érintkezni, a Mária Lujzáéval, aki egyébként a menekülttábor hivatalos tolmácsa volt. Furán nézett ki a dolog: mintha nem akartak volna közvetlenül szóba állni apával, egy olyan egyénnel, akinek a foglalkozását mélységesen megvetik. Apa megérezhette ezt, mert kései, hűvös őszre, a hideg folyóvízekre, deres hajnalokra való hivatkozással a szokásos tiszteletdíj többszörösét kérte.

Apa módszere egyébként a következő volt: rendszerint sötétedés után, ha nem éppen éjnek évadján érkezett a határvonalat képző folyó partjára, ott pártfogoltját levetkőztette, ruháját vízhatlan fóliazsákba csomagolta, testét a hideg víz érintése elől olajjal, kocsizsírral bekente, majd átúsztatta a túlsó partra. Egy másik országba. Az már nemigen számított, tud-e úszni az illető vagy sem, mert apa úszó gyökérhez kötözte, ami nem engedte elmerülni a testet. A határőrök, ha fényszóróik pászmája néha fönnakadt is a sötétségben megcsillanó gyökereken, agancsnak nézték, azt hitték, vonuló dámvadakat látnak, amint ősrégi útvonalukat követve kelnek át a folyamon. Apa biztos lefizette őket.

Szóval, mintha előre megsejtette volna, miféle kétes illatú szállítmánnyal érkezik majd hetekkel később a menekülttábor portája elé, ami után némi pótlék is jár, apa ez alkalommal piszkosul sokat kért. És a Herskovits nővérek rokonai – igen csak ragaszkodhattak hozzátartozóikhoz – alkudozás nélkül fizettek. Réges-rég elveszíthették bányáikat, hatalmas bukovinai erdőségeiket, a galíciai réteket, és Davosba költöztek, a jómód mégis kitartott mellettük. De a gazdagság náluk nem láncok, fülönfüggők, arany karperecek alakjában mutatkozott meg, inkább a ruhaszövet finom esése, a csöndes beszéd, a haj viselete és a tincsek között megrekedt titkos tüzek, a kagylószín, matt körmök jelezték, és legfőképpen az a kesernyés finom illat, amely a falak körül a levendulaszag burkán áthatolva még napokkal a látogatás után is kísértett.

Ez az egész dolog a csempészettel, apa felderíthetetlen útjaival, titokzatos kapcsolataival elég rég, nem sokkal érkezésünk után kezdődött. Alighogy csapzottan, iszapfoltoktól tarkán, szakadtan beállítottunk, a menekülttáborban híre ment, milyen körmönfont módon tervelte ki apa a szökést, amikor úszó gyökér alá rejtőzve, magát gímszarvasnak álcázva kelt át a határfolyókon. És hogy hány éven át tartott csak a felkészülés, mígnem kitartó, szorgalmas edzések során elérte, hogy csak a lábfeje mozgatásával óriási távolságokat megtegyen anélkül, hogy útját akár halk csobbanás is jelezze, és hogy már hangjából és színéből felismeri a víz hőfokát, és pusztán fülelésből tudja már, mennyi olajjal vagy kocsizsírral kenje be magát, hogy meg ne fázzék. De mivel apa minderre a tudására csakis azért tett szert, hogy a szülőföldről velem együtt örökre eltávozzék, eleinte hallani sem akart arról, hogy ilyen módon – még ha jó pénzért is – másokon segítsen. Végül mégis engednie kellett. Mielőtt végleg beadta volna a derekát, egy ezüstfogú, tetovált kezű, talpig feketébe öltözött férfi látogatta meg. Tescovina érseke volt, aki fölszentelése előtt ezredesként szolgált a dobrini hegyivadászoknál. Mária Lujzától tudom, egy időben, persze még régen, apa is a hegyivadászoknak dolgozott.

A Herskovits nővérek egy ősz végi hajnalon érkeztek, apa oldalkocsis ócska Zündappján hozta be őket a városba, abból a sárgás, puha ködből bukkantak elő, ami reggelente megüli az öböl környékét. Az út utolsó szakaszát már gyalogosan tették meg, apa elöl haladt, mintha nem együvé tartoznának, vagy mintha éppen menekülne a szaguk elől. A tábor kapujában megmutatta nekik a fogadóirodát, ahol jelentkezniük kellett. Útközben hazafelé vett néhány ropogós kiflit, otthon megreggelizett, lefeküdt, és öt napon át megszakítás nélkül aludt.

A Herskovits nővérekben nem volt semmi a davosi gazdag rokonok előkelőségéből, méltóságából, legfönnebb termetük; ösztövérek voltak, keszegek. Ketten viseltek egyetlen ócska gyermekméretű szarukeretes napszemüveget, amit egymás orráról néha lekapdostak, amellett majdnem teljesen egyformán öltözködtek. Öltözetük a késő ősz ellenére is csak egyszerű, fehér galléros, szürke vászonruhából állt, lábukon kitaposott szandált, fejükön pedig remegő fityulaféleséget hordtak, mint valami vallási hóbort megszállottai. Ráadásul az a rettenetes szag; amit maguk körül árasztottak. A kötelező fürdetés után őrizet alatt tüstént az elkülönítőbe vitték őket.

A Herskovits nővérek egyébként kizárólag ruszinul beszéltek, ezért Mária Lujzát még aznap bekérették a táborba tolmácsolni. Apa akkor már javában aludt, én kísértem be a városba, a tábor kapujáig. Nőnek akkoriban nem volt tanácsos magányosan mutatkozni, mindenfelé kiéhezett, harapós menekültek csatangoltak. Ráadásul Mária Lujza alacsony termete ellenére igen szemrevaló teremtés volt, nemritkán asszonyok is rajta felejtették tekintetüket. Barna arcbőre horgas orra körül szeplőkkel volt tele, tatárvágású szeme, haja sima és fekete. Ha a városba készült, testhez simuló bőrruhákba öltözött, de otthon rendszerint csak egy rózsaszín-piros-kék háziruhában járt, ami alatt márvány bokája tündökölt. Nem egészen a véletlen műve volt, hogy kitapintottam rajta azt az eret.

Miután apa fölébredt, a táborparancsnok őt is látni akarta, hátha szolgál némi magyarázattal a Herskovits nővérek szagát illetően. De ő csak a vállát vonogatta, nem, ő nem tud semmit. Közben hanyag mozdulatában benne volt: még ha tudna is, azt nem tartaná érdemesnek bárkinek elmesélni: „ezek itt úgysem értenek semmit”.

Hogy valójában mi történt a Herskovits nővérekkel? Hm, ha úgy vesszük, semmi különös. Mondhatni szokványos, hétköznapi dolog. Az elmúlt tél arrafelé meglehetősen keményre sikeredett, zord szelek látogattak Tescovina völgyeibe, és aki nem volt hajlandó közönséges jégtuskóként végezni, még idejében beásta magát a várost övező szeméthalmok legmélyére. A fagy halálos évadját a tescovinaiak biztonságban, a hulladék éltető melegében vészelték át.

