A fűtő fivére

A fürdőtelep mindössze három régi épületből állt. A legnagyobbik egészen jól nézett ki, emeletén széles fedett tornác futott körbe, innen nyíltak a vendégszobák. A földszinten volt az étkező, italmérésre szolgáló kis benyílóval. A másik volt a tulajdonképpeni fürdő, az ócska kazánházzal, ahonnan kövér csövek kígyóztak a fürdőfülkék, a kivénhedt, kénszagú kádak felé. A harmadik épület földszintes volt, kicsi, fedett híd kötötte össze az étkezővel, ez volt a konyha.

Most este, a zuhogó esőben, az egészből csak a kivilágított tornác látszott, ahol egy asztalnál plédekbe burkolózott három férfi alsózott. Az út felől egy ember közeledett, s ahogy beért a lámpák fénykörébe, hamar megtalálta a lépcsőfeljárót. Sötét ünneplőt, fehér inget viselt, s egy jól megtömött aktatáskát szorongatott a kezében. Teljesen át volt ázva, minden simán és sötéten csillogott rajta. Mégis, mintha egyenesen jól érezné magát, hetykén állt oda az asztal elé.

– A fűtőt keresem – mondta. – Melyik lehet a szobája?

A kártyázók szemügyre vették ezt az embert, aki alatt tócsává gyűlt a lecsurgó víz.

– A fűtőt? – morogta egyikük. – Van itt valami fűtő? Én azt hiszem, hogy nincs.

– Nincs fűtőnk – mondta egy  másik.

– Ugyanis a fivérem – mondta az ázott férfi. –  Az öcsémhez jöttem.

– Nem ismerjük az öccsét, uram. Még ha véletlenül itt is lenne.

– Ejnye! – mondta a bizonyos fűtőnek a fivére. – Valahol itt kell lennie. Valahol csak meg kell találnom. És meg is fogom.

Ezzel megfordult és visszatért a földszintre. Végigment a folyosón, átment az étkezőt a konyhával összekötő hídon, és belépett a nyitott ajtón.

Vacsoraidő már rég elmúlt, a konyhában most fahéj és szegfűszeg illata terjengett. Egy tejeslábasban bort forraltak. A gondnok felesége és egy kicsi, fonnyadt szakácsnő a másnapi étrendről beszélgettek.

– A fűtőt keresem – mondta az ázott férfi.

– A fűtőt? – kérdezte a gondnok felesége. – De hát miféle fűtőt?

– A kazánházi fűtőt – mondta az ázott ember. – Ő a fivérem.

– Maga a gépészünket keresi – mondta a gondnok felesége. – Mert az egészen más.

– A fűtőt – mondta az ázott férfi. – Mi így nevezzük a szakmát egymás között.

– Na jó – mondta a gondnok felesége. – Ha azt mondja, hogy fivérek, akkor megkeresem a gépészünket. Korán fekvő ember, tehát ilyenkor már alszik.

A gondnok felesége hárászkendőt vetett a hátára, és elindult, hogy felköltse a gépészt, akinek állítólag megérkezett a fivére.

– Addig is ennék valamit – mondta az ember, aki azt állította, hogy a fűtő fivére. – Az öcsém vendége vagyok.

A szakácsnő megemelte a fedőket, aztán az egyik lábasból, az esti sültről megmaradt zsiradékból mert valamennyit egy serpenyőbe, majd tojásokat vett elő. Lapítón fölvágott egy fej hagymát, két paradicsomot és valami paprikát. Amikor a zsiradék forrósodni kezdett, ráütötte a tojásokat.

– Magam is fűtő vagyok – mondta az ázott ember, és leült az asztal mellé.

– A gépészünk eléggé új ember itt – mondta a szakácsnő. – Ő gépésznek nevezi magát.

A kártyázó férfiak dideregve vonultak be a konyhába. A vállukra terített plédeket most sem vetették le. Félrehúzták a forralt borral tele lábost, és két kisebb porcelán kancsót tettek a kályha szélére, hogy melegedjenek.

– Ahogy mondják, maga pacallá ázott – mondta egyikük.

– Majd csak megszáradok. Pár napig itt maradok.

– Egyék – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő. Elébe tette a rántottát, s mellé külön tányéron a salátát.

A kártyázók kitöltötték a forralt bort a két meleg kancsóba, közben pillantásokat vetettek a fűtő fivérére, aki még ázott zakóját sem vetette le. Aztán visszatért a gondnok felesége.

– A gépészünknek nincsen fivére – mondta. – Azt mondja, egyedüli gyermek.

– Ejnye! – mondta az ázott ember. – Az öcsém ne mondjon ilyesmiket. – És nyugodtan tovább evett.

– De hát ezt mondta. Ezt és semmi egyebet. És nem nagyon örült, hogy felköltöttem.

– Én majd felköltöm még egyszer – mondta az ázott férfi valamivel komorabban. – Én csak tudom, kicsoda vagyok én, és kicsoda ő. Igaz vagy nem igaz? Fivérek vagyunk.

– Talán csak névrokon – jegyezte meg halkan a gondnok felesége. – Könnyen előfordulhat…Magának mi a neve?

– Előfordulhat? No, ez már sok. Mindjárt nevetek. Kérem, mondja meg nekem, melyik az öcsém szobája. Melyik a fűtő szobája? Messziről jövök, most már szeretnék lepihenni.

