Plusz-mínusz egy nap

Az országút felől nézve a rét simaságából, mint valami természeti csoda, tömör, fehér sziklaként szökött elő a börtön épülete. Kék-fehér közlekedési jelzőtábla mutatta, hogy zsákutca, innen vezetett a rövid bekötő út a főkapuig, amellyel szemben a kaszárnya vöröstégla épülete állt, s poros gesztenyefák alatt egy vegyeskereskedésnek berendezett deszkabódé. Valahol a távolban, akácosok fölött, templomtorony képe rezgett a levegőben.

Egy gépkocsi állt meg a bódé előtt, két katona ugrott le róla, demizsonokat adogattak le egymásnak, s elrendezték őket a bódé két oldalán. A sofőrfülkéből egy tiszt szállt ki, a főkapu felé igyekezett, s elhaladt a fal mentén elhelyezett padok előtt, amelyeken az őrök szoktak üldögélni váltás körül. Az egyik padon most egy kopott, rövid hajú férfi ült. Rendszerint ilyenkor, délfelé szabadulnak a foglyok.

– Mintha Sturm volna – mondta a tiszt a kapuban álló őrmesternek.

Az őrmester belenézett a naplóba.

– Ő az – mondta. – Sturm Elemér ma délben kilépett.

Sturm cigarettát dugott a szájába, majd zsebébe nyúlt és elővett egy kerek pléhdobozt. Cipőkrémes doboz volt, benne egy feketére égetett rongydarabbal. A doboz alsó részét, benne az égett rongydarabbal, térde köze fogta, föléje pedig merőlegesen a fedelét. Másik zsebéből egy fehér porcelángombot halászott elő, lyukain zsinór volt átfűzve, úgyhogy ütemes húzogatással forgásba lehetett hozni, mint valami gyermekjátékot. Az erősen forgó gombot a bádogdoboz fedeléhez érintette, s a lepattanó szikrától s a ráirányuló lehelettől az égett rongy senyvedni kezdett. Annyira, hogy Sturm meggyújthatta rajta a cigarettáját.

Miközben füstölt, Sturm a katonákat nézte, hogy rakják sorba a demizsonokat, később ő is odament a bódéhoz, orrát az üvegre nyomva bámult befelé.

Amikor a katonák elkészültek, egy fegyveres szakaszvezető és egy kiskatona érkezett a vörös kaszárnyaépület felől, kérték a sofőrt, vigye ki őket a műútig. Vagy háromszáz méternyi volt a bekötő út. A zsákutcát jelző tábla mögött, az út bal oldalán állt a kis őrszoba, árnyékában két másik katona hűsölt a fűben, akiket fel kellett váltaniuk. Két rab meszelte az őrszabát, ezeket őrizték.

A rabok tetőtől talpig festékesek voltak, úgy néztek ki, mint valami igazi szobafestők. Úgy is viselkedtek, mintha csak szívességet tennének, s a szakaszvezető is csak akkor pillantott az ajtó felé, amikor túl lassan haladt el egy-egy gépkocsi az országúton.

A délutáni autóbusz itt csak azért áll meg, hogy lássa, nincs-e utasa a város felé. Leszálló itt nemigen akad. Nem sokkal később, hogy rövid tülkölés után továbbindult, közelebb ahhoz a helyhez, ahol a katona és a szakaszvezető ültek a fűben, a kukoricás szélén, hóna alatt újságpapírral borított csomaggal feltűnt a kopott, rövid hajú férfi, s mivel ez volt a legközelebbi árnyék, az őrök mellé telepedett.

Bámulták erősen kifakult zöldes katonazubbonyát, amelyhez ugyanolyan színű nadrágot és feslett csizmát viselt. Zubbonya aljába fehér cérnával volt belevarrva: „Sturm”, utána raktári szám. Bár a rangjelzések rég hiányoztak róla, szövetén látszott, valamikor tiszti egyenruha lehetett. Sturmnak szürke, konok arca volt, mint valami bonctermi szolgának.