Akkoriban Tescovinában tárolták a környező tartományok, a szomszédos országok minden szemetét. Ebből élt a körzet. Az egyre növekvő halmok egy idő után az érkező elől eltakarták a várost, aztán túlnőttek a környező dombokon is. Körülöttük rókák csatangoltak csapatokban, különböző színű falkákban, járataik át meg átszőtték a hulladékot; a halmok fölött lengedező pára hínáros indáiba megmártózni csókák, varjak, seregélyek jártak, ellátogattak ide az utolsó karvalyok, fekete sasok. A Herskovits nővéreknek nem is akarózott előkecmeregni onnan, míg örökös szendergésükben egyszerre mindketten ugyanazt az álmot nem látták: egy őszülő szakállú férfiú régi címükön fogja keresni őket. Félig vakon előtántorogtak hát a napvilágra, és első dolguk volt, hogy egy fiók mélyéről előkotorják azt a gyermekkorukban viselt ósdi, szarukeretes napszemüveget, amit aztán felváltva viseltek. Majszolni, csipegetni még vissza-visszajártak a téli barlangba, mígnem az apa képében valóban megérkezett a megadott címre. Saját szagukról mit sem tudtak, s miután apa annak rendje-módja szerint folyókon át úsztatta őket, és megcsillantotta előttük mindazt a bőséget, amire a davosi rokonok külsejéből következtetni lehetett, nem értettek semmit az egészből, a beszögezett ablakokból, a telefonálósdiból, a karantén szigorú világából. Nem tudhatták, hogy egy szag, amit ők soha egy pillanatig sem éreztek, egy életre, vagy még azon is túl, örökre beléjük ivódott.

Minderről persze a davosiak sem tudtak. „Mégis mi bajotok?”, érdeklődtek a karantén elé felszerelt telefonon át halk, keserű és féltő hangon. „Hogy tudjuk, mit tehetünk értetek.” „Semmi bajunk”, sziszegtek a nővérek a kagylóba odabenn, „nézzetek csak meg jobban, láthatjátok, igencsak jól vagyunk. Kutya bajunk sincsen.” „Merthogy állítólag valami nincs egészen rendben a szagotokkal.” „Méghogy a miénkkel! Szagolj csak meg, Hortenzia, kíváncsi lennék, érzel-e bármiféle szagot. Told ide, Ambulancia, az ormányocskád, és nyilatkozz. Sehol semmi! Valaki pikkel ránk, ez minden.”

Így ment ez heteken át.

Valahányszor újabb orvosi vizsgálatokra került sor, vagy a nővérek zaklatták különféle kívánságokkal a gondnokságot, Mária Lujzát bekérették tolmácsolni a táborba. Ilyenkor, ha apa fűszernövényügyben éppen távol volt, nekem kellett őt elkísérnem. Villamoson utaztunk be a városba – az egyetlen kis vagonból álló járat félóránként indult az Oberdan térre –, az utasok között sok volt a menekült idegen, ezek nemegyszer nyíltan erőszakoskodtak a nőkkel. Derekamra tekert biciklilánccal, zsebemben éles kövekkel ültem apa kedvese mellett.

– Mi volna, ha egy szép napon elhagyná apát? – kérdeztem, mivel az ülésen éppen egymáshoz ért a combunk. – Elköltözne tőlünk, és valahol titokban megvárná amíg megnövök. Úgy érzem, pár hónapról lenne mindössze szó. – Nem válaszolt, de hallgatása túl hosszúra sikeredett. Ki tudja, jelentett-e valamit. Ám este így szólt apához:

– Ez volt az utolsó, a büdösökkel. Ígérd meg, nem mész el többé. Másként elhagylak.

– Nem ígérhetem – felelte szomorúan apa. – Ez a mesterségem.

– Csak azért, mert valaki epekedik értem. Elárulom, az illető nekem sem közömbös.

Hetenként egyszer, egyre borúsabb ábrázattal, és csak mintegy rövid félórácskára, megjelentek a menekülttáborban a davosi rokonok. Kimért, előkelő tartással vonultak végig az udvaron, és helyet foglaltak a telefonkészülékek közelében elhelyezett fonot székekben. Ők az exkluzív, titokzatos illatozók, szemben messzi tájak, a dögvész miazmás hírnökeivel.

A Herskovits nővérek türelmük határán, egymást félretaszigálva sziszegtek a telefonkagylóba. „Álmunkban vizet láttunk. Ez utazást jelent. Hamarosan útnak indulunk, várjatok ránk a kikötőben.” „Mifelénk nem jár hajó”, akadékoskodtak csüggedten a davosiak. „De igenis, ahogy mondtuk: a kikötőben. És intézzétek el, hogy mielőbb férjhez menjünk. Gondoskodjatok a stafírungunkról. Bukovina legnemesebb családjából származunk.”

Így ment ez jó pár héten át. Aztán a davosiak legutolsó látogatásakor a nővérek a kórházi inget is letépték magukról, és meztelenül mutogatták magukat a rokonoknak, gebe termetüket, testüket a tescovinai barlangjáratok hullafoltjaival, megannyi rókaharapás behegedt nyomaival.

„Lássátok, makkegészségesek vagyunk. Odakünn lehet, mindenki beteg, de nekünk semmi, de semmi bajunk.”

Tényleg, nem is volt. A nővérek még nem is tudták, aznap megérkezett az orvosi vizsgálatok végleges eredménye, miszerint a tagadhatatlanul kellemetlen kipárolgáson kívül, ami beilleszkedésüket, nem kétséges, bizonyos mértékig majd megnehezíti, semmi néven nevezhető ragályos betegségük nincsen.

Ezért a vetkőzéses látogatást követően a davosiak nem is utaztak, mint máskor, sietve haza, hanem újra fölkeresték apát. Szürkület után érkeztek, a Lamborghinit a villamosremíz közelében egy parkolóban hagyták, gyalogosan baktattak végig a gyér világítású utcán, holott éppen rengeteg készpénzt tartottak maguknál. Leültek a kőasztal mellé, a cédrusok alá, ahol máskor az illatos növényeket szortíroztuk, előttük hatalmas bankjegykötegen babrálgatott az esti szél. Most a tolmács közvetítéséhez sem ragaszkodtak, közvetlenül, barátilag kívánták megszólítani apát. Minden kiejtett szó előtt gondosan körülpillantva, halkan beszéltek, még véletlenségből sem néztek apa szemébe, hanem el a feje fölött a messzi távolba, a vonuló felhőkre, melyeknek bordáin Opicina esti fényei derengtek.