– Igyék meg egy pohárral. Igyék meg egy kis meleg bort – mondta az egyik férfi a kártyázók közül. – Az mindenképpen jót tesz.

– Tessék tölteni.

A gondnok felesége kiállt az ajtóba.

– Látja azt a szobát, ott a folyosó végében, a másik kettő mellett? Na, az az. Nincs rajta szám, és nincs rá kiírva, hogy „Férfiak” vagy, hogy „Nők”. Az, amelyikre nincs kiírva semmi.

A fűtő fivére kiitta a csupor borát, vette tömött aktatáskáját.

– Akkor én fölmegyek – mondta. – Be fogok mutatkozni az öcsémnek.

– Mélyen alszik, és nem szereti, ha álmában zavarják – mondta a gondnok felesége. – Megalhat itt is valahol. Még ha nem is a gépészünk fivére.

– Ha mégsem! – mondta az ázott ember. – Ejnye! – Ezzel elindult.

Miután kilépett az ajtón, a gondnok felesége ijedten nézett körül.

– Valamelyest hasonlítanak – mondta. – De azt hiszem, mégiscsak baj lesz. Hisz hallottuk, a gépészünknek nincsen fivére, nincsen bátyja. Csak ennek van valahol egy öccse.

– Egyébként is fűtőt keres – mondta az egyik férfi. – Nekünk pedig, amint éppen hallom, gépészünk van.

– Nem lesz ennek jó vége – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő.

Miután a kártyázók visszatértek a tornácra, az asszonyok még jó darabig tettek-vettek a konyhában. Olykor odasandítottak a bizonyos emeleti ajtó felé, amire nem volt kiírva semmi.

– Talán mégis valami rokonféleség lesz – mondta egy idő elteltével a szakácsnő. – Mert úgy látom, tényleg ott alszik.

– Úgy látszik, nem dobja ki – mondta a gondnok felesége.

– Ebben a kutyának való időben.

– Valahogyan megegyeztek egymással.

– Végtére is emberek.

A kártyázók közül valaki elindult a „Férfiak” feliratú ajtó felé. Amikor odaért, egy kicsit megnyikorgatta, de nem ment be, csak fülelt a másik ajtó előtt. Aztán vállát vonogatva integetett a többieknek. Odabenn semmi különös. Semmi cirkusz.

Kora reggel a gondnok felesége már a konyhaajtóban állt. Látta, amint egyszer csak a gépész ajtaja megnyílik, kilép rajta olajos munkaruhájában a gépész, majd utána sötét ünneplőjében az ember, aki a fivérének mondta magát. Lábujjhegyen mentek végig a deszkapadlós tornácon, le a lépcsőkön a kapuig. Ott perceken át veregették egymás vállát, aztán kezet ráztak. A fűtő éjszakai hálótársa elindult a falu felé.

Reggeli után a vendégek az étkező előtt ácsorogtak. Az eget kémlelték, hátha ma végre jobbra fordul az idő. Az olajos munkaruhás férfi elhaladt előttük, a kazánház felé igyekezett. Az esti kártyázók egy padon üldögéltek, s miközben egymástól, tüzet kértek, finoman oldalba is lökték egymást.

– Ez lesz az. Ez a mesterember.

– Ez lesz az a gépész.

– Én eddig nem láttam – mondta egy másik. – De hát nem is nagyon figyeltem, az igaz.

– Jó tudni, hogy itt van valami fűtőféleség. Ha netalán még valaki keresné.

Aztán a gépész lassú léptekkel visszatért a kazánházból, átvágott az udvaron, és bement a konyhába. Pár perc múlva ismét előjött. A gondnok feleségével beszélgetett, aki egészen a feljáróig kísérte. A gépész fölment a lépcsőn, aztán végig a fedett tornácon a szobája felé, amire nem volt kiírva semmi. Máskor is épp így járkált fel s alá, az épületek és a fürdővendégek között, de eddig ügyet sem vetettek rá. Eddig nem kereste senki. Eddig nem tudták róla, hogy ő a fűtő, vagy hogy ő a gépész.

– Mindjárt mondok magának valamit – mondta a gondnok felesége a szakácsnőnek. – Addig is segítsen nekem egy kicsit. Ma elmegy három diétásunk, a reggel meg érkezett két nagybelű gyógyszerész.

Bementek az éléskamrába, előhoztak egy kosár zöldpaprikát, paradicsomot s egy bödön tejfölt. Aztán hagymát, olajat. A gondnok felesége kezet mosott.

– Elment – mondta.

– Tessék? – kérdezte a szakácsnő.

– A gépészünk bátyja elment – mondta a gondnok felesége. – Elment ma kora reggel.

– Elment? Hát ez bizony baj.

– Baj. De maga nem tudja, miért baj.

Kiborították a zöldpaprikát a konyhaasztalra, és elkezdték őket rövid élű késsel kibelezni. Két alacsony széken ültek, s a paprikákat egy tálba rakták.

– Ha figyel, tovább mondom – mondta a gondnok felesége. – Meglátja, rút dolog ez. Rút dolog mindenképpen.

– Én nem értem – mondta a szakácsnő. – De ahogy mondja, biztos rút dolog.

– Nem is baj, ha nem érti – mondta a gondnok felesége. – Akkor maga ne is tudjon az egészről. A gépész is erre kér minket.

– Ezt értem – mondta a szakácsnő. – Ez már világos beszéd.