A szakaszvezető és a katona cigarettázott, s amikor megérezte az illatot, Sturm is elővett egy cigarettát, majd a cipőkrémes dobozt, s fedelét merőlegesen a rongy fölé tartva, térde közé fogta.

– Szóval elhülyéskedted a dolgot – mondta a szakaszvezető a katonának. Közben mind a ketten Sturmot figyelték.

– Hát nem akartam – mondta a kiskatona.

– Nincs ilyen, hogy nem akartam. Ha nőről van szó. Ha nem akarod, beteg vagy. Vagy talán rokonod volt?

– Á, dehogy.

– Aztán mi lett vele?

– Elment egy számtantanárral.

– Számtanórára.

Beszélgettek, és közben Sturmot figyelték, hogyan gyújtja meg a cigarettáját. Amikor meggyújtotta, Sturm is feléjük nézett, s így nézegették egymást egy darabig.

– Miféle egyenruha ez? – kérdezte a szakaszvezető Sturmot.

– Egyenruha – mondta Sturm.

– De a gombok, látom, már nem a régiek.

– A gombok nem. A gombokat idejében levágták – mondta Sturm. Miközben beszélt, maga elé nézett a fűbe. Tarkója körül ezüst hajszálként lengett a cigarettafüst.

– El kell majd mennie egy komoly szabóhoz – mondta a szakaszvezető.

– Ezt már egy kicsit kihízta – mondta a katona.

– Föltétlenül – mondta a szakaszvezető.

Sturm végignézett magán, de nem úgy, mint aki el szeretne sietni egy szabóhoz. Elég üresen bámulta magát.

A szakaszvezető oldalról is megnézte Sturmot.

– Nem valami divatos – mondta. – Olyan benne, mint valami fagylaltárus. Vagy egy olyan fickó, aki az iskolák körül ődöng és futásra bírja a gyerekeket.

Sturm unott mozdulattal kinyújtotta karját. A zubbony ujja a csuklón felül ért.

– Azt hiszem, nem is az enyém – mondta. – Vagy megnőtt volna a karom?

– Ha olyan volt a koszt, lehetséges. Nagyon is valószínű.

– Vagy megszélesedett a hátam.

– Egy kicsit átalakulhatott – mondta a szakaszvezető. – Mikor is költözött maga ide?

– Negyvenhatban – mondta Sturm és maga elé köpte a cigarettát.

– Ha öreg volt a szabója – mondta a szakaszvezető –, akkor már nem él. Maga most mennyi?

– Az ötvenötödikben vagyok – mondta Sturm. – Önök számították ki ma az irodán.

– Sturm úr nem tudta? – kérdezte a kiskatona.

Sturm ránézett, de nem szólt semmit. Zubbonya ujját feszegette.

– De tudta – mondta a szakaszvezető a katonának. – Hát hogyne.

– Mégiscsak furcsa az emberi test – mondta maga elé suttogva Sturm. – Csakugyan, megnőtt a karom.

– Na, látja?

– Csak mind nő, nő – mondta a kiskatona.

– Micsoda? – kérdezte a szakaszvezető.

– Az emberi test – mondta a kiskatona.

Sturm végül is kigombolkozott. A szakaszvezető meglökte a kiskatonát, hogy jobb, ha hallgat, aztán Sturm felé fordult.

– A délutáni busz már elment. Majd megállítunk magának egy kocsit, az kiviszi az állomásra.

– Meglátjuk – mondta Sturm, s a főkapu felé nézett, amerről szekérbe épített hatalmas hordóval néhányan ivóvízért igyekeztek. Két rab húzta, kettő taszította. Két szakaszvezető kísérte őket.

– Maga az, Sturm? – mondta az egyik.

– Egészséget – mondta Sturm.

– Röpül az idő.

Az ivóvizes hordóval átvágtak a műúton, be a rétre, a kutak felé. A szakaszvezető felállt, bement az őrszobába, megnézni, hogy haladnak a munkával. A kiskatona megkínálta Sturmot egy cigarettával, mire Sturm is elővette a cipőkrémes dobozt. A katona közel hajolt, s figyelte, hogy kezd el senyvedni a kis szikrától az égett rongy.