Több minden szóba került: például apa többféle foglalkozása, a vízi foglalatosságokban való páratlan jártassága, a helyi vizek természete, így a hullámjárás a közeli öbölben és a csónakázás biztonsága. Még apa távoli múltja is, barátkozásai ezredesekkel, püspökökkel. Ki tudja, honnan tudtak még ezekről a régi dolgokról is.

Legvégül persze a Herskovits nővérekre terelődött a szó: lám csak, tényleg nincs semmi bajuk, most már órákon belül kibocsájtják őket. És akkor ők is előbb-utóbb Davosba költöznek. Hacsak apa sürgősen ki nem talál valamit. Az esti szél néha lágyan végigsimított a bankjegykötegen.

Amíg apa kikísérte őket, benyitottam Mária Lujzához. Az a rózsaszín-piros-kék háziruha volt rajta, ágyán elnyúlva, hason fekve olvasott. Ahogy megfordult, egyik lábáról lehullott a papucs. Odatérdeltem, lassan, szakértelemmel visszahúztam a lábára. Ahogy az erek lüktetése megérintett, teste melege szétáramlott bennem.

– Most aztán betartsa a szavát – mondtam neki szinte fenyegetően.

– Gondolod, képes lenne rá?

Ilyen kérdésekre nem szoktam válaszolni. Egyébként is apa már közeledett a kapu felől. Magához is intett, elküldött asztalt foglaltatni a közeli Opicina vendéglőbe. Lombjai ott sötétlettek a villamosremíz mögött. Drága, előkelő hely volt, kerítése mentén esténként márkás kocsik sora csillogott. Belülről még sosem láttuk.

Nem is gondoltam volna soha, hogy egyszer azok a szmokingos, úri pincérek pont az én asztalom körül fognak nyüzsögni kerekeken guruló tálalóasztalkáikkal. És ez most váratlanul bekövetkezett. Aznap este hófehér abroszon, sirályosan hamvas szalvéták között könyököltünk, mint a gazdagok.

– Vissza fogod vinni őket – morogta félig-meddig kérdezve apa felé Mária Lujza.

– Valamit ki kell találnom.

– Ha már a pénzüket megtartottad, ugye.

– Hm, csakugyan.

Ilyen és ehhez hasonló kurta mondatok lebegtek, köröztek a sirályfehér damasztok fölött. Úgy, hogy én már a terem zsongásán át, az osztrigák, homárollók, aszpikos kardhalak, gombapástétomok, meleg sajtmártások és hideg saláták gőzein át, a kések, villák és poharak csilingelésének fátylán át egyre csak apa arcát lestem. Lestem, mikor szótlanodik el, válik arca rövid, őszes szakálla alatt végképp kifürkészhetetlenné, legvégül elszánttá, mint amikor hosszú útra készül. Közben azt kívántam, bárcsak megkutyálná magát, és többet ne menne sehová. Vagy éppen hogy menne, indulna tüstént, és sose lássuk többé.

Kutyaviadalok Dolinán, Rotundán és Dobrinban

Nikifor Puszta második hete élt együtt Odessa Serafimmal a pályaudvar közelében egy lakóvagonban, és már úgy nézett ki, kezdenek összemelegedni, s komolyra fordult közöttük a dolog, amikor Dolina állomásterén, kapukon, a házak falán, valamint a csapszékekben felhívás jelent meg, amolyan nyilvános körözőlevél egy nő fantomképével. Vérdíjat tűztek ki a fejére, nem is keveset, hetvenöt dollárt ígértek a nyomravezetőnek. Ez lejben számolva nagyjából másfél milliónak felelt meg, karbonyavecben, vagyis ukrán kuponban a negyedmilliárd körül járt, de még új forintban is közel százezret jelentett, és ennyiért Bob Sinetar tenyészetében már alkudni lehetett egy kisebb csapat harci kutyára.

A felhíváson a nő neve nem szerepelt, az sem derült ki, miért keresik, és hogy egyáltalán elkövetett-e valamit, de az arcmás – bár a friss nyomdafesték itt-ott elkenődött rajta – Odessa Serafimra hasonlított. Nem is beszélve a fejdíszéről, a lipován pártáról, amihez hasonlót rajta kívül a környéken senki nem hordott. Semmi kétség, ő volt a keresett személy.

Én akkoriban Popp állomásfőnöknek dolgoztam, tudok egyet s mást a dolgairól, történetesen arról is, hogy a hirdetés az ő megbízásából készült. A rajz nagyobbrészt Lupe Anies fodrásznő műve volt, de elárulhatom, a legvégén, a kényesebb helyeken, például a szemöldök tájékán vagy a száj körüli, orrtövi ráncok esetében magam is besegítettem. Közönséges kozmetikai kellékeket, szemfestéket, szépítő-, kihúzó ceruzákat használtunk, amilyenek egy jobb fodrászműhelyben is fellelhetők, a satírozásokat ujjheggyel végeztük. Amikor úgy tetszett, nincs több javítanivaló rajta, lehetett sokszorosítani, összesen tizenöt-húsz darab készült belőle közönséges fénymásolóval.

Mindamellett Nikifor Puszta ivócimborám volt, mondhatni barátom, ami azt jelentette, ha időnk engedte, römizgettünk a lakóvagon lépcsőjén, együtt iszogattunk a Denevérben, Hermelin és Punga atyák csapszékében, ügyes-bajos dolgainkban gyakran kisegítettük egymást.

Neki például azon a napon a tüdőbajosok barakknegyedébe kellett mennie – a városrészt az elveszettek fertályának is nevezték –, hogy Topp állomásfőnök kívánságának megfelelően betegeket toborozzon közmunkára, én voltam az, aki gépkocsin végighordoztam udvarról udvarra a rossz hírű kerületben.

A várost Teleorman érsek készült meglátogatni, és ahhoz, hogy a különvonat lépcsőjétől a járda mellett várakozó Csajkáig leteríthessék a hagyományos vörös szőnyeget, a környéken takarítani kellett volna, nem ártott volna akár klórmésszel felsúrolni az egész terepet. Az érsek rendszerint vonaton utazott, az állomásról aztán, mint valami hintón, nyolcszemélyes nyitott Csajkán hajtatott a vizitáció színhelyére. Nem volt mellékes, éri-e valami meglepetés, nem szegi-e kedvét valami kínos figyelmetlenség mindjárt érkezésekor.

Már csak azért sem, mert Popp állomásfőnöknek fontos elintéznivalója lett volna az érsekkel. Fejébe vette, hogy a kislányából szentet csinál, és az ügyben most tapogatózni akart. Úgy gondolta, kezdetnek elég lesz, ha a gyermeket boldoggá avatják, nem kell más, mint egy-két befolyásos ember a szent szinódusnál, néhány tetszetős ajándék, apróbb figyelmesség, és menni fog a dolog. Most itt volt az alkalom, meg lehetett tenni az első lépéseket. Ha valaki, akkor hát Teleorman érsek az, akin sok múlhat, aki bejáratos a patriárkához, és sülve-főve együtt van a metropolitákkal.

Évekkel korábban, amikor a hegyivadászok egy szép napon kivonultak a körzetből, Popp állomásfőnök kislánya a távozó katonák után eredt. A város határában, tilos területen, a Dolina réten, egy elhagyott lőtéren át akart a porfelhőben távozó kocsioszlop elé kerülni, amikor egyszerűen eltűnt. Ahogy ezt bárki mondaná, elnyelte a föld. Szó szerint ez történt, beleesett egy feneketlen gödörbe.

Nem is találták meg soha. De miközben lázasan kutattak utána, felfedeztek egy csomó hatalmas, földalatti üreget, egész járatokat tártak fel a rét alatt. Kiderült – a régiek talán sejthették is ezt –, a város alatt a föld csaknem teljesen üres, be kellett hát tömni valamivel. Szemetet rendeltek a szomszédos járásokból, majd távolabbi tartományokból is; a dolognak híre ment, és külföldről nagy pénzeket ígértek, ha a hulladékot onnan is átveszik. A gödrök már rég megteltek, de a szemét kamionokon, vonatszerelvényeken egyre csak áradt tovább. Az, hogy Dolina ma ott tart, ahol tart, az ennek a tudatlan gyermeklánynak köszönhető. Egyébként Eufrozina volt a neve.

De Popp állomásfőnök tudta, azért az érsektől is sok minden függ. Szerencsétlen dolog volna, ha valami mindjárt érkezésekor elkedvetlenítené. Ha amúgy sincs valami jó hangulatban, egy érseket egy más szemében jelentéktelen apróság is képes elszomorítani.

Márpedig a dolinai állomás afféle gyülekezőhely volt, sokan ott laktak a váróteremben. Könyöklő, heverő emberekkel voltak tele a padok, az ablakok, a földön, a lépcsőkön egész családok, baráti társaságok táboroztak, és nem volt ez másként künn a térségen sem. Ráadásul ez a népség kisebb és nagyobb szükségét is ott helyben végezte. Legtöbbjük fél lábon, órákon, napokon át álldogált mozdulatlanul, tekintetét a végtelenbe meresztve várakozott, közöttük, mint meghitt családi tűzhelyek, az ürülék légytől dongott rakásai füstölögtek. Fennkölt hanyagságukkal, semmibe vesző tekintetükkel olyan mérhetetlen közönyt árasztottak, hogy még az Elfrath fivérek pribékei sem merték őket megszólítani. Popp állomásfőnök titokban azt remélte, ha váratlanul megjelennek a takarítók – történetesen a tüdőbajosok kötelező ruháját viselő betegek, nyakukban a csörgő pléhgombos füzérrel –, akkor talán ezek is megmozdulnak, és a járdára le lehet teríteni a tisztelt vendégnek kijáró vörös szőnyeget.

Mert ha nem, sürget az idő, ki kell találni valami egyebet. Talán lehetne a főpapot a nyílt pályán fogadni. Vagy drága pénzen megrendelni a sinistrai rézfúvósokat, hogy a kürtök, tubák, trombiták és harsonák hangja, a zenebona függönye takarja el a környéket.

 

Dolinán aznap is meleg volt, a völgy fölött állt, remegett a levegő, az elveszettek negyede fölött mint valami áttetsző kis felhő lebegett a köhögés, a helyet még a madarak is elkerülték. Gépkocsi ritkán döcögött el a köves, gödrös utcákon, csak komoly okkal hajtott be valaki a porral lepett kerítések közé. A fekete Volgát, amit Popp állomásfőnök erre az alkalomra az Elfrath fivérektől bérelt, én vezettem, azt lehetett hinni, fontos emberek érkeztek a telepre. Bámultak is kifelé a gézfüggönyök mögül, és valahányszor a Volga lassított, igyekezett körülállni néhány vékony nyakú, csillogó szemű, sápadt beteg. Nikifor Puszta néhányszor ki is szállt a kocsiból, biztatóan mosolyogva hogylétük felől érdeklődött, besétált a halott udvarokra, a meszelt falú barakkok közé, de nem járt szerencsével. Amint közmunkáról esett szó, azok mintha összebeszéltek volna; a kör tágulni kezdett körülötte, takarításra egyetlen beteg sem jelentkezett. Sem szép szóval, sem kérleléssel, sem Popp állomásfőnök nevének gyakori emlegetésével nem sikerült meggyőzni a tüdőbetegeket. Inkább úgy tűnt, még azok állnak az erdő felől, egyre csak a vállukat vonogatták, és miután kiderült, mire fel az autós látogatás, ez az egész nagy érdeklődés, utálkozva húzódtak el a közeléből, mintha ő volna fertőző bacilussal tele. Eszük ágában nem volt dolgozni, pedig a jól végzett munka fejében mindegyikük kapott volna egy egészségügyi kalendáriumot, egy palack kútvizet és egy stanicli „Eufrozina” kekszet.

Popp állomásfőnök nem szerette, ha valamelyik embere dolgavégezetlenül tér vissza az ilyen kiküldetésekből, ezért Nikifor Puszta a pályaudvar közelében kiszállt a Volgából, és hogy némi időt nyerjen, betért a Denervérbe, Hermelin és Punga atyák csapszékébe. Nehogy úgy tűnjék, elhanyagolta feladatát, és siet vissza a nőjéhez, gondolta, egy pohár ital mellett majd csak kitalál valami elfogadható magyarázatot, miért nem akarnak a betegek dolgozni. Valamit, ami nem túl lehangoló. Mert azok, ha egyáltalán válaszra méltatták, ilyesmiket mondtak neki: „Keksszel csalogatsz, jópofa vagy. Ha nem tudnád, a kekszhez nyál kell, márpedig mi a nyálunkat jobbára kiköpjük.” Ilyen és ehhez hasonló illetlen szavakat nem ismételhet el Popp előtt. Szódavizet rendelt, egy fél borospohárnyi tiszta szeszt, egy likőröspohárka bodzaszörpöt, ezeket keverte, lábát kinyújtóztatta, eleresztette magát. Hagyta, ragadja el a képzelete.

 

Miután letettem az Elfrath fivérek Volgáját, magam is betértem a Denevérbe. Punga atya addigra már kifüggesztette a söntés fölé a hirdetményt a körözött nőszemély fantomképével. Mi tagadás, érdekelt, miként alakulnak majd a dolgok.