– Kap érte egy skatulya gyufát.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Sturm. – Kell nekem.

– Okos szerszám.

– Okos – mondta Sturm és visszatette a zsebébe. – Tud malmozni? – kérdezte.

– Tudok – mondta a kiskatona.

– Akkor malmozzunk egyet. – Sturm berajzolt zsebkendőt vett elő a zsebéből és kilenc fekete kavicsot. – Nincsenek kövei? – kérdezte a katonát.

– Nekem nincsenek – mondta a kiskatona.– Akkor törje le kilenc szál gyufának a fejét. Kirakták a kavicsokat és a gyufafejeket a zsebkendőre.

– Figyeljen ide – mondta Sturm játék közben. – Vesz egy darab rongyot és rendesen meggyújtja. Hagyja, hogy jó lánggal égjen, aztán rácsapja a kucsmáját, elfojtja. Akkor óvatosan, hogy szét ne foszoljék, fogja és beleteszi a cipőkrémes dobozba. Vagy valami más pléhdobozba. Szerez magának egy porcelán gombot, olyat, amilyet falusi gyerekek viselnek, kettőt a gallérjuknál.

– Hé! – kiáltotta a szakaszvezető. – Jön egy kocsi.

Sturm a zsebkendő fölé hajolva ült.

– Figyelje meg ezt az állást – mondta a kiskatonának. – Elismeri, hogy kilátástalan?

A kiskatona a szakaszvezető felé nézett, aki már kinn állt az országúton, és leintett egy közeledő teherkocsit.

– Jöjjön, Sturm – kiáltotta a szakaszvezető. Jöjjön, mert beviszi a városba.

Sturm felállt, egy darabig nézte a teherkocsit és a szakaszvezetőt, aztán visszaült.

– Folytassuk – mondta a kiskatonának. – Hagyja – kiáltotta a szakaszvezetőnek. – Még nem megyek.

Miután a kocsi elment, a szakaszvezető visszatért.

– Mindjárt esteledik – mondta. – Bevitte volna az állomásig.

– Nem kell sietni – mondta Sturm.

A szakaszvezető is leült melléjük a fűbe, nézte, hogy játszanak, egészen addig, amíg a szél föl nem kapta a zsebkendő egyik szárnyát a gyufafejekkel. Sturm körülnézett.

– Fúj a szél – mondta.

– Biza – mondta a szakaszvezető.

– Bemehetnénk oda – mondta Sturm és az őrszobára mutatott.

– Ebbe nem egyezhetek bele – mondta szelíden a szakaszvezető.

Sturm felállt, elsétált az országútig, megállt a szélén, úgy hajolt ki, mint egy folyó fölé, aztán visszasétált.

– Fejből nem tud játszani? – kérdezte a katonát.

– Nem próbáltam.

– Elképzeli magának a zsebkendőt és tizennyolc követ. A maga köveit és az enyémeket. Nem létezik csalni.

– Nem hiszem, hogy tudnám – mondta a katona.

– Hát lehet – mondta Sturm.

Már nem égetett annyira a nap, átültek a bekötő út túlsó felére, szemben az őrszobával, ahol a szobafestők dolgoztak.

– Lesz nyolc is, mire befejezik – mondta a szakaszvezető. – Estig be kell fejezniük.

– Holnap mi van? – kérdezte a kiskatona.

– Gyermeknap – mondta a szakaszvezető.

A műút mögötti rét felől közeledtek a többiek a vizeshordóval. Az egyik szakaszvezető leállt a szakaszvezetővel beszélgetni, Sturm pedig, mintha csak helyet cseréltek volna, elindult a szekér mellett, később pedig maga is taszítani kezdte.

– Sturm hova megy? – kérdezte a kiskatona, amikor már jó messze jártak.

A szakaszvezető odanézett, ahova Sturm a csomagját tette, amikor érkezett.