Az mindjárt kiderült, Nikifor Puszta elméjében közben dolgozott a szesz. Kitalálta, azt fogja mondani Popp állomásfőnöknek, a tüdőbetegek azért nem jelentkeznek közmunkára, mivelhogy betegek. Üdvözlik Popp állomásfőnököt, tiszteltetik, és kézcsókjaikat küldik Teleorman érseknek, de sajnos nem érzik jól magukat, nem vállalják az utat a pályaudvarig és vissza. Villamosra nem költenek, márpedig gyalogosan a tűző napon, bokáig a köhögtető porban, az ilyesmi nem tenne jót az egészségüknek. És kiváltképp nem szívesen mozdulnak el a barakkok közeléből a kutyák miatt. Nikifor Puszta nagyon elégedettnek tűnt a magyarázatával.

Volt a dologban valami. Dolinán, amióta hulladék tárolásából élt a város, és a külföldi kamionok úgyszólván hajnaltól késő estig ontották magukból a szemetet, hogy a lerakodóhelyek, körülölelve a várost már-már kezdték eltakarni a környező dombokat, hihetetlen módon elszaporodtak a kutyák. Elsősorban az a kissé púpos, széles pofájú, üres tekintetű, lógó fülű fajta, amit a pecér Bob Sinetar farmján már tenyészteni is kezdett. Gazdátlanul kóboroltak az utcákon, és a város fölött röpködő, felfúvódott nejlonzacskókon kívül semmitől sem tartottak. Fényes nappal is néma falkákban csatangoltak – véletlenségből el nem vakkantották volna magukat –, közeledtüket csak a hirtelen megrezzenő levegő jelezte és az a semmihez sem hasonló neszelés, amikor ezer kutyaköröm kopog a kövezeten. Váratlanul, némán bukkantak fel az utcasarkokon, a kanyarokban, csak úgy kedvtelésből feldöntöttek járókelőket, messziről kiszimatolták a gyengéket, gyerekeket. Néha körülálltak autókat is, olyan kutyásan lihegve, és egyszerűen nem hagyták kiszállni az utasokat. Előfordult, hogy a városi közkórházat is meglátogatták, betörtek éppen ebédosztás idején, végigszáguldoztak a folyosókon, felugráltak a betegek ágyára, és a csajkákból kilefetyelték a levest. Ha ezek után a tüdőbajosok nem szívesen mozdulnak ki a barakkokból, azt most már Popp állomásfőnök is megértheti.

Nikifor Puszta csak akkor nézett alaposabban körül, amikor megálltam előtte, akkor pillantotta meg a söntés fölött a körözőlevelet is. Először elszállt minden szín az arcából, de hamarosan vissza is tért: nyaka tövéig elvörösödött. Beletúrt a hajába, kihörpintette az italát. Hetvenöt dollár. Nagy pénz volt ez.

– És a nevét, azt vajon mért nem írják oda? – hebegte zavarodottan.

– Te majd megmondod nekik.

– A kutyafáját. Akkor te is látod, hogy ő az.

A csapszék teleköpött padlója úgy csillogott, mintha csak elgurult pénzérmék hevernének szerteszéjjel.

Nikifor Puszta oldaláról tekintve a dolgot, a minden kétséget eloszlató pártát leszámítva, a hivatalos rajzoló a nőnek még a feje formáját sem találta el. Kerek arccal ábrázolta, holott az övé inkább keskeny és beesett, élveteg hamvas szeme helyett kicsi gombszemet rajzolt neki, s a haját, amit dobrudzsai viselet szerint a párta mögött, hullásának engedve lazán kifésülve, csak a tincsek végén megkötve hordott, a bennfentes művész mármint Lupe Anies fodrásznő – a helyi ízlés szerint kétfelől megbodorította. És mégis: az összeránduló szemöldök, a kissé riadt tekintet, a dac ráncai a száj két oldalán egyes-egyedül Odessa Serafimra emlékeztették, aki körülbelül két héttel korábban költözött hozzá a lakóvagonba. És akit már éppen kezdett megkedvelni. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen csavargó lány ennyi pénzt hoz majd a házhoz.

Amikor Nikifor Puszta megismerte, Odessa Serafim a pályaudvar környékén, a kurvák standján várakozott. Bár haja fésülten csillogott, szeme kialvatlanságtól volt fátyolos, portól lepett szürke arcán sáros ereket mosott az elcsorduló könny, körme tövig lerágva. Mint aki régóta a kallódás ösvényein téblábol. De ahogy Nikifor Puszta kikezdett vele, nyomban kiderült, nem brancsbeli, legfönnebb kezdő, még az árfolyamokat sem ismeri, az alkudozáshoz pedig egyáltalán nem ért. Az állomás körüli standokon életkortól és külsőtől függően napi öt cent és másfél dollár körül mozgott a taksa, ennyi volt a tiszteletdíja az olyan nőnek, aki kizárólagos használatra elszegődött férfiakhoz. Ehhez képest Odessa Serafim csak próbaidőre kívánt szerződni, pénzről hallani sem akart, mindössze szállást kért és kosztot, azzal, hogy első a barátság. A többit majd meglátják. Magáról annyit árult el, a messzi Duna-delta vidékéről az idegen táj hívogatásának engedve érkezett világot látni a Kárpátokba. Titokban azt is remélte, errefelé valamivel hűvösebb a nyár. Nagyon szereti az embereket, minél többet kívánna közülük megismerni. Nikifor Puszta rá se hederített, nem is figyelt ezekre a badarságokra; abban ezek a lányok mind egyformák voltak, valami idegbajos konoksággal egyre csak a szeretetről bírtak beszélni. Azonkívül, amit a ruha alatt megsejtett, őt csak a nő szerénysége fogta meg, és nem lévén beszédes fajta, titokban a zárkózott, körömrágós ember hosszú hallgatásaira számított, amikor egykettőre megalkudott vele.

A biztonság kedvéért mindjárt átkutatta, táskáját, valamennyi zsebét kifordította, és még kifésült, szépen hulló hajába is beletúrt, ám néhány gyűrött papírzsebkendőn, egy ceruzavégen, fogkefén és fésűn kívül csak használt hajó- és vasúti jegyeket talált. Ezekből legfönnebb annyi derült ki, néha fújja az orrát, gondozza a haját, és hogy napokkal korábban Sulinán ült hajóra, vonatra Brăilán szállt, és moldvai pihenőkön át érkezett meg ide északra. Ha volt is valami holmija, a hosszú úton bizonyára mindent elloptak tőle. Néhány petákon kívül pénz nem volt nála, nem voltak iratai.

– Én majd szerzek neked – nyugtatta meg mindjárt Nikifor Puszta –, ugyanis Popp állomásfőnöknek dolgozom. Csak mondd meg, milyen névre szóljanak azok a papírok.

– A név, ha úgy vesszük, mindegy – felelte a nő, miközben kissé elgondolkozni látszott. – De legyen, mondjuk, Odessa Serafim. Engem ugyanis így hívnak.

– Szép. Biztos becéznek is valahogy.

– Egyesek igen, Dessynek.

– Akkor hát ide figyelj, Dessy. Jóravaló lánynak látszol. És tetszik nekem a frizurád is.

 

A frizurája? Lehet. De még inkább a neve. Néhány évtizeddel korábban Nikifor Puszta délen, a dobrudzsai partokon szolgált a határvadászoknál, és maga is jól emlékezett még a nagy Odessa őrületre. A Midia, Medgidia és a Peninsula fogolytáborok fegyőreit, főként azokat, akik éberségből rendszeresen jelesre vizsgáztak, hétvégeken vagy ünnepnapokon néha elvitték jutalmul odessai hajókirándulásra. A hajó ugyan nem kötött ki, csak éppen megfordult a kikötő előtt az öbölben, és legfönnebb az általa keltett hullámok egyike-másika érte el a mólókat, a város a délutáni köd pásztái, a szinte mozdulatlan hajófüst, a madárvijjogás és hajókürtök búgása mögött, mint fátylai közé rejtőzködő nő, megbabonázta a kirándulókat. Így aztán akkoriban rengeteg leánygyermeket kereszteltek Odessának. Ez is nyomott valamelyest a latban, amikor Nikifor Puszta döntött, és a lányt hazavitte a vagonlakásába a Kannibál sorra.

Dolina a szárnyvonal végállomása volt. Az állomásépület előtt rozsdás ütközőbakokkal véget értek a sínek, egyetlen vágányt kivéve, amely az áruraktárak, szabadtéri lerakatok között kikanyarodott az utcára, és a járda mentén még egy darabig továbbvezetett az elhagyott fűrésztelep felé, mígnem végleg elmerült a kóróval, bojtorjánnal, cickafarkkal benőtt halmok között. Amikor aztán beindult az üzlet a hulladékkal, a holtvágányra kiselejtezett, kicsi lakóvagonokat toltak, és berendezték őket vegyesboltnak. Útban a lerakóhelyek felé erre haladtak el tömött konténereikkel a színesre pingált kamionok. A boltokban és előttük a lépcsőkön, földre terített újságpapírokon cigarettát árultak, rágógumit, kekszet, dobozos sört, sorsjegyet, még óvszert is kínáltak különféle méretekben, és orvosi tanácsadó könyvecskéket, hogy a gazdag pilóták mivel többet hagyjanak ott a keresetükből. Lézengett a soron néhány pénzváltó, és ott ácsorogtuk méla lesben azok a gyerekek – fiúk, lányok vegyesen –, akik messziről integetve felkéredzkedtek a kabinba, és mialatt a kocsi fordult a város és a lerakó között, a sofőr lába elé kuporodva néhány petákért különféle kitanult, agyafúrt csiklandozásokkal elszórakoztatták. A köznép tréfásan kannibáloknak nevezte őket, Kannibál sornak hívták az egész utcarészletet a síneken sorakozó bazárokkal.

Többnyire csuhások, Bombonel püspök sápadt szerzetesei árultak itt, vagy kopott, rangjelzés nélküli egyenruhát viselő egykori katonatisztek, a rendre az Elfrath fivérek emberei felügyeltek. Barátom, Nikifor Puszta Popp állomásfőnöknek dolgozott. A vagon egyik sarkában, egy kuckóban, az áruval telerakott polcok, ládák, dobozok mögött egy matracon aludt. Ide vezette Odessa Serafimot is.

A kívül-belül ráccsal ellátott ablakok kicsik voltak, kilátni rajtuk csak bizonyos kukucskálóhelyeken lehetett, ahol Nikifor Puszta, valahányszor elfogta a kíváncsiság, mutatóujjával lyukat dörzsölt a por, a füst, a pára sokéves lepedékén. A kilátás a teherpályaudvarra nyílt, az ütközők csattanásaitól felröppenő galambrajokra, a kóválygó mozdonyfüst barna gombolyagaira, amelyeken áttűzött egy-egy vagon napsütötte, fényes fedele. Nikifor Puszta megígérte ugyan, hogy majd egyszer, egy délután, ha Topp állomásfőnök is beleegyezik, korábban zár, kiviszi Odessa Serafimot a céllövöldébe, a késdobálók sátrához, vagy estefelé a papnevelde udvarára, ahol a szeminaristák vacsoraidő előtt közönség előtt röplabdáztak, de az ígéretes alkalom egyre késett. Úgy látszik, a lánynak még nem készültek el az iratai. Ezért Nikifor Puszta, ha néha, mint ezen a napon is, különleges megbízást kapott, a bolttal együtt Odessa Serafimot is bezárta. Meghagyta neki, résen legyen, figyelemmel a külső zajokra, megmutatott neki egy szögesdróttal körültekert vascsövet arra az esetre, ha valaki szép szóra nem tágítana, és erőszakkal próbálna behatolni a vagonba, akkor csapjon oda. Úgyhogy amikor a pályaudvar környékén megjelent a falakon a körözött nőszemély arcmása, Odessa Serafim a lakóvagon homályában várakozott.

Nikifor Puszta Popp állomásfőnököt nem találta hivatalában. Csak bizalmasa és tanácsadója, Lupe Anies fodrásznő ült a munkatársaknak fenntartott székek egyikén, neki adta elő, miért nem akarnak a gümőkóros betegek közmunkára jelentkezni. Lupe Anies több mint negyven éve, amióta ismeretlen helyről a városba költözött, Dolina legkívánatosabb nőjének számított, közelében a levegő is a testéhez tartozott, Nikifor Puszta elfogódva kortyolgatott belőle. A fodrásznő most arra kérte, tegyen még egy kísérletet, keresse fel újra az elveszettek fertályát, ezúttal este, lepje meg a betegeket, akik első álmukból felriadva talán megértőbbek lesznek. Már csak azért is, mert dolgozniuk nem kell, közmunkáról szó sincs, csak egy sétáról betegek kötelező darócviseletében, nyakukban a csörömpölő bádogfüzérrel. Köhögjenek bátran, ahol csak érik, és legyen orvosságszaguk. Hajnalban különvillamost küld ki értük, reggelit is kapnak, amellett duplájára emelik a fejadagot.

Nikifor Puszta az asztal sarkán megpillantott egy paksamétát a frissen nyomtatott körözőlevélből, egyet felemelt, és mintha először látná, végigböngészte tüzetesen.

– Ha megengedi, egy ilyet elvinnék.

– Vigye, szüksége lehet rá.

Nikifor Puszta, mielőtt hazafelé indult volna a Kannibál sorra, betért az Elfrath fivérek boltjába, akik a vegyeskereskedés mellett amolyan kölcsönzőt is fenntartottak, ahol kellő fizetség ellenében bármilyen használati tárgyat bérelni lehetett. Nikifor Puszta egy bilincset kért huszonnégy órára. Egyik kezében a frissen nyomtatott körözvénnyel, a másikban az emberi bőrtől már jócskán fényesre kopott bilinccsel érkezett meg a lakóvagonba.