– Majd visszajön. Mi nem Sturmot őrizzük.

– Most már azt csinál, amit akar, nem igaz? – mondta a katona. – Most már kedvére lófrálhat.

– Most már igen – mondta a szakaszvezető. Elég rég nem lófrálhatott. Megúszta volna tíz évvel. De nem vezette szabályosan a kivégzéseket. Pucérra vetkeztette őket, megparancsolta, hogy reszkessenek és jajgassanak, csak akkor volt szabad beléjük lőni. Így aztán huszonötöt kapott. Egy kis fantázia és kész a baj.

– Esetleg elmehet még fagylaltárusnak – mondta a katona.

– Elmehet még valahova – mondta a szakaszvezető.

Sturm közbeni a vizeshordóval a kapu elé ért, és a többiekkel együtt besétált. Amiután bezárult mögöttük a kapu, megszámolták őket.

– Mi a fene – mondta az őrmester a kaputól. – Ilyet még nem láttam.

És újraszámolta őket, láthatta, eggyel többen vannak.

Sturm ekkor már szerényen a kapusszoba felé húzódott. A szakaszvezető, aki a hordót taszító rabokat kísérte volt, most észbe kapott és magyarázni kezdte, hogy ez Sturm, hogy Sturmot a délelőtt kiengedték. Az őrmester belenézett a naplóba s ő is látta, Sturmot a délelőtt kiengedték.

– Mi a fenét akart maga ezzel, Sturm? – kiabálta az őrmester. – Hová a lóizébe akart maga menni, ilyenkor estefelé?

Sturm körülnézett, elég konokul és tanácstalanul, és megvonta a vállát.

– Sehová – mondta.

– El kell hinnem, hogy véletlen volt – kiabálta az őrmester. – Mindenképp el kell hinnem, hogy egészen véletlenül tévedt ide be. Siessen innen, mert borzalmasan meggyűlhetik a bajunk.

Sturm leült a kapu elé a padra, cigarettát dugott a szájába, majd elővette a cipőkrémes dobozt. Miután elszívta a cigarettát, átsétált a mindenes bódéhoz, ott ácsorgott még egy darabig.

A szakaszvezető és a kiskatona a betérőnél hevertek a fűben. Cigarettáztak, amikor Sturm, kezében egy demizsonnal, visszatért.

– Az micsoda? – kérdezte a szakaszvezető.

– Vettem – mondta Sturm, és odaállította a csomagja mellé. Aztán csak a demizsont hagyta ott. – Nem éhesek? – kérdezte és kibontotta az újságpapírt. – Van szalonnám, hagyma meg egy kis vegyesíz. Amit az útra kaptam.

– Te éhes vagy? – kérdezte a szakaszvezető a kiskatonát.

– Én ennék valamit – mondta a katona. – Ennék egy kis sült szalonnát.

Akkor együnk – mondta a szakaszvezető. Felállt, az őrszoba mögé vonult és pár darab törött lécet és egy lapát szenet hozott.

Tüzet raktak és várták, hogy leégjen. Sturm fölszeletelte a szalonnát, s egy útszéli almafa ágaiból görbe nyársakat faragott. Mire a szalonna megsült, már alkonyodott. A fehér börtönépület tömör sziklaként várta, hogy beleszürküljön az ég színébe.

– Maga nem eszik? – kérdezte a szakaszvezető, amikor látta, hogy Sturm még nem nyúlt az ételhez.

– Nem – mondta Sturm –, nem eszem.

– Ebédelt?

– Nem – mondta Sturm: – Ma nem vagyok éhes.

Miután a szakaszvezető és a kiskatona megették a maguk adagját, Sturm odamutatott a sajátjára is.

– Osszák el – mondta. – A vegyesízet szeretik?

– Én kérek egy kicsit – mondta a katona.

– Maga majd eszik az állomáson – mondta a szakaszvezető. – Valami komoly vacsorát, mi?

– Lehet – mondta Sturm.