– Újabban a léptedről felismerlek, de most, mint a tolvaj, csendben érkeztél – mondta Odessa Serafim, amikor az ajtó keretében megpillantotta. Mint mindig, egy szál pendelyben, kifésült hajjal várta.

– Máskor sem trappolok. De arra kérem, mostantól ne tegezzen – mondta Nikifor Puszta igen halkan. – A dolgok nem várt fordulatot vettek.

Bereteszelte maga mögött az ajtót, a vagon falára szegezett tükör elé lépett, több helyen ráköpött, és a magával hozott körözőlevelet, rajta a Lupe Anies fodrásznő által készített rajzzal, odaragasztotta. Meggyújtotta a karbidlámpát, a tükör alá helyezte, a láng fényében Odessa Serafim arcmása remegni kezdett. A celofánzacskók, a rágógumis, kekszes, óvszeres csomagok között hirtelen szétáradt a félelem édeskés, savanykás, kesernyés szaga. Aztán hirtelen el is oszlott, Odessa Serafim erőt vett magán.

– Mihez fog kezdeni ennyi pénzzel?

– Meg lesz a helye – bólogatott Nikifor Puszta. – A látszat ellenére nem tartozom a tehetősebbek közé.

– Akkor máris felöltözöm.

– Még ne. Szeretnék elbúcsúzni magától.

 

A búcsú elsietett percei után Nikifor Puszta kinyitotta az ajtót, pokrócot terített elébe. Elővette a römit, kiborította a köveket, lekuporodott a földre. Napszálltáig kirakósat játszottak.

– Szerettem magával – mondta Nikifor Puszta, miután befejezték –, nagyjából egyformák voltunk. A jellememhez tartozik, nem szeretem az előre lejátszott partikat. De most már, úgy hiszem, indulhatunk.

Bár a nap hanyatlóban volt, telibe találta a Vörös Paltin árkokkal barázdált, vízmosásos oldalait, a vöröses, lilás kövekről most az egész nap melege visszahullott a városra. Nikifor Puszta mégis állig felöltöztette Odessa Serafimot, nehéz vasutasköpenyt adott rá, még a csuklyát is a fejére húzta, nehogy bárki felismerje, esetleg elrabolja tőle, hogy aztán bezsebelje érte a kitűzött jutalmat. A végén egyetlen jól átgondolt mozdulattal, mintha régtől fogva begyakorolta volna, a bilincs karikáját – a párja saját kezén fityegett – kedvese csuklójára kattintotta.

Egymáshoz bilincselve, mintha kézenfogva járnának, átvágtak a teherpályaudvaron a térség felé, ahol a villamos megfordult. A várost átszelő egyetlen vonalon helyi gyártmányú szerelvények közlekedtek kék-sárga-barna, rozsdafoltos, horpadt vagonokkal, az utolsó járatot este hétkor indították. Azután már csak az Elfrath fivérek omnibusza nyikorgott végig a Reformok útján, amit négy mokány ló húzott. Ezzel érkeztek a püspökség elé, ahol akkoriban a város ügyeit is intézték. Csak benn, az épületekkel minden oldalról körülvett belső udvaron oldozta el magától Nikifor Puszta a nőt, ott levette róla a súlyos vasutasköpenyt is.

Amikor a sinistrai püspökség kettévált, egyik fele Dolinára költözött, és a hegyivadászok egykori laktanyáján rendezkedett be. Az udvar közepén még a gruppok is megmaradtak a katonák idejéből, az ágyú, tank és lövedék alakú virágágyásokkal. Nemrég öntöztek, és az ügyeletes tiszt egykori irodája előtt, a padok körül – odabenn most Titi Bombonel püspök tartotta fogadóóráit – még hallatszott a nedves föld szipogása. A gyöngyökkel borított szirmok, levelek között finom pára indái remegtek, telve floxok, tubarózsák, liliomok illatával.

– Mit gondol, nagyon meg fognak verni? – kérdezte Odessa Serafim. – Úgy tudom, ezzel kezdik.

– Pár pofonra mindenképp számítson. De arról már nem én tehetek.

– Egy rossz szavam nem lehet magára, Nick.

– Kérem, most már hagyja ezt a nickezést. De azt megígérem, amint megkapom a pénzt, bejuttatok magának valamit.

– Éreztem, kedvel már egy kicsit. Valamelyik reggel meglestem, ahogy belepróbálja a fogkefémet a szájába. Nekem az akkor nagyon jólesett.

– Voltak terveim magával – ismerte be hirtelen Nikifor Puszta. – De mindez a múlté. Amint a mellékelt ábra mutatja, félreismertem magát. Nem kizárt, a jutalom mellé egy kis dorgálást is kapok.

Titi Bombonel püspök mosolyogva, csillogó, merő ezüst fogsorával, szája üregében földöntúli fényekkel ült asztala mellett süveges kollégái között. Bólogatva hallgatta végig Nikifor Pusztát, időnként elismerő oldalpillantással végigmérte Odessa Serafimot is, végül gratulált a jó fogáshoz. Aztán mégis azt mondta, kicsit várni kell, fizetni csak azután tud, ha az elfogott nőt Lupe Anies fodrásznő személyesen is megvizsgálja.

Lupe Aniest valamivel később én vittem az Elfrath fivérek Volgáján a pályaudvarról a püspökségre. Ő bement az egykori ügyeletes tiszti irodára, de az udvarról jól láttam, amint fodrásztáskájából előveszi a detektort. Mint egy hajszárítót, úgy tartotta a kezében, és Odessa Serafim ruhadarabjait emelgetve csupasz bőrét itt-ott végigtapogatta. Előbb egykedvűen, majd kissé szomorkásan ingatta a fejét.

– Miből gondolja, hogy ő az? – kérdezte Nikifor Pusztát.

– Ő van a képre odarajzolva – felelte bizonytalanul Nikifor Puszta.

– Mert ez, sajnos, nem az. Kicsit hasonlít hozzá, az igaz, de annak, akit a püspök úrék keresnek, áram van a testében.

– Áram. De hiszen még iratai sincsenek – fakadt ki Nikifor Puszta. – Pár dollárt mindenképp megér.

– Ez nem. Jutalomról sajnos szó sem lehet.

– Még egy kevésről sem?

– Nem, Puszta, menjen szépen haza. – Szürke szemével Odessa Serafimot is végigsimogatta. – Maga is, szegénykém.