– Mindjárt leállítok egy kocsit, s azzal majd bemegy – mondta a szakaszvezető. – De láthatja, nem valami nagy a forgalom.

– Nem sietek – mondta Sturm.

Nyolc óra felé aztán a szobafestők is elkészültek. Kaptak a szakaszvezetőtől egy-egy cigarettát. Amikor befejezték a dohányzást, a szakaszvezető egymás mögé állította őket. Nem ismerték Sturmot, de hallották a szakaszvezető és a katona beszélgetését, és undorodva nézték a zubbonyos férfit, aki reszkettette és jajgattatta az embereket.

– Jó lesz, ha siet – mondta a szakaszvezető Sturmnak búcsúzóul.

– Még üldögélek – mondta Sturm.

– Valami nőszemélyt vár a kukoricásba – mondta a kiskatona, aztán elindultak a két szobafestővel a bekötő úton, a kapu felé.

– Rohadt egy fej lehetett – mondta az egyik szobafestő.

– S az ilyenek most már szabadon futkároznak – mondta a másik.

– Na, ne hülyéskedjünk – mondta a szakaszvezető. – Maga mindig ilyen finnyás? Ilyen aggodalmaskodó?

– Magát mennyire küldték ide üdülni? – kérdezte a kiskatona.

– Engem két hónapra – mondta a szobafestő.

– És még fizetést is kap.

Így közeledtek a kapu felé.

– Maga kiengedné ezeket innen? – kérdezte a katona halkan a szakaszvezetőt.

– Megmondom neked őszintén – mondta a szakaszvezető –, ez szerencsére nem az én dolgom. Itt mind olyanok voltak, mint valami bárányok. Még ez a Sturm is. De künn aztán lehet újra megvadul. Szerencsére ez nem a mi dolgunk.

Nem sokkal azután, hogy eltűntek a szeme elől, Sturm is felállt. Az országutat nézte egy darabig, az elhúzó autókat, aztán vette a demizsont és bement vele a kukoricásba. Amikor úgy gondolhatta, hogy közepetájt lehet, letette. Kihúzott a földből néhány tő kukoricát, lábával fészket kapart magának a puha földben, akkorát, hogy beleülhetett. Maga mellé vette a demizsont, kidugaszolta, feje fölé emelte és ott tartotta szájával lefelé egészen addig, amíg az egész benzin, ami benne volt, ráömlött. Keze szárazon maradt, zsebébe nyúlt, elővette a cipőkrémes dobozt, alsó részét, benne az égett ronggyal, eldobta, fedelét térde közé fogta. Aztán vette a porcelán gombot és húzogatni kezdte a zsinórt. Amikor a gomb már jól forgásba jött, odaérintette.

A kaszárnya folyosója falán sárga fény villant, s két katona kihívta a kiskatonát a hálóból, hogy a kukoricásban ég valami. Nézték a hamar lohadó lángokat, melyeket lassan eltakartak a kukoricasorok, s csak a fölötte keringő füstön mutatkozott egy ideig a tűz visszfénye.

– Biztos nem kapott kocsit – mondta a katona. – S a kukoricásban alszik.

– Kicsoda? – kérdezte egy másik katona.

– Egy öreg pofa – mondta a kiskatona.

– Biztos fázik.

– Hűvösek már az esték.

– Vagy éppen csak világítani akart.

– Félhet a sötétben.

– Most aztán úgy érezheti magát, mint valami kiránduláson – mondta a kiskatona. – Valami szatír volt azelőtt.

– Miféle szatír?

– Szadistát akartam mondani vagy mifélét. Kemény huszonötöt lehúzott.

– Huszonöt, az elég sok. Az elég sok nap lehet.

– Legalább ezer.

– Van az tízezer is.

– Körülbelül tízezer.

– Ha beleszámolod a szökőéveket is, még több.

– Ki tartja számon a szökőéveket.

– Szökőévekkel kilencezer-harmincegy – mondta a kiskatona, majd hozzátette: – Esetleg plusz-mínusz egy nap.