Amikor kiléptek, már a kapu előtt ácsorogtam. Felajánlottam, a Volgán, amivel Lupe Aniest hoztam, elfuvarozom Őket ingyen a pályaudvarig. Nikifor Puszta mogorván ült be a hátsó ülésre, és mintha attól tartana, hogy mindenki őt fogja nézni, elhúzta az ablakon a sötétítőket. Járókelő az utcán ilyenkor már kevés akadt, de a házak előtt székeken, zsámolyokon vagy kockaköveken sokan üldögéltek, a fekete Volgát bámulták kifürkészhetetlen tekintettel, ahogy a villamossínek mentén lassan elgurul az úton. Dolina főutcáján egy- és kétemeletes házak sorakoztak, de a régi lakók, ki tudja, miért, elvándoroltak innen. Akik a helyükbe érkeztek, mintha nem bírnák a magasságot, a szédítő emeleteket az ott felejtett csillárokkal, a tapéták cirádáit s az alóluk előszivárgó ódon illatokat, a földszinten maradtak, a kapualjakban, ahonnan egy lépés az utca. A lakatlan emeleteken megrepedeztek a falak, eltörtek a vezetékek, aztán csak így maguktól betörtek az ablakok, esténként az ég lángoló színeiben villámlottak a kardszerű szilánkok.

– De hát miért hallgatott? – fakadt ki fojtott hangon Nikifor Puszta. – Miért nem mondta meg nekem kereken: nem maga az. Hogy tehetett velem ilyet?

– Nem tudtam. Magam is azt hittem, én vagyok az. Én is vagyok, éppen csak nincs áram a testemben.

– Azt hittem! Nagy lebőgés, hallja. De ebből is tanultam valamit. No mindegy, most már újból tegeződhetünk.

– Még ne.

– Képzelem, neheztel most rám egy kicsit. Ki tudja, miket gondol magában rólam. De nem biztos, egyáltalán nem biztos, hogy igaza van.

– Csak sajnálom, hogy elesett a jutalomtól. Képzelem, jól jött volna.

– Aha. Kutyákat tartottam volna. De magáról sem feledkeztem volna meg.

A pályaudvar előtt kiszálltak, az Elfrath fivérek kölcsönzője felé tartottak. Nikifor Puszta azt remélte, kap valamelyes kedvezményt, ha a kölcsönvett bilincset korábban leadja. Őrhelyemről nemsokára láttam, a Kannibál soron a lakóvagonban pislákolni kezd a karbidlámpa fénye. Valahányszor felvillant, és erősebb fény árasztotta el a helyiséget, tudtam, Nikifor Puszta ilyenkor megrázza, megütögeti a lámpát, hogy a karbid kapjon elegendő vizet. Közben a polcokról rejtett csemegét, a protekciós sofőröknek félretett drága árut kínálgatta. Ahogy elképzeltem, hiába.

„Csak mutasson rá, Dessy, bármire, és a magáé.”

„Most nem vagyok éhes.”

„Ez például füstölt lazac. Mind csak tartogattam, de most végre megkóstoljuk.”

„Nem szívesen eszem ismeretlen ételeket. És egy falat se megy most le a torkomon.”

„Akkor később. Jöjjön, vetkőzzön le szépen, nemsokára dolgom van. Nekem hamarosan mennem kell. Felejtsük el ezt az egészet.”

„Nem vetkőzöm. Mi már elbúcsúztunk egymástól.”

 

A teherpályaudvar fölött rövid rikoltások úszkáltak, a tolatók sípjelei, amiket néha megszakítottak az ütközők puffanásai, néha a sötétség függönyét is átlyukasztotta egy-egy távoli lövés. Később csend lett, s a homokos peronon már hallatszottak Nikitor Puszta léptei. Nemsokára megállt előttem, indulhattunk az elveszettek negyedébe.

– Nem kell neki a füstölt lazac – morogta. – Mert hogy ő nem eszik ismeretlen ételeket.

– Ne erőltesd.

– És figyelj. Nem akar levetkőzni. Azt mondja, ő már elbúcsúzott tőlem.

– Az ő dolga, nem? Holnap kimégy a piacra, és új nőt veszel magadnak. Odafigyelj ám, ne legyen a fején párta.

– Hm. Mintha megrendezték volna ezt az egészet. Nem tudom, mire volt jó, de meg volt rendezve. És azt hiszem, a te kezed is benne van a dologban.

– Az enyém? Tényleg, meglehet.

– Jól kitaláltátok: hasonlítson, de azért ne olyan nagyon. Te meg a nagy Lupe Anies fodrásznő. Ravaszdiak, a Paltin rókái.

– Aha. De azért te is öreg motoros vagy, Nick.

A fekete bálnatestű Volga a járda mellett várakozott. Hólyagos csillogásából már messziről látszott, szélvédőjét teleköpdösték az utcai népek, fölötte kövér szenderek röpködtek. Megkértem Nikifor Pusztát, hozzon a csarnokból vizet, öntsön a kocsira két három vödörrel, hogy indulhassunk.

– Nincs kedvem. Nem hozok. – Beült máris a hátsó ülésre, mint egy püspök.

Dolinán az esték melegek, miazmás illatoktól terhesen a levegő alig moccan, még a hangot sem ereszti át. Amióta hulladék veszi körül a várost, világítani sem kell, a szemét halmai fölött a levegő burája mintha röpködő szentjánosbogarakkal volna tele, delejes tüzektől dereng. A poros úton a messzi fényektől most nyirkosan világítottak a villamossínek.

– Még hogy áram van a testében.

– Jól van na, most már nyugodj meg. Inkább áruld el, ha mégis úgy alakul, és megkapod, mihez kezdesz ennyi pénzzel?

– Te is tudod, már régóta kutyázni akarok. Rendszeresen tartanak viadalokat a környéken. Kijártam volna velük Rotundára, hétvégeken Dobrinba is.

Szeles időben néha a szemét halmain is túlról idáig hallatszott Bob Sinetar harci kutyáinak ugatása a ketrecekből. De most nem mozdult a levegő. Csak a bűz függönyén támadt olykor némi rés, ilyenkor idáig hatolt az éji madarak rikoltása a messzi rétekről, a nedves dűlőkről a kakukkfű illata, mint egypár jele a túlsó világnak, amire mostanság egyre kevesebbet gondolok.

Ahogy az első barakkokat elértük, Nikifor Puszta kiszállt, nemsokára üres konzervdobozba botlott, végigrugdosta maga előtt. Körbejárt egy épületet. Anélkül hogy bezörgetett volna, visszatért a kocsihoz. Behajolt az ablakon.

– És ugye – kérdezte – nem kizárt, mire visszatérek, a lipován nőt már nem is találom ott?

– Ha csalódott benned, Nick, meglehet. Ha egy nő menni akar, hét lakat sem állítja meg.

Szóval tudta. Újra nekivágott a vak, néma udvaroknak, és vadul rugdosta útjából az üres bádogdobozokat. Egy ideig nem is értettem, egy ilyen öreg motoros hogy nem bírja takarni bosszúságát. Aztán lassanként megértettem, túl van már az egészen, most már csak a feladatára gondol, arra, ha tárgyalni akar, valamivel fel kell riasztania a betegeket.